udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
271
találat
lapozás: 1-30 ... 181-210 | 211-240 | 241-270 | 271-271
Névmutató:
Székedi Ferenc
2011. február 16.
Közleménybeszéd
„Az RMDSZ elnökválasztó kongresszusa előtt Olosz Gergely elnökjelölt személyes találkozót kezdeményezett Markó Bélával, az RMDSZ leköszönő elnökével. A találkozó után az elnökjelölt elmondta, nagyon fontosnak tartotta, hogy az SZKT-n megtett bejelentése után ez az első találkozó a leköszönő szövetségi elnökkel, Markó Béla elnökkel történjen meg, hiszen úgy látja, hogy az RMDSZ további életében fontos döntés születik majd meg a kongresszuson, és nem mindegy, hogy milyen irányba fog a szervezet továbbmenni.“
Kovászna megyében remek magyar tanárok vannak. Olosz Gergely RMDSZ-képviselő nyugodt szívvel elküldhetné kampányirodájának munkatársait egy-két pótórára, ahol emlékezetükbe idézik: a magyar nyelv tömör. Két személy között a „találkozó nem történik meg”, hanem egész egyszerűen találkoznak, és a névre utaló tisztséget, amit egyszer leírtak, nem kell ismételgetni, mert az olvasó nem szereti, ha szellemi fogyatékosnak tekintik.
És ráadásul, amint a Markó-közleményéből kiderül, nem történt más, mint két honatya találkozott, és elbeszélgettek, ahogyan az – tekintve a tevékenység színtereit – nagyon gyakran megesik. „Meglehetősen szokatlan eljárásnak tartom, hogy Olosz Gergely képviselő úr egy velem folytatott beszélgetéséről sajtóközleményt adott ki. Az RMDSZ elnökeként napi kapcsolatban vagyok parlamenti és kormányzati kollégáimmal, és elég különös lenne, ha erről mindenki tájékoztatót tenne közzé.”
Markó ezzel a mondatával nagyon finoman fogalmazott. Mert elmondhatta volna azt is, hogy a kampányiroda a sajtóközlemény címével az Olosz Gergely javára akarta félrevezetni a közvéleményt: »Markó Béla szövetségi elnök biztosított arról, hogy amennyiben megválasztanak az RMDSZ elnökévé, számíthatok a támogatására a kitűzött céljaim megvalósításához« – nyilatkozta Olosz Gergely elnökjelölt a Szövetség elnökével való találkozója után.”
A hasonló típusú információtorzítást az újságíró-iskolákban a médiamanipuláció tipikus példájaként tanítják. A magyar nyelvterületen pedig ugyanezt balkáni politizálásnak nevezik, amit természetesen a magyar politikusok határon innen és túl mélységesen elítélnek. Amikor mások gyakorolják. Ami pedig a politika médiához való viszonyát illeti, az a Janus-arc tipikus példája: választások előtt szövegben, hangban és képben özönlik a cél és a tenniakarás, még abból is sajtóközlemény lesz, hogy csakis a jelölteknek köszönhetően februárt március követi, választások után pedig jó néhányan jobbról vagy balról döngölnék a földbe mindazokat a fránya és sajnálatraméltó firkászokat, akiknek van néhány olyan önálló gondolatuk, amely nem találkozik a politikusi érdekekkel.
És mindez addig tart, amíg a politika próbálja ellenőrizni a médiát és nem a köz véleményén alapuló média a politikát.
Székedi Ferenc, Új Magyar Szó (Bukarest)2011. február 25.
A Markó-doktrína aktualitása
Nem szeretnék leltárt készíteni, akinek kedve van, felüti az internetet, és rájön arra, hogy a Google-ben Markó Bélának a neve különböző nyelveken több mint száztízezerszer jelenik meg, és közben találkozik valamennyi könyvének a címével is.
Verseskötetekkel ugyanúgy, mint irodalmi vonatkozású esszékkel vagy politikai publicisztikával, készítettek vele interjúkötetet, és megjelent a még mindig kevéssé ismert közös szerző, a Szekuritáté által készített lehallgatási dossziéja is. A címszavak java részében vagy úgy szerepel Markó Béla, mint költő, író, szerkesztő, vagy úgy, mint politikus.
Az első három megnevezés voltaképpen alkotói munkát és értelmiségi létet takar, az utóbbi pedig – hadd nevezzük így – közéleti tevékenységet. A kettő között igen lényeges különbség van. Az alkotó ember egy sorompóit felemelő társadalomban voltaképpen szabad, úgy gondolkodik és azt teszi, amit akar. Hogyha mondjuk ír vagy beszél, akkor olyan szavakat és kifejezéseket, olyan mondatszerkezetet használ és olyan gondolatvitellel építkezik, aminővel a kedve tartja.
A közéleti személyiségnek is nevezett politikus ugyanezt nem teheti meg. Ő ugyanis az intézményi és jogi korlátokon túl sem feledheti, hogy rendszerint nem azonos jellemzőjű, hanem különbözőképpen rétegződött, kisebb-nagyobb közösségekhez szól, és mindannyiuk számára meg kell találnia az őket összefűző szálakat. Ezért a politikusok, még ha szeretnék, sem tudnák elkerülni a közhelyeket, a költők számára viszont belső parancs az eredetiség, a gondolati tömörség, a választékos nyelv.
És a dolgok természeténél fogva létezik még egy igen nagy különbség: miközben a költő rendszerint az egyénnel, az emberrel, annak belső világával foglalkozik, addig a politikus, minél gyakrabban emlegeti az embereket, óhatatlanul annál arctalanabbá válik számára az a tömeg, amelyhez intézi szavait.
Nem látszólagos, nem felszínes, hanem nagyon is valós ellentmondások ezek, és nekem, akár lírai, akár prózai, akár publicisztikai, akár nemzeti-nemzetiségi vagy történelmi vonatkozású szövegeit olvasom Markó Bélának, netán a politikai beszédein töprengek el, mindig eszembe jut ez a kettősség. Alighanem az ember egyazon időben nem lehet költő és politikus is, kötve hiszem, hogy Markó Béla a Szövetségi Képviselők Tanácsa vagy a román kormány ülései alatt, amikor nem éppen ő beszél, verseket vagy irodalmi esszéket írna, mint ahogyan az sem valószínű, hogy egy szonett két sora között következő beszédének az indításán gondolkodna.
Ezért az egyesek számára oly egyszerűnek tűnő, több százszor leírt, költő-politikus, vagy politikus-költő fogalma számomra sem egybeírva, sem kötőjellel nem értelmezhető összevontan, hanem csupán így: Markó Béla életének adott óráiban, napjaiban költő és esszéíró, más órákban és más napokon pedig politikus. Nem a költő politizál és nem a politikus ír verset, hanem ugyanaz a gondolkodó személyiség, ugyanaz az erdélyi magyar értelmiségi áll mindkét önálló cselekvés hátterében.
Megértve ezt a különbséget, egy újra kiadott és egy új Markó-kötetről szeretnék beszélni. Az Erdélyi macska című könyv Szép-literatúrai utazások alcímmel zömében a klasszikus, valamint a jelenkori magyar irodalom több alkotójával, alkotásával kapcsolatos esszéket tartalmaz. Meggyőződésem, hogy nem csupán a magyartanárok, hanem általában az értelmiségiek számára hasznos lehet a Markó Béla tolla irányította újrafelfedezés, amely olykor csupán egy-egy idézetet használ ürügyként ahhoz, hogy – amint azt az 1990 előtti írásokban megszoktuk – a sorok között közösségi üzenetet is hordozzon. A kötet utolsó fejezete pedig már önálló, különálló egység, itt főként a Markó Bélával készített interjúk már ahhoz a politikushoz vezetnek el, aki a Kié itt a tér című összeállítás cikkeit, beszédeit, tanulmányait írta.
Bevallom, én ezt az utóbbi kötetet kimondottan azzal a céllal olvastam el, hogy találjam meg a Markó-doktrínát. Ugyanis miután Markó Béla bejelentette, hogy tizennyolc esztendő után nem óhajt indulni az RMDSZ elnöki tisztségéért, politikai ellenfelei közül nagyon sokan kezdték emlegetni ezt a fogalmat. Miszerint, ha Markó majd nem is vezet, de a Markó-doktrína tovább fog élni, az RMDSZ-ben nem lesz szemléletváltás, mert a Markó-doktrína mélyen meggyökerezett a szervezetben, évek kellenek, amíg a Markó-doktrína szellemét lehántják a megcsontosodott, a doktrínába betokosodott RMDSZ-ről és így tovább.
De voltaképpen mi is ez a Markó-doktrína?
Néhányan azzal vádolják a szövetségi elnököt, hogy megszilárdította a központi vezetést, a döntéseket egy szűk kör kezébe helyezte – és ez a Markó-doktrína.
Mások szerint a Markó-doktrína azt jelenti: Erdélyben nem lehet élet az RMDSZ-en kívül, azaz a romániai magyarságnak politikai egységben kell maradnia és mindig úgy kell táncolnia, hogyan az RMDSZ vezetősége fütyül. Minden más, többpárti kísérlet csökkenti a romániai magyarság politikai és más érdekérvényesítési esélyeit.
Megint mások szerint a Markó-doktrína valamiféle kötéltánc a román hatalom közelében, és arra szolgál, mindegy, hogy mikor, mindegy, hogy kivel, de az RMDSZ mindig ott legyen a romániai hatalomban.
Azután léteznek olyan politikai-ideológiai ellenfelek, vagy a holdudvaraikban éldegélők, akik darabokból próbálják összeállítani a Markó-doktrínát. Például: nincs szükség területi autonómiára, jó helyette a regionalizmus. Vagy: nem önrendelkezési, hanem kisebbségi törvényre van szükség.
Léteznek más megközelítések is. Például: a Markó-doktrína elveti a gyökeres megoldásokat, és a kis lépések híve. Vagy: a Markó-doktrína nem eléggé népi és nem eléggé nemzeti, Magyarországon csak a szocialisták és a liberálisok támogatását élvezi.
Tehát mi is a Markó-doktrína?
Nos, én ebből a könyvből, az utóbbi két évtizedben megírt tanulmányok, előadások, hazai és magyarországi lapokban megjelent közéleti írások gyűjteményéből a következő támpontokat derítettem ki, amelyeket – saját értelmezésemben – akár Markó-axiómáknak, azaz Markó Béla politikai sarkigazságainak is nevezhetünk.
Az első: a romániai németektől és zsidóktól eltérően a romániai magyarok történelmi távlatokban is meg akarnak maradni szülőföldjükön. Nagyobb tömegben sem Magyarországra, sem távolabbra nem óhajtanak kitelepedni, ezért itt kell megtalálniuk a saját egyéni és közösségi létük jobbításához nélkülözhetetlen társadalmi-gazdasági-jogi kereteket.
A második: bár nem is egyszer átemelték feje fölött a határokat, a romániai magyarság nem a jelenlegi Magyarország Erdélybe kivándorolt magyar kisebbsége, hanem egyenrangú összetevője a magyar nemzetnek. Következésképpen kettőjük között bármilyen viszonyrendszer nem alárendelt, hanem csak mellérendelt lehet.
A harmadik: akár tetszik ez nekünk, akár nem, a romániai magyarság jelene és jövője szorosan összefügg Románia jelenével és jövőjével, hiszen a romániai magyarok ennek az országnak a valóságában élik mindennapjaikat.
A negyedik: a romániai magyarság jelenére és jövőjére vonatkozó elképzeléseket nem a harsogó kinyilatkoztatások szintjen, hanem helyi, regionális, országos és nemzetközi szintén végzett következetes munkával lehet véghezvinni.
Az ötödik: a valóban működő és működtethető közösségi autonómiát ezekkel az eszközökkel, a nyitott társadalom biztosította céltudatos és alulról történő intézményépítéssel lehet elérni.
Úgy gondolom, a Markó-doktrína nem más, mint a fenti megfontolásokhoz csatlakoztatott politikai eszközöknek a mindenkori hatékonyság függvényében rugalmasan bővíthető vagy szűkíthető tárháza. A kulcsszó az előző mondatban pedig a hatékonyság. Markó következetes kiállása a romániai magyarság politikai képviseletének és érdekvédelmének egysége mellett voltaképpen nem más, mint folyamatos küzdelem a hatékonyság és eredményesség megőrzéséért.
A politikus Markó a váradi kongresszuson nagy vonalakban a következőképpen vehetné számba a tizennyolc év eredményességet: szabad anyanyelvhasználat a közigazgatásban és a bíróságokon, kétnyelvű törvényes feliratozás, anyanyelvű oktatás óvodától az egyetem utáni képzésig, önálló és egyre inkább általunk irányított iskolai hálózat, a romániai magyarságra szabott és kiemelt költségvetési támogatásokkal egybekötött tanterv.
Kiterjedt föld-, erdő- és ingatlanvagyonok visszaszolgáltatása, erdélyi magyar közösségek intézményépítése, iskolák, templomok, közösségi házak, emlékművek ezreinek felújítása és meglendülő infrastruktúra-fejlesztés az egyre önállóbb döntési jogkörökhöz jutó helyhatóságok irányítása alatt. Olyan magyar művelődési élet, amelyet csak az ötlettelenség, a kezdeményezőkészség és az anyagiak hiánya korlátozhat. Összeségében pedig a romániai magyarság olyan politikai-társadalmi tényezővé való válása, amelyre mindeddig, Románia történelmében még soha nem volt példa.
Persze, tisztában vagyok azzal is, hogy van az éremnek az ország általános helyzetéhez és még el nem ért vágyainkhoz kapcsolódó másik oldala is. Nem feledhetjük ugyanis, hogy még a lehető legszürkébb erdélyi macska is csak addig marad ugyanannál a háznál, amíg megélhetése van, máskülönben önálló és gazdától független. Ezért úgy gondolom, az első könyvcím markói metafórája nem véletlen. A házimacska nem annyira látványos, mint a mifelénk csupán állatkerti ketrecekben vagy cirkuszi porondokon felbődülő más macskafélék, de szabad, szívós, kitartó – túlélő. És ez nem a Macskák című zenés játék. Ez a valóság.
Domokos Géza (Brassó, 1928. május 18. – Marosvásárhely, 2007. június 27.)
Az elemi iskolát Zágonban, a középiskolát Sepsiszentgyörgyön végezte. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen kezdte a bölcsészeti tanulmányait, majd egy év után Moszkvában a Makszim Gorkij Irodalmi Intézetben Pausztovszkij tanítványa lett. Visszatérve Romániába, az Előre, a Pionír és az Ifjúmunkás szerkesztőségében dolgozott. 1961-től a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi részlegének főszerkesztője, 1970-től a Kriterion Könyvkiadó igazgatója lett. Az Irodalmi Könyvkiadónál töltött évek alatt indultak el a Romániai Magyar Írók, a Horizont, és a Forrás könyvsorozatok.
A diktatúra bukása után a születő Romániai Magyar Demokrata Szövetség alapítója és első elnöke lett. Meghatározó szerepet játszott a szervezet országos intézményeinek felépítésében, a román politikai pártokkal folytatott párbeszéd elindításában, az RMDSZ külföldi megismertetésében, a romániai magyar közösség parlamenti politikájának kialakításában. 1993-tól kezdve visszavonultan élt.
Markó Béla Domokos Gézáról: „Írni is úgy írt, ahogy a régi erdélyiek: dísztelenül, szikáran, pontosan, tisztán, érthetően. (...) Míg mások szép színes metaforái rövid idő alatt romlandónak bizonyultak, az ő munkáinak súlya mintha növekedne, mintha érvényesebb lenne az is, amit a napi politika dilemmáiról papírra vetett. Ellenfeleit bírálja, de nem mocskolja, ellenségeit próbálja megérteni.”
Markó Béla (Kézdivásárhely, 1951. szept. 8.
1958–1970 között a kézdivásárhelyi líceum diákja, itt érettségizett, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán magyar-francia szakon tanult. 1974-ben szerezte meg tanári diplomáját. 1974–1976 között Marosszentannán általános iskolában francia nyelvet tanított. 1976–1989 között Marosvásárhelyen az Igaz Szó irodalmi folyóirat szerkesztője volt.
1989-től főszerkesztője a Marosvásárhelyen kiadott Látó című irodalmi folyóiratnak. Az 1989-es változások után kezdett el politikával aktívan foglalkozni. A Maros Megyei Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) alapító tagja és alelnöke. 1990-ben Maros megyei szenátor, 1990-1991-ben az RMDSZ Országos Elnökségének tagja volt. 1990–1992 között a Szenátus Művelődési Bizottságának és Oktatási Bizottságának tagja, a Román Parlament IPU-küldöttségének tagja.
1991–1992-ben az RMDSZ szenátusi frakciójának elnöke, majd 1996-ig a Szenátus Külügyi Bizottságának és Oktatási Bizottságának tagja volt. 1993 óta a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke és 1996 óta a Szenátus Külügyi Bizottságának tagja. 2004-2007 között a román kormány művelődési, oktatási és az európai integrációs tevékenységeket felügyelő miniszterelnök-helyettese. 2009 decemberétől ismét a román kormány miniszterelnök-helyettese.
Székedi Ferenc, Új Magyar Szó (Bukarest)2011. március 2.
Két szólamban
Valószínű, aligha létezik olyan erdélyi magyar értelmiségi, aki ne szomorodna el, amikor Tőkés László Cs. Gyimesi Évának a magyarországi 168 órában megjelent interjújával kapcsolatos nyilatkozatát olvassa. Nincsen abban semmi titok, hogy Cs. Gyimesi Éva és Tőkés László más és más gondolati áramlathoz tartoznak, közös viszont mindkettőjükben az 1989 előtt Erdélyben oly ritka cselekvő ellenzékiség, amely a Temesvárról induló változás napjaiban is egyazon platformra állította őket.
Mindketten ott voltak az RMDSZ alapítói között, és az elmúlt másfél évtizedben különböző álláspontokról mindketten bírálták az RMDSZ vezetésének néhány olyan vonatkozását, amelyet a romániai magyarság szempontjából károsnak ítéltek meg. Cs. Gyimesi Éva nemegyszer figyelmeztetett a hatalomközelség veszélyeire, és érvelt a romániai magyar intézményépítés fontosságáért, a felszínes és gyors megoldások, a kampányközeli ígérgetések helyett.
Tőkés László helyzetteremtőnek nevezett politikájával pedig mindegyre olyan elszalasztott lehetőségekre hívta fel a figyelmet, amelyet a megfontolva lépkedő RMDSZ nem ugyanígy értékelt. Cs. Gyimesi Éva egyetemi tanárként csak olyan önálló Bolyai-egyetemet tud elképzelni, amely képes a nemzetközi minőségi követelményekhez igazodni, a Partiumi Keresztény Egyetemet alapító Tőkés László viszont közösségi jelképnek tekinti az egyetem visszaállítását.
Cs. Gyimesi Éva rövid politikai pályafutás után visszatért az egyetemi élethez, Tőkés László viszont püspöksége mellett is a politika iránt kötelezte el magát. Társadalomszemléletük is meglehetősen különböző: a nemzetpolitikában gondolkodó Tőkés László számára a magyarság a társadalmi különbségeket elmosó kulcsszó, Cs. Gyimesi Éva viszont látja a társadalmat a maga többirányú tagoltságában, és abban hisz, hogy másképpen kell közeledni a különböző csoportokhoz és egyénekhez.
A politikusnak az a kézenfekvő, ha könnyen érthető és lehetőleg egyszólamú üzenetekkel fordul volt és leendő választóihoz, az alkotó értelmiségi viszont nem engedi meg magának, hogy ne a ráció talaján álló, egyéni hangot kövessen. Tőkés Lászlót és Cs. Gyimesi Évát tehát igen lényeges felfogásbeli különbségek választják el, és ezzel nincsenek egymagukban, hiszen a romániai magyarság soraiban többen, többféleképpen gondolkodnak, és teszik ezt úgy, hogy megfogalmazásaikban mértéktartó stílust követnek.
Cs. Gyimesi Éva a szóban forgó interjúban elmondta a maga véleményét Magyarország jelenlegi kormányának egész sor intézkedésével kapcsolatban, Tőkés László viszont a miniszterelnök barátjaként és eszmetársaként mindenekelőtt kötelességének érzi megvédeni a jelenlegi magyarországi kormánypolitikát, hiszen a nyilatkozat felépítésében nem a személyét érintő megfogalmazások a terjedelmesek.
A gondolkodásbeli különbségek elismerése a demokrácia sajátja. Ennek tagadása hová vezet?
Székedi Ferenc, Új Magyar Szó (Bukarest)2011. március 28.
„Magyarok, de erdélyiek is”
„Az elmúlt húsz év küzdelmeiben kikristályosodott a teljes önazonosságunk: az, hogy mi nemcsak magyarok, hanem erdélyiek, erdélyi magyarok vagyunk. Ez az identitás annak a kettősségnek a felvállalását jelenti, hogy miközben minél szervesebben akarunk illeszkedni a magyar nemzet egészébe, aközben ragaszkodunk az önállóságunkhoz, hiszen csak önállóan tudjuk megvédeni mindazt, amit felépítettünk” – jelentette ki Markó Béla a hétvégén, Csíkban tartott könyvbemutatóján.
„Az elmúlt húsz év küzdelmeiben kikristályosodott a teljes önazonosságunk: az, hogy mi nemcsak magyarok, hanem erdélyiek, erdélyi magyarok vagyunk. Ez az identitás annak a kettősségnek a felvállalását jelenti, hogy miközben minél szervesebben akarunk illeszkedni a magyar nemzet egészébe, aközben ragaszkodunk az önállóságunkhoz, hiszen csak önállóan tudjuk megvédeni mindazt, amit felépítettünk” – jelentette ki Markó Béla a hétvégén, Csíkban tartott könyvbemutatóján. Az író-politikus Kié itt a tér és Az erdélyi macska című, a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál megjelent könyveit ezúttal Csíkszeredában, valamint Csíkszentmártonban mutatták be.
„A címszavak vagy úgy írnak Markó Béláról, mint költőről, vagy úgy, mint politikusról. Az előbbi értelmiségi létet takar, az utóbbi pedig közéleti tevékenységet. A kettő között igen lényeges különbség van. Az alkotó ember egy sorompóit felemelő társadalomban voltaképpen szabad, úgy gondolkodik, beszél vagy ír, ahogyan akar. A politikus ezt nem teheti meg” – emelte ki a Markó Bélát méltató Székedi Ferenc újságíró.
A Kié itt a tér (Válogatott közéleti cikkek és előadások 1991–2009) című kötet a szerző közéleti pályájának legfontosabb állomásait mutatja be, a könyvbe válogatott megnyilatkozások, tanulmányok, előadások, esszék a felelősségről szólnak.
„A mi húszesztendős küzdelmünk gyakorlatilag az identitásról szól, arról az igényünkről, hogy szabadon kifejezhessük identitásunkat, ezt az identitást azonban nagyon pontosan meg kell fogalmaznunk” – mondta az író, aki szerint ez a sajátos identitás annak a kettősségnek a tudatos felvállalását jelenti, hogy miközben minél szervesebben illeszkedni kívánunk a magyar nemzetbe, azt is tudjuk, hogy önállóaknak kell maradnunk, hiszen csak önállóan vagyunk képesek szembenézni az itthoni kihívásokkal.
Átvette Marosvásárhelyen a Szabad Sajtó-díjat Markó Béla
Szombaton Marosvásárhelyen a Bernády Házban vette át a Szabad Sajtó-díjat Markó Béla miniszterelnök-helyettes, az RMDSZ volt szövetségi elnöke.
A díjat Földes György, a Szabad Sajtó Alapítvány elnöke adta át, hangsúlyozva, hogy „Markó Béla több mint két évtizedes munkássága nélkül a magyar demokratikus nyilvánosság Romániában, Erdélyben szegényebb lenne és kevésbé lenne szabad”.
Markó Béla mellett idén Martin Schultz, az Európai Parlament szociáldemokrata frakciójának német vezetője is Szabad Sajtó-díjban részesült. Új Magyar Szó (Bukarest)2011. április 6.
Elszámolás? Leszámolás?
A történet teljesen hiteles. Képzeljünk el az országúttól jó messzire esõ, a dombok között megbúvó, színtiszta magyar lakosságú, kis erdélyi falut, ahol hála a földrajzi viszonyoknak, 1990 elõtt még a kollektivizálást is megúszták.
A történet teljesen hiteles. Képzeljünk el az országúttól jó messzire esõ, a dombok között megbúvó, színtiszta magyar lakosságú, kis erdélyi falut, ahol hála a földrajzi viszonyoknak, 1990 elõtt még a kollektivizálást is megúszták. A mezõgazdálkodó-állattenyésztõ parasztemberek télen-nyáron keményen dolgoztak, és még a rendszerváltás után is jó néhány évig nem csupán egymást, hanem az arra vetõdõ idegent mindig az Isten áldja! köszöntéssel fogadták.
Ám egyszer csak történt valami: az egyik nyugat-európai országban felfedezték a kis falut, és néhány napos terepszemle után megérkeztek az elsõ segélycsomagok. Nagy volt az öröm az elsõ és a második évben is, hiszen a csomagosztást megismételték, a harmadik évben azonban már történt valami: miközben a helybeliek kapálni, kaszálni vagy éppen aratni igyekeztek, felfedezték, hogy egyiküknek jobb ajándékcipõ van a lábán, mint a másiknak, sõt az is kiderült, hogy akad, aki nem egy, hanem két pár cipõt kapott. Ugyan miért?
A gyanakvás felütötte a fejét a faluban, mire a következõ segélycsomagok elosztására sor került, már megpróbálták megszerezni a nyugat-európai családok címeit és személyesen kérték, hogy számukra mit hozzanak, és ha megkapták, akkor igyekeztek úgy eldugni, hogy ne lássa a másik. Még eltelt néhány esztendõ, ma már a faluban senki nem mondja a másiknak, hogy Isten áldja, a hagyományos kaláka megszûnt, egymásnak nem segítenek, a nehéz években is jól mûködõ néptánccsoport felbomlott, az egyház meg nem értett szolgáit meglehetõsen sûrûn cserélik a feletteseik, a fiatalok elmentek, a földek java része pedig a parlagon maradt.
Csupán néhány esztendõ kellett ahhoz, hogy a jó szívvel hozott-adott ajándékok megmérgezzék az emberek közötti viszonyokat és szétverjenek egy olyan közösséget, amely addig emberségesen tudta önmagát mûködtetni.
A kinyújtott kéz, az állandó kérés, könyörgés, rimánkodás az emberi méltóságot rombolja, márpedig kissé tágítva a kört, az erdélyi magyarságnak a saját méltóságára igen nagy szüksége van. A magyarországi pénzekkel kapcsolatos perpatvar mintha azt igyekezne sugallni, hogy a romániai magyarok nem a saját munkájukból, hanem a Magyarországról csurgatott forintokból élnének meg, különben kiszáradt sivatag lenne itt minden. Errõl pedig szó sincs, a romániai magyarok mindenekelõtt a saját lábukon állnak, mindenekelõtt a saját jövedelmükbõl taníttatják a gyermekeiket, elszámolással pedig önmaguknak és családjuknak tartoznak.
Ezt egy pillanatra sem szabadna feledni, amikor a magyarországi támogatáspénzeket a politikai iszapbirkózás eszközeként mindegyre fõszerepbe helyezik, mikor az elszámoltatást politikai leszámolás pallosaként villogtatják, amikor a megértés helyett a gyûlölet árát próbálják felbecsülni. Mindenki megéri a saját pénzét - tartja a népi bölcsesség. A pénz gladiátorai nem rólunk beszélnek.
Székedi Ferenc
?j Magyar Szó (Bukarest)2011. május 2.
Az összhang keresése
Az a nemzetiségi kapocs, amely összeköti a romániai magyarságot, nem tudja eltakarni a különbségeket.
Annyi bizonyos, miután éveken át a Magyar Polgári Szövetség, illetve a Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vagy a Székely Nemzeti Tanács amolyan szabadcsapatként rohangált ide meg amoda a közélet és a politika mezején, jelenleg valamennyien rájöttek arra, amit az RMDSZ már megalakulása pillanatában megérzett: demokratizáló társadalmakban szövegelni lehet ugyan bármennyit és bármikor, de intézményrendszer nélkül lehetetlen felelõsségteljesen, gyakorlatiasan, ha úgy tetszik, mérhetõen képviselni a romániai magyarság érdekeit.
Más román parlamenti pártokkal is összevetve, az RMDSZ-nek mindig fontos érv maradt a kezében ez a belsõ intézményrendszer, amelynek kellõ kiegyensúlyozottságú kialakításán - az erõteljes központosítás vagy a gyors döntésekre képtelen szétaprózottságok között - nagyon sokat törték a fejüket a korabeli vezetõk. Akárcsak azon, hogyan lehet megjelentetni a szervezetben a romániai magyarság soraiban már a kezdetektõl érzõdött gondolati sokszínûséget, lehetõleg úgy, hogy ez különösképpen éles helyzetekben vagy éppen választásokon ne menjen a hatékonyság rovására.
Az elsõ évek majdhogynem örökölt pártszerkezete után így alakította ki az RMDSZ a jól ismert állammodellt, amelyben a Szövetségi Képviselõk Tanácsa jelentette a döntéshozatalt, a szövetségi elnökség, a parlamenti képviselet és az ügyvezetõ elnökség a különbözõ szintû és feladatkörû végrehajtást, az etikai bizottság azt az Alkotmánybíróságot, amelyrõl mifelénk manapság ugyancsak sokat hallani, majd az évek során számos mûködési szabályzat-átírással igyekeztek ezt a szerkezetet összhangba hozni a politikai-társadalmi változásokkal.
Márpedig ezek a változások - szerencsére - bekövetkeztek, és közülük is a legjelentõsebb az önkormányzatinak nevezett rendszer kialakulása, még akkor is, ha a kifejezés még mindig a helyi közigazgatás, a helyhatóság túlságosan is elõkelõ és a szerepköröknek csak részben megfelelõ változata. Nem a nagypolitika, nem a társadalomelméletek és nemzeti-nemzetiségi ideológiák, hanem a romániai magyarság hétköznapi, megélhetési, fejlesztési, korszerûsödési kérdéseinek egész sorával küzdõ polgármesterei és tanácsosai nyomására az RMDSZ vezetõsége rájött arra, hogy nem elegendõ a lobbizás, a Bukarestbe, Kolozsvárra vagy éppen Marosvásárhelyre való utazgatás, hanem ezeknek a kérdéseknek olyan szervezett fórumot is teremteni kell, ahol az önkormányzati munka tapasztalatai is rendszerezhetõk, érvényesíthetõk.
Így alakultak ki a különbözõ szintû önkormányzati tanácsok, és vezetõik révén kerültek az országos vezetõség elé a mindennapok konkrét, gyakorlati kérdései. Az önkormányzatok azonban nem csupán a szervezet és a lakosság közötti állandó érintkezési felületen tevékenykednek, hanem igen hamar megjelenítettek egy másik gondot is: vajon az RMDSZ többségû helyi tanácsoknak vagy a kisebbségi tanácsi RMDSZ-frakcióknak azt kell tenniük, amit az RMDSZ helyi vezetõségei vagy vezetõi sugallnak nekik, vagy éppen õk maguk tekinthetõk helyi szervezeteknek? Hiszen az elõbbiek óhatatlanul elszürkültek és már-már láthatatlan, hivatali munkájuk csak a választások vagy valamilyen nemzetiségi kampány során lobbant fel.
Az ilyenszerû belvillongások mellett azonban nyilvánvalóvá vált egy másik tény is: az a nemzetiségi kapocs, amely összeköti a romániai magyarságot, nem tudja eltakarni a különbségeket, hiszen a tömbmagyar-szórványmagyar, városi és falusi életvitel, politika és civil szervezetek, vállalkozók és munkavállalók, múltba fordulók és korszerûsödni óhajtók - a sort még hosszasan lehetne folytatni - skáláin olyan jelentõs eltérések mutatkoznak, amelyeket nem lehet egyazon megoldási módok alapján kezelni.
A régiós átalakítások, a székelyföldi, partiumi és belsõ-erdélyi önkormányzati tanácsoknak a létrehozása, amelyre az RMDSZ legutóbbi, váradi kongresszusa lehetõséget biztosított néhány vezetõség-szerkezeti módosítással együtt, csupán az elsõ lépések azok közül, amelyek a szervezetet a megváltozott társadalomhoz alakítják. A továbbiak sem maradhatnak el.
Székedi Ferenc
?j Magyar Szó (Bukarest)2011. május 4.
Az alapvetés
A romániai Iskola Alapítvány nem érti, hogy a magyar kormány miért nem tájékoztat az egyetlen olyan sikeres erdélyi támogatási rendszerrõl, amely gyakorlatilag minden magyar családhoz eljutott.
A romániai Progress Alapítvány csodálkozik, hogy miért szünteti meg a magyar kormány a státusztörvény alapján beindított mûködtetést, illetve miért számolja fel az intézményrendszert. Pedig sem az értetlenségre, sem a csodálkozásra semmi ok. Mindkét alapítványt különbözõ államközi egyezmények alapján az RMDSZ mûködtette, a jelenlegi magyar kormány pedig le akar számolni azzal a szervezettel, amely még Markó Béla után sem vágja magát hasra elõtte, és a romániai magyarságot érintõ kérdésekben saját véleménye van.
Egy erõteljesen központosított vezetésben viszont önálló gondolkodás nem létezhet, mivel nem vág össze az éppen uralkodó ideológiával. Az alapvetés, amint azt manapság Budapesten mondani szokás, a következõképpen nézhet ki: létre kell hozni egy tizenötmilliós, erõteljesen központosított nemzetet, amely kellõ súllyal részt tud venni a világ újrafelosztásában. Ehhez szükséges a kettõs állampolgárság, amellyel a Magyarországon apadó születésszám és kivándorlás ellenére is el lehet érni ezt a számot.
A magyarok lakta, jelenleg még mindig határon túliaknak mondott területek magyar jellegû megõrzése csupán annyira érdekes, hogy elõõrsei lehessenek egy magyarországi gazdasági terjeszkedésnek. Következésképpen a szóban forgó országokban a nemzetiségi jogokért folytatott küzdelemnek semmi értelme, hiszen nemzeti összefüggésekben a magyarországi kézi vezérlés majd mindent elintéz.
Hasonló logika alapján a bukaresti parlamenti jelenlét is teljesen fölösleges, a kettõs állampolgárok majd megtalálják a maguk képviseletét az Országgyûlésben. Mivel a romániai, szlovákiai, ukrajnai, szerbiai magyar nemzetiségek sajátosságait, az illetõ országok jog- és intézményrendszeréhez, gazdasági-társadalmi valóságához igazodó mindennapi életét nem lehet egyetlen tollvonással vagy üzenettel eltörölni, és valamennyiüket beterelni az egyazon irányba tartó közös nemzeti országútra, a fenti ideológia szempontjából olyan eljárásokra van szükség, amelyek kommunikációs szempontból is eladhatóak, magyarázhatóak.
Demokráciáról beszélve például Erdélyben olyan politikai erõt kell létrehozni, amely alá tud fûrészelni az RMDSZ-nek, pénzügyi szempontból pedig azokat az intézményeket, szervezeteket vagy magánszemélyeket kell elõnyhöz juttatni, akik a nemzeti ideológiai gépezet csavarjai.
Csakhogy ebben a logikában van azért egy olyan tényezõ, amely felboríthatja a mûvet. Ez pedig nem más, mint az erdélyi magyarok sok évszázados önállósága. Gondolkodásban, lelkiségben, életvitelben, a szülõföld megõrzésének a méltóságában. Jórészt ugyanis az életnek más iskoláit járták ki. Akár iskolaalapítvány nélkül is.
Székedi Ferenc
?j Magyar Szó (Bukarest)2011. május 11.
A mûködõképesség próbája
Fontos az erdélyi magyarok véleménye! Ezzel a gondolattal indított az RMDSZ vezetõsége széleskörû konzultációt, és alighanem rögtön át is lehetne fogalmazni: a legfontosabb az erdélyi magyarok véleménye!
Fontos az erdélyi magyarok véleménye! Ezzel a gondolattal indított az RMDSZ vezetõsége széleskörû konzultációt, és alighanem rögtön át is lehetne fogalmazni: a legfontosabb az erdélyi magyarok véleménye! Csakhogy nem mindegy, ezt a véleményt a hazai magyar politikusok miként érzékelik. Ha csupán közhelyszerûen és szólampufogtatásként hivatkoznak rá, akkor nyilvánvalóan nem több olcsó hatásvadászatnál, ha viszont figyelembe veszik, hogy az erdélyi magyarság sok-sok szempont alapján rétegzõdött, és voltaképpen a véleményeknek, nézeteknek ebbõl az alapszintû kavargásából lehet összerakni az érdekképviselet különbözõ szintjei számára a legfontosabb cselekvési irányvonalakat, akkor már közelebb járnak az igazsághoz.
Akit legalább megérintett a társadalomkutatás szele, a kérdõív átszaladása nyomán rögtön rájön arra, hogy a célszámként negyedmillió magyart megérintõ erdélyi konzultáció voltaképpen egy jóval kisebb mintán is elvégezhetõ szociológiai vizsgálat felnagyított modellje. Hiszen a kérdések úgy vannak megfogalmazva, hogy a válaszokat különbözõ skálákon jól lehessen mérni. De hogy miért döntöttek mégis az RMDSZ vezetõi a nagy szám mellett, arra legalább három magyarázat van. Az egyik: a nagyváradi kongresszuson a szervezet újjáépítésérõl és az erdélyi magyarokhoz vezetõ kommunikációs megújulásról beszéltek. A második: egy ilyen nagyarányú vizsgálat, amelyet csak helyi szervezetek segítségével lehet véghezvinni, újra mozgásba hozza azokat a különbözõ szintû tisztségviselõket is, akik hajlamosak elfeledni, hogy választási küzdelemben, egy szervezet jelképével nyertek mandátumot. Harmadszor: közelednek az új választások, és aki a megváltozott romániai magyar politikai mezõnyben folytatni akarja közéleti pályafutását, annak ugyancsak jól fog, ha erõsíti kapcsolatait a lakossággal.
Egyébként nem ez az egyetlen módja a helyi szervezetek aktivizálásának. Az új, regionális önkormányzati modell az elméleti megalapozáson túl abba a szakaszba jutott, amikor a demokrácia játékszabályainak betartásával, nem beintésre és felsõ sugallatra, hanem alulról építkezve kell megalkotni, és mindenekelõtt olyan szerepkörökkel, olyan programokkal felruházni, amelyek úgyszintén a székelyföldi, a partiumi, a közép-erdélyi magyarság mindennapi gondjainak a rövidebb-hosszabb távú megoldásából indulnak ki.
Az RMDSZ két jelenlegi törekvése tehát összecseng: a szervezetet egyrészt vissza kell fordítani azokhoz az alapokhoz, amelyektõl - amint bírálói nem egy esetben joggal hangoztatták - az elõtérbe helyezett központi politikai küzdelem miatt olykor elszakadt. Másrészt pedig a helyhatósági választások elõtt ki lehet próbálni az RMDSZ politikai vetélytársakkal szembeni nagy elõnyét: a területi intézményrendszerek mûködõképességét.
Székedi Ferenc
?j Magyar Szó (Bukarest)2011. május 18.
?lesedõ küzdelem
Hogy milyen a hallgatólagos elfogadás, arról sokat lehetne elmélkedni. De tény és való, hogy addig húzták-halasztották egy román parlamenti képviselõ tanügyi törvénnyel kapcsolatos módosító indítványának a vitáját, illetve a vele kapcsolatos szavazást, hogy a képviselõházban elfogadottnak tûnik: Románia történelmét és földrajzát ezután sem lehet magyarul tanulni a romániai magyar iskolahálózat különbözõ szintjein.
Hogy milyen a hallgatólagos elfogadás, arról sokat lehetne elmélkedni. De tény és való, hogy addig húzták-halasztották egy román parlamenti képviselõ tanügyi törvénnyel kapcsolatos módosító indítványának a vitáját, illetve a vele kapcsolatos szavazást, hogy a képviselõházban elfogadottnak tûnik: Románia történelmét és földrajzát ezután sem lehet magyarul tanulni a romániai magyar iskolahálózat különbözõ szintjein.
Persze, a tanügyi törvénnyel kapcsolatos módosítások tekintetében a szenátus a döntéshozó testület, és a kormánykoalíciót támogató honatyák még be tudnak avatkozni, de ez a módosító indítvány jelzés. Akárcsak az a tény, hogy a rendõrakadémia az általa jelzett és az RMDSZ által meghirdetett szándéka ellenére nem biztosít fenntartott helyeket a magyar fiataloknak, mint ahogyan az sem titok, hogy a kormánykoalíció mai egyeztetésén az RMDSZ-nek ugyancsak a sarkára kell állnia, hogy az eddigi ígéretek szerint a jelenlegi parlamenti ülésszak végéig elfogadják a kisebbségi törvényt. A fenti három történésbõl is jól látszik: bizonyos romániai politikai körök már most kezdik kihasználni, hogy a hazai magyarság amúgy is laza egységét mind a határon innen, mind a határon túlról újabb megosztási kísérletekkel szeretnék szétaprózni, és ez a folyamat egyre erõteljesebb lesz, hiszen nem feledhetjük a nemzeti liberálisok és a szociáldemokraták egyre durvább politikai zsarolási kísérleteit sem: az RMDSZ vagy most szakít a Boc-kormánnyal és a demokrata liberálisokkal, vagy egy jövõ esztendei ellenzéki gyõzelem esetén már kormánypartnerként egyáltalán nem jöhet szóba.
Mindezek a jelek arra utalnak: a romániai politikai porondon most egyre élesebb küzdelem bontakozik ki, és az RMDSZ-nek minden erejét latba kell vetnie azért, hogy a mostanig kiküzdött nemzetiségi jogok ne csorbuljanak, még apró részleteikben se legyenek visszafordíthatók. Ez tehát az idõszak legfontosabb kérdése, és nem az, amelyre a most alakuló EMNP vagy az MPP a romániai magyarság figyelmét következetesen terelni óhajtja: hogyan alakul ki a romániai magyar politikai pluralizmus, azaz nyersen és bárdolatlanul fogalmazva: miként lehet szétverni az egységet úgy, hogy annak romjain majd számukra is teremjen babér.
Magyar nemzeti ügyekben indokoltan vagy indokolatlanul, de gyakran elhangzik manapság a történelmi jelzõ. Nos, alighanem használatának most megint itt van az ideje: azt az érdekvédelmi erõt hátba támadni, méghozzá budapesti segédlettel, aki a romániai magyarság oly nehezen megszerzett jogainak a megtartásáért küzd, valóban történelmi tévedés. Hogy más megnevezését ne használjuk annak az elõre kitervelt stratégiának, amely a csoportérdekeinkért semmi sem drága jelszóval bármiféle nemzetiségi jogrombolást az RMDSZ kudarcának és egyben saját önigazolásának tekint. Ideje lenne feleszmélni és rájönni arra, hogy Bukarestben most nem babra megy a játék
Székedi Ferenc
?j Magyar Szó (Bukarest)2011. május 23.
A székely viasz
A magasztalt turisztika Hargita megyében az összgazdasági forgalom alig egy százalékát tette ki.
Két nagyobb szabású tanácskozás is foglalkozott az elmúlt hét végén a Székelyfölddel. Marosvásárhelyen megalakult a Székelyföldi Regionális ?nkormányzati Tanács, Csíksomlyón pedig újabb megbeszélést szerveztek a Székelyföld gazdasági fejlesztésérõl.
Míg az elsõ rendezvényt akár az RMDSZ belügyének is lehetne tekinteni, hiszen a szervezet legutóbbi, nagyváradi kongresszusa tette lehetõvé a regionális önkormányzati testületek megalakítását, addig a gazdasági eszmecserén nem csupán az RMDSZ, hanem az MPP és az EMNT holdudvarához tartozó szakértõk, valamint magyarországi gazdasági szakemberek és a magyar kormány nemzeti gazdasági szemléletének a kidolgozásával megbízott tisztségviselõk is körvonalazták a maguk nézeteit.
A R?K természetesen nem lehetett politikamentes és sok szó esett a jövõ esztendei önkormányzati választásokról is. Kelemen Hunor RMDSZ elnök nem véletlenül hívta fel a jelenlevõ tanácsosok figyelmét arra, hogy itt nagyon jól kell teljesíteni és be kell bizonyítani, hogy az önkormányzati vezetõk az elmúlt négy évben eredményesek voltak, jobbá tették a közösségek életét, minden eszközt felhasználtak, amit a bukaresti kormányzat RMDSZ-es tagjai biztosítani tudtak a válság idõszakában.
Az igazság az, hogy Székelyföld számos településen az önkormányzati vezetõk az elmúlt négy vagy éppen nyolc esztendõben is bizonyítottak, hiszen aki nyitott szemmel figyeli a községeket, falvakat, az rájön arra, hogy különösképpen az infrastruktúra terén jelentõsek a változások, nagyon sok helyen van már ivóvíz- és földgázhálózat, imitt-amott a csatornázás is megjelent, a sokfelé mostanig ismeretlen szemételhordás legnagyobbrészt most már falvakon is szerzõdésekkel biztosított, aminek megvan a maga környezetkímélõ hatása.
Történtek elõrelépések az útjavítások, -felújítások tekintetében is, noha nem éppen a kívánt ütemben és mértékben. A legtöbb helyen a községi-, falusi középületek, iskolák megújultak, a tornaterem-program is számos községközpontba eljutott, a székelyföldi városok pedig szinte kivétel nélkül rendezettebbé váltak, és ez a megállapítás még akkor is igaz, ha leginkább a városközpontokat érinti.
Ezeknek az átalakulásoknak a hátterében azonban legnagyobb részt központi költségvetési pénzek állnak. Azok a közcélokra felhasználható jövedelmek, amelyeket a székelyföldi gazdasági élet termel, még mindig igen szerények, és ez bizony érzõdik a térség lakosainak mindennapjaiban. Annak a ténynek, hogy Romániában továbbra is az úgynevezett tömbmagyar megyékben a legalacsonyabb a nettó átlagjövedelem, hatása van az életszínvonalra, különösképpen ha figyelembe vesszük azt is, hogy még ezeket az értékeket is csupán néhány jobban keresõ, de meglehetõsen szûk foglalkoztatási csoport segítségével sikerül elérni.
Ilyen összefüggésben jogos minden olyan tanácskozás, amely a Székelyföld gazdasági életének élénkítését célozza, egyetlen megjegyzéssel: ne találtasson fel újra a székely viasz! Az elmúlt két évtizedben ugyanis számos - vagy számtalan - olyan tanácskozást tartottak, amelyen megállapították, hogy a székelyföldi kitörési pontok csakis a turisztika és ezen belül a fürdõgyógyászat, az erdõgazdálkodás és a faipar, a mezõgazdasági biotermelés, a házi- és kézmûves ipar lehet, mivel az infrastruktúra hiánya miatt a külföldi tõkebefektetés elkerüli ezt a térséget.
Csakhogy a tavalyi mutatók szerint az olyannyira magasztalt és meglehetõsen látványos médiavisszhangnak örvendõ turisztika Hargita megyében az összgazdasági forgalom alig egy százalékát tette ki. A gazdasági élet alapmutatói pedig az egyik vállalkozásszervezõ szakember szerint nem lépik túl egy közepes németországi cég hasonló adatait.
A csíksomlyói tanácskozáson néhányan a megoldást valamiféle magyar nemzeti hitelrendszer kialakításában és ennek alapján a vállalkozói kedv ösztönzésében látják, mások az európai pályázati pénzeket szeretnék nagyobb arányban idevonzani. Annyi bizonyos: a székelyföldi természeti környezet továbbra is csodálatos, de a modernizáció az ország más, magyarok is lakta térségeiben jóval gyorsabb.
Székedi Ferenc
?j Magyar Szó (Bukarest)2011. június 15.
Erdély szívében
A politika változó hullámverésén túl létezik a szellemi-kulturális értékek igazi Magyarországa.
Az ?MSZ olvasói bizonyára észrevették: az utóbbi években a magyar kulturális értékeknek a magyar államhoz kapcsolódó, úgymond hivatalos és intézményes terjesztésével Romániában két intézet is foglalkozik.
A bukaresti Magyar Kulturális Intézet elsõsorban román nyelvû közegben segíti elõ a magyar kulturális értékek bemutatását, a sepsiszentgyörgyi központú, meglehetõsen hosszú nevû, de jóval kisebb személyzettel rendelkezõ intézménynek viszont más a feladatköre.
A Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központját ugyanis azzal bízták meg, hogy a magyar-magyar kulturális kapcsolatokat ápolja, azaz a magyarországi és az erdélyi szálakat fonja szorosabbra. Kösse össze a kultúra azt, amit a politika szétválasztott, hogy a jövõben megértsük és ne félreértsük egymást. Közös a nyelvünk, közös a kultúránk, de árnyalatnyi különbségek, máshová tett hangsúlyok zavarhatják, bonyolíthatják a kapcsolatokat, így néha valóban szükség volt és szükség van a kultúra közvetítõ nyelvére.
Ezt a két utóbbi mondatot már Hadnagy Miklóstól, a sepsiszentgyörgyi központ vezetõjétõl és egy olyan, szerkesztésében és nyomdai kivitelezésében is rendkívül elegáns kiadványból idéztem, amely a napokban jutott el hozzám és összefoglalja az utóbbi öt esztendõben, kifejtett munkájukat.
?rdemes megemlíteni néhány számot, noha nem ez a lényeg. A központ, nem jelképesen, hanem mûködõképesen kialakított erdélyi kapcsolatrendszerének köszönhetõen, az elmúlt években, harmincegy erdélyi település 112 helyszínén több mint négyszáz rendezvényt tartott, de mint mondottam, nem az összefoglaló adatok a legfontosabbak, hanem ami mögöttük vagy éppenséggel - elõttük van. A tartalom.
Azokban az esztendõkben ugyanis, amikor az õstörténeti álmítoszok hirdetõitõl a kézrátétellel gyógyító táltosokig oly sok hamis próféta járta és járja be Erdélyt, amikor a hazájukban már elfelejtett, beporosodott együttesektõl és énekesektõl kezdve a magyarországi tévécsatornák botrányhõseivel bezárólag, majd mindenki itt szerette volna vagy szeretné újra eladni magát, akkor ez a központ megmutatta, felmutatta, hogy mit is jelentenek az igazi magyar kulturális-szellemi-alkotói értékek.
Emlékezzünk csak vissza azokra a napokra, amikor Brassainak, Robert Capának és társainak, azaz a világhírû magyar fotográfusoknak a munkáit mutatták be, igazi közönségsikerrel. Vagy amikor az idén Prima Primissima díjas Kubinyi Anna székelyföldi motívumokból ihletõdött, Belgiumtól Indiáig jól ismert textíliái sorakoztak az erdélyi kiállítótermekben. Vagy amikor a legismertebb jelenkori magyarországi írók, elõadómûvészek, a szakmájukat valóban a tudomány eszközeivel mûvelõ történészek tartottak elõadásokat majd mindenhol ugyancsak szépszámú közönség elõtt.
?s ez csupán tevékenységük egyik vonulata volt, hiszen több, nem hagyományos szálon is segítették az erdélyi magyar kultúrát. Székelyföldi közmûvelõdési szakemberek találkozóját szervezték meg, nem is egyszer, erdélyi magyar képzõmûvészek és elõadómûvészek kiállításainak, fellépéseinek a megtartását segítették, sõt még a Brassói Lapok elsõ fõszerkesztõjére, Veszely Károlyra emlékezve és emlékeztetve a M?RE-vel együtt sajtódíjat is összehoztak.
Egy darab Magyarország - Erdély szívében. Ezt a címet viseli az összefoglaló kiadvány, és azt hiszem, a központ élérõl a napokban távozó Hadnagy Miklósnak és munkatársának, élete párjának, Hadnagy Piroskának az lehet a legnagyobb elégtétele, hogy visszaadták a bizalmat az erdélyi magyar értelmiség számára: igenis, a politika változó hullámverésén, a média szó- és képzuhatagain túl létezik a szellemi-kulturális értékeknek az az igazi Magyarországa, amelyre mindig fel lehet nézni, ahová mindig érdemes fordulni, ahonnan mindig erõt lehet meríteni, ahol nem a baloldali, a jobboldali, a konzervatív, nemzeti, liberális és más címkézés számít, hanem mindaz, amit a mûvészet, a mûvelõdés az ember javára és csodálatára megteremtett. Alighanem ezt nevezhetjük a lehetõ leghatékonyabb és valóban idõt álló koordinációnak, hiszen ez a Magyarország mindig ott van és ott is marad Erdély szívében.
Székedi Ferenc
?j Magyar Szó (Bukarest)2011. június 21.
Kié itt a tér Erdélyben?
Közel kétszáz fõs hallgatóság elõtt mutatta be a Kié itt a tér, valamint Az Erdélyi macska címû köteteit Markó Béla író-politikus hétvégén a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal dísztermében. Dr. Verestóy Attila, az író-olvasó találkozó házigazdája megnyitó beszédében fontosnak nevezte az eseményt, hiszen ezen a napon az írott szó mögött itt van az élõ ember, akirõl nem kell elmesélni, mit tett azért a közösségért, melyben élünk.
A Palló Imre Zene- és Képzõmûvészeti Szakközépiskola diákjainak tartalmas zenei mûsorával folytatódott a rendezvény, majd Tõzsér József, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó igazgatója beszélt az idén kiadott mûvekrõl. A köteteket bemutató Székedi Ferenc úgy látja, gyakran beszélnek ma a Markó-doktrínáról, ám ezt sokan sokféleképpen értelmezik.
Az õ olvasatában a Markó-doktrína lényege a szülõföldön való boldogulás parancsában, a Magyarországgal való mellé- és nem alárendelt viszonyban, a román többségi nemzettel való konstruktív együttmûködésben, a harsogó kinyilatkoztatások helyett a hatékony és következetes munkában és az alulról jövõ céltudatos intézményépítésben keresendõ.
Markó Béla az író-olvasó találkozón elmondta: szerinte a napokban kibontakozott vita a megyerendszer átszervezésérõl rég nem érzékelt hevességû magyarellenességet hozott a felszínre, amelynek hátterében kétségtelenül az a szándék is húzódik, hogy megtörjék a magyar többségû régiók erejét.
A román politikum láthatóan felismerte azt, hogy egy ilyen átszervezéssel gyakorlatilag pillanatok alatt meg lehet változtatni, át lehet rajzolni a térképet. Ezt megakadályozni csak úgy lehet, ha nekünk, erdélyi magyaroknak, a rendelkezésünkre álló politikai eszközökkel van erõnk ennek gátat vetni - figyelmeztetett a politikus.
Szerinte mindaddig, amíg mi azt a vitát folytatjuk, hogy kié itt a tér Erdélyben, románoké vagy magyaroké, addig nem fogunk semmilyen eredményt elérni: de ha rá tudunk állni egy másik szemléletre, hogy Erdély végülis egy vagyonközösség, egy olyan közös tulajdon, amelyet ha meg tudjuk úgy osztani, hogy kinek-kinek meglegyen benne a saját része, tulajdona, autonómiája, akkor talán kialakítható tartósan ez a közös tér - mutatott rá Markó Béla.
Segíts magadon, és az Isten is megsegít. Segíts magadon, és megsegít Brüsszel, megsegít Magyarország, segíts magadon, és akkor Bukarestben is tudsz kicsikarni támogatást, eredményt. Ez a Markó-doktrína lényege - mondta a szerzõ a találkozón.
?j Magyar Szó (Bukarest)2011. július 25.
T.u. 23.
A közhelyekkel mindig érdemes csínján bánni. A hasonlatokkal és a metaforákkal ugyanúgy.
Érettségi találkozón vettem részt a napokban. Az emlékek között ide-oda csapongva többen felidézték egykori diákéletüknek azokat a nem éppen kellemes közjátékait, amikor a kozmopolitizmus ártalmasságára vagy éppen a fogalommal jelzett vétkekre hívatkozva húzták le a magaviseleti jegyüket, dobták ki őket az iskolából, vagy egész egyszerűen nem engedték vizsgára állni.
Érettségi találkozón vettem részt a napokban. Az emlékek között ide-oda csapongva többen felidézték egykori diákéletüknek azokat a nem éppen kellemes közjátékait, amikor a kozmopolitizmus ártalmasságára vagy éppen a fogalommal jelzett vétkekre hívatkozva húzták le a magaviseleti jegyüket, dobták ki őket az iskolából, vagy egész egyszerűen nem engedték vizsgára állni. 1989 előtt a kozmopolitizmus rendszerint a következőképpen nyilvánult meg: évjárástól és divattól függően a diák szerzett vagy egy cső- vagy egy trapéznadrágot, sőt ha szerencséje volt, akkor egy nem koptatott, hanem kikopott eredeti farmert.
Úgyszintén kozmopolita hajlandóságot mutatott, ha a tangón és a keringőn kívül valamiféle más, élénkebb tánclépésekkel is próbálkozott, ha a rövidhullámon külföldi rádióadásokat hallgatott, ha véletlenül kicsúszott a száján, hogy azért nem éppen mindent a Szovjetunióban vagy Romániában fedeztek fel. A kozmopolitizmust egyaránt a rothadó kapitalizmus végtermékeként határozták meg, és messziről bűzlött az a szerencsétlen, aki a legkisebb mértékben is hozzádörgölőzött.
Az 1989-es rendszerváltások után Romániában is, Magyarországon is több utcát és teret átneveztek (még nincs vége...), a történelem több korszakát megírták, átírták vagy újraírták, jónéhány politikai személyiséget átértékeltek vagy újra felfedeztek, és ennek megfelelően talapzatokról indultak el szobrok zárt terekbe vagy olvasztókba, illetve újabbak kapaszkodtak fel az emelvényekre.
Több fogalmat átértékeltek, jónéhány lexikont címszavakban átírtak. Az Idegen szavak és kifejezések kéziszótára átszerkesztett, 1994-es kiadásából másolom ki a "kozmopolita" egyik meghatározását: "Az egyetemes emberi haladás iránt elkötelezett polgár, főleg értelmiségi". A kozmopolitizmus pedig nem más, mint ennek a személynek a világnézete. Persze, a szótár szerint van ennek egy rosszaló, lekicsinylő (pejoratív) értelmezése is: a kozmopolita olyan személy, akit népéhez, nemzete kultúrájához szorosabb szálak nem fűznek, aki bárhol a világon könnyen alkalmazkodik. A most lezárult tusnádfürdői szabadegyetem egyik magasrangú magyarországi tisztségviselője a korabeli szocialista vádak után most megint mélységesen és mindennemű árnyalatok nélkül elítélte és a nemzet egyik legnagyobb veszélyének tartotta a kozmopolitizmust. Azaz, a Budapesten kiadott szótár meghatározásával behelyettesítve, "az egyetemes emberi haladás iránt elkötelezett polgár, főleg értelmiségi" világnézetét. Vagy azt a magatartást, amellyel bárhol a világon könnyen lehet alkalmazkodni. Miközben a külföldön munkát vállaló magyarok és románok százezrei szeretnének minél jobban és minél sikeresebben alkalmazkodni a befogadó országokhoz. Miközben a közös európai oktatási tér, a kulturális értékek cseréje, a határok fölötti együttműködés, a Duna-stratégia és egész sor uniós dokumentum annak az egyetemes európai fogalomrendszernek és értékrendnek a meghonosítását szorgalmazza, amely képes arra, hogy ne arctalanná, hanem egyenrangúvá tegyen országokat és nemzeteket, mindazokkal az előnyökkel egyetemben, amelyek a kelet-európai polgárok számára származnak mindezekből a törekvésekből. És amelyekhez saját kezdeményezésünkre, önként és dalolva csatlakoztunk.
A közhelyekkel mindig érdemes csínján bánni. A hasonlatokkal és a metaforákkal ugyanúgy. A magyar nemzet egyre gyakrabban emlegetett háromlábú széke, lábanként az anyaországgal, a kárpát-medencei és nyugati magyarsággal meglehetősen jelképszerűnek tűnik mindaddig, amíg el nem gondolkodunk rajta. Például azon, hogy a gazdák és pásztorok - magyarok is, románok is - a háromlábú széket leginkább fejőszékként használják, mert hosszabb ülésre alkalmatlan. Ugyanis nem csupán akkor borul fel, ha egyik lábát elveszíti, hanem a talaj bármilyen egyenletlensége vagy a figyelmetlen ráülés is képes arra, hogy kibillentse egyensúlyából és váratlanul földhöz vágja használóját. Szóval T.u. 23-ban (az egyik előadó szerint az év Tusványostól Tusványosig tart, ezért használom a Tusványos után új időszámítást) is mindent meg lehet hallgatni. De az önálló gondolkodásról azért ne szokjunk le.
Székedi Ferenc. Új Magyar Szó (Bukarest)2011. július 28.
Kakaskodás Lehet követelőzni is persze, de nem biztos, hogy célravezető.
A Tusványos kapcsán számos cikk, értékelés látott napvilágot e lapban is, én két észrevételt tartanék fontosnak. Az egyik a magyar-román államközi, a másik az itthoni magyar–román viszony jövőjét illeti.
1. Orbán Viktor többek közt a következőket mondta a táborban: „Tőkés László előadásából hallhattuk, hogy mennyi gond van még a mostani román kormányzat és az itt élő magyar közösség között. De képzeljük el, hogy ha nem egy nemzeti jellegű kormányzat lenne Romániában, hanem visszajönnének az internacionalisták itt is. Akkor milyen konfliktusaink lennének! Képzeljük el, hogy a mai román ellenzék retorikája és politikai irányvonala állami szinten is érvényesülni tudna!”
Nem akarok itt arról értekezni, hogy a nemzeti jellegűnél akadna jobb jelző is, amikor arról a Demokrata-Liberális Pártról beszélünk, amelyik pár éve még a Szocialista Internacionálén belülről próbálta megakadályozni a Szociáldemokrata Párt felvételét ugyanoda. Az internacionalizmus (és a kozmopolitizmus) szitokszóvá avatásáról szintén értékeztek e rovat szerzői. Én másra hívnám fel a figyelmet. „Képzeljük el, ha... visszajönnek az internacionalisták... akkor milyen konfliktusaink lennének!” – mondja Orbán. Márpedig az internacionalisták alighanem visszajönnek, nem szükséges különösebben fejlett fantázia ahhoz, hogy elképzeljük: egy éven belül „a mai román ellenzék retorikája és politikai irányvonala állami szinten is érvényesülni tud”. Sőt, talán a Fidesz által jól ismert kétharmados erővel! Ilyen körülmények között az idézett mondatok úgy is értelmezhetők, hogy Orbán Viktor román-magyar konfliktust vizionál. Egy biztos: ő maga semmit nem tesz azért – ellenkezőleg –, hogy a két ország viszonya a Băsescu-rezsim után is zökkenőmentes legyen.
2. A magyarok Traian Băsescuhoz való ellentmondásos viszonyulásáról ragyogó elemzést írt Székedi Ferenc. Erről annyit, hogy az említett tekintetben Tőkés László kétségkívül magyarabb másoknál. Egyrészt jól érzi magát Traian Băsescu társaságában, sőt ugyanabból a korból és ugyanabból az eszmei vonulatból választott magának jelképet: Horthy Miklós tengernagyot. (Akihez képest „hol állunk mi”? Mint tudjuk, Traian Băsescu Ion Antonescu marsall hadvezéri eredményeit irigyeli.)
Másrészt Tőkés László azzal magyarázza Traian Băsescu hiányát a Tusványoson, hogy „mi nem alkuszunk”. Most tekintsünk el attól, hogy ezt a logikát követve tavaly és tavalyelőtt „alkudtunk”, hiszen Traian Băsescu elment Tusnádfürdőre, és a valóságban idén is szívesen látták volna az elnököt, aki az utolsó pillanatig „lebegtette” a részvételét. A lényeg más: az, hogy Traian Băsescuval mint a románok képviselőjével igenis kell alkudni. (Még akkor is, ha az eredmény nem mindig súrol Horthy-i magasságokat.) Lehet követelőzni is persze, de nem biztos, hogy célravezető.
A demokrácia nem a többség diktatúrája – jó esetben legalábbis -, de a többségtől nem is lehet eltekinteni. Egy kisebbség számára lehetetlen elérni bármit a többség hozzájárulása nélkül. A hozzájárulás nem feltétlenül jelent lelkes helyeslést a többség részéről, viszont annak a belátását igen, hogy „megéri”, ha például a kisebbség autonómiát kap. A Tőkés-verzióban ez az alkudozás a következőképpen szól: „Ha már területet vesztettünk, jogokat kérünk cserébe, beleértve a korlátozott nemzeti önrendelkezéshez, az autonómia valamennyi fajtájához való jogot”. Vajon mennyire célravezető eszébe juttatni a románoknak, hogy azokat a jogokat kérjük most tőlük, amelyeket mi nem adtunk meg, amikor a szóban forgó területek fölött mi diszponáltunk?
Ezzel együtt az állásfoglalásban nem lenne semmi kivetnivaló, ha Tőkés László történetesen magánember volna. Ismerek olyan embereket, akik a szabad véleménnyilvánításra mindennél többet adnak; fontosabb számukra az érveik hangoztatása, mint a vita eredménye; képesek sokszor a saját pozíciójukat aláásni, csak megmondhassák a magukét. Ezek kétségkívül karakán, becsületes emberek – csak hát alkalmatlanok arra, hogy akár a saját érdekeiket képviseljék. Hát még a másét! Mármost nem állítom, hogy Tőkés László ilyen becsületes ember volna, de úgy viselkedik...
Szőcs Levente. Új Magyar Szó (Bukarest)2011. augusztus 1.
A menekülési út
Tusnádfürdői utóhangként olvasom az egyik magyarországi tulajdonú, székelyföldi újságban, hogy mivel mindig az szabja meg a következő egy évre az irányt, amit Orbán a Tusványoson elmond, az elkövetkező időben mindenki törekedni fog az egységre, és sokan fogják az együttműködés kifejezést hangoztatni.
„Akkor leszünk erősek, ha a határon túli területeken a közösségeink képesek egységet mutatni, ezért mindent támogatunk, ami az egység fele vezet. A Fidesz, illetve a magyar kormány nem szervezeti formákat, szervezeti megoldásokat támogat, hanem a legjobb meggyőződésünk szerint azokat az embereket, szervezeteket keressük, amelyek, mindegy, hogy milyen szervezeti formán keresztül, de a végén a közös nagy egységes fellépés fele akarják terelni az itt élők életét.”
Többek között ezt mondta Tusnádfürdőn a magyar kormányfő, és a kijelentés kapcsán nagyvonalakban, olykor meglehetősen homályosan célozgatva, a következő alapgondolatra helyezett kommentárok láttak napvilágot: tekintve az EMNP bejegyzésének várható kudarcát, a magyar miniszterelnök lemondott a romániai magyarság leendő, harmadik pártjának a támogatásáról, és mivel Kelemen Hunor RMDSZ-elnökkel is találkozott, nincs kizárva, hogy kiemelik a süllyesztőből a Fidesz-RMDSZ kapcsolatokat.
Valóban, az elmúlt két évtized megtanított: a politikában általában, az egyéni és csoportérdekek vezérelte politikában pedig különösképpen minden lehetséges, a színe és a fonája bármikor változhat az ellenkezőjére, sőt nem is egyszer. Aki néhány esztendővel ezelőtt a legnagyobb ellenség volt, abból néhány hónap alatt lehet kebelbarát, és a fordítottja is igaz, ráadásul bármilyen mértékű elmozdulás igazolható a köz érdekeivel.
A politikai meggyőződésükből nem egyszer kifordított, állandó alkalmazkodásra képtelen kisemberek közül ezért fordítanak nagyon sokan hátat a politikának, és többek között ezért zuhan olyan látványosan a választási részvétel. Kétség nem fér hozzá: az Erdélyi Magyar Néppárt létrehozása mögött ott állt az a szándék is, hogy zsarolási eszköz lehessen egy kisebb csoport kezében ahhoz, hogy felkerüljenek a romániai parlamenti választási listákra, akár koalíciós, akár RMDSZ-színekben.
Ha nem jön létre a párt, a cél akkor sem változik. A mellékvágányra helyezett Magyar Polgári Párt hiába lobogtatja továbbra is a pluralizmust és a választás szabadságát, az egység-ideológia bármilyen végkifejletben megfelelő eszköz arra, hogy megélhetési politikusok hozzájussannak a megélhetéshez.
Voltaképpen amiről Orbán beszélt, az lehet a menekülési út, és előre lehet látni, az „egység a sokszínűségben”, „az új egység, amely képes összefogni a különböző erdélyi áramlatokat”, „az új egység, amelyhez mindenki csatlakozhat”, „az autonómia elképzelhetetlen egység nélkül” típusú magyarázatokat, persze mindennél jóval lelkesebb és mozgósítóbb formában is, amelyek majd az elkövetkező komoly vagy komolykodó politikai tárgyalásokból kisugároznak.
Természetesen anélkül, hogy emlegetnék mindazokat a háttérbeszélgetéseket, ahol az alapkérdések eldöntetnek. Ezek között pedig ott rejlik egész sor gazdasági érdek is: a jelenlegi magyarországi kormányzathoz közeli gazdasági és pénzügyi vállalkozások az ugyancsak Orbán által meghirdetett közös magyar gazdasági tér jelszavával a romániai, erdélyi és székelyföldi piacon csak akkor találják meg számításaikat, ha a légkör nyugodt, ha például egy magyar összetételű városi tanács egyik fele nem fűrészeli el a leginkább biztos pénzeknek számító, helyi költségvetéseken alapuló profitkereső törekvéseket.
Ami persze korántsem biztos, hogy előnyös a helyieknek. Ők ugyanis legszívesebben mindig ahhoz szegődnének, aki a szolgáltatásokért kevesebbet kér, és a termékekért többet fizet, ez az elv viszont csak teljesen nyitott piacokon érvényesülhet. Az egységpolitika nemzeti érzelmi töltete megpróbálja befolyásolni ezt a nyitottságot, mint ahogyan a romániai magyar kormányzati részvétel is előnyös a hazai bürokrácia útvesztőiben. Egyszóval, Tusványos után lehet latolgatni. Akkor is, ha lesz EMNP, és akkor is, ha nem.
Székedi Ferenc. Új Magyar Szó (Bukarest)2011. augusztus 22.
Az erdélyiség nevében
Az erdélyi magyarok – mások. Azért, mert erdélyiek. Azért, mert önállóan gondolkodnak.
Minden bizonnyal az ÚMSZ olvasói közül többen is felfigyeltek a híradójukban összpontosított és központosított magyarországi közszolgálati televíziós csatornákon egy hírecskére, amelynek szövegét olyan kutyafuttában mondták el, mintha szégyellték volna a tartalmát.
Jómagam a világhálóra átollózott videóváltozatot láttam, és ebben a néhány mondat valahogyan így hangzott: az erdélyi magyarok többsége elkülöníti magát nem csak a román anyanyelvűektől, hanem a magyarországi közösségtől is. Ez derül ki abból a felmérésből, ami az erdélyi magyarok identitástudatát vizsgálta. A legtöbben Erdélyt tartják az otthonuknak, Románia a második helyen szerepel. Sokan úgy gondolják, hogy a kisebbségek az ország lakosságának szerves részét képezik.
Ez a lényege a rövid hírközlésnek. Amelyet nem nagyon magyaráztak, mivel cáfolja az éppen uralkodó magyarországi kormányideológiát, miszerint minden kárpát-medencei magyar minden tekintetben egységes, ugyanazt akarja és központilag irányítható. Az erdélyi magyarság másságára vonatkozó megállapítással mi itthon, Erdélyben már régóta tisztában vagyunk, de érdemes felfigyelni arra, hogy immár korszerű társadalomtudományi eszközökön és -szemléleteken alapuló vizsgálatokkal is alátámasztják.
Hiszen nem akármilyen kutatásokról van szó. A Max Weber Alapítvány közreműködésével a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem szociológiai tanszékének magyar tagozata valamint a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai és Kisebbségkutató Intézete 2007-től egy olyan, úgynevezett panelkutatást indított útjára, amely azóta évről-évre vizsgálja az erdélyi magyarok nemzeti azonosságtudatának változásait, és az adatait a múlt század kilencvenes éveiben, pontosabban, 1997-ben történt mérésekkel.
Mint kiderült, közel másfél évtized alatt az önálló erdélyi magyar identitástudat nemhogy csökkent volna, hanem erősödött, és a vizsgálatok még inkább kidomborították azt a valóságot, amivel az erdélyi magyarok immár közel száz esztendeje, nemzedékektől függetlenül, tisztában vannak: a történelem általuk nem befolyásolt akarata nyomán román állampolgárokká váltak ugyan, de magától érthetődően nyelvük, kultúrájuk és szimbólumhasználatuk tekintetében a magyar kultúrnemzet tagjai, életük más vonatkozásait pedig saját hétköznapi életük, annak számos gazdasági, társadalmi, jogi, intézményi háttérrendszere határozza meg.
A fenti mondatban a „saját” a kulcsszó, hiszen ezért kötődnek olyan szorosan ahhoz a vidékhez, ahhoz a tájhoz, ahhoz a településhez, ahol élnek, ezért az otthon számukra nem csupán valamiféle hol ide, hol meg amoda változtatható lakás, hanem életüknek színtere, ahol ők a gazdák, ahol ők döntenek, ahova a múlt és a jövő is bármikor becsatlakozhat.
Voltaképpen ez a magyarázata annak, hogy a világháborús menekülések, az országhatárok átszabása után is az erdélyi magyarok jelentős része nem csupán vissza, hanem hazatért és bármilyen mennyiségű, politikai indokokból olykor alaposan felduzzasztott zokszó-halmaz ellenére ugyanez áll a hátterében annak is, hogy a nyitott, mozgékony társadalmak korában az arányaiban vizsgált elvándorlás jóval kisebb mértékű az erdélyi magyarság körében, illetve már ellentétes folyamatok is tapasztalhatók. Az erdélyi magyarok a maguk egyéni életeiben is a saját földjükön vannak otthon, ezt szeretnék megőrizni, fejleszteni, összhangba hozni a világ változásaival.
Ilyen egyszerű ez a vizsgálatok nélkül is régóta ismert következtetés, és bármiféle olyan elképzelés, amely ezt elősegíti, a valóságban gyökerezik, ha viszont csupán szólamokon és frissen gyártott ideológiákon alapszik, akkor ezzel ellentétes és rövid vagy hosszabb távon kudarcra van ítélve. Érdemes ezt megszívlelni. A politika könnyedén tud a nemzetre vonatkozó új szóösszetételeket vagy új szóképeket gyártani és akár próféciaként eladni, de ezt az alapigazságot kitörölni nem tudja.
Az erdélyi magyarok – mások. Azért, mert erdélyiek. Azért, mert önállóan gondolkodnak. Azért, mert kisebbségi létük érzékenyebbé tette őket a demokráciára és a másság elfogadására. És ezzel nem szegényebbé, hanem gazdagabbá váltak!
Székedi Ferenc. Új Magyar Szó (Bukarest)2011. augusztus 24.
/vezércikk/
Aranyláz
A környezet- és természetvédelem az ember jövője szempontjából létszükséglet. A japán földrengéses katasztrófa nyomán nem véletlenül zárják be a német atomerőműveket, az elektromos meghajtású gépkocsikra való nagyobb méretű átállás már megkezdődött, és egyre több államban nem csupán figyelembe veszik, hanem szigorúan be is tartják a tengeri és óceáni halászati kvótákat.
A környezet- és természetvédelem az ember jövője szempontjából létszükséglet. A japán földrengéses katasztrófa nyomán nem véletlenül zárják be a német atomerőműveket, az elektromos meghajtású gépkocsikra való nagyobb méretű átállás már megkezdődött, és egyre több államban nem csupán figyelembe veszik, hanem szigorúan be is tartják a tengeri és óceáni halászati kvótákat. A fejlett ipari államok környezet- és természetvédelme nyilvánvalóan nem olcsó mulatság, a kiesett energia- és más forrásokat pótolni kell. De ahol nem csupán a józan szemlélet uralkodik, hanem pénz is van, ott megtehetik. A szegényebb országokban, mint amilyen Románia, a környezet- és természetvédelem állandó kételyek forrása. Majd mindenki tisztában van azzal, hogy nem kellene pusztítani az erdőket, de amíg a törvényesen vagy feketén kitermelt fából származó jövedelmi forrásoknak nincs más alternatívája, addig minden zöld panasz a pusztába kiáltott szó marad.
Turisztikai szempontból nyilvánvalóan undorító tájseb minden újonnan megnyitott kőbánya, de bármelyik helyhatóság szívesen veszi, ha az ott munkálkodó cégek nekik fizetik be az adókat. Már itt is régóta fásítani-füvesíteni kellett volna minden meddőhányót, ahogyan a bányászat visszafejlesztése után a nyugat-európai országokban tették, de a pénz hiánya miatt a legtöbb helyen minden maradt a régiben.
Verespatak tekintetében is ugyanez a dilemma: most, amikor az arany világpiaci ára megháromszorozódott – és egy ország valutatartalékának mindenekelőtt ez a nemesfém jelenti a zálogát –, akkor megengedhető-e, hogy lemondjon a saját földjében rejlő, és még mindig magas hatásfokkal kitermelhető, értékes altalajkincsről?
Az államfő és a kormányfő szerint nem, csupán újra kell tárgyalni a kitermelő céggel a részesedési arányokat. Nem túlzás azt állítani, hogy a környék lakosságának jelentős része is úgy várja a bánya megnyitását, mint a megváltást, hiszen nincs munkahely, nincs jövedelem, nincs megélhetés, és számukra a legszebb természetvédelmi gondolatok is úri huncutságnak tűnnek mindazok részéről, akiknek van, amit aprítaniuk a tejbe.
Úgy tűnik, a műemlékvédelem kiharcolta azokat az összegeket, amelyekkel visszaállíthatók és folyamatosan fenntarthatók az egykori bányászati és tájépítészeti emlékek. A környezetvédelmi engedélyek megadását a világon érvényes legszigorúbb kritériumokhoz kötik, más kérdés az, hogy jövendőbeli betartásukat mennyire ellenőrzik.
Tudatos reklámstratégiával a majdani kitermelő cég az ellenségesből közömbössé vagy a maga javára fordította a közhangulatot. Minden jel arra mutat, hogy a Nyugati-Kárpátok legvitatottabb bányakitermelése indulás előtt áll. Hacsak az arany ára le nem zuhan. De a jelenlegi világgazdasági felfordulásban vajon tudja valaki ennek a receptjét ? Netán Chaplintől kellett volna jó előre megkérdezni?
Székedi Ferenc. Új Magyar Szó (Bukarest)2011. szeptember 8.
Markó - 60
Tanár, költő, szerkesztő, műfordító, publicista, RMDSZ elnök, miniszter és miniszterelnök-helyettes – azaz politikus. És ennyi meg ennyi könyvcím és kitüntetés. Az életpálya legkülönbözőbb állomásait rögzítik a lexikonok, de van amiről nem beszélnek, pedig a hatvanadik születésnapról szólva mindenekelőtt erre kell figyelni: Markó Béla erdélyi magyar értelmiségi és erdélyi magyar személyiség.
Ha úgy tetszik, a szó legklasszikusabb és legkonzervatívabb értelmében.
Erdélyi magyar értelmiségi: azaz a magyar nyelv és kultúra, annak minden rezdülése elkíséri egész életét. De ugyanakkor nyitott marad nem csupán az erdélyi népek, hanem más népek kultúrája és annak majd minden áramlata iránt. Miközben mindvégig érzékeny saját erdélyi magyar népének minden rezdülésére és általában az emberi sokszínűségre, és ahol lehet, ahogyan lehet, ott és úgy próbál segíteni kisebb és nagyobb közösségeken vagy egyéneken, függetlenül címtől és rangtól, életkortól és minden mástól, amellyel a könnyebb kezelhetőség kedvéért be szoktuk skatulyázni egymást. Voltaképpen azt folytatja, amit közeli vagy távoli értelmiségi elődei ezzel a szóval fogalmaztak meg: közszolgálat. És ebben a közszolgálatban vált Markó Béla olyan erdélyi magyar személyiséggé, akinek nem csupán neve, hanem szava van a kultúrában, a politikában, a közéletben, akinek a véleményét még akkor sem lehet megkerülni, ha saját döntése alapján lépett vissza a felszín mindennapi küzdelmeitől.
Hogyha bármilyen távolra is pillantunk vissza a történelembe, rögtön rájövünk, hogy az erdélyi magyaroknak minden korban megvoltak a maguk személyiségei; Trianon után, kisebbségi sorsban pedig még inkább szükség volt arra, hogy legyen akikre felnézni, legyen akikhez igazodni. Noha manapság látszólag megváltozott a világ, és különböző tisztségeket betöltő hivatalnokok vagy oly könnyedén magukat politikusnak nevező vagy neveztető személyek jelennek meg és tűnnek el a közélet színpadáról, a kisebbségi létnek ez az alapvető parancsa mit sem változott: továbbra is nagy szükség van erdélyi magyar személyiségekre.
Akiknek meg van a maguk szilárd meggyőződésen alapuló, máról-holnapra meg nem változtatható hitvallása, akik soha nem mondják a feketére azt hogy fehér, a fehérre pedig azt, hogy fekete, akik képesek nem csupán megragadni, hanem meg is fogalmazni, tovább is adni a korra jellemző közgondolkodás lényegét, és akik az egyéni és csoportos érdekek kusza szövevényében is képesek egyetlen alapérdeket követni: az erdélyi magyarság jelenének és jövőjének, megmaradásának és itthon maradásának a legfontosabb érdekeit.
Markó Béla a hetedik X-be lépve is ilyen értelmiségi és ilyen személyiség marad és csak azt lehet kívánni: mások is lépjenek a nyomába.
Székedi Ferenc. Új Magyar Szó (Bukarest)2011. szeptember 14.
/vezércikk/
Háború és béke
Az igazság az, hogy a Kárpát-medencében, a nemzet peremvidékén és más országok határain belül élő magyarok nagyon szeretnék, ha a nemzet központjában, a jelenlegi magyarországi határok között egyszer már béke lenne. De hát nincs béke sem az almafák alatt, sem a szőlőtőkék árnyékában, sem a kukoricák és napraforgók között, a hivatalokról nem is beszélve.
Magyarország ugyanis az utóbbi több mint másfél évtizedben állandóan harcban áll.
Ha nem volt elég az, hogy több, egymást követő nemzeti ünnepen könnygáz hömpölygött végig a pesti utcákon, vagy ezt követően a szavazófülkék lángoltak a forradalmi hevülettől, majd az országadósság és a munkanélküliség ellen kellett csatasorba állni, az uniónak pedig megmutatni, hogy nem akármilyen fából faragták a bajvívásra mindig kész magyar vitézt, most az országot kell megvédeni az olyan alattomos támadók ellen, akik a „devizahitel”, „uzsorakamat”, „létbizonytalanság“, „csökkenő életszínvonal” feliratú fegyvereket vonszolják magukkal. És a nemzet peremvidékén, a más országok határain belül élő magyaroknak pedig minderre fel kellene nézniük, hiszen mégiscsak Magyarországon dobog a magyar nemzet szíve. De vajon mire nézhetnek fel?
Arra a legutóbbi két évtizedre, amelyben a magyarországi politikai erőknek megadatott a függetlenség, a demokrácia, a fejlődés, a nyugodtabb és gyümölcsözőbb élet megteremtésének a lehetősége országuk minden polgára számára és még sem tudtak élni vele, ahogyan azt megtette mondjuk Csehország, Lengyelország vagy akár Szlovákia? Vagy arra legyenek büszkék, hogy miközben tíz-tizenöt esztendővel ezelőtt majd mindenki arról beszélt, hogy Románia útja Budapesten keresztül vezet Európába, most a Duna partjáról egyre inkább a bukaresti kormányzati példákat hozzák fel követendő mintának?
Vagy csukják be a szemüket, hogy ne lássák: miközben néhány esztendővel ezelőtt még csak Ausztriába járogatott át dolgozni a magyarországi polgár, most már a szlovák és a román határ mente is felkerült a mindennapos, megélhetési úticélok közé? Netán lelkesedjen azon, hogyan szürkültek el és fuldokolnak önmaguk ismétléseiben az egykor olyannyira várt magyarországi televíziós adások? Vagy tapsolja meg, hogy a felszín alatt és nemegyszer fölött olyan nacionalista áramlatokat érez, amelyek szigetként szeretnék körbevágni Magyarországot a világtól és annak demokratikus intézményhálózatától?
Annyi bizonyos: a nemzet peremvidékén senki nem várja azt, hogy Magyarország önmagába roskadjon, hanem azt szeretné, hogy végre-valahára önmagára találjon, szűnjön meg a mindennapi háborús hangulat és legyen béke. A harci kiáltások helyét vegye át az a gazdaság- és társadalomszervezés, amely képes jólétet, megbízható jövőt biztosítani a polgárainak, mert egy nemzet nagyságának ez az igazi ismérve. Ha úgy tetszik, a hitele. Amit nem kell visszafizetni sem forintban, sem valutában.
Székedi Ferenc. Új Magyar Szó (Bukarest)2011. szeptember 27.
Az örökség
Erdélyi magyar szemmel mégsem ez a legnagyobb dilemma.
Olvasom, hogy egy erdélyi magyar szervezet nem kivánatos személynek nyilvánította Kertész Ákost Nagyváradon, akit – gondolom – a jól ismert nagyváradi irodalmi folyóirat nem publicistaként, hanem íróként hívott meg, és több mint valószínű, ugyanúgy kisiklásnak tartja az Amerikai Népszavában megjelent általánosító jellegű, a szavak és összefüggések lehetséges magyarázatai mögé nem tekintő Kertész-írást, mint az erdélyi magyar értelmiségiek jelentős része.
Kertész Ákost viszont ezért a szövegéért aligha lehet kiírni a magyar irodalomból, mint ahogyan az éppen Nagyváradon bemutatott Csurka István daraboknak sem von le az irodalmi értékéből szerzőjének későbbi, meglehetősen zaklatott és ellentmondásos politikai pályafutása.
Kertész Ákost büntetésként kiebrudálták a budapesti díszpolgárságból, és valljuk be, ezen is el lehet tűnődni így is, meg amúgy is, méghozzá aprópénzre váltva mindazt, amit a megnevezés takar. A legáltalánosabb megfogalmazások szerint ugyanis a díszpolgári cím erkölcsi elismerés, amellyel a település tiszteletét és háláját fejezi ki a kitüntetett személynek, és a megtiszteltetést általában az nyerheti el, aki közösség érdekében kifejtett tevékenységével, magatartásával eredményesen elősegítette a helység anyagi és szellemi értékeinek gyarapítását.
Szóval, mindezen el lehet töprengeni. De erdélyi magyar szemmel mégsem ez a legnagyobb dilemma. Hanem az, hogy ugyanezen címtől most fosztották meg Haynau osztrák hadvezért, Jellasics horvát bánt, Windischgrätz osztrák tábornokot és Alexander von Bach osztrák belügyminisztert, valamint Ivan Paszkievicset, az 1849-es orosz hadsereg főparancsnokát és még három, mifelénk kevésbé ismert osztrák tisztségviselőt és katonai vezért.
A listáról kihúzott Sztálinról pedig azért nem beszélek, mert a Brassót lecserélő Sztálinváros és a népek atyjának állított szobrok áradata még ha nemzedékektől függő mértékben is, de mifelénk még mindig fellelhető a köztudatban.
De hogy az aradi vértanúkat és Batthyány Lajost kivégeztető, százakat várbörtönökbe küldő Haynau mostanig Budapest (akkor még Pest) díszpolgára volt? Akárcsak az az osztrák belügyminiszter, akinek nevéről az 1851-1859 között tartó, magyarországi nyílt abszolutista önkényt, a Bach-korszakot nevezték el? Vagy a magyar szabadságharc leverésére küldött hadsereg orosz hadsereg főparancsnoka, Paszkievics úgyszintén mindeddig a magyar főváros erkölcsi elismertje? És Jellasics, aki hazájában ugyan nemzeti hős, terek viselik nevét és szobrok emlékeztetnek nemzetének szabadságáért küzdő horvát bánra, de mifelénk nem is annyira a történelemkönyvekben, mint a magyar nemzeti lírában futóként, gyáváként, árulóként rögzült az alakja, még a huszonegyedik században is magyar hálára és elismerésre méltó maradt?
Mindez egy kissé meglepő. Nem is a kétely, amiről mostanság elmorfondíroznak a Duna-partján, hogy a jelenlegi budapesti tanácsnak van vagy nincs joga belekotorni az történelembe, hanem az a tény, hogy mindezen személyek az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc leverése után kapták meg a díszpolgári címet. Persze, tudjuk, hogy milyen korban, hogy a győztes akkor is vitt mindent, de ki van zárva, hogy csupán osztrákok, oroszok és horvátok adományozták volna ezt a kitüntetést. Hanem egészen biztosan ott voltak a magyarok is. Korabeli magas rangú magyar tisztségviselők. Vajon minderről miért nem olvasni a történelemkönyvekben? Mint ahogyan a nemzeti történelem más olyan eseményeiről sem, amelyet a „csak a szépre emlékezés” lázában szeretnénk szemérmesen elhallgatni. Emlékszem, valamikor kamaszkoromban megdöbbentem, amikor a történelemírás kifejezést hallottam. Hogy a történelem nem csak úgy van, hanem írják. Már régóta tudom, hogy nem is akárhogyan. De vajon nem kellene eljöjjön az ideje a higgadt és nyugodt, kiegyensúlyozott és tárgyilagos történelemírásnak, ahogyan azt más nemzetek is megtették és azóta nyugodtan néznek szembe önmagukkal? A jelenlegi hivatalos történelemszemlélet szerint a magyarság kizárólag a forradalmak és dicső csaták hevületében él tovább. És ami a forradalmak között történt? Az vajon kinek az öröksége?
Székedi Ferenc. Új Magyar Szó (Bukarest)