udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 289 találat lapozás: 1-30 ... 211-240 | 241-270 | 271-289

Névmutató: Jámbor Gyula

2016. június 3.

Juhász Béla Könyvbemutatója
Száraz köd
Szerda délután mutatták be Juhász Béla második, Száraz Köd című kötetét a Jelen Ház dísztermében. A délutánt Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője nyitotta meg, váratlan és ünnepélyes gesztussal: Böszörményi Zoltán, az Irodalmi Jelen főszerkesztője nevében átadta Juhász Bélának az Irodalmi Jelen prózadíját! Kicsivel több mint egy éve mutatták be ugyanezen a helyen a szerző első kötetét, melynek címe Legyőztük a rákot!, és időközben, tulajdonképpen az utóbbi két évben írásait (interjúk, jegyzetek, egypercesek) élvezettel olvashatjuk a Nyugati Jelenben és az Irodalmi Jelenben egyaránt.
A díj átadása után, de még a könyv bemutatása előtt Popa Armand zenélt a közönségnek. Zorántól, Bródy Jánostól, Bojtorjántól adott elő egy-egy dalt, valamint egyik saját számát is eljátszotta. Ezután Fekete Réka olvasott fel a könyvből, elhangzott hat rövidebb és egy hosszabb írás. A Száraz köd novellagyűjtemény, a benne szereplő írások körülbelül negyven év alatt születtek, lévén hogy a szerző fiatalkora óta írogatja őket. Ezek között vannak egészen rövidek és hosszabbak is. Stílusukat tekintve szinte mindent lefednek, de, ahogyan Jámbor Gyula, a Nyugati Jelen szerkesztője is fogalmazott a kötet méltatásakor: „Juhász Béla egy lábbal, vagy másféllel, de inkább kettővel a föld felett jár.”
Jámbor Gyula játékot akart ajánlani a közönségnek – de túl sok ember vásárolt kötetet még a bemutató előtt –: ki kellett volna találni, mit jelentenek a grobszurdés a minella szavak. Nos, ezeket a szerző találta ki, tehát mindössze tippelni lehetett volna… Kiderült, hogy előbbi a groteszk és az abszurd, utóbbi a mini és a novella összetételéből származik. Hogy a grobszurdot példázzuk: a legelső novellában az álmodozó nő és a realista férfi vitája kerül az olvasó szeme elé. A végén elhalad egy üstökös a Föld mellett, és milliárdnyi magot szór el, az egész világot beterítve puskaporral, a számos színben pompázó, viszonylag igénytelen virággal.
A méltatás során méltatás volt, hogy helyenként Bulgakovot vagy Márquezt emlegette Jámbor Gyula, mikor a novellákról beszélt. „Őszintén csodálkoznék, ha Béla nem ismerné ezeket az írókat, de fejet hajtanék előtte novelláinak stílusáért.” Szerinte ugyanis ezekre hajaz leginkább a helyenként realista, helyenként szürrealista írásmód. Emellett kiszámíthatatlan is: sosem lehet tudni, hogyan végződik egy-egy minella (ha már bemutattuk a szót, használjuk is). Lehet, tragédia lesz a vége, de ugyanannyi esély van rá, hogy komikumra végződik, vagy valami olyanra, ami teljesen elszáll a valóságtól.
Juhász Béla több oldalát is megismerhetjük. Előrebocsájtja: kocsmában, gyűléseken és utcasarkon nem ismerkedik, de ajánlja a könyvet azoknak, akik ismerik, akik nem ismerik és akik meg akarják ismerni. Így aztán Jámbor Gyula is merte ajánlani a könyvet. Mindenkinek – hiszen tulajdonképpen erről szól az elősző helyetti pár gondolat.
A szerzőnek bár csak a második kötete, nagy népszerűségnek az olvasók körében. A bemutatót hosszas dedikáció követte, az előtérben pedig enni- és innivalót lehetett fogyasztani. Az est folyamán Miskovits Tibor és Milltaler Lajos zenéje biztosította a jó hangulatot.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

2016. június 6.

Magyarkönyvtár-avató Borosjenőn
Pénteken délután felavatták a Borosjenői Magyar Házban a magyar könyvtárat. A Magyar Házról ugyan már beszámolt az újság, csak emlékeztetnék az olvasót: a ház a központban lévő elemi iskola emeletén, egyetlen nagyobb, volt tanteremben kapott helyet, és arra mindenképpen alkalmas, hogy ott a helybeli magyarság kisebb rendezvényekre összegyűljön. (Itt tartják, például, a fakultatív magyar órákat.) Mostantól pedig egy hölgy vállalta, hogy hetente egy délután nyitva tartja a könyvtárt, amely már megnyitásakor mintegy ezer kötettel várja az olvasót. A kötetek természetesen adományokból gyűltek össze, az adományozók között van Pataki Erzsébet, Baróthy Mária, Tasnádi Lajos, Kozák Attila, a dr. Czuth és a dr. Vajda család, Czernák Ferenc, de ide került a megnyitó napján Katona Béla hagyatékából is egy tekintélyes csomag. Van itt néhány folyóirat is, régebbi és újabb példányokkal.
A leltározás és könyvtárrendezés még ezután következik.
Megnyitószavaiban dr. Vajda Sándor, az EMKE helyi elnöke üdvözölte a helyi megjelenteket és az aradi vendégeket, és kifejezte reményét, hogy a rég dédelgetett terv, a magyar könyvtár megvalósulása után mind többen fogják felkeresni, azok közül is, akik a magyart csak fakultatív nyelvként tanulják. „Ha az ember egyszer megtapasztalja az olvasás örömét, nem tud lemondani róla” – zárta bevezetőjét.
Bodnár Lajos református tiszteletes rövid igehirdetéssel, imával és áldással folytatta, majd dr. Brauch Magda a magyar nyelv szépségéről tartott magvas előadást, Jámbor Gyula pedig a könyv és könyvnyomtatás történetéről beszélt.
A szervezők a megjelenteknek szeretetvendégséggel kedveskedtek.
(telki)
Nyugati Jelen (Arad)

2016. június 25.

Búcsúzott az aradi diákszínpad
Lelkiismeret-furdalásom van – úgy két hónapja elmentem egy délután a Csiky Gergely Főgimnáziumba megnézni az ottani diákszínpad egyik próbáját, amelyet a szegedi Balog József színész ( Aradon is láthattuk már), a szegedi MASZK Egyesület elnöke (az Aradi Kamaraszínház eredményes együttműködést folytat az egyesülettel, így került Balog József a Csikybe is), a Thealter Nemzetközi Színházi Fesztivál igazgatója vezet. Pontosabban nem is próba volt az, inkább a színészi mesterségbe való bevezetés-tanfolyam egyik órája, amelyen a résztvevő – X–XII. osztályos – diákoknak, nagy többségükben lányoknak egy-egy mondatot kellett elmondaniuk (a maguk, a másikétól nyilván különböző felfogásában), egy-egy mozgássort kellett elvégezniük, értelmezniük egy-egy helyzetet stb. Szóval: próbálgatták, ízlelgették – a tanfolyamvezető diszkrét irányításával – a színpadi kiejtés, mozgás rejtelmeit, látható örömmel. Erről akartam írni, valahogy azonban, egyéb elfoglaltságok miatt, nem került rá sor.
Most láttam a „végeredményt” a Szépek és szörnyek c. évadzáró előadáson. A cím nyilván a majd háromszáz esztendős, a Szépség és a szörnyeteg című, az utóbbi időben újra és újra elővett klasszikus mesére utal. Tizenvalahány szereplő (köztük három fiú), meg a Tanár úr lép fel benne egy rövid monológgal (s hogy a meghökkentő produkcióhoz igazodjon, öltönyben és mezítláb). Amúgy az előadás igen hosszú snitteket használ (percekig tart egy-egy jelenet, amikor például a színpadon ülők mobiltelefonjukon csevegnek, olykor egymáshoz fordulva – a játékba, bizonyára barátok, hozzátartozók révén a terem is bekapcsolódik telefonjaival), verseket olvasnak fel (egyszerre, úgyhogy a mormogásból csak a Rómeó és Júlia egy részletét sikerült felismernem, de angol vers is elhangzik), minden szereplő névvel bemutatkozik, majd hozzáteszi: Senki vagyok, sminkelik magukat a lányok (akik aztán egy-egy szál piros rózsát kapnak), hallható néhány angol szövegű dal (lemezről), aztán van egy magyar néptánc is. Kb. ennyi, meg a végén, amikor a közönség már kiment a teremből, nagy ováció a szereplők részéről „Józsi ’bá”-nak.
Volt, akinek tetszett a produkció, magam inkább azt várnám, hogy jövőre (remélhetőleg folytatódik az oktatás) valami „klasszikusabb” szerepben is lássam az ifjú diákszínjátszókat, akik addigra már túl lesznek a színészmesterség kezdeti lépésein.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

2016. június 28.

Falunap ürügyén
Itt a nyár, az átlagosnál hevesebb esőzésekkel, viharokkal, jégesőkkel, meg a már hagyományos falunapokkal. „Módosabb”, magamutogatóbb helyeken akár két- vagy háromnapos felhajtással, másutt megelégednek egy – nyáridőben hosszú – délutánnal, estével. A program nagyjából „standard” – ökumenikus istentisztelet (ha a helység több nemzetiségű, több vallású), ünnepélyes megnyitó (papokkal, és nagyon megnézik a helybeliek, csatolt falu esetében, hogy ott van-e a községi elöljáró, megtiszteli-e őket), aztán folklór- és egyéb műsorok – népi együttesekkel (tánc-, ének-, szólisták), moderntánc-csoportokkal stb. A végére, éjfél felé, ha futja a költségvetésből, tűzijáték. Plusz programok: sportvetélkedők, estére sztárvendégek.
Tornyán, a Pécska városhoz tartozó faluban a fenti vázlat alapján zajlott szombaton a hetedik falunap. A szerb templom melletti téren (amelynek egy szögletét, dicséretes módon, gyermekjátszótérnek rendezte be a városi tanács) ideiglenes színpad és legalább negyedszáz, a fagylalttól a frissensültekig, bográcsosig, a hideg sörtől a főtt kukoricáig bármit árusító sátor (köztük az aradi máltai szeretszolgálaté) adta a keretet.
(Már sokszor eszembe jutott, most zárójelben elmondom, Kedves Olvasó: ha harminc éve ilyen kínálattal lép fel egy faluünnep, egymást verték volna le a résztvevők a sátrak „kifosztásában”.)
Most azonban fut a műsor – az ökumenikus istentisztelet után ökumenikus nyitás, román ortodox, katolikus, szerb ortodox pappal, háromnyelvű, a lakosság számarányához igazodó sorrendű Miatyánkkal a háromnyelvű feliratos színpadon, a polgármester három nyelven üdvözli a résztvevőket.
Szép, így kell lennie.
A fellépők közül ezúttal a romák hiányoznak (az együttes vezetője, állítólag, külföldön dolgozik, hiányában nincs aki összefogja a társaságot), bár pár éve még a régi és frissen újraválasztott pécskai – mellesleg magyar – polgármester roma nyelven is üdvözölte a résztvevőket. Eközben úgy tízpercnyi (de talán kevesebb) távolságra Tóth Piroska és Suttyák Bandi (csodásan rendbetett, legújabban gémeskúttal is felszerelt) tájháza várja „nyílt kapukkal” (és kemencében sült kitűnő juhtúrós pogácsával, üdítővel, esetleg egy pohárka szíverősítővel, sörrel – saját erőből) a látogatókat, akik közül többen elragadtatott szavakkal jegyezték be élményeiket a díszkönyvbe.
De félre mindezekkel, az apropót ezúttal az arad-gáji szerb együttes, a Kud Kolo szolgáltatja, amely néhányszor már fellépett a tornyai falunapon. Ha nem ők, hát ki: hol van még egy szerb tánccsoport Arad megyében? Eredeti népviseletben (Szerbiából kapták, hallom az együttes egyik tagjától, Kovács Henriettától) járták a hagyományos (gondolom és remélem: autentikus) táncokat a Dragan Voştinar vezetésével fellépő román, magyar és szerb nemzetiségű fiatalok. Igen, a szerb tánccsoportban három anyanyelven beszélő fiatalok. Ami nem baj, a baj az, hogy a szerbek, akik valamikor Arad és a megye lakosságának számottevő részét képviselték, iskoláik és intézményeik voltak (a szerb templom Arad legrégibb épülete), ma már önállóan nem volnának képesek akár egy tánccsoport kiállítására sem. A zsidóságról, sajnos, már majdnem múlt időben beszélhetünk, a (hálistennek még létező) német líceumban a diákság legalább négyötöde már nem német, és kellemes meglepetés, hogy ilyen-amolyan alkalmakkor szlovák, sőt ukrán csoportokkal találkozhat a néző Arad megyében.
Még, 2016-ban. De vajon meddig?
Hallgatom tornyai (neve szerint) szerb, de anyanyelvén már alig-alig beszélő ismerősöm ismeretlen, söréből szorgalmasan kortyolgató társának fejtegetéseit, miszerint a világ legszebb népviseletei a román és a szerb. Legyen, minek vitatkozzam? A három nyelven anyanyelvi szinten beszélő szerb „Szini bácsi”, Tornya kiváló ismerője szerint ma a faluban már csak úgy tíz körüli ember beszéli a szerbet.
A szerb templom még áll a falu közepén. Mellette rendezik a falunapot.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

2016. július 9.

XV. KITÁSZ-vándorgyűlés
Jávor Páltól az Aradi újságírás kezdetéig
Arad legreprezentatívabb termében, a városháza dísztermében került sor tegnap tíz órakor a KITÁSZ ( Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége) jubileumi, XXV. Vándorgyűlésének megnyitójára. (A valamennyi, magyarok is lakta Kárpát-medencei országot és az anyaországot is tömörítő szervezet évente máshol, egyszer Magyarországon, a másik évben egy határon túli országban tartja találkozóit.)
Tegnap Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke üdvözölte a megjelenteket – a nyitóünnepségre Magyarországból, Romániából, Szlovákiából és Szlovéniából 41 küldött jött el –, majd sorra hangzottak el a köszöntők. A KITÁSZ vezetősége nevében dr. Medvigy Endre tiszteletbeli elnök elmondta, hogy Arad immáron másodízben az összejövetel házigazdája, Bognár Levente alpolgármester Aradról adott rövid tájékoztatót, hangsúlyozva, hogy a többnemzetiségű, több vallású városban a magyarságnak kultúrájával kell bizonyítania jelenlétét. Berecz Gábor, a Kölcsey titkára (aki a betegsége miatt távolt mAradt Jankó András elnök helyett szólalt fel) a város XIX. század végi, XX. század eleji fejlődéséről, a Kölcsey Egyesület megalakulásáról és munkásságáról tájékoztatta a jelenlévőket. Kovács Attila Zoltán, a KITÁSZ elnöke egyebek között azt hangsúlyozta: a szervezet léte amolyan „széllel szembeni, kulturális-misszionárius sikertörténet”.
A köszöntők után következő előadások sorát Piroska Katalin nyitotta meg színház témájú előadással, új nézőpontból, a látványosság (színpadkép, effektusok) oldaláról tárgyalva az Aradi színház zenés és drámai előadásait. Földesdy Gabriella színháztörténész (aki már a Kölcsey Egyesület meghívására már tartott előadást Aradon, akkor Herczeg Ferencről) ezúttal az Aradi születésű Jávor Pál film- és színpadi sikereiről beszélt. (Többek között arról, hogy Jávor szerepelt az utolsó magyar némafilmben, de az első hangosfilmben is.) Ujj János Arad megye szakrális köztéri szobrairól értekezett, bemutatva néhányat (Nepomuki Szent János-, Flórián-, a színház előtti és újAradi Szentháromság szobrok stb.) és megemlítve, hogy ezekről vastag könyvet szándékozik írni. Sokunk számára kevéssé ismertnek bizonyult a Csanádi János tanár, néprajzkutató, helytörténész által tárgyalt téma A Kisjenői címerfák alatt címmel az EMÍR (Erdélyi Magyar Írói Rend) 1933. május 14-i megalakulásáról, annak előzményeiről és céljairól. A délelőtti programot Puskel Péter újságíró, sajtótörténész Aradi újságíró személyiségekről szóló előadása zárta, amely a magyar újságírás Aradi kezdeteitől a II. világháborúig tartó időszakot vette figyelembe.
Az ebédet követően koszorúzásra került sor az Aradi Szabadság-szobornál, majd Erdélyi István, a Kölcsey Egyesület elnökségi tagja az Aradi Ereklyemúzeumot mutatta be az érdeklődőknek, 17 órakor pedig 14 Aradi kortárs képzőművész tárlatának megnyitására került sor.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

2016. július 11.

KITÁSZ-díj az Aradi Kölcsey Egyesületnek
A Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetségének 25., ezúttal Aradon tartott vándorgyűlésének résztvevői tegnap délelőtt hazautaztak a kétnapos, gazdag programú összejövetelről. Arad minden jel szerint jó házigazdájának bizonyult a jubileumi összejövetelnek – ennek elismeréseként a KITÁSZ vezetősége „a több évtizedes egyesületi élet megszervezéséért” szombaton oklevelet is átadott a Kölcsey Egyesületnek.
De ne mAradjunk adósok a pénteki megnyitót követő eseményekkel sem.
Délután a múzeum Klió kiállítótermében mondhatni korszakos jelentőségű tárlat nyílt – nem is annyira a falra került munkák rendkívülisége miatt, hanem azért, mert ez volt Aradon az első olyan képzőművészeti tárlat, amelyen kortárs helybeli magyar képzőművészek munkáit mutatták be, s ilyenformán a látogató átfogó (némi túlzással teljes) képet kaphatott arról, hogy milyen is a XXI. század második évtizedének közepe táján az Aradi magyar képzőművészet. Fekete Károly Kölcsey-alelnök, a kiállítás kurátora többek között Lucian Cociuba, az egyetlen román résztvevő képzőművész alkotásai kapcsán arról tartott érdekes eszmefuttatást, hogy létezik-e, létezhet-e egyáltalán „magyar képzőművészet”, és azzal zárta: természetes és kívánatos, hogy a különböző nemzetiségű művészek gazdagítsák egymást. Bognár Levente alpolgármester egyebek között köszönetet mondott azoknak a civilszervezeteknek, amelyek összefogják a magyarságot, és segítenek megőrizni identitását. Ódry Mária képzőművész a kezdeményezést és a bemutatott munkákat méltatta.
A kiállító művészek: Brittich Erzsébet, Cociuba Czank Veronika, Cociuba Lucian, Cociuba Németh Edith, Csernyánszki Judith, Eisele Szűcs Zoé, Kett-Groza János, Kocsis Rudolf, Kolumbán Zsolt, Moré Sághi Annamária, Ódry Mária, Simó Margit, Siska-Szabó Hajnalka, Steinhübel Zoltán.
Szombaton délelőtt az RMDSZ Aradi székházában folytatódtak az előadások: Molnár Péterné, a KITÁSZ ügyvezető elnöke Virágh Gedeonról, az Aradi vár utolsó 1848–49-es foglyáról értekezett (néhány éve nálunk mutatta be az azóta elhunyt magyarországi Dinyés László képzőművész a Virágh Gedeonról szóló könyvét), Kovács Attila Zoltán irodalomtörténész, a KITÁSZ elnöke báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Karoláról, gróf Bánfy Miklós és az Erdélyi Helikon múzsájáról, dr. Medvigy Endre irodalomkutató, a KITÁSZ (Aradon lemondott) tiszteletbeli elnöke Magányos fenyő címmel Tompa László költőről tartott előadást.
A szombat délután kirándulással telt, hogy a távolról érkezett vendégek valamelyes képet kapjanak a megye építészeti, történelmi stb. értékeiről, emlékeiről. A résztvevők felkeresték az Aradi vesztőhelyet, a gáji, az újzimándi és a szentannai római katolikus templomot, Világoson a Bohus-kastélyt, Pankotán Csiky Gergely szülőházát, a máriAradnai kisbazilikát, majd a nap és a jubileumi összejövetel egy kitűnően sikerült (és hosszúra nyúlt), a Jelen Házban megtartott vacsorával zárult.
Mint említettük, az idei szervező Kölcsey Egyesületet kitüntette a szövetség vezetősége. De a „hivatalos elismerésnél” talán fontosabb, hogy a résztvevők jól érezték magukat a tizenhárom vértanú városában és környékén, nemcsak ismeretekben, hanem egyéb élményekben is gazdagabban távoztak egy olyan városból, ahol sokan most jártak először. Mindez kétségtelenül a mindent beleadó szervezők érdeme is.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

2016. augusztus 3.

Elhunyt Kilin Sándor
Augusztus 2-án délután az örökkévalóságba távozott Kilin Sándor. Borzalmas egy kedves kolléga halála kapcsán akár egyetlen mondatot is leírni. Hát, ha még az egyúttal a legjobb barátok egyike volt, majdnem ötven esztendeig, s annak idején, pályafutása kezdetén amolyan, őt sok mindenben eligazító pártfogója, tanítómestere.
Szörnyű leírni: Kilin Sándor nincs többé, hogy ezután csak emlékezetünkben él – és természetesen számtalan, az Aradi, jó ideig az országos magyar sajtóban megjelent cikkében. Nem hinném, hogy cikkeit számon tartotta, hiszen soha, sehol nem akart parádézni, dicsekedni velük: megírta, amióta lehetett, azt, amit gondolt, érzett, előtte pedig a sorok között próbált – mint minden igaz újságíró abban a korban – az olvasó szívéig, elméjéig jutni.
Az egyetlen (minden kétséget kizáróan a legérdemesebb) volt az Aradi újságírók között, akit a Magyar Újságírók Szövetsége, úgy másfél évtizede, Aranytollal tüntetett ki munkássága elismeréseként. Sokszor kérdeztem tőle az utóbbi években: miért nem ír könyvet, hiszen hosszú – idén éppen ötvenéves – pályafutása alatt olyan dolgokat élt át, tapasztalt meg, amelyek rendkívül tanulságosak lehetnek a későbbiek számára. Ugyan, ne szamárkodj, intett le mindig. Pedig még jól emlékszem azokra a beszélgetéseinkre, amikor 35-40 vagy 45 évvel ezelőtt megjegyezte az akkori idők egy-egy elképesztő bődületére, a funkcionáriusok packázására: ezt le kellene jegyezni, hogy ne felejtsük el, valamikor (minthogy akkor nem lehetett) jó cikket írhatnánk belőle.
Nem jegyezte le, nem írta meg, sajnos, emlékezetből sem, pedig roppant érdekes lett volna a visszaemlékezés gyermekkoráról (tanítócsaládban nőtt fel, apja Kisjenőben kántortanító, majd Aradon neves iskolaigazgató volt), moszkvai, majd Kolozsvári egyetemi éveiről, kürtösi tanárkodásáról, de talán főleg arról a fél évszázadról, amit az Aradi magyar újság szolgálatában eltöltött. Szolgálatában, mondom, mert a legnemesebb értelemben vett szolgálat volt a nyugdíjazása, majd Magyarországra költözése után is.
Legutóbbi – mint mindig: okos, egyéni, összetéveszthetetlen hangvételű, kiváló elemzőkészséggel és nagy mesterségbeli tudással megírt – vezércikke július 21-én jelent meg, amikor már, bizonyára maga se tudta mennyire, súlyos beteg volt. A rá következő szombaton immár visszajáró nehéz fájdalmakra panaszkodott, holott soha nem szokott.
Próbálom elhessegetni magamtól az utolsó képet, amikor battonyai házuk előtt, segítséggel, beszállt az érte küldött mentőautóba s azzal búcsúztunk, hogy (a külön kocsiban utazó feleségével és fiával együtt – ragaszkodott hozzá, hogy családja elkísérje) rövidesen találkozunk az orosházi kórházban, ahova kivizsgálásra utalták be. Mintha érezte volna, hogy utolsó napjaiban, perceiben családjával együtt kell lennie. Ott azonban megállapították, hogy nagy a baj, s Gyulára, a jobb felszereltségű megyei kórházba vitték, ahol az életmentőnek remélt műtét közben csütörtökön kora délután megállt a szíve. Újraélesztették, a gépek még pár napig életben tartották.
Nyolcvanadik születésnapját tavaly (november utolsó napján született 1935-ben) családjával és néhány volt kollégája, barátja társaságában ünnepelte. Dehogyis gondoltuk, hogy az utolsó lesz. Most már, sajnos, tudjuk.
Hatalmas, s az Aradi magyar újságírás számára pótolhatatlan veszteség ért bennünket a halálával.
Jámbor Gyula(Nyugati Jelen)
Kilin Sándor (Nagyszalonta, 1935. nov. 30. – Battonya, 2016. aug. 2./ újságíró volt, a Nyugati Jelen Arad) munkatársa.
vitalap.hu

2016. augusztus 8.

XI. Fazekasvarsándi Magyar Napok
Idén a polgármesteri hivatal is besegített
Ha egyetlen dolgot kellene kiemelni az idei Fazekasvarsándi Magyar Napok kétnapos rendezvénysorozatából, az minden bizonnyal az lenne, hogy idén a helyi polgármesteri hivatal is támogatta megrendezését. Az idei választásokon ugyanis leváltották a régi, hosszú ideje „uralkodó” polgármestert, az új pedig minden jel szerint másként áll a helyi magyarság (és remélhetőleg az egész község) ügyéhez. Ezt részben az bizonyította, hogy maga is jelen volt – elöljáróként, ugyanakkor a rendezvényen fellépő helyi román folklóregyüttes, tánccsoport irányítójaként – a vasárnap délutáni „hivatalos” megnyitón.
A rendezvények már szombaton megkezdődtek, a helyi Délibáb magyar civilszervezet nevében Manguci Erzsébet fő szervező, állandó munkatársaival együtt – köztük van Gyurkócza Tünde, Szász Mihály és jó néhány, a terep előkészítésén, beszerzésben, konyhán közreműködő helybeli asszony, lány, elismerés nekik – igyekezett változatos, minden korosztályhoz szóló programot biztosítani. Szombaton volt kézműves foglalkozás kicsinyeknek (annak a sajnos kevésnek, aki van), gyermekműsor, ifjúságnak-veteránoknak focivetélkedő, hogy aztán a napot a Keleti Front nagysikerű koncertje, majd a Roller zenekar közreműködésével „utcabál” zárja. A legnagyobb közönséget azonban, a délelőtti istentisztelet után, a vasárnap délutáni műsor vonzotta, ahol a helybeli magyarságon kívül jelentős számban vettek részt a falu román, roma lakosai is. Mindenkinek nem is jutott ülőhely a kihelyezett székeken, sokan állva, a (szerencsére nem túl forrón tűző) napon nézték végig a műsort (leginkább sörös vagy üdítős pohárral a kezükben). Aki idejében „lefoglalta” az asztalokat, padokat, valamivel jobban járt, pedig a délelőtti szél felborogatta az asztalok, padok fölé kifeszített sátortetők jó részét, újbóli felállításukra már nem volt idő. Panasz azonban, tudomásom szerint, egy szem se érkezett, az egész rendezvény igen jó hangulatban zajlott.
Ne feledjem: volt mindenféle árus, étel-ital bőséggel.
A vasárnap délutáni műsort a zimándújfalusi magyar táncosok nyitották meg (helyi magyar „művészi produkcióra”, sajnos, már nem telik), majd a helybeli román Marinela Graţiela elnevezésű folklóregyüttes gyermekcsoportja lépett fel. (Nevét a jelenlegi polgármester tavaly autóbalesetben elhunyt lánya nevéről kapta, az édesapa így kívánja ápolni szeretett gyermekének emlékét.) A kisiratosi (férfikarnak indult, utóbb nőkkel kiegészült) Szalbek vegyes kórus, majd a helybeli román csoport „nagyjai” táncosainak, énekesek fellépésével folytatódott a közönség által nagy elismeréssel fogadott műsor, hogy aztán a 11. magyar napok diszkóval zárja az idei rendezvényt Fazekasvarsándon.
Közben a „magyar kultúrház” nagytermében asztaliteniszezők versengtek, este nyolckor kihúzták a nyertes tombolajegyeket (a fődíj egy kerékpár volt). És nem feledkeztek meg a falu sok-sok legifjabb nemzedékét elindító magyar óvónőjéről, a most elhunyt, ravatalon fekvő Kalmár Máriáról, akiről egyperces néma felállással emlékeztek meg.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

2016. augusztus 10.

Búcsú Kilin Sándortól
Tisztelt gyászoló gyülekezet!
Önök közül sokan barátként, ismerősként, néhányan volt osztálytársként jöttek el ma megadni a végtisztességet. De bizonyára vannak itt olyanok is, akik személyesen alig, vagy csak futólag ismerték Kilin Sándort, talán csak pár mondatot váltottak vele életében. Az utóbbi majdnem tíz évben bizonyosan ritkán, mert nem élt Aradon, kényszerűségből a magyarországi Battonyára költözött. De írásaiból ismerték, tisztelték – az idősebb, régi előfizetők szinte pontosan fél évszázadon keresztül olvashatták a mindenkori Aradi magyar napilapban, a Vörös Lobogóban, majd a Jelenben, Nyugati Jelenben cikkeit, mindenekelőtt kivételes szakmai tudással, könnyed stílusban, olvasmányosan megírt, mindig fontos kérdéseket felvető és vitató, a történések mögöttes jelentését, igazságát kutató-boncolgató jegyzeteit, vezércikkeit.
Az, akitől most búcsúzunk, igazi, nagy formátumú újságíró volt, aki, ha csak egy mód volt rá, soha, vagy csak kivételesen fogta a nagyok, a hatalom pártját – csak ha igazuk volt –: mindig a közember és igazsága mellett állt ki.
Kilin Sándor nem volt igazán „terepember” – ezért is van az, hogy viszonylag kevés (bár kitűnő) helyszíni riport alatt olvasható a neve. Mestere volt ellenben az esszészerű írásoknak, és ez a műfaj, mint a sportban az atlétika, az újságírás valóságos királynője, igazán jól művelni csak keveseknek adatik meg.
Ha az újságírásnak vannak (és meggyőződésem szerint vannak) abszolút szükséges és a legnagyobb tiszteletet érdemlő, újságírói kifejezéssel élve a „napi kenyeret” biztosító napszámosai (nélkülük semmilyen lap nem létezhetne), ugyanakkor rangot adó arisztokratái: Kilin Sándor kétségtelenül ez utóbbi kategóriába sorolandó.
Neki megadatott a legmagasabb kasztba való tartozás. Valamelyes műveltséget, érdeklődéssel és kitartással, némi erőfeszítéssel bárki értelmes ember szerezhet (elhunyt barátunk értelmiségi családban nőtt fel, ahol az olvasás mondhatni kötelező volt, tanítói, édesanyja és édesapja a nebulók közül mindig őt kezelték a legszigorúbban), a másik elengedhetetlen összetevőre, a magas fokú íráskészségre azonban születni kell. Bebizonyosodott: ő írásra született. Nagy, és immár pótolhatatlan veszteség, hogy nem mAradt ránk általa írott könyv, még az a nagyobb Dosztojevszkij-tanulmány sem született meg (eredetiben is olvasta a nagy orosz írót), amelyet utolsó éveiben tervezett.
De mAradjunk még kicsit a múltban. Az 1970-es évek legelején – a pár év múlva bekövetkező, elképzelhetetlenül bárgyú, primitív és erőszakos diktatúra előtt, ő volt az, aki közeli újságíró-barátai, köztük a kivételes tehetségű Tokay György, meg Oroszhegyi Károly, az akkor még újonc Puskel Péter támogatásával „új fuvallatot” hozott a Vörös Lobogóba, egy sor, merőben újnak, merésznek számító rovatot-oldalt (köztük az Ember és közösség címűt) indítva be. Órákat vitatkoztunk – ma már szinte hihetetlennek tűnik a dolog –, egy-egy megjelenés előtt álló cikk tartalmán, megfogalmazásain. Néhány évvel ezelőtt megdöbbentem, amikor valaki (nem tudom, hogy köztünk van-e most), azzal támadt rám: „Kilin? Kommunista (előtte még egy, most nem idézett jelző szerepelt), párttitkár volt”. Azt persze nem tudhatta, hogy Kilin Sanyi kézzel-lábbal igyekezett elhárítani a „megtisztelő” funkciót, és közeli barátait rábeszélte (sikerrel), hogy választáskor ellene szavazzanak. Csakhogy barátai alulmAradtak, mert a be nem avatott többség tisztességes, közülük való, hozzáértő embert akart.
A sors megajándékozott azzal, hogy nemcsak munkatársa, hanem, remélhetőleg nem túlzok, közeli barátja lehettem, majdnem 48 esztendőn keresztül. Ezernyi emlékem van róla: közös riportút, például, a magam újságírói pályájának kezdetén, az akkor épülő dunai vízerőműről, az elöntés-eltűnés előtt álló Ada-Kaleh szigetről, az osztrák–magyar monarchiabeli Herkulesfürdőről – a riportút hozományát, azt hiszem, ma, 45 év után is mAradéktalanul vállalhatnánk, sok-sok szerkesztőségen kívüli találkozás. Rengeteg beszélgetés a politikáról, világról, de leginkább a lapról és újságírásról: hittünk abban, talán kicsit naivan, hogy valamit tehetünk, valami rajtunk is múlik.
Nem értettünk mindig és mindenben egyet, olykor üdítően jókat vitatkoztunk – de hát mi vinné előbbre a világot, mint a nézetek ütköztetése, s ebben az érvek felsorakoztatása? Barátságunk, természetesen, az ilyen viták miatt picinyke csorbát se szenvedett.
Három nappal ezelőtt battonyai házának szépen gondozott, rózsákkal, egyéb virágokkal övezett udvarán, az olcsó nyári sátor alatt – Sanyi kedvenc helye volt a szép tavaszi és őszi időkben, nyári kánikulában – heten ültünk az asztal körül, a temetésről egyeztettünk a fájdalomtól jóformán megszólalni se tudó özvegyével és fiával az általa ültetett és gondosan ápolt, mára szép fácskává serdült szomorúfűz árnyékában. Szinte fizikai fájdalmat éreztem az első pillanattól: valaki borzasztóan hiányzik, és már sohasem jelenik meg újra, hogy egy (ritka) szabad hétvégén parázson sült mititéj, tarja, a nagyszerű és szerető feleség, háziasszony Irmi által készített előételek, körítések után néhány pohár sör mellett a végtelenségig, olykor magunkat ismételve osszuk-szorozzuk a múlt emlékeit, a valamikori és mai világ dolgait.
Sanyikám, veled immár másodszor-harmadszor veszítettem el az utóbbi néhány évtized legjobb barátainak egyikét. Egy-egy pótolhatatlan darab szakadt ki velük a magam szűk világából.
Mint nagyszalontai születésű – mindig igen büszke voltál rá, hogy az egyik legnagyobb magyar költővel azonos helyen láttad meg a napvilágot – biztosan ismerted Arany Jánosnak költőtársa, Tompa Mihály sírkövére írott sorait: „S ha nem pönög lantunk s gitárunk / A varjú se károg utánunk”. Te se kívántad az utókor elismerését. Életedben tetted, amit tenned kellett, a lehetőségekhez képest, amit lelkiismereted diktált.
A többi, ha még lesz, legyen az utókor gondja.
Nyugodj békében. Nekem nagyon fogsz hiányozni.
Jámbor Gyula
Jámbor Gyula búcsúztatta a kedves, szeretett kollégát, Kilin Sándort temetésén, 2016. augusztus 9-én.
Nyugati Jelen (Arad)

2016. augusztus 30.

IV. Tájháztalálkozó Tornyán
Lakodalmas szokások, vőfélyek
Valamennyi eddigi, Tornyán megrendezett tájháztalálkozón ott voltam, mindegyikről csak szép, kellemes emlékeim vannak. Az idei azonban, érzésem szerint, az eddigieknél is jobbra, hangulatosabbra sikeredett – bizonyára nemcsak a (most is, mint máskor) mindent beleadó szervezők, a ProPirKult jóvoltából, hanem azért is, mert a mostanira maga a téma, a lakodalmi szokások is predesztinálta. A lagzi ugyanis – tekintsünk el az örömapák, örömanyák „elvesztett” lányuk, fiuk miatt elhullatott könnyeitől – alapvetően vidám, az egész közösséget „feldobó”, mulatós esemény – a valamikori „lakadalom” legalábbis feltétlenül ilyen volt.
Nos, ha „igazi” lagzi nem is volt szombaton Tornyán (hiányzott, például, a menyasszony és a vőlegény), a ProPirKult tájházában az egykori, nagyszabású falusi esemény hangulatát, érzésem szerint, mAradéktalanul fel tudták idézni. A házigazdák, barátaikkal kora reggeltől dolgoztak azon, hogy a délutánra érkező vendégeket minden készen várja: a szépen gondozott, pázsitos-virágos udvaron felállított több sátor alatt az asztalok gyönyörűen megterítve (nem hiányzott róluk a jóféle szilvórium se), az üstökben pedig főtt a lakodalmas ebéd. S míg a házigazda fel nem eszmélt (és még gondosabban el nem zárta), az udvaron időnként átvonuló, a helyi szóhasználat szerint „oroszba” (orozva?, a gazda tudomása nélkül) költött japántyúkot is megcsodálhatta héttagú csibekíséretével...
J. Péterszabó Ilona műsorvezető, tolmács felkérésére a közel tíz éve működő ProPirKult elnöke, a házigazda Tóth Piroska üdvözölte a vendégeket, köztük a Magyarországról érkezett battonyaiakat, dombegyháziakat, szarvasiakat, meg az itthoni pécskaiakat, nagyiratosiakat. Szintén házigazdai minőségben Suttyák András (egykoron maga is vőfély – helyi szóhasználat szerint vőfény) a valamikori lagzik néhány mozzanatát felelevenítve megjegyezte: sajnos, ma már kevés a fiatal, akiknek a hagyományokat, az egykor gondosan (bár olykor – ez alulírott személyes megjegyzése! – kissé sántító verseléssel) megírt szövegeket átadhatnák.
A későbbiekben, mint egykoron a lakodalmakban, a főszerepet, a ceremóniamester tisztségét a vőfélyek vették át. A helybeli Takács Gábor elmondta a lagziba hívogató lefolyását, a lakodalom napján a menyasszonyos és vőlegényes háznál lezajlott búcsúztatót, az ünnepi menüt (a paprikás régebben birkából is készülhetett), a sütemények, torták feltálalását, a szakácsnék, a menyasszony és bolond menyasszony táncát, a kárlátót, körtáncot stb. – valamennyi esemény és gazdag beszédtéma volt a néha két-háromnapos lagzi után. A falujabeli lakodalmas szokásokról Kiss István volt nagyiratosi polgármester, Horváth Imre (majláthfalvi származású) gazdálkodó, a szarvasi Závoda Erika, a battonyai Takács Ferenc Viktor, a dombegyházi Kardos Péter, a pécskai (román szokásokról beszélő) Vasile Peri számolt be. Szinte valamennyi, sok-sok értékes adatot tartalmazó (de különösen a magyarországi Szarvas környéki, szlovákok lakta tanyák lakodalmas szokásairól szóló) előadásból kitűnt: az általában késő ősszel vagy kora tavasszal (tehát nem mezőgazdasági főidényben) tartott lagzi amolyan „össznépi”, az egész közösséget megmozgató, összekovácsoló esemény volt. Élmény volt a pécskai, most 79 éves Túri József egykori („mesterségét” negyven évig gyakorló) vőfély beszöszöntője a „lakodalmas menü” egyes fogásai előtt.
Az igen jó színvonalú előadások, rögtönzött beszámolók sorába jól illeszkedett a Budapest-budakalászi pedagógus, néprajzkutató, Fehér Ilona bemutatója a (magyarországi) lakodalmakban használatos levestésztákról. Hatalmas gyűjteményéből, időhiány miatt, csak töredékeket ismertetett, de így is sikerült felhívnia a figyelmet egy nálunk, tudomásom szerint, igen kevéssé kutatott témára.
És egy „művészi mozzanat”: láthattunk, hallhattunk Tornyán egy pécskai, nemrég alakult citerazenekart. Ha nem hallottak róla eddig, nem nagy szégyen: e sorok írója is először látta őket. A témára visszatérünk.
A feltétlenül sikeres tornyai tájháztalálkozó lebonyolításához a Pécskai Polgármesteri Hivatal (Tornyán is voltak képviselői), valamint a Communitas Alapítvány járult hozzá. Nem utolsósorban pedig azok a helybeliek (a Bozóki, Takács, Köles, Gyuricza család), akik, amelyek nélkül egy ilyen összejövetel megrendezése elképzelhetetlen lenne.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

2016. szeptember 10.

Kováts Judit könyvbemutatója a Jelen Házban
Szülőföldtől elszakítva
Majdnem pontosan három esztendeje, hogy Aradon, a Jelen Házban bemutatásra került a magyarországi Kováts Judit első, Megtagadva c. könyve. A történész-levéltáros alapszakmájú szerző csütörtökön késő délután ugyanott az Elszakítva c. regényének Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője által levezényelt bemutatóján vett részt.
Van-e annak jelentősége, hogy egy könyv szerzője milyen foglalkozású? Igen is, meg nem is: kitűnő, történelmi regénynek nevezhető alkotásokkal „neveztek be” a világirodalomba nem-történész írók is. Kováts Judit azonban már első könyvében, a sok-sok interjúra alapozó Megtagadva címűben vérbeli történésznek bizonyult, azaz: ragaszkodott a tényekhez, a valósághoz. A beszélgetéseket a II. világháború során a szereplők által megélt tapasztalatokról egyetlen történetfolyammá gyúrta össze, az olvasó biztos lehet benne, hogy az, amit olvas, az úgy történt, ha nem is szó szerint.
Számomra, bevallom, rokonszenves az ilyenfajta megközelítés.
Az Elszakítva – mint a szerző a moderátor kérdéseire elmondta – már kicsit másként készült: nem kimondottan interjúk, ám sok felvidéki, főleg rokoncsalád tagjainak élményeit, tapasztalatait, benyomásait felhasználva. „A regény írása tulajdonképpen akkor kezdődött, amikor Déneshez férjhez mentem”, vallotta be a szerző. Férjének családja ugyanis felvidéki, lőcsei, ősei évszázadok óta ott éltek (élnek, részben, ma is), és számtalan rokonlátogatásuk kapcsán alkalmuk volt alaposan megismerni a vidéket, az embereket, a kiterjedt rokonságot, beszélgetni velük. Ám nem lenne történész az író, ha nem készül nagyon alaposan történelmi, irodalmi és egyéb munkákból is a korról, amelyet megelevenít, az 1944–53 közötti időszakról. S ha leírásai rendkívül pontosak és érzékletesek, az onnan van, hogy sokszor bejárták – férjével, apósával, a nagybácsival – mindazokat a helyszíneket, amelyek a regényben előfordulnak.
Az Elszakítva ugyan fikciós történet, két helység nevét meg is változtatta a szerző (ott még élnek a rokonság sorából, így nem akarta kitenni őket esetleges kellemetlenségeknek), s beépített a történetbe egy szerelmi szálat is, amely a háború utáni elszakítást, elszakadást konkrétan is érzékelteti – mindezek ellenére az egész teljesen igaz. A moderátor okos kérdéseire az írónő kitárulkozott a regény születését és megírását illetően, s a (mondhatom igen jól sikerült) bemutatón részt vett olvasó az elhangzottak fényében bizonyára kicsit másként, a beavatott szemével nézi majd az eléje tártakat. Bár nem ez az igazán fontos: a műnek önmagában, minden magyarázat, kommentár nélkül kell helytállnia, és erre az Elszakítva mindenképpen alkalmas. Minderről egy jelentős (bár pár évtizede erősen elhanyagolt) gondolkodó megjegyzése jut eszembe: „többet tanultam Balzac regényeiből a korról, mint valamennyi korabeli történész munkáiból”.
Kováts Judit regénye (amelybe csütörtökön késő este majd’ három órára belefeledkeztem) is ilyen: olvasmányosságán túl segít megérteni a felvidéki ember háború utáni lelkiállapotát, gyakori megaláztatásainak konkrét mibenlétét, cselekvéseinek mozgatórugóit (például a Benes-dekrétumok kapcsán) és számos más vonatkozást, amelyeket a történelemkönyvekből, levéltári adatokból (még akkor sem, ha azokat viszonylag elfogulatlan ember írta, illetve rögzítette) nem lehet megismerni.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

2016. szeptember 15.

Magyarságról, megmAradásról
Áll a tavaly óta immár hatvanas éveibe lépett, falstaffi termetű férfiú a terem, a Jelen Ház mintegy harmincöt-negyven fős hallgatósága előtt, és beszél, szépen, érdekesen, s az ingébe tűzött kicsiny mikrofonnak köszönhetően hallhatóan is. Rögtön az fut át rajtam: sokat veszített, aki nem jött el erre az előadásra. Aztán, miközben igyekszem lejegyezni néhány gondolatát, Zörgő professzor Kolozsvári egyetemi pszichológiai előadásai jutnak eszembe a régmúlt időkből. A professzor ugyanis lenyűgözően beszélt, hallgatói szájtátva élvezték előadását, a vizsgára készülő diák azonban szomorúan forgatta jegyzeteit, pláne elsőévesen: hogy is mondta, mit is mondott?
Harangozó Imre „törzsökös magyar földész családban” született a Békés megyei Újkígyóson, s mint a Wikipédián olvasom, gyermekkorától vonzódik a néprajz iránt. Gyűjtőútjai során bejárta az egész Kárpát-medenceét, különösen sok gyűjtőúton vett részt Erdélyben, Moldvában és a Bánságban. Kutató-, feltáró- és gyűjtőmunkájának java részét teszi ki az itt élő nemzettöredék megismerése, megismertetése. „Szenvedélyesen beszél nemzeti kincseinkről, legyen az népzene, népviselet, építészet, képzőművészet, népi vallásosság, vagy maga a nyelv. Szenvedélyesen gyűjti azokat a tárgyi és szellemi műkincseket, melyek máskülönben az enyészet sorsára jutnának”, szól az ismertető, amelynek tartalmát, bizonyára ügyetlenebbül, magam is megfogalmaztam volna.
Ennek a rendkívüli munkának a hozadékát mintegy húsz kisebb-nagyobb kötetben, sok szakcikkben tette közzé. Az 1990-es évek elején, amikor az Arad megyei MáriAradnán találkoztunk egyik gyűjtőútja során, elképedtem, mi mindent tud az akkor még meglehetősen fiatal kutató a templom népi vallásossággal kapcsolatos kincseiről (sokszorosan többet, mint mi, helybeliek), kedden délután, mostani előadásában többek között az fogott meg, hogy mennyire otthon van a Kárpát-medencei magyarság valamennyi élőhelyén, és milyen érdekesen, meggyőzően tudja a hasonlóságokat, közös gyökereket, a lényegi összefüggéseket felfedezni, és láttatni az egymástól ma távol, különböző országokban élő és sok asszimilációs hatásnak kitett magyarság körében.
Harangozó Imre kitágította látókörünket. Azzal kezdte: az apróságok teszik otthonossá a környezetünket, a közösség, amiben felnövünk, amely számtalan kisebb-nagyobb hatásával dönti el, hogy mivé leszünk. A közösséget a közös kommunikációs rendszer – nyelv, egyházi és világi szokások, népviselet stb. – tartja össze, továbbá a közös származás tudata (és itt megemlítette, hogy a magyar tudományosság mintegy másfél száz éve tévúton jár a finnugor eredet hangoztatásával, holott a magyarságban ősidők óta a hun-szkíta eredet él); a harmadik pillér a közös kultusz, vallás, a világról alkotott, a kereszténység előttről megmAradt közös kép. Ha e tartóoszlopok valamelyike ledől, mondta, „mint oldott kéve, széthull nemzetünk”. A közösségi tudat tart meg bennünket – persze, ha van kenyér és megélhetés, ami a szülőföldjén tartja meg az embert.
Az előadó egyébként nagyon sok rendkívül érdekes vonatkozását tárgyalta a profán és szakrális időnek, a népek együttélésének, a „régi atyák” tudásának és sok minden másnak, aminek kifejtésére egy rövid cikk keretében nincs mód, rendkívül érdekes összefüggéseket tárt fel a nem-szakember által észre sem vett jelenségek között. Néhány könyvét azonban az előadó felkínálta a közönségnek, ezek tanulmányozása bizonyára közelebb viszi az olvasót egy kiválóan felkészült néprajzkutató sok évtizedes munkája által feltárt tények interpretálásához.
A sikeres előadást az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad Megyei Szervezete rendezte a Szeretőm, földem, Erdély közösségépítő program keretében. A bevezetőt és zárószót Borbély Zsolt Attila, az Arad Megyei EMNT elnöke tartotta, az előadást bevezető és záró klip Murvai Miklós munkája.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

2016. szeptember 17.

Czernák Ferenc verset mond
„Kötelesség a kérdőjelekre válaszolni”
„Nem mindenki tud verset mondani úgy, ahogy verset kell mondani. A nagy versmondók fontosnak tartották, hogy a vers úgy hangozzék el, ahogy a költő megálmodta, mintha maga a költő jelenne meg a színpadon. Az is fontos, hogy meglegyen a bennsőséges hangulat, ami kialakul a vers és a hallgató között”, mondta a csütörtök délutáni, a Jelen Ház nagytermében tartott versest bevezetőjeként Böszörményi Zoltán, maga is költő, aki nagyon sokszor hallotta saját verseit is mások előadásában.
A lippai Czernák Ferenc, a helybeli irodalmi kör elnöke nem költő, de igen nagy szeretettel, átéléssel adja elő, jó másfél évtizede, a magyar verseket. Sokszor hallhattuk már Aradi rendezvényeken, de más városokban, sőt magyarországi, „szépkorúaknak” rendezett versenyeken is fellépett, s nem egyszer díjjal tért haza. Lendületében fiatalos, bár ifjúnak már aligha nevezhető a 79 évével.
Tegnapelőtt délután így kezdte szereplését: „Úgy érzem, szemetekben apró kérdőjeleket látok, s kötelességem ezekre válaszolni”. A „ki vagyok én?” kérdésre mindjárt egy Arany János-verssel válaszolt. Aztán elmondta: a versmondással a mindenkit foglalkoztató kérdésekre kívánja ráirányítani a figyelmet. Ezek között szerepel a szülőföld (Petőfi, Tóth Árpád, Böszörményi Zoltán, Radnóti Miklós versei hangzottak el), a haza, a hon vagy hontalanság (Wass Albert, Radnóti), a történelmi múlt (ezúttal 1956, az idén kerek évforduló lévén, elszavalta aZsámbék népe c. költeményt), de a jó órás műsorban egyéb témák is felvetődtek – kiselőadás hangzott el, például a zászlókról, amit versillusztráció követett), elhangzott egy (szabadon előadott!) részlet Petőfi A hóhér kötele c. regényéből, sőt egy saját, Álarcok c. elbeszélés, amelynek tanulsága: sokan álarcot viselünk, s az első benyomás valakiről téves lehet.
A több más, fentebb nem említett darabot (például Anavi Ádám- és Heltai-verset) is tartalmazó, a szavaló sokrétű, sokirányú érdeklődését is bizonyító előadóest egy Sajó Sándor-verssel zárult, amelynek slusszpoénja: „Csendes ember lesz belőlem / de csak kint, a temetőben”. Addig azonban még egészen biztosan sokszor látjuk, halljuk Czernák Ferencet, az egykori magas rangú, nyugalmazott katonatisztet versekkel fellépni.
Különben megkérdeztem tőle: tulajdonképpen mióta szaval? Kiderült: 1999-ben, felesége halála után kezdett a költészettel foglalkozni, az első megtanult vers Vörösmarty A vén cigánya volt. Versmondói kibontakozásában nagy segítségére volt Maresch Béla színművész és Brauch Magda tanárnő, kedvenc költői Arany, Petőfi, Ady, Vörösmarty, József Attila, de a modern költőket is szereti, „persze megrostálva”.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

2016. szeptember 26.

Böszörményi Zoltán tizenegyedik verseskötete
Az irgalom ellipszise
Az olvasó hajlamos arra, hogy egy irodalmi alkotás – regény, novellás- vagy verseskönyv – olvasását a címlapon kezdje. A József Attila-díjas Böszörményi Zoltán legújabb, a Kalligram és az Irodalmi Jelen Könyvek közös kiadásában megjelent tizenegyedik verseskötetének címoldalán Az irgalom ellipszise címet olvashatja.
Nem mondhatnánk, hogy egyszerű, első pillantásra érthető, felfogható már a cím: egy lapos kör (persze abszurdum, tisztelt matematikusok, ne kötözködjenek!). A legalább középiskolai végzettségű olvasó előtt, ha belegondol, feltűnik az ellipszis képe: egy vízszintesen elnyújtott, szabályos, szigorú szabályok szerint megszerkeszett idom. („Azon pontok mértani helye egy síkon, ahol a pontok két rögzített ponttól mért távolságának összege a két pont távolságánál nagyobb állandó”, olvasom a Wikipédián. Remélem, a Kedves Olvasó számára, legalábbis, világos).
Minek mondjam: az átlagolvasónak újra kellene kezdenie iskolai tanulmányait egy ilyen meghatározás megfogalmazásához. Annál nagyobb a csodálatunk, hogy egy modern költő – mert hogy Böszörményi Zoltán kétségkívül az, mint ahogy dr. Brauch Magda a péntek délutáni bemutatón is hangsúlyozta –, könnyedén operál ilyen fogalmakkal. De számomra is világosnak látszik, a kötet olvasása után, hogy – a bonyolult, általam már sajnos, elfelejtett, vagy soha nem is ismert matematikai képleteken túl – a költő itt arról beszél: az irgalom – az egyszerűbb körnél bonyolultabb utakon is jelen van, és szükséges az életben.
Dr. Brauch Magda mindenekelőtt azt a közel ötven verset tartalmazó két fejezetet vette nagyító alá, amely eddig kötetben meg nem jelent költeményeket tartalmaz, többek között a szerző ars poeticájának, azaz költői hitvallásának tekinthető alkotásait, nagyszerű hangvételű tájleírásait, a lírai kitárulkozást, az elidegenedést, a lét értelmét, a filozófus szemlélődéseit, a hamis látszattal, színleléssel leszámoló, az Én és a költészet összefüggéseit taglaló költeményeit. Az értő bemutatás közben Böszörményi Zoltán jó tucatnyi versét olvasta fel (azon költők közé tartozik, akik jól, értelmesen, sőt élvezetesen mondják el saját verseiket). „A modern líra azért modern, mert a szerző nagyrészt nem az olvasóhoz szól, hanem elsősorban saját érzelmeit, hangulatát, gondolatait fejezi ki, és a megértést az olvasóra bízza. (...) Ezért a modern líra többértelmű, így a megértés, a műbíráló mindig szubjektív. Én is azt mondtam el, amit én értettem Böszörményi Zoltán költeményeiből. Lehet, hogy a szerző teljesen másképpen gondolta” – hangzott a méltató egyik mondata.
Olvassák el Böszörményi Zoltán kitűnő kötetét, és esetleg vitatkozzanak a méltatóval.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

2016. szeptember 29.

Bemutatták a Nyugati Jelen 2017-es évkönyvét!
Színes kivitelezés színes tartalommal
Telt ház fogadta kedd délután a Nyugati Jelen napilap 2017-es évkönyvének a bemutatóját. Az eseménynek a Jelen Ház díszterme adott otthont, a hangulatot emelte a Miscovici Tibor és Miltaller Lajos alkotta közkedvelt duó.
Az egybegyűlteket Bege Magdolna, a regionális napilap főszerkesztője köszöntötte – aki egyben a kötet szerkesztője –, szót adva az évkönyvben publikált szerzőknek, többek között arról faggatva őket, hogy mi az, ami kimAradt a 160 oldalas kötetből.
Ez az első alkalom, hogy az olvasók egy színesen illusztrált könyvet (köszönet illeti ezért a gyulai Dürer Nyomda Kft. csapatának profi munkáját) vehetnek kezükbe, hiszen az eddigiek fekete-fehérben jelentek meg, igaz, egyszer kísérő színnel. Az olvasnivalókat illetően a napilap Arad, Temes és Hunyad megyei munkatársai is hozzájárultak a tartalom gazdagításához. A 66. oldalon például Pataky László festőművész életének fontosabb állomásait elevenítik fel, a művész ugyanis 160 éve született, az évkönyv borítóját is egyik alkotása díszíti. A szerzők közül természetesen nem hiányozhatnak Arad helytörténészei, a napilap állandó munkatársai, barátai sem. Puskel Péter például a 2015-ös évkönyvben elindított Aradi vonatkozású érdekességek közlését folytatja. A kuriózumok között az olvasó megtudhatja, például, mikor és hol köttetett Aradon az első polgári esküvő, de a némafilm első európai filmcsillaga, Valdemar Psylander 1914-es Aradi látogatásának kulisszatitkaiba is betekintést nyer. Ujj János Zsigmondháza településről ír, és reményét fejezi ki, hogy talán egyszer sikerül összeállítani a helység kismonográfiáját. Böszörményi Zoltán versei, Balta János a Székelyföldi magyar világ szomorú emlékeiről szóló írása vagy Jámbor Gyula a cigányság történetét felidéző gyűjteménye egyaránt hozzájárul a kiadvány olvasmányosságához.
A Piroska házaspár munkái már többször visszaköszöntek az olvasóknak az évkönyvből, idén sincs ez másként. Az Aradi színjátszás történetének nagy szerelmese, Piroska Katalin a hetven évvel ezelőtti Aradi magyar színészetről közöl terjedelmes, komoly kutatómunkán alapuló írást. Férje, István pedig Kara Győző tanár-történészről emlékezik meg, akinek egyébként emléktáblát helyeztek el a Csiky Gergely Főgimnáziumban.
Az évkönyvben helyet kapnak a tudományos, orvosi-egészségügyi vonatkozású írások és a könnyed hangvételű cikkek is, nem mAradtak ki a rejtvények és a horoszkóp sem vagy a már hagyománynak számító nyereményjáték. Az évkönyv birtokosai egy-egy sorszámot találnak a kötet első oldalán. A beküldött számokat 2017. február 9-én sorsolják ki, a nyertesek között féléves Nyugati Jelen-előfizetést, 2 darab 50 lej értékű vouchert (a Jelen Ház éttermébe), 5 palack vörösbort és 10 könyvet sorsolnak ki.
De nem szeretnénk mindent elárulni, hiszen van még sok más érdekesség is benne. Lapozzák fel, olvassanak bele, mérlegeljék, „ízlelgessék”, tanulmányozzák az írásokat. Reméljük, mindenki talál elvárásainak megfelelőt a kötetben!
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)

2016. szeptember 30.

A Kölcsey Egyesület különleges kiállítása
A magyarság ismét felmutatta értékeit
„Alig három hónapja 14 Aradi magyar képzőművészt vonultatott fel a legutóbbi tárlatunk, a mostani, különleges 8. kiállítást az akkori alkotók egyike, Steinhübel Zoltán munkásságának szántuk” – mondta a szerda délutáni, a megyei múzem Klió Termében az Aradi Magyar Napok keretében rendezett tárlat megnyitóján Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke, az RMDSZ megyei szervezete művelődési szakbizottságának elnöke, a kiállítás kurátora. Aki azt is megemlítette: a (kétségkívül nagy sikerű – szerk. megj.) rendezvénysorozat folytatódik, már megvannak a jövő évi elképzelések is erre vonatkozóan.
Bognár Levente, Arad (balesete után) még mindig lábadozó alpolgármestere arról szólt: ez a rendezvény ismét felmutatott értékeinkből, amikor a kortárs Aradi művészet egyik jelesének tárlatát rendezte meg, akit – számos hazai és külföldi, csoportos és egyéni kiállítás résztvevőjét – a város Kiválósági díjra javasolt, s azt át is vehette.
Puskel Péter újságíró, helytörténész, közíró a kiállítást méltatva hangsúlyozta: rendkívüli tárlatról van szó, hiszen egy igen sokoldalú, rengeteg arcát felmutató művész jelentkezik kerámiáival, porcelán munkáival, papírból (!) készült alkotásaival. Egykori egyetemi esztétikatanárát idézte (Aradon is nagyon sokan ismerték valamikor, kiválóan értett a művészetekhez), aki szerint nincs fölöslegesebb dolog egy kiállításon bemutatott alkotásokat megítélni – a nézőre kell bízni, hogy hat-e rájuk, és hogyan a tárlat anyaga. A méltató azonban, e teóriának némileg ellentmondva mégis támpontokat adott a művek megítéléséhez – többek között azt is mondta: a művész egyik alkotását nagyon szívesen látná villájának kertjében. (Ezen számos barátja, de maga is mosolygott, mert honnan lenne, lehetne neki valaha is villája.) De azért az mond valamit, hogy a közönség köréből többször hallottam, a teremben végigsétálva: „ezt nagyon szívesen látnám a lakásomban”. Magam is így vagyok vele. De hát jól mondta Puskel Péter: a mai kor nem igazán kedvez a művészeteknek, olyan értelemben, hogy nincs rá, vagy kicsi a fizetőképes közönség – s ez Steinhübel Zoltán esetében különösen igaz: munkái jelentős részének előállítása, kivitelezése (kerámia, porcelán) igencsak költségigényes, és akkor a művészi értéket még nem is vettük figyelembe. Ha a művésznek nem volna „rendes, polgári” foglalkozása – tanárember –, alkotásaiból aligha tudna megélni. De ez, mondjuk, más lapra tartozó kérdés: a lényeg az, hogy egy értékes művész tegnapelőtt egy igen szép tárlattal állt az Aradi közönség elé. Feltétlenül nézzék meg!
***
Ha széles vásárlóközönség nincs is a ma képzőművészeti alkotásokra, szponzor, támogató szerencsére akad egy-egy ilyen kiállítás megrendezésére: esetünkben Arad megye Kulturális Központjáról, Borbélyné Trattner Melindáról, Fekete Károlyról, Vasile Andrei-Tiberiuról, az Arad Megyei RMDSZ-ről beszélhetünk. Meg az olyan közreműködőkről, munkatársakról (Berecz Gábor, Márkus János, Jankó András), akik nélkül nehezen elképzelhető egy ilyen kiállítás felszerelése, berendezése. És higgyék el, nem párperces munkáról van szó...
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

2016. október 3.

Könyvbemutató az Aradi Magyar Napokon
Arad halad!
A helybelieknek a cím olvastán alighanem az Arad marad mondás jut eszébe, amelyet az idők során sokan többféle módon értelmeztek. Úgy, például, hogy Arad lemarad, elmarad a fejlődésben. Holott eredetileg, II. József Habsburg-császár, a kalapos király olyan értelemben mondta ki (ha valóban így mondta), hogy Arad megmarad régi helyén, nem költöztetik a mai Zimánd helyére, a hatalmas vár megépítése és védhetősége kapcsán.
A pénteken bemutatott 250 oldalas, igen jó kiállítású, kemény fedőlapos könyv a Szabadság-szobor Egyesület kiadásában, a Miniszterelnökség – Nemzetpolitikai Államtitkárság, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., az Arad Megyei Kulturális Központ támogatásával jelent meg, és egy kötetben foglalja össze mindazt, amit Arad múltjával kapcsolatban szükséges és érdemes tudni. A öt szerző nagyjából a város kb. hetvenéves történetét dolgozza fel a XIX. század közepétől a XX. század elejéig), bár a bevezető tanulmány (Király András) visszatekint a város távolabbi múltjára is, a XII. századig. Az említett bő fél-háromnegyed század volt azonban az, amely a város történetében meghatározónak bizonyult, hisz akkor alakult ki a (nagyjából mai) városkép, akkor vált Arad igazi várossá, akkortól alakultak ki (a szabad királyi várossá nyilvánításától  – 1834 – kezdődően) fontos intézményei, s akkor indult meg, először bátortalanul, majd a kiegyezést követően egyre erőteljesebben a modernizáció útján. Erről Ujj János tanulmánya szól – a városi és vármegyei közigazgatásról –, majd Puskel Péter összefoglalója következik a közművesítésről, a Muntean Tiboré a város gazdasági életéről, a Lehockzy Attiláé a bankokról és hitelintézetekről  stb. Valamennyi szerző több résztanulmányt is közöl, s ezekből, mondhatni, teljes és átfogó kép bontakozik ki a város történetéről (csak példaképpen: egyházakról,  a színházi és sajtóéletről, egyesületekről, civil és társasági életről, az aradi építészekről, az egészségügyről, jótékonysági egyesületekről, sportéletről stb. Terjedelemben jelentős (mintegy nyolcvan oldat) tesznek ki a mellékletek, amelyek, többek között, az egykori aradi polgármesterekről, az utcák beosztásáról, az igazságszolgáltatásról (egykori bírák, ügyészek, ügyvédek), a közjegyzőkről, az egészségügyben tevékenykedő orvosokról, fogorvosokról, gyógyszerészekről, emberbaráti intézményekről, gyermekvédelemről, kulturális intézményekről, hírlapokról, kereskedőkről mesteremberekről van szó).
A péntek késő délutáni, a Csiky Gergely Főgimnázium zsúfolásig megtelt dísztermében (az előcsarnokban is ültek jónéhányan) megtartott könyvbemutatót Horváth Levente a Szabadság-szobor Egyesület képviselőjeként vezette le – kitűnően, igen jó összekötő szöveggel, s kérte sorra a szerzőket a felszólalásra. Puskel Péter örömét fejezte ki, hogy az „öregeken” kívül két fiatal történész-kolléga  (Lehocky, Muntean) is jelen van a kötetben, s reményének adott hangot, hogy lesz kinek átadni a stafétabotot.
És végül ne feledkezzünk meg Nagy István tanárról, aki – nem először! – önzetlenül vállalta az éppen soron lévő (s a most megjelent) értékes kötet nyomdai előkészítő munkálatait is (itt-ott, ha szükségesnek mutatkozott, a szövegbe és a képanyagba is „belenyúlt”), a korrektúrát végző Bölöni Györgyről és Matúz Andrásról, aki a kötet igen érdekes borítóját tervezte, amelyen az A betű Arad kezdőbetűjének, de alfának, a görög ábécé kezdő betűjének is felfogható, alatta a vár körüli Maros-kanyart, de ómegát, a görög ábécé utolsó betűjét, a közbeszédben a véget is jelképezheti. A kezdet immár a múlté, a befejezés, remélhetőleg, még nem következett be. Király András, a kötet felelős szerkesztője szerint Aradnak – bár adottságai a mostaninál többre predesztinálják – képesnek kell lennie a haladásra.
Maradjunk ennyiben, nem feledkezve meg arról, hogy Arad múltjára vonatkozóan – sok, a történelmet hiányosan vagy ferdítve bemutató kötet után –, egy dokumentumokra támaszkodó, hiteles könyvet vehet kezébe az olvasó. Vegye kezébe, érdemes!
Jámbor Gyula
ARAD HALAD! – Fejezetek a város történetéből a XIX. század közepétől a XX. század elejéig /Arad, 2016 Nyugati Jelen (Arad)/

2016. október 5.

A pedagógus szövetség negyedszázados évfordulója
Kiosztották az idei Márki Sándor-díjakat
Az iskolakezdés után valamivel megtartott ünnepség, a Márki Sándor-díjak kiosztása mindig különleges esemény az Arad megyei magyar pedagógusok számára: ekkor adják át ugyanis a pedagógusok munkáját jutalmazó díjakat. S „a nemzet napszámosainak”, ha nem is várják el, mert nem ezért végzik rendkívül fontos, nehéz, gyakorta áldozatokat követelő munkájukat, azért jól esik a „hivatalos” elismerés.
Idén négy Arad megyei pedagógus részesült a kitüntetésben. A kis híján három órás, a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében hétfőn délután zajlott ünnepségnek a csúcspontja volt a díjak átnyújtása.
Először is – Vörösmarty Szózata egy versszakának elhangzása után – Pellegrini  Miklós Arad megyei főtanfelügyelő-helyettes – ezúttal a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség Arad megyei szervezetének elnöki minőségében – üdvözölte a (dísztermet megtöltő) közönséget, pedagógusokat, meghívottakat (köztük Bognár Levente aradi alpolgármestert, Faragó Péter megyei RMDSZ-elnököt), akik közül utóbb többen felszólaltak, méltatva egyrészt a kitüntetettek, de általában a pedagógusok áldozatos munkáját.
Ezt megelőzően azonban, a szokásokhoz híven, jó néhány olyan óvónő, tanítónő, tanár szólalt fel, akik idén nyáron különböző nyári táborokban, továbbképzőkön vettek részt itthon és külföldön – többek között a komárnói (Szlovákia) Jókai Mór nyári egyetemen, a szabadkai (Szerbia) anyanyelvi táborban, a mórahalmi (Magyarország) Kaland és álmok táborban, a hazai válaszúti, turnu-severini, ivói, kolozsvári stb. táborokban. Valamennyi ott járt pedagógus röviden és lényegre törően (fotókkal, videókkal, grafikonokkal stb. alátámasztva mondandóját) számolt be tapasztalatairól, s mindannyian egyöntetűen vallották: a továbbképző nagyon hasznos volt, sok olyat tanultak, amit oktató-nevelő munkájuk során felhasználhatnak, s társaikat is arra buzdították, hogy jelentkezzenek hasonló továbbképzésekre.
A legfőbb napirendi pont keretében a Márki Sándor-díjakat adták át. Ezúttal hárman részesültek a kitüntetésben: Kis P. Anikó tanár, az Ágyai Olosz Lajos Általános Iskola igazgatója (laudációjában Matekovits Mihály, az RMDSZ megyei szervezetének tiszteletbeli elnöke az Arad megyei iskolaigazgatók korelnökének nevezte a két – kémia-fizika és angol szakos – diplomával is rendelkező, 26 éve iskolaigazgató pedagógust), Straub Judit jelenleg kisiratosi, de sok más iskolában is tevékenykedő, sokfelé megfordult, az iskolán kívüli tevékenységekben is jeleskedő hittantanár (laudációját Kiss Anna ny. pedagógus, az RMPSZ megyei szervezetének régi munkatársa terjesztette elő), és Zsóri Barbara, a Simonyifalvi Simonyi Imre Általános iskola tanítónője (laudációt mondott Szabó Attila simonyifalvi iskolaigazgató). Egy életműdíjat is átadott a megyei RMDSZ, mégpedig Király András tanárnak (hat esztendeje immár az oktatásügyi minisztérium államtitkárának), aki mint laudációjában Pellegrini Miklós hangsúlyozta: több mint negyven esztendeje szolgálja a tanügyet tanárként (jó harminc évig tanított), tisztségviselőként (tíz évig volt, például, az Arad megyei RMDSZ elnöke), politikusként (volt az Arad Megyei RMDSZ elnöke, parlamenti képviselő, államtitkár). Király András felszólalásában kiemelte: a szűkülő feltételek és lehetőségek között is meg kell találni a módját annak, hogy a mai pedagógus közösségi ember legyen, vállalja azt, amit a közösségért meg kell tenni, s egyben reményét fejezte ki, hogy „az utánunk jövők nálunk jobban végzik majd a munkát”.
Mint minden alkalommal a Márki Sándor-díjak odaítélésekor, most is ünnepélyesen búcsúztatták azokat, akiknek idén ősszel már nem csengettek be, mert nyugállományba vonultak: a kisjenői (erdőhegyi) Molnár Erzsébet óvónőt és Pintér Mária (aradi Csikys) tanítónőt, ugyanakkor köszöntötték azokat a fiatal tanerőket, akik tavalytól vagy idéntől foglalták el állásukat különböző megyei tanintézetekben.
A jó hangulatú és kellemes összejövetel szeretetvendégséggel zárult.
Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad)

2017. január 27.

Apokaliptikus látomások
Az apokalipszis a keresztény (keresztyén) kultúrában a végítélettel jelent egyet a János jelenésekről (Károli, református) és János jelenéseic. (újabb keletű egyetemes fordítású) újszövetségi könyvek alapján, jóllehet eredeti görög jelentése csupán kijelentés, kinyilatkoztatás, leleplezés. A pontosítás azonban szinte fölösleges, mit sem változtat a beidegződött közfelfogáson: az apokalipszis a véget jelenti.
Nos, csütörtökön este az egyik romániai tévéadón (Antena 3) a műsorvezető ilyen apokaliptikus látomást vetített előre, Románia szétcincálásának szándékát, két tényből kiindulva. Az egyik az, hogy a hazai Monitorul oficialban (Hivatalos Közlöny) csütörtökön megjelent a székelyföldi autonómiára vonatkozó tervezet, a másik szerint Igor Dodon, a Pruton túli, egykor szovjet tagállam Moldova Köztársaság (kétségkívül oroszbarát) elnökének (nemrégi megválasztása után az első, kétségtelenül jelzésértékű) moszkvai látogatása során Putyin elnöktől régi térképet kapott ajándékba, amely egy jó kétszáz éves (az 1812-es orosz–török háború utáni) állapotot rögzít. E térképen a mai, Pruton túli (a folyótól keletre eső) Moldova határa a jelenleginél jóval nyugatabbra húzódik, azaz a mai Románia (moldovai) területének jelentős részét is magában foglalja. Ami, világos, egyértelmű kifejezése annak, mondja a viszonylag még ifjú titán, a csúsztatásokhoz remekül értő műsorvezető, hogy Romániára hatalmas veszély leselkedik: a magyarok (az egyre erősödő gazdaságú Magyarország támogatásával) meg a Pruton túli moldávok, Oroszországgal a hátuk mögött, a mai Románia darabokra – pontosabban három részre – szaggatását készítik elő gondos aknamunkával.
Legyetek résen, románok, mert ez vár rátok, üzente félreérthetetlenül a műsor.
Hogy Putyin elnök miért kedveskedett vendégének egy ilyen térképpel, nehezebb értékelni. Talán tudta, hogy nem minden államfő van egészen tisztában országa történelmével (rosszindulatú belemagyarázás, mondhatná a művelt olvasó – talán valóban), s egy adalékkal hozzájárult vendége kiműveléséhez. Lehet, hogy fogalma sem volt arról, milyen kommentárokat válthat ki az eset. Esetleg e gesztussal arra biztatta volna (barátként kezelt) vendégét, hogy kebelezze be – az orosz támogatással – a térkép által neki szánt területeket?
E helyzet mindenesetre furcsa és szokatlan lenne, hiszen eddig a mai Romániában számos alkalommal felvetődött a Moldovával való egyesülés (Moldávia Románia általi bekebelezése), amelynek a folyón innen és túl is vannak valamelyes számú hívei. Most azonban az irány a figyelmeztetés szerint fordított lenne.
Ennél azonban időszerűbb és fájóbb a Székelyföld autonómiájára vonatkozó elképzelés, mely szerint a magyarok, lám, megint Erdélyt akarják.
Ez a méreg, nem a ciánkáli!
De kik is „a magyarok”?
A Gyergyószéki Székely Tanács által megalakított tíztagú kezdeményező bizottság által tavaly novemberben beterjesztett tervezet szövege jelent meg tegnapelőtt a Hivatalos Közlönyben – a szakértőkből álló, a törvényszövegek jogharmóniáját vizsgáló törvényhozási tanácsnak a kezdeményezés elutasítását javasoló véleményezésével együtt. Ez utóbbi szerint a kezdeményezés az egységes román nemzetállammal párhuzamos, különálló állami, alkotmányellenes entitás létrehozását irányozza elő.
Bizony. Az autonómia, gondolják sokan, hazai román történészek, politológusok, újságírók, maga az állami lét apokalipszise.
A pozitív és a teória ellen szóló európai példák (Olaszország, Spanyolország, Belgium, Finnország) nem számítanak.
„Ha a tények zavarnak, félre kell tenni őket” – állítja Murphy. Félre is teszik. Mindig és mindenhol a politikában, nem csak itt és most.
A Hivatalos Közlönyben megjelent tervezetnek, mellesleg, a minimálisnál is kevesebb az esélye arra, hogy „átmenjen”. Egyrészt legalább tíz megyéből százezer aláírással kellene támogatni, hogy egyáltalán a parlament elé kerüljön, de a törvényhozásban abszolút többséggel rendelkező, valamint az ellenzékben lévő párt is jelezte: a tervezet ellen szavaz.
Az RMDSZ, a romániai magyarság kétségkívül legreprezentatívabb képviselője képviselőházi frakcióvezetője szerint ideje „nagyon nyíltan” beszélni a romániai kisebbségvédelem eszközeiről.
Az RMDSZ-nek van egy saját törvénytervezete Székelyföld autonómiájáról, amelyet közvitára bocsátott, de amely még nem került napirendre.
Pedig nem ártana tudni, hogy hány is az óra.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

2017. január 27.

Jó könyvek a történelemről és szórványról
„A januári hidegben egy izgalmas, forró hangulatú rendezvényre várjuk az aradi könyvbarátokat” – szólt a szerda esti eseményt beharangozó számos cikk egyik mondata.
Januári hideg kétségtelenül volt, bizonyára ez az oka annak, hogy a Jelen Ház nagytermében az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesületének szervezésében megtartott rendezvénynek kicsivel kevesebb résztvevője volt a szokásosnál, amikor pótszékeket is be kellett hozni, hogy minden érdeklődő elférjen a jókora teremben. Panaszkodni így sem kell: a világ számos, Aradnál nagyobb városában örülnének, ha ekkora közönséget vonzana egy könyvbemutató, amely most, nálunk – többek között – két értékes alkotást, mindkettő Szilágyi Aladár munkája, ajánlott az olvasók figyelmébe. 
A Nyugati Jelenben, valamint az Irodalmi Jelen legutóbbi számában megjelent beharangozó, figyelemfelkeltő (Murvai Miklós és Réhon József tollából származó) cikkek olyan bőséggel és részletességgel beszéltek aSzámon tartott országés a Besztercétől a Bánságig című kötetekről, hogy a krónikás már-már fölöslegesnek érzi magát a könyvbemutató értékelésénél, abból a meggyőződésből kiindulva, hogy aligha mondhat újat és érdekeset.
Annyit talán mégis, hogy a nagyváradiak kezdeményezése egy Szilágyi Aladár-sorozat kiadására – amelyben kiemelkedő, de inkább meghatározó szerep jutott a nemcsak újságírónak, hanem szerkesztőnek, könyvkiadónak is kiváló Szűcs Lászlónak – több mint dicséretes. Tessék elgondolni: Szilágyi könyvei nélkül honnan ismerhetné meg a mai, kisebbségi létbe szorult magyar olvasó annak a 24 romániai nemzetiségnek az életérzését, mindennapjait, amelyet Szilágyi riportjai elénk tárnak? És honnan tudná a jövő magyar nemzedéke (remélhetőleg még lesz olyan), hogy miként éltek, gondolkodtak, reméltek (vagy már nem) a XXI. század elején a ma már csak szinte nyomokban létező, egykor virágzónak mondható kisebbségek?
Az előző köteteket követően most a magyar szórvány került a szerző figyelmének középpontjába: a Beszterce, Bihar, Arad, Temes megyei magyarság. A szerzőnek, úgymond, kutyakötelessége felmutatni a pozitív, előremutató példákat (ha vannak ilyenek, és még vannak) arra vonatkozólag, hogyan próbálja meg a szórványmagyarság, főleg ha rátermett és elkötelezett vezetői akadnak, megőrizni önmagát. A statisztika azonban, még akkor is, ha nem mindig tökéletesen megbízható, számokban, adatokban tükrözi: a hazai magyarság (és nem csak a szórvány!) nagy gondban van, s csak a demográfiai magatartás gyökeres változása (világosabban: a mostaninál sokkal több gyermek nemzése és magyarságban való felnevelése) hozhat igazi eredményt.
A Számon tartott ország egy ötödik kötetéhez érkezett, az anyaország történetéről szóló interjúsorozat újabb könyve. Évekkel ezelőtt a Váradon elindított (azóta, mint hallom, Marosvásárhelyre, Sepsiszentgyögyre is kiterjesztett), a magyarországi történelemkutatás jeles képviselői által tartott előadássorozat ihlette. Öt évadon keresztül – nemrégiben indult a hatodik – , különböző nézőpontokból és témakörökből kiindulva félszáznál jóval több előadó értekezett a magyar történelemről. És kell-e mondanunk: a széles közönség számára a történelmi művek egyrészt hozzáférhetetlenek, másrészt (ha nem lennének is megközelíthetetlenek) olykor nehézkesek, túlságosan részletezőek, egy, a történések kvintesszenciáját népszerűbb, felfoghatóbb változatban tárgyaló előadást azonban szívesen hallgatnak meg és könnyebben fognak fel az emberek.
Szilágyi Aladár eddig öt interjúkötete a magyar történelem egy évezredét hozza közel az olvasóhoz „népszerű” formában, olvasmányosan, és a legújabb kutatások fényében igazítja el őket a történelem sokszor igen bonyolult labirintusában – hangsúlyoz vagy háttérbe helyez (eddigi tudásunkhoz képest) személyiségeket, történéseket, „naprakész” ismeretekkel vértez fel bennünket.
Persze, ha figyelmesen olvasunk.
A szerda esti összejövetelen Murvai Miklós fő szervező, Réhon József (Szilágyi Aladár egykori aradi tanára) szólalt fel, mielőtt a szerkesztő-kiadó (kiadójának előzőleg megjelent könyveiről is beszámoló Szűcs László)  Szilágyi Aladárral beszélgetett volna bemutatott köteteiről. Színvonalas, jó hangulatú, szép este volt. Kár, hogy az ifjúság (mégiscsak az lenne a jövőnk) teljes mértékben hiányzott. 
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)



lapozás: 1-30 ... 211-240 | 241-270 | 271-289




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék