udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 304 találat lapozás: 1-30 ... 211-240 | 241-270 | 271-300 | 301-304

Névmutató: Tófalvi Zoltán

2014. november 1.

Tamási Áron Kolozsvárott (A Bolyai Tudományegyetem pere 3.).
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc erdélyi, romániai visszhangját taglaló nagyszámú tanulmányból, kötetből, elemzésből – beleértve alulírott könyveit, tanulmányait is! – kimaradt annak a határtalan és felejthetetlen hangulatnak a hiteles bemutatása, amely 1956. október 23-án és az azt követő tizenkét napban az erdélyi magyarság egészét – a román kommunista diktatúrát kiszolgáló, annak minden rendelkezését maradéktalanul teljesítő hatalmi elit kivételével! – együttérzésre, példátlan szolidaritásra késztette.
A Bolyai Tudományegyetem pere első csoportjában  nyilvános izgatás és  bujtogatás vádjával – öt év börtönbüntetésre ítélték Nagy Benedek III. éves történész hallgatót a szüleinek címzett, a Securitate által kifogott, lefénymásolt, majd – a szülők, rokonok megfigyelésére kiváló ürügyként felhasználható, jól bevált állambiztonsági előírásoknak megfelelően – továbbított euforikus hangulatú levele kapcsán. Dokumentumként közöljük:
A III. éves diák a nap kolozsvári hangulatát festi le szüleinek, s az éppen Kolozsváron át Pestre tartó Tamási Áron (kit szülőfalujában ért a forradalom híre) diákságra gyakorolt hatását.
„Kvár, 1956. október 23., kedd.
Drága Mamikám és Tatyikám! (Dr. Nagy András csíkszeredai nagy tekintélyű, közmegbecsülésnek, köztiszteletnek örvendő, kötettel is büszkélkedő orvosról és feleségéről van szó! – T. Z.) (…) az utóbbi napok viharos és eddig ismeretlen gyorsasággal és erővel feltörő eseményei nem engedtek lélegzeni és szóhoz jutni, csak emészteni, vitázni a torlódó események felett (...) El sem tudnám mondani, hogy az érdekesebbnél érdekesebb hírek milyen tömegével vagyunk tele, egypárat lehet leírok, de mind nem lehet.
(…) Tamási (Áron) a teára nem érkezett meg Vásárhelyről, de megjött két nap múlva, a Mariánum dísztermében volt találkozó, 700 diák bezsúfolva, tüntető ünneplésben részesítette Áront (Tamási). Beszéde után viharos kérdésözönt zúdítottak rá a diákok, irtó nyíltan, bátran, minden igazságtalanságot felvetve, úgyhogy az újságok Tamási minden lépéséről beszámoltak, csak, hogy a Bolyain volt, azt éppen megemlítették. Én is felszólaltam, szóban, majd nagyon sokat fogok beszélni róla, lényeg az, hogy felvetett kérdéseim bontották ki a kényes kérdések bátor felvetésének sorát, ti., addig csak irodalmi téren mozgott. Elég diplomatikusan felelt, de úgy, hogy mindenki értette, és a várakozásban nem csalódott. Másnap este utazott el, este a nemzetközivel, sokan voltunk kint, én adtam át a kar nevében az ajándékot és a virágcsokrot rövid beszéddel (!), az ajándék gyönyörű fütykös kazetta és egy remekbe faragott táblájú jegyzetfüzet a megfelelő idézettel („Neked két hazát adott a végzeted, / Nekünk egy volt, az is elveszett.”) Ott volt harmadik felesége, aki 28 éves, 30 évvel fiatalabb a férjénél.  (…) Nagy Imre (a festőművész – T. Z.) is ment Pestre ugyanakkor, vele is beszéltem, a kikísérők között volt Jancsó Béla, ez bemutatott mindenkinek, nagyon kedves volt; bemutatott Tompa Kálmán b(uda)p(est)i orvosnak, aki Tompa László költő testvére. (…) A lengyelországi eseményeket tetszenek tudni?! A pesti híreket tessenek hallgatni, főleg este 9-kor. Hát a pesti, szegedi, debreceni egyetemek 15 (valójában 16 – T. Z.) pontos memorandumát, melyet 2 hetes terminusra, ha nem teljesíti a kormány, tüntetéssel fogják kényszeríteni. Olyan emberekkel beszéltem, akik tegnap még Debrecenben, illetve Pesten voltak. Irtó a hangulat! És le se lehet írni. Mennyiben tetszenek tudni róla? Hogy tudjam, mit írjak, A Bolyai diáksága forrong. (...) Történelmi időket élünk, és nagy eseményeket érünk meg a közeljövőben. Bolyai – Teológia – Agronómia stb., egy fronton dolgozunk. Röhej: Bányai (László rektor) elutazott az USÁ-ba, hogy tanulmányozza az amerikai választásokat, hogy mennyiben demokratikusak?!!! (Kiemelések – T. Z.) Megindultak a szabad vitakörök, történészek vezetünk, élcsapat és lassan hátsó irányítói leszünk az egyetemek magyar ifjúságának. A Jordáky (Lajos) vezette szabad vitaköröknek maholnap az Aula sem lesz elég nagy, mert nemcsak a Bolyaisták vesznek részt rajta. Lapokat tudnék írni ugyanilyen témával, de úgy sem tudok mindent. Mi újság otthon? Milyen a szellem? Mi a hangulat általában? Tesznek-e valamit egyesek, hogy a hangulat, a szellem ne korlátozódjék csak ide, mert így nem ér semmit, ill. nem sokat. Jól vagyok, jól bírom, bár fáradt vagyok, mert a viharos gyűlések 12–1-ig is tartanak. (…) Most gyűlésre megyek, Bolyai I(júmunkás) Sz(övetség) alapaktíva, meghívtak – érzik a vihar szaga, holnap Történelem–Filológián diákszövetségi választások, itt még nagyobb a feszültség, csütörtökön egy szimpózium lesz, ahol egy arra érdemeset fognak megtámadni. (…) K(olozs)vár, 956. X. 23, kedd este ½ 8. Szerető fiúk: Benci.”
Tamási Áron kolozsvári látogatása, a Bolyai Tudományegyetem diákjaival való találkozója folklorizálódott. A visszaemlékezők nagy része – kevés kivételtől eltekintve – saját szerepét próbálja előtérbe helyezni. A hiteles információkért a legilletékesebbhez, Jordáky Lajoshoz fordulunk segítségért. A budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban a Tamási Áron-hagyatékban olvasható 1955-ben Tamási Áronnak küldött levele, amelyben a neves írót kolozsvári látogatásra invitálja. 1956. október 15-ei naplóbejegyzésében olvasható:
„Megérkezett Tamási Áron a feleségével. Nálunk lakik. Késő éjszakáig beszélgettünk. Áron bölcs lett és sok értékes gondolata van. Két haza tudja magáénak, Erdély és Magyarország. 1956. október 16.
Délben az Írószövetségben voltunk. Tamási üdvözölte a magyar népet, azokat, akik börtönben ültek magyarságukért, hitet tett a szocialista demokratizmus és a magyar és román becsületes és testvéri együttműködés mellett, megállapította, hogy ma diadalmaskodik a népi irodalom vonala, s megteremtődik a lehetőség a népies és szocialista írók együttműködésére. Nagy István nem volt jelen. Sokaknak kellemetlen volt minden, amit Tamási mondott. Becsületes és nagy író mély hitvallása volt a szabadság, emberség mellett. Este baráti találkozás nálunk. Tamásin és rajtunk kívül ott voltak Bartalis (János), Jancsó Béla, Kacsó (Sándor), Balogh Edgár, Demeter János, Asztalos (István), Nagy Géza, Tompa László, Nemes István, Nagy Vincze. Az irodalom alapvető kérdéseit beszéltük meg(...) Délután az egyetemi diákok körében tartott előadást. A diákság ünnepelte úgy, ahogy az utóbbi években senkit.
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. november 8.

Hat év egy el sem küldött levélért – A Bolyai Tudományegyetem pere (4.)
Páll Lajos, a két esztendeje elhunyt József Attila-díjas korondi költő és nagyvilágban számon tartott festőművész a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet hajdani első éves hallgatójaként 1956. október 23-án írta meg levelét Nyilka Róbert marosvásárhelyi festőművész barátjának. Páll Lajost a Bolyai Tudományegyetem pere harmadik csoportjában  hat év börtönbüntetésre ítélték. 
Az ítélet kihirdetésekor a katonai ügyész valósággal leseperte a védőügyvédek amúgy gyenge lábakon álló, többnyire a vádiratot erősítő „védekezését”, az ítélethirdetést 1959. február 16-ára halasztották. Az 1959. március 18-án kihirdetett, 1959/357-es számú végleges ítélet szerint a Bolyai Tudományegyetem harmadik csoportjának perében Varró Jánost – a csoport elsőrendű vádlottját – tizenhat év börtönbüntetésre, Lakó Elemér másodrendű vádlottat tizenöt, Péterfy Irén harmadrendű vádlottat tíz, Vastag Lajos negyedrendű vádlottat nyolc, Páll Lajos ötödrendű vádlottat hat év börtönbüntetéssel sújtották. Páll Lajos ellen a legfőbb vád a Nyilka Róbert marosvásárhelyi festőművésznek címzett levél volt, amelyet nem küldött el postán, hanem letartóztatásakor, a házkutatás során talált meg a Securitate különítménye! Jogtörténeti szempontból az úgynevezett román „igazságszolgáltatásról” állít ki soha el nem évülő elmarasztaló bizonyítványt! Egyértelműen bizonyítja, hogy a hírhedt, az 1956-os magyar forradalom napjaiban, majd a szabadságharc leverését követően újra „felmelegített” 1950/199-es törvényerejű rendelet előírásai alapján a gondolatot is ugyanolyan mértékben büntették, mint a valóban elkövetett bűncselekményt. A „levél” – az öt év börtönbüntetésre ítélt Nagy Benedek harmadéves történész manuscriptuma teljesen azonos hangvételű – egyöntetű jelzése 1956-ban a kolozsvári diákok körében kialakult hangulatnak! Éppen ezért Páll Lajos levelét teljes terjedelmében közöljük:
Kedves Nyilka Róbert!
Úgy látszik, mégis írok, tudod, a beszélni vágyás nagyobb a félelemnél a cinizmusoddal szemben. Itt nagy dolgok történnek a magyarországi és lengyelországi dolgok hatására. Hallottál az egyetemi autonómiáról. Hát erről van szó. Itt is el akarjuk érni ezt. Itt már megindult a szervezkedés (persze titokban), arról van szó, hogy a (maros)vásárhelyi diákoknak is velünk kell tartaniuk: ezért megkérlek, beszélj néhány orvostanhallgató barátoddal, egyelőre csak arról, mit jelentene az egyetemi önkormányzás (fakultatív orosz és marxizmus, szakképesítés). Szóval, minél több ember tudjon a dologról, és ne felejtsd el, mindez a „haladás” érdekében történik. Most beszélek magamról is. Néhány szerelmes verset írtam (nagyon József Attilásak), befejeztem egy elkezdett balladát.
Kádár (Tibor) (az atyamester) 4 napra Pestre utazott, úgyhogy nyugodtan dolgozhatom. Ismered, a vadalmafáról szól. Nagyon szeretném, ha látnád a kompozícióm színösszetételét. (Ajtai Évának tetszett!) Halott gyermek a témája, egy asszony van az ágyra borulva, háttal, és egy ember üldögél egy széken, előregörnyedve. A cselekmény is itt történik, falusi parasztházban. Van egy elég jó pásztorbot is hozzá, majd elküldöm, ha nem lesz szükségem rá.
Most pedig megkérlek, ne nagyon csúfolkodj az írásommal, és küldd el Tompa László két legszebb versének gépelt példányát (tudod, itt senki sem ismeri.) Üdvözöllek, és add át az üdvözletemet Kalinak is.
(Páll) Lajos, sk.
Kolozsvár, 1956. október 23.
A börtönből való szabadulása utáni óvatossága, személyiségének visszafogottsága, zárkózottsága ismeretében sokaknak meglepő lehet Páll Lajos levélindító forradalmi lendülete. Nem meglepő viszont, ha összehasonlítjuk Nagy Benedek, Szilágyi Árpád, Vastag Lajos diáktársai nagyjából hasonló tartalmú leveleivel.
Páll Lajos az 1956-os magyar forradalom hatására három verset írt Karácsonyfák, Döntés után, Elmentek címmel. A vádirat szerint „a nacionalista tartalmú” verseket terjesztette barátai, ismerősei körében. Ugyanakkor kihallgatása során azt is beismerte: a kolozsvári Gaál Gábor Irodalmi Kör egyik ülésén Garay Ákos egyetemi hallgatótól megkapta az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számát Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versével. A lapszámot átadta Péterfy Irénnek, aki az „ellenforradalmi tartalmú” verseket, írásokat lemásolta és terjesztette évfolyamtársai között. A három Páll Lajos-vers sajátos utóélete révén válik igazán irodalomtörténeti jelentőségűvé: a börtönben elmondta rabtársainak is. A mérhetetlen szenvedés, nélkülözés, a tífuszbetegség nyomán a versek törlődtek az emlékezetéből. Varga László  református lelkész – a dr. Dobai István nevével fémjelzett perben életfogytiglani kényszermunkára ítélték – kivételes memóriája nemcsak Páll Lajos, hanem a későbbi Kossuth-díjas Páskándi Géza börtönben elmondott verseit is megőrizte. Sorozatunk számára onnan „halásztuk elő” az erdélyi forradalmi hangulatot híven tükröző három vers egyikét.
Páll Lajos: Döntés után
Hatalmas fenyők hulltak le döngve. Jajgatott a hegyhát. Kacagott a fejsze. Hatalmas fenyők hulltak le döngve. Mikor lehulltak mind, mind a nagyok, balga törpefenyők hazudták a nagyot mikor lehulltak mind, mind a nagyok. Ameddig látok, csupa törpeség. Hencegő gőgjüknek fű makogja: Fenség! Ameddig látok, csupa törpeség.
1956 októberében-novemberében a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen valóban olyan forradalmi hangulat uralkodott, amely riadóztatta az állambiztonsági szerveket: attól féltek, hogy a felülről, a legfelsőbb pártvezetés által irányított, nemzetközi nyomásra elindított diákszövetségi kezdeményezés kiszabadítja az egyetemi autonómia, önkormányzás szellemét a palackból. Bár sokan nem ismerték a fogalom lényegét, az egyetemi hallgatók az előadások, szemináriumok szünetében, a Szabad Kossuth Rádió adásait hallgatva az egyetemi autonómiáról mint egyik legfontosabb követelésről beszélgettek. Ebben fontos szerepe volt a Várhegyi István harmadéves történészhallgató által 1956. október 24-én véglegesített Határozati javaslatnak, amely a minél szélesebb körű romániai egyetemi és főiskolai reformot sürgette. Elméleti megalapozottságában, kidolgozottságában méltó párja a temesvári műegyetemi hallgatók – elsősorban Aurel Baghiu, Caius Muţiu – által kidolgozott, az 1956-os magyar forradalom eszmeiségével való azonosulást tudatosan felvállaló, 1956. október 29-én, 30-án ismertetett Tizenkét pontos követelésnek.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. november 15.

Negyvenkét év börtön (A Bolyai Tudományegyetem pere, 5.)
Szilágyi Árpád (Gyergyószárhegy, 1932. december 17. ) negyedéves földrajz–geológia szakos hallgató – 1952-ben az erőszakos kollektivizálás ellen plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, s két perben negyvenkét év börtönbüntetésre ítélték! – 1956. október 27-én Rab Árpád álnéven levelet írt az Irodalmi Újság szerkesztőségének: „Kolozsvár, 1956. október 27.
Kedves Szerkesztőség!
E levelet egyetemünk egyik hallgatója írja, az egyik évfolyam megbízásából, de benne foglaltatik egész egyetemünk ifjúságának, s az erdélyi magyarság  óhaja. (…) Nagy érdeklődéssel követtük és követjük a magyarországi eseményeket, s örömünket fejezzük ki aziránt, hogy Magyarországon egy olyan egészséges politikai és gazdasági eszme került előtérbe, amely lehetővé teszi gazdasági helyzetének megjavítását és politikai viszonyainak megerősítését. De ugyanakkor mély fájdalom önti el szívünket azért, mert újra magyar vér folyik, az a vér, amely végig áztatja a magyar történelem útját.
Mi, egyetemisták, erdélyi magyarok rokonszenvünket fejezzük ki a budapesti egyetemisták békés tüntetése iránt. Megértjük a magyar nép elkeseredését, amely arra késztette, hogy fegyverrel a kézben kivívja jobb életét és teljes szabadságát... Örömmel vettük tudomásul Nagy Imrének a Minisztertanács elnökévé, Kádár Jánosnak a Magyar Dolgozók Pártja KV elnökévé való választását. Egyben hálánkat fejezzük ki a kormánynak és a pártnak azon rendeletéért, amelynek értelmében amnesztiát ad a fegyvert letevő felkelőknek, ami további vérontástól és egyéb áldozattól menti meg a magyar népet.
Kedves Szerkesztőség, drága testvéreink!
Nehéz napokat élünk, nekünk is hasonló a sorsunk, vagy talán még nehezebb. Bennünk is felgyűlt az elkeseredés, mi is jobb életet akarunk. Hozzátok fordulunk e nehéz napokban és emlékeztetünk arra, hogy mi is magyarok vagyunk, és elég sokan. Nekünk nem szabad szabadon élni hazánkban, nem szabad ősi hagyományainkat gyakorolnunk, nem szabad anyanyelvünkön intézni ügyeinket, nem szabad olyan zászlót lobogtatnunk, amely alatt őseink nagy csatákat vívtak!? Nem szabad!? Hisz mi is magyarok vagyunk, bennünk is él a nemzeti érzés, a magyar nép hazaszeretete. Mit tegyünk?  Korlátok között élünk. Marxista módon beszélnek a magyar–román barátságról, de ha bemegyünk Olténiába, megköveznek, leköpködnek, gyalázatos szavakkal illetnek.  Nem! Ezt nem akarjuk! S ez nem sovinizmus! Rosszabb, mint gyarmati sorsban, rabszolgaságban élnünk, pedig a magyarság egy részének autonómiája van (utalás a Magyar Autonóm Tartományra, ahol a székely humor szerint lehet, hogy az autó magyar volt, de a sofőr biztosan román! – T. Z.). Fáj nekünk mindez, s e fájdalmat előidéző teher, és annak bosszúja forr bennünk, de ki nem törhet, s így saját magunkon pusztít. Így pusztul a romániai magyarság, így leszünk egyre kevesebben. S ezt ti nézitek, hogy testvéretek a Székelyföldön s Erdély többi területein pusztul? Nem fáj ez Nektek, hogy magyarlakta területekről elvisznek mindent: altalajkincset, fát, kenyeret, s a székely nép éhezik és fázik?
Így gondolkozunk mi is, akik a XX. kongresszus szellemében nézzük a dolgokat, és elítéljük a sztálini hibákat, bűnöket. Önkéntelenül vetődik fel Erdély kérdése: vajon, nem volt-e hibás Sztálinnak az a rendelete, amely Erdélyt Romániának ítélte? Mennyivel volt Magyarország bűnösebb a II. világháborúban, mint Románia? Magyarország nem szenvedett eleget a fasiszták által, s nem kényszerhelyzetből harcolt a Szovjetunió ellen? Erre nekünk, itt nálunk, Erdélyben nem adnak választ, vagy ha adnak is, olyant adnak, hogy ép elméjű ember nem érti meg, pedig szerintük marxista módon feleltek a kérdésre. Így tehát Tőletek várunk feleletet: mit tegyünk, vagy egyáltalán ne is tegyünk semmit? Nem  nagyon merünk cselekedni, habár a kolozsvári román egyetemisták október 28-ra tüntetést szerveztek. Ezen a tüntetésen nem veszünk részt, mert a románok azt akarják, hogy mi menjünk elöl a tüntetésen! Tehát azt kérjük, hogy adjatok valamilyen módon útbaigazítást, ha lehet! Éljen a szabad, független, egységes Magyarország! Rab Árpád, álnév”
Mire Szilágyi Árpád  levele megérkezett Budapestre, a forradalmat már leverték, az Irodalmi Újság szerkesztősége befejezte tevékenységét. A szovjet tankokkal és szuronyokkal hatalomra került Kádár-rendszer titkos rendőrsége, az ÁVH a maga során  kihalászta az ominózus levelet, és a budapesti Postahivatal 72. számú egységének pecsétjével és három, egyenként 40 filléres bélyeggel, valamint egy levél kíséretében – a kolozsvári posta pecsétje szerint 1957. február 28-án – visszaküldte a „Kolozsvári Rendőr Főparancsnokság”-nak, azaz: a Securitaténak. A bűnvádi eljárást követelő kísérőlevél minden kétséget kizáróan bizonyítja: „a létező államszocializmus” körülményei között bármennyire mélyponton voltak a magyar–román államközi, diplomáciai kapcsolatok, a „belső ellenzék elnémításában, likvidálásában” az állambiztonsági szervek kapcsolata felhőtlen, már-már ideális volt.
A Securitate számára Szilágyi Árpád levele kiváló ürügyet szolgáltatott az „ellenforradalmár” erdélyi magyar egyetemi hallgatók „leleplezésére”, példát statuáló megbüntetésére. Az 1957. május 20-i kolozsvári letartóztatásakor a Bolyai Tudományegyetemre „szakosodott” Harasztosi Pál szekushadnagy előre megfogalmazott vádirattal vette őrizetbe a 150 centiméternél alig valamivel magasabb székely geológushallgatót:
„1956. november 1-jén nyilvánosan uszított, részt vett a Házsongárdi temetőbe szervezett »akcióban«, együtt érzett a magyarországi ellenforradalmárokkal azáltal, hogy 1956. november 1-jén az első előadáson felállt és azt kérte, hogy ötperces csenddel adózzanak az októberi harcok során elesett magyarországi egyetemi hallgatók emlékére, javasolta, hogy a Kádár János vezette kormánynak küldött táviratból maradjanak ki azok a mondatok, amelyek az »ellenforradalomban« részt vett »elemekre« vonatkoztak. 1956. október 27-én levelet írt az Irodalmi Újság szerkesztőségének, amelyben a Román Népköztársaság belső helyzetéről hamis, igazságtalan adatokat közölt, ezáltal rágalmazta és aláásta az RNK népi demokratikus rendszerét.” Szilágyi Árpádot e vádpontok alapján 1957. július 19-én jogerőre emelt ítélettel húsz év kényszermunkára ítélték. Szamosújváron raboskodott. 1958. július 14-én – a Bastille lerombolásának és az 1789-es francia forradalom kirobbanásának napján – részt vett a szamosújvári börtönlázadásban: a politikai foglyok az állandó verésekért, az elviselhetetlen állapotokért, éhezésért, zsúfoltságért fellázadtak, ledobták az ablakokat elzáró rácsokat. Goiciu börtönparancsnok a belügyis egységeket hívta segítségül. Géppuskával belőttek azokba a cellákba, ahol lázadó rabokat sejtettek. Ma sem lehet pontosan tudni: hányan estek a megtorlás áldozatául? Paul Goma neves disszidens író Gherla (Szamosújvár) című visszaemlékezésében részletesen beszámolt a példátlan retorzióról. Szilágyi Árpádot annyira megverték, hogy elájult. Halottnak hitték! Szamosújvárról átszállították a piteşti-i börtönbe, a hírhedt és szadista „átnevelések” szín­helyére, a legszörnyűbb romániai politikai börtönök egyikébe. 1961 tavaszán visszavitték a Securitate marosvásárhelyi börtönébe, ahol az időközben felgöngyölített Fekete Kéz nevű szer­vezkedés, az erőszakos kollektivizálás elleni tiltakozás egyik kezdeményezőjeként vallatták. Ebben a perben – a már jogerős húszévi kényszermunka mellett – huszonkét év szigorított fegyházbüntetésre ítélték. A dési börtönben a tébécés betegek között raboskodott. Súlyos hashártyagyulladása miatt a văcăreşti-i rabkórházba szállították, majd újra Désre került. Innen szabadult 1964. július 27-én. 1989-ben politikai menedékjogot kapott az Amerikai Egyesült Államokban, Saint Louis városban. Ott írta meg és publikálta angol nyelven The Victime (Áldozat) címen visszaemlékezését. A magyar nyelvű változatot a perről megjelenő önálló kötetemben – jegyzetek kíséretében – közlöm.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. november 25.

Közszolgálat régen és ma (45 éves a magyar adás)
Miként lehetett a valóságot bemutatni, értéket csempészni a magyar adásba a cenzúra idején? Milyen kihívásokat hozott az öt év kényszerszünet utáni  újrakezdés? Hogyan lehet felvenni a versenyt a kiszélesedett médiakínálattal? Mit tehet a magyar adás szerkesztősége pénz nélkül, a nézők és a politikum kegyvesztettjeként? – ezek voltak a Román Televízió magyar adása fennállásának negyvenöt éves születésnapját ünneplő egész éves rendezvénysorozat záróeseménye, a vasárnap Sepsiszentgyörgyön tartott fórum fő témái.
1969. november 23-án  szólalt meg először magyar bemondó a román közszolgálati televízióban. Tizenhat év sugárzás után a magyar adást a hatalom megszüntette, a rendszerváltáskor, huszonöt évvel ezelőtt újraindult. Eme kettős évforduló jegyében nyitotta meg a vasárnapi vitafórumot Mosoni Emőke, a magyar adás jelenlegi főszerkesztője, menedzsere, aki szerint „a közszolgálatról manapság egyre kevesebb szó esik, ha mégis, akkor rendszerint elmarasztaló hangnemben.” A főszerkesztő úgy véli, ez a megítélés érinti a magyar adást is, de ennek ellenére van, mit felmutatniuk. „A negyvenöt év nem telt el nyomtalanul, megvan, dokumentumértékű. De vajon mit hoz a következő negyvenöt év? Úgy gondoltuk, az évforduló megfelelő alkalom arra, hogy nyíltan beszéljünk közös dolgainkról.”
Háromszék a tévében
Nehéz közszolgának lenni – hangsúlyozta köszöntőjében Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, aki bízik abban, hogy a jelenlegi helyzet nem rendíti meg hitében a magyar adás szerkesztőségét.
A fórum első részében Háromszéken készített felvételekből vetítettek részleteket, amelyekről Kacsó Edith beszélgetett a meghívottakkal. Elsőként a Völgyesi András rendezte, 1976-os Csongor és Tünde képsorai villantak fel, majd a Bocsárdi László rendezésében 2000-ben, a Háromszék Táncegyüttessel közösen színre vitt Vérnászt idézték meg, amely egyfajta vízválasztó is volt a sepsiszentgyörgyi színház életében. Bocsárdi László említette azokat az időket, amikor a színház sokak számára egyfajta menekülés volt az önkifejezés valamilyen formájába, ellenben később, a kísérletezés útjára lépve születtek meg azok az előadások, amelyek révén folyamatosan frissíti eszköztárát. Váry O. Péter, lapunk munkatársa arról beszélt, hogy a Háromszék mindenkor különös odafigyeléssel követte a színházi történéseket, az előadásokról közölt írások közönségnevelő hatásúak. A Kőrösi Csoma Sándor útját megjáró, korán elhunyt Jakabos Ödönről vetített filmrészletet követően a nagy utazóra testvére, Rácz Éva emlékezett, majd a sepsiszentgyörgyi cigarettagyár 2011-es bezárása ürügyén Ferencz Csaba, lapunk gazdasági ügyvezetője beszélt a magánosítás útvesztőiről, a fiatalság jelenlegi lehetőségeiről.
A cenzúra idején
Szilágyi-Gödri Ildikó azzal vezette fel a magyar adás 1969–1985 közötti,  megszüntetésig tartó időszakának ismertetését, hogy „az erdélyi magyarság meghatározó közéleti fóruma volt”, amit Tomcsányi Mária, Simonffy Katalin és Józsa Erika a helyszínen is megerősített, és ami kiderül a hármuk által szerkesztett,  A mi magyar adásunk című kötetből is. „Felmutattuk értékeinket, bemutattunk embereket, és ebből lett a magyar adás. Minket így neveltek, hogy valamilyen hivatást, küldetést kell teljesíteni” – hangsúlyozta Tomcsányi Mária. Józsa Erika elmondta, bár a szerkesztőségi gyűléseken nem  hangzott el, hogy  értéket mentenek, népművelők, de azokban a falvakban, ahová a szerkesztőség elment filmezni, „azért egy-egy lakodalmi népszokás fennmaradt”. Simonffy Katalin szerint diktatúrában könnyebb volt televíziózni, egészen más töltete volt, amit akkor egy-egy adásban elmondtak, a nézők pontosan értették, hogy mi a mögöttes tartalom. Simonffy szerint „mindenki egyszemélyes intézményként vállalta feladatát”. A szóban forgó időszak képkockái forogtak: Csáky Zoltán egy tragikusan végződő bicskázásról szóló filmjéből, Csép Sándor a kalotaszegi egykézés okát boncolgató dokumentumfilmjéből, majd Józsa Erika meglepetésként bejátszotta Bodor Pál egykori főszerkesztő videoüzenetét, aki szerint nem volt hiábavaló ez a „szinte eszelős elképzelés”, amit a magyar adás jelentett, és megköszönte minden egykori munkatársának a kitartást.
Az újrakezdés
Az 1989. december 21., 22. és 23-ai eseményekre Boros Zoltán és Simonffy Katalin emlékeztette a vitafórum hallgatóit, rövid bejátszásban idézték fel a fordulat utáni első jelentkezést a Szabad Román Televízióban. Egy hónapig nyolc-tízezer ember is tartózkodott a televízió épületének udvarán, onnan is lőttek, oda is lőttek – emlékezett Boros Zoltán, az újrakezdés utáni főszerkesztő, aki egykori és új kollégáival igyekezett a valóságról tájékoztatni a közvéleményt. Ebben kiváló munkatársra talált Koczka György személyében, aki 1989 decemberében a szabadságot mikrofonnal a kezében élte meg a temesvári rádiónál, majd mindvégig azon volt, hogy kiderüljön az igazság az akkori történésekről. Ez sarkallta akkor is, amikor 1990 fekete márciusában a marosvásárhelyi eseményekről és annak következményeiről forgatott filmet, az ő mikrofonja előtt vallotta be ország-világnak a libánfalvi Mihai Cofariu, hogy nem maguktól mentek Marosvásárhelyre, hanem a pap küldte, hogy megvédjék a „békésen tüntető románokat” a magyarokkal szemben. Az akkori események következtében börtönbe zárt Cseresznyés Pállal Galbács Pál készített interjút, ebből is láthatott részletet a fórum vasárnapi közönsége, mindkettőt Kacsó Sándor filmezte, Tófalvi Zoltán pedig a véres napok előzményeit ismertette, hangsúlyozva, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar hallgatóinak március 7-én megkezdett ülősztrájkja indította el a lavinát. Szerinte 1990 fekete márciusát „jobban ki kellett volna használni a magyar jogkövetelések szempontjából”.
A magyar adás operatőrei ott voltak kameráikkal a Bukaresti Egyetem téri tüntetéseknél, a bányászjárások alkalmával, a televízió alkalmazottjainak megszorítások elleni tiltakozásánál, valahányszor az utcára ment a tömeg, nemcsak megörökítették, hanem bizonyos helyzetekben befolyásolták is az eseményeket – szögezték le a szerkesztők. Versenyhelyzet és túlélés
Az 1990-es évek nem csak a társadalomban hoztak változást, a média is jócskán átalakult, a televíziózásban pedig más fogyasztói szokások honosodtak meg. Kábeltelevíziók, helyi televíziók sugároztak átvett, illetve saját készítésű magyar nyelvű műsorokat, ezekkel nehéz volt felvennie a versenyt az egyre szűkülő anyagi lehetőségekkel működő hazai közszolgálati magyar adásnak. Kacsó Sándor, aki Boros Zoltántól vette át az adás főszerkesztését, folyamatosan azzal szembesült, hogy az eladósodott Román Televízió magával rántja a magyar adást is, a felgyűlt adósságok miatt egyre kevesebb pénzből kell gazdálkodniuk. Mosoni Emőke már ilyen szűk pénztárcájú szerkesztőséget vett át, jelenleg három csatornán heti hat óra adást kell készíteniük mind kisebb költségvetésből. A megkérdőjelezett jövőről a fórum negyedik témakörében beszélgettek a meghívottakkal. Ferencz Judit egy korábbi adásban Márton Árpád képviselőt faggatta a törvénykezés bonyolultságáról, ebből láthattunk részletet, a lehetőségekről pedig Gáspárik Attila, az Országos Audiovizuális Tanács egykori tagja, valamint Eckstein-Kovács Péter volt kisebbségügyi miniszter, mondott néhány ötletet. Gáspárik szerint újra kell fogalmazni a közszolgálatiságot, és élni kell a digitális média lehetőségeivel, mert a televíziózás, miként az egész média globális átalakulásban van. Eckstein-Kovács Péter azt javasolta, keressenek olyan egyéniségeket a műsorok elkészítéséhez, akik „viszik az adást”. Szerinte a politika mindig bele akar avatkozni, hogy mit mondjon a média, az adott szerkesztőség vezetőségének a dolga, hogy megtalálja és megőrizze függetlenségét, hitelességét. Arra a kérdésre, hogy lesz-e közszolgálatiság öt, tíz év múlva, mind­annyian azt válaszolták, hogy lesz, de azt senki nem tudta, milyen pénzből, hogyan, miként? Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője felvetette, az információdömpingben elvész a tartalom, ezért nem olyan derűlátó, mint kollégái. Válaszul mondta Gáspárik Attila, ha lett volna, ha lenne erős érdekvédelmi szakmai szervezete a hazai magyar médiának, amely kiáll a közszolgálatiság mellett, akkor most nem itt állnánk.
Mosoni Emőke azzal zárta a magyar adás 45 éves születésnapját ünneplő, kissé keserédesre sikerült – nem alaptalanul és nem véletlenül – fórumot, hogy annyi biztos, „a tartalom mögött előállítás van, amihez pénz kell. A tartalom akkor ér valamit, ha azt nézik. Az utóbbi években kiestünk a nézők kegyeiből. Ami azt jelenti, hogy kiestünk a politikum kegyeiből is. (…)  Közösen kell megtalálnunk a megoldást a kollégákkal, hogy ne kössünk olyan kompromisszumot, amelyet aztán életünk végéig bánunk. Első lépésként valahogy vissza kell kerülnünk a köztudatba”. Megfogalmazása szerint az évforduló éve ünnep is, de jó alkalom visszatérni a gyökerekhez. „Arra támaszkodunk, amink van, amire kíváncsiak az emberek. Így próbálunk visszakerülni a nézők kegyeibe. Hogy lássák, ma is készülnek a magyar adásban olyan anyagok, amelyek sehol máshol nem. És érdemes megnézni, mert nekik szól.”
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. december 18.

Ellenszélben: szembemenni a rendszerrel
Ünnepek közeledtével a könyvkiadók is gyakrabban örvendeztetik meg olvasóikat újdonságokkal. A román forradalom óta eltelt negyed évszázad ismét aktuálissá teszi az emlékezést a letűnt rendszerre, annak minden fonákságára, tragédiájára.
Az utóbbi időben Kolozsváron és Erdély más városaiban bemutatott irodalmi újdonságok közül több is foglakozik a letűntnek és eltűntnek hitt rendszer történéseivel, furcsaságaival. Egyetlen közösség sem léphet előre, míg nem tárja fel múltját – hangzott el minap egy könyvbemutató kapcsán a kincses városban. Ezt a társadalmi igényt próbálja kielégíteni két minap megjelent és bemutatott kötet is: Kántor Lajos szerkesztésben a Titkosan – nyíltan című könyv a szekuritáté működéséről közöl emlékezéseket, tanulmányokat, dokumentumokat, míg Sebők Klára önéletírása, a Komiszkenyér, a művészek sorstragédiájáról számol be a szemtanú hitelességével.
Besúgók, besúgottak
Kántor Lajos Erdély magyar csúcsértelmiségének emlékeit gyűjtötte egy kötetbe. Megkerülhetetlen lett immár ez a kiadvány – vélekedett a szerkesztő – annál is inkább, mert Milan Kunderát idézve „egyetlen hallhatalanságunk a titkosszolgálat irattárában van”. A Titkosan-nyíltan című kötet három nagyobb fejezetre osztható: emlékezések, melyek a Korunk lapjain már megjelentek, megfigyelésekkel és üldözésekkel kapcsolatos dokumentumok, valamint az iratok tudományos feldolgozása. Dávid Gyula irodalomtörténész szerint – akit közel fél évszázadon át megfigyelt a román titkosszolgálat – úgy gondolja, a megfigyelési dokumentunok fele sincs még feldolgozva. Cseke Péter egyetemi tanár is rámutatott, sokan vannak olyanok, akik a megfigyelési aktáikban található lapok alig tíz százalákát vehették kézhez ezidáig.
A kötetben visszaemlékezéseket olvashatunk Szilágyi Domokosról, Páskándi Gézáról, tájékozódhatunk a Ioan Petru Culianu-ügyről, és információkat kapunk Marosi Péter író és Bustya Endre Ady-kutató ügynökmúltjáról.
Mindazonáltal, hogy sok egykori ügynök, besúgó lelepleződött, Tibori Szabó Zoltán publicista úgy véli, „a Szekuritáté győzött”. Hiszen ők azok, akik békés öregkort élveznek, több ezer lejes nyugdíjból „tengődnek”, miközben nem egy generáció életét megkeserítették, emberek tízezreinek karrierjét derékba törték, másokat börtönbe vetettek. A kötetben szereplő szerzők: Kántor Lajos, Markó Béla, Cseke Péter, Gálfalvi György, Visky András, Ilia Mihály, Csapody Miklós, Zelei Miklós, Váradi Nagy Pál, Kovács András Ferenc, Lőrincz György, Buchwald Péter, Gagyi József, Tibori Szabó Zoltán, Győrffy Gábor, Könczey Csongor, Gyarmati György, Cseke Péter Tamás, Kőrössi P. József, László Ferenc, Tófalvi Zoltán, Páskándi Géza, Király István, Király Ibolya, Ambrus Attila, Dávid Gyula és Balon Ruff Zsolt. A Korunk Komp-Press kiadónál megjelent, közel négyszáz oldalas kötet újabb – de még nem elégséges – tégla múltunk feltárásának falában.
Menekülők
Sebők Klára önéletírása sokmindenben összefügg az előbbi kiadvánnyal. Aművésznő, a kolozsvári magyar színház örökös tagja, egy szakácskönyv apropóján emlékezik férjére, Héjja Sándorra, a kolozsvári színház egykori vezető színészére, és a legendás rendezőre, Harag Györgyre. Héjját és családját gyakorlatilag elüldözte Erdélyből a kommunista rendszer, ellehetetlenítve művészi, emberi mivoltát. Harag György a maga lehetőségei szerint szembeszállt a rendszerrel, hiszen burkoltan ugyan, de a zsarnokság ellen emelte fel szavát Sütő korszakos műveinek megrendezésével és egyéb színrevitt darabokkal. Héjja belepusztult az emigrációba, Harag megviselt szervezete sem bírta sokáig a megpróbáltatásokat. Sebők Klára megdöbbentő őszinteséggel ír a szellemi és anyagi nyomorról, amiben egykor legjobb színészeink élték napjaikat úgy, hogy esténként fellépéseikkel a közönséget próbálták szórakoztatni.
Visszaemlékezéseiben Sebők Klára feleleveníti jelentős alakításait a kolozsvári színház színpadán, de a sorsdöntő momentumokat is, amikor férjével, Héjja Sándorral eldöntötték, kisfiúkkal együtt áttelepülnek Magyaraországra.
Sebők Klára Komiszkenyér című, önéletrajzi ihletésű kötete Köllő Katalin szerkesztésében a Korunk Komp-Press Prospero Könyvek sorozatában jelent meg.
Nánó Csaba |
Sebők Klára KomiszkenyérEgy színéstnő emlékszakácskönyve /Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2014/
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2015. január 10.

Titkosan – nyíltan
Az irodalmi élet és a titkosszolgálatok kapcsolatáról
Titkosan – nyíltan – Korunk-történetek a (magyar és román) titkosszolgálatok működéséről címmel jelent meg tanulmány- és dokumentumkötet az erdélyi magyar irodalmi élet és a Securitate kapcsolatáról a kolozsvári Korunk – Komp-Press Kiadó gondozásában.
Kántor Lajos szerkesztő a kötetet bemutató csütörtöki budapesti beszélgetésen emlékeztetett arra, hogy a kolozsvári Korunk folyóirat tematikus számaiban olyan mennyiségű anyag gyűlt össze a témában, hogy érdemes volt azt könyv formában kiadni.
Sokak szerint abba kellene már hagyni a titkosszolgálati múlt kutatását – jegyezte meg az irodalomtörténész, hozzátéve azonban: az emberek sokszor ezekből az aktákból ismerhetik meg jobban saját múltjukat, valamint pszichológiai szempontból is rendkívül tanulságosak ezek a dossziék.
Szőnyei Tamás levéltáros, a magyarországi állambiztonsági múlt kutatója a két titkosszolgálat együttműködéséről is szólt, kiemelve, hogy a Magyarországra áttelepült erdélyiek megfigyelését általában a magyar állambiztonság vette át. A kötetből számos megfigyelés, zaklatás, vallatás, kínzás, kivégzés története bontakozik ki: Könczei Ádám néprajzkutatóról, a folyóirat néhai munkatársáról például csak a Korunk szerkesztőségének besúgóhálózata több száz oldalnyi jelentést írt, de temetésén az őt búcsúztató barátja és a lelkész is besúgó volt – mondta.
Szőnyei Tamás szerint számos történet egyetlen forrása a lehallgatási és kihallgatási jegyzőkönyvek, a kötet így számos új ismerettel gazdagítja az olvasót. A rövidebb-hosszabb írások közötti átfedéseket érdemes lett volna gondosabban kigyomlálni, és a romániai kulturális és közéletben járatlanokra gondolva hasznos lett volna beilleszteni a kötetben szereplők kis életrajzait, jegyzeteket, fotókat és névmutatót, de mindezzel együtt is igen érdekes és hasznos kötet született – értékelt a kutató.
Szász Zoltán történész elmondása szerint a Securitate elsősorban azokat figyelte meg, akik fontos intézményekben dolgoztak, csoportképző erejük volt, de "kicsit mindenki érdekelte őket". Az erdélyi magyar értelmiség vezetőit, még a párttagokat is figyelték, nem tudták elképzelni, hogy egy magyar ne legyen nacionalista – idézte fel.
A történész szerint a kötet az erdélyi magyar értelmiség fájdalmas önreflexiója is, hiszen a magyarországiak az erdélyi magyarságot mindig valamilyen különb vagy tisztább magyarságnak tekintették, így sokkal megrázóbb, hogy soraikból oly sokan álltak be a román állambiztonság soraiba. Ezt a szembenézést azonban a kötet megteszi, anélkül, hogy tisztára akarna mosni embereket – fűzte hozzá.
Tófalvi Zoltán újságíró, történész, a kötet egyik szerzője kiemelte, hogy a Securitate szinte "állam volt az államban", még az is előfordult, hogy Ceausescu személyes orvosát akarták beszervezni, aki emiatt öngyilkosságba menekült. A szerző összegzése szerint volt olyan nap, hogy saját szomszédja három jelentést is írt róla, de nemcsak az ehhez hasonló dokumentumokat, hanem azt az egész korszakot is hitelesen az olvasó elé kellett tárni, amelyben ezek születtek.
Népújság (Marosvásárhely)

2015. február 8.

Nyolc plusz egy irodalmár a korondi huszonötből
Szombaton este bensőséges hangulatú irodalmi estre került sor a marosvásárhelyi unitárius egyház Dersi János-termében. A korondi Hazanéző folyóirat antológiája huszonöt szerzőjéből 8+1-en jöttek el, hogy a vásárhelyi művészetkedvelő közönséggel találkozzanak.
A házigazda Nagy László unitárius lelkész köszöntötte A föld szerelme című antológia (kiadta a korondi Firtos Művelődési Egylet 25 éves Hazanéző folyóirata) Vásárhelyre látogató szerzőit, de mint később kiderült, jó néhányan közülük itthonról jöttek haza. Jelen volt Kedei Zoltán képzőművész, aki – már mondani sem kell – szintén marosvásárhelyiként rajzolta meg a huszonöt szerző portréját. Így legalább valamennyien „helyben” lehettek a találkozón.
Ambrus Lajos főszerkesztő a kötetcímről mondta el, hogy mit is takar. Itt egy éjszaka többet ér, mint más helyt sok jó év – idézett egy Korondról elszármazottat, s ha még így sem hinné valaki, hát megtoldotta egy korondi-amerikás magyar vélelmével, aki miután hosszú évek múlva hazajött, imigyen fakadt ki: ha tudtam volna, hogy ilyen sokáig tart, már Parajdon leszálltam volna a vonatról. Ha valakinek ezek után még magyarázni kell, hogy mit jelent a szülőföld szeretete, az kérdezze orvosát, gyógyszerészét – tette hozzá.
Mindjárt utána az amúgy Kibéden élő, de korondi születésű Ráduly János olvasott fel hatot a legutóbbi félperceseiből. Előtte azonban elmondta: a nyáron lesz a bolyais hatvan éves érettségi találkozójuk, ami újfent bizonyítja: minden út innen vezet valahova, vagy Korondra, vagy a világba, de mindenképpen haza.
Az ugyancsak Korond szülötte Tófalvi Zoltán sajnálatos módon nem lehetett jelen a találkozón, de Nagy László lelkésszel üzent, aki felolvasta az antológiában szereplő, özvegységére városi szolgálatba szegődő hatgyerekes asszonyról szóló elbeszélésének egy részletét.
Józsa Jánost fazekasként mutatta be a főszerkesztő, minthogy az is a mestersége a keramikusnak. De hogy nem ragadt le az agyag bűvöleténél bizonyította az is, hogy helyretette a fogalmakat – a Hazanéző a Mórickővel (itteni menedékül szolgáló oltáros-pados barlang) és a Szállással szembeni földrajzi hely, ahonnan haza néztek a Korondról vészek elől elmenekült, s épp hazatérőben lévő székelyek. S csak úgy mellékesen megtudtuk róla azt is, hogy olyan képtárat adományozott Korondnak, amire nem egy város lenne büszke.
A ravai születésű Kedei Zoltán képzőművész főszerkesztői nógatásra rajzolta meg a kötet számára a huszonöt szerző portréját, aztán további különösebb nógatásra már nem is volt szükség ahhoz, hogy újrarajzolja az egészet a korondi képtár számára. A szerző-kiállítás portréi még két hétig láthatók a Bolyai téri unitárius templom termében.
A korondi unitárius lelkész, Demeter Erika amolyan „noviciája” az antológiának, de minden esélye megvan, hogy nagyobb formátumú képpel bevonuljon a korondi művész-képtárába (itt még csak egy kisebb formátumú, a kötet számára készült portréja látható), ugyanis az általa felolvasott novella predesztinálja erre. Molnos Ferenc is Korond szülötte, de most épp Szovátán él. A felolvasott rodostói történetével arra szándékozott fényt deríteni, hogy egy rodostói török kecskecsiszár szemében hány kecskét ér egy enyhén gömbölyödő székely asszony.
A Korondon csak iskola-igazgatóskodott, amúgy dányáni születésű, Vásárhelyen élő Bölöni Domokos szokásához híven elkápráztatott sajátságos humorával. Ezúttal azt hallgatta el előlünk, hogy miként rontotta Bindász a tempert. Azóta sem tudja senki, de ettől függetlenül harsányan nevettek a groteszk történeten.
A felolvasások után szeretetvendégségen beszélgettek tovább a szerzők a hallgatókkal. Bebizonyosodott: minden út Korondról vezet Vásárhelyen keresztül Korondra, esetleg kisebb kibédi, ravai, dányáni, szovátai kitérőkkel. Nos, ez a szép és jó ebben a kis erdélyországi Tündérkertben – mi mindenhol otthon vagyunk benne – hangzott el az eseményen.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

2015. március 21.

Marosvásárhely márciusa (Visszajátszás a huszonötödik évfordulón)
Lelkemben és tudatomban 1990. március 19-e, 20-a sebei az idő múlásával sem hegednek! Tényeket közlök – történész alapfoglalkozásom is erre kötelez.
Dr. Demény Lajos akadémikus, akkori oktatásügyi miniszterhelyettes a következőket írta: „Akkor a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum önállósítása körüli vita országos méretűvé terebélyesedett.
(Demény Lajost Ion Iliescu ideiglenes államelnöknek Tőkés László, Domokos Géza és Király Károly 1990. február 1-jén javasolta oktatási miniszterhelyettesnek az azonnali hatállyal menesztett Pálfalvi Attila egyetemi tanár helyébe – szerz. megj.) Sikerült rávennem Mihai Şora miniszter urat, hogy miniszteri rendelettel saját aláírásával rendelje el a marosvásárhelyi Bolyai Líceum önállósulását. Mi több, sikerült rávennem, hogy döntését a televízió magyar adásában indokolja meg. Minden erőfeszítésünk ellenére fellépésünk nem sikerült. Marosvásárhelyen a miniszteri rendelet végrehajtási napjára, 1990. február 6-ára időzítették (és be kell ismernem, kitűnő szervezésben és óriási erőbedobással) a Vatra Românească alakuló gyűlését a helyi sportcsarnokban. Az utcára vitték a román diákok és egyetemi hallgatók ezreit, a volt titkosszolgálat és a hadsereg bizonyos tisztjeinek szervezése alatt. Ugyancsak február 6-án – nem Ion Iliescu és Petre Roman kormányfő tudta nélkül – a KözOktatási Minisztérium egész vezetőségét rendkívüli és minden normális működési szabályt megszegő módon Drăgănescu miniszterelnök-helyetteshez rendelték. Ott állottunk a már annyiszor említett Gheorghe Manole (orvosdoktor, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke – szerz. megj.) által bevezetett és Marosvásárhelyről érkezett mintegy negyven személyből álló vatrás csoport előtt, amelyet egy Sabău nevezetű egyén vezetett.” Az öt órán át tartó támadássorozat végén – amikor Mihai Şora minisztert haza- és nemzetárulónak nevezték – Demény Lajos miniszterhelyettes megkérdezte: a marosvásárhelyi csoport kiket képvisel, kiktől van megbízatásuk? A Sabău Pop-Ioan vezette csoport képtelen állításaira kérte a gyűlés felfüggesztését, a románra fordított, a kolozsvári Szabadság napilapban megjelent, állítólag románellenes cikk eredetijének bemutatását és egy kívülálló, semleges tolmács azonnali behívását. Kiderült: a marosvásárhelyi tiltakozócsoportot Gheorghe Manole, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke készítette fel, amikor a kolozsvári Szabadság gyalázott számát az asztalra tették, abban semmi nem volt mindabból a „románellenességből”, amelyről a marosvásárhelyi csoport olyan vehemensen beszélt. A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom kidolgozói – írja visszaemlékezésében dr. Demény Lajos kiváló történész, volt oktatásügyi miniszterhelyettes – taktikát változtattak: negyedik miniszterhelyettesnek kinevezték a kétes jellemű Hans Otto Stampot: „A szebeni szász szociológus szűkebb körökben ismert volt, mint olyan, aki a Securitatéval és a nyugatnémet kontrainformációs szervekkel egyidejűleg együttműködött.” Birtokomban Mihai Şora irodalomtörténész, oktatásügyi miniszter távirata Marosvásárhelyre, amelyben elrendeli a Bolyai Farkas Gimnázium – a volt, lassan 500 éves Református Kollégium – magyar tannyelvű oktatási intézménnyé való átalakítását. 1989. december 21-étől – amikor az alig tizennégy éves kisfiamat elvittem a Ceauşescu-rendszer ellen tüntetni – Marosvásárhely, Maros megye legújabb kori történéseinek krónikása voltam és maradtam. Az akkor szerzett gyomorfekélytől azóta sem sikerült megszabadulnom! Az 1990. február 10-ei százezres könyves-gyertyás marosvásárhelyi felvonulásról külön tanulmányt írtam, hiszen a románokat – ahogyan Cristopher Dodd szenátor írta – valósággal sokkolta: tudtak arról, hogy elenyésző számban vannak ugyan magyarok, de február 10-én hirtelen, a föld alól Marosvásárhely utcáin megjelent százezer méltóságteljesen tüntető magyar! A könyves-gyertyás tüntetés után – végső kétségbeesésben – pontosan felmértem: párbeszédet kell kezdeményezni Marosvásárhely román lakosságával! Sajtótörténeti kuriózum, hogy 1990. február közepén megjelent szerkesztésemben az egyetlen lapszámot megért, gyönyörű kiadásban, tördelésben az olvasók asztalára eljuttatott, Dialog címet viselő folyóirat, amely vezércikként a Dialogare necesse est! mottót tűzte zászlajára. Később Egy lap tündöklése és bukása című tanulmányomban vázoltam: a marosvásárhelyi nyomda román nyomdamestere „véletlenül” hogyan ejtett kalapácsot a már kiszedett laptükörre. Ma már azt is tudom: minden olyan próbálkozás, mely az erdélyi magyarság jogsérelmeit, követeléseit, a jövővel kapcsolatos elképzeléseit román nyelven eljuttatni kívánja a többségi román nemzethez, eleve kudarcra van ítélve! Egyszerűen nem hisznek a kísérletezőnek! Az első pillanattól kezdve, 1990. március 6-ától A Hét szerkesztőjeként minden nap jelen voltam az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar diákjainak ülősztrájkján. Én kalauzoltam a Fekete Doboz munkatársait, amikor felvételeket készítettek a sztrájkoló diákokról. Egyedi felvételek készültek! Negyedszázad eltelte után is pontosan emlékszem: talán soha nem lesznek olyan kiváló magyar orvos- és gyógyszerész hallgatói az egyetemnek, mint akikkel 1990. március elején örök barátságot kötöttem! Mivel ismertem a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem történetét, már-már törvényszerű volt, hogy 1990. március 19-én délután a Maros megyei RMDSZ engem „delegált”, hogy részt vegyek az N. S. Dumitru és Verestóy Attila vezette parlamenti küldöttség és az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román–magyar küldöttsége közötti „tárgyaláson”. Az idézőjel nem véletlen: a megegyezés szerint 1990. március 19-én délután négy órakor a román és a magyar tagozat két-két tanárának, illetve két-két diákjának kellett volna tárgyalnia a parlamenti küldöttséggel. A magyar diákok, tanárok betartották a megegyezést, a románok nem! Amikor délután négy órakor megérkeztem az OGYI épületébe, síri csend fogadott. Teljesen gyanútlanul beléptem az egyetemi szenátus tanácstermébe. Szembe találtam magam a román tagozat teljes tanári karával – akik még a családtagjaikat is meghívták! –, nagy részük részeg volt, és másfél órán át suhogó egyedül vitatkoztam, érveltem a magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem létjogosultsága mellett. Közben filmfelvétel is készült, mindegyre az arcomba világítottak!
Megvallom: úgy éreztem magam, mint Szibériában vagy a Duna-delta megsemmisítő munkatáboraiban érezhették magukat a politikai elítéltek. Ha eltűnök, senki sem fogja tudni, hol vagyok! Amikor a szenátus tanácstermébe beléptem, egy műanyag zacskóban a diktafont bekapcsoltam. Olyan üvöltés, az emberi mivoltukból kivetkőzött egyetemi tanárok hangzavara fogadott, hogy a legnagyobb szakértők sem tudják kiszűrni az ellenem, illetve az erdélyi magyarság ellen irányuló vádaskodásokat. Azok a román egyetemi tanárok, kiváló sebészek, akik magyar professzoroktól tanulták a medicinát, olyan mélységekbe zuhantak, mintha puszta fizikai létük is veszélybe sodródna, ha megalakulna a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem. Huszonöt évi kutatás után joggal állíthatom: a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem fokozatos elsorvasztását, majd végleges felszámolását az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtásának ürügyén határozták el a legfelsőbb párt- és államvezetés szintjén, és ehhez a stratégiához foggal és körömmel ragaszkodnak! A véglegesítés szakaszában lévő, A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetemben részletesen taglalom: 1962-től kezdődően hogyan katapultáltak a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe sztárnak kikiáltott román tanárokat, köztük a később Nicolae Ceauşescu kedvencének számító Dr. Pop D. Popa szívsebészt. A mi drámánk: a román nacionálkommunista kurzus felerősödésében támogatókra találtak a magyar nyelvű oktatás elsorvasztásában. Hadd ne említsek nevet: volt olyan rektora a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetnek, aki azért nem ment el a református papként szolgáló apja temetésére, nehogy klerikalizmussal vádolják.
Ma már vallom: volt egyfajta tudatosság abban, hogy a romániai román és magyar értelmiségi elit legkiválóbbjai számára – köztük Mircea Dinescu, Smaranda Enache – 1990. március 19-én és 20-án Budapesten szerveztek kerekasztalt! A Maros megyei RMDSZ – úgymond – vezetőség nélkül maradt. A 24 tagú megyei elnökségből mindössze öten álltunk a vártán: Borbély László, Kincses Előd, Szepessy László, Czire Dénes és alulírott. Téves minden olyan állítás, amely szerint március 20-án a hatalmas felháborodás – úgyszólván – elsöpörte a magyar elit minden próbálkozását! Állandó telefonkapcsolatban álltunk a vidéki RMDSZ-szervezetekkel! Alulírott délelőtt tizenegy órakor a marosvásárhelyi rádióstúdió magyar nyelvű adásában külön felhívásban kérte: a magyarok ne üljenek fel a provokációnak, a főtéren ne reagáljanak a román szélsőségesek támadásaira. Azt is megfogalmaztam: soha nem lehet lemosni azt a szégyent, hogy a 20. század egyik nagy magyar írójának, Sütő Andrásnak leitatott és félrevezetett románok verték ki az egyik szemét. Ott voltam a március 20-ai „interetnikus összecsapás” – ahogyan sajnálatosan aposztrofálják az akkor történteket – minden fontos mozzanatánál. Bárhogy magyarázzák: 1990. március 20-a az erdélyi magyarság egyik nagy győzelme! Sem a Görgény-völgyi, sem a mezőségi román lakosságot többé Marosvásárhelyre különböző magyarellenes ürügyekkel behozni nem lehet! Krónikásként és nem harcosként láttam, amint a kétségbeesett marosvásárhelyi magyarok másodpercek alatt puszta kezükkel széttörték a főtéri padokat és szembeszálltak a támadókkal, megfordítva a reménytelennek látszó csata kimenetelét. Magassarkú cipőben megjelenő csinos magyar nő valahogyan lapáthoz jutott és úgy vágta képen a rá támadót, hogy az soha nem felejti el!
Lassan már 25 éves megválaszolhatatlannak tűnő kérdés: miért sikerült a Görgény-völgyi, mezőségi románokat a magyarok ellen hergelni? Azért, mert egy 1849-es, az osztrák császárnak, Ferencz Józsefnek is eljuttatott jelentés szerint Görgényhodák, Libánfalva, Mezőpagocsa azon falvak közé tartozik, amelyeket – állítólag – a magyar forradalmárok földig romboltak, és részesei voltak a senki által nem bizonyított 40 ezer román áldozatnak. Holott az 1850. évi népszámlálás az említett településeken nemhogy veszteséget, hanem szaporulatot regisztrált!
1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának szerkesztőjeként minden esztendőben dokumentumfilmet készítettem a fekete március egy-egy kevésbé ismert fejezetéről. Megszólaltattam a Görgény-völgyéből Marosvásárhelyre tartó románok által halálra gázolt, háromgyermekes sáromberki Gémes István özvegyét, gyerekeit, az ugyancsak halálra gázolt nagyernyei Csupor István hozzátartozóit, a teremújfalusi Kiss Zoltán özvegyét – aki akkor lelte halálát, amikor 1990. március 20-án a Marosvásárhely főterén tüntető tömegen átszáguldó teherautó megállt az alsó, egykor görög katolikus, ma ortodox templom lépcsőjén. Megszólaltattam a marosszentgyörgyi roma származású Tóth Árpád özvegyét, akinek férjét az 1990. március 20-át követő magyarellenes retorzió idején a dübörgő tank hernyótalpa elé fektették.
Lányommal, Tófalvi Zselykével közösen megírtuk a tíz év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál igazi drámáját Marosvásárhely márciusi mártírja címmel. Ott voltam a marosvásárhelyi törvényszéken, amikor Cseresznyés Pál ügyének tárgyalásakor bennünket, a teremben ülőket másfél órára bezártak, hogy a vád tanúja szabadon kószáljon Marosvásárhelyen, és elhozza az állítólagos tanút, aki Cseresznyés Pál bűnösségét igazolja. Tanúja voltam és vagyok Cseresznyés Pál lecsúszásának, de álljon elő bárki, aki annyi verés és megalázás után nem nyúl a pohár után. Mihailă Cofariu éppúgy áldozat, mint Cseresznyés. Koczka György tévés szerkesztő barátomnak bevallotta: az ortodox pópa figyelmeztette őket, hogy Marosvásárhelyre kell menniük a magyarokat megleckéztetni! Mihailă Cofariu – bárhogyan próbálja a román média fényesre csiszolni emlékezetét, valójában fejszével, rönkhúzó csákánnyal (capinával!) magyart ölni jött Marosvásárhely főterére, nem angyalként ereszkedett alá. Tudom, ha erőm, energiám engedi, megírom Marosvásárhely fekete márciusának az eddigi forrásoktól eltérő történetét.
Mindezt azért is írom, mert a következő „frontváros”: Sepsiszentgyörgy! Igen, a következő frontvárosnak Sepsiszentgyörgyöt szemelték ki, és következik Csíkszereda, a „kört” bezárja Székelyudvarhely. Szerencsére Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere ennek tudatában van. Az ő szavait idézem: „Van erről egy elméletem. Eszerint a román nemzetállam-építő rendszer változatlanul dolgozik, csak más eszközökkel, mint 1989 előtt, és lassabban képes eredményeket felmutatni. Korábban pártdöntés alapján egy-kettőre megépítették az etnikai arányok megváltoztatását is jelentős mértékben célzó ipari létesítményeket, illetve végrehajtották az ezekhez kötött nagy lakosságbetelepítéseket, ami a regionális tudat kiölését is célozta, hiszen az erdélyi románokat is szétszórták az országban. Az elmúlt 25 esztendőben e tevékenység két nagy sikert tudhat magáénak: magához ragadta Marosvásárhely irányítását, illetve az emberek tudatában egyre hatékonyabban leválasztotta Maros megyét Székelyföldről. A folyamatban nyilvánvalóan elsősorban Sepsiszentgyörgy, másodsorban Háromszék gyengítése a következő célpont, ebben az összefüggésben talán érthető, miért vagyok éppen én a célpont.” (Csinta Samu: Jövőkép az aknafedő mögül – Interjú Antal Árpáddal. erdely.ma/publicisztika.php?id=180784, 2015. február 2. ) Akinek illúziói vannak azzal kapcsolatosan, hogy Románia önszántából területi autonómiát biztosít Székelyföldnek, nagyon téved! Románia csak nemzetközi nyomásra hajlandó hasonló gesztusokra. Ahogyan az történt 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéskor, vagy Besszarábia Szovjetunióhoz való annektálásakor. Mindezek ellenére vagy mindezek mellett: Székelyföld autonómiájának kérdését minden lehetséges alkalomkor a nemzetközi közvélemény tudomására kell hozni! Támaszunk a kiváló fiatal történészgárda, akiket holmi „nyári mesékkel” nem lehet megvezetni! Az erdélyi magyarság feladata: minden információs csatornán kiépíteni a kapcsolatokat a fiatal román történész nemzedékkel. Így kap „történelmi hátszelet” huszonöt évvel ezelőtti marosvásárhelyi megemlékezésem is!
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. március 22.

Fehér könyv a fekete márciusról
Nem lehet úgy kiejteni Marosvásárhelyen azt, hogy március 20-a, hogy mindannyian ne azokra az 1990-es tragikus eseményekre gondoljunk. Erről szólt a péntek esti megemlékezés a Bernády Házban, a Fehér könyv második kiadásának ismertetésével és a Marosvásárhely fekete márciusa című film rövidített változatának bemutatójával.
Az 1990. március 19-ei pogrom átélői, az RMDSZ volt székházának padlására szorult áldozatok, a Fehér könyv szerzői és szerkesztői, a 12 órás film készítői, a március 20-án, Marosvásárhely főterén készült fényképfelvételek fotósai, érdeklődők, megemlékezők töltötték meg a Bernády Házat péntek este. Bevezetőképpen Ritziu Ilka Krisztina két kesergőt adott elő, majd Borbély László, a Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke, házigazda köszöntötte a jelenlevőket és beszélt arról, hogy nekünk, marosvásárhelyieknek mit is jelentett és a mai napig mit jelent a fekete márciusként elhíresült tragikus eseménysorozat.
Míg délelőtt román nyelvű kerekasztal-beszélgetésnek adott otthont a Bernády Ház, ahol román és magyar történészek, közéleti szereplők, a civil szféra meghatározó személyiségei beszélgettek a történtekről, annak előzményeiről és következményeiről, délután a megemlékezés helyszíne volt a kulturális központ.
A délelőtti órákban Novák Zoltán, László Márton, Soós Zoltán, Gabriel Andreescu, Vasile Cernat történészek, Emil Constantinescu volt államelnök, Smaranda Enache, a Pro Europa Liga társelnöke, Alina Nelega, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészeti igazgatója, Markó Béla, az RMDSZ volt szövetségi elnöke, Káli Király István, Kolozsváry Zoltán volt városi képviselők, az események szemtanúi beszélgettek, és mindannyian egyetértettek abban, hogy csakis közösen lehet Marosvásárhelyt erős kulturális várossá, multikulturális központtá tenni, magyarok és románok együttes erővel érhetik ezt el.
A Fehér könyv második, bővített kiadásának bemutatóján Gálfalvi György szerkesztő, a Látó szépirodalmi folyóirat volt főszerkesztője beszélt arról, hogy hogyan született meg a kötet a márciusi események első évfordulójára. Szomorú könyvnek nevezte a kötetet, amelyet szomorú szívvel mutat be – mondta, majd személyes vallomással folytatta, saját élményeit, érzéseit osztotta meg a közönséggel. A hivatalos dokumentumok hamis állításaira hívta fel a figyelmet Káli Király István szerkesztő, a könyv egyik szerzője, aki 1990. március 19-én ott volt 78 másik társával a padláson, akit lent a feldühödött tömeg várt és botokkal ütlegelt. Mind a hetvennyolcan aláírták nevüket a Fehér könyvbe, annak első kiadásába, mondta, de egy óvatlan pillanatban, amikor elfordult, azt valaki ellopta tőle. Ezért is, de nem csak, nagyon értékes az a könyv, amely remélhetőleg egyszer visszajut hozzá – fogalmazott Káli
Végül Tófalvi Zoltán üzenetét tolmácsolta Borbély László. A történész, nyugalmazott újságíró, meg szeretné írni a márciusi eseményeket kiváltó folyamat történetét is.
A tizenkét órás Marosvásárhely fekete márciusa című film egyórás, rövidített változatát is levetítették a Bernády Házban, ahol a Bálint Zsigmond, Both Gyula, Vajda György, Haragos Zoltán, Kucsera Jenő és néhány ismeretlen személy fényképfelvételeiből nyílt kiállítást is bemutatták.
Antal Erika
Székelyhon.ro

2015. április 4.

Marosvásárhely márciusa (1.)
Lelkemben és tudatomban 1990. március 19-e, 20-a sebei az idő múlásával sem hegednek! Tényeket közlök – történész alapfoglalkozásom is erre kötelez.
Dr. Demény Lajos akadémikus, akkori oktatásügyi miniszterhelyettes a következőket írta: „Akkor a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum önállósítása körüli vita országos méretűvé terebélyesedett. (Demény Lajost Ion Iliescu ideiglenes államelnöknek Tőkés László, Domokos Géza és Király Károly 1990. február 1-jén javasolta oktatási miniszterhelyettesnek az azonnali hatállyal menesztett Pálfalvi Attila egyetemi tanár helyébe – szerz. megj.) Sikerült rávennem Mihai Şora miniszter urat, hogy miniszteri rendelettel saját aláírásával rendelje el a marosvásárhelyi Bolyai Líceum önállósulását. Mi több, sikerült rávennem, hogy döntését a televízió magyar adásában indokolja meg. Minden erőfeszítésünk ellenére fellépésünk nem sikerült. Marosvásárhelyen a miniszteri rendelet végrehajtási napjára, 1990. február 6-ára időzítették (és be kell ismernem, kitűnő szervezésben és óriási erőbedobással) a Vatra Românească alakuló gyűlését a helyi sportcsarnokban. Az utcára vitték a román diákok és egyetemi hallgatók ezreit, a volt titkosszolgálat és a hadsereg bizonyos tisztjeinek szervezése alatt.
Ugyancsak február 6-án – nem Ion Iliescu és Petre Roman kormányfő tudta nélkül – a Közoktatási Minisztérium egész vezetőségét rendkívüli és minden normális működési szabályt megszegő módon Drăgănescu miniszterelnök-helyetteshez rendelték. Ott állottunk a már annyiszor említett Gheorghe Manole (orvosdoktor, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke – szerz. megj.) által bevezetett és Marosvásárhelyről érkezett mintegy negyven személyből álló vatrás csoport előtt, amelyet egy Sabău nevezetű egyén vezetett.” Az öt órán át tartó támadássorozat végén – amikor Mihai Şora minisztert haza- és nemzetárulónak nevezték – Demény Lajos miniszterhelyettes megkérdezte: a marosvásárhelyi csoport kiket képvisel, kiktől van megbízatásuk? A Sabău Pop-Ioan vezette csoport képtelen állításaira kérte a gyűlés felfüggesztését, a románra fordított, a kolozsvári Szabadság napilapban megjelent, állítólag románellenes cikk eredetijének bemutatását és egy kívülálló, semleges tolmács azonnali behívását. Kiderült: a marosvásárhelyi tiltakozócsoportot Gheorghe Manole, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke készítette fel, amikor a kolozsvári Szabadság gyalázott számát az asztalra tették, abban semmi nem volt mindabból a „románellenességből”, amelyről a marosvásárhelyi csoport olyan vehemensen beszélt.
A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom kidolgozói – írja visszaemlékezésében dr. Demény Lajos kiváló történész, volt oktatásügyi miniszterhelyettes – taktikát változtattak: negyedik miniszterhelyettesnek kinevezték a kétes jellemű Hans Otto Stampot: „A szebeni szász szociológus szűkebb körökben ismert volt, mint olyan, aki a Securitatéval és a nyugatnémet kontrainformációs szervekkel egyidejűleg együttműködött.”
Birtokomban Mihai Şora irodalomtörténész, oktatásügyi miniszter távirata Marosvásárhelyre, amelyben elrendeli a Bolyai Farkas Gimnázium – a volt, lassan 500 éves Református Kollégium – magyar tannyelvű oktatási intézménnyé való átalakítását. 1989. december 21-étől – amikor az alig tizennégy éves kisfiamat elvittem a Ceauşescu-rendszer ellen tüntetni – Marosvásárhely, Maros megye legújabb kori történéseinek krónikása voltam és maradtam. Az akkor szerzett gyomorfekélytől azóta sem sikerült megszabadulnom!
Az 1990. február 10-ei százezres könyves-gyertyás marosvásárhelyi felvonulásról külön tanulmányt írtam, hiszen a románokat – ahogyan Cristopher Dodd szenátor írta – valósággal sokkolta: tudtak arról, hogy elenyésző számban vannak ugyan magyarok, de február 10-én hirtelen, a föld alól Marosvásárhely utcáin megjelent százezer méltóságteljesen tüntető magyar! A könyves-gyertyás tüntetés után – végső kétségbeesésben – pontosan felmértem: párbeszédet kell kezdeményezni Marosvásárhely román lakosságával! Sajtótörténeti kuriózum, hogy 1990. február közepén megjelent szerkesztésemben az egyetlen lapszámot megért, gyönyörű kiadásban, tördelésben az olvasók asztalára eljuttatott, Dialog címet viselő folyóirat, amely vezércikként a Dialogare necesse est! mottót tűzte zászlajára. Később Egy lap tündöklése és bukása című tanulmányomban vázoltam: a marosvásárhelyi nyomda román nyomdamestere „véletlenül” hogyan ejtett kalapácsot a már kiszedett laptükörre. Ma már azt is tudom: minden olyan próbálkozás, mely az erdélyi magyarság jogsérelmeit, követeléseit, a jövővel kapcsolatos elképzeléseit román nyelven eljuttatni kívánja a többségi román nemzethez, eleve kudarcra van ítélve! Egyszerűen nem hisznek a kísérletezőnek!
Az első pillanattól kezdve, 1990. március 6-ától A Hét szerkesztőjeként minden nap jelen voltam az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar diákjainak ülősztrájkján. Én kalauzoltam a Fekete Doboz munkatársait, amikor felvételeket készítettek a sztrájkoló diákokról. Egyedi felvételek készültek! Negyedszázad eltelte után is pontosan emlékszem: talán soha nem lesznek olyan kiváló magyar orvos- és gyógyszerész hallgatói az egyetemnek, mint akikkel 1990. március elején örök barátságot kötöttem! Mivel ismertem a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem történetét, már-már törvényszerű volt, hogy 1990. március 19-én délután a Maros megyei RMDSZ engem „delegált”, hogy részt vegyek az N. S. Dumitru és Verestóy Attila vezette parlamenti küldöttség és az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román–magyar küldöttsége közötti „tárgyaláson”. Az idézőjel nem véletlen: a megegyezés szerint 1990. március 19-én délután négy órakor a román és a magyar tagozat két-két tanárának, illetve két-két diákjának kellett volna tárgyalnia a parlamenti küldöttséggel. A magyar diákok, tanárok betartották a megegyezést, a románok nem! Amikor délután négy órakor megérkeztem az OGYI épületébe, síri csend fogadott. Teljesen gyanútlanul beléptem az egyetemi szenátus tanácstermébe. Szembe találtam magam a román tagozat teljes tanári karával – akik még a családtagjaikat is meghívták! –, nagy részük részeg volt, és másfél órán át suhogó egyedül vitatkoztam, érveltem a magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem létjogosultsága mellett. 
Közben filmfelvétel is készült, mindegyre az arcomba világítottak!
Megvallom: úgy éreztem magam, mint Szibériában vagy a Duna-delta megsemmisítő munkatáboraiban érezhették magukat a politikai elítéltek. Ha eltűnök, senki sem fogja tudni, hol vagyok! Amikor a szenátus tanácstermébe beléptem, egy műanyag zacskóban a diktafont bekapcsoltam. Olyan üvöltés, az emberi mivoltukból kivetkőzött egyetemi tanárok hangzavara fogadott, hogy a legnagyobb szakértők sem tudják kiszűrni az ellenem, illetve az erdélyi magyarság ellen irányuló vádaskodásokat. Azok a román egyetemi tanárok, kiváló sebészek, akik magyar professzoroktól tanulták a medicinát, olyan mélységekbe zuhantak, mintha puszta fizikai létük is veszélybe sodródna, ha megalakulna a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem.
Huszonöt évi kutatás után joggal állíthatom: a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem fokozatos elsorvasztását, majd végleges felszámolását az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtásának ürügyén határozták el a legfelsőbb párt- és államvezetés szintjén, és ehhez a stratégiához foggal és körömmel ragaszkodnak! A véglegesítés szakaszában lévő, A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetemben részletesen taglalom: 1962-től kezdődően hogyan katapultáltak a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe sztárnak kikiáltott román tanárokat, köztük a később Nicolae Ceauşescu kedvencének számító Dr. Pop D. Popa szívsebészt. A mi drámánk: a román nacionálkommunista kurzus felerősödésében támogatókra találtak a magyar nyelvű oktatás elsorvasztásában. Hadd ne említsek nevet: volt olyan rektora a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetnek, aki azért nem ment el a református papként szolgáló apja temetésére, nehogy klerikalizmussal vádolják.
Ma már vallom: volt egyfajta tudatosság abban, hogy a romániai román és magyar értelmiségi elit legkiválóbbjai számára – köztük Mircea Dinescu, Smaranda Enache – 1990. március 19-én és 20-án Budapesten szerveztek kerekasztalt! A Maros megyei RMDSZ – úgymond – vezetőség nélkül maradt. A 24 tagú megyei elnökségből mindössze öten álltunk a vártán: Borbély László, Kincses Előd, Szepessy László, Czire Dénes és alulírott. Téves minden olyan állítás, amely szerint március 20-án a hatalmas felháborodás – úgyszólván – elsöpörte a magyar elit minden próbálkozását! Állandó telefonkapcsolatban álltunk a vidéki RMDSZ-szervezetekkel! Alulírott délelőtt tizenegy órakor a marosvásárhelyi rádióstúdió magyar nyelvű adásában külön felhívásban kérte: a magyarok ne üljenek fel a provokációnak, a főtéren ne reagáljanak a román szélsőségesek támadásaira. Azt is megfogalmaztam: soha nem lehet lemosni azt a szégyent, hogy a 20. század egyik nagy magyar írójának, Sütő Andrásnak leitatott és félrevezetett románok verték ki az egyik szemét. Ott voltam a március 20-ai „interetnikus összecsapás” – ahogyan sajnálatosan aposztrofálják az akkor történteket – minden fontos mozzanatánál. Bárhogy magyarázzák: 1990. március 20-a az erdélyi magyarság egyik nagy győzelme! 
Sem a Görgény-völgyi, sem a mezőségi román lakosságot többé Marosvásárhelyre különböző magyarellenes ürügyekkel behozni nem lehet! Krónikásként és nem harcosként láttam, amint a kétségbeesett marosvásárhelyi magyarok másodpercek alatt puszta kezükkel széttörték a főtéri padokat és szembeszálltak a támadókkal, megfordítva a reménytelennek látszó csata kimenetelét. Magassarkú cipőben megjelenő csinos magyar nő valahogyan lapáthoz jutott és úgy vágta képen a rá támadót, hogy az soha nem felejti el!
Lassan már 25 éves megválaszolhatatlannak tűnő kérdés: miért sikerült a Görgény-völgyi, mezőségi románokat a magyarok ellen hergelni? Azért, mert egy 1849-es, az osztrák császárnak, Ferencz Józsefnek is eljuttatott jelentés szerint Görgényhodák, Libánfalva, Mezőpagocsa azon falvak közé tartozik, amelyeket – állítólag – a magyar forradalmárok földig romboltak, és részesei voltak a senki által nem bizonyított 40 ezer román áldozatnak. Holott az 1850. évi népszámlálás az említett településeken nemhogy veszteséget, hanem szaporulatot regisztrált!
1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának szerkesztőjeként minden esztendőben dokumentumfilmet készítettem a fekete március egy-egy kevésbé ismert fejezetéről. Megszólaltattam a Görgény-völgyéből Marosvásárhelyre tartó románok által halálra gázolt, háromgyermekes sáromberki Gémes István özvegyét, gyerekeit, az ugyancsak halálra gázolt nagyernyei Csupor István hozzátartozóit, a teremújfalusi Kiss Zoltán özvegyét – aki akkor lelte halálát, amikor 1990. március 20-án a Marosvásárhely főterén tüntető tömegen átszáguldó teherautó megállt az alsó, egykor görög katolikus, ma ortodox templom lépcsőjén. Megszólaltattam a marosszentgyörgyi roma származású Tóth Árpád özvegyét, akinek férjét az 1990. március 20-át követő magyarellenes retorzió idején a dübörgő tank hernyótalpa elé fektették.
Lányommal, Tófalvi Zselykével közösen megírtuk a tíz év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál igazi drámáját Marosvásárhely márciusi mártírja címmel. Ott voltam a marosvásárhelyi törvényszéken, amikor Cseresznyés Pál ügyének tárgyalásakor bennünket, a teremben ülőket másfél órára bezártak, hogy a vád tanúja szabadon kószáljon Marosvásárhelyen, és elhozza az állítólagos tanút, aki Cseresznyés Pál bűnösségét igazolja. Tanúja voltam és vagyok Cseresznyés Pál lecsúszásának, de álljon elő bárki, aki annyi verés és megalázás után nem nyúl a pohár után. Mihailă Cofariu éppúgy áldozat, mint Cseresznyés. Koczka György tévés szerkesztő barátomnak bevallotta: az ortodox pópa figyelmeztette őket, hogy Marosvásárhelyre kell menniük a magyarokat megleckéztetni! Mihailă Cofariu – bárhogyan próbálja a román média fényesre csiszolni emlékezetét, valójában fejszével, rönkhúzó csákánnyal (capinával!) magyart ölni jött Marosvásárhely főterére, nem angyalként ereszkedett alá. Tudom, ha erőm, energiám engedi, megírom Marosvásárhely fekete márciusának az eddigi forrásoktól eltérő történetét.
Mindezt azért is írom, mert a következő „frontváros”: Sepsiszentgyörgy! Igen, a következő frontvárosnak Sepsiszentgyörgyöt szemelték ki, és következik Csíkszereda, a „kört” bezárja Székelyudvarhely. Szerencsére Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere ennek tudatában van. Az ő szavait idézem: „Van erről egy elméletem. Eszerint a román nemzetállam-építő rendszer változatlanul dolgozik, csak más eszközökkel, mint 1989 előtt, és lassabban képes eredményeket felmutatni. 
Korábban pártdöntés alapján egy-kettőre megépítették az etnikai arányok megváltoztatását is jelentős mértékben célzó ipari létesítményeket, illetve végrehajtották az ezekhez kötött nagy lakosságbetelepítéseket, ami a regionális tudat kiölését is célozta, hiszen az erdélyi románokat is szétszórták az országban. Az elmúlt 25 esztendőben e tevékenység két nagy sikert tudhat magáénak: magához ragadta Marosvásárhely irányítását, illetve az emberek tudatában egyre hatékonyabban leválasztotta Maros megyét Székelyföldről. A folyamatban nyilvánvalóan elsősorban Sepsiszentgyörgy, másodsorban Háromszék gyengítése a következő célpont, ebben az összefüggésben talán érthető, miért vagyok éppen én a célpont.” ( Csinta Samu: Jövőkép az aknafedő mögül – Interjú Antal Árpáddal)
Akinek illúziói vannak azzal kapcsolatosan, hogy Románia önszántából területi autonómiát biztosít Székelyföldnek, nagyon téved! Románia csak nemzetközi nyomásra hajlandó hasonló gesztusokra. Ahogyan az történt 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéskor, vagy Besszarábia Szovjetunióhoz való annektálásakor. Mindezek ellenére vagy mindezek mellett: Székelyföld autonómiájának kérdését minden lehetséges alkalomkor a nemzetközi közvélemény tudomására kell hozni! Támaszunk a kiváló fiatal történészgárda, akiket holmi „nyári mesékkel” nem lehet megvezetni! Az erdélyi magyarság feladata: minden információs csatornán kiépíteni a kapcsolatokat a fiatal román történész nemzedékkel. Így kap „történelmi hátszelet” huszonöt évvel ezelőtti marosvásárhelyi megemlékezésem is!
(folytatjuk) Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. április 6.

Marosvásárhely márciusa (2.)
Minden település, minden egyén életében lehetnek olyan sorsdöntő vízválasztók, amelyek akár évtizedekre meghatározzák életútját. 
Marosvásárhely történetében és sokunk életében ilyen éles cezúra 1990. március 19-e és 20-a. Akik átéltük, tudjuk: azóta teljesen megváltozott az életünk. Másként nézünk ugyanarra a tárgyra, épületre, másként járjuk ugyanazokat az utcákat, talán a szót is másként ejtjük, s a gondolatok is egészen másként formálódnak szöveggé a fehér papírlapon.
Március 19-e és 20-a eseményei úgy záródtak a tudatomban, mint valami különös páncélszekrényben. Még mindig nem érzem magam elég erősnek elviselésükhöz. Félek e furcsa két naptól. Úgy félek, mintha előttem állnának.
„A dokumentumok hangján”, naplószerűen, az átélt események pontos bemutatásával igyekszem felidézni a legapróbb részleteket is, mert csak így válik teljessé a véres hétfő és kedd története. Azé a történelemé, amely elemi erővel szólt bele mindennapi életünkbe. Íme a sűrített krónika 1990. március 19-éről és 20-áról.
Az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet 350 hallgatója március 6-ától az önálló magyar tagozat létrehozását követelve ülősztrájkot tart. Hiába írják egyik kérést a másik után, követeléseik mindenhol süket fülekre találnak. Március 19-én felröppen a hír: felkeresi őket egy parlamenti küldöttség, végre elmondhatják óhajaikat azoknak is, akik talán továbbítják a kormány, az ország ideiglenes elnöke felé. Éppen ezért a diákok képviselői és a tanárok úgy döntenek: 19-ére felfüggesztik az ülősztrájkot! Még a gyanúját is kerüljék el annak, hogy nyomást gyakorolnak a parlamenti küldöttekre! Akkor még nem tudhatták: 1990. március 19-e reggelétől másként számolják majd az időt, hogy Marosvásárhely történetének egyik legdrámaiabb korszakát élik át a következő 48 órában. Ma már nemcsak megkockáztatjuk, hanem határozottan állítjuk: a görgényhodáki, libánfalvi, dédabisztrai, mezőpagocsai román lakosok behozatalának egyik fő indítéka éppen az volt, hogy nyomást gyakoroljanak a parlament küldötteire, mint ahogy 1990. február 8-án történt, a két tanügyminiszter-helyettes látogatása idején, amikor egyik pillanatról a másikra megváltozott a korábban kiadott miniszteri rendelet is.
1990. március 19-e, délelőtt 11 óra
Az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet főbejáratához megérkezik Dumitru S. Nicolae egyetemi tanár, Verestóy Attila, a parlament két képviselője, akik – eredeti elképzelés szerint – meghallgatják a román és magyar hallgatók beszámolóját az eltelt napok eseményeiről, majd valamikor a délutáni órákban találkoznak a tanárok és diákok képviselőivel. A város központjából viszont vészjósló hírek érkeznek: néhány száz, egyesek szerint több mint ezer román anyanyelvű tüntetett a városháza előtt. Miközben a parlamenti küldöttség meghallgatta az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet hallgatóinak részletes, dokumentumokkal alátámasztott tájékoztatóját, a tüntető tömeg behatolt a Nemzeti Egységtanács megyei székházába, követelte Kincses Előd, Király Károly azonnali lemondatását. Kincses Előd tiltakozott: minden hasonló eljárásnak megvannak a törvényes módozatai. Az Egységtanács tagjai végül is meggyőzték, hogy a tömeg nyomására mondjon le.
Az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben a parlamenti küldöttséggel folytatott első találkozó nem hozott semmilyen eredményt. Dumitru S. Nicolae és Verestóy Attila azt javasolták, hogy délután négy órakor a román és magyar tagozat két-két tanára és négy-négy diákja találkozzon a rektor irodájában, és közösen határozzanak az elméleti és gyakorlati oktatás megszervezéséről. (Az utóbbi hónapokban a román anyanyelvű tanárok és hallgatók a tagozat létét is megkérdőjelezték: valamennyi hivatalos és nem hivatalos okmányban, levélben, átiratban a sorozat – serie – megnevezést használták.)
13 órakor
nagy-nagy izgalommal, belső feszültséggel hagytuk el az intézetet. Az RMDSZ Bolyai téri székháza körül vihar előtti csend. Izgatott emberek magyarázzák, mi történt az Egységtanács megyei székházában. Ez már különbözött a korábbi tüntetések viszonylag csöndes folyamától: áramütésként ért Kincses Előd lemondása. Akkor még nem is sejtettük, mit tartogat számunkra 1990. március 19-e.
Hiába erőltetem, egyetlen falat sem megy le a torkomon. Tartok a délutáni megbeszéléstől. Három órakor még beszaladok az RMDSZ megyei székházába. Ott van a maroknyi vezetőség, hiszen a derékhad éppen Budapesten a román–magyar közeledést, megbékélést készíti elő a román szellemi élet legkiválóbbjaival: Mircea Dinescuval, Gabriel Liiceanuval, Smaranda Enachéval az élen. Borbély László és Király István bejelenti: fél négykor a megyei vezetőség itthon maradt tagjai tanácskozásra gyűlnek össze. A székház körül a délelőtti váltásból kijött munkások gyülekeznek. Az RMDSZ vezetősége felkéri őket: menjenek nyugodtan haza, tartózkodjanak minden provokációtól. Válaszunk a délelőtti tüntetésre, lemondatásra, a február 10-ei tüntetéshez hasonlóan méltóságteljes, minden erőszaktól mentes magatartás lehet. Mindezt azért hangsúlyozom, hogy az olvasó világosan tájékozódjék: sem március 19-én, sem 20-án a magyarság részéről egyetlen, az uszítás legparányibb gyanúját tartalmazó felhívás sem hangzott el!
Délután háromnegyed négykor
már fent vagyok az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet központi épületében. A rektori előtt nagy a sürgés-forgás. Balsejtelmem beigazolódott: miközben a magyar tagozat képviselői pontosan betartották a találkozó lebonyolítására vonatkozó játékszabályokat, addig a román tagozat teljes létszámban megjelent. Megkérdőjelezték jelenlétem létjogosultságát is. Hiába hivatkoztam arra, hogy a délelőtt folyamán már jártam itt, tehát tudtam a délutáni találkozóról, egyszerűen kinéztek a rektori iroda előszobájából. (Már korábban is volt egy találkozó, amelyről azért maradtam le, mert közös megegyezés alapján a sajtó képviselői nem vettek részt. Ám a helyi román sajtó testületileg ott volt.) Heves vitákkal tarkított másfél óra következett. A két tagozat megbeszéléséről szó sem lehetett. A parlamenti küldöttség tagjai jóformán szóhoz sem jutottak, a magyar tagozat képviselői pedig az előszobában és a folyosón rekedtek. Délután fél hat körül hagytuk el az intézetet. Jung János adjunktussal úgy jutottunk ki a főbejáraton, hogy az őrséget álló román diákok öklüket rázva kiáltoztak utánunk.
A délelőtti tüntetésen olyan követelések is elhangzottak, hogy másnap reggelig minden magyar feliratot el kell tüntetni a városból! Ezért elindultak a Nemzeti Színház épülete felé. Valósággal ostrom alá vették Marosvásárhely főterét. Botokkal, fejszékkel verték le a még meglévő magyar feliratokat, bezúzták, darabokra törték a kirakatokat, hirdetményeket. A „népharag” lecsapott minden gyanútlan járókelőre: Vorbiţi româneşte, mâncaţi pâine românească (Beszéljetek románul, a románok kenyerét eszitek!) – kiáltásoktól visszhangzott az ország korábban talán legbékésebb főtere. A Színház téren máglyába hordták a magyar nyelvű falragaszok, hirdetőtáblák szövegeit. Égtek a színház hirdetőoszlopairól letépett fényképek is. A színház épületéből ki akarták kergetni a magyarokat. Néhány román színész próbálta menteni a válságos helyzetet, ahogy tudta.
Ilyen „erőpróba” után érkezett a felbőszült nép a Bolyai térre. A pártok székházát ostromgyűrű vette körül. A rádióstúdió épületét is megrohamozta a tömeg. A román szerkesztők leleményességén múlott, hogy az éppen adásban lévő magyar kollegáiknak, meg a technikusoknak nem esett bántódásuk. Megígérték, hogy a rádióban többet nem hangzik el magyar szó. A fejszével, villával, vasdorongokkal felfegyverzett tömeg a pártok székháza előtt üdvrivalgás és diadalordítás kíséretében egyesült: „Murim, luptăm, Ardealul nu cedăm!” (Meghalunk, harcolunk, Erdélyt nem adjuk!) A környéken lévő minden magyar táblát, feliratot letéptek, szétzúztak, eltapostak. A leíró- és másolóirodák kétnyelvű feliratait sem kímélték: csörömpölve zuhant az üveg a járdára. Az egyik vasrudas észrevette, hogy a Bolyai utca végét jelző névtábla véletlenül ott maradt a ház falán. Gyorsan ott termettek, fejszével verték le a zománcozott táblát. A sors furcsa fintora, hogy a ház egy román család tulajdona volt.
Megzavart lélekkel, kétségbeesetten nézte az a néhány magyar, hogy mit művel a felbőszült, félrevezetett tömeg. Gyorsan hazaszaladtam, felhívtam Sütő András lakását. Éva, Sütő András felesége akkor még úgy tudta, hogy férjét egy terepjáróval kimenekítették a székházból. Egy picit megnyugodtunk. Az újabb terepszemle azonban pontosan az ellenkezőjéről győzött meg. Emberi mivoltukból kivetkőzött férfiak, nők keringtek a székház körül. Millió darabba hullott szét a Teleki-Bolyai dokumentációs könyvtár, a galéria, a társadalomtudományi kutatóközpont névtáblája. A hajdani, Oroszlán névre hallgató vendéglő tőszomszédságában lévő másoló- és leíróiroda cégjelzése heteken át meggörbítve, szétverve szomorú mementóként figyelmeztette a járókelőket, hogy március 19-én a tüntetők a békés szóról feledkeztek meg leghamarább: Király Károly, Kincses Előd, Bolyai (?!) felakasztását követelték.
A sürgősségi, baleseti osztályon készült tanúvallomások egyértelműen bizonyítják, elegendő volt egyetlen magyar szó, hogy elszabaduljon a pokol. Ioan Gheorghe petelei lakos, a gernyeszegi sertéshizlalda alkalmazottja egyenesen a munkából jött a tüntetésre. A Bolyai téren egyik magyar barátját vélte felismerni. Elkiáltotta magát: Karcsi! Erre mindenfelől záporoztak rá az ütések. Hiába kiáltotta, hogy ő román, félholtra verték. A kórházban készült videofelvételen is világosan látszik, hogy a szája széle, a szeme alja, az egész arca állandóan vérzik, vérrel kevert nyállal formálja a szavakat. A pártok székházát két óra körül vette körbe egy rendkívül gyér rendfenntartó kordon. Még egy sokadalom felügyeletére is kevés lett volna. A felbőszült tömeg behatolt a székházba. Papírok, könyvek, Petőfit ábrázoló jelvények, újságok repültek ki az ablakon. Utólag azt állították: azért rohamozták meg a székházat, mert ott – úgymond – magyar nemzetiszínű zászló lengett a fő „árbocon”, meg a bent rekedt RMDSZ-esek kövekkel, téglákkal, cserepekkel dobálóztak az épületből, miközben meg sem mertek mozdulni a padláson! Az árbocon pedig csak román nemzetiszínű zászló lengett, soha senkinek eszébe sem jutott mást kirakni. Este fél kilenc után rendkívül veszélyessé vált a helyzet: a kiszórt papírokat, nyomtatványokat, könyveket, újságokat meggyújtották, s az épület, a padlásfeljáró felgyújtásával fenyegetőzött a tömeg. 
Ekkor hívtam újra Sütő András lakását. Mikor elmondtam, hogy az épület felgyújtásával fenyegetőznek, Éva kiejtette kezéből a telefonkagylót. Még hallottam, hogy kétségbeesett zokogása visszhangzik a lakásban. Bénító csend, leírhatatlan fájdalom és kétségbeesés nehezedett a városra. Sütő András szemét, amely oly felszabadultan és diadallal ragyogott december 22-én, és az azt követő napokban, akkor érte a végzetes ütés. Juhász Ilona a Népújság másnap megjelenő számában (1990. március 20.) keserűen jegyezte meg: „Az a gyűlölet, ahogyan ütöttek, az már nem ember ember elleni harc volt. Talán még a zsidókkal sem voltak ilyen kegyetlenek.” Aznap este 30 személy nevét jegyezték be a sürgősségi klinikán. 
A legsúlyosabb sérülést Sütő András szenvedte: arckoponyaseb, súlyos szemsérülés, szem- és szem körüli masszív bevérzés, bordatörés, tüdősérülés, repedés a bal karon, többszörös külső sérülés az egész testen. Szemtanúk egybehangzó vallomása szerint a tüntető tömegből többen is felmásztak arra a katonai teherautóra, mely menekíteni lett volna hivatott a pártházból a magyarokat, letépték a ponyvát, majd botokkal, husángokkal ütötték-verték Sütő Andrást és társait. A tompa ütések hangja messzire hallatszott. A teherautó elindult, de a megvadult tömeg megállásra kényszerítette. Katonák húzták le a rakodótérből a felmászott botozókat...
(folytatjuk) Tófalvi Zoltán
Erdély.ma

2015. április 18.

Marosvásárhely márciusa 5.
A foghíjas rendőrkordon még mindig ott állt a Grand Szálló és a park között. Ekkor érkezett meg Székelyudvarhelyről Kincses Előd. A tömeg hatalmas ovációval fogadta, a román tüntetők pedig hurrogással, füttykoncerttel. Kincses Előd beszédét azért kell figyelmesen elolvasni, mert nyoma sincs benne mindannak, amivel később vádolták.
„Itt csak a megbékélés a járható út! Csak akkor van jövőnk, ha állandóan nem gyanakodva nézünk egymásra, ha nem hagyjuk magunkat szélsőségektől félrevezetni. A tegnapi tüntetés beteges ötlet volt. Bizonysága annak, milyen fájdalmakat lehet okozni, milyen fasiszta pogromhangulatot lehet teremteni. Kérjük, hogy a tegnapi tüntetés szervezőit állítsák az igazságszolgáltatás elé, büntessék meg őket!
Természetesen nem szabad általánosítani. Jól tudom, hogy nagyon sok becsületes román elítéli a tegnapi eseményeket. Velük kell szövetkezni, hogy elkülönítsük a beteg agyúakat. Nagyon lényeges, hogy megőrizzük önmérsékletünket, hogy a szimpátiát, amit tegnap vívtunk ki, ne veszítsük el. Nekünk szükségünk van Európa demokratikus támogatására. Szükségünk van az egyenjogúságra, ami megillet bennünket, s minden kisebbséget. Ahogy a gyulafehérvári nyilatkozat is leszögezte: csak nemzetközileg elismert jogokat kérünk, s nem előjogokat.”
– Éljen Kincses! – kiáltja a tömeg. – A jogainkat akarjuk!
 Kincses Előd románul is elmondta vallomását. Ezt követően Nicolae Juncu, a Nemzeti Kereszténydemokrata Parasztpárt Maros megyei elnöke románul is megfogalmazta ugyanazt.   Dr. Csiha Kálmán, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora a mikrofon előtt olvasta fel lemondását: „Az 1990. március 19-i szégyenteljes események után nem kívánok részt venni egy olyan városi vezetőségben, amelyik a brutalitást, az embertelenséget nem tudta vagy nem akarta megakadályozni” – jelentette ki többek közt. 
 Illyés Kinga színművésznő műsora szintén a humánum jegyében próbálta meggyőzni ama végzetes délután résztvevőit arról, hogy soha nem volt nagyobb szükség a költők, a művészek összefogására, mint éppen napjainkban. Miközben verset mondott, már röpültek a Grand Szálló felől az első üvegek. A rádióban már sebesültek szólaltak meg, de akkor még senki sem sejtette, miként végződik március 20-a. 18 óra 30 perckor a Vatrát éltető román tömeg áttörte a vékony és hézagos rendőrkordont. A botokkal, fejszékkel, vasvillákkal, husángokkal felfegyverzett falusiak rárontottak a békés tüntetőkre. A videofelvételen is tisztán hallszik, amint az egyik nő elkiáltja magát: – Nézd meg, botokkal vannak felfegyverkezve! Már verekednek is! – Jézusom, áttörték a vonalat! – kiáltja egy másik, ugyancsak kétségbeesett hang: „Uramisten, a katonaság hol van?”
 Az első támadás visszavetette a magyar tüntetőket a főtér felső felébe. A nők és gyerekek bemenekülnek a megyeháza épületébe. A román tüntetők kezdenek visszavonulni, nyomukban a magyarok. Egy bőrdzsekis magyart elkapnak, ütik, verik. Ezalatt a magyar tüntetők szétszedték a főtéri padokat, valaki megengedte a vízcsapot. Mentők szirénázva száguldanak. A megyeháza előcsarnokában mindenhol vér. Egymás után hozzák be a sebesülteket, románokat, magyarokat. Közben a szentkirályi ITSAIA teherautója teljes sebességgel belehajt a magyar tüntetők soraiba. Szerencsére annyira gyéren állnak, hogy nagy részük félre tud ugrani. Nem így Kiss Zoltán, a marosvásárhelyi gyermekház asztalosa, akit akkor ért halálos ütés. A teherautó kidöntötte az ortodox templom előtti betonoszlopot és fát, majd megállt a templom bejárati lépcsőjén. Szemtanúk állítása szerint előzetesen valaki egy fadarabot dobott a vezetőfülke felé. Ez állítólag homlokon is találta a teherautó vezetőjét.
 A teherautó száguldása felborzolta a kedélyeket. Mintegy 500–600 magyar tüntető rohant a román csoport felé. Közben a kapualjba, mellékutcákba menekült magyarok is visszaszivárogtak a megyeháza előtti térre. Nemsokára megjelent és fokozatosan felfejlődött egy tankoszlop. Kettős sorban elhelyezkedve lezárták a székesegyház előtti részt. Mindezt azonban úgy, hogy a volt municípiumi néptanács épülete és a tank között maradt egy tízméteres köz. A Grand Szálló előtti teret lezáró épülettömb és a tank között is volt egy kisebb hézag. Később ezek az üresen, fedezetlenül maradt területek forró pontokká váltak, ezek lettek a támadások felvonulási területei. A magyar tüntetők lezárták a főtérre vezető mellékutcák egy részét. A tankok közötti „senki földjén” állandóvá váltak a szórványos összecsapások. Újabb és újabb sebesülteket hoztak be a megyeházára. Néhány orvos, egészségügyi asszisztens próbálkozott az elsősegélynyújtással. A sebesültek nagy részét azonnal a sürgősségi osztályra szállították.
Az egyik libánfalvi sebesült elmondta, három autóbusz és sok-sok személygépkocsi érkezett a falujából. Meghúzták a harangokat, megmondták, hová kell jönniük. A másik sebesült a pópát hibáztatta. Az összecsapások a sötétedés beálltával nem szüneteltek. Benzinespalackok villogtak a levegőben. Következett egy húszperces kritikus időszak, amikor a román csoport újabb erősítést kapott. Betörtek a magyarok közé, ütöttek, vágtak, de ők is kaptak. A magyar tüntetők két vízágyút hoztak, sikerült a két tábor közötti távolságot mintegy 20–25 méterre növelni. A román csoport is próbálkozott a Grand Szállóból kihozott vízágyú működtetésével. Ez viszont nem sikerült.
Életem legszomorúbb napja állt mögöttem. Soha nem gondoltam, hogy minderre abban a városban kerül sor, amelyet annyira szívemhez közel állónak érzek, s amelyet méltán neveztek a megbékélés, az együttélés egyik fontos központjának. Alig három hónappal ezelőtt ezen a téren még együtt énekelte román a magyarral: „Suntem fraţi!” (Testvérek vagyunk!). Mindenki őszintén hitt benne. A hat fiatal halott – négy magyar és két román – hiába ontotta vérét? A kétnyelvű feliratok, az ideiglenesen összeállított alkalmi pódium eltakarításával a gyanakvás érzete vált uralkodóvá a két népcsoport között. Pandóra szelencéjét valakik kinyitották, s elszabadult belőle a gonoszság szelleme.  Halvány reménysugárt jelentett Kincses Előd kétségbeesett próbálkozása. Felhívta Petre Roman miniszterelnököt. Ő megígérte, hogy fél órán belül a városba érkezik egy ejtőernyős zászlóalj. (Csak másnap reggel öt óra után érkezett Marosvásárhelyre, amikor már túl késő volt.)  Alig álltam a lábamon. Eddig életem legborzalmasabb napja állt mögöttem. Hazafelé csak Radnóti Miklós szavaival fohászkodhattam: „Nagy szárnyadat borítsd ránk, virrasztó éji felleg.”  Vége
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. május 4.

Életünk szorításában
Székely Ferenc újabb beszélgetőkönyvéről
Úgy tűnik, Székely Ferenc rátalált pennás jellegű hivatására. Jó pár esztendeje beszélgetőkönyveket ad közre, többnyire születési évfordulójukat ünneplő jeles személyiségeket szólaltat meg. Ez az egyetlen "szervező elv". Mint a többiben, ez utóbbi kötetében is az irodalmárok "vezetnek", alanyai között szinte fehér hollónak számít a néprajzkutató, a történész, a fafaragó vagy a festőművész, aki a tollforgatáshoz is ért. Íme a névsor: Albert Ernő, Balla Zsófia, Ana Blandiana, Csire Gabriella, Éltető József, Kedei Zoltán, Kenéz Ferenc, Komoróczy György, Lászlóffy Csaba (alighanem ez az utolsó vele készült beszélgetés), Oláh István, Pál-Antal Sándor, Pethő László Árpád, Pomogáts Béla, Sándor János, Tófalvi Zoltán. Az effajta internetes interjúk kísértő átka a sietség miatti felületesség, ezért a válaszolók aggályosabbja nem is bízza a kérdezőre, hanem mint hajdan Kós Károly, maga olvassa újra és újra, javítgatja, cizellálja válaszait. Sajnos, a terjedelmi korlát miatt mégsem lehet igazán elmélyülni a beszélgetésben. Az interjúalanyok egyike-másika sajnálatosan kiszorult az erdélyi látómezőből, némileg kisétált a nyilvánosságból, vagy a kánon kegyetlensége, a kultúrdivat szeszélye szorította pályaszélre. Kántor Lajos Együtt címmel derűlátó előszót írt a könyvhöz. A címre utalva mondja: "A harangszó messzire hallatszik, és mindenkihez szól. Nincsenek nyelvi határai, csupán földrajziak (távolságok, kilométerekben mérve) – bár a kifinomult fül meghallja, hogy a saját harangjának (a maga szűkebb közösségének) a hangját hozta el a szél, vagy tőle távolabbról harangoznak". Bár különböző világokat képviselnek, alkotó emberekként: a saját világukat – az mégsem idegen a másikétól, hiszen egyazon kultúra körén belül léteznek, teremtenek, kommunikálnak, és ebben helye van a jeles román költő Ana Blandianának, hiszen költészete nem véletlenül szólal meg időről időre magyar fordításban is. (Az interjúk, öt korábbi kivételével, 2014-ben készültek, és megjelentek a romániai magyar lapokban, legtöbbjük a marosvásárhelyi Népújság Múzsa irodalmi-művészeti mellékletében.)
Ízlelgetés kedvéért három idézet a kötetből: "…látom, hogy az erdélyi kultúra – Reményik Sándor nagyszerű képével – mint Atlantisz hever a mélyben. Az öntudatos magyar fiatal nemzedék jó részének fogalma sincs, kik éltek itt előtte, és miket alkottak. Pedig a nemzetiségi létezés egyetlen esélye a kultúra minden hajszálgyökerének a számon tartása." (Balla Zsófia)
"Egykori pálya- és egyéb társaim emlékezetéből rendkívül hamar eltűntem. Ha az emlékezők lajstromokat (régi szerkesztői szlengben: telefonkönyveket) írnak, én azokból régóta kimaradok. Néha eltűnődöm: voltam én egyáltalán?" (Éltető József)
"A művész sehonnan sem tud 'kiszabadulni'. Bármely időben, korban végül is élete szorításában él. Írásbeli értelemben egy cseppet sem érzem magam szabadabbnak most, mint a diktatúra idején, bármily furcsán hangzik is ez. Láttuk, tudjuk: éppúgy megszületnek a diktatúra remekművei, mint ahogy a szabadság fércművei. A gond mindig éppen annak a megírhatatlannak a szorítása, amelyben élünk. De hát nem azért születünk, hogy minél több és több regényt vagy verseskönyvet jelentessünk meg, hanem hogy elmondjuk azt, amiért megszülettünk." (Kenéz Ferenc)
(Székely Ferenc: Harangszó a szélben. Születésnapi beszélgetések. Megjelent a Véghelyzet Kft. Üveghegy Kiadójának gondozásában, 2015-ben)
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

2015. május 12.

Páskándi Napokra készülnek Szatmáron
Tizennyolcadik alkalommal tartják meg e hét végén Szatmárnémetiben és Szatmárhegyen (Páskándi Géza szülőhelyén) a Páskándi Napokat. A csütörtökön kezdődő háromnapos rendezvénynek külön jelentőséget ad az a tény, hogy a sok megpróbáltatáson keresztülment, a Ceaușescu-korszakban a duna-deltai büntetőtáborba hurcolt, majd később Budapesten Kossuth-díjban részesült Páskándi Géza halálára is emlékeznek annak huszadik évfordulóján.
Az író műveiből megyei vers- és prózamondó versenyt tartanak, amit irodalmi kerekasztal követ, olyan közismert írók és irodalomtörténészek részvételével, mint Lezsák Sándor, Láng Gusztáv, Dávid Gyula, Cseke Péter, Ács Margit vagy Tófalvi Zoltán, s természetesen az özvegy, Páskándiné Sebők Anikó. Végül külön műsoros megemlékezés lesz a szatmárhegyi Páskándi szobornál, az állandó Páskándi kiállítás megtekintése, s természetesen koszorúzás. Mint korábban annyiszor, a rendezvény főszervezője a kortárs Muzsnay Árpád újságíró, az EME partiumi alelnöke.
Sike Lajos
maszol.ro

2015. május 24.

A magyar és a román titkosszolgálat is figyelte Páskándit
Halálának 20. évfordulójára emlékezve Páskándi Géza író, színházi szakember életéről és munkásságáról tartottak tudományos értekezést Szatmárnémetiben. Kiemelten foglalkoztak a levéltári kutatók Páskándi romániai meghurcolásával, a Duna-deltában eltöltött éveivel, de az is kiderült, hogy a magyar állambiztonsági szervek is figyelték.
Tófalvi Zoltán történész a Kossuth Rádió Vasárnapi újság című műsorában elmesélte, hogy a román állambiztonsági szolgálatok célkeresztjében hogyan volt jelen Páskándi Géza. A magyarországi 1956-os események miatt hat évre elítélték, raboskodásának nagy részét a Duna-deltában töltötte. De a szabadulása után sem feledkeztek meg róla a román biztonsági szervek. Páskándi csak a hetvenes évek elején, 1974-ben, a nyomás hatására jön vissza Magyarországra. A történész szerint tudatában volt annak, hogy megfigyelik, hogy minden lépését ellenőrzik.
Páskándiné Sebők Anikó, az író felesége a Kossuth Rádió műsorában azt mondta, hogy már akkor figyelték őket, amikor megismerkedtek. Megjegyezte, hogy a férje börtönéveiről nagyon keveset tudott, mert nem mesélt róla. Majd a hetvenes évektől a megfigyelésekkel keserítették meg férje életét egészen a haláláig. Felidézte Páskándi Géza szavait: „amikor Erdélyben azt mondták, hogy ne magyarkodjon, azt értette, az Románia. De amikor Magyarországon azt mondták neki, hogy ne magyarkodjon, az borzalmasan fájt neki.”
hirado.hu / Kossuth Rádió
Erdély.ma

2015. június 5.

Erdély – pergőtűzben (1.)
Huszonöt év távlatából másként látja az újságíró, a tévészerkesztő, a historikus, azaz: alulírott az 1989. december 21-ével kezdődő romániai, erdélyi történéseket és benne a mi magyar kisebbségünk sorsát, mint azokban a sokszor egekbe emelő, máskor földbe döngölő, gúzsba merevítő napokban, hetekben, hónapokban, években.
Eufemisztikusan szólva: szükség volt az időbeli eltávolodásra, hogy kellő judíciummal újra és újra felidézzem – mi több, átéljem! – mindazokat az eseményeket, amelyeknek A Hét, az Erdélyi Napló, a Román Televízió magyar szerkesztőségének belső munkatársaként krónikása, igen gyakran amolyan haditudósítója voltam. 1990 legelején valósággal elkáprázatott: a korábban csak hallomásból ismert nyugati magyar sajtótermékek, kiadványok milyen imponáló számban, terjedelemben jelentek meg, jutottak el az erdélyi magyar olvasókhoz is.
Milyen nagy öröm volt, hogy kezet foghattunk, nyíltan és hátrapislogás nélkül beszélgethettünk a Liberation, a Die Welt, a Frankfurter Allgemeine Zeitung magyar származású szerkesztőivel, tudósítóival! Az már az utánozhatatlan és egyedi romániai rendszer-, sokak szerint „gengszterváltásnak” tudható be: igen gyakran a nyugati magyar közösségek által kiadott lapok, folyóiratok, kiadók fordultak hozzám, hogy hiteles beszámolót küldjek a könyves-gyertyás, a románságot elemi erővel sokkoló 1990. február 10-ei marosvásárhelyi százezres felvonulásról, az orvosi és gyógyszerészeti egyetemen a magyar nyelvű oktatás megteremtéséért zajló ülősztrájkról, amelynek az első naptól kezdve végig a krónikása voltam (az 1990. március 19-ével záruló ülősztrájk legteljesebb dokumentációjával büszkélkedhetem!), a „fekete márciust” megakadályozni szándékozó, a románsággal párbeszédet kezdeményező, mindössze egyetlen lapszámot megért, általam szerkesztett román nyelvű, jelképes elnevezésű Dialog címet viselő kiadványról.
Hamis tanúk, milicista cerberusok
E sorok írója akkor is azt hitte, ma is abban a hitben ringatja magát: a „dialogare necesse est!” jelszóval talán előbbre juthatunk a román–magyar kapcsolatépítésben. Olyan „munkatársakkal” tervezgettük a következő lapszámokat, mint a kiváló költő, dráma- és esszéíró Székely János (ma is őrzöm a kéziratait), Smaranda Enache, Cs. Gyimesi Éva. A kötetben Egy lap tündöklése és bukása címmel olvasható az a már-már haditudósításnak számító beszámoló arról: milyen bürokratikus labirintust kellett végigjárnom, amíg a lapkiadási engedélyt megkaptam, az akkor még állami kézben lévő marosvásárhelyi nyomda román mestere hogyan ejtette rá – „véletlenül” – a kalapácsot a már kiszedett, ólombetűkből álló laptükörre.
A március 20-ai interetnikus összecsapás után gyorsírással jegyeztem le, majd utólag legépeltem az egyetemes jog- és tárgyalástörténetben is egyedülálló tudósítást. A nyolc év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál perének egyik tárgyalásán a tanácsvezető bíró a vád egyik „tanújának” felszólítására a tárgyalóteremben lévőket – a vádlott rokonait, a kíváncsiskodó jelenlévőket, az újságírókat, rádióriportereket – egyszerűen bezáratta, a milicista cerberusok még a mosdóba sem engedtek kimenni!
A „tanú” másfél órán át bolyongott a városban, kereste a másik „tanút”, aki – úgymond – „igazolja” szemenszedett hazugságait. (Ma is vállalom azt az előszót, amelyet Cseresznyés Pál Március mártírja című visszaemlékezés-kötetéhez írtam: talán így jobban megérthető annak az embernek a drámája, lecsúszása, a pohár fenekére való nézése, akit mindennap a börtönőrök, a román rabtársak annyira megvertek, hogy hónapokon át nem lohadt le a feldagadt arca, akinek csípős paprikával kenték be a két szemét!)
Legjobb tudomásom szerint én közöltem az első tudósítást arról, hogy a Mentor Könyvkiadó igazgatójának, Káli Király Istvánnak a polgármesteri tisztségre való jelölését megóvták, és a törvényszéki tárgyaláson ott hőzöngött a tárgyalóteremben, a folyosókon a Ceauşescu-diktatúra románosítási politikáját mindennél jobban igazoló, 75 százalékban románok lakta Tudor lakótelep „színe-java”.
A kötetben olvasható az a tanulmány is, amelyik hiteles adatokkal bizonyította: a legfelsőbb román párt- és államvezetés számára már 1956-tól – a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem mellett! – a magyar tannyelvű Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet volt a legfontosabb célpont a magyar egyetemi oktatás megroppantásában, majd végleges felszámolásában. Nem riadtak vissza a magyarul beszélő, „szívspecialista” „Pop de Popa”-s ejtőernyösök katapultálásától, sem a magyar rektorok, professzorok megfélemlítésétől, megzsarolásától.
Az 1989. decemberi rendszerváltás után is az egyik legfontosabb cél: az önálló magyar orvos- és gyógyszerészképzés tűzzel-vassal, bármi áron való megakadályozása volt! Ami az eltelt huszonöt évben történt, történik, egyenes folytatása az 1956-ban elkezdett, a legfelsőbb államvezetés szintjéről irányított folyamatnak. Nem véletlen, hogy a jobboldali Ungureanu-kormány éppen azért bukott meg 2012-ben, mert a tanügyi törvény szellemében elrendelte a magyar oktatási vonal létrehozását.
Akasztani jöttek
Mivel 1990-ben a Maros megyei RMDSZ elnökségében én ismertem a legjobban az orvosi és gyógyszerészeti intézet igazi drámáját, 1990. március 19-én délután engem – és nem Borbély Lászlót, ahogyan az néhány utólagos közleményben, beszámolóban megjelent – küldtek a hajdani kadétiskola épületébe, hogy részt vegyek azon a tárgyalássorozaton, amelyen egyfelől a parlament N. S. Dumitru szociológusból és Verestóy Attilából álló küldöttsége, másfelől a román tagozat négy diákja és két tanára, a magyar tagozat négy diákja és két tanára vett volna részt. Amikor délután négy órakor felértem a díszteremhez, senkit nem találtam.
Lementem az egyetemi szenátus tanácstermébe. A szó valódi értelmében földbe gyökerezett a lábam: a román tagozat teljes tanári kara, feleségük, idegenek hada úgy „fogadtak”, mint a tőrbe csalt vadat. A professzorok közül néhányan jelentős mennyiségben elfogyasztott alkohol hatása alatt álltak. Valahonnan egy román tévéstáb is előkerült. A bűnbaknak „kijáró figyelemmel” csak engem filmeztek. Egy óvatlan pillanatban sikerült bekapcsolnom a műanyag szatyorban lévő diktafont. Olyan üvöltés, vádözön volt a teremben, hogy utólag sem a rádiónál, sem a televíziónál egyetlen hasznosítható mondatot sem sikerült kiszűrni az iszonyatos hangzavarból.
Alaposan felkészültem a statisztikákból, az orvosi és gyógyszerészeti intézet történetéből. Másfél órán át egyedül és nagyon higgadtan vitatkoztam a „vérre szomjazó” tanárokkal. Utólag kiderült: a magyar tanárok és diákok, amikor látták, hogy a román tárgyaló fél nem tartja be a megegyezést, távoztak az épületből. Érdekes módon a parlamenti küldöttség is távol maradt a szenátusi teremben zajló ordítozástól. Amikor kijöttem a szenátusi tanácsteremből, dr. Jung János előadótanárral, jelenlegi professzorral találkoztam. Elmondtam, mi történt. Ketten ültünk be az én öreg Daciámba. Amikor távoztunk az autóbejáraton, ott leselkedő diákok követ dobtak utánunk. Az a másfél óra mentett meg, nem szorultam fel az RMDSZ-székház padlására, a hetvenhét kiszemelt áldozat közé.
Sok igazság van abban az állításban: a Görgény völgyéből, a Mezőségről teherautókkal, kiskocsikkal behozott, leitatott, a két Bolyait, Király Károlyt akasztani szándékozó románok eltévesztették az irányt: az orvosi és gyógyszerészeti egyetem helyett a főtéren, a Bolyai téren garázdálkodtak, támadták meg az orvosit. Király Károllyal, az Ideiglenes Nemzeti Megmentési Front Ion Iliescu elnök után következő második vezetőjével volt egy éles tévévitám: 1990. március 19-én azzal, hogy Iliescu kérésére Bukarestbe utazott, valójában az első számú vezető nélkül hagyta Maros megyét. Ezzel valójában a visszarendeződés hívei meglovagolták azt az 1989. december végi rossz választást, amelynek alapján Maros megye és Marosvásárhely katonai vezetőket választott – elég, ha a hírhedt Ion Jude ezredesre gondolunk – döntéshozóknak az átmeneti időre.
Tevékenységük felmérhetetlenül sokat ártott nemcsak az ország, Maros megye imázsának, hanem évtizedekre beárnyékolta a román–magyar együttélés korábbi status quoját is. A csíkszeredai Pro-Print Kiadónál 2012-ben megjelent A szabadság terhe. Marosvásárhely, 1990. március 16–21. című kötet szerzőpárosa, László Márton és Novák Csaba Zoltán a Transindex hírportál 2013. február 25-ei kiadásában publikált interjúban joggal hangsúlyozták: „Kitapintható az 1989. decemberi fordulatot követően a marosvásárhelyi román elit félelme: egy demokratizálódási folyamat óhatatlanul is az addigi pozícióik meggyengülését eredményezhette volna, esetenként addigi egzisztenciájuk megszűnésével járt volna.
Ez volt az események fő mozgatórúgója: kellett egy olyan fordulatot találni, amely igazolja, hogy egyrészt szükség van az országot felügyelő titkoszolgálatra, másrészt szükséges a többségében nemzetiségek lakta területen a helyi román eliteket a központból támogatni, akár a demokratikus elvek és gyakorlat figyelmen kívül hagyásával. Arra viszont, hogy az 1989-ig működő románosítási projektet felfüggesztették-e, vagy csupán megváltoztatott körülményekhez igazítva tovább működtették-e, nem tudunk választ adni.” (László Márton összegzése) „Marosvásárhelyen a fennáló sajátos (etnikai, politikai stb.) helyzet folytán a rendszerváltás alapvető kérdései (politikai, gazdasági szerkezetváltás, elitcsere) etnikai színezetet kaptak. (...) Nemhogy felelősségre vonás, hanem még magyarázatkérés, elszámoltatás sincs.” (Novák Csaba Zoltán vallomása)
Stratégia a beolvasztásra
Az a kötet, amelynek az Erdély – pergőtűzben címet adtam, hús-vér emberek golgotajárásának bemutatásával igazolja: a rendszerváltás Maros megyei, székelyföldi, partiumi (ne feledkezzünk meg a „fekete március” szatmárnémeti főpróbájáról) etnikai színezetét a hatalmi pozícióit, szupremáciáját tíz körömmel védő románság, elsősorban annak politikai, szellemi elitje „kölcsönözte”. A Gazda Árpád által a Krónikában bemutatott Húszéves terv a romániai kisebbségek beolvasztására, felszámolására ma már sokkal kifinomultabb, szofisztikus módszerekkel, ötödik sebességbe kapcsolt intenzitással folytatódik.
Az 1989. december 21-ei forradalmi hangulat euforikus lázában, a megyei pártbizottság székházából, az egykori Városháza épületéből kidobált irathegy máglyatüzénél megtalált perdöntő dokumentum, miszerint 7800 román családot kell betelepíteni ahhoz, hogy Marosvásárhelyen a magyarság 62 százalékos többségi aránya megváltozzék, a románság kerüljön etnikai fölénybe, tulajdonképpen már az ezredfordulóig megvalósult: a „fekete márciust” követően, alig tíz év leforgása alatt Marosvásárhelyt közel húszezer magyar hagyta el!
Tulajdonképpen a magyarellenes pogrom legfőbb célkitűzése maradéktalanul teljesült: a románság etnikai fölénye annyira nyilvánvaló, hogy egy tévériportban közel fél órát várnunk kellett, amíg a főtéren sétálók között magyar anyanyelvűvel beszélhettünk. A románság gazdasági, pénzügyi, közalkalmazotti szupremáciája megkérdőjelezhetetlen evidencia. A lakások, földterületek közel száz százalékát románok vásárolják meg.
A történelmi Gecse utcában lakom, tíz év leforgása alatt a szomszédok nagy része román anyanyelvű lett. Az 1894-ben épült lakás homlokzati része, a kétemeletes ügyvédi iroda, az általunk hivatalosan megvásárolt, a feleségem és az én nevemre telekelt udvar-, kertrész egy olyan román ügyvéd tulajdonába került, aki a székelyudvarhelyi csereháti „apácákat” védi, a Kossuth Lajos utca visszaállítását perli, és a Maros menti, több tízezer hektárnyi erdő visszaszolgáltatásának egyik fő ellenzője.
A feleségem családja, kiváló magyartanár apósom 1938 óta lakott ugyanabban a házban. Most a lakás körül egy négyzetcentiméternyi terület sem a miénk. Jelképesen dobbantóval kellene bemenni a lakásba. A magyartanárnő feleségem, több diáknemzedék oktatója, nevelője nem tudta a törvényszék égbekiáltó igazságtalanságát feldolgozni, hogy egy magyar családnak otthona sem lehet! Ráment az egészsége, az élete, 2009. október 2-án a budapesti Péterffy-kórházban visszaadta lelkét a teremtőjének. A harminc méterre lévő, a nyolcvanas évek közepéig kizárólag magyarok által lakott Kistemplom téren ma csak néhány magyar család van. Az új tulajdonosok között besszarábiai román is van.
A Marosvásárhelyt övező magyar község dűlőiben felépült, kacsalábon forgó kastélyok tulajdonosai szinte kizárólag románok. Koronka, Jedd, Marosszentkirály határában több új ház épült, mint amennyi a községközpontokban van. Ha most belőlem nem a történész, hanem a sarkított fogalmakat, definíciókat kedvelő riporter szólalna meg, akkor azt is írhatnám: a magyarság végérvényesen 1990-től kezdve veszítette el Erdélyt.
A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

2015. június 11.

Ünnepi könyvhét erdélyi szemmel
A Romániai Magyar Könyves Céh (RMKC) 21. alkalommal vett részt a Budapesti Ünnepi Könyvhéten, ahol az idén öt sátorban kínálták az erdélyi írott kultúrát. Az eseményt Káli Király István, az RMKC elnöke értékelte szerkesztőségünknek.
Az erdélyi magyar könyvkiadóknak ott kell lenniük a budapesti könyvvásáron, kapcsolatokat kell ápolniuk, folyamatosan képviselniük a romániai magyar kultúrát, még akkor is, ha csak a tudatos vásárlók és kultúrafogyasztók érdeklődnek irántunk – fogalmazta meg Káli Király István annak a lényegét, hogy miért járnak évek óta – egyetlen egy alkalmat sem hagyva ki – a könyvvásárokra, a tavaszi nemzetközire és a júniusi Ünnepi Könyvhétre.
Az idén az egyik sátorban a kolozsvári kiadók termékei voltak kaphatók, egy másikban a marosvásárhelyi és csíkszeredai, a harmadikban az Irodalmi Jelen, a negyedikben a Guttenberg és Pallas Akadémia, valamint a sepsiszentgyörgyi Kulturális Központ és a háromszéki kiadók képviseltették magukat az ötödik sátorban. Általában az ünnepi könyvhéten megérte részt venni, mert 20-30 százalékkal nagyobb szokott lenni a forgalom, mint például az áprilisi Nemzetközi Könyvfesztiválon. Ezúttal a látogatottsága volt összehasonlíthatatlanul kisebb az Ünnepi Könyvhétnek az előző évekhez képest. „Meglepő volt, hogy például szombaton, amikor más alkalmakkor tele a tér, most éppen csak lézengtek az emberek. A forgalom is fele volt annak, ami 2013-ban és hatvan százaléka annak, ami 2014-ben. Volt olyan két-három óra, ami úgy telt el, hogy egyetlen könyvet sem adtunk el” – vázolta a sajátos helyzetet Káli.
Az erdélyi könyveknek van egy adott célközönsége, egy tábora, amely keresi az erdélyi kiadványokat, érdeklődik az újdonságok iránt, adott témában keresgél. „Akik nem tudatosan jöttek erdélyi könyvet vásárolni, azok felnéztek, látták, hogy erdélyi, és tovább haladtak” – fogalmazott az RMKC elnöke, aki azt tartotta elkeserítőnek, hogy a tényleges vásárlóknak alig a 20 százaléka volt 35 év alatti, tehát inkább a közép- és idősebb korúak érdeklődtek az írott kultúra iránt. Akik az erdélyi könyvekbe lapoztak bele, vagy azokból vásároltak, bár az eladó nem kérdezhet rá, mert nem illik, nagy részük szokta jelezni a kommunikáció valamely eszközével, hogy kötődik Erdélyhez, vagy mert valamelyik őse innen ered, vagy mert van valamilyen kapcsolata, tehát mindenképpen van erdélyi kötődése – tudtuk meg Káli Király Istvántól.
A múlt heti budapesti Ünnepi Könyvhéten a romániai magyar könyvkiadók standjain a legnépszerűbb kiadványnak a Pro Print által napvilágot látott Gergely Éva Erdélyi ízek című szakácskönyve bizonyult, valamint a Mentor Könyvek Kiadónál megjelent Tófalvi Zoltán: Erdély – pergőtüzben című kötete. Viszonylag jól fogyott Dimény Lóránt Ha elhal című új novellás kötete is, amely a Lector kiadónál jelent meg, illetve Fodor Sándor Fülöpke beszámolói és a Wass Albert által sajtó alá rendezett Erdélyi mondák. A marosvásárhelyiek standjánál Tófalvi Zoltán, Ady András és Dimény Lóránt dedikált. A Mentor Könyvek Kiadó erre az alkalomra három új könyvvel készült: Vaszilij Bogdanov: Az illuzionista és a szörnyeteg, Tófalvi Zoltán: Erdély – pergőtűzben, Ady András: Pygmalion – léleknapló című kötetekkel.
Antal Erika
Székelyhon.ro

2015. június 12.

Erdély – pergőtűzben (2.)
A kötet kéziratának végső formába öntése közben fogalmazódott meg bennem: egy ilyen kötetből nem hiányozhat az a két, 1990-ben és 1991-ben Sütő András Kossuth- és Herder-díjas íróval készített emlékezetes interjúm, amelyek mintegy keretet adnak a krónikási mivoltomnak.
Nemcsak azért, mert az Erdélyi Napló előfizetőinek száma – Stanik István akkori főszerkesztő vallomása szerint – egyik hónapról a másikra tízezerrel növekedett (hol vannak már azok a szép idők?), hanem azért, mert – Sütő András véleménye szerint is – az ellene folyó szakadatlan többségi támadásokban a két interjú egyfajta bűnjelként szerepelt.
A Hány fejű sárkány alszik velünk? sokat idézett interjú a sajátos románosítási projektet adatokkal, egyetemes összefüggésben taglalja, lenullázza az Európa Tanácshoz küldött ambivalens Marosvásárhelyi jelentést, amely a román és a magyar felet egyformán bűnösnek bélyegzi, és amelyik lényegesen különbözött a „hazai forgalmazásra” szánt jelentéstől. Sütő Andrásban a legigényesebb beszélgetőtársat ismerhettem meg: éjjel kettőkor szólt a telefon, hogy milyen mondatokat, szavakat fogalmazzunk újra és újra.
Gyanús plébánoshalál
Az ironikus felhanggal emlegetett „lázas” kilencvenes évek krónikájából két, a kötetben olvasható tanulmányt is külön kiemelek. A stockholmi Erdélyi Könyv-Egylet – EKE – kiadásában 1994-ben jelent meg a Gazda Józseffel közösen írt Kövek egy siratófalhoz című kötetünk. Ebben a Ceauşescu-diktatúra által kivégzett, halálba kergetett, „megöngyilkolt” erdélyi magyarokról írtunk. A tanulmányok itthon nem jelentek meg. Az egyik nagylélegzetű írásom Pálfi Géza székelyudvarhelyi római katolikus plébános – Karácsony mártírja – több mint gyanús haláláról szólt.
1983 karácsony estéjén azt kérte a Szent Miklós hegyén lévő római katolikus templomban összegyűlt hívektől: imádkozzanak azokért, akiknek a hatalom tiltása miatt most dolgozniuk kell, és nem lehetnek jelen a szentmisén. Paptársaival még megbeszélte a házszentelés menetrendjét, január 3-án kómába esett.
Fodor Ferenc szemészprofesszor segítségével a marosvásárhelyi Szent György utcai kórházba szállították, és ott rövid idő múlva, 1984. március 13-án nyirokcsomórákban – Hodgkin-kórban –, iszonyatos fájdalmak közepette elhunyt. Paptestvérei, hozzátartozói, barátai arról beszéltek, hogy a Szekuritátén nemcsak megverték, hanem besugarazták. Ez okozta, hogy a lépe másfél kilósra duzzadt, hogy a kór galoppmódon végzett vele. Hosszasan beszélgettem az őt megvizsgáló dr. Dóczy Pál belgyógyászprofesszorral, dr. Márta Ivor urológus egyetemi tanárral. Mindketten azt mondták: nem radioaktív sugárzás okozta a halálát.
Ezt követően elmentem a Szent György utcai kórházba, és kértem Pálfi Géza kórlapját. Óriási riadalom támadt: sehol nem találták a kórlapját. Dr. Magyaróssy József kezelőorvosa elmondta: a Szekuritáté már közvetlenül a halála után kilopta a plébános kórlapját. Ekkor határoztam el: a kutatást folytatom.
Megtaláltam az 1941. április 14-én a Hargita megyei Máréfalván született Pálfi Géza 121 oldalas naplóját, amely alátámasztotta a korábbi feltételezésemet: az édesanyja nem azért küldte előbb a székelyudvarhelyi gimnáziumba, majd a gyulafehérvári kántoriskolába és teológiára a fiát, mert balesetet szenvedett (a temetőben játszadozás közben ráesett egy sírkő), és emiatt fizikai munkára alkalmatlan volt, hanem azért, mert a családban ő volt az értelmiségi pályára predesztinált gyerek. A napló egy teológushallgató, egy gyerek kispap olyan őszinte kitárulkozása, drámai vívódása – megfelel-e a papi hivatásnak? –, hogy hozzá hasonlót nem olvastam. Ezért döntöttem úgy: a napló néhány fejezetét Pálfi Géza lelkészi és emberi arca jobb megformálása érdekében beemelem a kötet főszövegébe.
Nagyon tiszteltem Pálfi Gézát, két prédikációját is hallottam, 1983-ban ő temette egyik legjobb barátomat, az autóbalesetben elhunyt Bálint István székelyudvarhelyi főgyógyszerészt. A megtörhetetlen papot, az embert láttam benne. 2011-ben megtaláltam Pálfi Géza öt vaskos kötetből álló megfigyelési és követési dossziéját. Akkor még nem tudtam, hogy Denisa Bodeanu és Novák Csaba Zoltán Pálfi Géza megfigyeléséről Az elnémult harang. Egy megfigyelés története címmel önálló kötetet jelentetett meg.
A kötet 2011 legvégén a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó gondozásában látott nyomdafestéket. A kötet ismeretében is úgy határoztam: a teljes megfigyelési és követési dossziét, illetve az utólag előkerült dokumentumokat külön kötetben publikálom, mert olyan információk birtokába jutottam, amelyek – részben a terjedelmi korlátok miatt is – elkerülték a szerzőpáros figyelmét. Aki a diktatúrában edződött újságíróvá, az tudja, hogy Romániában mindenről kettős, sőt többes „könyvelés” készült.
Hiába lopta ki a Szekuritáté – természetesen orvosi segédlettel – Pálfi Géza kórlapját, boncolási jegyzőkönyvét, mert annak valahol meg kell lennie. Dr. Jung János patológusprofesszort – aki jelen volt Pálfi Géza boncolásánál – kértem meg, hogy a több ezer jegyzőkönyv között keresse meg Pálfi Gézáét is. Megtalálta! A kötetben először mutatjuk be ezt a boncolási jegyzőkönyvet, amely nem igazolja ugyan a sugarazást mint kiváltó okot, de nem is zárja ki.
A szerzőpáros kötetéből hiányzik, hogy a Szekuritáté Pálfi Géza halála után – egy nyugat-európai kirándulás fejében – egyik köztiszteletnek örvendő paptársát, ideig-óráig esperesét vette rá, hogy a Szabad Európa Rádióban, Olaszországban, a Vatikánban, a Német Szövetségi Köztársaságban részben a kilopott kórlappal, részben saját szövegével cáfolja meg azokat az állításokat, miszerint Pálfi Géza nem természetes halállal fejezte be papi pályáját. A „Béla” fedőnevű ügynököt azonosítottam, várom a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács levéltára hivatalos dekonspirálását.
Az ötkötetes megfigyelési dosszié egyértelműen bizonyítja: a Szekuritáté is azonnal észrevette, „kiszúrta” a megtörhetetlen célszemélyeket. Semmilyen aljas eszköztől nem riadtak vissza, balesetet rendeztek meg, nőügyekkel vádolták a fiatal plébánost. Jellemző epizód: Marosvásárhelyen több százan jelentkeztek motorkerékpárra érvényes hajtási igazolványért szervezett vizsgára. A Szekuritáté már előre „fülest” kapott, hogy közöttük lesz Pálfi Géza is. Két operatív tiszt ment a vizsgára, „csak úgy körülnézni”.
A leghátsó sorban civilben, szerény öltözetben szorongott Pálfi Géza. Az egyik operatív tiszt ránézett, és odaszólt a másiknak: „Ez az!” A jelentés szerint olyan különös tűz volt a tekintetében, hogy a hatása alól nem lehetett menekülni. Ezt a konok, megtörhetetlen, a hitéért, egyházáért, az erdélyi magyarságért mártíromságot szenvedett Pálfi Gézát szeretném két kötetben az olvasóknak és a történész szakmának bemutatni. Hiteles levéltári dokumentumokat keresek: hátha valóban igaz, hogy a másik megtörhetetlen, Márton Áron püspök Pálfi Gézát jelölte ki utódjául.
Erdélyi ’56-osok börtönlátogatása
A kötet záróírása A halálmenet megismétlése címet viseli. 1996. szeptember közepén, egy héttel a román–magyar alapszerződés aláírása előtt – az időpontot tudatosan rögzítettem – megszerveztem az 1956-os erdélyi magyar politikai elítéltek egyhetes „börtönlátogatását”. Azokat a börtönöket kerestük fel, ahol egykor olyan sokat szenvedtek, ahol emberi mivoltukban és magyarságukban annyiszor megalázták. Tudatosan négyrészes dokumentumfilmet is forgattunk, amely 2007-ben elnyerte a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíját.
Két püspök, Csiha Kálmán református, Mózes Árpád evangélikus, Kiss Béla evangélikus segédpüspök, dr. Dobai István nemzetközi jogász, Varga László és Fülöp G. Dénes marosvásárhelyi református lelkész, a Szoboszlai-per, a Bolyai Egyetem perének, az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetének, a Székely Ifjak Társaságának, a csíkszeredai diák-tanár per, a gyulakúti szervezkedés több tagja velünk volt a kimerítő úton. Közülük szívszorítóan sokan már az égi hazából követik a mi küzdelmünket, meg-megbicsakló helytállásunkat.
Engedélyek sokaságát kellett beszereznem, hónapokkal azelőtt a teljes névsort közöltem az igazságügyi minisztérium, a Központi Büntetés-Végrehajtási Igazgatósággal. Nem velünk, velem történik, magam sem hiszem el, ami megesett. A marosvásárhelyi börtönben nem engedtek be azokba a cellákba, ahol egykor raboskodtak, ahonnan az ozsdolai Szígyártó Domokos molnárt 1959. április 19-én reggel Szamosújvárra vitték, hogy még aznap délben negyedóra alatt kivégezzék.
Nyitrai Levente cellatársa visszaemlékezése szerint egész éjszaka az Édesanyám, te jó asszony című műdalt énekelte. Semmit nem tudott arról, hogy özvegy édesanyja a nők részére fenntartott részen raboskodik és arról sem, hogy a fia várásába beleőrül. Az egykori foglyok reflexei újból működni kezdtek: miközben a folyosókon mentünk, belestek a kukucskálólyukon. Szörnyülködve mondták egymásnak: nagyobb a zsúfoltság, mint a mi rabságunk idején, akkor csak háromemeletes priccsek voltak.
Mindenre felkészülve elkértem a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatóság parancsnokának névjegykártyáját. Azzal engedett útnak: bármilyen gond van, azonnal telefonáljak, személyesen őt hívjam. Megérkeztünk Szamosújvárra, a hírhedt börtönhöz – a 40 politikai elítélt, néhányuknak a felesége, fia –, kértük a bebocsáttatást. A szolgálatos tiszt kijelentette: „Márpedig ide nem fognak bemenni, nincs itt a börtön parancsnoka!”
Meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, kérem, hogy szolgálati telefonon azonnal hívják! Szézám kapujaként azonnal megnyílt a főbejárat, természetesen ott volt a parancsnok (azt követően korrupciós ügyek miatt leváltották), nagylelkűen végigkalauzolt a börtönön, a kazamatákon. Filmezhettünk az egykori kivégzőhelyen, amelyik ottjártunkkor a morbiditás csimborasszójaként zöldségraktár, húslerakat volt; térdig érő vízben készítettem interjút az áldott emlékű marosvásárhelyi Veress Sándorral, a sepsiszentgyörgyi biológus, egykori csíkszeredai tanár Puskás Attilával.
Egynapos út, két-három órás sepsiszentgyörgyi alvás után érkeztünk a föld alatt négy emeletes, hírhedt és rettegett jilavai börtön főbejáratához. A szamosújvári „fogadtatás” kísértetiesen megismétlődött. Nem volt parancsnok. Amikor meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, az őr kacagni kezdett: nem működik a telefon! Erre megszólalt az asztalon a telefon. Szemrebbenés nélkül azonnal válaszolta: belső telefon!
Erre csak annyit mondtam: rendben van, egy hét múlva aláírják a román–magyar alapszerződést. Ha nemzetközi sajtóértekezletet tartok arról, hogy hivatalos engedély birtokában sem engedtek be a jilavai börtönbe, annak komoly visszhangja lesz, és beárnyékolja a román–magyar alapszerződés aláírását is. Ez hatott! Másfél óráig vitatkoztunk. Kint, az autóbuszban azt hitték, már le is tartóztattak. Ezredesek sorfala között vonultunk be a jilavai börtönbe. Aki nem járt ott, nem tudja elképzelni, hogy a törökellenes háborúk idején erődnek épített börtön milyen elképzelhetetlen emberi szenvedések színhelye volt.
Döbbenetes, a világot bejárt felvételeket készíthettünk. Innen indultunk a Duna-deltába, Peripravára. Az igazságügyi minisztériumban az engedély kiállításakor azt mondták nekem: ott már mindent belepett, elpusztított az enyészet, nem találnak semmit. Tulceán kiderült: csak magántulajdonban lévő hajóval tudunk eljutni. Hályogkovácsként kerestem egy hajóskapitányt. 2400 nyugatnémet márkát kért. Összedobtuk. Tizenkét órán át hajóztunk, kanyarogtunk a deltában. Délután négy óra körül érkeztünk meg Peripravára. A székelyudvarhelyi Páll László, a „Fekete Kéz” nevű szervezet egykori elítéltje kalauzolt. Halászként már járt arrafelé...
Félórai gyaloglás után a maga döbbenetes valóságában találtuk meg az egykori börtön téglaépületeit, a rabok alatt guanóként megkeményedett szalmát, az „átnevelés” kultúrházát. A brassói Lay Imre és Lay György elmondták: amikor Peripravára hozták őket, a kovácsműhelybe kerültek. Három lópatkót felszegeztek a műhely oldalára, mert egy kovácsműhelybe csak lópatkó illik. Megtaláltuk a három lópatkót, a gumibocskorokat, amelyekben a rabok vágták a száraz, borotvaéles nádat. Valójában félmeztelenül vágták a nádat, mert az cafatokra tépte a rabruhát. Akkor értettem meg: a Duna-deltából megszökni nem lehetett!
A végtelen mocsarakon átvergődni a lehetetlenséggel volt határos. Bíró Károly megpróbált megszökni, néhány nap múlva elkapták, agyonlőtték. A Duna egyik töltésén néma csenddel adóztunk az emlékének. Késő este lett, amire a filmezést befejeztük. Helybéli lipovánokat hívtam oda. Kérdeztem: miért nem lopták el a téglát, az ablakokat. Egy vallásos öreg lipován azt válaszolta: ezek a falak átkozottak...Az utóbbi időben felröppent a hír: egy leleményes francia vállalkozó ötcsillagos szállodakomplexumot akar teremteni az egykori megsemmisítő munkatáborból. Az itt elhunyt 103 politikai elítélt lelkével hogyan fog elszámolni? Akárcsak az 1958–1963 közötti parancsnok, a most 85 éves, Maros megyei születésű Ioan Ficior.
Vajon jó úton járunk-e?
Este kértem a hajó kapitányát: induljunk vissza Tulceába. A leghatározottabban kijelentette: hajnalig innen nem mozdul, mert megtámadnak az ukrán kalózok! Az ukrán partok csak egy hajításnyira vannak. Mindez történt 1996. szeptember közepén Európában, az emberi civilizáció egyik bölcsőhelyén. Szerencsére indulás előtt arra kértem: minél több bort, konyakot pakoljon fel a hajóra. Egy heti lelki feszültség után kiengedtek a zsilipek. Olyan magyar népdal- és énekórát tartottunk a hajón, amilyet az soha életében nem látott, hallott.
Senki még spicces sem lett. Egyszer csak azt láttam, hogy a galambszelíd Csiha Kálmán református püspök elnyúlik a padon, Varga László tiszteletes úr a pad alatt, Fülöp G. Dénes ráborult az asztalra... Jómagam, aki egy hét alatt mindössze hat órát aludtam, őriztem az álmukat, és lejegyeztem a deltában szerzett élményeket. Hajnalban indultunk. Olyan csodálatos látványban volt részünk, amilyet a játékfilmek nem tudnak bemutatni. Öt lejért a parton egy lipován halásztól vásároltam egy zsák halat, a tizenkét órás visszaút során a hajón szorgoskodó matrózok, az egykori elítéltek sütötték a halat, és sorjázták a drámaibbnál drámaibb emlékeket...
A négyrészes, háromórás dokumentumfilm narrátor szövegét, a mélyinterjúkat, a villanásnyi megszólalásokat írott formában is szeretném közkinccsé tenni. A román kommunista diktatúra olyan látlelete, amelyhez hasonlót nem tud tető alá hozni egy történészekből álló munkaközösség sem... Akkor, azon a szeptember 16-ai éjszakán úgy éreztem: a börtönlátogatáson részt vevő negyven erdélyi magyar elítélttel – ha ukrán kalózoktól, egykori smasszerektől körülvéve is – mégiscsak elindultunk az annyira áhított Európa felé. A kis ördög nem hagyott nyugton: vajon jó úton járunk-e? Miért kellett ilyen mérhetetlen szenvedéssel kikövezni az Európa felé vezető utat? Egyáltalán volt más alternatíva: ilyen sajátosra, egyedire, utánozhatatlanra kellett sikeredniük azoknak a „lázas” kilencvenes éveknek? A kötetben olvasható írások, tanulmányok erre keresik a választ...
A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

2015. június 20.

Töretlenül
Tizenöt alkotóval – íróval, költővel, képzőművésszel vagy éppen a humán tudományok valamely ágazatának művelőivel – készített születésnapi beszélgetést Székely Ferenc, majd rendezte kötetbe Harangszó a szélben cím alá.
Szép vállalkozás, szép gesztus: hisz nemegyszer azt látjuk, hogy a pályájuk végéhez közeledő vagy legalábbis annak delén túl lévő szerzők (a meginterjúvolt személyek hetven-hetvenöt vagy nyolcvan évesek) gyakorta úgy érzik, a világ túl nagyot változott, elfordult tőlük, emiatt keserűség és elbizonytalanodás vehet erőt rajtuk. Ilyen helyzetben jól jön minden pozitív jelzés, például egy ilyen „ünneplő interjú” is. Egyébként – hogy az iménti teóriát máris cáfoljam – az itt megszólaltatott alkotók egyikén sem érezhető megfáradás, elbizonytalanodás, annál több lendület, tetterő, további alkotókedv. Íme a névsor: Albert Ernő (néprajzkutató), Balla Zsófia (költő), Ana Blandiana (költő), Csire Gabriella (író), Éltető József (költő), Kedei Zoltán (festő), Kenéz Ferenc (költő), Komoróczy György (nyelvművelő), Lászlóffy Csaba (költő-író, meghalt 2015-ben), Oláh István (költő), Pál-Antal Sándor (történész), Pethő László Árpád (költő), Pomogáts Béla (irodalomtörténész), Sándor János (fafaragó), Tófalvi Zoltán (történész-író). A listán láthatjuk, hogy a szépírók vannak túlsúlyban, de a kép színes. Az előszót jegyző Kántor Lajos így fogalmaz: „A megkérdezettek, nem annyira koruk, mint inkább foglalkozásuk, lakóhelyük szerint, különböző világokat képviselnek – alkotó emberek lévén a saját világukat. Ez a saját világ azonban nem idegen a másikétól, mindenekelőtt azért nem, mert a magyar kultúra körén belül léteznek, teremtenek, kommunikálnak. De mindjárt hozzátenném, ebben a felvonulásban érdemi helye van a román költőnőnek, Ana Blandianának (…)”. Székely Ferenc gyakorlott újságíróként jól felkészülten kérdez, érezhető, hogy elmélyülten ismeri interjúalanyai sorsát, műveit. Bár vannak visszatérő, sematikus kérdések, ezek nem zavaróak, inkább áttekinthetőbbé és összevethetőbbé teszik az egyes életpályákat. Jellemzően életút-beszélgetések ezek, összegző, értékelő jellegűek. Többnyire a teljes pályaív kirajzolódik: gyermekkori élmények, iskoláztatás, mesterek, szellemi központok, barátságok, művek, munkahelyek, alkotói hitvallások. Olykor döbbenetes részleteket olvashatunk – elég arra gondolnunk, hogy mindannyiuk pályaívében cezúraként van jelen a kommunista rezsim. Ennek ellenére a beszélgetések hangulata nem siránkozós. Székely Ferenc tapintatosan, de megpróbálja kihozni az alkotókból pályájuk lényegét: a pozitívumokat, megvalósításokat és a kudarcokat, frusztrációkat egyaránt. A megkérdezettek mindegyike nyitott, önelemző, már-már gyónásszerűen őszinte, letisztultan, higgadtan képes végigtekinteni az elmúltakon. Nincsenek vádak, csak józan következtetések. Jól mondják: ebben a korban már mindenki tudja, mit ér és hol a helye, ez ad egyfajta nyugodtságot. Anélkül, hogy – helyszűke miatt – az egyes interjúkat külön méltatnám, vagy bármelyiket kiemelném, jólesően állapítható meg az optimizmus, az életkedv. Amint erre utaltam, a megkérdezettek többségének további tervei, elkészítendő munkái vannak, szó sincs az öregségből fakadó megfáradtságról, rezignációról. Inkább csak arról, hogy ami eddig volt, az kötelez a folytatásra. Jó az, hogy megszületett ez a kötet, jó az, hogy Székely Ferenc újra fókuszba helyezte az „ezüstgeneráció” néhány prominens tagjának életművét. Olykor hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy újat, ergo nagyot csak fiatal művészektől várhatunk, és hetven fölött már „lefutott pályáról” beszélhetünk. A kötetben szereplő szerzők utóbbi években megjelent alkotásai rácáfolnak erre, bizonyítva, hogy az összegző művek gyakorta csak az életpálya végén születnek meg. Ezért hát a magam részéről a megszólaltatott szerzőknek további alkotóerőt kívánok, Székely Ferencnek pedig azt, hogy immár hagyományt teremtve a születésnapi beszélgetésekből, folytassa a sorozatot! Százhalombatta, 2015.
ZSIDÓ FERENC
* Székely Ferenc: Harangszó a szélben. Üveghegy Kiadó, Százhalombatta, 2015
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. július 4.

Magyarságunk szellemvédői
Budapesten egy szemműtét után lábadozva épp befejeztem Kocz­ka György 1956 novemberi-decemberi, 1957 januári-februári törvényszéki kihallgatási jegyzőkönyveinek magyar nyelvre fordítását, amikor a Háromszék és a Krónika napilapban olvastam, hogy 76 éves korában, tragikus hirtelenséggel távozott az élők sorából.
Egyike volt azoknak, akiket az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc ürügyén a romániai magyarság ellen indított retorzió nyomán 1956. november 18-án letartóztattak, s a mellényszabóból hadbíró őrnaggyá avanzsált Macskási Pál elnökletével 1957. március 2-án három év börtönbüntetésre ítéltek. Többször is megvitattuk: a Securitate által megfogalmazott prekoncepció alapján összeállított periratot, kihallgatási jegyzőkönyveket minden esetben a legalaposabb forráskritikával kell kezelni. Sajnos, már nem tudom átadni Koczka Györgynek a bukaresti levéltárban nemrég megtalált, fénymásolt négy vaskos kötetből álló megfigyelési és követési dossziéja dokumentumait, amelyek nemcsak az életút, az életmű, hanem a temesvári magyarság huszadik századi mindennapjainak döbbenetes látleletei. A több tízezer oldalas periratok, a hírhedt „szekus-dossziék” több éve tartó áttanulmányozása, fordítása, lábjegyzetelése minden kétséget kizáróan bizonyítja: a legfelsőbb román párt- és államvezetés 1956 őszén stratégiai célként fogalmazta meg a Bolyai Tudományegyetem – mint „nacionalista, irredenta fészek” – felszámolását, bedarálását. Mindezt egyetemi hallgatók, tanárok, családtagok bebörtönzése, meghurcolása, ellehetetlenítése, egyetemről való kizárása, életének derékba törése révén! Valójában a romániai magyarság értelmiségi képzésének legfontosabb központját állították hadbíróság elé. A levéltári dokumentumokból az is kiderül: „egy füst alatt” a kizárólag magyar nyelvű marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet fokozatos felszámolását, elrománosítását is eldöntötték.
Koczka Györggyel nem voltunk barátok! Közel másfél évtizeden át mindketten a bukaresti magyar tévéadás belső munkatársai voltunk. A Krónikában volt egy éles vitánk Fazekas János megítélése kapcsán. Mint minden vitában, ezúttal is mindkettőnknek igaza volt.
Koczka Györgynek abban: Fazekas Jánosnak meghatározó szerepe volt a Bolyai 1956 novemberében letartóztatott négy diákjának meghurcolásában, elítélésében! Később a Trabantok kiutalásában „jeleskedő” miniszter, az RKP KB egyik titkára, a „meggyőzés, a marxista-leninista útra való terelés nemes szándékával” a börtönben is felkereste a négy letartóztatott, megrémült diákot, Koczka Györgynek orra alá dugva a „munkásöklöt”, és megkérdezte: „Tudod, mi az osztályharc? Tudod az anyád p....ját!” Így „védelmezte” a letartóztatottakat, a börtön kapujában álló sorsosait az önmagát a romániai magyarság megmentőjeként „definiáló” kommunista politikus.
E sorok írójának abban volt igaza: mindezek ellenére a történésznek igenis, szóba kellett állnia Fazekas Jánossal! A beszélgetés elodázása miatt eddig nem derült ki: a magyar forradalom kirobbanása idején, 1956 október végén, a Belgrádban tartózkodó Gheorghe Gheorghiu-Dej első titkár – a hivatalos román párt- és kormányküldöttség vezetőjeként – forródróton arról tájékoztatta Fazekas Jánost, a Magyar Autonóm Tartomány 1956. október 24-én déli 13 órakor teljhatalommal felruházott „biztosát”, akit a hadsereg, a milícia, a Securitate, minden elnyomó szerv parancsnokává is kineveztek! –: mintegy ezer vezető székelyföldi magyar értelmiségit kell letartóztatni! Fazekas János azt állítja: megakadályozta a tömeges letartóztatást. Ezt a vallomását Sütő András Kossuth- és Herder-díjas írónak is megismételte. Megígértem Koczka Györgynek: mindent megteszek az állítást bizonyító vagy cáfoló dokumentum megtalálásáért!
Drága Gyuri! Sajátos, megkésett siratómban az elmaradt dialógust folytatom! Ezt is immár az égi magasságban közölhetem a változatlanul közöttünk lévő éneddel: kezemben a Gheorghe Gheorghiu-Dej által széljegyzetekkel ellátott dokumentum, amely igazolja, hogy a Bolyai Tudományegyetem felszámolása a legfelsőbb pártvezetés szintjén dőlt el! A letartóztatásotok után Gheorghe Gheorghiu-Dej első titkár Leonte Răutu és Fazekas János vezetésével 1956. november 23-a és 26-a között népes pártküldöttséget zúdított a Bolyai Tudományegyetemre, hogy „kifejezetten a magyar értelmiségiekkel és az egyetem hallgatóival foglalkozzanak”. A legfelsőbb pártvezetés azonnal felismerte: a Várhegyi István III. éves történész hallgató által összeállított Határozati javaslat valójában a második világháborút követő első egyetemi reformtervezet!
Leonte Răutu és Fazekas János az 1956. december 5-én véglegesített Jegyzékükben azt írták: „a Határozati javaslat szerzői közül négyen letartóztatásban vannak. (…) Előnyünkre szolgált, hogy elsősorban politikailag izoláltuk ezeket a hallgatókat, valamint hogy kizártuk őket az egyetemről. Ezek után kell következnie elkülönítésüknek” (azaz: a bebörtönzés! – T. Z.)”. „(…) Hozzá kell tennünk, hogy a Securitate szervei kapcsolataikat illetően nagyon gyengék voltak a Bolyai Egyetemen, s teljességgel elégtelenül tájékoztattak a dolgok ottani állása felől. A Securitate vezetésében egyetlen elvtárs sincs, aki ismerné a kolozsvári magyar lakosság problémáit.” A jegyzéket olvasva Gheorghe Gheor­ghiu-Dej – élet és halál uraként – hol felháborodott, hol irányelveket fogalmazott meg azzal kapcsolatosan, hogy a „négyek bandáját” – ahogyan Benneteket a kihallgató tisztek, a pártaktivisták, a Katonai Törvényszék bírái aposztrofáltak – először ki kellett volna zárni az ország összes egyeteméről, utána letartóztatni, majd példásan elítélni! Miközben e nekrológot írom, kibomlik előttem a romániai magyarság egyik legdrámaibb korszakának halálos ítéletekkel, kivégzésekkel, súlyos börtönbüntetésekkel „tarkított” sok-sok epizódja. Ki kell végre mondani: az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal – Illyés Gyulával szólva: „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyával” – való együttérzésért a romániai magyarság (számarányához viszonyítva) nagyobb áldozatot hozott, mint az anyaországi magyarság! E megtorlássorozat „nyitányát”, drága Koczka Gyuri, a Ti letartóztatásotok, gyorsított eljárással való elítélésetek jelentette!
A Román Televízió magyar adásának 45. évfordulóján, 2014 novemberében a Sepsiszentgyörgyön tartott ünnepségen találkoztunk utoljára. A Rád jellemző nemes eleganciával jelentél meg a nagybetűs Publikum, a Tévénézők előtt. Amikor kezet fogtunk, fogaid között szűrve csak annyit jegyeztél meg: „Nagyon ramatyul érzem magam!” Néhány perc múlva, amikor Boros Zoltán, az 1989 decembere utáni főszerkesztő a közvetlen beszélgetések ringjébe invitált, már nyoma sem volt a „ramaty állapot”-nak. Az 1990-es évek rámenős, a „hivatalok packázásait” vitriolos gúnnyal kipellengérező fiatal szerkesztő szólalt meg, és fényűző részletességgel taglaltad: 1990. március 20-a, Európa és a rendszerváltást követő Románia kollektív emlékezetében túlságosan leegyszerűsítve „marosvásárhelyi interetnikus konfliktus”-ként emlegetett, négy magyar és két román áldozatot követelő véres összetűzés után hogyan sikerült a marosvásárhelyi kórházban a vatrás őrök hazafias éberségét kijátszani és megszólaltatni Mihail Cofart, aki a hivatalos román magyarázkodást meghazudtolva megvallotta: Libánfalván a pópa jelentette be, hogy amikor a harangokat félreverik, Marosvásárhelyre kell menni, megleckéztetni a magyarokat!
Igen, vérbeli újságíró, tévériporter voltál, kedves Koczka Gyuri! Most, amikor elindultál a „végzetes úton” az örökkévalóságba, mi mást tehetnék: tilalmat nem tisztelve, tabut nem ismerve írom a Bolyai Tudományegyetem ezeroldalasra tervezett kötetét. Csak így állíthatok méltó emléket mindazoknak – elsősorban Nektek –, akik az életük árán is védelmezték a romániai magyarság legfontosabb szellemi központját.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

lapozás: 1-30 ... 211-240 | 241-270 | 271-300 | 301-304




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék