udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
286
találat
lapozás: 1-30 ... 211-240 | 241-270 | 271-286
Névmutató:
Antall József
2013. december 16.
Antall József emléke
Ezerkilencszázkilencvenhárom december 12-én délután negyed hatkor dr. Antall József, a kommunista diktatúra utáni első szabadon választott miniszterelnök, a rendszerváltozás kormányfője itt hagyott bennünket.
Saját felelősségére, orvosai tiltakozása ellenére tért vissza a kölni gyógykezelésről, hogy teljesítse küldetését. Súlyos betegsége miatt halála nem volt váratlan, mégis hihetetlen megdöbbenést, leírhatatlan fájdalmat keltett emberek millióiban a Kárpát-medencében és egész Európában. Pótolhatatlan veszteség érte a magyar nemzetet, a kereszténydemokrata, konzervatív, nemzeti liberális politikai erőket a transzatlanti térségben és minden demokratát az egész világon. Ravatalánál tízezrek rótták le kegyeletüket, és százezrek kísérték utolsó útjára december 18-án a Fiumei úti nemzeti sírkertbe.
Antall József az 1990. április 8-ai választási győzelem után azt mondta, kamikaze kormányt alakít, mert a diktatórikus rendszerből parlamentáris demokráciát létrehozni, a működésképtelen szocialista tervgazdaságból szociális piacgazdaságot teremteni, a végletekig eladósodott, elszegényedett országban az embereknek jólétet, biztonságot garantálni csak az egész társadalmat kíméletlenül igénybe vevő átalakítással lehet. Ugyanakkor valami titokzatos módon megsejtette, hogy személyesen is a rendszerváltozás mártírja lesz. Amikor belépett elődje, Németh Miklós parlamenti dolgozószobájába, azt mondta, maradjon minden a helyén, nem kell időt és pénzt pocsékolni átalakításra, csupán egy gróf Batthyányi Lajost ábrázoló festményt hozzanak a múzeumból, és tegyék fel a hosszú fal középső részén. Az 1848-as forradalmi kormány mártír miniszterelnökét...
Antall József nemcsak ismét megteremtette a parlamentáris demokráciát Magyarországon, elkezdte a szociális piacgazdaság kiépítését, hanem belevágta fejszéjét a legnagyobb átalakításba is: a kádári agymosáson átesett, a kommunista internacionalizmus talaján felnőtt, megfélemlített népből ismét keresztény értékrend alapján álló nemzetet teremteni. Történelmet írt, amikor 1990. június 2-án az MDF III. országos gyűlésén kijelentette: „érzésben, lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánok lenni!" Sütő András azt mondta ravatalánál: „Senki, aki utána jön, senki, aki nyomába lép, ezután meg nem kerülheti őt abban, amit a határon kívül élő magyarságért cselekedett."
Mi is az ő nyomdokában járunk, amikor elkötelezetten harcolunk a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítéséért, az elszakított nemzetrészek tagjainak magyarként boldogulásáért szülőföldjükön, a teljes magyar nemzet felemelkedéséért a Kárpát-medencében. Küzdelmünket azonban megosztottság nehezíti saját sorainkban. Megosztottság a mai Magyarország határain belül, megosztottság a külhoni magyarok soraiban. Ezt halljuk a Parlament falai között, ezt halljuk a Magyar Állandó Értekezleten és a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumán. Pedig már többször elhangzott a figyelmeztetés: az erősek összefognak, a gyengék széthullanak. Jó lenne megfogadni Böjte Csaba atya példabeszédét, aki fenn a Hargitán egy gyors folyású hegyi patak partján sétálva látta, hogy a tiszta vízbe hulló faleveleket a sodrás a kanyarokban szépen kiteszi a parti kövekre, és a víz tisztán szalad tovább. Így kellene cselekedni nekünk is, embereknek, mondta Csaba testvér, a sérelmeket, haragot, gyűlölködést vessük ki lelkünkből menet közben, és szeretetben, egyetértésben haladjunk tovább. Így messzebb jutunk, és sikeresebbek leszünk.
Nekünk is, magyar politikusoknak a kanyarokban kell hagynunk az egymás iránti haragot, meg nem értést, a felesleges rivalizálást nemzetpolitikai kérdésekben. Ilyen kanyarnak tekinthetjük az adventi várakozásban a karácsonyt, de ilyen lehet a jövő évi országgyűlési választás is. S miközben Antall Józsefre, a rendszerváltoztató miniszterelnökre emlékezünk, legyünk hűek politikai hagyatékához, a 15 milliós magyar nemzet határokon átívelő felélesztéséhez!
Csóti György
A szerző a Fidesz országgyűlési képviselője
Krónika (Kolozsvár)2013. december 23.
Felavatták Antall József első szobrát Erdélyben
Székelyhídon avatták fel december 22-én, vasárnap Antall József volt miniszter- elnök első szobrát Erdélyben – közölte az Antall József Alapítvány az MTI-vel.
A közlemény szerint a volt kormányfő halálának huszadik évfordulója alkalmából a székelyhídi református templom kertjében avatta fel az alapítvány a mellszobrot, amely bronzból készült, és egy fél tonnás süttői mészkő posztamensen áll. Az Antall József Alapítvány idézte Makay Zsoltnak, a Jólét és Szabadság Demokrata Közösség elnökének, az alapítvány kurátorának a szoboravatón elmondott szavait, miszerint az ott élőknek régi vágya volt, hogy a Partiumban is legyen szobra Antall Józsefnek, hiszen több évtized után ő volt az első magyar politikus, aki nyíltan felvállalta a nemzetegyesítés gondolatát.
A közlemény szerint Szabó Ödön, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség országgyűlési képviselője azt hangsúlyozta, történelmi pillanatnak tekinti, hogy Antall Józsefnek e naptól kezdve Erdélyben is van szobra. A politikus kiemelte, a volt kormányfőt értékpártisága tette halhatatlanná, értéknek tartotta a nemzetet, a családot és a hitet. Mindezt pedig nem politikusi szerepként vállalta, hanem valóban így is gondolta, így is érezte.
A megemlékezés végén Babusa János szobrászművész alkotását Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke áldotta meg. Az Antall József Alapítvány tájékoztatása szerint a szoboravatón mintegy kétszázan vettek részt. Antall József történész, politikus, a rendszerváltás utáni első szabadon választott magyar kormány miniszterelnöke húsz éve, 1993. december 12-én hunyt el. MTI
Erdély.ma2014. január 10.
.
Hamis mítoszok
Minden nemzetnek megvannak a maga mitologikus figurái. Ezeket az illető közösség nagyobbik része jellemzően olyan erényekkel ruházza fel, amelyekkel az illető nem rendelkezett, párhuzamosan a hibáinak elhalványításával vagy akár azok nyílt tagadásával. Ha akad olyan történész, aki vállalja az igazság érdekében a mítoszrombolást, az akár egyfajta közösségi skizofréniát is előidézhet.
A sajátos igazság és a haza
Szép, erre vonatkozó példákat láthatunk napjainkban a román közéletben, ami nem is csoda, hiszen az utóbbi másfél évszázad román történelemírásának és -oktatásának több köze volt az ideológiai szférához, mint a tudományhoz. Kezdve a hipotézisnek is gyenge, régészetileg alá nem támasztott dáko-román kontinuitáselmélettel, el egészen a „Vitéz” eposzi jelzővel ellátott Mihály vajdáig, akit úgy ábrázolnak, mint a„román” országok első egyesítőjét, fittyet hányva e prezentáció teljes történelmietlenségére és megalapozatlanságára. Hogy ismondta Nicolae Iorga? „Mihez kezdjek az igazsággal, mikor a hazámról van szó?”
E hozzáállás jellemző mindmáig a román közgondolkodásra, a politikum, a sajtó és az értelmiség fősodrára. A vélt nemzeti érdek szolgálatában a napot is le lehet tagadni az égről, lehet középkorinak vagy akár sztálininak nevezni a megannyi modellértékű jelenkori európai példával illusztrálható autonómiát. Lehet képzelegni 1848-ban a magyarok által elpusztított 40 ezer románról és több száz felégetett faluról, elegánsan figyelmen kívül hagyva a magyar revansnál sokkal több áldozattal járó, ürügy és ok nélküli román vérengzéseket, amelyek fő felelőse a románok által a legfőbb hősök egyikévé emelt Avram Iancu.
Mítoszaink De seperjünk inkább a magunk portája előtt!
Számunkra a legérdekesebbek az utóbbi száz év magyar történelmének azon figurái, akiknek esélyük van mítosszá válni, akiknek a nemzeti köztudaton belül elfoglalt helye tőlünk is függ. Ezen belül is azok a legfontosabbak, akik – ha netán bekerülnek a nemzeti pantheonba – méltatlanul kerülnek oda. Érzékeny kérdés: kit szabad demitizálni, s ki az, akinek árnyalt, tabumentes bemutatása akkora sérülést okozhat a kollektív nemzeti öntudatban, hogy jobb hozzá sem nyúlni. Az utóbbira példa Szent István, az előbbire Károlyi Mihály, Ady Endre és Antall József. Károlyi esete egyértelmű, ő az ismert, kutatott magyar történelem leggyászosabb figurája. Azt a kárt, amit a nevével fémjelzett kurzus okozott a magyar haderő leszerelésével épp akkor, amikor a magyar katona négy éven át idegen érdekért folytatott háború után a saját hazájáért küzdhetett volna, méghozzá eredménnyel, aligha lehet felülmúlni. Károlyi sztárolásával lényegében a magyar baloldal is leleplezi önmagát, hiszen világosan következik belőle: a nemzeti megmaradásnál, a nemzeti érdekérvényesítésnél fontosabbak számára az importált absztrakt elképzelések, a polgári radikális „társadalommérnökség”. Károlyi demitizálása, bűneinek minél szélesebb körben való ismertté tétele nemcsak megengedett, de kifejezetten kívánatos, a nemzeti ébredésnek, a megalapozott történelmi öntudat megteremtésének épp annyira elmaradhatatlan feladata, mint Kun Béla, Szamuelly, Rákosi vagy Kádár történelmi bűneinek tisztázása.
Adyval bizonyos fokig más a helyzet. A zseniális költő sajátos nemzeti szemléletmódja sokak nemzeti szocializációjához hozzájárulhatott, mindazonáltal aligha tagadható publicisztikájának szabadkőműves ihletettsége, s a tény, hogy szekértolója volt a történelmi Magyarországot szétprédáló Jászi-Károlyi-féle polgári radikális társaságnak. Zseniális líra, szociális érzékenység – amit olyan nemzeti próféták is igen sokra tartottak, mint Szabó Dezső – és végzetes politikai vakságból fakadó, tartalmában-következményeiben tragikus közírói tevékenység.
Antall helyzetkihagyásai
Végül itt van Antall József, akinek szobrot emelnek, akire sokan úgy tekintenek, mint a modern nemzeti politizálás etalonjára, holott a retorikán túl leginkább helyzetkihagyásban jeleskedett. Átvállalta az előző rendszerben felvett államadósságot, nem tudunk arról, hogy legalább megpróbálta volna azt mérsékelni vagy átütemezni. Miniszterelnöksége alatt folytatódott a legenyhébb kifejezéssel is visszásnak nevezhető privatizáció, asszisztált a magyar ipar és mezőgazdaság szétveréséhez, Magyarország az elsők között ismerte el Szlovákiát ahelyett, hogy kérje a magyar–szlovák határ megállapítását az etnikai határok mentén – elvégre a párizsi békeszerződés Csehszlovákia és nem Szlovákia határait rögzítette. A „kárpótlással” lényegében megcsúfolta a kommunisták által megrabolt gazdákat és ingatlantulajdonosokat, és miként a minap sugárzott Az igazság soha nem késő című, a lényegről szóló és a lényeget láttató filmben elhangzott, rajta is múlt, hogy nem történt semmiféle történelmi igazságtétel. Hogy az 1956 után sortüzeket vezénylők, a forradalmat vérbefojtók, a megtorlásban jeleskedők, a pufajkás véreskezű kegyetlenkedők nem nyerték el méltó büntetésüket, sőt, kiemelt nyugdíjban részesültek, míg áldozataik tengődhettek a demokrácia nagyobb dicsőségére. Antall József akarva-akaratlanul hozzájárult ahhoz, hogy a szovjet birodalom által feladott Magyarország zavartalanul cseréljen gazdát, az új urak, az euroatlanti globalizmus képviselői pedig kényelmesen berendezkedhessenek. Nem meglepő, hogy a globalizmus helytartó elitjének emblematikus figuráját, Bokros Lajost Brüsszelbe küldő MDF-elnök, Dávid Ibolya előszeretettel hivatkozik az „antalli örökségre”. Aligha indokolt azonban, hogy ezt azok tegyék, akik tisztában vannak globalista erők gyarmatosítási törekvéseivel, akik megpróbálnak önálló magyar gazdaságpolitikát folytatni, s tágítani a bel- és külpolitikai mozgásteret.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár), 2014. január 24.
Szacsvay Imre „hazatér” szülőfalujába, Biharsályiba
Szülőfalujában, Biharsályiban állítanak szobrot Szacsvay Imrének, az egykori politikus, 48-as vértanú hasonmása a római katolikus templomkertben kap helyet – jelentette be csütörtökön az RMDSZ Bihar megyei szervezete.
Szabó Ödön ügyvezető elnök, parlamenti képviselő be is mutatta az ismert nagyváradi szobrászművész, Deák Árpád alkotását. Jelezte azt is, hogy a Bihar megyei és a nagyürögdi önkormányzat támogatásával megvalósult büszt talapzata a magyarországi Antall József Alapítvány felajánlásával készül el, így akár már március 15-e előtt megtarthatják az avatóünnepséget.
„Már korábban felvetődött a gondolat, hogy kellene egy méltó zarándokhelyet kialakítani Szacsvaynak, akire a helyi közösség büszke lehet” – mondta Fügedi Antal helyi plébános.
Ebben járt közbe Bajó János, a nagyürögdi önkormányzat RMDSZ-es tanácsosa, aki bevallása szerint a tavaly március 15-i ünnepség után további magyar kulturális rendezvényeket remél a térségben. Sályiban ugyanis már iskola sincs, gyerekzsivajt csupán a nagyváradi Szacsvay Imre Általános Iskola diákjaitól hallani néha, amikor szórványgondozásként kilátogatnak a faluba.
Az Antall József Alapítvány kurátora, a Bihar megyei származású Makay Zsolt rámutatott, hogy miközben a civil szervezet 2010-ben eléggé rossz helyzetben volt, addig ma több lehetőségük van a külhoni jelenlétre, az idén a Vajdaságba és a tengeren túlra is eljutnak. A Szacsvay-szobor talapzata ugyanabból a süttői mészkőből készül, mint a székelyhídi Antall József-szoboré. A sályi szoboravató időpontja várhatóan március 8-án lesz.
Szacsvay Imrének egyébként egészalakos szobra van Nagyváradon.
Vásárhelyi-Nyemec Réka |
Krónika (Kolozsvár),2014. február 20.
Nemzetpolitikai alapismeretek
Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának rendezvény termében mutatták be, Magyarországon kívül, először azt az igen értékes tartalmat magába foglaló tankönyvet, amelynek címe: Nemzetpolitikai alapismeretek a közszolgálati tisztviselők, valamint egyetemisták számára készült.
2013-ban, dr. Kántor Zoltán szerkesztésében megjelent 220 oldalas kiadvány a magyar társadalom nemzetpolitikájáról, a külhoni magyarság önszerveződéséről, demográfiai és oktatási helyzetéről, a magyar állampolgárság kérdéséről, a nemzetpolitika és kormányzat viszonyáról nyújt ismereteket.
A könyvet a Nemzeti Közszolgálati Egyetem adta ki. „A könyv a nemzetpolitika tartalmának kifejtését több tudomány-terület metszetében vizsgálja, így valamennyi érdeklődő állampolgár számára is rendszerezett, mélyen elemző tudásanyagot kínál.”
Könyvbemutató
A rendezvényen jelen voltak Kántor Zoltán, a magyar Nemzetpolitikai Intézet igazgatója, a kiadvány szerkesztője, szerzője és Illyés Gergely szerző.
Magdó János főkonzul felvezető beszédében elmondta, hogy a könyv időszerű és aktuális. Három fejezetben tárgyalja a külhoni magyarok kérdését. Olvasva a könyvet, érdekesnek találta, miként változott az idők folyamán a jobb és baloldali pártoknak a külhoni magyarság kérdéséhez való viszonyuk, melyet Kántor Zoltán a „Nemzet, állam, kisebbség” című fejezetben tárgyal.
Antall József miniszterelnök tízmilliós országnak a kormányfőjeként- „lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni.”
„Horn Gyula közjogilag tízmillió magyar miniszterelnökének tekintette magát, Orbán viszont Antall gondolatát tette magáévá… Aztán jött Medgyessy Péter, aki áthidaló megoldásként közjogilag ismét tízmillió magyar miniszter elnöke lett, de tizenötmillió magyarért vállalt felelősséget, majd Gyurcsány Ferenc, aki úgy gondolta, hogy „tizenötmillió magyar nevében, tizenötmillió érdekében” fog cselekedni.” Hangsúly eltolódások figyelhetők meg.
A könyv olvasmányos, nem komplikálják fölösleges szakismeretek – mondta Magdó János.
Dr. Bodó Barna, a Sapientia, EMTE oktatója tankönyvként, kézikönyvként határozza meg a kiadványt. Ilyen jellegű könyv nem jelent meg a Kárpát-medence kisebbségi kérdés által zaklatott területén. Minden nemzetnek meg van a határon túli kisebbsége.
Magyarország, a többi kelet-közép európai szocialista országhoz hasonlóan, a kommunizmus idején a kisebbségi kérdést az ország belügyének tekintette. Nem gondolkodtak nemzetpolitikai szempontból.
A könyv 3 fejezetében tárgyalják a külhoni magyarság problémáját. Illyés Gergely „ A szomszédos országok politikai rendszere. Külhoni magyar pártok” című írásában 6 ország, köztük Románia, közjogi berendezkedését, etnikai viszonyait, kisebbségi jogokat elemez. Hogyan kell sajtóhíreket értékelni? Szerinte fontos a közigazgatásban dolgozók számára, hogy megismerjék a szomszédos országok politikai rendszerét.
Kapitány Balázs a külhoni magyarok demográfiai kérdését taglalja. Ilyen könyv még nem jelent meg- vélekedett. Azért készült, hogy a köztisztviselők számára bizonyos ismereteket nyújtson e téren.
Papp Z. Attila a külhoni magyar oktatásról nyújt átfogó képet. „Külön alfejezetben foglalkozunk a határon túli magyar oktatás belső világára utaló, a nemzetközi felmérésekből leszűrhető folyamatokkal, valamint azzal is, hogy ebben a komplex világban milyen lehetőségei vannak az anyaországi támogatások sikerességének.”
Kántor Zoltán „Nemzetpolitika és kormányzat” című írásában az európai trendekről, a magyar-magyar párbeszéd formáiról, a támogatás politikáról, a nemzetpolitikai programokról értekezik. A cél, hogy a magyar közigazgatást érzékennyé tegyék a kisebbségi kérdés iránt. A köztisztviselők ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban bizonyos ismeretekkel kell, rendelkezzenek. Vizsgáznak. A külhoni magyarokra vonatkozólag megfelelő információkkal kell, rendelkezzenek.
Bodó Barna szerint a könyvet gazdagítani lehetne az illusztrációs anyag felhasználásával, mert e nélkül nem biztos, hogy látjuk a folyamatot. A képi átadás információ- növelő.
Táblázatok és ábrák pontosítják az információkat. A könyv gazdag könyvészeti anyaggal rendelkezik.
A 2010-es kormányváltást követően a nemzetpolitika gyökeresen átalakult. A 2011-ben kihirdetett Alaptörvény Alapvetés fejezetének D) cikke kimondja: „Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva, felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket egyéni és közösségi jogaik érvényesítését, közösségi önkormányzataik létrehozását, a szülőföldön való boldogulásukat, valamint előmozdítja együttműködésüket egymással és Magyarországgal”
A szerkesztőnek feltett kérdésemre: Ezt a valóban fontos tankönyvet, a Kárpát-medencében még hol szeretné bemutatni, ilyen nagy számú közönségnek? „Ahova hívnak, megyek”- válaszolta.
Pro Minoritate díj Kántor Zoltánnak
Az est második felében, Kántor Zoltánnak átadták a Temesvári Szórvány Alapítvány Pro Minoritate díját.
Laudációt mondott dr. Bodó Barna, az alapítvány elnöke.
„Kántor Zoltán, a Szórvány Alapítvány által alapított Pro Minoritate Díj egyik 2013-as kitüntetettje temesvári.
Mivel díjunk által a szórvány ügyével való törődést kívánjuk visszaigazolni – fontos. Kétszeresen is az.
A szórványkérdés elsősorban nem a szórvány ügye. Mi, akik lassan két évtizede foglalkozunk a szórványkérdéssel, ezt mindig elmondjuk, ha a kontextus úgy hozza. El kell mondanunk, mert a szórványt olyan helyi közösségként értelmezzük, amely identitását külső segítség, eszmei-intézményi- anyagi támogatás nélkül képtelen hosszabb távon megőrizni. A szórvány esetében kimutathatóan jelen van a strukturális asszimiláció, amikor külön politikai szándék és nyomás nélkül a helyi közösség számbelileg és identitásában is mindegyre gyengül. A szórványt kívülről kell, nemzetpolitikai szempontok és elvek jegyében támogatni, lévén a szórvány a nemzet határa. És ki nem védi a saját határait? – tehető fel a költőinek minősülő kérdés.
Tehát a szórványt szolgáljuk a Pro Minoritate Díj adományozásával.
Ha pedig a díjazott kutató éppenséggel a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója – akkor talán itt pontot is tehetnék laudációm végére. Pontot, hiszen a nemzetpolitika kutatójának éppen az a feladata, hogy megtalálja azokat az elméleti érveket és kijelölje azokat a közpolitikai kereteket, amelyek révén a szórvány esélyt kaphat. És Kántor Zoltán ezt teszi nemcsak akkor, amikor politikai elemzéseket készít, pl. az óvodások vagy a kisiskolások évének programjaihoz, hanem akkor is, amikor – más regiszterben, természetesen – nemzetstratégiát készít elő.
De Kántor Zoltán az egyetemi oktató és kutató is idézhető, hiszen az egykori temesvári szociológusból, aki a Közép-Európai Egyetem mesteri programjára érkezett Budapestre lassan két évtizede, akkor fedezte fel maga számára a nemzet fogalmát, amelynek kutatásával azóta is foglalkozik. Ha ma valaki a magyar politológiában nacionalizmus-elmélettel foglalkozik, akkor Kántor Zoltán munkáit nem kerülheti meg. És a nacionalizmus-elméletektől egyenes az út a kisebbségtudományig, díjazottunk másik előszeretettel művelt tudományos szakterületéig. Kántor Zoltán a kisebbségpolitika és a nacionalizmus-elmélet nemcsak magyar kontextusban ismert és elismert képviselője.
Hadd térjek vissza az indító gondolathoz, Kántor temesvári mivoltához.
A tudományos témaválasztás és a közéleti szerepvállalás Kántor Zoltán esetében egyértelműen igazolják: nem felejti el, honnan indult szakmai pályája. Köszönjük neki a téma iránti hűséget, és ugyanakkor el is várjuk ezt tőle. Elvárjuk, mert bár temesvári hallgatóként (még) nem ez a kérdéskör volt szakmai prioritásainak előterében, de itt élte meg azokat a helyzeteket, itt tapasztalta meg azokat a folyamatokat, amelyeket ma, értelmező szándékkal visszatekintve helyesen tud kezelni, beilleszteni a most kialakuló elméleti keretekbe. A szűkebb pátria, a gyermekkor és a fiatalság hangját és képét magával viszi az, akinek fontosak a gyökerek.
Kántor Zoltán számára fontosak.
Azt állítottam, hogy Kántor Zoltán temesvárisága kétszeresen fontos. Ez, a második, szociológiai méretekben megmutatkozó jelenségre utal.
A szórvány, éppen a fent jelzett jellegzetessége okán, nem rendelkezik megtartó képességgel. A szórvány képtelen otthon tartani értékeit. Példák, sikeres emberek sorát idézhetném, és nem csupán a legnagyobbakét, klasszikusokét. A magyar irodalom és művészet nagyjainak során adta Temesvár és a temesi táj, ha csak az utóbbi évszázadra gondolunk, innen indult Kós Károly és Méliusz József, Bartók Béla és Hauser Arnold, Kurtág György és Kerényi Károly, Herczeg Ferenc és Brocky Károly. És csak a legnagyobbak neveit soroltam fel.
Megkísért a kérdés: ha itt maradnak, vajon ugyanazt az irodalmi-művészeti pályát futják-e be? Hajlok a nemleges válaszra. Csak az utóbbi két évtizedben jeles temesvári írók, újságírók, művészek, kutatók sora költözött el innen – a szakmai boldogulás útjait keresve.
Minden szórvány a magyar irodalom és tudomány számára vidék. Temesvár is az. Nincsenek olyan intézményeink, nincsenek egyetemi katedráink, nincsenek szerkesztőségeink, nincsenek olyan szellemi műhelyeink, amelyek az itt kibomló tehetségek számára megfelelő vonzerőt gyakorolnának. Ezzel magyarázható az ismert jelenség: szórványban szellemi mindenesekkel szoktunk találkozni, akik magad uram alapon végzik dolgukat.
Ha Temesvárott marad, Kántor Zoltán nem futja be azt a szakmai pályát, amelyért most mi, temesváriak, díjat adományozunk neki.
Temesvár a magyar politikatudományban (is) vidék.
Díjunk tehát egyfajta elkötelező gesztus is: Kántor Zoltán, Te számunkra mindig elsősorban temesvári leszel. Ezt a szempontot kell beépítened a nemzetről szóló mondandódba.
Tudjuk, sikerülni fog.
Ehhez kívánunk Neked és családodnak megértést, kitartást, türelmet.
Köszönjük, amit tettél értünk és azt is, amit ezután fogsz.”
Csomafáy Ferenc
Erdon.ro,2014. március 17.
Szülőhelyén avattak szobrot a '48-as mártír jegyzőnek
Szacsvay Imrének, az 1848-as Függetlenségi Nyilatkozatot aláírásával szentesítő és e miatt halálra ítélt és kivégzett forradalmi országgyűlési jegyzőnek állítottak szobrot március 16-án, vasárnap szülőhelyén, Biharsályiban. A Nagyvárad melletti, jelenleg Nagyürögd (Nojorid) község legkisebb falvában élő szórványmagyar közösség régi álma vált valóra azáltal, hogy azon templom kertjében sikerült a neves szülött bronzból készült mellszobrát felállítani, amelyben megkeresztelték.
Az ünnepség ökumenikus istentisztelettel kezdődött a római katolikus templomban, ahol Fügedy Antal Levente plébános és Csűry István, a biharsályi református szórványgyülekezet lelkésze, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke szolgált igei útravalóval.
A zsúfolásig megtelt istenházában alkalomhoz illő műsort mutatott be a nagyváradi Szacsvay Imre Nyolcosztályos Iskola diákcsoportja. Az egybegyűlteket ifj. Bajó János, a nagyürögdi tanács első és egyetlen magyar tagja köszöntötte (a községben három esztendővel ezelőtt alakult meg az RMDSZ-szervezet, amelynek sikerült is egy magyart bejuttatnia a helyi önkormányzati képviselő-testületbe). A szoborállítást támogató és a talapzatot adományozó magyarországi Antall József Alapítvány kurátora, Makay Zsolt kiemelte az együtt ünneplés és a szórványmagyar közösségek támogatásának fontosságát. A szobortalapzatról érdekességképpen elmondta, hogy az süttői mészkő, amiből a magyar parlament felújítása során is használnak.
Szabó Ödön parlamenti képviselő, a szoborállítás régi támogatója azt emelte ki, hogy mindegy, milyen kicsi közösségben születünk, ha az megfelelő – testi és lelki – táplálékkal szolgál, kitörhetünk – példa erre Szacsvay Imre, aki a Magyar Országgyűlés elismert és közismert tagja volt, és azért ítélték halálra, mert kérésére harmadmagával aláírta a Magyarországot a Habsburgoktól elszakító 1848-as Függetlenségi Nyilatkozatot.
A Szacsvay-szobor a biharsályi római katolikus templom hátánál kapott helyet. A nagyváradi Deák Árpád szobrász alkotásának leleplezése után a jelenlévő egyházi, politikai és civil szervezetek koszorúzták meg a büsztöt.
Borsi Balázs
maszol.ro,2014. március 28.
N Y I L A T K O Z A T
Áldott legyen Antall József néhai miniszterelnök, valamint Szacsvay Imre néhai országgyűlési jegyző emléke, akiknek tavaly decemberben Székelyhídon, illetve idén, március idusán, Biharsályiban szobrot állítottak. Önmagában tekintve csak örvendenünk lehetne mindkét történelmi, politikai nagyságunk emléke ilyetén megörökítésének.
Értelemszerűen, nem is a jeles szoboralakokkal, hanem egyes szoborállítókkal támad gondunk, amikor kilétüket és viselt dolgaikat számbavesszük.
Petőfi koszorúi című versében Babits Mihály ezt kérdezi:
„Ki ünnepli Őt ma, mikor a vágy, a gond
messze az Övétől, mint sastól a vakond…?”
Petőfi, Antall és Szacsvay koszorúit ma olyanok hordják az általuk emelt szobraik elébe, mint Szabó Ödön RMDSZ-vezér és korrupt csapata, valamint Makay Zsolt, a Jólét és Szabadság (JESZ) kétes hírű magyarországi kalózpárt elnöke, akik kivételes értékű szellemi nagyjaink nevével és művével próbálják hitelesíttetni / legitimáltatni magukat, és igyekeznek pártos politikai tőkét kovácsolni belőlük – huszonöt esztendővel a kommunista diktatúra bukása után (1989).
Apropo: kommunizmus. A bihari RMDSZ és Szabó Ödön személyi, politikai koordinátáinak meghatározói semmiképpen nem a szóban forgó szobrok által megörökített, neves nagyságok, hanem sokkal inkább az a díszes „elvtársi kör”, akiket az elmúlt években előszeretettel Nagyváradra hívtak és vendégül láttak, nevezetesen: Medgyessy Péter, Gyurcsány Ferenc, Kuncze Gábor, Nyakó József, Újhelyi István, Bajnai Gordon, Mesterházy Attila, Gurmai Zita és Tsaik.
Makay Zsoltról és a JESZ-ről viszont – egyebek mellett – azt kell tudnunk, hogy Antall József rendszerváltoztató örökségéhez nekik aztán végképp semmi közük nincsen, az Antall-örökösöktől is teljesen elszakadtak, nem is beszélve a Lezsák Sándor nevével fémjelzett, hiteles MDF-vonulatról. Maga a Család erről így nyilatkozott: „A JESZ-szervezettel az Antall-család a mai napig perben áll… Önmagában szép, hogy a szoborállításra sor kerülhetett, de »hitelt nem érdemlő alapítvány« keze által.” A leírottak összefüggésében szólva értékes ugyan „a süttői mészkő”, melyből a mártírjegyző szobrának talapzata készült, de semmiképpen sem kívánatos, hogy a JESZ és annak pártalapítványa „aktívan jelen akar lenni nem csupán a Kárpát-medencében, hanem a tengeren túl is” (Makay Zsolt).
Erkölcsileg és politikailag egyenesen kártékony, hogy nemcsak történelmünket – ennek részeként pedig magát a Szacsvay Imre vérével aláírt Függetlenségi Nyilatkozatot –, hanem a szoborállítás nemes ügyében részes „nemes és szent egyházainkat” is obskurus politikai céljaik elérésére és igazolására próbálják felhasználni nevezett nemzetpolitikai kalandorok.
Mindezeket azért szükséges tisztázni, hogy történelmi nagyjaink nevét, emlékét és szobrait megtisztítsuk a jelenkor politikai sarától.
Nagyvárad.
Tőkés László
EP-képviselő
az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke 2014. április 3.
Erdély mint szimbolikus tér
Március 23–31. között több mint 313 Bihar megyei és Partiumi lakost kérdeztek meg a nagyváradi Pro Demokrácia Egyesület önkéntesei azon felmérés keretében, amely a magyarországi választási kampány hatásait volt hivatott felmérni a külhoni magyarság körében. Az eredményeket tegnap ismertette Simon Adrián, az egyesület elnöke.
A felmérésből kiderült, a romániai magyar lakosság nagy része ritkán és rendszertelenül követte a magyar pártok kampányát. Érdekes adat emellett, hogy a felmérés alapján öt magyarból kettő nem tudta magát határozott politikai rendszerhez sorolni. A megkérdezettek 28%-a egyébként keresztény-demokratának vallotta magát, 17%-a pedig liberálisnak. A legapróbb arányt a magukat „zöldnek” vallók érték el 3 százalékkal.
A volt miniszterelnökök közül két jobboldali politikus, Orbán Viktor és Antall József tevékenységét értékelték legtöbbre a megkérdezettek. Előbbi 9,1-es, utóbbi pedig 8,7-es átlagot ért el a tízes skálán. Medgyessy Péter tevékenységét ugyanakkor 4,8-re, Gyurcsány Ferencét 2,8-re, Horn Gyuláét pedig 4,3-re értékelték átlagosan. Mint Simon Adrián megjegyezte, Medgyessy esetében az is sokat számított, hogy részben erdélyi származású.
Azzal kapcsolatban, hogy melyik pártra szavaz majd, a megkérdezettek 86 százalékának volt konkrét elképzelése. Nyolc százalékuk még nem döntötte el, 6% pedig egyáltalán nem akar szavazni. A megkérdezettek jelentős hányada (mintegy 66%-a) egyébként a Fidesz-KDNP mellett voksolna. A JESZ/MDF-re 13%, a Jobbikra pedig 14% szavazna, a Független Kisgazdapártra pedig 4%. A Pro Demokrácia Egyesület munkatársai ugyanakkor a felmérés alapján elkészítették a különböző pártok tipikus szimpatizánsainak profilját. Ezek a Jobbik esetében 45–65 éves vidéki férfiakat jelentenek, akik az Simon megfogalmazásában „a rendszerváltás vesztesei”. A kisgazdapártot elsősorban olyan 60 év fölötti férfiak támogatják, akik „a ’90-es évek politikai rendszerénél ragadtak meg”. A JESZ/MDF támogatói pedig kisvárosban vagy falun élő 45 fölötti férfiak, illetve 65 fölötti nők, akik határozott politikai értékrenddel rendelkeznek és főként keresztény-demokraták. A Fidesz-KDNP szimpatizánsai változatos nemű, életkorú, irányultságú polgárok, sokukra jellemző azonban, hogy nem a pártot, hanem a pártvezetőt támogatják.
Mint Simon Adrián elmondta, a külhoni magyarok szavazata valószínűleg csak egyetlen mandátumot jelent pluszba vagy mínuszba egyik vagy másik pártnak. Ennek fényében a Jobbik erdélyi kampányával kapcsolatban (amely az egyedüli olyan párt volt, amely aktívan kampányolt a régióban) elmondta, hogy sokkal inkább a magyarországi választópolgároknak szólt, semmint az ittenieknek. Mint hozzátette, „Erdély továbbra is szimbolikus tér marad a magyar pártok diskurzusában”. Szombati-Gille Tamás. Reggeli Újság (Nagyvárad)2014. április 7.
Orbán Viktor: Győztünk!
„Büszke vagyok arra, hogy folytathatom a munkát, és mindennap azért fogok dolgozni, hogy Magyarország nagyszerű hely legyen” – jelentette ki a választáson győztes Fidesz–KDNP szövetség újraválasztott kormányfője, Orbán Viktor vasárnap éjjel a Bálna mellett.
Meghatottan lépett a Bálnában tartott Fidesz-eredményváró melletti színpadra Orbán Viktor, az összegyűltek ugyanis gyorsan kinőtték az előre szabott kereteket, sok ezren gyűltek össze a Duna bal partján.
Néhány szót először arról mondott, hogy első útja Szabad Györgyhöz vitt a választási eredmények egyértelművé válása után. Azért tett így, mert a személyes tiszteleten túl fontos, hogy az előttük járó nemzedék lehetővé tette a szabad választásokat. Ismert, Szabad György vezette az ellenzéki kerekasztalt Antall Józseffel karöltve.
Orbán szerint minden kétely és bizonytalanság eloszlott: „Győztünk!” – mondta a kormányfő, akit ezután hosszasan tapsoltak a megjelentek.
Orbán: Köszönet!
Átütőnek nevezte a győzelmet, amiért megdolgoztak. Hogy megérdemelték-e, azt majd „a Jóisten eldönti”. A Fidesz és a KDNP európai rekordot döntött, a legnagyobb támogatást gyűjtötte be – jelentette ki. Orbán Viktor büszke arra, hogy Magyarország a legegységesebb nemzet Európában.
Szerinte a szavazók most megerősítették a munkahelyteremtés, a családtámogatás és a nemzeti függetlenség politikáját, és azt üzenték, hogy „a gyűlölet nem pálya”. Hangsúlyozta: Magyarországnak az EU-ban van a helye, van erős nemzeti kormánya, és marad is.
Orbán köszönetet mondott a határon túli magyaroknak, s azoknak is, akik imádkoztak és szavaztak is a kormányoldal mellett. Köszönetet mondott a százezer ma is dolgozó önkéntesnek és szavazóköri delegáltnak is, akik lehetővé tették a vasárnapi ünneplést. Feleségének is megköszönte a kiállást, mint mondta, a legtöbbet neki köszönheti.
„Büszke vagyok arra, hogy folytathatom a munkát, és mindennap azért fogok dolgozni, hogy Magyarország nagyszerű hely legyen” – szögezte le Orbán Viktor a Fidesz eredményváróján.
„Az, hogy most győztünk, azt jelenti, hogy ezután még többet dolgozhatunk. Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!” – zárta gondolatait a kormányfő, aki a végén is elérzékenyült.
mno.hu. Erdély.ma2014. június 19.
Nemzeti emléknap és a magyar szabadság napja
Az Országgyűlés 2001. május 8-án elfogadta az ország szabadsága visszaszerzésének jelentőségéről és a magyar szabadság napjáról szóló koalíciós előterjesztést, amely június 19-ét, az utolsó szovjet katona távozásának emlékére nemzeti emléknappá, június utolsó szombatját pedig – amely az idén június 28-ára esik – a magyar szabadság napjává nyilvánította. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának háttéranyaga:
1991. június 30-án fejeződött be hivatalosan a szovjet csapatok kivonása Magyarországról. 1944. március 19. óta először nem állomásozott idegen katona magyar földön, az ország visszanyerte önállóságát. Az 1990. március 10-én Moszkvában megkötött magyar-szovjet kormányközi egyezmény 1991. június 30-át rögzítette a kivonulás befejezéseként, a szovjet alakulatok távozása azonban a tervezettnél két héttel hamarabb megtörtént.
A hazánkban állomásozó Déli Hadseregcsoport 1990 márciusában kezdte meg kivonulását az országból. A felszereléseket, harcászati eszközöket és a lebontott laktanyák épületelemeit a záhonyi átrakó-pályaudvaron létesített katonai rakodóbázison tették át a magyar szerelvényekből a szovjet vagonokba. A több mint egy évig tartó művelet során a szovjet fél végig tartotta a „menetrendet": a katonák naponta egy-egy szerelvényt indítottak útnak az akkori Szovjetunió közeli és távoli vidékeire. A személyi állomány kivonása ezzel párhuzamosan zajlott. A szovjet katonákat hazaszállító első katonavonat, amely a Veszprém megyében szolgálatot teljesítő harckocsiezred egy gépesített lövész zászlóalját vitte a Szovjetunióba, 1990. március 13-án hagyta el Magyarország területét. A következő 15 hónapban másfélezer, katonákat és eszközöket szállító szerelvény távozott az országból. A hatalmas mennyiségű eszköz és ember szállítása nagy munkát, de jelentős árbevételt is hozott a MÁV-nak.
Az 1991. június 16-án elinduló utolsó katonavonat a felszámolt rakodóbázisok felszereléseit vitte magával. Az utolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy, a hazánkból kivonuló Déli Hadseregcsoport parancsnoka 1991. június 19-én 15 óra 1 perckor a záhony-csapi hídnál lépte át a magyar határt.
A csapatkivonás lebonyolítását a vele kapcsolatos pénzügyi elszámolás hosszú, nehéz tárgyalássorozata kísérte. Végül egy olyan „nulla megoldás” született, amelyben a felek kölcsönösen lemondtak egymással szembeni követeléseikről, azaz egyenlőségjelet tettek a szovjet csapatok által hátrahagyott vagyon és az általuk okozott károk nagysága között. Erről 1991. december elején Moszkvában szóbeli egyezség született, majd 1992. november 11-én Budapesten írásbeli megegyezés jött létre Antall József miniszterelnök és Borisz Jelcin orosz elnök között.
Az emlékezés, az ünnep alkalmából a fővárosban és országszerte rendezvényeket tartanak, többek között átadják a Magyar Szabadságért díjat, amelyet a Magyar Szabadság Napja Alapítvány 2000-ben alapított. Az elismerést olyanoknak adják át, akik az elmúlt évtizedekben jelentős mértékben hozzájárultak Magyarország függetlenségéhez, önállóságához, a magyarság megmaradását szolgáló alkotások létrehozásához. Idén június 19-én Jókai Anna kétszeres Kossuth-díjas író veheti át Gödöllőn a kitüntetést.
MTI. Erdély.ma2014. július 22.
Új elnök az MSZP élén
A modern szociológia és politológia atyja, Max Weber gazdag eszmei hagyatékának egyik fontos komponense a szemléletalakító, egyszerű és nagyszerű legitimitás-tipológiája. Szerinte a történelem során létezett négyféle legitimitás. A transzcendentális legitimitás (ennek tiszta formáját az ókori Egyiptom példázza), a tradicionális (erre a legjobb példa a középkori és újkori Anglia), karizmatikus (a vezetést megragadó vezérekre jellemző, valamint a racionális-legális legitimitás (ez a napjainkra jellemző demokratikus felhatalmazottság).
Azoknak van esélye hosszabb távon megalapozni hatalmukat, akik a legális, racionális legitimitás mellett karizmával is rendelkeznek. Az újkori magyar demokrácia e tézist messzemenően visszaigazolja.
Antall József karizmatikus vezető volt, de korai halála lehetetlenné tette, hogy 1994-ben ismét megmérethesse magát.
Horn Gyula 1998-as vereségének egyik oka a karizma hiánya volt, illetve az, hogy kihívója viszont rendelkezett e kvalitással.
Orbán Viktor megnyerhette volna 2002-ben is a választást, ha az MSZP nem nyúlt volna a törvénytelen mozgósítás eszközéhez, így viszont veszített, s közben az MSZP-t átvette egy hozzá hasonlóan jól kommunikáló s egyfajta karizmával is bíró vezető, Gyurcsány Ferenc, aki 2006-ban győzni tudott.
Az MSZP, mely a kudarcos EP-választás dacára még mindig a legnagyobb ellenzéki párt, a hétvégén Tóbiás Józsefet választotta elnöknek, akiről a karizma az utolsó dolog, ami az embernek eszébe jut. Nem osztottak lapot a proletár-internacionalizmust szolgalelkű liberál-kozmopolitizmusra váltó „nagy öregeknek” a Kovács-Lendvai-féle társaságnak. Az MSZP keresi önmagát, keresi eszmei kapaszkodóit, keresi megnyerő vezetőit, de nem leli őket. Minden esélye megvan arra, hogy előbb-utóbb az új SZDSZ, a Székelyek Nagy Menetelésétől egyedüliként elhatárolódó Gyurcsány-féle párt kegyelmén múljon a parlamentbe kerülése. Nem nagy öröm ez, mert az MSZP utódpártjaival, az Együtt-PM-mel, a DK-val együtt 2010 óta mégiscsak elnyeri a szavazatok egyharmadát, s egyik szervezet visszaszorulása a másik erősödésével jár. Magyarán: a nemzetellenes politika erőcentrumát nem sikerült megroppantani.
Borbély Zsolt Attila, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2014. július 24.
Magyar embernek magyar gyermeket
A nemzetállam fogalmának két különböző értelmezése mellett a Kárpát-medencében otthonra lelt összmagyarság fennmaradásának és gyarapodásának lehetőségeiről, illetve a Nemzetstratégiai Kutatóintézet szerepéről beszélgetett csütörtök délután a Kós Károly-sátorban Szász Jenő, a kutatóintézet elnöke és Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár.
Történelmi áttekintővel indította a panelbeszélgetést Potápi Árpád János, beszédében felidézve a magyar nemzetpolitikában mérföldkőnek számító 1990-es évet, amikor Antall József, a Magyar Demokrata Fórum elnöke a választások megnyerése után úgy nyilatkozott, közjogi értelemben tízmillió, de lélekben tizenötmillió magyar ember miniszterelnökeként kíván dolgozni. „A kilencvenes években kiépült a nemzetpolitikai intézményrendszer, és ez többé-kevésbé működik is 2002-ig. Az újabb nagy váltás 2010-től kezdődik, majd a Fidesz nemzetpolitikája többek között az egyszerűsített honosítási eljárás, a kettős állampolgárság, a Nemzeti Összetartozás Napja, a Határtalanul Program, valamint az Alaptörvény elfogadása révén teljesedik ki” – foglalta össze.
Nemzetállamok közötti különbségek
Szász Jenő a nemzetállam formájának két különböző értelmezését tárta a hallgatóság elé. „Ez azért is aktuális, mert a Székely Nemzeti Tanács és az RMDSZ beadványát az Európai Unió visszadobta, s az ennek kapcsán indított peres eljárások közepette azzal szembesültünk, hogy Románia az EU oldalán áll be a perbe – mert úgymond nemzetállami kötelességének tartja, hogy a saját állampolgárai ellen lépjen fel. De amikor Románia a Nemzetközi Valutaalappal aláír egy szerződést, akkor feladja az adókivetési szuverenitását, és átengedi más nemzetközi szervezeteknek, gazdaságilag kiszolgáltatottá válva. Sőt, Románia kitűzte célként az euróövezeti tagságot is, tehát a monetáris politikát is átengedi. A nemzeti közösségek kollektív jogát azonban nem akarják biztosítani, mert ezt már nemzetállami kötelezettségnek tartják, és mint szuverén állam, ehhez ragaszkodnak. Ezzel szemben van egy másik nemzetállami filozófia is, amit Magyarország képvisel: megvédi az állampolgárait a bankoktól, és mindenkitől, aki nem a magyar állampolgárok érdekében cselekszik” – mutatott rá a különbségekre,
Látványos különbségként említette továbbá, hogy míg a magyar alaptörvény kimondja, a Magyarországon élő kisebbségi népcsoportok államalkotó tényezők, addig román oldalon az áll, hogy az ortodoxia, a királyi család és a kisebbségek nem mások, mint fontos történelmi szereplők.
„Magyarország felelősséget vállalt a külhoni magyarok iránt, a nemzetstratégia pedig a keresztény örökségünkre épül. Amint Csapó György mondta, nem az a magyar, akinek a nagyapja magyar volt, hanem akinek az unokája is az lesz. Ez a jövőbe tekintő nemzetstratégia lényege” – fűzte hozzá Szász Jenő.
Közösen a globalizációval szemben
A kutatóintézet elnöke kiemelte, hamarosan minden nemzeti közösség számára aktuális lesz a nyelvi jogok megvédése. „Közösen kell küzdenünk a románokkal, szlovákokkal, szerbekkel a globalizmus által ránk erőltetett egyenlőséggel szemben – amit az angol nyelv jelent –, és így egészen más megvilágítást fog kapni a nyelvi jogok érdekérvényesítése” – közölte.
Ifjúságban a jövő
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet ifjúságkutatással is foglalkozik – tájékoztatta a közönséget Szász Jenő. „Az ifjúság gyakorlatilag a jövő. Magyar családban születik a magyar gyermek, és nem mindegy, hogy ismerjük-e vagy sem, hogy miként gondolkodik a Kárpát-medencei magyar fiatalság. Alakítanunk kell ezt a gondolkodást” – hívta fel a figyelmet.
Hűséggel a megmaradásért
Szász Jenő meglátása szerint Magyarországon elsősorban egy szűk politikai réteg érti és érzi a nemzetegyesítés fontosságát, és nem a tömegek – köszönhetően „a mai napig kiható nehéz kádári örökségnek” –, míg az erdélyi magyarságot tekintve ez fordítva van: a tömegek elkötelezettebbek a nemzeti ügyekben. „Ezért tartunk ott, ahol – úgy Magyarországon, mint Erdélyben. Meg kell győzzük az embereket, hogy érdemes össznemzetben gondolkodni” – ismertette, kitérve a Székelyföldön való megmaradás szükségességére is.
„Fontos, hogy Székelyföldön itt maradjon a 600 ezer magyar ember, mert rajtuk keresztül tízezer négyzetkilométer gazdasági és természeti erőforrásait birtokoljuk. Ha elmennek a magyarok, az erdők nem mennek utánuk. Viszont nem lehet fordított sorrendben sem: az erdő nem szül magyar gyermeket. Ezért az is fontos, hogy felelősség és hűség jellemezzen mindenkit: ne csak a magyar állam viseljen felelősséget a külhoni magyarok iránt, hanem ők is viszonyuljanak felelősséggel egymáshoz” – mutatott rá.
Pinti Attila, Székelyhon.ro2014. augusztus 5.
Szabad György 90 éves
Szabad György Széchenyi-díjas történész, akadémikus, a rendszerváltás meghatározó alakja, az 1990-ben összeült első szabadon választott Országgyűlés elnöke tegnap töltötte 90. évét. Születésnapja alkalmából Áder János köztársasági elnök levélben köszöntötte. Az államfő méltatta az egykori politikus, történész, az 1990 és 1994 közötti Országgyűlés elnökének egyetemi tanári és politikusi tevékenységét.
Szabad György Aradon született zsidó vallású polgárcsaládban, szülei Trianon után is fenntartották magyar állampolgárságukat. A család 1932-ben Kolozsvárról Budapestre költözött, Szabad György már itt fejezte be iskolai tanulmányait. 1942-ben érettségizett, továbbtanulási kérelmét zsidó származása miatt elutasították. Másfél évig kertésztanoncként dolgozott, Magyarország német megszállása után kényszermunkára, majd katonai munkaszolgálatra hívták be. Innen sikerült megszöknie. 1945 januárjában a Független Kisgazdapárt tagja lett, 1946 tavaszán kilépett a pártból. Ezután semmilyen párttevékenységet nem folytatott 1989-ig. Az 1956-os forradalom idején a bölcsészkari, illetve a történész forradalmi bizottság tagjává választották, emiatt később zaklatták a hatóságok, de eljárást nem indítottak ellene.
1945-ben kezdte meg tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem (1950-től Eötvös Loránd Tudományegyetem, ELTE) történelem–levéltár szakán, diplomáját 1950-ben szerezte meg. 1951-ig az Országos Levéltár gyakornoka, 1954-ig aspiráns volt az ELTE bölcsészkarán. 1954-ben az új- és legújabb kori magyar történeti tanszéken adjunktussá, 1956-ban docenssé, 1970-ben egyetemi tanárrá nevezték ki, s innen vonult nyugdíjba 1994-ben. Jelenleg az egyetem professor emeritusa. A történelemtudomány kandidátusa címet 1955-ben, a történettudományok doktora címet 1969-ben szerezte meg. 1982-ben lett a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1998-ban pedig rendes tagja. Szakterülete az újkori magyar történelem, pályája kezdetétől a polgári átalakulás problémakörét kutatta. Több művében foglalkozott Kossuthtal mint a nemzeti újjászületés meghatározó alakjával. Számos könyve, tanulmánya jelent meg magyarul és idegen nyelveken. A rendszerváltás hajnalán, 1987-ben részt vett és felszólalt Lakitelken a Magyar Demokrata Fórum (MDF) zászlóbontásának is tekintett értelmiségi tanácskozáson. Alapító tagja, 1989 tavaszán elnökségi tagja lett a párttá alakult fórumnak. Közreműködött az Ellenzéki Kerekasztal (EKA) munkájában és – Antall József és Sólyom László mellett – az MDF delegátusa volt a háromoldalú politikai egyeztető tárgyalásokon. A többpárti demokráciába történő békés átmenet közjogi kérdéseinek tisztázásában nagy szerepe volt hatalmas történelmi ismeretanyagra támaszkodó higgadt érvelésének. 1989 júniusában ő terjesztette elő az EKA politikai szándéknyilatkozatát, az MDF részéről egyik aláírója volt a háromoldalú politikai tárgyalásokon a sarkalatos közjogi kérdésekben megszületett, az alkotmányos fordulatot megalapozó 1989. szeptember 18-i megállapodásnak. Az 1947 utáni első szabad többpárti parlamenti választásokon 1990-ben az MDF győzött, Szabad György a párt budapesti listájáról került be a parlamentbe. 1990. május 2-án Szabad Györgyöt választották meg az Országgyűlés első alelnökévé. Házelnökké augusztus 3-án választották meg, a tisztséget a ciklus végéig töltötte be. Fejből mondott, választékosan fogalmazott beszédeivel reprezentálta a polgári demokrácia útjára lépett ország törvényhozását. Az 1994-es választásokon ismét az MDF parlamenti képviselője lett, két év múlva azonban belső viták miatt többedmagával kilépett a pártból és annak frakciójából, s az újonnan alakult Magyar Demokrata Néppárthoz (MDNP) csatlakozott. Az 1998-as parlamenti választásokon az MDNP nem jutott be a parlamentbe, így ő sem szerzett parlamenti mandátumot. Szabad György 2001-ig volt az MDNP tagja, ezt követően visszavonult az aktív politizálástól.
Szabad Györgyöt 2000-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjével tüntették ki. A szakszerű magyar történetírás megújításában való tevőleges részvételéért, a magyarországi újkorkutatás legjobb hagyományait követő munkásságáért, életműve elismeréseként 2006-ban vehette át a Széchenyi-díjat.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2014. augusztus 14.
Kommunisták negyed évszázada és most
A történelemfilozófia egyik kulcskérdése: létezik-e történelmi szükségszerűség, és ha igen, milyen mélységig meghatározottak a társadalmi folyamatok s az azokból következő történelmi események. A véletlenek játéka mennyire befolyásolja a makrofolyamatokat, mennyire volt szükségszerű, hogy Magyarország, de nem kis mértékben a román fennhatóság alatt álló államalakulat is elpazarolja a rendszerváltás által tálcán nyújtott, fantasztikusnak tűnő lehetőséget?
Kérdések és legendák
Sejthető volt, hogy az első választások eredményeként akár a magát jobboldalnak, akár a magát baloldalnak nevező erőcsoport kerül a az ország élére, a globális főhatalom kísérletet tesz rá, hogy szűk pórázra kösse az új elitet. A nemzeti oldalon nagy valószínűséggel még évtizedekig vita lesz abban a kérdésben, hogy Antall József mint küldött ember, mint kívülről vezérelt politikus járult-e hozzá az utóbbi évszázad talán legnagyobb esélypazarlásához? Vagy hitt benne, hogy a nemzetet szolgálja a balliberális mainstream programjának elfogadásával: az előző rendszer által felhalmozott államadósság átvállalását, az esztelen és öncélú privatizációt, a magyar érdekek háttérbe szorítását a „térség stabilitása” érdekében. A módszeres esélyelszalasztással jellemezhető antalli nemzetpolitika legszemléletesebb szarvashibája az volt, hogy Magyarország az első között ismerte el Szlovákia szuverenitását ahelyett, hogy kérte volna az új államalakulat és Magyarország határainak megállapítását az etnikai határvonal mentén. De említhetem azt is, amit amolyan városi legendának hittem – míg Kozma Imre atyától mint szemtanútól nem hallottam szélesebb nyilvánosság előtt –, miszerint a posztkommunista ukrán vezetés felajánlotta Magyarországnak Kárpátalja magyarlakta területeinek visszacsatolását. Ami vagy megvalósulhatott volna, vagy nem, de az Antall–Jeszenszky-páros kísérletet sem tett arra, hogy kihasználja e példátlan történelmi lehetőséget.
Az alapkérdésre biztos választ valószínűleg soha nem kapunk, annyi viszont bizonyos, hogy ha Antall megpróbált volna önálló, magyar érdekű politikát folytatni, akkor sem lett volna meg hozzá a hatalma. Kormányának nem kevés őszinte nemzetszolgáló tagja volt, akik közül sokan súlyos bírálatot mondtak utólag a korszak politikájáról, de akadnak olyanok is, akik ma is hisznek egykori elöljárójuk jó szándékában, és az egykori miniszterelnök kétségtelenül szűk mozgásterére hívják fel a figyelmet. Átörökölt egy Kádár-korban szocializálódott kormányzati apparátust, bírói kart, hadsereget, rendőrséget és titkosrendőrséget. Ezekkel önálló nemzetépítő magyar politikát folytatni kőkemény elszántság mellett is igen nehéz lett volna. Utólag azonban úgy tűnik, hogy a szándék sem volt kőkemény. Vagy azért, mert a kormányfő eleve egy külső hatalmi centrum által megszabott küldetést teljesített, vagy mert őszintén hitte, hogy Magyarországnak primér, minden egyéb szempont előtti érdeke minél mélyebben integrálódni az euroatlanti politikai és katonai megastruktúrákba.
Új vezércsillag
Az elmúlt héten rendezett EMI-tábor egyik, a Kommunisták és szekusok 25 éve és most címet viselő panelje témafelvezetésének egyik legfőbb tézise, hogy a rendszerváltás idején Magyarországon és Romániában egy alapvetően ideológiasemleges, a kommunista tanokat legfeljebb saját kiváltságainak eszmei megalapozása és megvédése céljából hirdető elit uralkodott. Egy technokrata elit, amelyet elsősorban a nomenklatúrareflex tartott össze. (A román kommunista vezetés emberi ösztöneiket el nem veszítő tagjai esetében a félelem is közrejátszhatott, de a kommunizmusban való őszinte hit aligha.) Ez az elit olyan helyzetben volt, hogy az új, demokratikusnak mondott játékszabályok között politikai hatalmát gazdasági hatalomra konvertálhatta, s így a politikában is esélytöbblettel vehetett részt a továbbiakban. A médiahatalom pedig eleve adott volt.
Mikor megszűnt a Moszkvából vezéreltség, mindkét ország „kommunista” „élcsapata” új vezérlő csillag után nézett, s találta azt meg a globális főhatalomban a New York–Washington–London–Brüsszel-tengely mentén. Nem arról van szó, hogy e politikai elitnek ne lettek volna bolsevik reflexei, hogy tagjainak ne lettek volna kommunista nosztalgiái, arról sem, hogy ezen elitnek ne lett volna valamiféle ideológiailag átszínezett értékrendje. Magyarországon az alapvetően baloldali ideológiai töltés, a nemzet- és vallásellenesség, az anyagelvűség, a vidékellenesség, a hagyományokkal szembeni fenntartások, a társadalommérnöki hevület nagyon is megvolt, de ez tökéletesen összeillett a globális világ előkészítőinek szándékaival: a globalizátorok ugyanezeknek az értékeknek üzentek hadat, ugyanezeket roncsolják módszeresen.
A különbség
A román politikai elit viszont mindmáig át van itatva a pánromán soviniszta nacionalizmussal, továbbá nagymértékben támaszkodott az ortodox egyházra, hiszen az mindig is szimbiózisban működött a politikai hatalommal – nemcsak Romániában. De ez nem akadályozta meg a román vezető politikusokat abban, hogy eladósítsák, ezáltal függővé tegyék újra az országot, átvegyék a privatizációs sokkterápia globalista receptúráját. A nacionalista jelszavakra rezonáló román „nemzeti” elit – amely nemzeti ösztöneit és indíttatásait éli ki az erdélyi magyarság nyomorgatásában – politikai színezettől függetlenül lefeküdt a multiknak. Semmit sem tett azért, hogy a fenntartható fejlődés modelljét alkalmazza az általa vezetett országban, hogy a kis- és középvállalkozásokra építsen, hogy minimalizálja a bérrabszolgák számát, minél több értelmes, alkotó egzisztenciát teremtsen. Pedig ez lenne az igazi nemzeti politika. No persze ehhez jobban kell szeretni a hazát, mint a pénztárcánkat, mint a hatalmat, a velejáró kiváltságokat, s mint a langymeleg biztonságot. A két fő román politikai erő egymással van elfoglalva, vélhetően fel sem merül bennük, hogy ujjat húzzanak a globális világhatalommal.
S ez a nagy különbség Magyarország és Románia között. Orbán Viktor történelemfilozófiai szempontból a globális háttérhatalom forgatókönyvében olyan jelenségnek tűnik fel, mint az Öszvér Aszimov Alapítványában. 1993-ig úgy tűnhetett, hogy Orbán is engedelmes kiszolgálója lesz a pusztító világerőnek. Akkortájt észrevehette, hogy miféle játékok folynak a nagyvilágban, és politikájában 180 fokos fordulatot írt le. Szó sincs róla, hogy valamennyi döntése helyeselhető lenne, hogy ne lennének nemzetpolitikai szempontból nehezen magyarázható lépései. De az egyértelmű – már csak a globális főhatalom által uralt fősodratú nemzetközi média támadásaiból ítélve is –, hogy politikájának vektora a magyar mozgástér szélesítése, amagyar szuverenitás erősítése és a globális iga lazításának irányában mutat.
A 21. század politikájában a fő törésvonal a globális főhatalom, és az általa bedarálni, homogenizálni, lakosságmasszává süllyeszteni szándékozott helyi társadalmak között húzódik. Akiknek érdekképviseletét vagy felvállalja a helyi politikai vezetés, vagy klasszikus komprádor reflexekkel a gyarmatosítók, a globalizátorok oldalára áll. Az utódkommunista elitek ebben a kontextusban meglehetősen egységesen viselkednek: a globális főhatalom oldalára állnak, meg sem kísérlik korábbi utópiáik meghirdetését, megvalósítását még kevésbé. Ez a válasz arra, hogy hol, mit képviseltek kommunisták 25 éve, és mit képviselnek most: a saját klikkérdekeiket egy idegen hatalom szolgálatában.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)2014. szeptember 11.
A magyar pártrendszer polaritása
Annak ellenére, hogy korunkban a lényeges politikai-gazdasági kérdések a háttérben dőlnek el, s a demokratikus ellenőrzöttség alá eső közéleti terület úgy viszonyul a tényleges hatalmi folyamatokhoz, mint a platóni barlanghasonlatban a lekötözött emberek által figyelt árnyak a teljes valósághoz, mégsem értelmetlen a klasszikus politológia egyes kérdésfelvetéseit végigfuttatni a magyar valóságon.
Ilyen például a rendszerváltás utáni magyar politika polaritása, amely a gyakori változások után az utóbbi fél évtizedben stabilizálódni látszik. Jóllehet, az egész magyar politikai elit gúzsba kötve táncol akkor is, ha egy része kormányra kerülve a globalista jármot úgy fogja fel, mint az egyéni- és klikk-érdekérvényesítés kiváló eszközét. Ismerjük a jó öreg Rejtő-poént: „meg lehet magát vesztegetni?”– kérdi az arab csendőr Tuskó Hopkinst, akinek villan a szeme: „Azt próbálja meg! – feleli, majd hozzáteszi: menni fog”. De éppen ezért nem mindegy, hogy kormányra kerül-e ismét az a galeri, amelyik kormányon úgy működött, mint az idegen gyarmatosító hatalom helyi adminisztrációja. Ellenzékben pedig ideológiai muníciót szolgáltatnak a magyar szuverenitás ellenségeinek. (Lásd Tavares-jelentés.) A demokrácia nem kis részben színház, egyes országok esetében majdhogynem teljes mértékben az, ahol sikerült kialakítani egy olyan álparlamentarizmust, amelynek keretében bármelyik párt győz, ugyanazt a globalista főhatalmat szolgálja, a jelek szerint Magyarországon nem tartunk itt.
Utódkommunisták, liberálisok, konzervatívok
1990-ben három pólus mutatkozott: az utódkommunista, a liberális és a konzervatív. Gazdasági szempontból a szociáldemokrata pólus lefedetlen volt, az utódkommunisták, akiket akkor még egyedül az MSZP képviselt, nem sokat törődtek a munkássággal s a szociális ellátórendszerrel. (A Munkáspártot nem számítom e pólushoz, bár utódkommunista párt volt az is, de egy percig sem volt hajlandó az antiimperializmusból feladni, nem állt be az új „gazda” mellé, hanem külföldi szövetségesek és belső társadalmi támogatottság híján elvérzett). A liberális pólust az SZDSZ és a vele akkor még szövetségben működő Fidesz jelenítette meg, a konzervatívot az Antall József által integrált nemzeti kereszténydemokrata koalíció, az MDF–KDNP–FKGP szövetség.
1994-ben minden felfordult, alapvető átrendeződés zajlott le. A posztkommunista pólus gazdagodott az SZDSZ-szel, melynek még az antalli mérsékelt, a globalista főhatalomnak önmagát a kulcskérdésekben (adósságszolgálat, a kommunista politikai bűnözők felelősségre vonása, a nemzeti érdekeket tekintetbe nem vevő privatizáció) alávető politika is túl nemzeti volt. Inkább odavetették saját szavahihetőségüket, s harsány antikommunistákból, az MSZP első számú gyalázóiból átvedlettek koalíciós partnerré egy 54 százalékos MSZP mellett. Vannak, akik ezt anyagi érdekekkel magyarázzák. Jómagam úgy vélem, legalább annyit nyomott a latban az eszmei ideológiai rokonság is, mely elsősorban a nemzetellenességben és a globalizmus kiszolgálásában ragadható meg. Erre utal a Demokratikus Charta megszerveződése, aminek apropója az volt, hogy a globalizmus egyik helyi főemberének, Surányi Györgynek a mandátumát Antall nem hosszabbította meg a Magyar Nemzeti Bank elnöki székében. A Charta, a nem létező fasiszta veszély elleni népfrontos fellépés hozta ki az MSZP-t a politikai gettóból 1991–92-ben.
A konzervatív póluson megjelent a Fidesz, a Torgyán-vezette, kiszámíthatatlan, követhetetlen Független Kisgazdapárt pedig sokak elemzésében mint fél-pólus jelent meg. Mindenesetre 1994 és 1998 között sokáig úgy nézett ki, hogy a Fidesz-KDNP-MDF, az MSZP-SZDSZ és a Kisgazdapárt a voksok egy-egy harmadával számolhat a választásokon s szükségszerű, hogy ezek közül két erő szövetséget kössön. Mint tudjuk, a Kisgazdapárt és a Fidesz lépett szövetségre úgy, hogy a Fidesz várakozáson felül, a Kisgazdapárt pedig várakozáson alul szerepelt. Bejutott ugyanakkor „fél-pólusnak” 5 százalékkal a MIÉP. Az SZDSZ-MSZP szövetség pedig tartósnak bizonyult, ami nem meglepő, hiszen megvolt az értékrendi átfedés, a közös érdek és a közös külső igazodási pont.
Két oldal közt
2002 és 2010 között kétpólusú volt a magyar politikum: egy oldalon állt az MSZP és hű fegyverhordozója, a támogatottságát következetlenségével teljesen szétprédáló SZDSZ. (Ehhez persze az is szükséges volt, hogy a nemzeti erők Pozsgay Imrétől Szűrös Mátyásig az MSZP-ből kikopjanak és az MSZP nemzetellenességben az SZDSZ-hez soroljon be. Kovács László, Gyurcsány Ferenc, Lendvai Ildikó, Kósáné Kovács Magda, Szabó Zoltán, Szekeres Imre, Szanyi Tibor s hadd ne soroljam tovább, kiválóan alkalmas figurák voltak ehhez és olyan látványos nemzetellenes húzásokhoz, mint a státustörvény megszavazása, majd az annak érvényesítését biztosító Orbán-Năstase egyezség elleni demagóg támadás, a 23 millió román munkavállalóval való fenyegetés vagy a 2004-es népszavazás uszító kampánya.) Másik oldalon a Fidesz, melynek kétes értékű eszmei partnere volt az MDF, mely mára teljes mértékben erodálódott, élpolitikusaik egy része, akik az eredeti eszmeiség megtagadását karrierérdekektől vezérelve követni tudták, most Gyurcsány Ferenc körül tűnnek fel.
Atipikus erőtér
2010-ben változott a helyzet a Jobbik parlamentbe kerülésével. Létrejött egy teljesen új, atipikus hárompólusú rendszer, melynek legerősebb, központi eleme a kormányerők szólamaiban „centrális erőtérként” jelenik meg. E gondolat, mint retorikai motívum már a 2009-es európai parlamenti választás tájékán hallható volt, amikor Orbán a Fideszt és a KDNP-t nevezte a mérsékelt centrális erőknek, ellentétben ellenfeleivel, a baloldali és jobboldali „szélsőségesekkel”. A szélsőségesség vádja persze nem állja meg a helyét, hiszen egyetlen politikai erő sem kívánja a demokratikus berendezkedést valamilyen diktatórikus rezsimmel felváltani, s az erőszak sem jelenik meg egyetlen párt retorikájában sem (a politikai szélsőségességnek e két alapvető ismertetőjegye van), de annyi biztos, hogy a választók széles tömegei számára ez egy jól fogyasztható megfogalmazás. Tény az, hogy van egy nemzeti radikális pólus, amit az utóbbi félévtizedben 15–20 százalékos támogatottságot magáénak tudó Jobbik jelenít meg, amely retorikájában és a magyar sorskérdésekre adott megoldási javaslatokat illetően élesen elkülönül a kormányerőktől akkor is, ha vannak lényeges találkozási pontok. A Jobbik akkor lenne zavarban, ha megnyerné a választást, és szembetalálkozna azzal a kérlelhetetlen valósággal, hogy a parlamenti többség nem elég egy ország átprogramozásához. S egy dolog az elvi célrendszer és más az ezer fék, beépített gáncs, nemzetközi kényszerszabta csekély mozgástér, amiben egy szuverenitásának jelentős részétől megfosztott, a multinacionális cégek által nagymértékben uralt kis ország kormánya mozogni tud. (Nem vitatom, hogy egyes területeken valóban változást hoznának, mint például a kulturális finanszírozás esetében. De aziránt erős kétségeim vannak, hogy például az adósságszolgálat frontján vagy autonómiaügyben áttörést tudnának elérni.)
Az MSZP és szatellitpártjainak vonatkozásában felmerül a szélsőségesség problematikája, hiszen ha volt a negyed évszázados legújabbkori magyar demokráciának valós sérülése, akkor az a 2006-os rendőrterror volt, amikor a politikailag befolyásolt rendőrség, bíróság és a sajtó egységfrontjával szemben a megkínzott, megvert, megalázott egyszerű polgárnak nem volt kihez fordulni. De ezzel a politikai erővel sem a potenciális szélsőségesség a fő probléma, hanem az, hogy a globalista gyarmatosítók hazai segéderőiként működnek. Kellő tér hiányában a besorolhatatlan és igen csekély szavazóerőt jelentő LMP-t most nem helyezem el ebben a rendszerben, valójában ők a három pólus mellett egy negyedik „félpólust” jelenítenek meg.
Békés építkezés?
Biztató, hogy a nemzeti erők fokozott térnyerése figyelhető meg az elmúlt két évtizedben. Ha 1994 óta eltelt húsz évet vizsgáljuk, akkor azt láthatjuk, hogy húsz esztendeje a nemzeti erők a leadott voksok felénél kevesebbet mondhattak magukénak, s innen evoluált a helyzet addig, hogy két választáson egymás után a voksok két harmadának örvendhettek.
Visszatérve a magyar jövő szempontjából tényleges veszélyt jelentő pólusra: nem biztos, hogy az álbaloldal jelenlegi szétziláltságából van kiút. Elérte őket az osztódás jelensége, marakodnak a koncon s a megmaradt szavazóerőn. Mindehhez politikai bohózatba illő kalandokba is bemennek, mint amilyen most legutóbb az ismeretlenség homályából előrángatott Falus Ferenc főpolgármesterjelöltté avatása. Falus Medgyessy Péternél is rosszabb kommunikátor, bukása megjósolható.
Magyarán jó esély van arra, hogy a jelenlegi polaritás mentén „befagy” a magyar pártrendszer, és csak kisebb mozgások lesznek középtávon. Ez akár másfél évtized békés nemzeti építkezést is jelenthet.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)2014. október 18.
Otthon – Erdélyben
Beszélgetés a 80 éves Pomogáts Béla irodalomtörténésszel
– Budapesten született a két világégés között, nehéz gazdasági időszakban. Milyen volt a gyermekkora?
– Gyermekkorom viszonylag békés volt, szüleim értelmiségi emberek voltak, apám építészmérnök, anyám orvos. Budapest egyik külső negyedében, Pestújhelyen laktunk, ezt annak idején anyai nagyapám, aki neves ügyvéd volt, alapította, róla nevezték el a főutcát. A Balatonra jártunk nyaralni, ezek ma is szép emlékeim. De a háború végén minden összeomlott, apámat katonának hívták be, majd orosz fogságba került, és csak 1945 őszén tért haza.
– Milyen emlékei vannak a második világháborúról és a háború utáni évekről, amikor a területileg és szellemileg megcsonkított magyar nemzet a talpra állás lehetőségét kereste?
– Jól emlékszem a második bécsi döntés idejére, ez adta vissza Magyarországnak Erdély északi és keleti részét. Az első mozifilm, amit életemben láttam, e visszacsatolás dokumentumfilmje volt. Nagy hatást tett rám, bizonyára szerepet játszott Erdély iránti érdeklődésemben. Katonaként apám részt vett a visszacsatolásban, Szatmárnémetibe és környékére került. A háború után nagy reménységekkel vártuk az új korszak eljövetelét, szüleim a kisgazdapárt hívei voltak, számos barátjuk, például idősebb Antall József játszott szerepet ennek a pártnak a vezetésében. 1945-től a piarista általános iskolában tanultam, 1948-ban az iskolát szétzilálta az államosítás, majd 1950-ben, midőn a rend visszakapta az iskolát, visszatértem a piaristákhoz. Ott is érettségiztem 1953-ban.
– Az '56-os forradalom idején bölcsészhallgató, s bár nem volt nagy szerepe az események alakulásában, később mégis lecsukták...
– Nem volt nagy szerepem a forradalom eseményeiben, mint az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság munkatársa bent tartózkodtam a bölcsészkaron, majd november 3-án a bizottság képviselőjeként Győrbe utaztam, ott ért a szovjet invázió. Nagyon sok barátom és évfolyamtársam menekült Nyugatra. A letartóztatások és az ítéletek a Kádár-rendszer hatalomra jutása után megkezdődtek, és folytatódtak az 1961-es amnesztiáig. 1959-ben tartóztattak le, miután nem voltam hajlandó engedni egy beszervezési kísérletnek. Hat hónapig voltam internálótáborban, majd egy évig rendőri felügyelet alatt, és csak a '60-as évek közepétől kaphattam értelmiségi állást.
– 1965-ben kerül az Akadémiához. Kikkel dolgozott, mi volt a megbízatása?
– Amikor az Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársai közé kerültem, már jelentek meg tudományos publikációim. Nagyon ösztönző baráti kör volt, olyan kollégákkal, mint Bodnár György, Czine Mihály és Rába György, valamennyien a magyar irodalomtörténet-írás független szellemet képviselő jeles egyéniségei. Részt vettem az akkoriban készülő, hatkötetes magyar irodalomtörténeti kézikönyv munkálataiban. 1968-ban megjelent első, Kuncz Aladár munkásságát feldolgozó könyvem, ez eredetileg egyetemi szakdolgozatnak készült. Meglehetősen sok tanulmányom, kritikám jelent meg ezekben az években Magyarországon, később már Erdélyben is.
– 1983-ban jelent meg A transzilvánizmus. Az Erdélyi Helikon ideológiája c. kötete, melyben a Helikon kisugárzását és – többek között – a román és magyar irodalom kölcsönhatását taglalta. Hogyan látja ezt 30 évvel a kötet megjelenése után?
– Ma is büszke vagyok arra, hogy ez a könyv elkészülhetett, és hálás vagyok Bodnár Györgynek, hogy az általa szerkesztett könyvsorozatban megjelent. Úgy gondolom, semmit sem kell visszavonnom a könyvben leírtak közül. Ez a könyv hívta fel először a figyelmet a két világháború közötti erdélyi irodalom transzszilván irányzatára, és ennek nagy hatása volt Erdélyben is. Midőn 1969 januárjában első alkalommal Erdélybe utazhattam, mindenki – Kós Károlytól Balogh Edgárig, Beke Györgytől Kántor Lajosig – baráti szövetségesként fogadott.
– 1997-ben ír egy másik Magyarországról. Milyennek képzelte el EZT a Magyarországot?
– Nagyon megragadott Erdélyi Jánosnak egy metaforája, amely a nemzetet mint egy "nagy családot" határozta meg. Szerettem volna, ha ennek a gondolatnak a közösségteremtő és szolidaritásra nevelő ereje érvényesül. Nem így történt, csalódnom kellett, ma a magyarság sokkal gyilkosabb belső viszályoknak van kiszolgáltatva, mint korábban. Ráadásul az irodalom nemzetnevelő, közösségteremtő szerepe radikálisan leértékelődött, így remény sincs arra, hogy a pártpolitikai küzdelmeket valamiképpen a szellem, a kultúra enyhíthetné.
– 1992-től az Anyanyelvi Konferencia elnöke, amelynek fő célja a magyar nyelv ápolása és a kortárs magyar irodalom támogatása volt. Ma már alig hallani AK-rendezvényekről...
– Az Anyanyelvi Konferencia Egyesületet még a hetvenes évek végén hozták létre olyan nyelvészprofesszorok, mint Bárczi Géza és Lőrincze Lajos. Én a kilencvenes évek elején lettem Lőrincze utóda, és egészen az idei év elejéig töltöttem be az elnöki szerepet. Mindig azon fáradoztam, hogy az anyanyelvi mozgalom a magyarság kulturális és lelki összefogásának, gazdagodásának a műhelye legyen. Szomorúan kellett szembesülnöm azzal, hogy az anyanyelvi mozgalom szinte teljesen elvesztette állami támogatását, és csak vezetőinek és néhány tagjának anyagi áldozaTőkészsége révén működhet tovább igen szerény körülmények között. Évente három-négy alkalommal tudunk valamilyen programot szervezni, a legnevezetesebb ezek közül a minden júniusban megrendezett sátoraljaújhelyi Kazinczy Napok.
– Hat évig vezette a Magyar Írószövetséget, olyan időkben, amikor a magyar könyvre mind kevesebb és kevesebb pénz jutott az államháztartásból. Mit szeretett volna megoldani még elnöksége idején?
– Ez a hat esztendő sok szép és talán ugyanannyi szomorú emléket hagyott hátra maga után. Három dologra törekedtem: hogy az irodalom nagyobb megbecsülést élvezzen, hogy minden akadály nélkül megjelenhessenek az arra érdemes irodalmi alkotások, és hogy fennmaradjon az írótársadalomnak az a szolidaritása, amely a korábbi évtizedekben érvényesült. Tulajdonképpen egyik törekvésemet sem tudtam maradéktalanul érvényesíteni, az irodalom társadalmi szerepe erősen csökkent, és az írótársadalom pártpolitikai érdekek nyomán szakadt darabokra. Mindazonáltal úgy érzem, hogy érdemes volt végigcsinálni ezeket a küzdelmes esztendőket.
– Nagy családi könyvtárral rendelkezik, sok dedikált kötettel.
– Valóban sok könyvet gyűjtöttem össze, nagyjából 34 ezer kötetet. Ezt szeretném majd valamelyik erdélyi könyvtárra hagyni. Nagyon sok dedikált kötet is található közöttük, hogy csak néhány magyarországi írót említsek meg, Illyés Gyula, Déry Tibor, Weöres Sándor, Vas István, Takáts Gyula, Nemes Nagy Ágnes, Kormos István, Juhász Ferenc, Nagy László, Csoóri Sándor és mások dedikációit őrzöm. Erdélyből pedig Szemlér Ferenc, Méliusz József, Sütő András, Kányádi Sándor, Székely János, Páskándi Géza, Lászlóffy Aladár, Bodor Ádám, Kántor Lajos és mások dedikálták számomra könyveiket. Ezek a dedikált példányok is egy kisebb könyvtárat tesznek ki.
– Manapság fölöttébb elszaporodtak a memoárirodalom, a valóságleírás kötetei. Jó az, ha ezen a téren is gazdagodik irodalmunk tárháza?
– A memoárirodalmat sokra tartom, hiszen ebből az irodalomból lehet életközeli és tárgyszerű ismereteket szerezni az elmúlt évtizedek valóban zaklatott történelméről. A memoárirodalom a magyar nemzeti kultúra régi hagyományát jelenti, talán elég, ha Mikes Kelemen leveleire, Rákóczi Ferenc emlékirataira hivatkozom, egyáltalán az erdélyi magyar irodalmi kultúra egyik legfontosabb területe a memoár, ezek nemcsak Erdély történetét világítják meg a mai olvasó előtt, hanem egyszersmind szépirodalmi értékekben is gazdagok.
– Alig van esemény Erdélyben – de másutt is –, ahol ne venne részt személyesen. Fontos az, ha az irodalom apostolai ott vannak az eseményeken, találkoznak az olvasókkal, megbeszélik a szakmai teendők részleteit?
– Számomra mindig rendkívül fontosak voltak a személyes kapcsolatok, nemrégiben némi elégtétellel állapíthattam meg azt, hogy a Kárpát-medencében talán én ismerem a legtöbb magyar írót személyesen. A személyes jelenlét fontosságát tanultam meg irodalmi mestereimtől: a Nyugat és a magyar népi mozgalom, vagy éppen az erdélyi irodalom klasszikus egyéniségeitől. Ma is az a véleményem, hogy az irodalmi élethez hozzátartozik a személyes jelenlét, a személyes kapcsolatok rendszere.
– Nyirővel többször foglalkozott élete folyamán.
– Nyirő József munkásságát mindig nagyra becsültem, egy egész könyvre való tanulmányt írtam róla, szeretném, ha egyszer ezekből valóban könyv lehetne. Kétségtelenül az erdélyi irodalom nagy értékei között van a helye, de talán Tamási Áron, Áprily Lajos és Kós Károly után. A búcsúszertartáson nem voltam jelen, különben is az a véleményem alakult ki, hogy ez a szertartás méltatlan volt Nyirő József egyéniségéhez és örökségéhez: napi politikai cirkuszt rendeztek egy méltó megemlékezés helyett.
– Kik voltak azok az erdélyi írók, akikkel már az iskola padjaiban "találkozott", s kik azok, akiket a későbbiekben ismert meg személyesen, jó, baráti kapcsolatot ápolva?
– Már a gimnáziumban igen sok erdélyi író munkásságával ismerkedtem meg, olyanokéval, mint Tamási Áron, Nyirő József, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Dsida Jenő. Később sok erdélyi íróval kerültem baráti kapcsolatba, jó viszonyt ápoltam Kós Károllyal, Tamási Áronnal, Áprily Lajossal, Kacsó Sándorral, Jancsó Elemérrel, Bartalis Jánossal, Szemlér Ferenccel, Méliusz Józseffel, Jékely Zoltánnal, Kemény Jánossal, majd Sütő Andrással, Beke Györggyel, Kányádi Sándorral, Gálfalvi Györggyel, Gálfalvi Zsolttal, Kántor Lajossal, Gáll Ernővel, Deák Tamással, Bajor Andorral és másokkal. Jó barátom volt Pusztai János is, akit szeptember 30-án temettünk a Farkasréti temetőben.
– Ön szerint kinek kellett volna még Nobel-, illetve Herder-díjat kapnia a magyarok közül az elmúlt évtizedek során?
– Fájdalmas számomra, hogy olyan sok magyar író maradt ki a Nobel-díjasok közül. Gondolok Babits Mihályra, Móricz Zsigmondra, Illyés Gyulára, Németh Lászlóra, Weöres Sándorra, Nagy Lászlóra, Juhász Ferencre, és természetesen Sütő Andrásra. A Herder-díjat is számos erdélyi író érdemelné meg, így Benkő Samu, Dávid Gyula, Markó Béla, Kántor Lajos, Szilágyi István. A díjakat azonban nem "megérdemelni", hanem "kapni" szokták, így aztán a legérdemesebbek közül is sokan maradnak azok nélkül.
– Szeret utazni; merre járt a nagyvilágban?
– Természetesen szeretek utazni, és amióta világútlevéllel járhatok külföldre, sok helyen megfordultam, hozzávetőlegesen ötven országban jártam. Nemcsak Európában, ahol szinte mindenütt tehettem látogatást, hanem Ázsiában, Afrikában és Észak-Amerikában is. Ezek az utazások hatalmas szellemi élménnyel és tapasztalattal ajándékoztak meg. Legtöbbször mégis a szomszédos országok magyar közösségeinél szoktam látogatást tenni, otthon érzem magam Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján és a Délvidéken is.
– Díjak, elismerések.
– Hosszú életem során szinte egy ládára való díjat és oklevelet kaptam, ezek között a Széchenyi-díj volt a legfontosabb, de megkaptam a Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, a József Attila-díjat és számos más díjat is, illetve Erdélyben és a Felvidéken is kaptam irodalmi elismeréseket. Büszke vagyok rájuk, mégsem ezek számomra a legfontosabbak. Inkább a könyveim, az utazásaim, a barátaim – és a macskáim.
– Mi van a fiókban, mit szeretne letenni az olvasók asztalára a közeljövőben?
– Jó pár könyvem került az utóbbi egy- két évben kiadókhoz, várom ezeknek a megjelenését, az idén valószínűleg négy-öt könyvem is a közönség elé kerül. És szeretném befejezni az erdélyi irodalom történetéről írott művemet. Még egy kötet van hátra, ezt remélhetőleg a jövő év elején át tudom adni a kiadónak.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely) 2014. november 11.
Embermentés a vészkorszakban
A budapesti Szent Margit Gimnáziumban rendezett „Embermentés a vészkorszakban”című konferencia megnyitásakor Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa számszerűen, tényekkel alátámasztva is bemutatta azt a hősies küzdelmet, amelyet papok és szerzetesek végeztek zsidó embertársaik megmentése érdekében.
E heroikus munkában százötven pap és szerzetes vett részt, akik sorsa később, a fordulat éve után megkínzatás vagy internálás lett. Becslések szerint rajtuk kívül még háromszázötven-négyszáz egyházi személy volt elkötelezve az ellenállásban, összesen tehát ötszáz pap és lelkész kockáztatta meggyőződésből az életét. Martin Gilbert Atlas of Jewis History című művében (Dorsett Press, 1977) Magyarországon huszonnyolc százalékra teszi a holokauszt idején áldozatul esett zsidók számát, míg a környező országok veszteségeit hetvennégy és nyolcvanöt százalék közé. Ha az általa megadott kétszázezer áldozattal szemben Stark Tamás számítását fogadjuk el – aki az összes forrást újra áttekintve az 1938-tól Magyarországhoz visszacsatolt területek veszteségeit is beszámítva összesen 424 ezerre teszi az áldozatok számát –, még akkor is aránytalanul nagy a különbség a szomszédos országokban és hazánkban áldozatul esett üldözöttek között, ami igen kiterjedt szervezett embermentésre utal. Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa hangsúlyozta: a konferencia célja, hogy feltárják az egyéni helytállások mellett a mentésbe életük kockáztatásával bekapcsolódó szervezetek munkálkodását a Kárpát-medencéből meghívott kutatók segítségével.
Dr. Latorcai Csaba helyettes államtitkár megnyitójában hangsúlyozta: „Érdemes volna úgy átformálnunk az emlékezés kultúráját, ahogyan azt ez a mai, az Erdélyi Szövetség által szervezett kiváló konferencia is teszi. Tisztelettel és kegyelettel emlékezve az ártatlan áldozatokra, megnevezve az embertelen és iszonyatos bűnök elkövetőit, figyelmünk középpontjába azonban az igaz embereket állítva. Megbecsüléssel és elismeréssel adózva azoknak, akik mások megmentésén fáradoztak sokszor a saját életük kockáztatásával, vagy éppen feláldozásával.” – Ezt követően felidézte Kriszten Rafael atya életének néhány epizódját, aki 1941–1946 között a Margit körúti ferences rendház házfőnök-plébánosaként, hogy mentse az üldözött zsidókat, megszervezte az üldözöttek átvételét a katolikus egyházba. Több száz kilométert gyalogolt, hogy a nunciatúrán kapott menleveleket a címzettekhez eljuttassa. Az általa vitt iratok segítségével egy teljes vasúti vagont fordítottak vissza, és így az odazsúfolt emberek megszabadultak a haláltól.
Dr. Gaal György kolozsvári irodalom- és művelődéstörténész „Igaz emberek a Kincses Városban”című előadásában azokat a kolozsvári embermentőket mutatta be, akiknek sok ezren köszönhetik életüket. A kolozsvári téglagyár területén álló kényszerlakhelyre nemcsak a helyi zsidóságot zsúfolták be, hanem idehozták a bánffyhunyadi, hídalmási, kolozsborsai és szamosújvári járási gettók rabjait is. Így egyes vélekedések szerint közel 18 ezer zsidót gyűjtöttek össze a téglagyárban. 1944. május 25. és június 9. között hat szerelvénnyel, lepecsételt marhavagonokban szállították őket Auschwitzba. Mindössze egy 388 tagú csoportot hagytak hátra, akiket június 10-én Budapestre vittek, ott az úgynevezett „Kasztner-csoport” tagjaiként Bergen-Belsenbe, majd Svájcba jutottak és megmenekültek. A kolozsvári születésű Kasztner Rezső ügyvéd mentőakciója utóbb sok vitát váltott ki. Kasztner 1940 végén költözött Budapestre, s ott tagja lett a Zsidómentő Bizottságnak, amely titkos tárgyalásokat folytatva a német hatóságokkal – bizonyára tekintélyes összegekért – elérte, hogy egy külön szerelvénnyel végül 1684 zsidót kijuttasson Svájcba.
Kasztner Rezső mellett még számosan érdemesek arra, hogy tevékenységük emlékét megőrizze az utókor. Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök levelet intézett mind a kolozsvári végrehajtó szervekhez, mind pedig a miniszterelnökhöz és a belügyminiszterhez, melyben felelősségükre figyelmeztette őket, és a zsidókat érintő rendeletek visszavonását szorgalmazta. Járosi Andor, a város evangélikus-lutheránus esperese kiérdemelte a „Szamos-parti város Wallenbergje” címet. A zsidótörvények bevezetése idején rendszeresen zsidók társaságában mutatkozott, prédikációiban az emberek közti egyenlőséget hirdette, és antedatált hamis keresztleveleket állított ki zsidók számára. Lakásába befogadta és rejtegette Kádár Imre színigazgató tizenöt éves lányát, annak ellenére, hogy az épület jó részében német katonák voltak elszállásolva. Bejárt barátaihoz a gettóba, s elérte Róth Marcell orvos és családja mentesítését a deportálástól. 1944 őszén a bevonuló szovjet csapatok letartóztatták, kényszermunka-táborba vitték, december 26-án az Ural vidéki Magnyitogorszk városában lelte halálát. 1999-ben Járosi Andort feleségével együtt a Yad Vashem Intézet az „Igaz keresztény” címmel tüntette ki
Tóth József későbbi közgazdászprofesszor Nagyváradról Kolozsvárra vezényelt hadapród őrmesterként éppen annak a villának az öttagú családját mentette meg – a pincében elfalazott helyiségbe zárva őket –, amelynél elszállásolták. Szabó T. Attila nyelvészprofesszor saját korábbi tanára és kollégája, a Református Kollégium magyar szakos tanára és könyvtárnoka, Brüll Emánuel kiszabadítását érte el. Szabó T. Attila maga hozta ki a gettóból Brüllt. Mikó Imre jogász-politikus osztálytársát, Gyalui Rosenberger Béla műszerészt mentette ki a gettóból. Bánffy József báró saját gépkocsiján vitte Budapestre Róth Hugó közismert ügyvédet, s menekítette meg a gettótól. Péter Lajos baloldali érzelmű cipészmester Neumann Jenő ügyvédet saját műhelyében és házában bújtatta. Rajta kívül még hat politikai üldözöttnek nyújtott menedéket a pincéjében.
Dr. Gaal György külön szólt azokról a kolozsvári orvosprofesszorokról, akik példát mutattak emberségből. Miskolczy Dezső ideggyógyász, akadémikus 1944–45-ben a felsőház tagja, az egyetem rektora volt. Az elmeklinikán tizenhat zsidót tartott beutalva, s így megmentette őket a deportálástól. Vitéz Haynal Imre bel- és szívgyógyász professzor e tanévben éppen a kar dékáni tisztségét töltötte be. Klinikáján több izraelita beteget kezelt fiktív diagnózissal. Haynal elutasította azt a minisztériumi rendeletet is, amely arra kötelezte volna, hogy zsidókat ne avassanak doktorrá. Klimkó Dezső sebészprofesszor szintén több veszélyeztetett személyt utalt be klinikájára. Csőgör Lajos fogorvos, a Bolyai Egyetem későbbi rektora rendelőjében rejtegette Szegő Júlia énekesnőt, Bartók-kutatót.
A mentés egy különös módja volt a gyermekek fiktív örökbefogadása. A kétségbeesett szülők szívesen rábízták gyermekeiket egy-egy keresztény asszonyra, aki azokat sajátjaként tudta a hatóságok előtt feltüntetni. A magyar törvények lehetővé tették, hogy egészen kivételes érdemeket felmutató, a magyarsághoz hű személyeket hivatalból mentesítsenek a zsidótörvények hatálya alól. Kolozsvárt vagy 15-20 ilyen személyt emlegetnek. Köztük van Gyalui Farkas író, volt könyvtárigazgató, Steiner Pál volt sebésztanár, Kovács György színművész, Dobó Ferenc könyvesbolt-tulajdonos. Az átszöktetésre a várostól délre húzódó határvonalon külön személyek, többnyire helyismerettel rendelkező parasztok vállalkoztak.
Dr. Kapronczay Károly professzor, az MTA doktora, egyetemi tanár (Semmelweis Egyetem) „A lengyel menekültügy szociális és politikai kérdései 1939–1945 között” címmel tartott előadást. A professzor elmondta, hogy a lengyelek gondozását végző két minisztérium – a Belügy- és a Honvédelmi Minisztérium – összehangolt tevékenysége eredményezte, hogy a második világháború poklában magyar földön százezer feletti lengyel emigráció – közülük mintegy öt-húszezer zsidó – valóban nyugodt feltételekre talált. Magyarország olyan intézményekkel rendelkezett, ami abban az időszakban páratlan volt egész Európában. Minden belépőt kereszténynek tekintve menekülttáborba irányítottak. A vallásukhoz ragaszkodó lengyel zsidók esetében annyit módosítottak, hogy valamelyik zsidó hitközség gondjaira bízták őket, nekik adták át a menekülteknek járó pénzügyi és természetbeli ellátást. A magyar–lengyel határ közelében működő menekülteket fogadó és regisztráló bizottságokat dr. Antall József (a néhai miniszterelnök édesapja), a Belügyminisztérium IX. osztályának vezetője irányította. Kérésére 1939. szeptember végén Budapesten megalakult a Lengyel Lelkészi Hivatal, amely minden lengyel menekültnek keresztény papírokat állított ki, így a hivatalos nyilvántartásokban csak elvétve lehetett zsidó vallásra utaló bejegyzéseket találni. Serédi bíboros is utasította papságát, hogy a hozzájuk forduló lengyel zsidóknak adjanak ki katolikus vallásról szóló igazolást, de óvta őket az erőteljes áttérítési szándéktól. A bíboros utasítására a zsidó értelmiség jeles tagjait Esztergomban helyezték el, olyan házakban, amelyek közel álltak az érseki palotához, és amelynek két kijárata volt, hogy a védett személyek veszély esetén könnyebben menekülhessenek. 1941 után sokuknak segítséget nyújtott a megszállási feladatokat ellátó magyar katonaság, akik vöröskeresztes sebesültszállító vonatokon és katonai szerelvényeken szöktették át a lengyel zsidókat Magyarországra. Baló Zoltán ezredes, a Honvédelmi Minisztérium 21. alosztályának, a hadifoglyokkal és lengyelekkel foglalkozó részlegének vezetője visszaemlékezésében külön szólt ezekről az akciókról, kiemelve Körmendy századost, aki rendszeresen járt át a galíciai területekre lengyel zsidókért. Ebben az időben Hitler határozottan követelte Horthy Miklós kormányzótól Kállay Miklós miniszterelnök leváltását, mivel nem kötelezte a magyarországi zsidókat a sárga csillag viselésére, nem távolította el őket a kulturális és gazdasági életből, és nem állította fel a gettókat. A sorozatos német tiltakozások miatt új formát kellett keresni a magyar földön tartózkodó lengyel zsidó gyerekek oktatására, mivel jelentős számban voltak olyanok, akik magukra maradtak (például szüleik koncentrációs táborokba tartó vonatokból dobták ki őket, és a magyar vöröskeresztesek mentették át őket magyar földre). Az árva zsidó gyerekek számára Vácott szervezték meg 1943 nyarán a Lengyel Menekült Árvák Otthonát.
Móna Ilona nővér (Szociális Testvérek Társasága), akinek nevét a rendtársairól, Slachta Margitról és Salkaházi Sáráról írott monográfiái révén is ismerhetik olvasói, a konferencia alkalmával az egyszerű emberek – ápolónő, bádogos és vízszerelő, csendőr, festőművész, fogorvosi asszisztens, folyamőrtiszt, földbirtokos, földműves, gépkocsivezető, gyári munkás, házfelügyelő – hősiességéről beszélt, akik életük kockáztatásával tették keresztényi kötelességüket. Berény Imre újságíró A reggel című lap „Voltak jó emberek is…” címmel indított sorozatában 1945. április 23-án közölt egy cikket. A „Tündérmesébe illő riport egy munkásember, egy parasztasszony és egy hivatalnok életmentő hőstetteiről” egyik főhőse egy Király utcai ház házmestere, Varga József volt, aki kilenc embert mentett meg szoba-konyhás házmesteri lakásában. A házfelügyelő csőrepedés ürügyén elfalaztatta a lakással szomszédos üzlethelyiség egy részét, majd a lakásából egy „egérlyukat” nyitott, ahová a menekítettek átbújhattak. Varga József az újságíró kérdésére annyit mondott: „Megtettem, amit lehetett. Hozzám menekültek, segítettem rajtuk. Kérem szépen, emberek vagyunk.” A cikksorozat megjelenése után Berény Imre újságírót hivatalos intézkedésre elbocsátották, és mint újságíró sem dolgozhatott tovább. Az osztályharc korszakának eljövetelével először csendben, majd mind erősebben uralta az egyházellenes hang a sajtót. Innentől kezdve semmit sem lehetett arról írni, hogy számosan voltak olyanok, akik helyesen értett hitük parancsára segítettek az üldözötteken.
Matuska Márton vajdasági újságíró „Egy nyomozó mártírhalála” címmel egy vajdasági rendőrtiszt életmentő tevékenységét mutatta be.2005. május 10-én Hegyi Margit budapesti lakos felkereste az újságírót és elmondta, hogy édesapja a frontról hazatérve, 1941 végén szerb és magyar barátaik unszolására belépett a rendőrséghez. A nagyapja is rendőr volt, aki e minőségében sok emberen segített, s a vajdaságiak megőrizték jó emlékezetükben. Az újvidéki razzia alatt teli volt a lakásuk, mert az apja, akiket csak tudott, összeszedett: ismerősöket, szerbeket, zsidókat. A rendőrség egyik teherautójával sikerült egy egész teherautónyi embert kimenteni; még a ruhásszekrényt is a padlóra fektették, hogy abban is tudjanak aludni. Később Hegyi Margit nagyapját áthelyezték Pestre, ahol az internálótáborból hozott ki embereket. Végül engesztelhetetlen kommunistaellenessége okozta halálát: 1945-ben a magyar hatóságok kiadták, s a szerbek kivégezték.
Dr. Szekér Nóra, az Óbudai Egyetem adjunktusa új tudományos eredményeket feltáró előadásában számos konkrét példával illusztrálva részletesen bemutatta a Teleki Munkaközösségből kinövő Magyar Függetlenségi Mozgalom embermentő tevékenységét, amelyet Soós Géza személye kötött össze a katolikus és protestáns szervezetekkel a kormányzóig futó szálakkal. Nélkülük Angelo Rotta pápai nuncius és Raul Wallenberg sem tudta volna sikerrel véghezvinni embermentő tevékenységét. Az 1944-ben külföldre menekülő Soós Gézától a mentés teljes szervezetére, működésére vonatkozó anyag az amerikaiakhoz került, és ma ismeretlen helyen van.
Dr. Csisztay Gizella polonista „Az ellenállástól Auschwitzig” című előadásában Kerényi Grácia életútját mutatta be. A jeles műfordító, a lengyel–magyar kapcsolatok legendás alakja a mai napig sokkal nagyobb megbecsülést kap Lengyelországban, mint idehaza. Kerényi Grácia kora legnagyobb ókortudósa, Kerényi Károly lánya volt. Édesapja mind a fasiszta, mind a kommunista diktatúra elől menekülni kényszerült, s végül Svájcban telepedett le.
Amikor Magyarország 1939-ben befogadta és segítette a lengyel menekülteket, Kerényi Grácia is ott segített, ahol tudott. Ebben a munkában lengyelbarát szülei is támogatták. Így került kapcsolatba a magyarországi lengyel ellenállási mozgalommal és magával a lengyel nyelvvel. Grácia a műveltség terén is továbbvitte apja érdeklődését, 1943-ban a Pázmány Péter Tudományegyetemen latin–magyar–görög szakra jelentkezett. Mivel diáktársai körében egyre nyíltabban kritizálta a nácikat, egy feljelentés következtében 1944-ben a Gestapo letartóztatta. Bebörtönzése után Auschwitz poklába vezetett az út. Kerényi Grácia számára azonban még ez is új távlatokat nyitott: fogolytársnőitől megtanult lengyelül, a Bibliát már lengyelül olvasta. 1945-ben megmenekült a koncentrációs táborból, és négy év múlva már ő kezdeményezte az egyetemen a lengyel tanszék megalapítását.
A kommunista diktatúrában mint Kerényi Károly lánya nemkívánatos személynek minősült (ráadásul nővére 1956-ban Amerikába emigrált), de így is mindent megtett a lengyel irodalom magyarországi megismertetéséért. Joggal nevezhetjük a lengyel kultúra magyar nagykövetének. Olyan kiváló ellenzéki írókat, költőket fordított, akiket a kultúrpolitika, a cenzúra teljesen ellehetetlenített, többek között Wiktor Woroszylski Magyar naplóját. Nemcsak a lengyel irodalmat közvetítette hazánkba, de a magyar kultúrát is Lengyelország felé. 1956-tól tevékenységét a III/III-as ügyosztály rendszeresen megfigyelte, jelentések készültek róla. Saját művei csak igen későn jelenhettek meg, ahogy állást is csak egy lengyel tanszékvezető közbenjárására kaphatott az ELTÉ-n.
Kerényi Grácia a hazai ellenzék egyik vezéralakja volt, alapító tagja a SZETÁ-nak, a Szolidaritás mozgalom támogatója, a szükségállapot bevezetésekor lengyelbarát tüntetést szervezett. Temetéséből is ellenzéki tüntetés lett. Nevét Óbudán őrzi egy emléktábla, ám Lengyelországban sokkal nagyobb kultusz övezi tevékenységét, emlékét.
Dupka György kárpátaljai író a vészkorszak kárpátaljai megpróbáltatásait, a zsidóság által 1938 és 1945 között elszenvedett üldöztetéseket mutatta be. Előadásában számos eddig ismeretlen adattal gazdagította a történettudományt, így kitért többek között a szovjetunióbeli menedékkeresésre, az „önmentés és önvesztés” kérdéseire, és az újrakezdés nehézségeire.
Molnár Imre történész, diplomata Esterházy János gróf és a felvidéki magyarság zsidómentő tevékenységéről beszélt.
Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa történelemtanár, az Erdélyi Szövetség elnöke ismertette a budafoki papok és az ott működő Ferences Szegénygondozó Nővérek, egyszerű emberek zsidómentő tevékenységét. Bemutatta a fehérvári egyházmegye intézkedéseit a keresztény ifjúság Volksbundtól való távoltartására, továbbá a papok bekapcsolódását az egyházmegyén keresztül az embermentő tevékenységbe.
A konferencia szerteágazó témaköreit hozzászólások is gazdagították. Felszólalt Reiner Péter, aki megosztotta a közönséggel, hogy Dupka György meghívására részt vesz és megszólal majd a Beregszászon a november 22-én rendezendő emlékkonferencián, mely a Szolyván létesített bolsevista megsemmisítő- és haláltáborról, és az ott ártatlanul meggyilkolt közel ötvenezer magyar mártírunkról szól majd, a tábor létesítése 70. évfordulóján.
„Amikor előzetes egyeztetés alapján megszólaltam az »Embermentés a vészkorszakban« című konferencián, éppen soha nem tagadott származásom okán nem hallgathattam” – hangsúlyozta Reiner Péter. Véleménye szerint a hazai média által méltatlanul agyonhallgatott konferencia méregként fog hatni vadonatúj feltárt tényeivel a hazai balliberális közvélekedésre. Sajnos sokan, akiknek már rég meg kellett volna szólalniuk, némák maradnak, mert rossz értelemben vett öncenzúrájuk lakatja hallgatásra kényszeríti őket. „Számomra elfogadhatatlan az a beidegződött kettős mérce, hogy aki a balliberális gondolkodással esetleg vitába száll, az antiszemita” – fogalmazott Reiner Péter. Ha létezik ma hazánkban – mert valóban létezik – antiszemitizmus, az nagyrészt a tudatosan származásukat tagadó, hitehagyott zsidóságunknak is köszönhető.
Az előadó kiemelte, kizárólag történelmi tényekre támaszkodó kutatásai közben családja tragédiája is szeme előtt lebeg, akik jórészét a náci koncentrációs táborokban vesztette el, de soha nem felejti el családja azon részét sem, akik a második világháború során munkaszolgálatosként orosz hadifogságba kerülve bolsevik megsemmisítő táborokban haltak mártírhalált. „Tudatosan sértek megszólalásaimmal érdekeket abból a célból, hogy hiteltelenné tegyem a marxista történelemhamisításokat” – emelte ki az előadó, aki szándéka szerint további harcot indít az igazságtételért a belpolitikában.
Meglátása szerint végül elkerülhetetlenül szükséges lesz a hazai zsidóságnak a kommunista rendszerben a náci rémtettek megtorlásaként elkövetett népellenes, háborús bűntetteit elítélni. (Természetesen nem származás alapján.) Erre konszenzusos alapon kell majd törvényeket hozni, bár nem lesz könnyű.
„Kötelességünk a hazánkban otthont találó és többségében magyarként hazájukat szerető zsidóságunk hiteles történelmi tényekre támaszkodó bemutatása, hogy ellensúlyozhassuk a Trianon tragédiáját is okozó baloldali, bolsevista, túlhangsúlyozott zsidóképet” – zárta hozzászólását Reiner Péter.
A konferencia végén hozzászólók között a mikrofonhoz lépett többek között Szent-Iványi Domokos özvegye és hagyatékának gondozója is, aki hangsúlyozta, milyen fontos az új generációkkal is megismertetni azok példáját, akikről itt megemlékeztek a konferencián.
Laik Eszter
irodalmijelen.hu2014. november 12.
Csakhogy tudják az Érmelléken is
Újabb történelmi látnivalóval gazdagodott Székelyhíd: október 31-én, a reformáció napján felavatták a 17. században felrobbantott Zólyomi vár makettjét. A bevehetetlen erd történetéhez hozzátartozik, hogy a zólyomiak 1460-ban kaptak engedélyt Mátyás királytól, hogy az Ér egyik szigetén fa- vagy kővárat építsenek négy bástyával, falakkal, sáncokkal és más szükséges épületekkel együtt.
1514-ben Dózsa seregei lerombolták, és a Zólyomi család négy tagját megölték. Kilencven év elmúltával ismét felépítették, majd 1661-ben a törökök újra szétverték. 1664-ben, a Vasvári-békében (a Vas megyei Vasváron 1664. augusztus 10-én kötött békeszerződés, amely az 1663–’64-es török elleni háborút zárta le) elrendelték végleges lebontását, majd 1665-ben fel is robbantották. Tehát ennek a várnak a makettjét építették meg a közelmúltban a székelyhídi református templomkertben.
Mivel a megyei sajtót nem értesítették az eseményről, legutóbbi székelyhídi utunk alkalmával készítettünk egy felvételt a makettről. Ugyanezen a helyen korábban is állt egy hasonló, Halász József tanító és Nánási Zoltán régész, történelemtanár ötletéből adódóan, amelyet most felülírt egy újabb, pontosabb kivitelezés, 1/27-es arányban.
Sejtéseink szerint a székelyhídiak nemcsak a maguk gyönyörűségére készítették ezt a rendhagyó látványosságot. Annál inkább a kíváncsi átutazóknak, hogy láthassák, hogyan is nézett ki az érmelléki láp egyik szigetén az a vár, amelyet az ingovány miatt sohasem lehetett teljesen elpusztítani. Csak a dinamit vethetett örökre véget egykori dicsségének. A városvezetőség kicsinyes hozzáállásával nem a nem kívánt sajtósokat vagy urambocsá’, az utált újságírót „büntetik”, ha nem közölnek le egy eseményt. Az érdeklődőket nem taksálják annyira, hogy tudassák velük, lám, mi van nekünk, el lehet jönni, meg lehet nézni. Mert az újságíró nincs ráutalva arra, hogy odacitálják. Témája akad bven. De maga is szolga, akárcsak a városvezetőség vagy az egyházi ember. Egy közösség szolgája. Ilyen esetekben a tiszteletlenség nem a sajtón esik meg, hanem az olvasó magyar embereken.
Amúgy meg sem lepődünk már az ilyeneken, Antall József Magyarország egykori miniszterelnöknek, szintén a református templomkertben, suttyomban felavatott szobra után.
Süt Éva
A felirat:
„Székelyhídi vár 1638-1665
A székelyhídi vár nem ezért építtetett, hogy legyőzzék. Ezt a várat elpusztítani lehetett, de legyőzni nem. SOHA!
2014. október 31.”
Reggeli Újság (Nagyvárad)2014. december 31.
SZNT-évértékelő: idén az önkormányzatok „meneteltek”
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) értékelése szerint 2014 a székelyföldi önkormányzatok „nagy menetelésének” éve volt.
Izsák Balázs SZNT-elnök keddi marosvásárhelyi évértékelő sajtótájékoztatóján elmondta, az SZNT kezdeményezésére 44 székelyföldi önkormányzat fogadott el olyan autonómiapárti határozatot, amelyben kinyilvánította, hogy a Székelyföld nevű egyetlen, de különálló közigazgatási egységbe akar tartozni, amelynek sarkalatos törvény szavatolja az autonómiát, és területén az állam nyelve mellett a magyar is hivatalos nyelv.
A nagy menetelés kifejezéssel arra a 2013 októberében szervezett megmozdulásra utalt, amelyben a szervezők becslése szerint 120 ezren alakítottak ki 53 kilométeres összefüggő menetoszlopot a Brassót Bákóval összekötő 11-es országút székelyföldi szakaszán, a Székelyföld területi autonómiáját követelve.
Az Európai Unió (EU), és az Európa Tanács (ET) különböző hivatalaiba is eljuttatott autonómiapárti önkormányzati határozatok – mint Izsák Balázs fogalmazott – „elérték az Európa Tanács ingerküszöbét”, az ET keretében működő Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusában napirenden marad a székelyföldi önkormányzatok által jelzett kérés.
Izsák Balázs elmondta, az SZNT 2015-ös tevékenységét egyfelől a helyi közösség akaratára, hagyományaira és érdekeire, másodrészt a többségi közösséggel folytatott párbeszédre, harmadrészt pedig a nemzetközi jogra és a nemzetközi fórumok keretében történő együttműködésre kívánják alapozni.
Az SZNT elnöke úgy vélte, hogy 2015-ben be kell nyújtani a román parlamentben a Székelyföld területi autonómiájára vonatkozó törvénytervezetet. Hozzátette, hogy a többségi közösséggel folytatott párbeszéd helyszíne is a román parlament kell hogy legyen. Kinyilvánította, hogy az SZNT tovább kívánja építeni a baszkokkal és katalánokkal kialakított kapcsolatait.
Újságírói kérdésre elmondta: újabb kísérletet tesznek annak érdekében, hogy az erdélyi magyar szervezetek közös nevezőre jussanak a Székelyföld területi autonómiájának törvénytervezetéről. „Elsősorban a magyar közösségen belül keressük a kompromisszumot, hogy egy összehangolt tervezetünk legyen. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy amikor a román közösséggel akarunk párbeszédet folytatni, azt vágják a fejünkhöz, hogy ti sem tudjátok, mit akartok” – jelentette ki.
Az MTI kérdésére Izsák Balázs elmondta: nem lehet a megegyezés kiindulópontja a Dél-Tirol autonómiáját biztosító 1972-es statútumnak a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) által elkészített magyar fordítása, hiszen ezt már Dél-Tirolban is túlhaladottnak tekintik. „Meg fogjuk nézni, hogy az RMDSZ tervezetéből mit lehetne beépíteni az általunk készített tervezetbe, hogy egy kompromisszumos szöveg alakulhasson ki” – nyilatkozott Izsák Balázs.
Az SZNT elnöke sajtótájékoztatóján a román és magyar értelmiségiek (köztük Antall József, Csoóri Sándor, Jeszenszky Géza, illetve Stelian Tănase, Mihnea Berinei, Dinu Zamfirescu és mások) 1989. június 16-án elfogadott Budapesti nyilatkozatát idézte, mely szerint Erdély az egymást kiegészítő kultúrák hazája kell hogy legyen.
Úgy vélte, az SZNT-nek sokkal inkább ez a dokumentum jelenti a kiindulási pontot, mint az 1989 után megfogalmazottak, amelyek a Ceaușescu-féle retorikát használva a románokról és a 18 romániai nemzetiségről szólnak.
MTI
Székelyhon.ro2015. január 5.
A "nagy menetelések" és perek éve
Mindenki a rendszerváltás 25. évfordulójáról beszél. Azóta számos esemény évfordulóját tartották meg, de egy fontos esemény, a Budapesti nyilatkozat kimaradt, amelyet román és magyar értelmiségiek 1989. június 16-án írtak alá – jelentette ki év végi összegző sajtótájékoztatóján Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, aki szerint ez az alig egyoldalas nyilatkozat pontosan tartalmazza azt, hogy hogyan képzelik el román és magyar értelmiségiek közösen a jövőt.
Az akkor megkezdett párbeszédről az aláírók úgy gondolták, hogy a jó kapcsolat alapjává válik a két nemzet számára. Azt mondták, Erdély egymást kiegészítő kultúrák hazája, a kulturális és vallási pluralizmus hazája kell legyen.
Erdélynek ezt a sokszínűségét meg kell tartania, ez a román nemzetnek is érdeke. A nyilatkozatot, amely kitér a kolozsvári magyar egyetem visszaállítására is, olyan személyiségek írták alá, mint Antall József, Csoóri Sándor, Für Lajos, Jeszenszky Géza, Stelian Tanase, Mihnea Berindei, Dinu Zamfirescu, Vladimir Tismaneanu és mások.
Izsák Balázs szerint a nyilatkozat körüli csend azzal is magyarázható, hogy az aláírók közül senki sem található meg a ’89 utáni időszak közszereplői között, a romániai magyarság képviselete pedig visszatért a ’89 előtti trendhez: nem a román és a magyar nemzet történelmi megbékéléséből indult ki, nem abból, hogy egyenrangú társnemzetek, egymást kiegészítő kultúrák Erdélyben, hanem abból, hogy – ahogyan azt a Román Kommunista Párt kisebbségi politikája is tartotta – Romániában van egy többségi nemzet, és van 18 kisebbség, és ennek a 18-nak egyike a magyar.
A továbbiakban arról beszélt, hogy a közelmúlt legfontosabb eseménye az önkormányzatok 2013. októberi nagy menetelése volt, amelyen a szervezők becslése szerint több mint 100 ezren alakítottak ki 53 kilométeres összefüggő menetoszlopot a Brassót Bákóval összekötő 11-es országút székelyföldi szakaszán, Székelyföld területi autonómiáját követelve.
Az SZNT kezdeményezésére 44 székelyföldi önkormányzat fogadott el olyan határozatot, amely szerint egy közigazgatási egységbe kívánnak tartozni, és amelynek sarkalatos törvény szavatolja a különleges státust. Ezek a határozatok eljutottak az Európai Unió és az Európa Tanács különböző hivatalaiba is, túllépték a Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának ingerküszöbét, így napirenden marad a székelyföldi önkormányzatok által jelzett kérés, amint kivétel nélkül napirenden lesznek és az SZNT vezetői által indított perek is, a luxemburgi per, amelyre 2015-ben lehet ítéletet várni – mondta az SZNT elnöke.
Elmondta, hogy a bukaresti bíróságon alapfokon elveszítették azt a pert, amelyet Traian Basescu, Victor Ponta, Liviu Dragnea és Crin Antonescu indítottak, de letették a fellebbezést, és a pert folytatják. Az SZNT kezdeményezésére a kovásznai Fenyő szálló ügyében indított pert 2014. október 13-án felfüggesztette a bíróság, és az alkotmánybírósághoz fordult, hogy vizsgálja meg a 114/2013. számú kormányrendelet alkotmányosságát, amely az ortodox egyháznak juttatta a szállodát. Jelenleg az alkotmánybíróság döntésére várnak. De nem zárult le a március 10-i csendőrségi büntetés ügyében indított per sem, ennek újabb határideje január 29.
Izsák Balázs kijelentette: az SZNT 2015. évi tevékenységét egyfelől a helyi közösség akaratára, hagyományaira és érdekeire, másrészt a többségi közösséggel folytatott párbeszédre, harmadrészt pedig a nemzetközi jogra és a nemzetközi fórumok keretében történő együttműködésre kívánják alapozni.
Az SZNT elnöke úgy vélte, 2015-ben be kell nyújtani a parlamentbe a Székelyföld területi autonómiájára vonatkozó törvénytervezetet. Mint mondta, a többségi közösséggel folytatott párbeszéd helyszíne is a parlament kell hogy legyen. Arról is beszélt, hogy az SZNT tovább kívánja építeni a baszkokkal és katalánokkal kialakított kapcsolatait, illetve, hogy az idén újabb kísérletet tesznek arra, hogy az erdélyi magyar szervezetek közös nevezőre jussanak Székelyföld területi autonómiájának törvénytervezetéről.
– Elsősorban a magyar közösségen belül keressük a kompromisszumot, hogy egy összehangolt tervezetünk legyen. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy amikor a román közösséggel akarunk párbeszédet folytatni, azt vágják a fejünkhöz, hogy ti sem tudjátok, mit akartok – jelentette ki.
Izsák Balázs szerint a megegyezés kiindulópontja nem lehet a Dél-Tirol autonómiáját biztosító 1972-es statútumnak az RMDSZ által készített magyar fordítása, hiszen azt már Dél-Tirolban is túlhaladottnak tekintik. Ezért meg fogják nézni, hogy az RMDSZ tervezetéből mit lehet beépíteni az SZNT által készített tervezetbe, hogy egy kompromisszumos szöveg alakulhasson ki.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)