udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 316 találat lapozás: 1-30 ... 211-240 | 241-270 | 271-300 | 301-316

Névmutató: Gáspárik Attila

2014. december 12.

Az erdélyi felsőfokú színészképzés alakulása
Mai rohanó világunkban Gáspárik Attila egyike azon egyéniségeknek, akik szinte nem ismernek lehetetlent. Bizonyította ezt számtalan helyzetben.
Talán ennek is köszönhető az a rendkívül színes paletta, amely eddigi szorgos munkásságából összeáll, fényesen bizonyítván, egy jó adottságú színészből minden kitelik. Nem csak színinövendékek oktatója, hanem, az Országos Audiovizuális Tanács alelnöke is volt, az RMDSZ javaslatára. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója.
2014 karácsonyának közéledtével sikerült megjelentetnie az Ábel Kiadó gondozásában a „Megszületett Kolozsváron- Interjúk az erdélyi magyar színművészeti felsőoktatás intézményeiről” című, 242 oldalas könyvét. A borítóterv Szikszai Ildikó munkája. A borítón a Janovics Jenő színházigazgató által 1909-1910-ben építetett sétatéri színházépület látható. Régóta nem olvastam számomra ilyen izgalmasan érdekes és tartalmas könyvet. Kolozsváron a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében mutatták be, igen szépszámú közönségnek, mely bizonyítja, a magyar nyelvű színjátszásnak nagyon fontos szerepe van az identitástudat alakításában, fejlesztésében. Ezért nem mindegy, melyek azok az áramlatok, amik a színházba járó közönséget érik, formálva gondolatvilágát és gazdagítva, gyarapítva belső emberi tartását.
Az erdélyi színészképzés kezdetei
A szerző a könyv Bevezető fejezetében az erdélyi színészképzés kezdeteiről, alakulásáról ír. Mint megfogalmazta: „A XIX. század végén Erdélyben is felvetődött a színészképzés intézményesítésének kérdése... 1918-ban Aradon nyílt színésziskola a híres énekes rendező Róna Dezső vezetésével, ám az iskolát a hatóságok rövid idő múlva betiltották. Nagyváradon az első iskola megnyitására Hetényi Döme Elemér kapott engedélyt 1923-ban, majd 1926-ban Kolozsváron Izsó Miklós kezdett tehetségnevelésbe.” 1940 után a Kolozsvári Zenekonzervatóriumban működött Színész Iskola. 1946 áprilisában megnyílt a Kemény János, Tompa Miklós és Pittner Olivér vezette marosvásárhelyi Székely Színház. A felsőfokú oktatás egyik fontos mozzanatát jelentette, hogy Mihály román király 1946. április 9.-én kelt 276. rendelete alapján Kolozsváron megnyílt az Állami Magyar Zene-és Színművészeti Főiskola. A színi tagozat dékánja Szabó Lajos író, rendező volt. A szerző érzékelteti az oktatási folyamat hangulatát, a tanrendet. Hogyan történt a felvételi vizsga? Gáspárik Attilát érdekelte az, hogy 1953-ban miért kellett a Színművészeti Főiskolának Kolozsvárról Marosvásárhelyre költöznie. „Az intézet fennállásának ötvenedik évfordulója alkalmából, 1996-ban a történetek hajdani szereplőivel folytatott beszélgetésekből összerakható kép egyfajta lenyomata a szóban forgó eseménynek is. Nem kívántam állást foglalni, ezért- az oral history szabályaihoz igazodva - mindent úgy rögzítettem, ahogyan hallottam. Riporterként a „messziről jött ember” szerepét játszottam, mert úgy akartam megismerni az eseményeket, ahogyan azok a kor tanúinak, az egykori szereplőknek az emlékezetében élnek fél évszázad elteltével.” Kinek vagy kiknek volt az érdeke ez a változtatás- teszi fel a kérdést a szerző. Máig is sok legenda kering ezzel kapcsolatban, jegyzi meg.
Interjúk
Gáspárik Attila interjúi Csíki András, Földes László, László Gerő, Lohinszky Lóránd, Marosi Ildikó, Moldován István, Orosz Lujza, Senkálszky Endre, Tanai Bella, Taub János és Zsigmond Ferenc színművészekkel, rendezővel színházigazgatóval, szerkesztővel készültek, 1996-2003 közti időszakban. Számomra azért rendkívül izgalmasak, mert a könyvben megszólaltatott egyéniségek, néhány kivételével, mind személyes ismerőseim voltak, vannak. Én magam a Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémia növendéke voltam két évig. A tanulmányaimat a Bolyai Egyetemen illetve a Babeş- Bolyai Tudományegyetemen folytattam és fejeztem be. A teljesség igénye nélkül tallóznék a könyvből.
Csíky András színész, tanár. 1953-ban a kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben szerezte meg diplomáját. A Nagybányai Állami Színház alapító tagja. Őket még Tessitori Nóra „hatvan táskával és ötven verseskötettel tanította” beszédtechnikára. De már ott volt Harag György, a nagy kohéziós erő. 1977-ben a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz szerződik. Román és magyar filmekben jelentősek az alakításai. Az önégetés nem megoldás. Csak hévvel nem lehet mindent megoldani. De rátaláltak a járható útra.
Földes László a hajdani statisztadíjazás előnyeit taglalta meggyőző erővel. Kiemelve a tanári kar felkészültségét. „A főiskolán senki se lesz színész. A pálya dönti el, és főleg a szerencse, tud bizonyítani vagy nem.
László Gerő: Ha még egyszer kellene kezdenem, akkor is itt kezdeném. A nagy példakép Delly Ferenc volt. Tanítványai voltak Sinka Károly, Fábián Ferenc, Szabó Lajos, Adleff Ingebor, akik Temesváron beindították műkedvelők segítségével a Temesvári színházat. Kolozsváron lett színész és rendező. „A nyelv védelme , aminek jegyében a magyar színjátszás megszületett több mint kétszáz évvel ezelőtt, ennek a csodálatos nyelvnek a védelme és ápolása sokkal aktuálisabb, mint valaha.” Lohinszky Lóránd színész, tanár, filmszínész. Szeretett tanítani, mert úgy érezte ennek az intézetnek a fennmaradása, több mint az, hogy tanításért fizetést kapjon. Egyébként az egyik legműveltebb, leghűségesebb színésze volt a maga idejében, amikor több mint 100 színész hagyta itt az országot. Több, mint ötven éven át a marosvásárhelyi társulat meghatározó egyénisége. 1954- 2010 közötti időszakban a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanára volt. Marosi Ildikó, mint a Művészet, az Új élet szerkesztője rendkívül értékes anyagot adott át a Színháztörténeti Intézetnek.
Moldován István első generáció végzett diplomása a színész szakon. Több, mint ötven éven keresztül volt a Kolozsvári Magyar Színház főügyelője. Nem csak ügyelt, de magatartása, viselkedése meghatározó volt az egyetemi ifjúsággal szemben, akik statisztáltak. Pontos, figyelmes, színházszeretete legendás volt.
Orosz Lujza az akkori idők egyik legmeghatározóbb művésze volt, aki zengő orgánumának, belső adottságainak köszönhetően a színpad királynője volt. Holott belsőleg mindig harcolnia kellett önmagával. Alázattal kell közeledni az élethez, a színpadhoz, a hivatáshoz, a gyerekekhez, az unokákhoz, és a kollégákhoz. Szeretni kell az embereket.
Senkálszky Endre szerint a legfontosabb megteremteni a kölcsönös bizalmat. A színész szárnyakat kap, ha bíznak benne. A rendező a színész tükre. Korának meghatározó színész egyénisége, aki tudta, a nézőknek maximumot kell nyújtani.
Tanai Bella Marosvásárhelyen érezte magát a legjobban. Magyarországra való menetelük csak a férjnek volt jó. A miskolci Nemzeti Színház, a győri Kisfaludy Színház és a budapesti Vígszínház művésznője. Taub János Halmiban született Temesváron igazgató- rendező, majd Bukarest egyik legelitebb színházában rendez. „A színház-, színész-, rendezőpedagógia nagyon komplikált dolog, amihez véleményem szerint nagyon kevesen értenek...Nem is szabad színházban tudományt keresni... A konkrétság azt jelenti, hogy nekem a színpadon valami dolgom van. Nagyon fontos, hogy amikor a színész megkapja szerepét, tudja, milyen módszerrel, kell szakmailag felkészülnie rá. Ezt nagyon kevesen tudják.”
Zsigmond Ferenc diplomával a zsebében főtitkároskodott. 1950-ben a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet főtitkára. „Ő vezényli le a már Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet névre hallgató intézmény Kolozsvárról Marosvásárhelyre való költöztetését.”
A Függelékben olvashatjuk a színi Marosvásárhelyre való költözéséről szóló első nyilvános hírt. A színészpedagógiai elvekről szerezhetünk információkat. Megtudhatjuk, melyek voltak a kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben a felvételi feltételek 1950-1951-es iskolai évre. Mindenki valamilyen formában igyekezett tudásához és adottságaihoz képest valamit tenni egy rendkívül fontos ügyben. A hazai színjátszás érdekében saját magukat nem kímélve, adottságaikat egyesítve tették azt, amit egy rendkívül rideg közegben tenni lehetett. Nagyon sok ismert és kevésbé ismert hőse van az erdélyi magyarnyelvű színjátszásnak.
Gáspárik Attila az ismert hősök egyike.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

2014. december 28.

Egy intézmény története
Gáspárik Attila Megszületett Kolozsváron című színháztörténeti kötetének bemutatóját szervezték meg december 22-én a nagyváradi Illyés Gyula Könyvesboltban.
A nagyváradi származású Gáspárik Attila a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház főigazgatója, beszélt az erdélyi magyar színészképzés történetéről annak apropóján, hogy mostanában jelent meg az ezt a témát taglaló Megszületett Kolozsváron című interjúkötete. Gáspárik Attila azt vallja, hogy meg lehet szólítani úgy az embereket, hogy élvezettel hallgassák azt, amit az előadó összegyűjtött. Ennek az elvnek a szerző maradéktalanul eleget tett, hiszen sok anekdotával, humoros ki-, és beszólásokkal átszőtt mondandójával sikerült lekötnie hallgatóságát, és így a színháztörténeti ismertető nem egy unalmas expozé volt, hanem egy szórakoztató előadássá vált. Gáspárik Attila a magyar színjátszás történetét egészen a 18. századig vezette vissza, többek között emlékeztetve arra, hogy a magyar nyelvű színjátszás nehezen született meg az országban, mert az arisztokrácia sokáig nem akarta ezt, hiszen az a polgári öntudat erősödését hozta volna magával. Hozzátette: a színházcsinálásban a magyarok sokat köszönhetnek a szomszéd népeknek, például a németeknek. A 19. században végül csak létrejönnek Magyarországon a magyar nyelvű színházi intézmények, majd az 1920-as impériumváltáskor egy egészen új helyzet áll elő: az országhatáron kívül rekedt magyarság számára a színház rendkívül jelentős közösségteremtő intézménnyé válik.
Színészképzés
Újabb fordulatot jelent az 1940-es, majd az 1945-ös év az erdélyi magyar színjátszás történetében, ez utóbbi esztendő a romániai kommunista államberendezkedés kezdetét jelöli. Gáspárik Attila elmondta, hogy a román hatalom szovjet nyomásra magyar intézményeket állít fel 1946-ban annak érdekében, hogy Románia a második világháborút lezáró béketárgyalásokon minél jobb pozíciókhoz jusson Magyarországgal szemben, illetve azért, mert az új hatalom felismerte, hogy a tömeget lehet manipulálni a színházzal. Így jött létre Kolozsváron az egyetemi szintű színjátszó képzés. Az intézményt újraalakítják 1948-ban, miután Mihály királyt kiűzik az országból. A továbbiakban az előadó a kolozsvári színészképző történetét részletezve elmondva, hogy kik tanultak, és kik oktattak ott, milyen tantárgyakat tanítottak ott, mennyire vették komolyan az erdélyi magyar színházi világban ezt az intézményt stb. A szerző felelevenítette azt, hogy 1954-ben az egyetemet Marosvásárhelyre költöztették, feltehetőleg azért, mert akkor alakult meg a Maros Autonóm Tartomány, melynek szüksége volt magyar intézményekre. Jelenleg ötszáz hallgatója van a marosvásárhelyi felsőoktatási intézménynek, ahol román és magyar nyelvű doktorképzés is folyik, tette hozzá végül Gáspárik Attila. Az előadás végeztével a szerző dedikálta könyvét, mely interjúkat tartalmaz tizenegy erdélyi magyar színésszel, rendezővel és színházi szakemberrel, köztük Földes Lászlóval, Orosz Lujzával, Tanai Bellával, Taub Jánossal, Lohinszky Loránddal és Senkálszky Endrével, a függelékben pedig az intézmény életébe bepillantást nyújtó érdekes és értékes dokumentumok találhatók meg. A kötet kapható az Illyés Gyula könyvesboltban.
Pap István
erdon.ro

2014. december 30.

Marosszéki magyar intézményvezetők a megvalósításokról, tervekről
Intézmények, szervezetek vezetőit faggattuk az idei év megvalósításairól, jövőbeni terveikről. Gáspárik Attila elégedett a színházi élet alakulásával, Kilyén Ilka a lehetőségekhez mérten, az eddiginél is színvonalasabb EMKE rendezvényeket szeretne szervezni a jövőben, Soós Zoltánék többek között folytatják a Kultúrpalota felújítását, Tamási Zsolt pedig jövőben is szeretne az általa vezetett gimnázium diákjaival a közösség elé lépni.
Kilyén Ilka, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezetének elnöke szerint az EMKE gazdag évet zárt. Az Ábrám Zoltánt váltó elnök elmondta, igyekeztek a jól bevált programjaikat fenntartani. „Gondolok itt a Gyöngykoszorú-találkozók megszervezésére, a január elsején  szervezett  Petőfi-megemlékezésre, könyvbemutatókra, kiállításokra, a Don-kanyarban elveszettekről való megemlékezésre. De megtartottuk a Magyar Kultúra Napját, ezenkívül idén is önálló programokkal voltunk jelen a Marosvásárhelyi Napokon” – sorolta idei tevékenységeiket a színművész, aki szerint ezek a rendezvények még most is meg tudják szólítani a marosvásárhelyieket, még nem futották ki magukat. „Továbbra is szeretnénk ugyanazt a nívót nyújtani, mint eddig, és a lehetőségekhez mérten még színvonalasabban” – hangzott az összegzés.
Minőségi oktatást szeretnének
Tamási Zsolt, az újjáalakult Római Katolikus Teológiai Gimnázium igazgatója szerint az idei esztendő sikeres volt, mert hosszú készülődés és próbálkozás után sikerült elérni, hogy elinduljon az iskola. „Sok buktatóval járt, több akadályt is le kellett küzdeni, de mindez forgatókönyvszerűen benne volt. Nem könnyű önálló magyar iskolát létesíteni Marosvásárhelyen” – foglalta össze tételesen az utóbbi hónapokat az igazgató.
„A jövőben azt szeretnénk, ha ez az iskola, mely most már a szerződés aláírásával is hivatalossá vált, tovább tudna fejlődni, hogy haza tudjunk költözni a saját épületünkbe. Azt szeretnénk továbbá, ha diákjaink és megfelelő tanári karunk lenne ahhoz, hogy előkészítő, ötödik és két kilencedik osztályt  indíthassunk. Olyan körülményeket szeretnénk teremteni, gondolok itt a bútorzatra, felszerelésre, amelyek révén megvalósulhat a minőségi oktatás” – fogalmazott Tamási. Hozzátette: szeretné, ha többen hallanának az iskolájukról, ezért azokat a tevékenységeket, amelyeket elkezdtek, például a karácsonyi vásárt, a jövőben is folytatni szeretnék.  
Cél a közönségközpontúság
Gáspárik Attila, a Nemzeti Színház igazgatója szerint az idei év színház szempontjából nagyon jó év volt. „Ha jövőben mindez csak megismétlődhetne, már akkor is nagyon-nagyon boldogok lennénk. Az összes jelentős magyarországi és romániai fesztiválra eljutottunk, sikerült a nézőszámot tovább növelni. 1989 óta ennyi nézője nem volt a színháznak, mind a román tagozaton, mind a Tompa Miklós Társulat esetében. A főiskolára jelentkezők száma is növekedett, ami azt jelenti, hogy Marosvásárhelyen a színházi élet vonzóvá vált” – vélekedett az intézmény vezetője, akit azonban elkeserít, hogy például a városban a Félsziget fesztivált nem lehet újraindítani, és egyáltalán: úgy véli, hogy városi, helyi szinten hiányzott az egész évből a fantázia. A Nemzeti vezetője szerint Marosvásárhely sokkal többet megbírna, és sokkal többet tudna  megemészteni kultúrából, de ilyen hozzáállással még az Európa Kulturális Fővárosa címet is nehéz lesz megpályázni, nemhogy megnyerni. A színházra visszatérve, az igazgató kifejtette: „Szeretnénk tovább építeni a közönséghez közel álló színházunkat”.
Budapestről érkező tárlat
Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatójától megtudtuk: több nagyobb beruházásuk a vége felé közeledik, ezen belül nagyobb műemlék épületek felújítását fejezték be, például a Toldalaghy-palotát  és a múzeum várbeli épületét. 2014-ben kiállítások előkészítését is elindították, többek között jövőben fogják kiállítani Románia ókori ezüst- és aranyleleteit, ezenkívül be szeretnék mutatni a Mantegnától Hogarthig címet viselő metszetgyűjteményt, melyet a Budapesti Szépművészeti Múzeumtól kölcsönöznek.
Jövőre a terveik között szerepel a Kultúrpalota felújítási munkálatainak befejezése, és a Természetrajzi Múzeum, illetve a görgényszentimrei kastély felújítása. „Összességében az idei év a múzeum fejlesztése szempontjából közepesnek mondható,  elsősorban az adatbázisaink frissítésén dolgoztunk, de mindenképpen fontosnak tartom megemlíteni, hogy a vár felújítása nagyrészt készen van, és ami mindenképp kiemelkedő az a műkincsvásárlás, sikerült néhány különleges és értékes alkotást  venni az intézmény számára” – summázta az igazgató.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro

2014. december 31.

Választható tantárgyként oktatnák a néptáncot
Választható tantárgyként kellene bevezetni az iskolákban a néptáncoktatást Barabási Attila Csaba, a Maros Művészegyüttes igazgatója szerint, akinek távlati tervei között néptánc szakosztályok létesítése, illetve a magyar nyelvű főiskolai szintű néptáncképzés elindítása is szerepel – adja hírül Bíró Blanka és Vass Gyopár a kronika.ro-n.
A marosvásárhelyi hivatásos táncegyüttes vezetője úgy véli, ha nem teremtenek intézményes keretet a néptáncképzésnek, annak hosszú távon visszafordíthatatlan következményei lehetnek, hiszen lassan kikophat, feledésbe merülhet a népi hagyomány ismerete.
Barabási Attila Csaba 2007-ben lett a Maros Művészegyüttes magyar tagozatának igazgatója, illetve az intézmény aligazgatója. Az intézményt fenntartó Maros Megyei Tanács akkoriban jelezte, hogy a törvény értelmében az együttes alkalmazottainak minimum középiskolai végzettsége kell hogy legyen. Az első célkitűzés tehát az volt, hogy az érettségi nélküli táncosok diplomázzanak. Ezek után a táncosok további motiválása következett, mely valamelyest a fizetésükön is meglátszott.
„A táncosok különböző szaklíceumokban érettségiztek, de nem a szakmájuknak megfelelő szakon. Ezért megkérdeztem Gáspárik Attilát, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem akkori igazgatóját, hogy nincs-e lehetőség náluk táncosképzés bevezetésére? Be is indult a koreográfia szak, ahol azt szerettük volna, ha nagy hangsúlyt kap a néptáncoktatás” – mesélt a kezdetekről Barabási. A cél az lett volna, hogy az együttes táncosai szakképesítést szerezzenek ezen a szakon, majd iskolai néptánctanárokat képezzenek, de mindez szaktanárok hiányában elmaradt.
Fordított stratégia
Ezért most a legalsó szintről kezdenék az építkezést. A Maros Művészegyüttes a megyei tanfelügyelőséggel, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségével és a Teleki Oktatási Központtal partnerségben nemrég képzést tartott Szovátán, ahol a jelentkező pedagógusokat néptáncoktatásra képezték.
„Célunk a középiskolai néptánc szak indítása, a továbbiakban pedig mindez felsőoktatási képzés szükségességét is előrevetítené, tudniillik jelenleg az országban nincs magyar nyelvű, főiskolai szintű néptáncképzés, csak román nyelvű Bukarestben és Kolozsváron” – magyarázta az intézményvezető, hozzátéve, hogy ezt az ösvényt a román közösséggel együtt kell kitaposniuk.
A téma már többször felmerült tanfelügyelőségi berkekben is, és úgy tűnik, az illetékesek nyitottak erre a lehetőségre. Természetesen nem egy azonnal kivitelezhető tervről, hanem egy hosszabb kifutású folyamatról van szó, hiszen a szakot akkreditáltatni kell, az oktatóknak pedig meg kell szerezniük a szükséges képesítést.
Önkéntes kultúramentés
Jelenleg Maros megye több településén is opcionális tárgyként választották a néptáncot, többek között a nyárádszeredai, a szovátai, az erdőszentgyörgyi, de kisebb települések iskoláiban is. „Ahol erős tánccsoport működik, ott általában az iskolában is bevezetik a táncot opcionális tantárgyként” – mutat rá Barabási. Marosvásárhelyen is van erre lehetőség, az oktatást a Maros Művészegyüttes táncosai vállalták fel, akiket azonban olyan rosszul fizetnek, hogy nem érné meg folytatni az oktatást. Barabási Attila Csaba néptáncprofilú szakosztályok indítását is érdemesnek tartja, amelyeknek szerinte nemcsak a Marosvásárhelyi Művészeti Gimnáziumban, hanem a Bolyai Farkas Gimnáziumban, de akár Nyárádszeredában és Szovátán is helye lenne. „A kilencvenes évek elejétől napjainkig a néptáncmozgalom önkéntesek révén működött. Hál’ istennek ezt az időszakot átvészeltük, de ha nem intézményesítik a néptáncoktatást, a jövőben problémák lehetnek” – vélekedett az igazgató.
Király: a diákot is meg kell kérdezni
A tantervet az oktatási minisztérium hagyja jóvá, azt bonyolult módosítani, de annyira zsúfolt, hogy nehezen illeszthetők be új elemek, fejtette ki megkeresésünkre Király András. A tanügyi államtitkár jó elgondolásnak tartja a Maros Művészegyüttes tervét, és szerinte meg lehet találni a kivitelezésre is a megoldást. Nem feltétlenül kell módosítani a tanterven, hogy állami vagy akár önkormányzati finanszírozásból megoldódjék a néptáncoktatás, például az elemi osztályokban a tornaóra megnevezése testnevelés és ritmikus mozgás, ide akár a néptáncoktatás is beilleszthető.
A szakember szerint az ötlettel az iskola vezetőtanácsát is meg lehet keresni, és akkor fakultatív óraként is beilleszthetik, ez esetben a szülők vagy az önkormányzat finanszíroznák a képzést. Az államtitkár elmondta, a művészeti gimnáziumokban is lehet indítani hivatásos néptáncképzést, akár úgy is, hogy a fél osztály például balettet, a másik fél pedig néptáncot tanul. Elengedhetetlen feltétel, hogy az oktatónak legyen pedagógiai modulja, tehát rendelkezzék pedagógiai ismeretekkel, ne csak táncolni tudjon, szögezte le Király András.
Az államtitkár arra is felhívta a figyelmet, hogy nem lehet az egyedi esetekből kiindulva általánosítani, mert ahol nincs hivatásos néptáncegyüttes, nehezen lenne megoldható az oktatás, a tanintézetek nem találnának profi oktatót. Másrészt fel kell mérni, hogy a diákok, a szülők körében van-e igény a néptáncra, szögezte le a szakpolitikus – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

2015. január 13.

A betű és könyv igézetében két éjjel-nappal
Sajtótájékoztatót tartottak a Zanza kávézóban a Studium-Prospero Alapítvány szervezésében azokkal az intézményekkel, alapítványokkal, személyekkel, amelyek/akik részt vesznek az Olvass fel Marosvásárhelyért! program kivitelezésében.
Vass Levente, a Studium alelnöke fontosnak tartotta kiemelni, hogy a maratoni felolvasás két napján és két éjszakáján szem előtt tartják, hogy olyan marosvásárhelyi, megyei írók, alkotók műveiből olvassanak fel, akik kötődnek a városhoz, vagy valamilyen – életükkel, tevékenységükkel – kapcsolatos évforduló teszi igencsak aktuálissá jelenlétüket. Mindjárt fel is sorolta a három legfontosabbat – Reményik 125., Kölcsey 225. és Mikes Kelemen 325. születési évfordulója teszi igencsak időszerűvé, hogy „jelen legyenek” a felolvasó maratonban. „A dolog lényege, hogy ezekkel a rendezvényekkel élhetőbb, élvezhetőbb, olvashatóbb Vásárhelyt teremtsünk önmagunk és a körülöttünk élők számára” – mondotta a Studium alapítvány alelnöke.
A beszámolón elhangzott, hogy valamennyi szervező – a Studium-Prospero Alapítvány, a Rotaract Club Téka, a marosvásárhelyi román Rotaract klubok, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, a Vatra és a Látó szépirodalmi folyóiratok, a megyei és Teleki Téka könyvtár, valamint a Romániai Írók Szövetségének Maros megyei szervezete – elsődleges feladatának tekinti az inter- és multikulturalitás megteremtéséhez való hozzájárulást. A Rotaract Club Téka képviseletében megjelent Ferenczy Anna elmondta, rendkívül hálásak, amiért már tavaly is felkérték őket a bekapcsolódásra, s ez a felkérés az idén megismétlődött.
A Studium-Prospero Alapítvány közkapcsolati felelőse, Kovács Réka megerősítette, az idén is két alkalommal lesz lehetőségük felolvasni: január 15-én, a román kultúra napján, Mihai Eminescu születésének évfordulóján marosvásárhelyi román szerzők, évfordulós román szerzők, valamint a teljes magyar irodalom szerzőinek románra fordított műveiből válogathatnak kedvükre az olvasni vágyók. Majd január 22-én, a magyar kultúra napján marosvásárhelyi magyar szerzők, évfordulós magyar szerzők művei lesznek a terítéken, valamint a teljes román irodalom magyarra fordított alkotásai.
A Nemzeti Színház igazgatója, Gáspárik Attila felhívta a figyelmet arra, hogy ez a felolvasómaraton nem az elitnek szól. Ő maga például 15-én hajnali 6 órakor fog moderálni, mert sok esetben elhangzott a vád, hogy „bezzeg a kombináti munkások hajnali hatra mennek dolgozni, miközben a színészek valamikor tízkor indulnak el”. Nos, meg akarja mutatni, hogy a színész, sőt, a színigazgató is tud hatkor kezdeni. Mi több, 22-én, a sportról szóló hajnali beszélgetés-moderálást hajnali ötkor kezdi.
A találkozó leglényegesebb eleme mindenképpen az volt, hogy egy sor újdonságot tudhatott meg a felolvasásra készülő közönség. Óráról órára váltják majd egymást a meghívottak, akikkel a felolvasással párhuzamosan lehet majd beszélgetni. És minden meghívottnak kötelező módon válaszolnia kell majd hat kérdésre. Elkészítették a rendezvény mobiltelefonos alkalmazásait, amelyeket a rendezvény plakátján és szórólapjain feltüntetett QR kód segítségével lehet majd letölteni az okostelefonokra. De a felolvasás élőben is követhető. Otthonról a www.facebook.com/olvassfelmarosvasarhelyert, illetve https://www.facebook.com/citestele?fref=ts oldalon a rendezvény napján lehet követni, itt megtalálható az élő közvetítés linkje.
A rendezvények helyszíne mindkét dátumon a Zanza Cafe&Lounge (Rózsák tere 52. szám). Felolvasási szándékukat az érdeklődők jelezhetik az [email protected] e-mail címen, vagy hívhatják a szervezőket a 0730-627.439-es telefonszámon. De előzetes egyeztetés nélkül is bejöhetnek a kávézóba felolvasni a rendezvény napján, például 15-én 0.00 órától 24.00 óráig.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

2015. január 17.

A sors játszik velünk?
Beszélgetés Szávai Gézával
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata a magyar kultúra napját felolvasó-színházi előadással ünnepli. A küsmödi születésű, Budapesten élő prózaíró, Szávai Géza Akit átvisznek a hegyen című drámájának erdélyi ősbemutatójára kerül sor január 22-én 19 órakor a színház Underground termében. Az előadást követő beszélgetésen a közönség is faggathatja a szerzőt. Előzetesen mi is feltettünk néhány kérdést neki.
– A regényíró "futó kalandja" az Akit átvisznek a hegyen, vagy mélyebb érdeklődés, távlatosabb, "komoly szándék" fordította a dráma felé?
– Az életünk részeként foglalkoztatott a dráma, nem pedig műfajként. Hiszen a dráma úgy vesz körül minket, mint a levegő. Nem csupán körülvesz, hanem állandóan bennünk van, lüktet, mint a ki-be lélegzett levegő, hogy a hasonlatnál maradjunk. Én igazi nagy drámaként éltem meg gyerekként azt, hogy az emberektől mindent elvettek. Nagyapáim nemzedéke erre szinte ráment, de a gyerekek és az unokák sem úszták meg. Még ünnepelniük is kellett a lemondást a közösségi érzés jegyében. Senki nem akarta ezt, mégis megtörtént… És vagy három évtizeddel később a rendszerváltozásnak és privatizációnak nevezett komédia keretében velük (!) ismétlődött (ismétlődik azóta is) ama nagy dráma fordítottja: a mindenkiét egyéneknek adják. Egyéneknek, nem mindenkinek… És zajlik az a hatalmas dráma, amit alig képes átfogni az egyes emberi elme, mert két ilyen hatalmas, ellentétes folyamat több százmilliós embertömeggel még nem zajlott ilyen rövid idő alatt a történelemben (mindennek a kollektivizálása, majd mindennek a tragikusan átláthatatlan, primitív szétkapkodása, szétráncigálása).
– Ezek szerint a kortárs drámák kinn az életben, a színházon kívül zajlanak?
– A kérdés provokál, és csapdát állít, de megkísérlem kikerülni. Igen, az élet tele drámával. Akkor is, és ott is tele az élet drámával, ahol nincs is színház. De saját műfajomról, a regényről is elmondható: ott is regények zajlanak az emberekkel, ahol ezt nem írják regénybe… Fiatalkoromban ez volt az én regényírói életem drámája. Végeérhetetlenül ünnepeltük a Nagy Kondukátort, és közben azon kellett gondolkodnom, hogy ami velünk történik, azt nem lehet, nem szabad regénybe vagy drámába írni. És akkor mégis megpróbáltam regénybe írni ezt a mindannyiunkat érintő, történelmi súlyú drámát, ami kitöltötte az életünket. Úgy gondoltam, megtaláltam azt a formát, amelyben ez a léthelyzet megjeleníthető. Megírható, ábrázolható. Tudtam, hogy nem közölhető, de úgy gondoltam, hogy ha a kéziratot elveszik tőlem, akkor sem zárhatnak be érte, mert védhető, ahogyan az élet is védeni igyekszik magát. A makacs ("köposz") Molnár Vencel nem lép be a kollektívbe, végletekig elszánt, nem fél. Gyerekük sincs (ez megint egy dráma, hogy miért nincs), vesztenivalója sincs az életén kívül. Már mindenki belépett, már kulákok sincsenek, őt "megszüntették mint kulákot". Az újságok megírják, hogy győzött a szocializmus. De ott van Molnár Vencel. És a szocialista Románia két magyar szekusa, Kovács Coloman és Zudor Antal egy éjszaka elviszi a fekete kocsival Molnár Vencelt. És másnap reggelre Molnár Vencel tényleg önként kéri, mi az, hogy kéri: követeli, hiszen neki joga van belépni a kollektívbe… A regényben aztán mindhármuk későbbi sorsa is felvillan.
– Tehát azt a nagy emberi drámát, amelyről beszélsz, regényben, méghozzá "védhető" regényben írtad meg?
– Regényben írtam meg a drámát. 1986-ban fejeztem be, Oszlik a bál – Utójáték címmel jelent meg (eddig kétszer) a rendszerváltozás, 1989 után. És megírása idején azért gondoltam védhetőnek, mert ha engem is vallatnának, mint Molnár Vencelt, akkor "igazoltan" állíthatnám, hogy kérem, ebben a regényben is győzött a szocializmus. Molnár Vencel beállt… És volt még tartalékban egy "drámai" érvem. Szeretném büszkén azt mondani, hogy miként a japán harcosok, az esésből, a zuhanásból is emelkedési energiát akartam nyerni. De nekem nincs jogom a nyomorúságomról ilyen rafinált nagyképűséget állítani.
– Azt akarod mondani, hogy a védekezés stratégiája is benne foglaltatik a regényben, vagy miként mondod, a regényben megírt drámában?
– Igen. Ha megtalálják nálam a kéziratot (egy példányt persze sikerült közben külföldre juttatnom, másikat apám méhesében rejtettem el), szóval, ha engem bevisznek, akkor azt mondom a vallatóknak: ebben a regényben nekem nincsen egyetlen mondatom sem! Mert tényleg nincsen egyetlen elbeszélői mondat sem a könyvben. A szereplők beszélnek: magukban, egymással, abszolút egyénien, nagyon sajátságos stílusban… Én a magam (szerzői!) nevében egyetlen olyan mondatot sem tudnék mondani, mint a szereplőim!
– Mégis szervesen összeállt a regény.
– És sok évvel később, múlt nyáron ennek a regénynek azt a drámai részét, amelyben a szekusok egy éjszaka átviszik a Kárpátokon Molnár Vencelt (sőt éreztetik, hogy meg sem állnak akár Szibériáig!), könnyen "írtam át" drámába. Hiszen csupán jelölnöm kellett, ki beszél. És felhangzik ez a többszólamú, komikusan groteszk történet, melyben előttünk válik hihetővé: megtörik, akit átvisznek a hegyen.
– Végül is regény- vagy drámakísérletről beszélhetünk?
– Regényként teljesen egyértelműen: regényszerű regény! Megjelent orosz és román fordításban is. Az eredeti magyar változat mintájára "kivontuk" a román regényből is a drámát, megjelenés előtt áll. Az orosz drámaváltozat is készül… A drámát kísérletnek érzem (most már több nyelven). És engem az életben zajlott dráma általánosan (más helyütt, más korban is) érvényes emberi hozzáférhetősége, átélhetősége érdekel. Az pedig színpadra vihető, és ebben nagyon nagy szabadságot kínál a szöveg a színházi embereknek. Fantasztikus élményem volt Budapesten az Írók Boltjában, amikor a drámakötetet bemutattuk. Az Örkény Színház művészei olvastak fel belőle egy részletet. Az eseményt moderáló Bán Magda két sorba helyezte el a színészek székeit: elöl kettőt, mögéjük a Molnár Vencelét. Mintha a fekete kocsiban ültek volna. És amint olvasni kezdték a számukra egyenként fura szövegeket, hirtelen ők is, mi is arra eszméltünk, hogy élni kezd az összhangzat… Izzik a helyzet és a szövegegyüttes.
– Ezek szerint igen jelentős a rendező szerepe. A vásárhelyi felolvasó-színházi előadást Gáspárik Attila rendezi. Mit vársz el tőle?
– Tőle is, a felolvasó színészektől (Berekméri Katalin, Benedek Botond, Varga Balázs, Györffy András, Csíki Szabolcs) is arra a felszabadult kísérletezőkedvre számítok, amely a hangzás játékával, erejével idézi fel a drámai élethelyzetet. Hiszen ez a fontos. Az átélhető felidézés. Ennek útjai máris komoly változásokon esnek át. A színpadi technika, a teljesen megújult mozitechnika, az újabb vizuális csodák világa sok mindent átalakít, újabb színpadi kísérletek és esélyek felé lendítheti a drámát, de a csoda akkor is működik, ha három széken ülve elhitetik velünk a színészek: egy fekete dubában két szekus éppen viszi át a hegyen a makacs Molnár Vencelt.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

2015. január 21.

Felolvasószínház
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház idén több helyszínen ünnepli a magyar kultúra napját, a magyar nemzeti himnusz megszületésének évfordulóját.
A felolvasó-színpadi sorozat keretében ezúttal Szávai Géza küsmödi születésű, Budapesten élő elismert prózaíró Akit átvisznek a hegyen című első drámája kerül bemutatásra január 22-én este 8 órától a színház Underground termében.
Az erdélyi ősbemutató szereplői: Benedek Botond, Varga Balázs, Györffy András, Berekméri Katalin, Gáspárik Attila és Csíki Szabolcs.
Szávai Géza saját regényéből adaptált színjátéka utazásra hív "Transzilvániában, két világ (Európa- Ázsia), két világrend – és két történelmi korszak – határvidékén" két szekussal és egy, a maradék méltóságához és csepp földjéhez foggal-körömmel ragaszkodó szegényparaszttal, Molnár Vencellel, aki nem hajlandó beállni a kollektívbe, ezért egy éjszaka érte jön a fekete autó...
Az előadás után a szerző, Szávai Géza és Novák Zoltán történész részvételével közönségtalálkozóra kerül sor. A szerző a helyszínen dedikál.
Népújság (Marosvásárhely)

2015. február 20.

Jánosházy György halálára
Jánosházy György halálával olyan értelmiségit veszített Erdély magyar kultúrája, aki a legnehezebb időkben is mércének számított közéletünkben. Költői, színház- és művészetkritikusi, szerkesztői munkásságával nap mint nap bizonyította, hogy alkotni csakis a legnagyobb igényességgel érdemes.
1922. június 20-án született Kolozsváron, jogtudományi, majd rendezői oklevelet szerzett, és már 1943-tól rendszeresen közölt verset, műfordítást. Sokműfajú alkotó volt, de akár költőként, akár román, angol, francia, olasz, spanyol, katalán, német szerzők fordítójaként, akár irodalmi tanulmányok vagy operaszövegek szerzőjeként ugyanaz az értékközpontúság és pontosság, ugyanaz a biztos értékítélet jellemezte. A Kolozsvári Állami Magyar Opera dramaturgjaként és rendezőjeként, a kolozsvári Erdély, Igazság, Korunk, a marosvásárhelyi Művészet szerkesztőjeként, az Igaz Szó, majd a Látó főszerkesztő-helyetteseként jelentős irodalom- és színházszervezői szerepet töltött be.
Hallgatásának is fontos üzenete volt, hiszen 1947-es, Az őrült nagyúr jármában című első kötete után sokáig nem jelentetett meg egy újabb önálló verseskönyvet, viszont számos magas színvonalú fordításkötetet, művészeti monográfiát jegyzett, esszéi, tanulmányai ugyancsak folyamatos alkotókedvét bizonyították, és módot adtak neki arra is, hogy egy zárt társadalomban ablakot nyisson olvasóinak a világkultúrára.
Az 1989-es rendszerváltás után ismét teljes energiával tért vissza a költészethez, szonettkönyvek sorával gazdagította a magyar irodalmat. Közben pedig több Shakespeare-drámát újrafordított, és a világirodalom klasszikusait is értő, míves fordításban adta a magyar olvasók kezébe.
Hosszú időn át cselekvően részt vett a Romániai Írószövetség munkájában, jelentős kollégánktól, barátunktól búcsúzunk el most, de életműve velünk marad, alkotói igényessége továbbra is példa lesz számunkra.
A Romániai Írószövetség
Marosvásárhelyi Fiókja nevében
Markó Béla elnök
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház közössége megrendüléssel értesült
JÁNOSHÁZY GYÖRGY
költő, író, szerkesztő, színházi szakember haláláról.
Jánosházy György 1922-ben született Kolozsváron. Előbb jogi, majd színházi rendezői oklevelet szerzett a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben, és későbbi pályafutásában mindvégig jelentős helyet foglalt el a színházhoz, a színművészethez kötődő tevékenység.
Az 1960-as években két szakaszban is volt a Marosvásárhelyi Állami Színház irodalmi titkára, mely periódusban jelentős előadások színreviteléhez járult hozzá. Szerkesztőként, a művelődési lapok kulturális rovatának munkatársaként vagy vezetőjeként értő és lényegretörő kritikákkal véleményezte a társulatok tevékenységét. A Marosvásárhelyen zajló színházi életet mindig kiemelt figyelemben részesítette. Erről tanúskodnak olyan írásai, mint A költő igaza, avagy a rendező bátorsága (Az ember tragédiája) – Igaz Szó, 1975, Állítsátok meg Arturo Uit! – Utunk, 1976, A játék komolysága – Sütő András vígjátéka (Vidám sirató egy bolyongó porszemért) – Utunk, 1977, Trójában hull a hó – Utunk, 1982, Hol a sirály (Sirály) – Erdélyi Napló, 1996, de emlékezetesek a Marosvásárhelyi Rádióban Jászberényi Emesével folytatott színházértékelő társalgásai is.
Műfordítóként az angol, francia, olasz, spanyol, katalán és német irodalom remekeit osztotta meg a magyar olvasó- és színházi közönséggel. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház 2001-ben mutatta be a katalán Josep Maria Benet i Jornet drámaíró Színésznők című darabját az ő fordításában. Műfordításai (pl. Shakespeare összes drámája), kultúrtörténeti jelentőségű esszéi, képzőművészekről készült kismonográfiái, szonettjei mindenki számára emlékezetes olvasmányélményt jelentenek.
2014-ben a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a Látó folyóirat a közölt színházi szövegek alapján Gáspárik Attila javaslatára, a színház kategóriában Christopher Marlowe: Nagy Tamerlán című művének fordításáért különdíjban részesítette Jánosházy Györgyöt.
Távozása nagy veszteséget jelent az erdélyi és az összmagyar kultúrának egyaránt.
Jánosházy György emléke előtt kegyelettel hajt fejet
a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház.
Népújság (Marosvásárhely)

2015. március 3.

Gondolkodást provokáló előadás
Bartis Attila Marosvásárhelyen született szerző A nyugalom című drámáját mutatja be március 7-én, szombaton este fél nyolckor a kisteremben a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata.
A bemutatót megelőző keddi sajtótájékoztatón Gáspárik Attila színházigazgató beszélt a produkcióról, mérföldkőnek nevezte a színház életében, amely olyan témákat feszeget, amelyekre eddig nem volt példa. Arra a kérdésre, hogy miért esett erre a darabra a választás, Keresztes Attila művészeti igazgató elmondta, a tavaly már dolgoztak Radu Afrimmal, az Ördög próbája című előadáson, ami után megkérdezte a rendezőtől, folytatják-e a közös munkát, Afrim pedig azonnal rábólintott. Bartis Attila A nyugalom című regényével öt-hat éve találkozott Radu Afrim, a könyv bukaresti bemutatóján. Azonnal megszerette, és tervezni kezdte színpadra vitelét.
A szombaton bemutatásra kerülő produkció dramatizált változat, amely A nyugalom című regény és a szintén Bartis Attila által jegyzett Anyám, Kleopátra című színdarab ötvözéséből született a próbafolyamat során.
Az előadásnak nem célja a tabudöntögetés, érzelmileg kívánja megérinteni a nézőt: érzelmeket, erotikát, humort, zenét, szövevényes cselekményt, anya-fiú, nő-férfi kapcsolatokat mutat be a szétesés, a szexualitás viszonylatában.
A sajtótájékoztatón elhangzott, nem a széles tömegeknek szánják a darabot, sokkal inkább egy szűkebb rétegnek, a rendező szavaival azoknak: „akik a jó irodalmat szeretik és nem a könnyű olvasmányokat”. Az előadás igényli a nézői értelmezést, provokálja a gondolkodást – hangsúlyozta Radu Afrim.
Arra az újságírói kérdésre, hogy vajon megérett-e a vásárhelyi közönség egy ilyen produkcióra, elmondták, a színház két lépéssel a közízlés előtt jár, ez egy kísérleti előadás, amely 18 éven felülieknek szól.
A darab főszereplői: Bányai Kelemen Barna és B. Fülöp Erzsébet. Rendező: Radu Afrim, díszlettervező: Adrian Damian, jelmeztervező: Márton Erika, rendezőasszisztens: Berekméri Katalin.
Antal Erika |
Székelyhon.ro

2015. április 11.

Gondolatok egy könyvről
Csinta Samu: Erdély újranemesítői Heti Válasz Kiadó
A visszaszolgáltatások nyomán egyre többen jelennek meg, lakják be immár életvitelszerűen és felelősen az ősi birtokot, válnak az erdélyi magyar társadalom szerves részévé. Ki több, ki kevesebb sikerrel, elszántsággal, büszkén viselve vagy éppen titkolva származását – hiszen végső soron jövőt félő emberek ők is –, kit mennyire hurcolt meg az a bizonyos huszadik század. Építenek, restaurálnak, s közben bennünk is építik a korábban nem is létező vagy igencsak romossá pusztított önazonosság-tudatot. Róluk, az erdélyi arisztokrácia hat családjáról szól Csinta Samu Erdély újranemesítői című könyve.
"Amikor Csinta Samu megkeresett, hogy egykori családi birtokaikon újjáépítésbe kezdő erdélyi arisztokratákkal tervez könyvet írni, fellelkesített. Tudtam, hogy nem az édesbús múlt újbóli elsiratásában lesz majd részünk. Nem Tündérkertben bolyongunk céltalan. Az újrakezdőkkel folytatott beszélgetésektől olyan energiákhoz juthatunk, amelyek szemlélődőből építővé nemesítenek bennünket. Érdekelt, hogy Erdélyországban miként akadályozzák és hogyan segítik az újrakezdést. Meg aztán mintát is reméltem a határon innen élő magyarok számára, elvégre a mi dolgunk sem más, mint a megszólalóké, hogy úgy találjuk meg a helyünket a XXI. századi környezetben, hogy közben a szocializmusban felszaggatott gyökereinket is visszaerősítsük. Hogy utat építsünk a felszántott múltból az otthonosan berendezett jövőbe." (Borókai Gábor)
"Az Erdély újranemesítőit olvasva eszméltem csak rá, hogy ha valami, akkor nekem eddig Erdélyből ez hiányzott. Ha valakik, akkor ők hiányoztak. A hajdani Tündérkert a Kálnokykkal, a Telekikkel, a Hallerekkel lett teljes. A »megmaradni, gyarapodni, visszaszerezni« hármas jelszavából ez idáig csupán az első részcél megvalósulására láttam garanciát. Most, Csinta Samu könyve olvastán már tudom, hogy a másik kettőre is él még a remény. Félreértés ne essék: visszaszerezni identitást, közösségtudatot, hitet úgy is lehet, hogy mindeközben nem kell elvenni semmit senkitől. Különösen nem egy nemesített, újranemesített világban. Ahol azok szolgálhatnak mindenki számára követendő például, akiknek nem kellett újranemesedniük." (Ballai Attila)
Az Erdély újranemesítői című könyv marosvásárhelyi bemutatójára április 15-én, szerdán 18 órakor kerül sor a Kultúrpalota kistermében. Közreműködik: Szucher Ervin újságíró, Gáspárik Attila színművész, Molnár Tibor – hegedű; Molnár József – brácsa (a Tiberius vonósnégyes tagjai); Kostyák Márton – nagybőgő (a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia szólamvezetője).
Népújság (Marosvásárhely)

2015. május 11.

Marosvásárhelyen adják át a Communitas ösztöndíjait
Az RMDSZ által létrehozott Communitas Alapítvány Ösztöndíjbizottsága idén tizenharmadik alkalommal adja át az Alkotói Ösztöndíjakat.
Az ünnepi gála május 15-én, pénteken délután 4 órakor kezdődik a Művészeti Egyetem Stúdió Színházában (Köteles Sámuel utca 6. szám). Köszöntőbeszédet mond Markó Béla, az Alkotói Ösztöndíjbizottság elnöke, a rendezvény házigazdája Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója lesz.
Az esemény keretében kiállítás nyílik a 2014-es képzőművészeti díjazottak munkáiból, az alkotásokat Sipos László festőművész, grafikus méltatja. Ezt követően a résztvevők a 2014-ben irodalom, zeneművészet, film és televízió, valamint színházművészet kategóriákban díjazott ösztöndíjasok műsorát tekinthetik meg.
Antal Erika
Székelyhon.ro

2015. május 16.

A romániai magyar tabutémák leltára
Szociológiailag teljesen irreleváns, ám mégis „dokumentum-értékű leltárt” készítettünk azokról a dolgokról, amelyekről köztudott: ezeket nem jó firtatni. Ha Ön újságíró és van önbecsülése, ne olvassa el a következőket.
A módszer: e-mail-ben felkérő-leveleket küldtünk ki körülbelül ötven címre. Szövege:
"Kedves szerzőtárs! Kéréssel fordulok hozzád. A Transindex számára készítek egy összeállítást a romániai magyarság úgynevezett szent teheneiről. Szent tehénen olyan személyt, intézményt, gondolatot, mentális toposzt stb. értek, amit mindig elnéző megbocsátással kezelünk a sajtóban, a közbeszédben. Máshogyan közelítve: melyek azok a bálványok, amelyeknek – mint minden bálványnak – születésükkor máris eljött az alkonyidejük, de erről nem illik beszélni."
A válaszokat montázsban közöljük. Szerzőink csoportja sok tekintetben heterogén; az ankét külön érdekessége, hogy a megkérdezettek – akiknek politikai nézetei számos témában erőteljesen eltérnek egymástól – gyakran ugyanazokra a jelenségekre mutatnak rá.
Általános, a társadalmat jellemző, szent tabutémák
1. A kisebbségi eliteken belüli gazdasági érdekcsoportok hálózatai és kapcsolataik érdekszövevénye a magyarországi és az adott országon belüli – jórészt a titkosszolgálatokhoz is kapcsolódó – gazdasági érdekcsoportokkal. A romániai magyar maffiák. Látott már valaki személyes vádakon (és válasz jogán) kívül valamit erről a magyar sajtóban? Esetleg a félénk átvételét annak, amiről a román újságok már hetek (évek) óta cikkeznek (lásd a Csibi-ügyet).
Akiktől a válaszok érkeztek:
Bakó Rozália, Bálint Ferenc, Bara Gyula, Bárdi Nándor, Boros-Dali Lehel, Daczó Kati, Fall Sándor, Horváth Gizella, Gáspárik Attila, Kelemen Zoltán, Lukács Csaba, Toró T. Tibor, Stanik István, Szabó Tünde, Vandra Attila, Zilahi Imre.
2. A korrupció kérdése, amely a magyar többségű településeken és a magyar intézményrendszerben is a többségi habituális világokhoz hasonló viselkedésformákat és technikákat gerjeszt.
3. Az oktatás minőségének és megszervezésének kérdése. A Sapientia Egyetem csődje. Az erdélyi magyar oktatás módszertani és tartalmi reformjának szükségessége. A lassan általánossá váló funkcionális analfabetizmus – vagyis a romániai magyarok kb. 60%-a nem érti, amit elolvas. A versenyvizsga-rendszert és a magyar oktatásügyet is áthálózó korrupció.
Ugyanez más irányból: arról rengeteget hallunk, hogy a magyar iskolákban nem jók a tanárok, suttogjuk az utcasarkon, hogy mindenért ők a hibásak, de arról, hogy egyes tanárok mennyit áldoznak a szabad idejükből arra, hogy a diákok szakkörre járhassanak, kirándulni mehessenek, az iskolában sulibulit lehessen tartani, s ezt az időt egyesek a családjuktól vonják el, arról mikor olvasunk? 4. A politikai retorika és a társadalmi valóság viszonyrendszere. Az autonómia, kettős állampolgárság, státustörvény, Budapest központúság stb., és a mindennapok habituális világa, léptéke, a mindennapi cselekvést irányító szokásvilág közti szakadék. A magyarságtudatból nem lehet megélni – a magyarságtudat túlzott kultivációjáról és káros voltáról mikor olvasunk a sajtóban? 5. A kulturális és az egyházi elitek 1989 előtti viszonya a hatalomhoz; az aggódás és kitartás diskurzusok tematizálóinak családi-migrációs története.
6. A gondolkodás-ökonómia hiánya, a közéleti és kulturális toposzok felülvizsgálatának lehetetlensége. 7. A középosztályosodás formáinak követése (társadalomtörténetileg valós, egzisztenciális középosztályosodás nélkül.)
8. A sajtó mindenhatóságának tévhite.
Romániai magyar öntetszelgés
1. Az erdélyi magyar kultúrfölény-tudat.
2. Erdély, mint földrajzi és gazdasági értelemben komoly tartalékokkal bíró régió tévhite. Az, hogy Erdély a mintaadó régió.
3. A humán jellegű műveltség felülértékelése. A "magyar önazonosság". Nemzeti erényeink konzisztencia nélküli listája.
4. Az erdélyi jobb magyarság hite Budapesthez viszonyítva.
5. A furfangos székely, a "vártán álló székely" toposza, a jég hátán is kreatív székely képe (amely egyike a balkáni tomboló-lázadó jellemképeknek – lásd Emir Kusturica filmjeit –, a mindenhez alkalmazkodó, személyiségtorzító léthelyzet-igények kompenzálására). A székely bicska.
6. A falusi műveletlen lelkész és a frissen végzett hitoktatók a helyi társadalmakban. Az egyházak középkori tekintélyelvűsége, az egyházak tehetetlensége a valódi közösségépítésben. Az egyház és a papok - véleményükkel szembeszállni ma is akkora szentségtörés, mint a Különös házasság idején.
7. Az állítólagos bánsági tolerancia
Humanoid szent tehenek
1. Választottjaink általában. Választottjaink magánélete, vezetőink külföldön felhalmozott vagyona. A magyarság vezetőinek politikai múltja, összefonódása a kommunizmussal, a titkosszolgálattal. Frunda és Verestóy titkosszolgálati kapcsolatai. Tőkés magánéleti botlásai. Tőkés Lászlóról mikor lát már napvilágot egy olyan cikk, amelyik megpróbálja helyére tenni Tőkés Lászlót érdemeivel és hibáival egyetemben? Amiről hallunk és olvasunk: a). egyáltalán nincs igaza b.)Teljesen igaza van. Markó második házassága.
2. Az újságírók általában. A korrumpálhatóságuk, a szerkesztőségek összedolgozása különböző politikai érdekcsoportokkal. A külföldi és hazai politikai szervezetek és sajtó közötti anyagi összefonódások. A szakmailag felkészületlen, potyaleső, dörgölőző, beszari újságírók ármádiája. A magyar média képtelensége a modernizálódásra.
3. Az egyházak általában. Az egyházak pénzügyei. Általában a megújulásra, az új kor kihívásaira nehezen mozduló történelmi egyházak, bár ezek ideje nem járt le. Patriarchális fundamentalizmusuk. A klérus belső élete, az egyházi korrupció; az egyházak túlsúlyos részvétele a közélet minden területén.
A "feddhetetlen" egyházi emberek (főleg katolikus papok) magánélete. Az egyházi ingatlanok teljes visszaszolgáltatása – mit tenne az egyház, ha most rászakadna több száz iskola, kórház, középület? Kiadná bérbe. A vallás megtartó erejének tévhite. Hogy folyamatosan csökken a történelmi egyházak hívőinek száma.
4. Az RMDSZ általában. A Communitas alapítvány. Vezetőink minősége. A állammodell szerint felépülő RMDSZ.
5. A civil társadalom általában. Ugyanolyan visszaélések lennének akkor is, ha a civilek osztanák ki a pénzeket.
6. Pop. Dancs Annamari, sepsiszentgyörgyi popsztár.
7. Tételesen: Németh Zsolt, Orbán Viktor, Sütő András politikai múltja, Szász Jenő, Tőkés László, Verestóy miből szerezte a vagyonát?
Kányádi Sándor, Király Károly, Tempfli atya megyéspüspök, Cs. Gyímesi Éva. Volt valamikor Szőcs Géza, Domokos Géza, de az ő bálványuk már ledőlt, őket bántatlanul szabad szidalmazni, sőt, egyesek el is várják ezt. Hasonló állapot fele tart egyrészt dr. Csapó József, másrészt Markó Béla, Frunda György. Tőkés püspök külön kategória, egyeseknek bálvány, másoknak maga a megtestesült rossz.
Mártírjaink. Például Brassóban Dr. Szikszai Jenőt ma tanári példaképként tartják nyílván, s felemlíteni, hogy "ha én ma az ő pedagógiai módszereit alkalmaznám... " szentségtörés. Reményik Sándor és Wass Albert életútja. Orbán Balázs, Petőfi Sándor.
Szent intézmények
A két világháború között működő, 1989 után újraalakított országos magyar intézmények (EMKE, RMGE, stb.). EME – többször is. MVSZ, EMTE, Partiumi Keresztyén Egyetem, EREK, KREK, FIDESZ, MPSZ.
Az ugar, mint helyszín szent tehenei
1. A hagyományok általában. Szoboravatások és koszorúzások. A székely himnusz. A március 15-i stb., stb. ünnepségek, koszorúzások üressége. A teljesen idiotikus szavalóversenyek. Templomépítések. 2. A trendi ócskaság: az aradi szoborcsoport. Csíksomlyói búcsú (ki meri leírni, hogy hótt unalmas, no meg néha kész röhej, ahogy magyarországi buszokban lúgagyú turisták jönnek indiai atmoszférát szippantani)
3. Kolozsvár, a kulturális főváros toposza. Marosvásárhely.
Politikai kinyilatkoztatások
1. A kisebbségi kérdés etnicizálódása, etnikai burokba zárása, amely nagyban hozzájárul a politikai pluralizmus intézményesülésének hiányához.
2. A transzilvanizmus.
3. A remény, hogy Románia csatlakozása az EU-hoz automatikusan megold minden etnikai problémát.
További tabujelenségek
1. A romániai magyar korrupció általában.
2. Az alkoholizmus. A falusi alkoholizmus, mint népbetegség. A romániai magyar elit képviselőinek alkoholizmusa.
3. A városi hátrányos helyzetű és hajléktalan-fogyatékos népességen belül a magyar anyanyelvűek felülreprezentáltsága. 4. A kettős identitásúak problémái.
5. A nem a történelmi egyházakhoz, hanem a szektákhoz kapcsolódó magyar vallási-kulturális közösségek. 6. A cselédtartás.
7. A magyar-magyar konfliktusok a kitelepült családtagok és az itthoniak körében.
8. A magyar nacionalizmus. Nem ajánlom bárkinek, hogy merészeljen arról beszélni, hogy egy román-magyar konfliktusban a románoknak is van igazuk.
9. A román nyelv nem ismerése. Hogy igenis meg kell tanulnunk románul, mert az nem a románság, hanem a mi érdekünk. Mit teszünk mi ezért? Ki mer erről beszélni? Aki meg meri tenni, azt rögtön nemzetárulással vádolnák. Mikor merünk arról beszélni, hogy a magyar iskola nemcsak előny, de hátrány is?
10. A csángókkal szembeni székelyföldi intolerancia.
11. A Duna TV erdélyi fogadtatása.
12. Hogy mennyire vagyunk idegengyűlölők, általában. Erdély területén a magyarok szerepe a Holokausztban. 13. A cigánykérdés. A roma kisebbség problémája a magyar lakta területeken: a roma identifikáció.
Szexuális tabuk és frusztrációk
1. A romániai magyarok bigottsága általában. Az egészséges szexuális örömről való beszéd, általában. 2. Az unguroaica-probléma: a magyar prostituáltak a többségi piacon és a magyar kisebbségi férfiak vágyai a szabadosabb román szex iránt.
3. A családi erőszak, szétesőben lévő kötelékek – nem beszélünk róla.
4. Az anyai ösztön (igaz, ez univerzális szent tehén).
5. A romániai magyarok viszonya a szexuális kisebbségekhez.
K. A.
Transindex.ro

2015. május 18.

Felelősség és értékteremtés
Átadták a Communitas alkotói ösztöndíjait
Ünnepélyes esemény színhelye volt péntek délután a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színháza. Itt adták át a Romániai Magyar Demokrata Szövetség és Communitas Alapítvány immár hagyományos, alkotói ösztöndíjait. Az idén 42 fiatal, 35 év alatti, az irodalom, a képzőművészet és fotográfia, a zeneművészet, a színházművészet, a film és atelevízió területén pályázó alkotó részesült az egy évre szóló, havi lebontású ösztöndíjban – a pályázóknak az erdélyi magyar kultúra valamelyik kiírt ágazatához kapcsolódó éves alkotói tervezetet vagy előadói elképzelést kellett benyújtaniuk.
A díjiosztó ünnepségre délután 4 órától került sor, a gálát a Moonfellas nevű formáció, Kiss Levente, tavalyi díjazott zenész együttesének rövid koncertje nyitotta meg, majd az est házigazdájaként, az ösztöndíjbizottság tagjaként Gáspárik Attila szólt a jelenlévőkhöz. Mint mondta, a Communitas Alapítvány tizenharmadik alkalommal osztja ki ösztöndíjait, amelyekben az RMDSZ jóvoltából idén 42 fiatal alkotó részesülhetett. Az elbíráló bizottság tagjai – a házigazda mellett Markó Béla, Béres András, Bocsárdi László, Bogdán Zsolt, Csíky Boldizsár, Márkos Albert, Vannai István Zsolt, Balázs Imre József, Gálfavi György, Karácsonyi Zsolt, Kovács András Ferenc, László Noémi, Bartha József, Kolozsi Tibor, Részegh Botond, Sipos László, Berszán-Árus György és Schneider Tibor – mindannyian társadalmi munkaként vállalták el a feladatot, közöttük több olyan alkotót is találunk, akik annak idején maguk is részesültek az ösztöndíjban.
Markó Béla, az ösztöndíjbizottság elnöke hozzátette: ezelőtt 13 évvel 12 alkotó nyert alkotói ösztöndíjat, idén harminccal többen. – Ez egyértelműen bizonyítja, hogy nem csak elindítottuk a támogatást, hanem kiemelten fontosnak tartottuk, hogy növeljük a díjazottak számát. Az egy éven át folyósított, havi majdnem 800 lej számukra komoly egzisztenciális könnyebbséget jelent, ugyanakkor évről évre komoly vita folyik arról, hogy mit és hogyan kellene változtatni. Idén arról folyt a vita, hogy ma, amikor a mi közösségünk is mozgékony, mi az az erdélyiség, ami állandó kritériumot képezhet? Miért fontos ez az összmagyarság szempontjából? Azért, mert ez gazdagító tényező: létezik olyan erdélyiség – például a Kós Károly vagy a Bánffy Miklós erdélyisége –, amely hozzáad az egységes magyar kultúrához. Nekünk ezzel szemben van olyan felelősségünk, amelytől nem tekinthetünk el. De van-e a fiatal alkotónak felelőssége a közösségével szemben? Úgy gondoljuk, hogy minden értelmiséginek felelőssége van azzal kapcsolatosan, ami körülötte történik. Ugyanakkor a társadalomnak is felelőssége van velük szemben. Főleg ha kiszolgáltatjuk őket a politikának – az RMDSZ és a Communitas Alapítvány próbálja úgy intézni az ösztöndíjak sorsát, hogy ezt is szem előtt tartja: alárendelt művészekre nincsen szükségünk, szabad alkotókra igen. Ehhez kívánok elsősorban saját magunknak továbbra is felelősségérzetet – mondta köszöntőbeszédében Markó Béla, majd a 2015-ös Alkotói Ösztöndíjak nyerteseinek díjazása következett. A filmművészet és televízió területén díjazottaknak Schneider Tibor, az irodalmi ösztöndíjakat elnyerőknek Gálfalvi György, Kovács András Ferenc és Karácsonyi Zsolt, a színházművészeti ösztöndíjasoknak Béres András, a vizuális művészetek terén pályázó nyerteseknek pedig Bartha József adta át a díjakat.
Az est további részében Daragics Bernadette, az Osonó Színházműhely tagja, tavalyi díjazott színművész olvasta fel Láng Orsolya irodalmi ösztöndíjas Költőszobor jelen című versét, majd tárlatnyitó vette kezdetét: a vizuális művészetek kategóriában tavaly díjazott képzőművészek munkáit állították ki a Stúdió Színház előcsarnokában, ezen alkotásokat méltatta Sipos László festőművész, grafikus, a bizottság tagja.
– A jelenkori képzőművészeti megnyilvánulásokat három részre osztom: divat, árutermelés és tradicionális értékteremtés. Az elsőre nem vesztegetnék szót, mert a divat megy ki leghamarabb a divatból. A másodikkal kapcsolatosan megjegyzem, hogy ma már nincsenek izmusok, értéktelen világban élünk, amelyben a galériák döntenek. Ami az értékteremtést illeti, értékteremtés az, amit a több évezredes képzőművészet létrehozott – olyan párbeszéd alkotó és alkotás között, amely megérinti a nézőt, olyan munka, amelyben a festék anyaggá, érzéssé alakul. A művésznek a föld iránt is, ahol él és a kor iránt is, amelyben alkot, felelőssége van: a képzőművészet meghatározza a kort, amelyben létezik. Nagyszerű dolognak tartom az alkotói ösztöndíjat, amely lehetőséget ad a kiteljesedésre – mondta Sipos László, majd a díjátadó gála további részeként a 2014-es irodalmi, zenei és színházi ösztöndíjasok közreműködésével, a film és televízió kategóriában díjazottak munkáinak rövid vetítésével folytatódott.
Az ösztöndíjbizottsághoz idén beérkezett 214 pályázatból 42 részesült pozitív elbírálásban. Az ösztöndíjasok névsora a következő: Bartincki Tamara, Besenyei Katalin, Borsos Tünde Krisztina, László Barna, Pálfi Kinga, Varró-Bodoczi Zoltán (film és televízió), Adorjáni Panna, Bálint Tamás, Horváth Előd Benjámin, Márkus András, Muszka Sándor, Serestély Zalán, Szabó Ádám, Székely Örs, Visky Zsolt (irodalom), Barabás Réka, Bende Sándor, Czikó Juliánna, Fekete Lovas Zsolt Sándor, Marosán Csaba-László, Ruszuly Ervin, Sándor Annamária, Szűcs Ervin, Váróterem Projekt (színházművészet), Barabás Szabolcs, Cabuz Andrea, Fazakas Noémi, Ferencz Zoltán, Gagyi Botond, Gáspár Szilárd Miklós, Hotykai Evelin, Madaras Péter, Tivadar Andrea (vizuális művészetek), Ábrám Endre–Veress Gáspár, Gergely Zoltán, Munkácsi Dóra Krisztina, Potyó Béla István, Pozsár Róbert, Sándor Csaba, Tasi Nóra, Toró Árpád, Török-Gyurkó Áron (zeneművészet).
knb
Népújság (Marosvásárhely)

2015. május 30.

Színház mozgással
"Táncolni kell, uram, a zene majd csak megjön valahonnan…" Nikosz Kazantzakisz
Első ízben szervezett a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház tánchetet. Az ötlet Keresztes Attila művészeti igazgatótól származott. A mi felfogásunkban a táncformában bemutatott színpadi produkciók is a színház kategóriába tartoznak. Az előadások lényege, mint a színházban, a világ megismerése, bemutatása. A táncszínházban (nem egy szerencsés szó) a szavak főszerepét a test mozgása, a gesztusok harmóniája vagy éppen diszharmóniája veszi át. Ebben az esetben is történeteket mesélnek a művészek, a szépről és a rútról, a szerelemről és az erőszakról, a háborúról és minden más fontos dologról, fények és tárgyak között. A mesélés befogadása, a történetnek megértése azonban másként történik. A táncolt történetekben a legbelsőbb és a legelvontabb gondolatokat is testtel, mimikával fejezi ki az alkotó és az alkotás maga, vagyis a színész. Amikor a színész a klasszikus színházban azt mondja, este van, mindenki tudja, a művész miről beszél… De hogyan lehet eltáncolni az estét szavak nélkül? Ez a színpadi forma nagyobb szerepet szán a nézőnek is a megértésben, mint az a színház, ahol a szavak vannak előtérben. A táncszínház esetében egy gesztus felér száz szóval, ha parafrazáljuk a régi mondást. Színházunk úgy gondolta, hogy a nézők megérdemelnek egy sűrített találkozást a tájainkon még újnak számító műfajjal. A főleg mozgással kifejeződő színházi forma a műfajon belül is hatalmas szórást mutat. A balettől a néptáncig, a kontakttáncig és ezek variációi mind láthatóak voltak egy hétig a Nemzetiben. Csodálatos volt közel tíz év után újra látni a világhírű szegedi balettet, először a világjáró budapesti Állami Népi Együttest, a Maros Művészegyüttest újragondolt formában. Az előadások mellett voltak szakmai műhelymunkák is. Számunkra külön öröm volt a legfiatalabb marosvásárhelyi együttes, az András Lóránt Társulat előadása. Előadásukkal azt bizonyították, hogy érdemes volt a Művészeti Egyetemen pár éve megindítani az egyetemi szintű táncoktatást. A színészek ugyanis mind a Köteles utcai intézmény végzettjei. A közel háromezer néző azt bizonyította, hogy megéri ezzel a műfajjal a jövőben is foglalkozni. Reméljük, hogy lesz hozzá anyagi forrás… Addig is köszönet a polgármesteri hivatalnak és a helyi tanácsnak, akik anyagilag is segítették a rendezvényünket.
Egy hét volt, jó volt, de a fejünkben már körvonalazódik egy táncfesztivál.
Gáspárik Attila
Népújság (Marosvásárhely)

2015. június 6.

Harag György, született kilencven éve…
Harag György kilencven éve született, hatvanévesen halt meg, harminc évvel ezelőtt. 90, 60, 30… Jó ürügy, hogy ebből az alkalomból kicsit magunkba szálljunk, tükröt tartsunk színházunknak, kulturális közéletünknek.
Pár hete Bukarestben Peter Brookot, a nagy színházi mágust kitüntették kilencvenedik születésnapja alkalmából. Interjújában a Mester kiemelte, hogy Romániában a kommunista cenzúrának nagy szerepe volt a komoly színházi nyelv kialakulásában. Valóban, nagyon sokan a legendássá vált romániai rendezők közül a diktatúra kijátszására szánt előadásokkal tökéletesítették művészi eszközeiket. Harag nem tartozott közéjük. Az a pár előadás, amit sikerült élőben megtekintenem, és ma a színházi előadásokat rögzítő tévéfelvételek azt mutatják, hogy Harag alapvetően az emberi lét alapvető kérdéseivel foglalkozott. Előadásainak gondolatisága, a konfliktusok kezelése ma is helytálló. Valószínűleg a forma ma más lenne, de a tartalom nem. Mi maradt nekünk Harag Györgyből? Szinte semmi! Nem lett legenda, nem lett mítosz. A hálátlan utókor vele is elbánt. Nyomában nem jöttek tanítványok, követők seregei (az egy Tompa Gábort leszámítva). Nem írtak róla itthon tudományos köteteket, senki nem dolgozta fel életművét. Írtak róla Magyarországon, Szerbiában, de ott, ahol alkotásai egy időben a legfontosabbak voltak, ott a közöny kezére jutott. Megelégedtünk egy-egy nevét viselő rendezvénnyel, egy társulatnévvel, egy-egy fotókiállítással a műveiből. Tér- vagy utcaelnevezésre, netán egy emlékműre már nem futotta. Az utókor közönye persze nem csak Harag Györgyre érvényes. Hosszú a nemtörődömségünk listája: Taub János, Rappaport Ottó, Delly Ferenc, Fekete Mihály, Kovács György, Kemény János és más művészeti ágak képviselői, Bortnyik Sándor, Ligeti György, Szőcs István, Jancsó Miklós…
Ma kilencven éve született Tasnádon, Auschwitz pokla után volt ereje új életet kezdeni. Kezdetben mint színész, majd mint rendező, később igazgató, és társulatvezetőként, színházalapítóként új utakat keresni és találni.
És mégis, ma Marosvásárhelyen, a Nemzetihez címzett színházban nem csak ünnepnapokon próbáljuk Harag György szellemét idézni. Évek óta kísér minket egy gondolat, amit Harag fogalmazott meg:
Bár érzem éveim súlyát, jó formában vagyok. De nagyon nyugtalan is. Ismét kockáztatok, ismét kutatok. Kialakult bennem ez az emésztő megújulási vágy. Borzasztó érzés, ha egy jelenet nem úgy sikerül, ahogyan szeretném. A világ legtermészetesebb érzése az, amikor próbára kell mennem, s ugyanilyen szörnyű, ha nem kell mennem próbára. Számtalanszor megtorpantam életemben, ismerem a kifulladás érzését. Viszont egy életre eldöntöttem: amíg rendezőként dolgozom, mindig járatlan utakat keresek. Akkor is, ha ez kockázatos, akkor is, ha elveszítem a babérokat.
Pár éve a fentiek szellemében próbáljuk naponta újra- és újrafogalmazni színházi munkánkat. A múlt emlékezete fontos, az ad erőt ahhoz, hogy minden alkalommal új utakat keressünk. A múlt tisztelete azonban kevés a mához. A feladatunk az, hogy folyamatosan új utakat keressünk, hogy alkossunk, hogy megmutassuk a világnak: milyen, vagy éppen azt, hogy: milyen lehetne. Számunkra Harag fogalmazta meg pontosan a célt. Rá gondolunk, mikor új színészeknek, rendezőknek, dramaturgoknak, szövegeknek, fordításoknak, új tereknek adunk lehetőséget. Még a bukás kockázatával is. Csendben, befelé fordulva emlékezünk ma és holnap és holnapután, ameddig szükség lesz ránk.
Gáspárik Attila
Népújság (Marosvásárhely)

2015. június 6.

A megismerés folytonossága
Beszélgetés Gáspárik Attilával
Hamarosan véget ér a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház 2014/2015-ös évada. Az idén ötvenedik életévét betöltött Gáspárik Attila vezérigazgatóval a múltról, jelenről, jövőről, rossz és jó döntésekről, a közelmúlt történelmének viszonylagosságáról beszélgettünk, tettük mindezt a marosvásárhelyi színházi élet valószínűsíthető szemszögéből, a kezdődő nyári szünet előtt.
– Milyen volt a véget érő évad? A számokat, a statisztikát ismerjük, a hangulatra, a munkaviszonyokra lennék kíváncsi.
– Igazán objektíven nem tudom értékelni, a mi szakmánkban minden szubjektív. Csak évek múlva fog kiderülni, hogy jók voltunk-e, avagy sem. Én úgy érzem, hogy kapacitásom maximálisát tudtam adni ebben az évadban, és ezt éreztem a kollégáim részéről is. Mi jelenleg ezzel a felállással, mind a humán, mind a reál résszel, költségvetéssel meg ilyesmikkel, ennél többet nem tudtunk volna nyújtani. Mindig elmondtam és elmondom most is, hogy a folyamatos építkezés híve vagyok. Nem hiszek abban, hogy egy évad alatt nagyon sok bemutatót tartunk, nagyon sok nézőt vonzunk, aztán hagyjuk az egészet, és mindenki idegbeteg utána. Ez a színház folyamatosan kezdte el felépíteni magát az utóbbi években – elsősorban azt a vonalat, folytonosságot keresi nagyon tudatosan, amely mentén a színházi aktus fontos dologgá válik az ember életében. Mi nem elsősorban szórakoztatóipart akarunk csinálni, mi egy polgárosodási, újrapolgárosodási folyamatot kívánunk beindítani a színházba járással. Ennek legfontosabb része az előadás. Az előadás mellett szükséges az emberi, társadalmi érintkezés, az, hogy a színházba gondolkozni járjon az ember, hogy a legvidámabb előadásokon is feltegyünk az alapvető emberi létre vonatkozó kérdéseket. A kollégáim és az én olvasatomban a művészet és a színház a világ megismerésének egyik formája. Meg lehet ismerni a világot matematikával, kémiával, irodalmon, képzőművészeteken, színházon keresztül. Minket az érdekel, hogy ebben a közegben, amiben ma Marosvásárhelyen élünk, milyen a szerelem, a gyűlölet, a hatalom. Ezek viszonyai érdekelnek, ezt boncolgatjuk. Természetesen van amikor jól melléfogunk – ha mindent tudnánk, nagyon unalmasak volnánk. Ez az egyik része a színházunknak. A másik része: próbáltunk arra koncentrálni, hogy a vásárhelyi közönség lásson mást is. Lássa a beregszásziakat, katowiceieket, temesváriakat, sepsiszentgyörgyieket, a Kolozsvári Magyar Operát. Annyi fesztiválon sem voltunk nagyon régóta, mint az idén. Sok új szerzőt próbálunk felfedezni vagy újrafelfedezni – és ez utóbbi alatt egy nagyon tudatos, a kollektív emlékezetbe való behozatalt értem. Például Páskándi Géza, Molter Károly, Szávai Géza műveit megismertetni, a múltat szinten tartani. Nagyon fontosnak tartjuk az új szövegek – például Bartis Attila regénye – színpadra segítését, az új kulcsok keresését. Szentimentálisan ragaszkodtunk Bartis Attilához mint marosvásárhelyi szerzőhöz. Mindezeken belül pedig megpróbáltuk a színházhoz köthető események sorát biztosítani a közönségnek, értem ezalatt például a különböző gyerekprogramokat – rengeteg ilyet szerveztünk, mert úgy érezzük, hogy a fiatal generációnak is kell egy olyan élmény, ami meghatározó lesz az életében, és talán a színházat választja majd felnőtt korában akár tevékenységként, akár póttevékenységként. Itt évekig nem foglalkoztak a gyerekekkel. Egy-egy gyerekelőadás évente nem elég, folyamatosan nevelni kell a közönséget és a fiatalokat a színházi kultúrára. Ezen szellemiség részeként szerveztünk előadásokat, koncerteket, vettünk részt az Iskola másként programban. A Pál utcai fiúk című projekt nemcsak arról szólt, hogy egy előadást bemutattunk, hanem egy generációt felmutattunk a saját közönségének: "Igen, barátaim, ezek a fiatalok naponta elmennek mellettünk az utcán. És tudnak számítógépezni is, tévét nézni is, sportolni is, és a színpadon is megállják a helyüket". Összegezve: mi a színházra nemcsak előadásgyárként gondolunk, hanem egy olyan közösségformáló szociális intézményként, amelyik élő, organikus szerve ennek a városnak. Mindenről van véleménye és minden véleményét el is mondja, ugyanakkor megpróbálja katalizálni és generálni az eseményeket. Nagyon sok ellenségeskedéssel és jóindulatból született butasággal jár mindez. Nagyon nehéz a helyzetünk, amikor Toto Cutugno ingyen énekel két sör között, mert sokan utána arra gondolnak, hogy mi miért kérünk pénzt Berekméri Katus vagy Bányai Kelemen Barna fellépéseire? Az a gond ezzel, hogy az emberek lassan azt tanulják meg, hogy minden ingyen van, sőt, még adnak is valamit. Rengeteg rendezvényre ingyenes a belépés, és ez nekünk nem tesz jót.
– Most töltötte az ötven évet. Az eddigi életpályára visszatekintve, főleg ami a vásárhelyi időszakot illeti, mi az, amit másként csinált volna, mind a művészeti egyetem rektoraként, mind a vásárhelyi nemzeti igazgatójaként?
– Nem gondolkoztam ezen, még nem elmélkedem a múlton. Biztosan rengeteg hibát követtem el, és csak az érdekel, hogy hol hibáztam. Ennek ellenére nem hiszem, hogy másként csináltam volna bármit is. Két esetben tévedtem nagyon nagyot: amikor az egyetem rektora és amikor a színház igazgatója akartam lenni. Nem úgy volt, hogy álltak körülöttem az emberek és kérleltek, hogy vállaljam el ezeket a funkciókat. Szó sem volt ilyesmiről, sőt. Nagyon sokan azt javasolták, hogy ne tegyem meg ezeket a lépéseket. De én azt hittem, hogy mindenki, aki abban az intézményben akkor ott volt, teljes mellszélességgel, tudásával egy célt akar szolgálni: azt, hogy ebből a vidékiségből valahogy kitörjünk, hogy próbáljuk meg a többi intézményt magunk után húzni. Nem azt mondom, hogy egyedül voltam, de öt- tíz olyan embernél több nem volt mögöttem, aki valóban úgy gondolta volna, hogy akkreditálni kellene a könyvkiadót, bővíteni kéne az épületeket, új szakokat kellene indítani az egyetemen, mert fel fognak szippantani, ha nem terjeszkedünk, ha nem építünk. Sokaknak, akik panaszkodtak – és nagyon jó gondolkodású emberekről van szó –, a napjukat lefoglalta az, hogy panaszkodnak, és a tudat, hogy itt nem lehet semmin sem változtatni. Nagyon sokszor beleütköztem abba a rossz, vidéki kicsi szellembe, ahogy én szoktam nevezni, amely szerint úgysem lehet megváltani a világot. Egy vezető beosztású ember persze legyen paranoiás és higgye azt, hogy azért mondanak neki szépeket, mert azt kell mondani neki – ezért megpróbálom kiszűrni a valóságtartalmakat. Mostanában azt mondják, hogy jó, jó, de majd meglátod, amikor elmész, hogy mi marad utánad. Én nem hiszek ebben a gondolkodásban. Én Erdélyt nagyon-nagyon szeretem, annak ellenére, hogy körülbelül 18 éves koromban jöttem először Erdélybe. A Partiumban éltem, és óriási volt akkor a törés. Hetekig, hónapokig kizárt volt, hogy bármit is halljunk Nagyváradon Marosvásárhelyről. Csak az Új Életben láttam néha képeket, a tévé magyar adásából szereztem némi elképzelést. De tudom, hogy a legnagyszerűbb karrierek mentek el innen. Ez a szellem, amiről fentebb beszéltem, régebben is megvolt. De nem szabad erre gondolni, előre kell menni. Én biztos vagyok benne, hogy sok olyan embert tudtam nevelni, akik ezt a fajta nyugtalan, higanyszerű viselkedést örökölték és gyakorolják. Mert csak ezáltal fogunk tudni mi magunknak kényelmesen otthont teremteni. Ehhez az otthonhoz mindennap hozzá kell tennünk valamit! Ahogy lement a függöny, már azon kell járjon az agyunk, hogy holnap milyen lesz, és ezt a szellemet eleinte nagyon visszhangtalannak éreztem. Nagyot tévedtem abban, hogy azt hittem, itt sokan a tényleges változást akarják. Személyes kudarcként éltem meg nagyon sokszor azt, hogy miután megegyeztünk abban, hogy – most ezt képletesen mondom – holnap reggel megváltjuk a világot, jön egy SMS, amiben az áll, hogy bocs, de ma nagyon fáradt vagyok. A másik nagy csalódásom a kollektív emlékezet kudarca: büszkék vagyunk a nagyjainkra, de mindig átnyúlunk három-négy generáción. Ki beszél például Székely Jánosról, Csorba Andrásról Marosvásárhelyen? Jönnek az értesítések a temetőgondnokoktól, hogy lejárt ennek is, annak is a sírhelybérlési ideje. És kétségbeesetten számolom, hogy honnan szerezzek egy kis pénzt, hogy legyen még huszonöt évig sírja Kőszegi Margitnak Marosvásárhelyen. Olyanokról van szó, akik az életüket tették fel erre a városra, holott mehettek volna máshová. Tényleg nem vagyunk konzervatívak, tényleg teszünk a múltunkra. Ez az, amin nem tudok mozdítani. Nem tudom elérni, hogy bár egy utcát elnevezzenek valamelyik színészről, aki valamit tett Vásárhelyért. Legyen bár Harag Györgynek valami kicsi emléke valahol, egy házfalon. Európai, tüneményes elmék voltak, akik olyan korban adták vissza a hitet a művészetekbe, a romániai magyarságba, a kultúrába, amikor én nem tudom, hogy mi mit csináltunk volna. Az én generációmat ismerem. Elment. Az első adandó alkalommal az egész generációm elment. Osztálytalálkozón négyen-öten vagyunk. Mi nagyon csúnyán levizsgáztunk. És felelősek vagyunk legalább az új generációért, a gyerekeinkért, azért, hogy itt is érvényesülhessenek. Ha nem, akkor ők is el fognak menni. És aztán mint Charles herceg, évente egyszer idejövünk egy alapítvánnyal, nyitunk egy rezervátumot.
A másik dolog, amit megtanultam ötvenévesen, hogy nincs ujjal mutogatás. Most vagyunk a hullám taraján. Nincs az, amit 25, 30, 40 évesen mondtunk, hogy "majd, ha odaengednek bennünket!" Odaengedtek. Mindenért mi felelünk! Óriási a felelősségünk, és még egypár évig nekünk ezt a munkát kőkeményen kell csinálnunk. Le kell peregnie mindenféle sértettségnek, karaktergyilkosság- kísérletnek, pedig ezekből is rengeteg akad. A furcsa anonimitás világát éljük, szerintem az ötvenes években éltünk így, ami a feljelentéseket illeti. Nem tudom, hogy ezeket mozgatja-e felülről valaki vagy csak spontán alakulnak ki. Nagyon sok "barátot" szereztem magamnak, amióta a Securitate irattárában kutatok, pedig csak annyit tudnak rólam, hogy ott dolgozom. Én nem fogok leleplezni embereket, engem a mechanizmus érdekel. Hihetetlen a hasonlóság: folyamatos szűrés folyik, akkor is folyamatosan kérdeztek embereket. És olyan egyszerű volt egy színésznek azt mondani egy hétfő délelőtti beszélgetésen, hogy "– Láttam a bemutatót a tegnap, művész úr. – Igen, ezredes elvtárs? – Magának kellett volna játszania a főszerepet!". És erre a művész úr megnyílt, és mindent elmondott a kollégákról, az öltözőbeli viccekről… Nem történt senkinek semmi baja, senkit sem ítéltek el, még vádemelés sem volt. Csak értesített a rendszer: vagyunk! És ezt a félelmet nem szeretném még egyszer megélni, pedig ebben élünk. Amióta ez a fajta tévé- igazságszolgáltatás fokozódott, azóta Bukarestből nem írtak alá még egy papírt sem. Senki nem mer semmilyen felelősséget vállalni. Így nagyon nehéz a közéletért dolgozni, így nagyon nehéz lesz vezetőket találni a különböző intézményekbe.
– Valahova ide tartozik a plágiumügy is, valaki névtelenül megvádolta azzal, hogy plagizált a doktori dolgozataírásakor. Van-e valamilyen újdonság ezzel kapcsolatosan?
– Az egy nyilvános feljelentés volt. Az egyetememet nem érdekli, és engem sem érdekel igazából a dolog, mert azt a dolgozatot én írtam. A koncepció a sajátom volt. A dolgozat arról szólt – és ha lesz időm, egyszer megírom magyarul is, mert nem tudtam úgy kifejezni magam román szaknyelven, ahogyan szerettem volna –, hogy egy középiskolai órát a tanár ma úgy tehet vonzóvá, ha színházként fogja fel az előadását. Ha ő a katedrát színpadnak tekinti, a diákokat pedig nézőknek, és eszerint építi fel az óráját, akkor nem ott adja le a leckét – mert ott nem lehet azt leadni –, hanem az óra hatásaként a diák hazamegy, és megtanulja azt. Erről szólt a dolgozatom. Formai hibákat követhettem el, de tény, hogy egy olyan könyvből idéznek, ami nem jelent meg a forgalomban sem, mert nem voltam vele elégedett. Valaki a karaktergyilkosságok eszközeként ezt is bedobta. Jelentkezzen, mondja meg a nevét, csináljuk meg a tesztet. Amióta igazgató vagyok, három rendőrségi ügy zárult le, három feljelentés ügyében nem indult eljárás, és még vannak papírok, megindított folyamatok. Feljelentettek a feddhetetlenségi ügynökségnél, ott is felmentettek (ez a negyedik volt), a munkaügynél. Nem tudom, hogy kik. Sokkal egyszerűbb volna, ha a mártír szerepében minden alkalommal sajtótájékoztatót tartanék, de ez nem fontos. Nem akarok ezekkel a dolgokkal foglalkozni. Huszonöt éve tanítok. Huszonöt év alatt számos évfolyamot engedtem útnak, akik ma a magyar színjátszás derékhadát alkotják itt is és Magyarországon is. A tanítónő című darabom megkapta a Magyar Művészeti Akadémia díját. Mindezek mellett persze hogy bántja az embert a feljelentések sorozata, de tudomásul kell venni, hogy aki közéletre vállalkozik, annak az életéhez ez is hozzátartozik. Én nyugodtam alszom, várom, hogy mi történik, publikálok közben, könyveket próbálok írni, el lehet olvasni őket. Majd ítélkezik valaki…
– A színházra visszatérve, a soron következő évadban is hasonló műsortervre, koncepcióra számíthatunk?
– Igen. A hetvenedik évad következik, a mandátumom utolsó éve. Szépen akarok búcsúzni, ebben a pillanatban úgy érzem, hogy ennyi volt. De az ember nem ökör, hogy mindenben következetes legyen. Most úgy érzem, hogy nem indulok újra az igazgatói székért. Nem tudom elmondani, milyen a rendőrségen ülni és nyilatkozatokat írni. De nem csak emiatt. Volt egy művészi karrierem is, amelyet tizenvalahány évvel ezelőtt háttérbe szorítottam. Lehet, hogy kedvem lenne aktiválni, nem tudom. Most az érdekel, hogy jön egy román és egy magyar évad, ezeket készítjük elő, és szeretnénk még nagyobb közönséget bevonzani, még több embert huzamos ideig a színház vonzatában tartani, még több önkéntessel dolgozni – jelenleg hetven önkéntesünk van, neveljük őket az életre, a kultúra szeretetére. Ezek a feladataink, és biztos vagyok benne, hogy a következő évadban lesz egy-két olyan meglepetés, aminek nagyon sokan fognak örülni. Nagyon előrehaladott tárgyalásaink folynak például Tompa Gáborral arról, hogy harminc év után újra Marosvásárhelyen, a szülővárosában, az édesapjáról elnevezett társulatnál rendezzen. Milyen aberráció kimondani! Hogy ez ma Marosvásárhelyen örömünnep. Mit csinálhatott ez a színház, hogy harminc évig nem rendezett itt?! Mindenképpen nagy öröm lesz számunkra, ha úgy érzi, hogy a társulatunk felkészült a közös munkára, és a hetvenedik születésnapi előadást ő viszi majd színre. Ezenkívül nagyon sok fesztiválmeghívásunk van, készülünk Lengyelországba, jönnek-mennek az emberek, de ez természetes, igaz, a legtöbben jobb fizetésért, jobb helyre szerződtek. De mi nem vagyunk Barcelona, mi kisváros vagyunk – azt én sem hiszem el, hogy egyszer majd mindenki színházba fog járni vagy akkora színházi műhely leszünk, hogy a világ utánunk igazítja a karóráját.
Egy célom van még: szeretnék egy romániai magyar színházi múzeumot létrehozni. Múzeumot a szó régi értelmében, tehát múltfeldolgozással foglalkozó kutatóközpontot, kiállításokkal, de nem olyanokkal, hogy vörös zsinór mögött látható a Tarr László cipője. Szeretném, ha valamivel tisztábban látnánk, mert a kisvárosok hajlamosak a mítoszteremtésre, az anekdotateremtésre. Legalább a könyvespolcokon találja meg az ember azt, hogy valójában hogyan is alakult meg a Székely Színház, miért alakult meg, kinek volt ott nagyobb érdeme. Az igazságot senki nem tudja, mint ahogy a saját tetteinket is az idő távlatából másként magyarázzuk. Egyre inkább úgy gondolom, hogy a történelem szónak nincs valós tartalma – ez egy nagyon bonyolult kérdés, amelyben mindenki felfedezi a saját maga igazságát, megtalálja a maga magyarázatát. Persze, ehhez az időben el kell távolodni, mert az érzelmi szálak még nagyon erősek, nehéz elmagyarázni az embereknek, hogy olyan dolgokban vettek részt, amikben nem tudták, hogy részt vesznek. Példa erre a Székely Színház 1958-as magyarországi vendégjátéka, amely Kádár nagyszerű kirakatának bizonyult – különvonat, zsúfolt házak, óriási kritika, címlapok. Hazajöttek, és utána vagy ötven évig nem mentek többet Magyarországra. Ez arról szólt, hogy Romániában az erdélyi magyarság jó kézben van. Nem kell velünk törődni. A román kommunista vezetés elégedett volt – van Szentgyörgyi István művészeti intézetük? Van. Volt azelőtt? Nem volt. Volt 1946 előtt állandó vásárhelyi magyar színjátszásuk? Nem volt. Akkor miről beszélünk? És tudja, mi a furcsa? Hogy ez így van. Mi belevetjük magunkat abba, hogy milyen szép székely mítosz volt ez a színház, közben egy nagyon okosan kitalált, baloldali értékekre épített kommunista gondolkodásnak volt a lepárlása. És most nagyon nehéz azt mondani a színészeknek, hogy "ti igazoltátok a szocializmust". Ezért kell az időbeli távolság. Én gyűjtöm a történeteket, gyűjtöm a sztorikat, az összefüggéseket, és remélem, hogy lesz erőm és időm, hogy megírjam ezeket a dolgokat. És közben folyamatosan és paranoiásan nézegetek körbe, hogy vajon ma nem adjuk a nevünket valamihez, amihez nem kéne? Mert a történelem ismétlődik.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

2015. június 18.

A Nemzetiben vizsgálódott a DNA
Csendőrök jelentek meg a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház bejáratánál csütörtök reggel 9 óra előtt, akik igazoltatták azokat, akik a színház épületébe igyekeztek. Az intézmény alkalmazottait beengedték, aki nem ott dolgozik, például az újságírókat, nem.
A hátsó bejárat előtt, a színház mögötti gépkocsiparkolóban már feltűnőn sok csendőrjármű parkolt. A bejárati ajtó előtt csendőrök álldogáltak, érdeklődésünkre udvariasan válaszoltak: azért állnak ott, mert senkit nem engedhetnek be az épületbe, csak azokat, akik ott dolgoznak, és azt igazolni is tudják. Arra a kérdésünkre, hogy mióta vannak ott, elmondták, reggel óta őrzik a bejáratot, és egyelőre nincs is kilátásban a távozásuk. A lépcsőn újságírók, televíziós riporterek, operatőrök jöttek-mentek, üldögéltek egy darabig, attól függően, hogy kinek mennyi volt az erre szánható ideje, illetve a türelme.
Időközben az egyik román sajtóorgánum nyilatkozatot kért a korrupcióellenes ügyészségtől. A hivatalos válaszban kifejtették, hogy a 2001/544-es törvény 12. paragrafusának értelmében nem adhatják meg a kért információkat.
Érdeklődésünkre a színház egyik munkatársa annyit árult el telefonon, hogy bent rossz, feszült a hangulat, a korrupcióellenes ügyészség reggel óta vizsgálódik, rendőrök és csendőrök felügyelik a vizsgálat zökkenőmentességét. Annyit sikerült megtudnunk, hogy a DNA Gáspárik Attila színházigazgató irodájában, a személyzeti osztályon és a könyvelőségen folytatja a kivizsgálást.
A színház igazgatóját próbáltuk telefonon elérni, de hívásainkra nem válaszolt, készülékét kikapcsolta.
Antal Erika
Székelyhon.ro

2015. június 18.

Közleményben reagált a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház sajtóközleményt adott ki az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) vizsgálatával kapcsolatban.
A közleményre azért volt szükség, mert az újságírók egész nap érdeklődtek a színháznál, személyesen, illetve telefonon próbáltak információhoz jutni. Az épületbe senkit nem engedtek be a bejáratnál őrt álló csendőrök, telefonon pedig senki nem válaszolt az érdeklődésre. Gáspárik Attila vezérigazgatót sem a hivatalában, sem a saját mobiltelefonján nem lehetett elérni, szerkesztőségünk is megpróbált kapcsolatba lépni vele, sikertelenül.
A színház által szétküldött közleményben az áll, hogy június 18-án az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) marosvásárhelyi részlege in rem vonatkozású bűnügyi vizsgálatot végzett, amelynek tárgyát a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház által a 2011–2015 időszakban megkötött közbeszerzési szerződések képezték.
Antal Erika
Székelyhon.ro

2015. június 19.

Tanúként idézte be a DNA Gáspárik Attilát
Jövő ő héten tanúként kell megjelenjen a korrupcióellenes ügyészségen Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója, miután a színháznál a mai nap folyamán vizsgálódott a DNA. „A kinevezésemtől, 2011-től mostanáig terjedő időszakra vonatkozó dokumentumokat vittek el, olyanokat, mint közbeszerzési papírok, valamint a személyek alkalmazására vonatkozó dokumentumok. Egyelőre nincsen gyanúsított, csak az ügyben vizsgálódnak” - mondta Gáspárik a Transindexnek. Gáspárik cáfolta azokat a sajtóban megjelent híreszteléseket, amelyek szerint azért vizsgálódna a DNA , mert 3 millió lejjel megkárosította az államot. „Az ügy, amiről a sajtó írt, 2006-2007 között történt. Én akkor nem is voltam igazgató” – mondta hozzátéve, hogy az ügy miatt a Számvevőszékkel még pert folytat.
„De nem is volt szó arról az ügyről. Egy általános vizsgálatnak voltunk a szemtanúi, amihez adatokat gyűjtöttek. Majd meglátjuk a jövő héten, hogy végül mi lesz ebből. Abban biztos vagyok, hogy feljelentésből indult. Ez már a sokadik ilyen feljelentés, volt ilyen a rendőrségen is.
Ott a négy feljelentésből három esetben nem indult büntetőjogi eljárás, a negyedik esetben még folyik a kivizsgálás. Itt nagyjából ugyanazokkal a kérdésekkel találkoztam, így feltételezem, hogy ugyanazok a személyek állnak mögötte, mint a korábbi feljelentések mögött” – mondta.
„Ez egy karaktergyilkosság. Úgy látom, hogy ettől az eseménytől kezdve semmi sem úgy fog menni, mint eddig. Még akkor is, ha megállapítják, hogy nem történt semmi, az emberek közül nagyon sokan meg lesznek győződve, hogy valami csak volt” – mondta Gáspárik. (hírszerk.)
Transindex.ro

2015. július 8.

Tíz bemutató, százhetven előadás
Évadzárás a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban
"Mindig elmondtam és elmondom most is, hogy a folyamatos építkezés híve vagyok. Nem hiszek abban, hogy egy évad alatt nagyon sok bemutatót tartunk, nagyon sok nézőt vonzunk, aztán hagyjuk az egészet, és mindenki idegbeteg utána. Ez a színház folyamatosan kezdte el felépíteni magát az utóbbi években – elsősorban azt a vonalat, folytonosságot keresi nagyon tudatosan, amely mentén a színházi aktus fontos dologgá válik az ember életében. Mi nem elsősorban szórakoztatóipart akarunk csinálni, mi egy polgárosodási, újrapolgárosodási folyamatot kívánunk beindítani a színházba járással" – nyilatkozta Gáspárik Attila a Múzsa című kulturális mellékletünk június hatodikán megjelent lapszámában. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatójának szavait tükrözi az a közlemény is, amelyet a vásárhelyi intézmény vezetősége küldött el nekünk: az évadzáró, pontokba szedett statisztika a Tompa Miklós Társulat idei, immár hetvenedik évadában elért eredményeket összegzi. Eszerint újabb szakmai és közönségsikerekben gazdag évadot zárt a marosvásárhelyi társulat. Egy mondatban összegezve ez tíz bemutatót, százhetven előadást, közel negyvenezer nézőt, valamint számos díjat és fesztiválszereplést takar.
Idén Tadeusz Bradecki, a katowicei Teatr Œl¹ski – Sziléziai Színház művészeti vezetője, az oroszországi Tufan Imamutdinov, a Magyarországról érkezett Vidovszky György, Radu Afrim Bukarestből, Albu István Kolozsvárról, valamint Harsányi Zsolt, Kincses Elemér, Gáspárik Attila és Keresztes Attila rendezte Marosvásárhelyen a Tompa Miklós Társulat előadásait. Amit színpadra vittek: egy klasszikus Shakespeare-darabot (Szeget szeggel), egy Nobel-díjas író híres történelmi drámáját (Caligula), az egyik legolvasottabb magyar ifjúsági regényt (A Pál utcai fiúk), minden idők egyik legnépszerűbb magyar filmjét (Mágnás Miska), Dosztojevszkij egyik örök érvényű alkotását (Karamazovok), Bartis Attila, marosvásárhelyi származású író legismertebb regényét (A nyugalom), egy darabot a kisebbségek kisebbségéről (Szálkák), azt a művet, amely annak idején kikezdte az egyházat (Tartuffe), valamint két ősbemutatót felolvasószínház formájában (Molter Károly Tankját és Szávai Géza Akit átvisznek a hegyen című darabját).
A 2014-2015-ös évadban vendégelőadóként érkezett Marosvásárhelyre a Nemzet Színésze díjjal kitüntetett Haumann Péter, Bogdán Zsolt színművész, Szalóki Ágnes előadóművész, Kulka János Kossuth- díjas és Jászai Mari-díjas magyar színművész, a Kolozsvári Magyar Opera, A. G. Weinberger és meghívottjai, Berecz András mesemondó, Kovács András Ferenc költő, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, Földes László (Hobo), a katowicei Teatr Œl¹ski – Sziléziai Színház, a Magyar Állami Népi Együttes, a bukaresti Ion Luca Caragiale Színház és Filmművészeti Egyetem, a Közép- Európa Táncszínház, az András Lóránt Társulat, a Szegedi Kortárs Balett, a Groundfloor Group, a Maros Művészegyüttes, valamint a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház.
A Tompa Miklós Társulat ebben az évadban hét fesztiválon vendégszerepelt és további három kiszálláson vett részt: jelen volt a csíkszeredai VII. Interetnikai Színházi Fesztiválon, az Országos Színházi Találkozón (FNT) Bukarestben, a tiszaújvárosi Határon Túli Színházak Fesztiválján, a IX. Deszka Fesztiválon Debrecenben, az aradi Új Színház Nemzetközi Fesztiválon, a XXII. Atelier Nemzetközi Színházi Fesztiválon Sepsiszentgyörgyön, a Magyar Színházak XXVII. Kisvárdai Fesztiválján, valamint szerepelt a budapesti Thália Színházban, a kézdivásárhelyi Városi Színházban és a lengyelországi Teatr Œl¹ski – Sziléziai Színházban.
Ami az idén elnyert díjakat illeti, a legjobb női mellékszereplőnek járó UNITER-díj mellett (Berekméri Katalin) a társulat a legjobb előadásnak járó nagydíjjal (A nyugalom), a legjobb rendezésnek (Radu Afrim), valamint a legjobb színésznőnek járó díjjal (B. Fülöp Erzsébet) és az Árkosi Művelődési Központ különdíjával is gazdagodott az Atelier Nemzetközi Színházi Fesztiválon; a Magyar Színházak XXVII. Kisvárdai Fesztiválján a Várszínház és Művészetek Háza egyéni díját (Galló Ernő), továbbá az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) által adományozott Kovács György-díjat (László Csaba) is a társulat színművészei kapták. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház a marosvásárhelyi városi tanács által adományozott Pro Cultura kiválósági díjat is megkapta idén.
A Tompa Mikós Társulat, hagyományaihoz híven, ebben az évadban is megünnepelte a magyar dráma napját, a magyar népmese napját, a színházi világnapot, a magyar kultúra napját és a magyar költészet napját. Társszervezőként részt vett a 20. Nemzetközi Könyvvásár és a Múzeumok éjszakájának szervezésében, valamint teret biztosított a Bookfest nevű rendezvénynek.
A társulat vezetősége nem kívánta elhanyagolni a fiatalokkal együtt végzett munkát sem. Elsősorban nekik és róluk szólt A Pál utcai fiúk című előadás, ezenkívül többek között angyalváró játszóházzal, Bertóti Johanna gyermeknapi koncertjével és közönségtalálkozókkal várta a tanulókat a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház. Az Iskola másként rendezvénysorozat alatt közel négyezer-ötszáz diák fordult meg az intézményben.
A jövő évi tervekkel, az ősszel újrakezdődő munkával kapcsolatosan pedig közölték: a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház augusztus 17-én kezdi meg a bérletek árusítását a 2015/2016-os évadra. A Tompa Miklós Társulat hetvenegyedik évadának első bemutatójára októberben kerül sor: Sorin Militaru rendező Alfred Jarry egyik darabját viszi majd a vásárhelyi nemzeti színpadára.
(knb.)
Népújság (Marosvásárhely)

lapozás: 1-30 ... 211-240 | 241-270 | 271-300 | 301-316




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék