udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 308 találat lapozás: 1-30 ... 211-240 | 241-270 | 271-300 | 301-308

Névmutató: B. Kovács András

2013. december 12.

Dél-Tirolról civil szemmel
Olvasói kérésre, s hogy hasonlósága az erdélyi és főleg a székelyföldi valósággal még inkább kitűnjék, néhány további adatot és feljegyzést összegezek az alábbiakban Dél-Tirolról.
Az utóbbi idők közéleti fejleményei folytán az európai szinten elfogadott, sőt, követendő példának tartott dél-tiroli modell fokozott figyelmet érdemel részünkről, alighanem fontos szerepet játszik majd a székelykérdés megoldásában, melynek sürgető és elkerülhetetlen volta pontosan abból olvasható ki, hogy Bukarestben úgy tesznek, mintha nem létezne. A modell etnoszociális lényegét felvázoltuk a korábbiakban, most ismertessünk pár további adatot e hegyes-völgyes tartományról és szorgalmas, eszményeitől eltántoríthatatlan népéről. A hivatalosan az olaszországi Trentino-Alto Adige régióhoz tartozó, annak felét képező Bozen (olaszul Bolzano), azaz Dél-Tirol autonóm megye (provincia) 7400 négyzetkilométerre terjed ki, és 510 ezer lakosa van jelenleg, azaz a történelmi Székelyföld felénél valamivel nagyobb, népessége annak kétharmadával egyenlő. Északon és keleten Ausztriával határos, nyugaton Svájccal, délen olasz megyékkel, így társmegyéjével, a szintén autonóm, olasz többségű Trentinóval, mellyel együtt alkotja az említett régiót, tartományt. A megye a Keleti-Alpokban fekszik, legmagasabb hegycsúcsa a 3905 méteres Ortler. Három hegyvonulata közül a Dolomitok (fotó) a nemzetközi turisztika kiemelt nyári és téli célpontja, de maga az egész megye turistaparadicsomnak számít. 116 települése a völgyekben fekszik, ezek közül 103 német többségű, ötben olasz és nyolcban ladin többség él. Mint megírtuk már, mind az olasz, mind a német hivatalos nyelvnek számít, sőt, némely helységekben a ladin is. A német nyelvű lakosok osztrák-bajor dialektust beszélnek, és nemzeti érzésükben, történelmi hagyományaikban is erősen kötődnek e nemzetekhez. Az olaszok főleg a megyeszékhelyen, Bozenben élnek, ahova elődeik a húszas-harmincas években a Mussolini-féle betelepítési politika folytán költöztek be, és ahol a népesség háromnegyedét alkotják. Az olasz lakosság nagy változáson, szakmai átstrukturálódáson ment át az autonóm státus 1972-es esztendőt követő megerősítése után, mivel akkor az etnikai arányosság és a kétnyelvűség elveinek következetes alkalmazása során sok közalkalmazotti állást németek foglalhattak el, egyfajta méltányos egyensúly alakult ki ebben a tekintetben. A megye 35 fős törvényalkotási jogosítványokkal felruházott parlamentjében (megyei tanács) a legerősebbnek a dél-tiroli Néppárt számít a szavazatok mintegy felével, a Szabadságpártnak körülbelül 15 százaléka van, két szeparatista német törpepárt is rendelkezik egy-két képviselővel. Mint jeleztük már, az etnikai arányosságról szóló törvény megköveteli, hogy a közszféra munkahelyeit, a szociális bérlakásokat, a lakásépítési támogatásokat, valamint a kulturális támogatásokat minden településen az ott élő népcsoportok arányában osszák el. A kétnyelvűségi vizsga speciális nyelvvizsgát jelent, amelyet minden olyan dél-tiroli polgárnak le kell tennie, aki a közszférában szeretne dolgozni. Enélkül állandó munkaszerződést egyetlen állami intézmény sem köthet alkalmazottaival. Közigazgatásilag a megyét nyolc járásra osztották fel, ezek egyikének székhelye a számunkra Katona József Bánk bánjából ismert Meran.
(folytatjuk)
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. december 21.

Emberek, életek, történések (Mentor-est Sepsiszentgyörgyön)
Erdély – emberek, életek, történések címmel szervezett kiadói, szerzői estet a Bod Péter Megyei Könyvtár. Szonda Szabolcs igazgató köszöntője után Káli Király István mutatta be az általa vezetett marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadót, legújabb köteteit és a jelen lévő szerzőket. A rendezvény címét magyarázva azt mondta: az valamennyi kötethez talál.
Pál-Antal Sándor nyugalmazott főlevéltáros, pecsétszakértő, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja A székelyek földje és népe című tanulmánykötetét ismertette. A közölt tanulmányok közül némelyet kiadtak már Magyarországon vagy itthon, mások most láttak először nyomdafestéket. A válogatás összetartó fonala az, hogy mindenik a székelységről szól, és nem haladja túl Székelyföld területét, mondotta a szerző. Könyvét a középkorral kezdte, mégpedig a legnagyobb időszakot felölelő székely önkormányzat-történettel, melyhez harminc éven át gyűjtötte az anyagot, amíg 2002-ben kiadta az átfogó munkát. Ebben az összegzésben végigvezet azon a folyamaton, mely során létrejött a székely autonómia. Az önkormányzatiság kialakulása mintegy 200 év alatt teljesedett ki, Mátyás király uralkodása idején tetőzött. A kötetben a székely székek, városok, köztük a négy háromszéki mezőváros történetével is foglalkozott, továbbá azzal az időszakkal, amikor Erdély népe a török faigából a Habsburg-vasigába kényszerült, bemutatja, milyen változásokon ment át a székely társadalom. Kitért a székelyföldi pestisjárványra is, s az 1956-os magyarországi forradalom itteni hatásaival zárta a kötetet. Szilágyi Sándor Hanyatló Erdély című tanulmánykötetéről a szerkesztő, Sebestyén Mihály szólt. A szerzőről elmondta, ő szerkesztette A magyar nemzet története című, tízkötetes sorozatot, az Erdélyi országgyűlési emlékek című forráskiadvány-sorozatot. Kolozsváriként megküzdött, hogy Magyarország első számú történésze, a Magyar Tudományos Akadémia tagja legyen. Az idén megjelent kötet anyagát a szerző Vértanúk a magyar történelemből című, 1867-ben megjelent kötetéből válogatta. A mostani könyv címének magyarázata, hogy Bethlen Gábor után az erdélyi szerencse csillaga leáldozott. A tanulmányok Bethlen Gábor fejedelmi trónfoglalásáról, Kemény János fejedelem végnapjairól, Haller Gábor megöletéséről (mely Apafi lelkén szárad, tette hozzá az előadó), Bánffy Dénes kivégzéséről (az első erdélyi koncepciós perek egyikeként említette a szerkesztő), Szász János szász királybíró haláláról (amit igencsak véres kriminek nevezett Sebestyén), a nevére méltatlan Rákóczi József, II. Rákóczi Ferenc fiának pályafutásáról, Mikes Kelemenről és Cserey Mihály történészről szólnak.
Sebestyén Mihály Midway-szigetek című novelláskötetéről szólva Káli Király István elmondta, mindenben ott vibrál a történelem. A szerzőről pedig, hogy a történelem pimasz módon nem elég neki, s hétköznapjaink történeteit novellistaként igyekszik feldolgozni. A Midway-szigetek valahol félúton a semmi és a minden között vannak. A szerző alattomos műfajt művel, mert az ember kénytelen egyfolytában derülni, hova visz el az író fantáziája, nem lehet megállapítani, álom vagy valóság, fantázia vagy tényleges történet, amit leír. Sebestyén Mihály felolvasta Albert bácsi játékai című novelláját.
Szerzőavatásra is sor került. A Mentor Kiadó házi szerzőjének számító B. Kovács András újságíró, közíró bemutatta a sepsikőröspataki származású, jelenleg Sepsiszentgyörgyön élő Bedő Bélát, akit évekkel ezelőtt riporterként fedezett fel, és ösztönzött arra, hogy írja meg emlékiratait. Így született a Magyar tiszt a román hadseregben című könyve, melyet ő mutatott be a Háromszék hasábjain (Egy magyar ezredes könyve – november 2.). Bedő Béla mesélt sepsikőröspataki gyermekkoráról, s arról, hogy akarata ellenére magyarként román katonák oktatójává vált, de megállta helyét. Káli Király István még egy könyvről szólt: Méliusz Anna: Nem hősökről beszélek. Méliusz József második felesége írja meg az első feleség, Klári Securitate általi meggyilkolását és a közös gyermek, Péter őrültségbe kergetését.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. december 28.

Vándorszékely hazatalál – Egy ragaszkodás története (15.)
Az évfordulóra való tekintettel nem időrendi sorrendben, hanem a ’89-es forradalom kézdivásárhelyi eseményeivel folytatjuk sorozatunkat. Ezekben Boldizsár Béla fontos szerepet játszott.
Forró december
Fő információs forrásunk persze a Szabad Európa Rádió volt azokban a napokban is. Én azt sokat hallgattam, főleg éjszaka. Akkor már a városgazdálkodási vállalatnál dolgoztam. A lépcsőházban is kommentáltuk az eseményeket, hogy valami nincs rendben, még a milicistával is bizalmasan, aki felettem lakott, és utóbb is jóhiszemű embernek bizonyult. Temesváron már napok óta zajlottak az események, Kézdin még semmi mozgolódás nem volt, de a munkahelyünkön is összedugtuk a fejünket, mondtuk: ömlik a vér Temesváron.
Nagy felháborodásomat jegyzetfüzetemben papírra is vetettem: Ceauşescut le kell váltani – írtam a december 20-i dátum alá. Akkor délelőtt kimentem a blokk elejébe, és azt ordítottam, hogy emberek, gyertek a központba, Ceauşescut le kell váltani! Ekkor tanácsolta a szomszéd milicista, ma már nyugdíjas: Béla, vigyázz, mert nagy baj lehet belőle, nézd meg, innét-onnat hány embert összeszedtek már. A gyermekeid fogják ezt megszenvedni, megkérlek, ne folytasd. De én nem tudtam benn ülni, hallgattam a rádiót, mindenről tudtam, ami Temesváron történik, és a munkahelyemen is próbáltam az embereket buzdítani, menjünk ki a központba. És tiltakozzunk, mert tűrhetetlen, ami történik. Azt mondták, üljek a fenekemen, már vertek meg ’83-ban, nem tanultam belőle?
Ellenőrzések Valóban rajtam volt a szemük. Nekem mint kapusnak minden hónapban gyűlésen kellett részt vennem a rendőrökkel, én ott is fel-felszólaltam, és megjegyzett személy voltam a szemükben, mert valakit mindig védelmembe vettem, ha valami rosszféleséget rá akartak bizonyítani. Emiatt nem jártam vendéglőbe sem, tudtam, csapdát állíthatnak, mert mindenre képesek. Megkülönböztetett figyelemben részesültem, egy éjjel többször is ellenőriztek, próbáltak rajtakapni, hogy nem alszom-e virrasztás helyett. De a székely ember milyen? Gyerekek, mondtam, nektek még sok iskolát kell kijárnotok, hogy ti engem megbüntessetek. Az IGO előtt az utcát keresztülkötöttem egy selyemcérnával, az ablakot keresztülfúrtam, a cérnát bevezettem, és a végére egy kulcscsomót erősítettem. Amikor a zsaruk jöttek, azt a cérnát a kutya vagy a kocsi, ping!, elszakította, én felszöktem, és mire bejöttek, már a székben ültem. Csak néztek: Te Béla, örökké ilyen éber vagy? Hát örökké ilyen éber voltam, mert nem azért volt az embernek feje, hogy az ingnyaka ne csússzon fel, hanem hogy gondolkozzon.
Sorsdöntő huszonkettedike
Visszatérve, bennem nagyon főtt december 20-án, hogy valamit kéne csinálni, de nem sikerült különösebbet. Következő nap, 21-én a gyárak előtt végigmenve orosz rendszámú autókat láttam. Egyikből tőlem két és három óra között tört románsággal kérdezték meg, tudjuk-e, mi történt Bukarestben és Temesváron. Hihetetlen? Sokan alátámaszthatják, hogy orosz rendszámuk volt. Egymás közt oroszul beszélgettek. Ha más nem, én hiszem, hogy bejöttek, olvashattunk is erről később. Na de 22-ére virradó éjjel én már nem aludtam nyugodtan. A franc evett meg, hogy annyi vér folyt, s hogy Temesváron a tankokat is bevetették állítólag. 22-én 9 órakor elindultam a Petőfi Sándor-iskola felé, s az úton hangosan ordítottam: Le Ceauşescuval! Szabadságot akarunk! Az ablakból kikiáltott egy Kovács Pista nevű barátom: Gyere fel, Béla, igyunk meg egy bort. Ne hülyéskedj, ebből nagy bajod lehet, hogy mersz ilyet tenni? Ez 10 óra előtt lehetett. Elfogadtam a meghívását, megittunk egy pohárral, és mentem tovább.
A Szabadság utcában is ugyanazt kiáltottam. Az emberek néztek: Ez a Béla biztos, megbolondult. Hogy meri? Elértem a szigetelőgyárig, s akkor jött ki a szentléleki Komsa (Molnár Benedek), mindenki így ismeri. Mondom neki: Ember, bé kéne menjünk délre mind a központba, gyülekezzünk ott! Kicsoda? Fiatalember volt, és nem félt ő sem senkitől. Sokszor összeverekedett a milíciával, és tartottak tőle.
Komsától elválva hazatértem, gondoltam, a családdal még találkozzam, csillapodjak egy kicsit, mert az adrenalinszintem, éreztem, hatalmasan felment. Azt forgattam magamban, Kézdin is kéne valamit csinálni most, az elnyomókkal el lehetne számolni. Amikor beérek a blokk elé, jön a milicista szomszéd, hogy Béla, nagy baj van! Feljött a rendőrparancsnok Szentgyörgyről, s az összes fegyvert le kellett adnunk, de ügyelj, mert kettőnél ott maradt. Ezt arrafel, hogy délre felmegyünk a központba, és egy órakor tüntetni fogunk a főtéren. Ezért közölte velem bizalmasan, hogy kettőnél fegyver maradt. Semmi gond, jegyeztem meg, legalább ötszázan leszünk, csak nem mernek kijönni!
A menet
Én biztos voltam, hogy sokan leszünk, mert 10 órakor végigmentem a szigetelőgyár, a csavargyár és a keményítőgyár előtt, mindenüvé bekiabáltam, de ordítva: Emberek, gyertek be a központba! Ezt hallották, mindenki tanúsíthatja. A régi csavargyárral szembeni kantinban is elkiáltottam, hogy Gyerünk, mert Komsa viszi a zászlót – egy fekete zászlót vett magához a gyárában –, gyülekezzünk a főtéren, tüntessünk, mert Temesváron vér folyik! Volt, aki lehülyézett, de olyan húszan-huszonöten felálltak, és kijöttek a vendéglőből utánam.
Komsa ekkor már a tükör elé ért az útkereszteződésnél öt-hat személlyel. A villamosművek előtt értük utol, legalább ötvenen lehettünk. Megállt egy kisautó mellettünk, és felhangosította a rádióját. Ez tizenkét óra valahány perckor történt, bemondta Bukarest, hogy Ceauşescu a Központi Bizottság épületéből elmenekült. Ettől lendületet kaptunk, s fontos volt az is, tudtam, a milíciát lefegyverezték. Komsa olyan határozottan haladt elöl, őt nem lehetett megállítani, hiába próbáltam arra rávenni, ne igyekezzen annyira, most jönnek ki az emberek, a szigetelőből is árad a tömeg, legyünk minél többen. Na de elöl ő csak ment. A főtér felé elhaladtunk a milícia új épülete előtt. Abba szinte be lehetett volna már költözni. Néztük, tudtuk, minek szánták. Gondoltuk, nem ártana beverni az ablakait, ne üljenek belé, de csak nem csinált senki semmit.
Beértünk a milícia (a mai Székely vendéglő) elé, Komsa előttünk vagy húsz méterre a fekete gyászlobogóval. Már legalább hetvenen lehettünk. Kezdtünk mérgelődni, hogy a milicek fentről, az ablakból olyan gúnyos mosollyal néztek le ránk. Jobban tették volna, ha meghúzzák magukat, és nem provokálják ki gúnyos mosollyal a későbbieket. Na de kiértünk a főtérre, a szökőkútnál még álltak vagy húszan. Olyan százan lehettünk összesen. Jobb oldalon menetirányban a néptanács felé indultunk, a fodrászat előtt még harmincan állingáltak. De csak tátották a szájukat, és én rájuk ordítottam: Emberek, álljatok ide be a sorba! Volt, aki csatlakozott, és lehettünk már százhúszan, amikor a néptanács, a polgármesteri hivatal és a pártbizottság elejébe értünk. Megálltunk, és Komsa odalépett a három milicistához, akik az ajtóban őrködtek a polgármesterrel. Kéri Komsa, engedjék meg, hogy a sok temesvári halottért tűzhessük ki a fekete lobogót. Visszautasították, és ekkor csattant el az első pofon aznap Kézdivásárhelyen. Hátulról keményebb legények – én kisebb termetű vagyok, és nem is olyan túl vérmes természetű – elétolakodtak, elkapták az egyik milicistát, és supp! El a másikat, és supp! Aki tudott, futott befelé, s a tömeg be utána. Komsa fel, kitűzte a zászlót az első emeleten.
Öt perc alatt az összes ablakot kinyitották, és az irodákat megürítették, hánytak ki mindent az emberek. A polgármestert vették üldözőbe páran, elbújt egy szekrény mögé, de megtalálták. Megkért, és segítettem kimenekíteni a hátsó csigalépcsőn. Én neki köszönhettem a háromszobás lakásomat, és nem szerettem volna, hogy vér folyjék. Egy kombi Dacia állt be a hátsó udvarra, már nem volt idő, hogy rendesen beültessük, de betuszkoltuk valahogy az autóba, s bár annak az ablakát betörték, az utolsó pillanatban mégis ki tudott húzni az udvarról. Ha nem, ott megölik, annyira fel volt a tömeg bőszülve. Egy fekete zászlót kikaptam egy ember kezéből, felfutottam a padlásra, négy cserepet leütöttem, kimásztam, és a kémény hegyébe egy dróttal kikötöttem a fekete lobogót.
Rendcsinálás a központban
Az üzlet előtt hallom, a milíciát már kezdték ostromolni. Jött a második hullám a gyárakból, olyan két-háromszáz ember. Amikor megyek visszafelé, a református templom elé érek, meglátom a könyvesbolt kirakatában Ceauşescunak a pofáját a könyveken. A fehérnépek, szegények, meg voltak ijedve. Mondom, engedjenek be, mert ezeket innen mind ki kell rakni. Még most is vigyorog az ablakból a gazember? Ki innet, és tüzet neki! Ami Ceauşescu-könyv volt, mind kihordtuk és meggyújtottuk, a másik üzletből is, két szép máglyát raktunk, már nem is jött, hogy a milíciára elmenjek, hogy ott égethetem a könyveket. De azért csak kíváncsi voltam, mire odaértem, a kocsik fel voltak gyújtva, az ajtók be voltak ütve.
Délután mentem hazafelé, s azonnal neki akartam ülni a rádiónak, hogy hallgassam. Jött a szomszéd milicista, hogy légy szíves, fedezzél. Hallotta, ugye, hogy több rendőri lakásba bementek, és hányat meg is vertek, de nagyon. Ő nem kapott, nem volt baj vele. Legalábbis mint szomszéddal, s hálás voltam neki, hogy délelőtt elárulta, lefegyverezték őket, ez bátorságot adott.
A megőrzött zászló
23-án reggel mondom doktor szomszédomnak, Tusa Csabának, a Daciájával vigyen haza Bélafalvára, menjek ki nagymamámhoz, mert azt mondotta volt nekem: eljön a változás, s valami el van dugva, s azt elővesszük. Csaba hitte is, nem is, de lejöttünk Bélafalvára. Drága jó nagymamám azt mondja: az asztalt húzd be a ház közepébe, tégy fel egy széket rá, s nyúlj be oda a gerenda alá, fiam. S benyúltam, és onnan vettem elő ezt a zászlót. Megvan hetvenéves. Akkor dugták el oda, soha nem merte megmondani, mert félt, ha én azt előveszem, akkor bajom lesz belőle. Na, én azt egy rúdra felhúztam, az autó ablakán kidugtam, és Csabával visszaindultunk Kézdire. Minden falu végénél el volt barikádozva az út, polgárőrségek alakultak, várták a terroristákat. Traktorok, fák voltak keresztbe téve az úton, minket, ahogy a zászlóval megláttak, átengedtek. Déli fél egyre értünk a főtérre, körbehordoztuk a zászlót, s mondtam mindenkinek: Emberek, elő a zászlókat, mert most a világ látja, vegyék tudomásul, mennyien vagyunk, ne kelljen később bizonygatnunk. Sajnos, kevés zászló volt Erdélyben, ami előkerült. Még március 15-én is, amikor kitettem az ablakba, azt mondták az emberek: Béla, nagy bajod lehet belőle, ne magyarkodj, gondolj a gyermekeidre.
24-én este megérkeztek a Fidelitas képviselői Kézdire a művelődési házba. Azt kérdeztem: Ettetek-e, fiúk? Ma még semmit! Semmi gond, megyek haza, és hozok zsíros kenyeret. Egy tálcával vittem. Én, a hülye gyerek, azt gondoltam, ha akkor az ajtóban ügyelek, hogy nyugodtan tárgyaljanak, engem ott figyelembe fognak venni. Közben az akkori vezetők, akik a húsosfazék és az én zsíros kenyerem mellé odaültek, szépen feltornászták magukat, a város vagyonát megkaparintották, én pedig ott maradtam, és örökké várom, hátha egyszer eljön az én időm is. Hát eljött, amikor bekerültem a megyei tanácsba, most a községibe, de ez kevés vigasz, mert én sokkal többet szerettem volna tenni a népemért.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. december 28.

Erdélyi udvarházak népe a fejedelemkorban (Új Demény-emlékkönyv)
A fejedelemkori Erdély és Székelyföld eddig nem eléggé megvilágított témáit kutatja a Bukarestből Sepsiszentgyörgyre hazaköltözött Tüdős S. Kinga, nemegyszer a sajátos női látásmód és tematika vizsgálatával gyarapítva e kérdéskörök szakirodalmát. Tucatnyinál több nagyobb lélegzetű műve közül itt az 1540 és 1711 közötti erdélyi végrendeletek eddig megjelent négy kötetét említem, vagy az erdélyi nagyasszonyokról szóló munkáit, melyekben egy merőben új szemszögből a női, nemesasszonyi életpályák elemzésével hoz teljesen új színt és szemléletet a transzszilván históriába.
A műnek különben most készül a román kiadása is, Violeta Barbu kutató méltatja angol nyelven a kötet erényeit, mely átfogóbb hazai együttműködés keretében jelenik meg. „Aki elolvassa, megértheti, hogy az erdélyi egészen külön világ volt, más nyelvvel-kultúrával, szokásrendszerrel, a gazdasszonyi lét más módozataival. Még a virágos- és veteményeskertek bemutatására is kitérek benne” – mondja a szerző.
Tüdős S. Kingáról különben tudni kell, hogy Budapesten végzett művészettörténetet és klinikai pszichológiát, s Bukarestbe menvén férjhez, végül a Nicolae Iorga Történettudományi Intézetben, Demény Lajos professzor mellett kötött ki, itt tanulta ki a levéltári kutatás módszertanát, és vált több évtizedes együttműködés révén tanítványból önálló kutatóvá. Két éve nagy sikerű nemzetközi konferencia szervezésével tisztelgett mestere emléke előtt, a Székely Nemzeti Múzeumban megtartott eseményről annak idején lapunk is írt. A konferencia anyaga most jelent meg kötetben Kastélyok, udvarházak és lakóik a régi Székelyföldön (In memoriam Demény Lajos, 1926–2010) címmel a múzeum kiadásában, ez alkalomból beszélgettünk el ismét a szerkesztővel. – A konferenciát azzal a céllal szerveztem, hogy újfent felhívjam a figyelmet, méltatlanul mellőzik a Demény munkáit. Nekem emberi kötődésem is van ehhez a kiváló tudóshoz, huszonvalamennyi évig dolgoztunk együtt, és több barátommal épp a Demény-féle történetírás hozott össze. Ha tudtunk a Kálnokyakról tudományos tanácskozást szervezni, Demény is megérdemli, gondoltam. Úgyhogy ez végül egy második Demény-emlékkönyv lett, amit a halála első évfordulójára összehívott konferencia anyagából állítottam össze. Felkértem Oborni Terézt a Magyar Országos Levéltárból, hogy a székely címeres nemeslevelek párhuzamosan megrendezett kiállításának anyagát válogassa össze, ezeket erdélyi fejedelmek adományozták a kedvezményezetteknek. Kimondottan élvonalbeli kutatókat hívtunk meg, akik munkaviszonyban álltak Deménnyel, doktorit írtak nála stb. Mellénk állt Tamás Sándor megyeitanács-elnök, támogatott többek közt Fleckhammer Otto helyi üzletember. A résztvevők kimondottan új információkat hoztak, egy konferenciának a kutatások ösztökélése a feladata.
Felkértem a kötet vázlatos ismertetésére a szerkesztőt.
– Az első három beszéd Deményről szól, Violeta Barbu beszámolt arról, hogy a román kutatók is mennyire tisztelték őt, s udvariasságból a meghívottak iránt angolul mondotta el, amit nekik szánt. Közöltük Vekov Károly, a másik tanítvány temetésen elmondott beszédét is, Papp Sándor szegedi kutató pedig hivatástudatát emelte ki a Ne készüljünk arra, hogy amit adunk, azt életünk folyamán visszakapjuk című megemlékezésében. Magyarország törökországi nagykövete, Hóvári János nem tudott részt venni, de dolgozatot ajánlott fel. Vele Demény Bukarestben többször dolgozott együtt. A tanulmányok közül kiemelném a Vekov Károlyét, aki teljesen új, nagyon okos megközelítésben tisztázza, mit jelentett eredetileg a tria genara Siculorum a forrásokban, honnan ered, hol értelmezték félre és miért. Ő úgy véli, alighanem a székelység három korábbi törzsét jelölték vele kezdetben, majd a hármas rendi tagoltságra utaltak vele a székely társadalomban. Egyed Ákos dolgozatában Hidvégi Mikó Ferenc történetírását helyezi új megvilágításba, Kordé Zoltán a székely ispáni hivatal eredetéről értekezik, Csáki Árpád gróf Kálnoki Sámuel erdélyi alkancellár végrendeletét elemzi. Ő volt az, aki a Bethlen Miklós által elutasított császári felajánlást elfogadta. Jánó Mihály a rá jellemző alapossággal ír témájáról, a székelyföldi templomok donátorairól. Én a magaméban zabolai III. Mikes Mihály házasságának történetét kísértem végig. Engem nem a politika, hanem az életmódváltozás érdekel, ezért felesége, Bethlen Druzsianna élettörténetének feldolgozása foglalkoztat, és ennek kapcsán: hogyan kerültek kapcsolatba egy erdélyi főnemesi és a székely főemberi, primori családok egymással házasság révén. Statisztikailag is feldolgoztam, milyen következtetések vonhatók ebből le, e vegyes házasságokból származó utódok sorsában hogyan tükröződik a frigy hatása, hogyan tagozódott be a székely társadalom az erdélyibe, mert a magyarországiba már nagyon kevesen jutottak be. Amikor erről beszélünk, szem előtt kell tartanunk, hogy a fejedelemkorban Erdély összlakossága hétszázezer és egymillió között volt, tehát jóval kevesebb a mainál, ebben magyar főnemesnek vagy székely nemesnek lenni nem azt jelentette, mint később vagy a korszak Magyarországán. A többi dolgozatból is kiolvasható, hogy a fejedelmek miként adják vissza a korábban jobbágyosított székelyek szabadságát, hogyan jön létre az ún. armális nemesek osztálya abból a szükségletből táplálkozóan, hogy az erdélyi haderőt ismét megerősítsék Erdély állami önállósága idején. Elég volt egy sikeres hadjáratban való részvétel, például a ploieşti-i győzelemmel zárulóban a törökök ellen, hogy a fejedelem négyszáz címeres nemeslevelet osszon ki a katonák közt. Bethlen Gábor tömegesen hozta vissza a székelyeket e sorba. A székelység Erdély lakosságának ötödét sem tette ki, a seregnek azonban egyik legfontosabb összetevője volt.
Pár további dolgozat: Pásztor Emese, az iparművészeti múzeum munkatársa a székely nemesi otthonokban használt szőnyegekkel, abroszokkal foglalkozik, az általam is összegyűjtött végrendeletekben azok ugyanis külön tételként szerepelnek. Garda Dezső Lázár V. István kalandos életét követi nyomon, Rossel Hubert svájci történész a hazájabeli és a francia templomvárakat, erődítményeket hasonlítja össze a székelyföldiekkel. Szabó Judit pedig a kézdivásárhelyi Incze László, Demény kortársa munkásságáról ír. Ki kell emelni, hogy ő is, akárcsak Demény, a tudomány amolyan szürke eminenciásának számít, ezek az emberek nem pénzre, elismerésre hajtottak, hanem teljes lemondással a tudomány művelésének szentelték magukat, és ezért minden tiszteletet megérdemelnek. A sepsiszentgyörgyi T3 Kiadónál készült, nagyon szép kiállítású kötet képmellékletében színes illusztrációs anyagot is tartalmaz, valamint a konferencián készült fényképek is helyet kaptak benne. Kiemelkedő nyomdatechnikai minőségű valamennyi.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. január 22.

Dél-Tirol a példatárban – A tárgyalásos út buktatói és sikere
A ma modellértékűnek tekintett dél-tiroli autonómia sikeréhez, mint ismeretes, a tárgyalásos út vezetett, s ennek a székelység esetében is adott nem egy feltétele.
Románia és Magyarország mint potenciális védhatalom egyazon katonai és államközösség tagjai, az európai beilleszkedés gondjaival küszködnek és regionálisan is egymásra utaltak. Ausztria védhatalmi státusát ugyan paragrafus rögzítette az osztrák békeszerződésben – ennek ma nincs magyar megfelelője –, de az unió az anyaországok felelősségét nem tagadja a határon túli nemzetrészek iránt, s a nemzeti integrációnak most már közjogi folyamatai is zajlanak. A tárgyalások útjában tornyosuló akadályok elháríthatók, ehhez azonban még szükség lenne egy szoros belső erdélyi konszenzusra és akcióegységre a magyar pártok és szervezetek közt, s mindenekelőtt hajlandóságra a román fél részéről arra, hogy tárgyalóasztalhoz üljön.
Beszélhetünk-e hasonlóról Bukarestben? Ez Olaszország esetében már 1946–48-ban megvolt, nemzetközi kötelezettséget vállalt ilyen értelemben, az autonómia mindkét felet megnyugtató működése mégis csupán negyvenvalahány évvel később, 1992-re indult be, miután már húsz évvel korábban megszületett az azt megalapozó jogi kompromisszum az ún. második autonómiastatútum formájában. Pár éve nálunk is megfordult Christoph Pan, a Dél-tiroli Nemzetiségi Kutatóintézet Igazgatója, egy 2006-os interjúban nyilatkozta erről az Európai Utas folyóiratnak: „Autonómiát létrehozni hosszadalmas folyamat. Nálunk is több tárgyalási szakasz követte egymást. A kezdetek 1946-ra nyúlnak vissza, ekkor osztrák és olasz felek tárgyaltak Párizsban. Azután 1948-ban kristályosodott ki az első autonómia-berendezkedés, amely működött ugyan, de nagy elégedetlenség övezte. Az új javaslatok 1961 és 1962 között bontakoztak ki arra vonatkozóan, hogyan folytatható a tárgyalásos folyamat és az autonómia kialakítása.
1963 és 1969 között első körben kétoldalú tárgyalások folytak olasz, osztrák szakértők, külügyminiszterek részvételével. Majd a Dél-tiroli Néppárt tárgyalt az osztrákokkal, minisztériumi szinten. A második autonómia kialakításakor létrehoztak egy 135 pontból álló intézkedési tervezetet, amelyet 1992-ig tárgyalási alapnak tekintettek, addig tökéletesítve, amíg mindkét fél teljes egyetértésben el nem fogadta minden megállapítását.”
Tudni kell, hogy közben a Néppártban késhegyig menő belső viták dúltak, szemére hányták például Silvio Magnani pártvezérnek, hogy utakat épít önrendelkezés helyett – a vidéki települések elnéptelenedésének megakadályozása végett ott léptek, ahol lehetett, ezzel akadályozták meg a vidéken élő német lakosság kivándorlását, mert ezáltal megalapozták a mezőgazdaság, valamint a turisztika felfutását –, de a párt egysége nem bomlott fel.
Nos, a fentiekből több következtetés levonható mind az anyaországi szerepvállalásra, mind az uniós keretek, valamint a többségi fél tárgyalókészségének fontosságára nézve. Melyikkel rendelkezünk ma, hol lehet elkezdeni a munkát? A tárgyalás szép – de felek kellenek hozzá.
B. Kovács András
Háromszék
Erdély.ma,

2014. május 31.

Szigetek, szórványok, zárványok
Szórványról – másként. Ez az alaphangja a Korunk újabb szórványszámának. (Az 1989 után megújult folyóirat 1991 novemberében hívta fel először nagyobb nyomatékkal szórványgondjainkra a figyelmet.) Mi indokolja a roppant bonyolult témakör újszerű megközelítését? Bodó Barna politológus és egyetemi oktató a 2011-es romániai népszámlálás riasztó adataiból indul ki: miközben a tömbben élő magyarság demográfiai mutatói javulnak vagy stagnálnak, a szórványnak minősülő megyékben a magyarok lélek- és arányszáma drasztikusan csökken. Ezekről a kérdésekről nemcsak beszélni kell. "Nemzetstratégiai lépésekre van szükség – érvel a tanulmány szerzője –, a szándéktól el kellene jutni olyan közpolitikai programok megfogalmazásáig, amelyek mögött egyrészt világosan azonosítható a (kisebbségi-nemzeti) közösségi szerepvállalás, másrészt a megvalósulás feltételei is biztosítottak."
Nem siratni kell a szórványt – ez csendül ki az elméleti-módszertani jellegű tanulmányokból (Bodó Barna, Vetési László, Péntek János, Csete Örs) és a helyszínfelmérő helyzetképekből, Bakó Botond, Balázs-Bécsi Gyöngyi, Balázs-Bécsi Attila, Ambrus Attila, Szilágyi Aladár, Dáné Tibor Kálmán, B. Kovács András, László Erdei Edit, Oláh-Gál Elvira írásaiból egyaránt –, hanem stratégiateremtéssel és gyakorlati építőmunkával gátat vetni a szigetek szórványosodásának, a szórványok elzárványosodásának. Maga az újabb szakirodalom is immár az összmagyar szórványprogram kidolgozásának folyamatáról tanúskodik, felelősségteljes építőmunkára ösztönöz. Ezért is kerülhetett a Korunk júniusi számának fókuszpontjába a határokon átívelő szórványmentés.
A Százéves éjszaka képeire (Iancu Laura versei), Az elmúlás megragadására (Széman Emese Rózsa) és A Kárpát- medence magyar fiataljaira (Péter Árpád) egyaránt figyel a szerkesztőség.
Cseke Péter. Népújság (Marosvásárhely)

2014. június 10.

Polgári eszmék versei
B. Kovács András költőként is bemutatkozott
Kettős könyvbemutatót tartott szerda este a kézdivásárhelyi Vigadóban B. Kovács András újságíró, aki nyolc riportkötet után egyszerre két verskötetet tett le az asztalra Kolozsvári András néven.
A találkozó alkalmából a szerző a Fekete óda (1978–79-ből) és Szabad szavak megírásának körülményeiről beszélt. Kiderült, a Fekete óda tulajdonképpen az 1990-es rendszerváltás előtti, az íróasztalfióknak szánt verseket tartalmazza, míg a másik kötet a jelenkor életérzéseit tükrözi. Míg az első a totalitárius rendszerrel vitázó intellektus egyfajta belső ellenállásának tükre, a másik versei a polgári gondolkodásmód vallomásai. Mindkét kötetben a magyarságban gondolkodó értelmiségi útkeresése szólal meg a líra hangján.
A szerző versbetétekkel színezett életrajzi visszaemlékezésében olyan korszaktörténeti részletekre is kitért, amelyek a fiatalabb nemzedék számára immár kuriózumnak számítanak, de ezek megértése nélkül szegényebb lenne a verssorok mögül kiolvasható eszmei üzenet. Kolozsvári András kifejtette, késői megjelenésével már nem tartozik egyik költői csoportosuláshoz sem, lírája a polgári eszméket és értékeket kinyilatkoztató szubjektív vallomás.
Jancsó Katalin. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2014. augusztus 26.

Rókatejet szoptak
Remus Pricopie tanügyminiszter a tévé élő műsorában sült fel a minap, úgy vélte, róka szoptatta a monda szerint a városalapító Romulust és Remust, s ezzel bizony akaratlanul egy nem akármilyen bizonyítványt állított ki magáról. Nyilván nem teszi ki az ablakába, noha saját kezű aláírását viseli. Egyúttal önkéntelen önjellemzését adta egy olyan politikai osztálynak, mely immár negyedszázada boldogítja e jobb sorsra érdemes országot, s mely a folytonos toldozás-foldozásba, következetlenségbe maholnap bele is bukhatna (ha nem gondoskodna oly körültekintően minden életképes ellenzék háttérbe szorításáról), mert szünet nélküli bukdácsolásnál egyebet eddig produkálni nem tudott.
Hogy szegény Romulus és ikertestvére mint város- és birodalomalapítók, mit szólnának mindehhez, el lehet gondolni. Mindenesetre fölöttébb büszkék voltak rá, hogy farkastejjel szívták magukba az erőt, de hát a távoli keleti leszármazott a vörös farkú tejével is beérheti, elvégre többet ravaszsággal, mint nyers erővel. E sajátos agyafúrtságnak azonban furcsa természetére vall, hogy úgy tűnik, saját kárára működik.
Sorolhatnánk a csődtömeg tételeit a termelőkapacitásokat leromboló privatizációtól az autópálya-építés elszabotálásáig, de hogy itt és most egyebet ne említsünk: a tanügyi reformot mintha nem előre vinni, hanem kimondottan elgáncsolni akarná az a csapat, amely még annyira sem volt képes, hogy szeptember tizenötödikére bár az ábécéskönyvet eljuttassa az elsősök kezébe. A versenytárgyalási óvások mechanizmusára hivatkoztak, mikor a késés okát magyarázták, mintha az orruknál tovább látni, azzal előre számolni főbenjáró bűn lett volna.
Itt csak a kisiskolások érdeke nem számít, pont az a másodlagos. E hétévesek primér élménye az első osztályba lépés pillanatában tehát az lett, hogy utólagos intézkedésként két hónapig még a régi tankönyveket osztják ki nekik, holott a reformtörvényt már két kerek éve elfogadta a parlament. Jókora taslival ér fel e fogadtatás, szebbet elképzelni sem lehetett volna.
S mindez azért, mert rókatejet szopott, hozzá nem értő kontárok kezére bízattak a közügyek, és siralmas közröhejbe fúló komédia színpadára lökték ki őket a vezetni nem tudó irányítók.
B. Kovács András, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2014. október 29.

Sajtóhiéna
Felfutó hírmagyarázóként, hangot adó vezércikkíróként sem idegenkedett az elfogult következtetések levonásától, a kivagyiság éppúgy nem állt távol tőle, mint a pártütés. Hogy ezt mindig legmélyebbről fakadó saját szenvedélyes meggyőződéseként tudta eladni, magyarázza évekig tartó sikerét.  A papír sokat elbír, de a figyelmes olvasó már akkor észrevehette, hogy interjúiban nemegyszer alákérdezett azon alanyoknak, akiknek kedvezni akart, így pedig az objektív tájékoztatás, mint cél csak elhomályosodhat, s a vezércikkeiben ehhez csatolt hír- vagy információ-értelmezést már csak egy lépés választotta el a kimondott félrevezetéstől. Végül addig kereste a hatalmasokhoz dörgölőzés módozatait, míg a pénzeszsákok felfigyeltek rá és akadt köztük, aki zsoldjába fogadta. 
Ezt követően a szenzációhajhász és a pártoskodó acsargás és tényhamisítás olyan példáit produkálta, hogy aki gyászolja a nyomtatott újságok hanyatlását, sem mondhat egyebet: ha azok ilyenek, megérdemlik a sorsukat. A kiegyensúlyozottabb demokráciákban negyedik hatalmi ágként számon tartott sajtó nagyobb szégyenére valóságos szópestist zúdított a közéletre. Nemhogy nem járult hozzá annak megtisztításához, hanem betagozódva a korrupció mindent átható rendszerébe, maga is ontotta az ártalmas, kábító cikkeket. A szó hitelének aláásásában kelt versenyre a többi sajtóhiénával, együtt üvöltött a farkasokkal és tiport el, rágalmazott meg, feketített be bértollnokként mindenkit, aki nem volt gazdája vagy tábora, bűnszövetkezete kedvére való.
Fordulat a lejáratásnak ebben a se vége, se hossza hadjáratában akkor következett be, mikor bizalmas információhoz jutva maga is betörhetett a tőkepiacra, és tőzsdecápákat megszégyenítő ügyességgel egyik napról a másikra megtollasodott. A manipulált piacon olcsón vett részvényein hamarosan nagy felárral tudott túladni, és ettől egy csapásra gazdái közé emelkedett. Némi pénzmosásra volt már csupán szükség, hogy elrejtse vagyona eredetét, és még szenátorságot is vásárolt magának – nyilván, a mentelmi jog tetszett meg neki benne. A napokban lepleződött le és került börtönbe. Már nem sajtóhiénaként, bár akként is megérdemelte volna.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2014. november 6.

Én szegény szavazati jogom
A diktatúrabeli idők kényszerszavazásai után úgy gondoltuk, most a szabad döntés időszaka jön el, és egyenes beszéd jellegű lesz minden voksolásunk. Nem így történt, és ebben nem csupán kisebbségi mivoltunk a ludas, még csak a mindenkori kisebbségi helyzet sem.
Az ántivilágban feketelista készült azokról, akik nem mentek el választani, és felelősségre vonhatták bármikor az embert, miért hiányzott a 99 százalékos, világraszóló egység kórusából. Felmerült, nem melenget-e ugyebár ellenzéki gondolatokat vagy pláne eszményeket? Mert ha azt teszi, nincs helye a nap alatt, és ama országban, mert elvégre fennáll a veszélye annak, nem fogja gondolkodás nélkül azt szajkózni, aminek egybe kell esnie az egyedül üdvözítő pártfőtitkári nézetekkel. 
A rendszerváltás felszusszanásában az ember a szabadság leheletét vette magához, annak levegőjét szívta be – és soha olyan ózondús nem vala az, mint akkor. A frissen világra jött polgár minden naivitása ellenére a legemlékezetesebb élménye marad sokunknak. 
Aztán az első államfő- meg parlamenti választások már jelezték, nem csupán a demokratikus beidegződések hiányoznak a rendszer zökkenőmentes működéséhez, hanem az általa kínált alternatívákkal is baj van. Mert hogyan válassz jól, ha legfeljebb a még rosszabbat utasíthatod el egy kevésbé rosszal szemben, de igazán ínyedre való párt vagy jelölt egy sincs, vagy ha mégis van, az csak esélytelen lehet, illetve már eleve vesztes pozícióba szavazod bele. Mert mandátumot szerezhet ugyan, de azzal mire sem megy, mert a többségi rendszer egyoldalúsága nem engedi. A kisebbségi érdek vagy a morális és politikai jó hiába kecsegtet, ha e felismerést nem juttatja a többség érvényre. No de legalább szóvá teszik képviselőink, és sok víz partot mos alapon egyszer csak tényezővé válik – vigasztalhatta magát az ember. 
Valóban e célból találták fel a szubszidiaritást és az autonómiákat, hogy a többség zsarnokságát némileg megnyirbálják. Sok ún. proteszt voksom tanulsága ez, s bár nem tartom magam távol a szavazástól akkor sem, ha a kisebb rosszat tudom csak helyzetbe hozni a kínálati szegényesség miatt, igazi reményemet méltán vetem egy más szabályok szerinti, minőségibb demokráciába, amelyben a mindenkori kisebbség majd maga intézheti legsajátabb ügyeit.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2014. december 8.

Egységes volt a népi fellépés
Az erdélyi magyar társadalomnak alighanem saját belső építkezése fele kell fordítania figyelmét most, hogy lefutott az elnökválasztás, és szinte egységes (86 százalékos) fellépésével sikerült neki is, immár harmadízben 1996 óta, a többséggel a győzelem örömében osztoznia. Eme egység és együttcselekvés olyan tanulságokat kínál, melyeket nem lehet elégszer megfogalmazni, és tanácsos a továbblépés kiindulópontjává tenni. Magyarként ugyan könnyebb volt átlátni a szitán, hiszen a Ponta-tábor a legaljasabb soviniszta ösztönökre apellálva is uszított az ellenfél ellen, ismét előkerült az ún. magyar kártya is egyebek között, de ez mit sem farag le abból az elégtételből, amit a nagy román tömegek megvilágosodása fölött érzünk. 
A Ponta-féle manipulatív, tisztességtelen trükkök úgyszólván halomra dőltek csúfos vereségében, az okostelefonos, Facebook-nemzedéknek nevezett, „első bálos” ifjúság olyan belső és spontán mozgósító hajlandóságról és ügyességről tett tanúbizonyságot november 16-án, mely a PSD-s vezérkar minden politikai számítását keresztülhúzta, és akár a közélet stílusának gyökeres váltása reményével is kecsegtet. Durva, hazugságra, rágalomra és félrevezetésre épülő technikák, a választók lebecsülésén, alamizsnával való megvesztegethetőségén, becsaphatóságán alapuló fogások buktak meg azon a vasárnapon. Velük együtt a szociáldemokraták amerikai tanácsadói, immár harmadízben, de azok a hamis orákulumok is, akik a román tévéműsorok se vége, se hossza beszélgető-műsoraiban osztják az észt minden este. Ponta vereségének másnapján csak hebegni tudtak meglepetésükben és elbizonytalanodásukban. Ők voltak azok, akik Johannist szalonképtelennek, sőt kimondottan alkalmatlannak minősítették korábban a politikusi szerepre, aki szerintük még beszélni sem tud, politikusként fellépni aztán végképp nem.
No, de akár gátszakadás volt a 16-i fordulat, akár nem, a magyarságnak jó lenne aznapi népi akcióegységéből kiindulva továbblépnie, miként arra nem egy székelyföldi vezetője is figyelmeztet.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2014. december 16.

A cenzor pillantása
 A cenzor – civilben a Központi Bizottság sajtóosztályának alkalmazottja – rám emelte tekintetét, majd szó nélkül felállt, és a megbízott főszerkesztő társaságában kivonult a vágóból. Az eset 1980-ban történt a TVR bukaresti magyar adásának szerkesztőségében. Pár hónapja vettek fel riporternek, s legyűrve a mostoha körülményeket – közvetlenül belépésem után a korábbi főszerkesztőnek mennie kellett, és minden támasz nélkül maradtam –, végre egy ember elé való riportot sikerült produkálnom. A kovásznai Körösi Csoma Sándor Líceumról szólt, okos diákok és három tanár szólalt meg benne, köztük Fábián Ernő és Gazda József, kisebbségi nyelvhasználati gondokat is szóvá téve. Ezt „vizionálta” P. elvtárs, s bár nekem lesújtó pillantásán kívül egyéb nem jutott, véleményéről hétfőn értesültem, mikor riportom adásba ment, de úgy megvágva, megcsonkítva, hogy ráismernem is nehéz volt, s csak azt sajnáltam, hogy a nevem alatt sugározták azt, ami csak az enyém nem volt már.
Ez volt első közvetlen találkozásom a kommunizmusbeli „sajtószabadsággal”, az alkotmány szavatolta szólásszabadsággal, mindközönségesen a totalitarizmus cenzúrájával. Pár hónapon belül aztán be kellett látnom, olyan fordulat következett be az amúgy is aggasztó pártpolitikában, hogy az egy kezdő riporter kibontakozását nem teszi lehetővé, úgyhogy iparkodtam átnyergelni a nyomtatott sajtóra, s nagy szerencsémre egy másodvonalbeli, tehát kevésbé megfigyelt lapnál viszonylag jobb körülmények között kidogozhattam a magam stílusát és riporttípusát. A tévéadást rá négy évre valóban felszámolta a diktatúra, addig pedig halálra sanyargatta, s bizony már nem volt titok, hogy a kisebbségi kérdésben a kondukátor és a rendszer a totális jogfosztás és elüldözés felé vette az irányt.
Mindezt annak kapcsán idéztem fel, hogy az adást pár bátor ember ’89 decemberében ismét feltámasztotta, azóta is megvan, s a minap ünnepelte fennállásának kerek évfordulóját. Léte ma sem gondoktól mentes, de mai gondjai más természetűek. Kívánjunk munkatársainak jó munkát, helyeselve ama törekvésüket, hogy a hetvenes évek legjobb tradícióit is folytatni akarják – mai helyzetünk ugyanis ezt messzemenően indokolja.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2014. december 23.

Volt egyszer egy nap, született egy lap
Dominóhatásra várva
Az a bizonyos ’89-es ősz rettenetes volt. Éreztük a veszélyt, s azt, hogy mint a kutyák a nyáj körül, köröznek körülöttünk ismeretlen, bosszúra éhes erők. Kelet-Európán végigsepert a forradalom. Hittük, hogy a dominóeffektus eredményeként elér hozzánk is, de mikor, hogyan, miként, nagy kérdés volt.
Tőkés László temesvári hősi ellenállását akkoriban csak töredékeiben ismertük, erről még a Szabad Európa Rádió sem nyújtott teljes, hiteles képet. Innen nézvést úgy tetszett, magányos harcos ő, s nem védi más, csak néhány elszánt magyar híve.
Folytak a temesvári eseményeket elítélő gyári nagygyűlések, a lengyelországi kiruccanásából frissen visszaérkezett főszerkesztő, bizonyos Vasas Ferenc keményen kézben tartotta a lapot, s űzte az újságírókat az üzemekbe, beszámolni a szigorúan ellenőrzött közhangulatról. Korábban a szerkesztőség egyik hátsó szobájában – melyet magunk közt Kelet-európai Klubnak neveztünk – szabadon beszéltünk, vitatkoztunk, váltottuk meg a világot. Akkoriban úgy gondoltuk, ha már le nem írhatjuk, legalább szóban mondjuk el, hogy a kék szemű fiúk ismerjék véleményünket. Mint utólag kiderült, jól gondoltuk: lehallgatókészüléket szereltek a szobába. Advent Valahová elsietett a főszerkesztő, szétrebbent a társaság is. Advent volt. Készültünk az ünnepekre. Karácsonyfát vettünk, beszereztük a névsor szerint osztott, fejenként fél kilogramm sertéshúst, sorban álltunk narancsért, szaloncukorért, valakitől feketén kávét szereztünk. Haza, haza, az otthon biztonságos falai közé. Hogy mennyire nem voltak azok, pár éve már tudjuk: lakásunk fala is lehallgatókészüléket rejtett. Otthon csak a Szabad Európa Rádiót és a Kossuthot hallgattuk. A hírek egyre biztatóbbak voltak, Temesvár szabad, Bukarestben számunkra akkor még ismeretlen okok miatt szétrebbent a Ceauşescu által összehívott nagygyűlés. Este már kolozsvári és marosvásárhelyi barátaink telefonáltak, hogy magyarok, románok együtt tüntetnek, és mindkét városban a hatalom a tömegbe lövetett. Sokan meghaltak. Higanytermészetű kisebbik lányom estefelé azzal a hírrel érkezett haza, hogy másnap kivonul az IMASA. Késő este, éjszaka már bukaresti barikádharcokról számolt be a SZER, majd egész éjszaka felhívásokat olvastak be: Katonák, ha kivezényelnek a kaszárnyából, ne lőjetek testvéreitekre, apátokra, anyátokra.
Egyetlen hírforrásunkat, a Magyarországon vásárolt orosz táskarádiónkat, melyet korábban csak közép- és rövidhullámon működtettünk, átállítottuk Bukarestre. Bemondták, hogy öngyilkos lett Milea, a hadügyminiszter, majd egy közleményt olvastak be, s szólt a hazafias zene. De a déli harangszó után mintegy fél órával, szokatlan hangzavar után egy ismerős hang szólalt meg, a színész Ion Caramitru, majd egy akkoriban ismeretlen másik, Mircea Dinescu: Istennek hála, szabadok vagyunk! A tirannus helikopterrel elrepült.
Győzött a forradalom, indítsunk egy új lapot
Mint kit puskából lőttek ki, rohantunk a városközpont felé, tele volt emberrel, a katonák még a megyei pártbizottság előtt álltak, de már ölelkeztek a tüntetőkkel, a harciasabbak bementek az első titkár és más vezetők szobáiba, s dobálták ki a térre a könyveket, képeket, de még a színes televíziókat is. Megtudtuk, Rab István és társai a hátsó kapun elmenekültek, hogy a tüntetők egy része a rendőrséget és a Securitate épületét ostromolja. Kicsit nézelődtünk, kicsit ámultunk a bukaresti tévé forradalmi műsorán, majd néhányan a szerkesztőségből, akik ott összefutottunk, eldöntöttük, irány a szerkesztőség, holnap meg kell jelennünk. A szerkesztőség épülete üres volt, Jecza Tibor, a leváltás előtt álló főszerkesztő-helyettes (veje meglépett az országból) valamivel előttünk érkezett. Percek alatt összefutott a társaság kevésbé gyáva része, Áros Károly, Kisgyörgy Tamás, Gajzágó Márton, Sylvester Lajos, Incze Ibolya, Páljános Mária, B. Kovács András, Albert Levente, Tompa Ernő, a tördelőszerkesztő Nagyhalmágyi József, Péter Sándor, Nagy László Mihály s egyik korrektorunk, az azóta elhunyt Gáspár Éva. (...)
Új lapot indítunk – döntöttünk pillanatok alatt. Leültünk a szerkesztőség legnagyobb szobájában tanakodni. Időközben megérkezett a megyei pártbizottságtól az első titkárral együtt menekülő főszerkesztő, Vasas Ferenc is. Szokásával ellentétben csendes volt, nem oktatott, nem dirigált, be-bejött a szobába, hallgatta, miről beszélünk, kiment, telefonálgatott, újra visszatért. Addig jutottunk a rögtönzött lapelőkészítő gyűlésen, hogy meg kell változtatni az újság címét, le kell venni a fejlécről, hogy a megyei pártbizottság és a megyei néptanács lapja. És azt is, hogy Világ proletárjai, egyesüljetek! Ekkor lépett ismét a szobába Vasas, s megszólalt: vegyék kicsit vissza az iramot! B. Kovács András kollégát, mintha darázs csípte volna, felszisszent, s igen határozottan megkérdezte: Te azt hiszed, hogy ezt a lapot veled fogjuk csinálni? Vasas hitetlenkedve szétnézett, majd megkérdezte: Ki gondolja még azt, hogy nélkülem szerkesztik az új lapot? És sorba vette a kollégákat. Te, maga, maga? Nélküled, maga nélkül – hangzottak a válaszok. Sarkon fordult, visszament szobájába, s hosszú ideig ki sem mozdult onnan. Amikor elment, beszólt, hogy hagyott valamit számunkra az asztalán. Senki nem nézte meg, mit. Napok múlva derült ki, hogy Rab elvtárs magyar nyelvű beszéde lapult az íróasztalon. Magyari Lajos keze írásával. Kell egy főszerkesztő
Mi erről akkor mit sem tudtunk, új lapnéven töprengtünk. Közben páran már íróasztalhoz ültek, írtak, lestük a telexgépeket, akkoriban még álom sem volt a mai információs világ, és néztük a tévét. Sylvester Lajos és Gajzágó meg-megvillant, majd elrohantak. Amikor épp a Háromszéki Tükör változatot osztottuk-szoroztuk, az épp visszaérkezett Gajzágó odaszólt, miért ne lehetne egyszerűen Háromszék? Ebben maradtunk, Kisgyörgy Tamás megrajzolta a fejlécet. Társadalmi-politikai napilapként határoztuk meg magunkat. Már csak felelős szerkesztőt kellett választani. A dilemmát az okozta, hogy Sylvester Lajos és Gajzágó Márton, akiknek elvitathatatlan tekintélyük volt köreinkben, elment a forradalomba... És megérkezett Magyari Lajos. Akkoriban jó formában volt, hónapok óta nem ivott, tehetségét mindenki tisztelte, szerkesztői ízlésére adtunk. S hittünk abban, a lap közös munka lesz, nem egy-két ember akarata határozza majd meg hangvételét, ideológiai alapállását. Szavaztunk, úgy határoztunk, ideiglenesen irányítsa a lapot, majd sort kerítünk a vezetőségválasztásra is. Magyari Lajos két és fél évig vezette az újságot (1992-ben elment szenátornak), s el kell ismernünk, e nehéz időkben végzett munkájával, napi politikai kommentárjaival beírta magát a romániai magyar sajtótörténetbe.
Az első szám – ahogyan akkoriban szokásos volt, négy teljes oldal! – Győzött a nép akarata! szalagcím alatt jelent meg. A szerkesztőségi vezércikk a Jó reggelt, szabadság! címet viselte, mellette a Nemzeti Megmentési Front közleménye s egy eseményfotó. Az első oldalra került Magyari Lajos Kérdések című verse, Páljános Mária kis gazdasági beszámolója. A belső két oldalon a demokrácia ideiglenes megyei tanácsának közleményei, felhívásai mellett Gajzágó Márton, Sylvester Lajos, Matekovics János, Áros Károly publicisztikáit jelentettük meg, s hat fényképet – Albert Levente és Kopacz Attila felvételeit – a sepsiszentgyörgyi megmozdulásokról. A negyedik oldalon több évtized után először boldog karácsonyt kívántunk olvasóinknak, az Agerpres – akkor még telexgépen – néhány lelkes visszhangot adott le a román forradalom nagyszerűségéről s egy mosakodó cikket önmaga addigi tevékenységéről. Kis kazettában megörökítettük azok nevét, akik a Háromszék első számának szerkesztésében részt vettek, és hírül adtuk, hogy lapunk következő száma másnap, december 24-én, vasárnap megjelenik. A lapindítás estje nem múlt el meglepetés nélkül. Úgy fél tíz táján hat-nyolc fegyveres fiatalember csörtetett be. Közölték, hogy a demokrácia ideiglenes megyei tanácsától jöttek, s arra kérnek, vigyük le a kefelevonatot a forradalmi bizottság elnökének, bizonyos Dumbravă doktornak. Határozottan közöltük, erről szó nem lehet, minket többet senki nem cenzúráz. Pontosan tudjuk, mi a dolgunk. Kicsit tébláboltak, majd elmentek.
Mint a meleg kenyér, úgy fogyott az első szám, s hónapokig 25 000–30 000-es példányszámban jelentünk meg.
Ma szerényebben ugyan, de megvagyunk. Továbbra is Deák Ferenc egyetlen paragrafust tartalmazó sajtótörvényéhez igazodunk: MONDJ IGAZAT.
2009. december 23.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. december 23.

Magyari Lajos a Háromszékről: „ember elé való” újság született
Huszonöt évvel ezelőtt hozták létre az erdélyi szabad magyar sajtó egyik első lapját Sepsiszentgyörgyön az 1968 óta működő Megyei Tükör munkatársai közvetlen azután, hogy Nicolae Ceauşescu helikopterrel elmenekült a bukaresti pártszékház tetőteraszáról. Az alapítók első szabad gesztusukkal december 22-én kora délután elcsapták a régi főszerkesztőt, helyére pedig Magyari Lajost választották meg, aki egy politikai programmal felérő címet adott az új lapnak: Háromszék.
– A bukaresti fejleményekhez hasonlóan a déli órákra Sepsiszentgyörgyön is az üzemekből kiáramló tüntetők tömege fogta közre a megyei pártbizottság épületét. Emlékszem a tömeggel szemben posztoló egyik kiskatonára, akinek arcán könny szivárgott, a feszültség rendkívüli volt. Az akkori főszerkesztőnek, Vasas Samunak fő feladata volt szemmel tartani téged, nyilván nem önszántadból mentél vele, mikor őt berendelték a székházba. Emlékszel-e az aznap történtekre?
– Hogyne, minden pillanatra. Tizenegy óra felé mentem be a szerkesztőségbe Vasas kérésére, akit a pártbizottsághoz is el kellett kísérnem. Hát ott teljes volt a zűrzavar, óriási pánik, mindenki futkosott jobbra-balra. Egy szűkebb társaság az első titkár, Rab István körül ügyködött, és adták neki a jobbnál jobb tanácsokat.
Ezek közt olyan is akadt, hogy minden bukaresti jóváhagyás nélkül közéje kell lövetni a tömegnek. Ettől Rab elzárkózott. Többen figyelmeztettük, ne mozduljon, mert rögtön elsöprik az egész karhatalmat, nem szabad gyilkolni. Ezt szerintem ő nagyon is jól tudta, és szerintem nem is állt szándékában egy ilyen utasítás kiadása.
Volt viszont egy kujakomnyi kis fekete emberke, aki a biztonsági dolgokért felelt, és nagyon kakaskodott, hogy itt bizony lövetni kell, merthogy ellenforradalom zajlik. Az egészből nem lett semmi, a szolgálatos rádióhallgatók jelentették, hogy Ceauşescu elmenekült, akkor a tisztelt elvtársak is kereket oldottak a szentgyörgyi épületből a hátsó kijáraton át. Ki erre, ki arra futott, maga Rab, úgy tudom, előbb Komandóra hajtott, ahol nem fogadták valami lelkesen, ezért szülőfalujában, Hétfaluban húzta meg magát, utóbb Bukarestben élt.
A tüntetők rögtön benyomultak, és ellepték az egész pártszékházat. Szomorú látvány volt különben. Tudniillik a jó szándékú emberek mellett a söpredék is megjelent, törtek-zúztak, kirabolták a büfét, ettek-ittak. És elkezdtek politizálni, illetve hatalmat játszani. Én nem vártam ott tovább, rövid úton eljöttem, és egyenesen a színházba mentem, mert Dali Sándor igazgatóval szerettem volna megosztani az élményt.
Dali az irodájában volt a színészeivel, jófajta szilvapálinkát bontottak az esemény örömére, engem is meghívtak. El is fogadtam egy pohárral, de rögtön utána feljöttem a szerkesztőségbe, jött velem Vasas is. Ő hirtelenjében megváltozott, azt gondolta, az új világban is élni kell, és úgy vélte, ha esetleg főszerkesztő, a hatalom kegyeltje már nem lesz, de a mesterséget ő is tudja. Neki tulajdonképpen semmi rosszat nem köszönhetek, hacsak valaki nem biztatta arra.
De volt azokban a napokban is olyan ember a szerkesztőségben, aki erre próbálta rávenni, így a helyettese, illetve egy kolléganő, aki azt is megkockáztatta, hogy engem be kellene zárni, mert fennhangon szidtam a nagyfőnököt. Ezért engem Vasas felelősségre is vont, különböző eljárások indultak ellenem, a dolog a helyzet feszültségének fokozódása miatt maradt abba.
– A főtitkárt szidtad?
– Őt magát. Mikor ezt nekem Vasas előadta, nem is merte kiejteni a nevét, csak mutogatott a feje fölé a portréra. Na de felmentünk a szerkesztőségbe, ahova összegyűlt a társaság, mert munkált mindenkiben a gondolat, hogy a lapnak az új világban is meg kell jelennie. Mindenki mondta a magáét, az ötleteit, sőt még Vasas is, hogy ő alkalmas lenne a külpolitikai rovat vezetésére, mert sok az ismerőse az Agerpres állami hírügynökségnél, ugyanis onnan helyezték hozzánk. Akkor már nem tekintette magát főszerkesztőnek. De te akkor azt mondtad, hogy arra sem lesz szükség, mert valószínűleg új külpolitikai rovata lesz a lapnak, amit ő már nem tud szerkeszteni.
– Nekem akkor fogyott el a türelmem, amikor kijelentette, ne írjon senki semmit, ne törjük a fejünk, hanem várjuk meg a bukaresti hírügynökségi anyagokat, és majd azokkal megtömhetjük a lapot. Új választást javasoltam, ami azonnal le is zajlott, Vasas pedig nem tehetett mást, tudomásul vette és kivonult.
– Őszintén szólva meglepetéssel, talán egy kis ijedelemmel hallgattam, amikor kijelentetted, hogy én jobban el tudnám látni a főszerkesztői feladatokat. Nem voltam felkészülve rá. De ahogy egy kicsit belegondoltam, természetesnek is tűnt, mert voltam én ott korábban főszerkesztő-helyettes – főtitkár, ahogy mondták –, és volt szerkesztői tapasztalatom. Úgy gondoltam, az új világban lesz mondanivalóm, vár rám olyan feladat, hogy ebből a teljesen lezüllesztett, már faliújságnak is gyenge tákolmányból valami ember elé való újságot csináljak. Még aznap megkezdődött a munka, másnap meg is jelent.
– Soha nem láttam nagyobb örömet az emberek arcán, mint amikor a Háromszék első számát kézbe vehették, benne többek között egy verseddel, vezércikkeddel, sok-sok új hírrel. Kik voltak jelen a választáskor?
– Többek közt Áros Károly, Gajzágó Márton, Simó Erzsébet, Páljános Marika. Rögtön bejelentkezett Matekovics János mint aktív újságíró. Én egy pillanatig sem utasítottam el, bár egy kicsit diplomatikusabban is jöhetett volna, de igenis helye volt köztünk az Ifjúmunkás-beli ténykedése jogán. Nem volt ott Torma Sándor, ő feleségestül valahol Miklósváron várta, hogy tisztuljon a helyzet, s mikor látta, nem lehet visszafordítani, megjelent ő is. Ezt én neki megbocsátottam, mert úgy éreztem, emberi dolog, féltette a családját, a gyermekeit.
Különben éppen azért nem ragaszkodtam ahhoz rögtön, hogy Jecza Pétert leváltsuk a főszerkesztő-helyettesi posztról, mert Torma akkor bujkált. De ez rövid úton elrendeződött, mert Jecza teljesen alkalmatlan volt a feladatra. A szerkesztői ténykedése annyiból állt, hogy egy nagy piros füzetébe mindennap beírta, ki mennyit szállított sor és műfaj szerint, és azt bemutatta Vasasnak, aki kegyesen rábólintott vagy lehordta, hogy nem elég a produktum, vagy nem elég vonalas, nem elég „harcias”.
Ő is érezte, hogy kifelé áll a szekere rúdja, de rá is játszott, mert sokkal többet foglalkozott az érkező segélyek elosztásával, mint a lappal, s azok szépen el is tűntek. Ugyancsak magánakciókba kezdett az a kolléga, aki Jeczával együtt saját kiadványait akarta hirtelen megjelentetni a lap kárára nem egyszer. No de első szóra távoztak is.
– Más megyei lapok jórészt megmaradtak önkormányzati hatáskörben és tulajdonban, a Háromszék esetében azonban a szerkesztőség azonnal saját kezébe vette magát a lapot is. Mi erre a magyarázat?
– Én az első szám megjelenését hatalmas elégtételként éltem meg, amit kétszer éreztem életemben. Először amikor a lapelőd, a Megyei Tükör megjelent 1968-ban, másodszor a Háromszéknél. És így voltak a legegyszerűbb emberek is vele. Gond persze sok volt, nem csupán belülről bomlasztott pár ember, de a nyomdászaink egy része is. Divatba jött a villámgyors lapmegjelentetés, s ezek úgy történtek, hogy zsebből zsebbe fizették a tiszteletdíjakat. Azt a biztos pénzt megkapták, minket igyekeztek hátraszorítani.
Rengeteget veszekedtem, míg meg tudtam értetni velük, hogy az a mi nyomdánk. Aztán jöttek az önjelölt újságírók, nagy mellénnyel beállított a későbbi Európai Idő főszerkesztője, akit fel is vettem jóhiszeműen, mondván, ez a népakarat. A népakarat tobzódott akkor! De hamar kiderült, hogy nem nekünk akar dolgozni, hanem a saját gesztenyéjét sütögeti. No de Torma átvette a gazdasági ügyeket, Áros Karcsi, a sportújságírás megszállottja csinálta a maga rovatát, rengeteget írt Matekovics, bár neki főleg a frissiben megalakult szakszervezetek volt a fő témája.
Talán csak egy hétig voltunk amolyan forradalmár röplap. Kikristályosodott a rovatszerkezet, és megjelentek a szervezeti kérdések. Bevallom, én az első percektől az RMDSZ-t pártoltam, ezt sokan nehezményezték szerkesztői munkámban, de úgy láttam, pillanatnyilag ez az a szervezet, mely a romániai magyarság sorsát igazítani tudja. Más nem is volt, ezt népszerűsíteni kellett. Nélkülöztük a jó tollú Syilvester Lajost, ő egy évig egy sort sem írt, mert a megyei RMDSZ elnöke volt éppen. Farkas Árpád engem bíráló cikkét az első oldalon hoztam le, ezen ő nagyon meglepődött.
Nem kellett megrendelni a kéziratokat, nem volt kézirathiány! És rengeteget dolgoztunk. Előfordult, hogy három napig nem jártam otthon, egyszerűen nem volt időm rá. El kellett minden kéziratot olvasni, a nyomdával a közelharcot mindennap meg kellett vívni, és írtam a magam vezércikkeit is naponta. Tudniillik az volt az elvem, nem elég, hogy valaki főszerkesztő legyen, ahhoz, hogy kiérdemelje a természetes tekintélyt, meg kell mutatnia, hogyan kell írni. Mert ha nem teszi, a másiktól ne kérje számon a minőséget.
– A Háromszék vezércikkeit a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem újságírás szakán is elemezték, a tanszékvezetőtől tudom, hogy a műfaj Kossuth Lajos-i meghatározásának is eleget tettek az írások, valódi közvélemény-alakító vezércikkek voltak.
– A „hőskori” szerkesztésben ez volt a legnehezebb. Voltak pillanatok a zűrzavaros új demokráciában, amikor az emberek számára nem volt egyéb fogódzó, mint a lap. Önjelölt politikusok tűntek fel hatalmi igénnyel, levitézlett színházi rendezők, futóbolond állatorvosok stb. Valami fogódzót kellett nyújtani, hogy emberek, ebbe az irányba kellene menni. És ki kellett védeni egy sereg ostobaságot.
Ún. álforradalmárok még a szerkesztőségbe is betörtek például azzal, hogy a nagy barátság jegyében ezentúl olvadjon össze a magyar és román lap, és jelenjen meg két nyelven. Ezeket szépen elzavartam. A józan többség persze megértette, hogy végre dolgozni is kellene a nagy eufória után. Nem tagadom, beleszóltam a helyi politikai kérdésekbe is, a megyefőnök-választásba, rengeteget jártam le a megyei székházba, nehogy valami szélhámosok kaparintsák meg a hatalmat.
A céget is újra kellett alapítani, amikor a nyomdánk bajba került, Gajzágó Marci becsületére legyen mondva, rendesen kifizetett minket. Korlátolt felelősségű társaságot alapítottunk 1992 nyarán. Én végtelenül naiv és szinte bűnösen demokratikus elképzeléssel kijelentettem, hogy mindenkinek, aki abban a pillanatban ott dolgozott, jusson egyformán üzletrész. A főszerkesztőnek éppúgy, mint a korrektornak, aki azelőtt két hónappal lépett be.
A naiv egyenlősdivel a lapot kiszolgáltattuk a zűrzavarnak, mert mindenki beleszólhatott az egyenlő jog alapján. De amikor ’92 őszén megválasztottak szenátornak, egy teljesen felépített, a lábán anyagilag is megállni képes lapot hagytam hátra.
B. Kovács András
Krónika (Kolozsvár)

2014. december 29.

A székely agora
Nem akármilyen élménnyel feltöltődve jöttünk haza a himnuszéneklésről. Kölcsey verse ugyan remekmű, a magyar nemzeti himnusz zeneileg is páratlan, de ezúttal ennél is sokkal többet jelentett azok számára a közös éneklés és hittétel, akik egyre növekvő számban részt vettek az ötszöri tömeges fellépésben. Sepsiszentgyörgy polgárai, a máshonnan idelátogatók ismét jól vizsgáztak közösségi összetartásból, emberi szolidaritásból és nemzeti önérzetből. A sajtó rajta tartotta ujját a közéleti esemény pulzusán, és híven tudósított annak céljáról, mondanivalójáról és hangulatáról, a város sokat látott központi tere pedig ismételten amolyan agorává vált, a közakarat kifejezésének nyújtott megfelelő színteret. 
A decemberi évfordulóval egybecsengően, annak tartalmára mintegy ráerősítve, egy olyan sérelem elleni békés tiltakozás bontakozott ki szemünk előtt egy hét napjaira elosztva és egyre fokozódó erővel, mely ama rendszerváltó decembert juttatta eszünkbe, s mely egy másik váltás, egy botrányossá vált kisebbségpolitikai rendszer sírját áshatja meg a folytatás rendjén. Márpedig biztosra vehető, hogy lesz folytatása, nem marad, mert nem maradhat, pusztába kiáltott szó!
Ahogy a székely önösszeszedés előrehalad, ahogy egyre világosabbá válik, hogy közügyeink irányításával csak akkor lehetünk elégedettek, ha azokat magunk intézhetjük, és nem engedjük meg, hogy bajkeverők, embertelen céljaik szolgálatában, eszközembereket ültessenek a nyakunkba. Nos, ahogy e mozgalom egyre átfogóbb lesz, és egyre nagyobb támogatottságnak örvend, úgy jutunk közelebb önmagunkhoz, a székelység ama polgári énjéhez, melynek különben mélyre nyúló történelmi gyökerei vannak.
A valamikori nemzetgyűlések visszhangját is érezni lehetett a sepsiszentgyörgyi és Székelyföld-szerte megtartott himnuszéneklési „szertartásokon”, s csak gratulálni lehet a kezdeményező és főszervező MPP-nek, valamint az RMDSZ székely szárnyának az összefogás felkarolásáért. A közvetlen demokrácia formái kelnek életre e kollektív gesztusokban, ismételten erőfelmutatás történt, s igazán eredeti módon.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2015. február 2.

Jelképhasználati verseny?
Van a megyében egy rokonszenves liberálispárt-vezető, aki elítéli a román szélsőségességet, és ki is mer állni elvei mellett, számos ilyen nyilatkozatot lehetne idézni tőle. A megnyerő modorú ember azok közé tartozik, akikkel szót lehet érteni, szemben azokkal, akik saját elfogultságaik rögeszmés ismételgetésén túl egyébre nem képesek, s erősen kincstári meggyőződésük nem ismer semmilyen néven nevezendő visszakozást. Ők körömszakadtáig védik a maguk különben minden polgári úzus szerint elfogadhatatlan és elvetendő álláspontját.
Elfogadhatatlan, mert a másik, a nem román alávetését kérik azon a címen, hogy a román nemzetállamban Calafaton és Csíkmadarason ugyanazon jogok járnak mindenkinek – azaz a magyaroknak magyar minőségükben semmi. A szóban forgó önkormányzati képviselő másképp gondolkodik, ő abból indul ki, hogy valamennyien egyformán polgárai vagyunk az államnak, és ezen a jogon mindenikünk szabad, azaz a többségtől elütő nemzetiségű emberek is jogosultak a közösségüket megillető tiszteletre és jogi védelemre. Legutóbb zászlóügyben emelt szót véleménye mellett az illető úr, s nem a székely zászló kitűzhető vagy kiűzendő voltáról esett szó, hanem a több száz méteres óriászászlókról az jutott eszébe, itt tetten érhető a túlzás, méghozzá román és magyar oldalon egyaránt.
Azt hiszem, itt árnyalni kellene a kérdést, és nem egybemosni. A székely és magyar negyed kilométeres zászló a nagy menetelés idején jelent meg tájainkon, a román mintha valami egyéb zöngét hordana. Nem vitás számomra: ha csak a nagyságot nézzük, mindeniket egyforma számú négyzetméter illeti meg, de ha már olyan nemzeti jelkép, mely a román identitás kizárólagosságát nyilvánítja ki, ráadásul egy kisebbségi magyar közegben, akkor már másról is szó van.
Kérdésem akkor már így hangzik: mit üzen e jelképhasználat ott, ahol a kisebbségi népcsoport egyenjogúsításáért küzd? Nem vezet-e óhatatlanul félreértésre, illetve nem téved-e a fölény fitogtatásában e gesztus? Vagy pontosan ez volt a cél? Ha mi vonulunk fel egy sokakat egybeölelő zászlóval, akkor egy reményt éltetünk. Annak reményét, hogy küzdelmünkhöz egyre többen csatlakoznak, és az célba ér majd, ha eljön az ideje.
Olyan egyszerű korrekt álláspontot képviselni e kérdésekben. Mindig a jogaiban sértett, megfogyatkoztatott fél oldalára kell állni ilyenkor, és akkor biztosan igazunk lesz például jelképhasználat ügyében is.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2015. február 9.

Negyedszázad a „jogállamban”
Negyedszázados fennállását ünnepelte az erdélyi magyarság nagyobbik érdekvédelmi szervezete, s a szövetségi elnökben volt annyi józanság, hogy ne sajátítsa ki, hanem magának e közösségnek tulajdonítsa a huszonöt év eredményeit. Nekem ilyenkor a mártírsorsra jutott Szabédi László axiómája jut eszembe, aki máig ható érvénnyel így jellemezte helyzetünket, melyből minden létdilemmánk fakad: a román hatalom mindig csak annyit fog megadni nekünk, amennyit meg nem adnia lehetetlen.
A nyíltan kisebbségellenes rezsimek idején, a két világháború között és utóbb a hetvenes–nyolcvanas években ez egyaránt érvényesült, s tulajdonképpen a közbeeső időszakokban sem volt másról szó, arról ugyanis képtelen e hatalom lemondani, hogy ne antagonisztikusnak gondolja el a két nemzetépítést. Szemléletében – legyen az nemzeti „liberális” nyílt nemzeti sovinizmus, „proletár” internacionalista vagy bármilyen, akkor is azt az elvet követi – és milyen ragyogóan egymás kezére dolgoztak, vállat vállnak vetve e tekintetben az egykori Sziguránca és a későbbi Szekuritáté –, hogy a két nemzetépítés egymás mellett nemcsak nem fér meg, de egymást kimondottan kizárja.
Tehát ha én például egy iskolát, egyesületet, várost felállítok, azt egy másik bezárása, ellehetetlenítése, elrománosítása stb. kell hogy kövesse, mert másképp veszélybe sodródik – na, mi? – a haza. A haza, mely így minden tartalmától kiürül, mert egyfelől egyesek számára előjogok, mások számára pedig jogfosztások edényévé válik
No de az évfordulóra térve: több mint furcsa, kétlaki, sőt bizarr, önmagát jogállaminak becéző léthelyzetünkben – a mairól beszélek – sem ért el az erdélyi magyarság többet annál, amit a mai geopolitikai helyzetében megtagadni tőle már nem lehetett. Egy vagy több fokkal jobban él, mint a Kárpátok géniuszának a regnálása idején, de nemzetstratégiai kérdésekben továbbra is tilos számára az építkezés. A Mikó-ügy például azt teszi közhírré, hogy a visszaszolgáltatásnak véget vetnének, s nem egy aggasztó jel pedig azt, hogy önrendelkezési vágyait csírájában fojtanák el.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2015. február 16.

Hogy ne feledjük
Ne feledd, hogy román vagy! – szólt házunk előtt a dalszöveg a hangszóróból sok-sok decibeles hangerővel, s az ablakból végignéztem, ahogy Sepsiszentgyörgy egyik főutcáján sok-sok méteres óriástrikolórt vittek kifeszítve Moldva és Havasalföld egyesülésének évfordulóján. Előttük pópák sora haladt, s még előbb zászlót tartó, népviseletbe öltözött lovasok vezették a felvonulást. A pár százas menetet rendőrautók fogták közre, gyalogos rendőrök kísérték kétoldalt, a csendőrség mindjárt két kisbuszt is felvonultatott mögöttük.
A felszólítás, miszerint nem szabad szem elől téveszteni, hogy „román vagy”, nyilván nem nekem szólt, lévén, hogy én másnak vallom magam, s sokan mások sem vehetik magukra, mi több, a város lakosságának háromnegyede sem, akik velem osztoznak közösségi érzésükben és hovatartozásukban. S akik szintén meghatódnak azon, ha március 15-ét sikerül ünnephez méltóan megülni, miként teszik most azok, akik büszkeséggel eltelten állnak ki az ablakba, és integetnek, vagy fényképezik a menetet, elvégre megörökítésre méltó a pillanat a látvány. Nincs mindennap január 24-e, nem lehet unos-untalan egyforma emelkedett érzéssel gondolni arra, hogy a román egységtörekvések fontos fordulópontja volt az a bizonyos januári döntés, mikor is közös uralkodót választott Moldva és Havasalföld népe, s ezzel a román nemzet közelebb került ama vágya teljesüléséhez, hogy egy állam határai közt tudja azokat, akik egy nyelvet beszéltek, egy eszmény lelkesítette őket.
A nemzetek ama népcsoportok, melyek közelebb visznek az általános emberihez való felemelkedéshez, közösségi és humánus lehetőségeink kibontakozásához segítenek hozzá, okvetlen nagy és kihagyhatatlan kollektív élmény- és erőforrást jelenetnek, olyan művelődésteremtő tényezők, melyek a nemzetek majdani zavartalan együttélésének lehetőségével is kecsegtetnek. Hogy ehhez egymás elleni sokszor véres küzdelmeiken keresztül vezet az út, az sajnos évszázadok óta gyakorlat, s nyilván az eszme egyoldalú felfogásából származó hiba, de mintha megcsillanna már néha-néha a remény, hogy egy integráltabb világban ez másként lesz, és e közösségek a soknemzetiségű és -nyelvű emberiség békés alkatrészeiként borítják elénk a még bennük rejlő gazdagság tartalmait.
Egyelőre ablakom alatt arra figyelmeztettek, nem tartozom hozzájuk. Ilyen menethez bajosan csatlakozhatom. Majd esetleg akkor, ha megtanulják, hogy valódi mivoltomban szólítsanak meg.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2015. február 26.

A földalatti „hadsereg”
Mint egyfajta időszakos rabszolgasághoz vagy jobbágysághoz, úgy folyamodtak a munkaszolgálathoz az államok a 20. század folyamán. Akár erről is elnevezhetnénk az egymást váltó diktatúrákat, amelyek az 1930-as évektől a’89-es rendszerváltásig a legkülönfélébb címeken sajtolták ki a férfiakból az ingyenmunkát. Sorkatona vagy mesterember, kisebbségi a háború előtt vagy után, úgynevezett kizsákmányoló osztályhoz tartozó vagy bármilyen mondvacsinált címen feketelistára kerülő személy – ha nem ítéltek szabadságvesztésre és kényszermunkára, akkor „dombelhárítóként” robotoltál a totalitárius államnak, jóváteendő „bűnöd”, amelyet minden ártatlanságod ellenére a fejedre olvastak. Léteztek azonban áttételesebb formái is e modern kori rabszolgaságnak.
Egyre lentebb
A csíkszentdomokosi Kristály József jórészt a Zsil-völgyi szénbányákban töltötte katonaidejét. A szolgálat csak ürügy és eszköz volt arra, hogy társaival munkaszolgálatra hurcolják az 1963-ban a család harmadik gyermekeként világra jött férfit. „A nyolcadik osztályt a hetvenes évek végén fejeztem be, tanulmányi eredményeim alapján tanáraim a továbbtanulást javasolták, de akkoriban építettük bátyáimnak – tíz, illetve kilenc évvel idősebbek nálam – a házakat, nősülés előtt álltak, kellett a pénz. A csíkszeredai traktorgyár szakiskolájában végeztem el a tíz osztályt, havi ösztöndíjat is kaptam, finommechanikusi diplomát szereztem. A traktorgyár 1981-ben nem tartott ránk igényt, átadtak a balánbányai vállalatnak, két héten belül el kellett foglalnunk az állást. Tizennyolc éves koromig az esztergályos műhelyben dolgoztam, akkor elvittek katonának, a lupényi szénbányában kerültem először a föld alá. Három hetes kiképzés és az eskületétel után pedig irány a szénfejtés.”
A lupényi bánya legmélyebb pontja 450 méter mély, az ő szektoruk 300 méteren működött. A munkavédelmi felkészítőn figyelmeztették ugyan a veszélyekre, első alkalommal mégis megtörtént, hogy többen zsúfolódtak a liftbe, mint ahogy szabad lett volna. A lift pedig a túlsúllyal folytatta az útját lefele, mellig süllyesztve az embereket az akna mélyén meggyűlt vízbe – akár meg is fulladhattak volna. A fejtést elég korszerű gépekkel végezték, szénfejtő kombájnokkal, ami levágta a szenet, az ráhullott a láncos krácerekre: kétoldalt lánc futott, s közöttük úgynevezett paletták szállították a szenet. Legalább hat ilyen szállítószalag működött a hatalmas szénfal tövében. Óriási nyomás alatt dolgoztak, a vasácsolat másfél hónap alatt szépen meghajolt. Az üreg mindig beomlott. Úgy termelték ki a szenet, hogy előbb két tárót vertek a szénréteg felé, s akkor kezdték a frontot fejteni. Ahogy szedték ki a szénréteget, és jöttek visszafelé, dróthálóval tartották meg a földet, hogy ne omoljon be, amíg fejtenek. Mikor egy szénréteget kivettek, alábújtak, és ahol elszakadt a háló, újrahálózták. A föld szépen jött le, s az a felszínen is meglátszott. Előfordult, hogy vízzel kevert sarat nyomtak be törmelékelés céljával. A módszert különben állítólag Balánbányán kísérletezték ki.
Patkányok között
„Tizennyolc hónapot töltöttünk ott, a teljes katonai szolgálatot. Rengeteg baleset volt, engem szerencsére elkerült. Azon a termelési vonalon hárman voltunk lakatos katonák minden váltásban egy öreg civil lakatos mellett. Ha elszakadt a krácer lánca, össze kellett toldani, ha a fogaskerekes hajtóművön szakadt el, meghegeszteni. Bekamerázták a fejtést és a felszínen képernyőn figyelték, mi történik lenn.”
Nem volt gond a szénporral sem, az amúgy is jóval kevésbé káros az egészségre, mint a balánbányai kőpor, ami nagyon sokak halálát okozta. Fennállt a robbanásveszély, de a szellőztetést jól megoldották. „Egy hónap után rám bízták a szellőztető táró felügyeletét, ez azt jelentette, hogy a vízgyülemléseket ki kellett szivattyúzni. Sokszor olyan nagy volt a nyomás, hogy csak hason csúszva tudtam közlekedni. Egyedül végeztem a munkám. Előfordult, hogy a sitt elején elvégeztem a dolgomat és egy beszögellésben leheveredtem. Ott szinte megettek a patkányok. A tízórainkat feltétlenül fel kellett akasztani a mennyezetre egy minél hosszabb vékony színesfém dróton, mert azon a patkány nem tudott lemászni. Ha letetted valahova, biztosan megették. Előfordult, hogy halkonzervet osztottak tízóraira a kaszárnyából – emiatt zendülés is kitört, a parancsnoknak kellett lecsendesítenie –, egy társunk pedig, aki már nagyon unta, bevágta a konzervet a sarokba, s otthagyta. Ahol szögletes lett a konzervdoboz, ott kirágták a patkányok. Én egyszer ijedtem meg a patkányoktól: csapdát állítottam, megfogtam egyet, de csak a farkát csípte oda. Elkezdett vészjelzéseket leadni, s amikor kilépek a táróba, valami surrogást hallok. Elborzadtam, amikor megláttam a rengeteg patkányt. Szembevágtam velük egy követ, mire szétrebbentek, aztán gyorsan eltapostam a sebesült patkányt. Most is megborzongok, ha eszembe jut.”
Másnapra a dögöt is megették a többiek. A bányászok különben szeretik a patkányt, etetik, irtani nem is volt szabad. A patkány ugyanis érzi a veszélyt, és jelzi, ha megnő a metánkoncentráció. Azért természetesen minden mester nyakában ott lógott a mobil metánmérő.
Betegség és zaklatás
Katonakolléga is járt rosszul, nem is egy. Egyiküket a leszerelés napján kapta el a krácer, egy ujjnyi vastag lánc, amelynek a húzófején fogak vannak, s abba akadnak bele a láncszemek. A katona átlépni akart rajta, megcsúszott, beleakadt a ruhája és betűrte maga alá, egy csángó, aki nem beszélt magyarul. Amikor a váltás végén jött a többiekért az autó, megvetették a lábukat és azt mondták, nem mennek, míg fel nem hozzák a szerencsétlenül járt társat. Megfenyegették őket, hogy nem szerelik le, büntetőszázadba küldik valamennyiüket – de nem sikerült megfélemlíteniük.
A „szervek” is nagyon korán figyelni kezdtek. Kristály József egyik osztálytársa Iaşi-ba ment egyetemre, ott belekeveredett valamibe és beszervezte a Szeku: ha nem áll kötélnek, kirúgják az egyetemről. Neki kellett jelentenie róla, de az egyik barátnőjét is beszervezték. „A szénbányában is ellentétbe kerültem egy kontrainformációs tiszttel, havonta kellett mennem kihallgatásra. Leszereléskor állok az iroda előtt, s hallom, a nevemet kiáltják. Vártam a menetlevélre, amikor kijön egy tiszt: ki az a Kristály? Mondom, én. Ez és ez a a kapitány elvtárs beszélni akar velem telefonon. Azt mondja nekem: „Măi bozgore, nu cumva să mergi acasă fără să treci pe la mine, că te aduc înapoi in cătuşe!” (Te bozgor, nehogy nekem anélkül menj haza, hogy benéznél hozzám, mert bilincsben állíttatlak elő!) Át is mentem, de nem volt az irodájában. Na, ha nincs, jegyezd fel, hogy ittjártam, kerestem, mondtam a kapusnak.”
Nyilatkozatot írt eleget, mondja, meg kérdőívet is. Volt, amit diktáltak, de írt nekik arról is, hogy a téeszekben hogyan néznek ki az állatok. Hogy milyen volt, amikor a pártfőtitkár látogatóba érkezett, s a magánmarhákat összehajtották, hogy bemutathassák a lesoványodott, kiéheztetett téesz-marhák helyett. „Az egész kommunizmus egy nagy hazugság volt. Ezt én leírtam, és nagyon nem tetszett nekik. A bátyáimat is meghordozták miattam. Miután leszereltem, még vagy kétszer zaklattak, de aztán békén hagytak. 1985-ben visszamentem Balánbányára, ezúttal már a föld alatt dolgoztam húsz éven át. Utána kedvezményesen, végkielégítéssel eljöhettem. Rengeteg volt a szilikózisos eset, sokan meghaltak időnek előtte, rokonaim is, nem egy. Nyugaton szűrővel óvják az embereket, nálunk ilyen nem volt. Pormaszkot adtak, de azt ki használta? Utóbb vízzel locsoltak, de az ötvenes-hatvanas években rengetegen kapták el a betegséget. Öt év munka után például a sógor bácsi, édesapám húgának a férje betegnyugdíjba került, még húsz évig húzta, de alig élt, nem tudott kaszálni, dolgozni.”
B. Kovács András
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2015. augusztus 28.

Mit várunk el az anyaországtól?
Egyetlen magyarról sem mondunk le – nyilatkozta a napokban Kolozsváron egy magyar kormánytag, s a kijelentést az anyaország sok, kisebbségtámogató lépése ismeretében – felsorolásukra sem lenne itten tér – nem esik nehezünkre tényekkel aládúcoltnak elismerni. Közeleg azonban egy új számla benyújtásának időpontja, s a fordulat szükségességét nem tudatosítani az önelégültség bűnébe sodorna.
Százezrek folyamodtak magyar állampolgárságért az elmúlt években, fel is vették azt, Erdélyben különösen sokan. A kötődésnek ez a kinyilvánítása ma is zajlik, de hamarosan, egy-két éven belül elérkezik természetes határaihoz, és legfeljebb az ezután világra jövők számára marad kívánt és nyitott lehetőség. Téved, aki úgy véli, hogy ez a rengeteg ember, kisebbségi népcsoportok meghatározóan döntő része csupán a schengeni útlevél, a szabadabb mozgás vagy hasonlók megszerzése céljából kérte az állampolgárságot, vagy hogy netán csupán szimbolikus gesztusnak szánta, identitását, hovatartozását kívánta egyértelműen kinyilatkoztatni, jogi okmányba foglaltatni. Olyan népközösségek ismerték ebben fel egy emancipációs törekvés támaszát, melyeket évszázados elnyomatás, háttérbe szorítás tapasztalata tanított meg arra, hogy saját állami védelem nélkül nem sok reményük van kollektív boldogulásukra.
De nem csupán anyaországi, állami védelemre áhítozik e sok ember, hanem a közösségi célok támogatásának fő helyre emelésére is. A romániai magyarság legnagyobb gondja ma az, hogy saját társadalomépítésében akadályozzák, elgáncsolják, téveszmékkel vezetik félre, és kényszerű belenyugvásra próbálják hangolni több oldalról is.
Közeleg a magyar–román államszerződés aláírásának évfordulója (szeptember 16.), mely javításának kérdését is felveti. Ez és a kisebbségi törekvések legjava, a belső és külső építkezés, az intézményépítések mai korszakhatárhoz közelítése egyaránt egy fordulat reményét élteti.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)



lapozás: 1-30 ... 211-240 | 241-270 | 271-300 | 301-308




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék