udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 2701 találat lapozás: 1-30 ... 2611-2640 | 2641-2670 | 2671-2700 | 2701-2701

Névmutató: Iliescu, Ion

2016. április 25.

Négy kapuról, együtt
1958 decemberétől mostanáig, amikor megpróbálom újragondolni a kilenc évtizeddel ezelőtt útjára indított Korunk utóbbi fél évszázadát (folytatásaként az 1965 márciusával zárult és 2011-ben megjelent összefoglalásnak, A Korunk kapuinak) – abban a közel hatvan évben a négy kapun olyan gyakran léptem be, hogy lehetetlen emlékeznem valamennyi, a Korunk szerkesztőségében eltöltött napra.
A változásokra már inkább, de magam és társaim hangulati változásaira, örömökre és bosszúságokra, a fel-feltámadó reményre, hogy a külső (néha a belső) viszonyok ellenére lehetséges jó folyóiratot szerkeszteni, hogy érdemes vállalni a munkánkat kísérő (hivatali, párt- és szekus) gyanakvást, megpróbálni újra és újra legyőzni a közönyt vagy éppen a be-, azaz beleszólók rosszindulatát, eltérítő szándékát.
Persze hosszú évtizedek alatt mi, belső emberek és a laphoz közel álló külső munkatársak nem egyformán gondoltuk, hogy miképpen kell és lehet Erdélyben értelmiségi folyóiratot működtetni, minőségi szinten. Hol húzható meg a határ, hogy a társadalomtudományok szakemberei, a természettudományokban járatosak, az írók, a művészek, a publicisták magukénak érezzék a Korunkat, de az olvasni vágyó, legalábbis meggyőzhető átlagértelmiségi is megtalálja a kulcsot a folyóiratban közölt szövegek többségéhez. (Mert ilyen széles skálán természetesen nem lehet mindig mindenkit kielégíteni.)
A Dienes László szerkesztői koncepcióját képviselő, 1926 februárjától megjelenő, majd 1928–29-től lényegében Gaál Gábor nevével fémjelzett Korunk, különösen pedig az 1957-ben feltámasztott utódlap, Gáll Ernő és Balogh Edgár irányítása alatt, folyamatosan küszködött ezekkel a kérdésekkel – de súlyosabb problémákkal is. Ha 1957 nyarán, az Utunkban megjelent cikkek szerint, valóban a „feltámasztás", főként a Gaál Gábor-i örökség folytathatósága kerül napirendre – bár a fiatal Sütő András már igényli, hogy az új Korunk „legyen bátor a dogmatizmus agyelmeszesítő következményeinek felszámolásában" –, hovatovább nyilvánvalóvá válik egyfajta (többfajta) váltás szükségessége.
Már az első, a Főtér 4-5-re nyíló szerkesztőségi kapu mögött erről is kellett vitáznunk. Ma úgy mondanám: elsősorban erről. Ám épp az újraindulás heteiben-hónapjaiban, sőt éveiben – az októberi magyar forradalom ellenforradalommá átminősítése idején a politikai változásoktól különösen félő Romániában – erre nyílt a legkevesebb lehetőség. Lényegében egy évtizednek kellett eltelnie, hogy az önálló gondolkodásnak némi tere nyíljon a Kolozsvárt megjelenő, magyar nyelvű folyóiratban.
A második Korunk-kapu, a hajdani Vármegyeháza nagy fakapuja különös gondolatokat, ellentmondásosabb emlékeket idéz fel. Gondoljuk el: 1974-ben kényszerítik a szerkesztőséget a főtéri megszokott helyiségek elhagyására, most már az ablakaink nem a Mátyás-szoborra néznek; noha szép, tágas szobákhoz, sőt egy 41 m2-es teremhez is jutunk (itt bontakozik ki igazán a Korunk Galéria), de a néptanács épületébe kerültünk – vagyis már nem vagyunk teljesen önállóak. (Ti. közvetlen adminisztratív értelemben, mert a politikai-ideológiai függés változatlan.) Itt éljük át a Ceauşescu-rendszer kemény, nacionálkommunista diktatúraként működő éveit – és nagy reményeket ébresztő bukását. Az 1989. decemberi, úgymond, forradalmat.
A Ion Iliescu-féle „demokráciát". És máris érkeznek az 1990. márciusi marosvásárhelyi hírek, a többszöri bukaresti bányászjárásokról szóló tudósítások. Ebbe az épületbe, a hajdani Vármegyeházba költözik be a város, mindenesetre a kolozsvári magyarok nyílt ellenségének számító polgármester, Gheorghe Funar. Vele pedig a Vatra Românescă elnevezésű nacionalista párt. Egy ideig ellenállunk az újabb költöztetési szándéknak, ülősztrájkot szervezünk a folyosó ajtaja előtt, kihívjuk a tévéstábot, a vátrásokkal, a korabeli városi vezetőkkel vérre menő vitát folytatunk, amikor azonban az ablakunk alatt megjelenik a teherautó, hogy kidobálják bútorainkat, kéziratainkat – tudomásul vesszük a vereséget.
Következik hát a harmadik kapu, a Nagy-Szamos ( Iaşilor) utca 14. udvarának végében nyíló emeleti feljáróé. A tyúkudvar mellett elhaladó munkatársak a meglehetősen sötét szobákban egy fiatalodó szerkesztőséggel s az újraindított Korunk Galéria képeivel, kiállítóival találkozhatnak; klubot is próbálunk működtetni – utóvégre a magunk gazdái vagyunk, távol a funari szellemtől. A kétezres évekig valóban úgy érezhetjük, hogy otthon vagyunk, olcsó állami (városi) bérleményben, nem a hivatalosság szeme előtt, a látszólagos elzártság akár javunkra szolgálhat; a Soros Alapítvány nem csupán a bútorzat megújításában segít, egyéb érdemi támogatást is nyújt, egyebek közt elegáns formai kivitelben szerkeszthetünk a magyar politikai és kulturális hírekből Magropres címmel román intézményeket tájékoztató havi sajtószemlét. A Sajtófókusz („Mi történik Romániában?") már korábban elindul, hetente jelenik meg, és 2008 decemberéig kitart – a 790–791. számmal zárul.
A reprivatizáció, egész pontosan a román ortodox egyház tulajdonába visszakerülő épület, a régi-új tulajdonos visszavonhatatlan akarata teszi szükségessé a negyedik kapu megtalálását. A görögkeletieknek fizetendő, 52-szeresre emelt lakbér (!) kifizetése helyett lehetőség mutatkozik a Rákóczi út 52-be (ismét 52) átköltözni, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, a MÚRE számára 1990 után megszerzett villaszerű, ám rozogának bizonyuló, tehát felújítást igénylő (és már majdnem üres) házba. 2005-öt írunk, itt tiszta, sőt kitűnő a levegő; a Kolozsvárról Münchenbe került gróf Degenfeld Sándor nagyvonalú támogatása, a költséges felújítás teszi lehetővé, hogy a Fellegvár oldaláról befolyó víz ne omlassza ránk a falakat, sőt az alagsori helyiségből stúdiógalériát alakíthassunk ki.
A pénzügyi gondok nem szűnnek meg, adminisztrációs hibák folytán már-már elárverezik fejünk fölül a MÚRE tulajdonát (49 éves koncesszióban nekünk kell működtetnünk) – most a közösségi segítség, a Communitas Alapítvány szól közbe, oldja meg az égető gondot. Vagyis lehet tovább szerkeszteni, szervezni Korunk Akadémiát (szerkesztőjelöltek, jövendő műfordítók számára – később belvárosi helyszíneken elindul a történészek nagy sorozata); és fiatalokat vendégül látni a Korunk Stúdiógalériában, könyveket kiadni, évről évre jutalmazni leghűségesebb munkatársainkat a Korunk Kulcsával. Időközben elválunk a bukaresti művelődési minisztériumtól, a Korunk Baráti Társaság a gazda („magad uram, ha szolgád nincs"), pályázni tudunk Kolozsvárt, Budapesten és Bukarestben. A folyóirat pedig minden hónap elején megjelenik, időnként tiszteletdíjat is tudunk fizetni a külső munkatársaknak. És persze fiatalodunk – a 90 közelében...
Kántor Lajos
A szerző kolozsvári irodalomtörténész, a Korunk volt főszerkesztője
Krónika (Kolozsvár)

2016. április 25.

Snagovi iratok, évfordulós emlékezet
Noha jól látható, kiszámítható, hogy az1956-os történések 60. jubileumának közeledtével kézenfekvően meg fognak szaporodni a visszaemlékező, elemző vagy értelmező kiadások, ám talán még ezeknél s a visszaemlékezések vagy retro-értékelések kínálkozó sokaságánál is beszédesebbek lehetnek maguk a nyersen, de alapos lábjegyzetekkel közreadott eredeti dokumentumok!
Egy román miniszterelnöki ajándék, Iliescu és Nastase személyes gesztusa a Román Információs Hivatal és a volt Securitate anyagaiból válogatott (47 kötetnyi) irategyüttes jelent meg az 50. évfordulóra, mely a Nagy Imre és fogolytársainak leveleit, jegyzeteit, tárgyalásait, kommunikációs kísérleteit, s egyáltalán: a snagovi kényszerelhelyezés időszakában keletkezett írásos forrásokat közli.[1] E kötet (a maga koránt sem épp kicsiny terjedelmével) a szerkesztők negyven oldalas ismertetőjével kezdődik, melyben okadatolt tényeket közölnek, majd Lukács Györgyről készült 1956. novemberi iratot tárnak elénk, s ezt követően már rögtön rabjai is lettünk a jelentések jelentéseinek – erre ébredünk rá egyhamar. A Feljegyzések a beszélgetésekről fejezet az alaphangot, a Politikai levelek blokk a korjelenségeket, a Politikai jegyzetek pedig a szereplők „kitörési kísérleteit”, elrablásuknak Lukács Györgyéhez hasonló státuszdiskurzus-jellegét, és a Függelék a korabeli szovjet-román-magyar intézkedések kísérleteit pontosítja. Zárul a kötet a „snagovi csoport” tagjainak (mintegy húsz oldalon át sorjázó) rövid életrajzával ér véget, majd a Névmutató zárja a kötetet, melyet ekképp letenni nemigen lehet, csakis úgy, ha rögvest a többit, életrajzokat, esszéköteteket, életmű-részleteket, a többoldalú megközelítéshez szükséges újabb dokumentumokat, életút-narratívákat, további bibliográfiákat vesszük elő…
Bizonnyal azt hihetnénk:végtelen mennyiségű sztori, elbeszélhetetlen zártság és morálfilozofikus rétegzettség, politikai és mentális csalatkozás, meghasonlások és fölfejlések hekatombányi tömege van jelen egy ilyen kötetben, melyekre elég pusztán utalni, s máris mindenki sejti, mit várjon tőle. Ámde ami épp a legizgalmasabb, az nem ebben lakozik. Hanem magában a kommunikációban… – a közlés (levelek, „feliratok”, petíciók, tudósítások, vallomások, segélykérő próbálkozások) lehetőségének és értelmének hitében, a naplóírás vagy levelezés vágyálmában, az elkobzott üzenetek rejtett jelképiségeiben, a monologizáló személyiség reményteljes kapcsolatkereséseiben, a magát föladni nem akaró Én túlélési vízióiban. Az elmúlt tíz-húsz esztendőben roppant újszerű, s ezért korszakos divatot teremtő hatású lett a vallomásos mutatkozás, az életút-képekben rejlő át- és kibeszélési „gyógyítás” eszköze, sőt a minderre rátelepülő társadalomtudományi kutatások módszertani érzékenység-változása is.
E kötet, bár leginkább (s a látszat szerint) „csak” dokumentumkönyv (a „csak” itt jelentéses kicsinyítésként van jelen, természetesen…, hisz indításként épp ennek végtelen nagyszerűségéről szóltam…), épp ezt a leküzdhetetlen sokféleséget, az ideák és ideológiák, rejtések és közlések, sugárzások és rejtekezések dinamikáját jeleníti meg – idejemúlhatatlan hitelességgel. Ennél többet könyvtől nehezen, inkább csak értelmezői önmagunktól várhatunk.
Avagy a megértő Időtől, mely értelmet ad a titoknak, a rejtélynek és a belátásra épülő fohászoknak, a vallomásos szereplőknek, a kiutat kereső foglyoknak, a „cseléd”- és besúgó-környezetnek, s mindannak, ami politikai foglyokat, /menekülteket!/ napi létmód és reménykeresés szintjén tesz kiszolgáltatottá, bizakodóvá, vagy reménytelenné.
Sokra értékelendő ma már e forrásközlés, s nem egyszerűen vagy nem pusztán azért, mert rendszerváltó ürügy lett ’56-ból Magyarországon, hanem mert a „szürke” dokumentumok szereplői emberi emberek, reménykedő-jobbító, meghurcolt vagy csalatkozott politikusok, családok együttese, kapcsolatok és belső szeretetviszonyok egész arzenálja valóban, s ezt magában is rejti a könyv.
Rejteni is persze csak addig tudja, míg „ki nem olvassuk” belőle…
[1]A snagovi foglyok. Nagy Imre és társai Romániában. Iratok. Összeállította, szerkesztette és bevezette Baráth Magdolna – Sipos Levente. Napvilág Kiadó – Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2006., 464 oldal.
A.Gergely András
maszol.ro

2016. április 30.

„Behavazott” kisebbségi ügyek (Tőkés Lászlóval a védhatalmi státus elő- és utóéletéről)
A magyar kisebbségi ügyek európai képviseletéhez akár a migránshullám farvizét is igénybe kell venni, tartja Tőkés László EP-képviselő, akivel kitüntetése visszavonásáról is beszélgettünk.
– Hogy érzi magát mostanában Brüsszelben?
– Mi tagadás, van bennem némi félsz, de inkább amolyan tudatalatti. Amikor legutóbb végigjártam az újra kinyitott brüsszeli Zaventem reptér mintegy másfél órás biztonsági akadályversenyét az autós sorompótól a beszállókapuig, megborzongtam: uramisten, ezután ebben lesz részünk? Körülöttem az emberek ugyanúgy itták a kólájukat, cipelték a csomagjaikat, előzékenyek voltak egymással, mosolyogtak, mint néhány héttel korábban. Mégis azt éreztem, hogy mindenre rányomja bélyegét a legutóbbi események nyomán kialakult félelem.
– És amúgy hogy érzi magát az unió fővárosában?
– Felemásan. Amikor az Európai Parlamentbe kerültem, azt hittem, saját gondjainkat vihetjük a világ elé, fórumra találnak saját erdélyi kisebbségi problémáink. Ezzel szemben bizonyos értelemben nekem is a nyakamba kellett vennem Európa, a világ problémáit, ilyen értelemben átrendeződtek a fejemben a nemzetközi gondok. Egyfajta globalizáció ment végbe bennem, más hierarchiába és összefüggésrendszerbe kerültek az aktuális problémák. Itt van például a migráció kérdése. Előtte Erdély Kárpátokon túlról érkező bevándorlóinak problémája kötötte le a figyelmünket, akik milliós nagyságrendben érkeztek térségünkbe új hazát keresni. Ezzel párhuzamosan viszont azzal kell szembesülnünk, hogy a világ különböző részeiről érkező migránsok hullámverésében a hagyományos, a nemzetek közösségére épülő Európa hasonló problémákkal küszködik, mint a mi nemzeti közösségünk otthon, Romániában. Egész életem hitünk őrzésében, egyházaink szabadságának és kisebbségi egyházaink védelmének jegyében telt. Most azt kell tapasztalnunk, hogy az egész európai kereszténység visszaszorulóban van, és nemcsak az államideológiai alapú ateista diktatúra, hanem a szekuláris, elvallástalanodott, álliberális, intoleráns Európa is hátrányos megkülönböztetéssel sújtja. – Mindez saját prioritáslistájának átrendeződését is magával hozta?
– Átalakulásról nincs szó, némi „nemzetköziesedésről” viszont igen. Hasonló problémákkal találkozom nemzetközi szinten, mint idehaza – másmilyen módon. Mert könnyű belátni, hogy míg hitünket, hagyományainkat, anyanyelvünket védjük, a kisebb-nagyobb európai nemzetek, közösségek érdekeivel találkozunk. Nekem hasonlóképpen fáj a német nemzeti öntudat háttérbe szorulása, mint a magyar nemzettudat sorvadása. Mert ma elképzelni sem lehet, hogy egy német kijelentse, amit itthon azért már egyre kevésbé szégyellünk: magyarnak lenni jó. De fájdalmas a találkozás a nivelláló típusú, az emberi jogok ügyét polgárjogi kérdésre szűkítő nézetekkel is, amikor a francia állampolgárság révén egyenlőségjelet tesznek a muszlim arab és a született francia közé. Mert miközben szeretettel nyújtok kezet a bevándorló muzulmánnak, Franciaországot a franciák és a francia kultúra hazájának tekintem. – A kettős mércét azonban igen mély beágyazottságból kell előrángatni... – Jómagam is a kettős mérce alkalmazását tartom Európa egyik legsúlyosabb problémájának. A Kárpát-medencei Képviselők Fóruma legutóbbi ülésén Szili Katalin tudatosította, hogy kétszer akkora az Európai Unió területén élő hagyományos kisebbségek létszáma, mint a migránsoké. Ennek ellenére az előbbiek ügye iránti figyelem eltörpül a bevándorlók egyéni jogai iránti aggódás mellett. Némi túlzással ma világbotrány lesz abból, ha a szerb–horvát határon rálépnek egy migráns lábára, tévéállomások tucatjai riogatják a világot, hogy nem tartják tiszteletben a hívatlanul ideérkező, netán gazdasági menekültnek számító migránsok emberi jogait.
– Nem lehet ebből tőkét kovácsolni? Elképzelhető, hogy a romániai magyarok tyúkszeme megtaposásának fájdalma is könnyebben elgyűrűzik Brüsszelig? – Akár így is kezelhetjük a kérdést, de érzéseim ebben a tekintetben is felemásak. Az unióban ugyanis még odáig sem jutottak el, hogy tudomásul vegyék a külhoni magyar kisebbség létét, kollektív jogait. Ezért aztán annak az alapvetően fonák helyzetnek is örülnünk kell, hogy Lomnici Zoltán azzal kampányolt a minap a brüsszeli restitúciós konferencián, hogy mivel nemcsak a kisebbségi keresztényeket sérti az ingatlan-visszaszolgáltatás kelet-európai akadályozása, hanem a cigányokat is, a rájuk való tekintettel is fel kell gyorsítani a restitúciót. Lomnici logikája szerint, mivel létezik egy erős hátszéllel rendelkező európai cigány stratégia, a magyar ügyet az vinné előbbre, ha a cigány érdekeket is csatlakoztatnánk. Nosza, hivatkozzunk a cigányokra, akkor több esélyünk van saját jogaink érvényesítésére. Ezzel párhuzamosan oda jutottunk, hogy a migránsügy farvizén próbáljuk bevinni Európába a hagyományos kisebbségek kérdését. Örüljünk neki? – Három évvel ezelőtt Tusnádfürdőn szorgalmazta, hogy Magyarország vállaljon védőhatalmi szerepet az erdélyi magyar kisebbség érdekében. Felvetése a Románia Csillaga érdemrend visszavonását hozta maga után. Megbánta netán? – Szó sincs róla. A becsületbíróság közel húszoldalas indoklást állított össze az érdemrend visszavonásának alátámasztására, amely tömörnek szánt foglalata a ceauşista-szekurista idők magyarellenességének. Mintha az iratot a volt Securitate Magyar irredenták ügyosztályának – volt ilyen! – szakértői állították volna össze. Ha valaki viszont akarja látni a hajdani horthysta-fasiszta ellenes frazeológiát, diskurzust, ez az indoklás ajánlott olvasmány. Elítélésemben a hajdani intézményes magyarellenesség nyer megfogalmazást, amely nem csak ellenem jelent fenyegetést. Ahol ilyesmi megtörténhet, ahol a bíróság igazat ad két volt titkosszolgálati vezető vádaskodásának, abban az országban senki sem érezheti biztonságban magát.
– A tusványosi segélykiáltás hirtelen felindulásból hangzott el, vagy előzetesen egyeztetett témafelvetés volt?
– Részemről teljesen tudatos volt, napokon át készültem rá, hiszen a védőhatalmi státust a dél-tiroli minta alapján nagyon hasznos politikai eszközként kezelem. Ugyanakkor semmiféle egyeztetés nem volt, attól tartottam ugyanis, ha kikérem a miniszterelnök úr környezetének véleményét, azt a bölcs tanácsot kapom, hogy ne vessem fel a kérdést. Hasonló okokból a román–magyar alapszerződés felülvizsgálata ötletének felvetését sem beszéltük meg előzetesen. Holott mindkettőt időszerűnek tartottuk. A védhatalmi státus felvetését megfogalmazásában sem Orbán Viktor, sem a Nemzetpolitikai Államtitkárság nem támogatta azóta sem, következményeitől azonban mindig megvédtek. Ebben az összefüggésben rendkívül nagyra értékelem a Magyar Becsületrend ideítélését, ez a kitüntetés gyakorlatilag teljesíti a védhatalmi státus kívánalmait személyem vonatkozásában. Nekem azonban az az elsődleges fontosságú, hogy az elszakított területek magyarjai szabadon élhessék meg magyarságukat a szülőföldjükön, és teljes értékű életet élhessenek.
– Úgy tűnik azonban, hogy mindig van lejjebb. A kisebbségi kérdésekben Romániában tapasztalható visszarendeződés körülményei között milyen stratégiai-taktikai átalakulásokat, módszereket, témafelvetéseket tart szükségesnek?
– Egyértelműen rendszerváltozásra van szükség a kisebbségpolitikában, az általános romániai rendszerváltozás ugyanis alig közelített ezen a téren a demokratikus követelményekhez. Románia a kommunista időkhöz hasonló kirakatpolitikát folytat a kisebbségpolitika tekintetében, legfeljebb némi demokratikus álcát öltve magára. Önálló magyar politizálás kell, ennek az igénynek azonban az RMDSZ messze nem akar vagy nem képes eleget tenni. De európai viszonylatban is áttörésre van szükség, az egyéni jogokon alapuló, a diszkrimináció tilalmának általános alapelvein nyugvó, szűkkeblű kisebbségpolitika tanúi vagyunk. Az unió „ostromát” egy pillanatig sem szabad abbahagyni, de kétségtelenül egyre szűkebb a tér: a migránsok kérdése egyértelműen „behavazott” minden kisebbségi kérdést. Fájdalmas a beismerés, de szükséges: ha elméleti szinten folyamatos is e problémák újrafogalmazása, gyakorlatilag helyben topogunk.
– Sokan azt tartják, a kelet-európai országok egyik tragédiája, hogy demokratikus átmenetük hőseit képtelenek voltak megvédeni – esetenként saját maguktól is. Önre is vonatkozhat ez a megállapítás?
– Neumann Ottó nagyváradi származású újságírót idézem a kilencvenes évek elejéről: maradtál volna szimbólum… Ha maradtam volna a még Ion Iliescu által is forradalmi hősnek nevezett státusban, biztosan semmi baj nem lenne most velem. Engem változó intenzitással, de gyakorlatilag folyamatosan le akartak vadászni az elmúlt bő húsz esztendőben. Hol politikai, hol egyházi, egyetemi alapítói-irányítói, de magánemberi minőségemben is karaktergyilkossági kísérletek célkeresztjében állok. A legnagyobb eddigi teljesítményemnek azt tartom, hogy képes voltam a felszínen maradni, mert amúgy nem terem fű a magamfajta politikai és nemzeti közszereplőnek. A hibáim felsorolására pedig nem lenne elegendő ez az újságfelület.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. május 5.

Beszélgetés Bognár Leventével – nyakkendő nélkül
Bírni kell cérnával
– Tősgyökeres aradi vagy.
– Igen. Aradon születtem, itt jártam iskolába, itt dolgozom, itt élek. Óvodától érettségiig aradi oktatási intézmények padjait koptattam. Az elemit az 1-es számú általános iskolában, az V–VIII. osztályt a 2-esben, a középiskolát pedig a 3-as Líceumban. Azután Temesváron a Műszaki Egyetem vegyészmérnöki karát végeztem el.
– Iskolai éveid során voltak-e kedvenc tanáraid?
– Meghatározó tanáraim voltak, akik a hozzánk való viszonyukkal nyomatékosan befolyásolták, mennyire tudtunk közösségben gondolkozni. Egyikük Erdélyi Károly, aki osztályfőnökünk volt. Nagyon jó közösségi osztályszellem alakult ki nálunk. Szintén meghatározó volt Kovách Géza szerepe, akivel osztálykirándulásokon vettünk részt, együtt nótáztunk, meglátogattunk jelentősebb, erdélyi történelmi emlékeket...
– Ki tanította a kémiát?
– Az iskolában Urbán József volt a kémiatanárom, de vakációkban foglalkozott velem Réhon József is: laboratóriumi gyakorlatokat végeztünk együtt, országos olimpiára készültem vele. Tehát nekem a kémia jutott, pedig rajzolgattam is, és kacsingattam a műépítészet felé. Végül is engem érdekelt mind a makro-, mind pedig a mikrokozmosz. És a kémia arról szól, hogy miből áll az anyag, hogyan épült fel a természet...
– Manapság jut még időd nyomon követni a kémia legújabb eredményeit?
– Elfoglaltságom miatt, sajnos, nincs túl sok időm erre, de szívesen nézek a tévében ismeretterjesztő műsorokat. Mindig felkapom a fejem, amikor valami új, korszakalkotó felfedezésről ad hírt a média. Az ember kultúrájához tartozik, hogy ismerje környzetét, azt a világot, amelyben él.
– Hogy érezted magad a Temesvári Műszaki Egyetemen?
– Számomra egyfajta csalódás volt az egyetem. Az anyagszerkezet érdekelt molekuláris szinten, viszont a műszaki egyetem inkább technikai információkat közölt. Hamar rájöttem, hogy az akkori tanítás nem eléggé ösztönözte a kreativitást. A kommunizmusban eléggé beszűkült típusú intézmény volt az egyetem. Ez a felfedezés először megdöbbentett.
– Nem okozott nehézséget a román nyelvű egyetemen az, hogy iskoláidat magyarul végezted?
– Nem volt borzasztó nehéz az átmenet. Igaz, hogy felkészülésem során kénytelen voltam sok román nyelvű szakkönyvet, szaklapot, példatárat lapozgatni. Mondhatnám, hogy az iskolában kétnyelvű volt a felkészülésem. És ez mindenképpen előnyömre szolgált.
– Nehéz volt az egyetem?
– Előtte a kilenc hónap katonaság volt számomra rendkívül nehéz. Az értelmetlen idővesztés teljesen lehangolt. Pozitívumként mondhatom, hogy ott sok mindent sikerült megszoknom, nőtt a tűrőképességem...
– Hova helyeztek az egyetem elvégzése után?
– A temesvári egyetem szigorúbb osztályozása miatt Aradra, a Vegyipari Kombinátba a Kolozsváron végzettek kerültek, akik általában nagyobb jegyeket kaptak, és így magasabb átlagokat értek el. Aradiaknak nem járt elsőbbség. Így nekem Craiova jutott. Egyébként, az Aradra helyezettek sem akartak itt maradni... Rövid idő után megkaptam az áthelyezésemet, hazajöttem a Vegyipari Kombinátba. Hamar szembe találtam magam a rideg valósággal. Mivel megszakítás nélküli termelés folyt, olykor reggeltől-reggelig kellett dolgozni. Nagy felelősséggel járó munka volt. Marosvásárhelyen láttam egyszer egy ittenihez hasonló berendezés robbanását; akkor megértettem, mire képes a 160 atmoszféra. A fizetés is gyenge volt, mindent a párt felügyelt, sokszor nem volt gáz, nem lehetett termelni, messze is volt otthonomtól a kombinát. Négy év után, az első adódó alkalommal eljöttem onnan. Annak ellenére, hogy Romániában a legjobban felszerelt ammóniagyár volt. Egyes berendezések magasabb technikai színvonalúak voltak, mint azok, amelyekről az egyetemen tanultunk.
– Az egészségre nem volt ártalmas ott dolgozni?
– Erős volt az ammóniaszag, nagy volt a zajszint. Végül átlyukadt orrsövénnyel jöttem el. Az óragyárban folytattam, a galvanizálásnál. Érdekes munka várt ott is. Tetszett, csak az volt a gond, hogy a kommunizmus vége felé export minőséget kellett létrehozni teljesen minősíthetetlen anyagokból.
„Mindig tisztelettel néztünk fel az iskolára”
– Azt tapasztaltam, hogy szívügyednek tekinted a Csiky Gergely Főgimnázium támogatását, rendkívüli módon kötődsz az iskolához. Mi késztetett erre?
– Elsősorban egykori alma materem emléke. Mi mindig tisztelettel néztünk fel az iskolára. Aradon a magyar iskola jelkép is. Fontosnak tartottuk, hogy arra a szintre hozzuk fel, amilyennek lennie kell Aradon egy középiskolának… Ezt az iskolát meg akarták szüntetni, lépésről-lépésre leépítették, elvették a státuszát… Arra gondoltunk, hogy annak idején, Trianon után, miután elvették a magyar oktatási hálózatot, elődeink a semmiből teremtettek egy iskolát. A forradalom után, bízva a szabadságban és a lehetőségekben, mint tisztségviselő, feladatomnak tekintettem, hogy ezen a területen a lehető legtöbbet tegyük meg. Kezdve az iskola státuszának a kérdésétől az épület belső és külső modernizálásáig, hogy azt mondhassuk, ez az oktatási intézmény, amelyhez kötődünk, minden szempontból vonzó és megfelel a modern kor követelményeinek. Azért harcoltunk, hogy az egyedüli aradi magyar iskola egy bizonyos szintet képviseljen. Elsődleges feladat volt: az oktatás, a kultúra és az egyházak támogatása. Hisz ezek a közösség tartópillérei, amelyek meghatározzák identitásunk megmaradását.
„Nagyon bíztunk a változásokban”
– Hogy kerültél kapcsolatba a politikával?
– Először is az a kérdés, hogy mit nevezünk politikának. Azt mondom, hogy az is politika, ha az ember megvallja a magyarságát. A ’89 előtti nacionalista–kommunista helyzetben népszámláláskor vagy a magyar rendezvényeken kisebbségi politikai hozzáállásunkat fejeztük ki. Avval is, hogy magyar iskolába adtuk gyerekeinket.
– ’89 előtt párttag voltál?
– Nem voltam párttag, de voltak élményeim. És nem pozitívak. Volt alkalmam megutálni a diktatúrát, az elnyomó rendszert, amely nem a szabadságról szólt.
– Értek kellemetlenségek?
– ’74-ben, amikor a 125 éves megemlékezés volt a Vesztőhelyen, amikor először hallottam köztéren a magyar himnuszt, amikor elhelyezték a vértanúk földi maradványait a Vesztőhelyen, végzős diákként, mi is kimentünk oda, majd este be akartunk jutni a Kultúrpalotában tartott ünnepi rendezvényre, amelyre a színészóriás, Bessenyei Ferenc is eljött Budapestről. Nem engedtek be. Egy ismerősünk azt mondta, be tudunk menni hátulról is. Megpróbáltuk. Megjelent a rendőrség. Leigazoltattak, és azzal fenyegettek meg, hogy ha nem húzzuk el azonnal a csíkot, a rendőrségen fogunk aludni... Akkor jöttem rá, hogy – bár betöltöttük a 18. évet – nem hagyják, hogy szabadon mozogjunk. Később, a katonaság idején, majd az egyetemen rájöttünk, milyen módon kell bizonyos dolgokat elfogadnunk. A párttag kollégáknak, például, előnyeik voltak; még a kihelyezésnél is plusz pontokat kaptak a párttagok.
– Politizáltál az egyetemen?
– Volt egy mai napig tartó baráti kapcsolatom egy görög fiatalemberrel, csoporttársammal, aki úgy jött ide Görögországból, hogy ott harcoltak a katonai diktatúra ellen, és megbuktatták azt. Elindult náluk a demokratizálódás. Legalább ezer görög egyetemista tanult akkoriban Temesváron. El is mentem egy ülésükre; elnököt kellett választaniuk. Alkalmam volt látni, hogyan működik egy valódi demokrácia. Kiabáltak is, ütköztették a véleményeket, és mindenki érvelt... Éjszakába nyúló beszélgetéseink voltak, amelyeken kifejtettük, mit kellene tenni, hogy egy diktatúrát meg lehessen buktatni, hogyan kéne működnie egy demokratikus társadalomnak, milyen elvek alapján, hogyan kéne lebonyolítani a választásokat? Tehát már egyetemista koromban kialakult egy elképzelésem a demokráciáról... Görög barátom meggyőződéses kommunistaként jött Romániába. Amikor hazament, megmondta, hogy látta, mit jelent a kommunizmus, és visszaadta a pártkönyvét; nem akart részt venni abban, ahogy tönkreteszik az országát. Tisztán látta nálunk, hogy hova vezetett a kommunizmus.
– Ezenkívül milyen események alakították politikai fejlődésedet?
– Sokat hallgattuk a Szabad Európa Rádiót. A csehszlovák események idején, ’68-ban még kicsi voltam, a lengyelországi megmozdulásokat már egyetemistaként éltem meg, azután volt nálunk, Brassóban a munkásfelkelés… Nagyon bíztunk a változásokban. Egy demokráciát szerető embernek két alternatívája volt: vagy elmegy az országból, vagy várja a pillanatot, amikor ő is beleszólhat…
– Hogy élted meg ’89 decemberét?
– Az óragyárban ért a változás kezdete. December 21-én reggel, amikor lőni kezdtek, bezárták a gyár kapuját, senkit sem engedtek ki. Bentről úgy hallatszott, hogy több ezren haltak meg az utcán. Kitódultunk az ablakokon keresztül, vagy átugorva a kerítést, óriási eltökéltséggel. Rendkívül optimisták voltunk. Az óragyárban a város első vállalati szakszervezetét én jegyeztettem be. Már akkor láttuk, hogy Iliescuék elkezdik maguk alá gyűrni az országot. A gyáron belül is megjelentek az Iliescu-féle párt emberei. Ők akkor azt ígérték, hogy nem vesznek részt a választásokon. Amikor láttuk, mennyire nő a befolyásuk, ellenszervezkedésbe kezdtünk. Jóba lettem az akkori mérőműszergyár képviselőjével és más román meghatározó személyekkel, akikkel eldöntöttük, hogy a Temesvári Kiáltvány szellemében harcolni fogunk a valódi változás eléréséért. Azután a tragikus marosvásárhelyi pogromot látva, megállapítottam: ahhoz, hogy változás legyen országos szinten, mindenkinek saját helyén kell dolgoznia a változásért.
– Megalakult az RMDSZ...
– Az első napokban beiratkoztam az RMDSZ-be, úgy mint több ezer ember Aradon. Arra gondoltam, hogy együtt kell működni a románokkal, nem tekinthetjük kizárólag sajátunknak a forradalmat, ha egyáltalán az volt. Fontosnak tartottam, hogy ne szigetelődjünk el.
– ’92-ben részt vettél az első szabad helyhatósági választásokon.
– Akkor kezdtem komolyabban odafigyelni a feladatokra, és tanácsosjelöltként indultam, Moisescu volt a polgármesterjelölt. Közös listát indítottunk a román pártokkal, én is rajta voltam a sor vége felé óragyári mérnök minőségben. Sokat dolgoztam együtt kollégáimmal azért, hogy ne az Iliescu-párt jelöltje, hanem Moisescu nyerjen. És ő nyert. Annak ellenére, hogy a második fordulóban megjelentek a városban olyan szórólapok, amelyek szerint: „aki Moisescut támogatja, az a magyar tankok bejövetelére szavaz”. Kiéleződött a harc, mert mi is ott álltunk Moisescu mellett, aki igazi demokrata volt; számomra ő volt a helyi demokrácia szimbóluma.
– Akkor tanácsos lettél?
– Nem lettem tanácsos. Év vége felé Cziszter Kálmán, az RMDSZ Arad megyei elnöke felkért, hogy jelentkezzem a megyei ügyvezető elnöki választásra. Én is jelentkeztem a megmérettetésre, és odakerültem. Ki szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem annyira politikai, mint inkább kisebbségpolitikai feladat, érdekvédelmi munka volt. Lévén hogy akkor 15% (ma már csak 10%) a magyarság aradi jelenléte, a harcunk nem szólhatott a hatalom megszerzéséről. Mindig el szoktam mondani, hogy a tisztség nem hatalom, hanem közösségi szolgálat, egy felvállalt felelősség.
– Milyen feladatokat kaptál?
– Mint ügyvezető, a szervezési feladatokat vettem át, ami az egész megyét átfogta, ezen kívül Hosszú Zoltán szenátori irodáját vezettem ’96-ig. Később az Arad megyei RMDSZ elnöki tisztét is elfoglaltam 2011–2015 között.
– Ott kellett hagynod az óragyárat.
– Nem volt könnyű döntés. Két hét gondolkodási idő után történt meg. Nem volt akkor már felhőtlen a feladat. De arra gondoltam, hogy elődeink nehezebb körülmények között is vállalták a magyarságért való kiállást. Akkor, ha most ezt elvárják tőlem, ne zárkózzam el. Nekünk, értelmiségieknek, akik változást akarunk, felelősséget kell vállalnunk a közösségért.
– Hogyan folytatódott pályád?
– Amikor eljött a Constantinescu-éra, azt gondoltam, most már biztosan elért Romániába is a változás szele.
– Többször éreztük így az utolsó évtizedek során...
– Országos szinten is kormányzati felelősséget vállalt az RMDSZ. Akkor lettem alprefektus. ’96-tól 2000-ig foglaltam el ezt a tisztséget. 2000-től városi tanácsos vagyok és alpolgármester.
– Nem lehet könnyű feladatod.
– Nem egyszerű. A tanácsban két szavazattal a 23-ból nem mi vezetjük ezt a várost. De mindig próbálunk olyan megoldásokat találni, hogy lépésről-lépésre el tudjuk érni kisebbségi céljainkat.
– Úgy tudom, hogy mint alpolgármester, elsősorban a város kulturális életével foglalkozol.
– Is, mert nincsenek annyira leosztva a feladatok. Hozzám tartozik a költségvetés végrehajtása, a vagyonkezelés is bizonyos szempontból és egyéb társadalmi szektorok felügyelete.
– Milyen politikai sikereket értél el eddig?
– Úgy érzem, az a siker, ha a közösség asztalára le tudunk tenni valamit. Az a siker, ha a munkának eredménye van.
– Felsorolnál néhány konkrétumot?
– Megemlítem elsősorban, hogy hosszú küzdelem után sikerült önállóvá tenni, és fejleszteni a magyar iskolát, de megjegyezném, hogy a kerületi tanintézményeket is korszerűsítettük. Kulturális örökségünk szempontjából pár dolgot megmentettünk, illetve helyre tettünk. Sikerült jobban kihangsúlyoznunk azt, hogy még mindig itt vagyunk, és ez a város azon értékek összessége, amelyeket különböző etnikai és vallási közösségek hoztak létre, és ebben az aradi magyarság fontos szeletet mondhat magáénak. De több olyan kezdeményezésem volt, amit már az önkormányzatban megvalósítottunk, ami a városfejlesztésére vonatkozik és uniós pályázati finanszírozást nyert, vagy már hagyománnyá vált sport- és kulturális rendezvények.
– Nevezz meg, kérlek, néhány konkrétumot!
– ’99-ben, több éves előkészületek után, kihoztuk a várból a Szabadság-szobrot, a Szabadság-szobor felállításának folyamatában is megtettem a kötelességemet. Ne felejtsük el a Szentháromság-szobor visszaállítását, a Nepomuki Szent János-szobor megmentését. Megemlíteném, hogy harcoltam azért, hogy magyar utcaneveket fogadjanak el, emléktáblákat helyeztünk ki, szobrot állítottunk Fábián Gábornak, Salacz Gyulának, felújítottuk az újaradi Szentháromság-szobrot, kialakítottuk a gáji Gizella teret és el is fogadtattuk ezeket. Mindig fontosnak tartottam meggyőzni polgártársaimat, és bebizonyítani, mennyire fontos személyiségei voltak a városnak ezek az emberek. Ezért is hangoztatom gyakran, hogy értékeinket kétnyelvű kiadványokban kell megismertetnünk a többséggel. Annak is nagyon örülök, hogy október elsejétől sikerült viszontlátni a múzeumban a ’48–‘49-es ereklyéket. Huszonöt éves munka van e siker mögött. Ez csapatmunkát igényelt.
– Szerintem említést érdemel az Aradi Kamaraszínház is.
– Mindenképpen. Az Aradi Kamaraszínház egyik aradi sikertörténetünk, amely a lelkes aradi fiatal színházi szakemberek hozzáértését dicséri. Biztosítani kellett a magyar színjátszás támogatási kereteit. Itt mondanám el, mennyire fontosnak tartom, hogy a magyar adófizető polgárok pénzéből jusson a mi kultúránkra is. Ehhez politikai lobbi kell. Szerintem addig, amíg a mi identitásunkat a kultúra határozza meg, ezt a feladatot a továbbiakban is nagyon fontos felvállalni.
– Hogy érzed, mennyire becsülik meg a munkádat?
– Nekem az az igazi elismerés, ha egy-egy rendezvényre sokan eljönnek. Ez lehet a jól végzett feladat nyugtázása. És mindenképpen közösségi élmény, ha tudunk együtt örülni.
– Milyen rendezvényekre gondolsz?
– Majális a gokartpályán, magyar bál az Expóban, iskolai ünnepélyek, egy-egy színházi előadás, könyvbemutató vagy képzőművészeti kiállításmegnyitók, templombúcsúk, szoboravatás, és még sorolhatnám civilszervezeteink rendezvényeit.
– Vannak díjaid is. Nemrég kaptad meg, elsőként, az EMKE Kötő József-díját.
– A sor elején áll a Fényes Elek-díj, amelyet a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság ítél oda. A Pécsi Pro civitate, a Gyula Város díszpolgára cím vagy a tavaly átvett magyar állam által adományozott Magyar Érdemrend tisztikeresztje is igen megtisztelő. A legfontosabb azonban az, hogy a közösség legyen megelégedve. A közösséget szolgálni csak a közösséggel együtt lehet.
„Ebben a városban minden kő és tégla jelent nekem valamit”
– Mi az, ami legjobban köt ehhez a városhoz? Miért szereted Aradot?
– Először is szülővárosom. Nagyon sok emlék köt hozzá, az értékek, amelyek a városképhez tartoznak, egyedi, gyönyörű homlokzatú épületei. Ebben a városban minden kő és tégla jelent nekem valamit. A hangulatos Maros-part, ami immár aradikum. Ezek tettek engem aradivá. Ezáltal azonosulok a városommal. Ez talán több mint szeretet.
– Milyen utakon jutnak el hozzád az állampolgárok visszajelzései?
– Ma is volt fogadóórám, voltam kint egy kerületben is. Részt szoktam venni kerületi találkozókon, ha szünet van a színházban vagy bálban vagyunk, az emberek kérdezgetnek, beszélgetünk...
– Jellemzi-e az aradiakat a lokálpatriotizmus?
– A lokálpatrióta magáénak érzi a várost. Az a jó, ha az emberek nem a városból, hanem a városért élnek. Ahhoz, hogy jól működjön a város, szükség van az elhivatott lokálpatriótákra, s úgy látom, még szép számban vagyunk.
– Milyen a viszonyod általában az emberekkel? Tisztelnek?
– A kölcsönös tiszteletnek vagyok híve. Tiszteletet csak akkor várhatsz el, ha te is tiszteled a másikat. Fontos, hogy az ember állandó jó viszonyt tudjon ápolni a közösség tagjaival.
– Vannak példaképeid?
– Mindig az elhivatott és az elvhű embereket tiszteltem.
– Vannak-e igazi barátaid?
– Az az igazi barát, aki önzetlen. Az egyik például Görögországban él, kollégám volt az egyetemen. Néhány volt osztálytársammal nagyon közeli kapcsolatban vagyok; rendszeresen találkozunk. És több igazi bajtársam van, akikkel együtt dolgoztunk, dolgozunk a közösség érdekében. Mások, sajnos, már nincsenek az élők sorában.
– Vannak irigyeid?
– Nem tudom, de lehet, akadnak olyanok, akik nem tudják elképzelni sem, milyen sokrétű munkát kell végeznem. Benne van a pakliban, hogy egyesek egyenlőségjelet tesznek a felelőtlen és az elhivatott politikus között. Sajnos sok a rossz példa napjainkban. Az alázattal végzett feladat megóv az irigyektől.
– Érzel tiszteletet az aradiak részéről?
– Különböző alkalmakkor, amikor találkozom az emberekkel, azt látom, hogy nem fordulnak el tőlem, el tudunk beszélgetni, tisztelettel tudunk szót váltani egymással, megkérdezik, hogy vagyok...
– Románok részéről érzel rokonszenvet?
– Egyesek részéről igen. Van olyan eset, amikor kimondják, jó hogy itt a Bognár, mert vele meg fogjuk oldani a problémánkat. Hallottam már olyan véleményt, hogy „habár magyar, de rendes ember!” Ebben a tisztségben, amit az ember elvállalt román közegben, feltételezhető, hogy rajta keresztül a magyarságról is képet alkotnak, beazonosítják. Kisebbségi sorban az embernek tudnia kell, hogy mikor mit engedhet meg magának.
„Nem kötöm magam egyfajta ideológiához”
– Politikai beállítottságod?
– RMDSZ-es politikusként élek a köztudatban, de számomra a szövetség egy érdekvédelmi szervezet. Nem kötöm magam egyfajta ideológiához. A magyarság érdekei melletti kiállás eleve nemzeti vonal. Egyébként demokratikus beállítottságú ember vagyok. Úgy érzem számunkra fontos a nemzeti középvonal.
– Mi a véleményed a jelenlegi politikai helyzetről?
– Más a hétköznapi politika nálunk, és más például Svájcban, pedig ugyanazon a kontinensen élünk. Nálunk a kommunizmus után bekövetkezett szabadságot sokan szabadosságnak élik meg. Az átmeneti időszak nem fejeződött be, folytatódik. Nem kristályosodott ki az az értékrend, amit vártunk. Ebben az országban nem mondható el, hogy a politika megóv minket. Adott pillanatban mindegyik párt kijátssza a magyar kártyát, eleresztik a bennünket támadó nyilakat. Mi, aradiak, ebben a városban kell hogy megkeressük azokat a partnereket, akik megértik, hogy mit akarunk. Nemzetközi szinten jelenleg az a legfontosabb kérdés, hogy Európa hogyan tudja megőrizni identitását és ebben az Európában mi is. Ehhez előbb el kell érni azt, hogy földrészünk mindegyik szegletében ugyanazt a civilizációs szintet hozzák létre. Az integrált Európa-kép szerint, mindegy, hol vagy, mindenütt jól kéne érezned magad. Amíg ilyen nagy különbségek vannak életszínvonalban, életminőségben és mentalitásban, addig ez elég nehezen kivitelezhető.
„A korzózás is nagy élményt jelentett”
– Következik a család. Elárulnál-e valamit róla?
– Szüleim pedagógusok voltak, engemet is tanítottak. Nem volt ez egyszerű helyzet számukra. A szülő–gyerek viszony más az iskolában és más otthon. Éreztem, hogy az iskolában nagyobb az elvárás irányomban. Nagyon tiszteltem őket, mert amit felvállaltak a közösség érdekében – édesanyám tanítóként, édesapám iskola-aligazgatóként, tanfelügyelőként is – kötelességtudattal végezték. Munkám során azt próbáltam én is átadni, amit otthonról kaptam, az erkölcsi hozzáállást, a tisztességet. Nem volt könnyű dolog a jelenlegi társadalmi közegben, mert igencsak felhígultak ezek az értékek.
– Munkád során megkapod családodtól a megfelelő megértést, segítséget?
– Egyértelműen. El kellett fogadni, hogy keveset vagyok otthon. Sokszor reggeltől estig lefoglal a közigazgatási, a közösségi munka. A családnak, feleségemnek is áldozatot kellett hoznia.
– Gyerekeidről?
– Két fiam van: Zoltán és Endre. Zoltán Kolozsváron dolgozik, társadalmi feladatokat is vállal, Endre még tanul.
– Vannak-e olyan gyerekkori emlékeid, élményeid, amelyek nyomot hagytak szívedben?
– Különleges hangulata volt annak, amikor lementünk fürödni a Marosra. A cukorgyártól átmentünk a komppal a Port Arthurhoz, a szabad strandra. Szintén kellemes emlékeim közé tartoznak a kirándulások a Csálai erdőbe. A korzózás is nagy élményt jelentett. Közösségi élet volt a városban. Az emberek köszöntek egymásnak, ha bementem nagyapámmal egy üzletbe, kalapot emeltek, úgy köszöntöttek.
– Hiányzik ez a hangulat?
– Ez a város már nem az a város. Pedig akkor kommunizmus volt.
– Vajon nem a lakosság felhígulásának tudható be ez?
– Dehogynem! Viszont a város hangulatát mi a fiatalabb generációkkal együtt alakíthatjuk úgy, hogy mindannyian itthon érezzük magunkat benne...
„Vannak még terveink”
– Hogy állsz egészségileg? Úgy látom, jó bőrben vagy.
– Rendben vagyok. Üzemképes állapotban.
– Mintha lefogytál volna egy kicsit az utóbbi években.
– Őrzöm az ideális testsúlyomat... A napokban itt járt Oxfordból Gróf László térképtörténész, aki elmesélte, hogy Angliában van egy olyan város, ahol a polgármestert mérlegre állítják tisztség előtt és tisztség után. Ha meghízott, azt mondják, hogy nem dolgozott eleget a közösség érdekében. Ez nálam nem merül fel. Bírni kell cérnával, van gyűrődés. Bízom benne, hogy folytatni tudom; vannak még terveink...
– Milyen a viszonyod a polgármesterrel?
– Kölcsönös tiszteleten alapszik. A többségi politikusokkal igyekszem korrekt kapcsolatot tartani. Ez néha kompromisszumokkal is jár. Számomra a cél mindig a város és közösségünk érdeke.
– Ha megvan az egészség, biztosan vannak terveid.
– Bízom benne, hogy folytatni tudom, és még egy mandátumot végigviszek. Van néhány olyan terv, amelyet beindítottunk, de még nem sikerült megvalósítani. Meg kell várni a megfelelő konjunktúrát. Nekünk nagyon fontos lenne, hogy sikerüljön létrehoznunk Aradon egy magyar kulturális intézményt, multifunkcionális céllal, mert a magyarságnak – fiatalnak, idősnek – találkozási hely kell, például táncház, de kellene egy állandó színjátszó terem... Ideális lenne a Studió mozi termét erre a célra átalakítani. Ehhez önkormányzati jóváhagyás szükséges, dolgozni, egyeztetni kell... Beindítottuk az „egészséges város” programot. Azt szeretnénk, hogy mindenki egészségesen éljen ebben a városban. Kevesebb legyen a stressz, megoldódjék a közlekedés, létesítsünk újabb zöldövezeteket. Régi terv a történelmi belváros felújítása. Folytatni kell az iskola régi épületének a felújítását. Jól szeretnénk együttműködni az egyházakkal; arányos támogatástkieszközölni. Fontosnak tartom, hogy a támogatásokat mindig százalékarányunknak megfelelően osszák le.
– Melyek azok az álmaid, amelyek még nem valósultak meg?
– Mindig álmodtam egy olyan társadalomról, amely az értékekre épül, és a kölcsönös tiszteletre... Olykor mérleget készítek, és azt látom, hogy többet akartunk, de lassabban mennek a dolgok. De hát, amíg élünk, remélünk! És álmodozunk. Mert álmok nélkül nem lehet jövőképünk.
– Egy politikusnak, közéleti személyiségnek szüksége van-e Istenre, általában a hitre?
– Hit nélkül nem lehet élni. Ez egyértelmű. Olyan családból származom, amelyben ez értékrend volt. Én is kötődöm ezekhez az értékekhez.
– Mit csinálsz legszívesebben szabadidődben?
– Kikapcsolódásként, ha összejön, kimegyek a kutyámmal sétálni a Maros-partra. Friss levegőt szívok, lazítok. Szívesen megiszom társaságban egy jó pohár bort, és próbáljuk megoldani a világ dolgait...
– Pihenőszabadságra szoktál menni?
– Igen, de rövidre. Huszonvalahány napom van még, amelyeket nem tudtam kivenni. Mindig egyeztetnem kell a polgármesterrel meg a másik alpolgármesterrel. A hivatalban mindig kell lennie valakinek.
– Hogyan telnek szabad szombatjaid?
– Ha kerül szabad szombatom, akkor arra használom, hogy bepótoljak valamit abból, amit a hét folyamán nem tudtam otthon elvégezni. Vannak olyan feladatok a családi ház körül, amelyeket más nem csinál meg. Szeretek kiülni a kertbe a fenyőfák alá, és hallgatni a madarakat, olvasgatni. Van ott egy zöld szigetünk, ami betonmentes övezet.
– A majálisról jut eszembe: szeretsz rövidnadrágban, nyakkendő nélkül járni?
– Igen, jólesik néha levenni a „munkaruhát”.
– Szereted a zenét?
– Amikor van egy kis időm, bekapcsolom a CD-lejátszót és hallgatom a zenét. Fiatal koromban is gyűjtöttem a klasszikus zenét, még megvannak a bakelitlemezeim is. Szívesen járok koncertekre. Sokat jelent számomra a klasszikus zene.
– Ismersz Beatles-számokat?
– A klasszikus zene mellett vannak még nagy élményeim, mint az LGT, az Omega. És a Pink Floyd, amely szerintem a csúcs a hozzám eljutott könnyűzene területén. A Beatlesről annyit, hogy azért szeretem őket, mert számaik nem csak ritmust, hanem érzelmeket is közvetítenek.
– Láttalak már sirtakit táncolni, cigánytáncot ropni bálokon, hallottalak nótázni. Szeretsz mulatni?
– Ha elmegyek feleségemmel egy közösségbe, ahol szórakoznak, rá kell hangolódnom az ottani hangulatra. Ez fontos. Meg kell élni az élményt! Egy görög bölcs szerint, az élet szórakozás nélkül olyan, mint egy hosszú út pihenők nélkül.
– Jut-e időd tévénézésre? Milyen műsorokat kedvelsz?
– Kötelezően megnézem-hallgatom naponta a híreket mind a román, mind pedig a magyar tévében. Mi, aradiak a Kossuth Rádión nőttünk fel: „Moha bácsi, a törpe”, „Nyitnikék”, „Miska bácsi levelesládája” – ezek olyan műsorok voltak, amelyekre most is szívesen emlékezem vissza. A tévében jól emlékszem a „ Tenkes kapitányára”, a „Híradót” mindig megnéztem, nem felejtettem el a „Panorámát”, hiányolom a „Deltát”... A mai műsordömpingben nehéz választani, de egy jó Oscar-díjas filmet szívesen megnézek. A humoros filmeket is kedvelem, ha jut rá idő.
– Sportközvetítéseket szoktál nézni?
– Inkább csak az európai és világbajnoki küzdelmekre szoktam időt szakítani.
– Szoktál kijárni focimeccsekre?
– Odafigyelek. Egy meccs végignézéséhez idő kell, és ez ritkán jön össze.
Kötéltánc az ellenszélben
– Standard kérdés: Milyen a hangulatod mostanában?
– Vegyes. Úgy tűnik olykor, hogy amit csinálok, kötéltánc az ellenszélben. De igyekszem pozitívan hozzáállni a dolgokhoz.
– Optimista vagy?
– Úgy mondanám, hogy probléma-, feladatmegoldó vonalon gondolkozom. Ha van egy feladat, meg kell rá találni a megoldást, ha van egy kérdés, azt meg kell válaszolni. Ehhez, persze fel kell mérni a valóságot, tudnunk kell, hol állunk. Különben az elindított folyamat kudarcba fullad. ’89 óta egyfolytában optimista vagyok...
– Mennyire vonz a képzőművészet?
– Szeretem, mert magam is rajzoltam gyerekkoromban. Nyolc évig tanultam a Művészeti Népiskolában. Rajzolni Lia Cott, agyagozni pedig Ioan Tolan tanított. Európaiságunkhoz hozzátartozik a képzőművészet, az alkotás. Ezt szem előtt tartom a testvérvárosi kapcsolatok terén is.
– Mostanában már nem rajzolgatsz?
– Nem jut rá időm. Meg a megfelelő hangulatom is hiányzik. De szívesen elmegyek kiállításokra.
– Jut időd olvasásra?
– Régebben sokat olvastam. Ma kevés időm jut irodalomra.
– Napilapokat és folyóiratokat lapozgatsz?
– Rendszeresen.
– Papíron vagy online formában, interneten?
– Is, is. Nosztalgiával forgatom a nyomtatott sajtótermékeket, szeretem az illatukat. De a lexikonokat csak olykor veszem le a polcról, a Google átvette szerepüket... Rohanó világunkban ritkán akad alkalom a könyvolvasás intim pillanataira.
– Amikor hazaérsz, kikapcsolod a telefonodat?
– Soha. A hivatali telefonom állandó készenlétben áll. Bármi történik bárhol, hívhatnak, tudnom kell róla.
– Van-e hiányérzeted általában tevékenységeddel, környezeteddel, munkatársaiddal kapcsolatban?
– Miután húsz évet eltöltöttem a közigazgatásban, látom, hogy sok olyan terület van, ahol javítani kéne. Túlságosan bürokratikus az adminisztrációnk, rengeteg időt vesz igénybe. Sokszor órák hosszat kell ülnöm az irodámban, hogy aláírjak különféle iratokat. És nem jut elég időm kimenni az emberek közé. Egyébként nagyon kevés a motivált ember bent a hivatalban, mert kicsik a fizetések. Nehéz ott tartani a megfelelő munkatársakat. Megtörténik, hogy kiadok egy utasítást, és nem történik semmi. Megesik az is, hogy kiírnak valamit közbeszerzésre, jelentkezik több cég, az egyik megnyeri, a többi meg óvást nyújt be. Emiatt áll az egész. Odajutunk, hogy nincs, aki levágja a füvet, nem tudjuk befejezni időben a különféle köztéri munkálatokat, és így tovább. Ezek a kellemetlenségek őrlik az embert. El szoktam mondani, hogy én senkinek sem vagyok az alkalmazottja a hivatalban; az én főnökeim az aradi választó polgárok. Nagyon lassan haladnak a munkálatok a Megbékélési parkban is; hasonló, égbekiáltó, bürokratikus okok állnak a háttérben. Ilyen és hasonló problémák miatt van hiányérzetem.
– Jogállamban léteznek törvények, szabályok, amelyeket be kell tartani. Nemde?
– Nálunk a törvényeket és a jogszabályokat lépten-nyomon módosítják, nem világosak és ellentmondóak. Felteszem a kérdést, hogy nálunk, Aradon 16 000 magyar miért nem használhatja anyanyelvét a közigazgatásban akkor, amikor egy 2000 lélekszámú község 500 magyar anyanyelvű lakosának joga van hozzá? Mert ott, a községben a magyarok a lakosságnak több mint 20%-át teszik ki, és ennek alapján kijár. Ilyen anomáliák vannak az alkotmányban az említett jogok és a gyakorlat között.
– Van-e még valami, amit ennek a beszélgetésnek a végén hozzátennél az elmondottakhoz?
– Azt kell tevékenységem során elfogadtatni a környezetemben, hogy én a magyar közösséget képviselem és természetesen a várost mi is fontosnak tartjuk. Például azokat a fejlesztéseket, amelyek a mi jólétünket is elősegítik messzemenően támogatom. Mi, városalapítók is és városalakítók is vagyunk. Politikai hitvallásom mindenképpen az: Ne tegyek olyasmit, amiért azelőtt másokat bíráltam, s ha már nem leszek tisztségben, bárkivel bátran szembe tudjak nézni, tetteim bármikor felvállalhatók legyenek, maradjon meg emberi méltóságom!
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

2016. május 7.

A Batthyáneum – nemzeti hisztin innen és túl (Horațiu Pepine)
A kulturális minisztérium kérésére a gyulafehérvári táblabíróság elhalasztotta az ítélethirdetést a gyulafehérvári Batthyáneum Könyvtár restitúciója ügyében – jelentette nemrégiben az Agerpres hírügyökség.
Egy régi könyvtár, egy rendkívül régi kéziratokból és nyomtatványokból álló gyűjtemény csak azok számára jelent értéket, akik képesek értékelni azokat. A többi vegytiszta hiúság.
Gyulafehérváron van egy könyvtár, mely több száz középkori kézirattal és több ezer nagyon régi nyomtatvánnyal rendelkezik. Valójában ez Románia legnagyobb kézirat- és ősnyomtatvány-gyűjteménye, olyan kincs, melyet – sajnos – nagyon kevesen ismernek és tudnak megfelelően értékelni. Ahogy azt már kitalálhatták, a Batthyáneum Könyvtárról van szó, mely nemrég furcsa politikai vita tárgya lett. Radu F. Alexandru, a Nemzeti Liberális Párt szenátora a művelődésügyi miniszter azonnali lemondását követelte olyan alapon, hogy vatikáni látogatása során azt javasolta: a Vatikán és a román állam kezelje közösen a Batthyáneum Könyvtárat. A miniszter ezt határozottan cáfolta, és azt magyarázta, hogy lépésének teljesen más célja volt. A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség bíróságon követeli vissza a könyvtárat, és mivel Jakubinyi György érseknél nem talált túl nagy fogadókészségre, amikor felajánlott egy peren kívüli megállapodást, a Vatikánnál próbált támogatásra lelni.
Röviden: a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség kérte a Batthyáneum Könyvtár visszaszolgáltatását, melyet 1798-ban Batthyány Ignác katolikus püspök hozott létre, és a kommunisták hatalomra jutása után került az állam tulajdonába. A román állam 1990 után megnyitotta az utat az elkobzott tulajdonok visszaszolgáltatása előtt, de a dolgok a gyakorlatban sokkal nehezebben mentek, annál is inkább, hogy az itt kétszeres gyanakvással nézett magyar egyházakról van szó. Az Emberi Jogok Európai Bírósága 2012-ben elítélte a román államot a visszaszolgáltatás akadályozása miatt.
Ez hosszú történet, és magába sűríti az egész posztdecemberi politikai történelmet. A volt kommunisták hétévnyi kormányzása után hatalomra került Demokratikus Konvenció (CDR) egyik elsődleges feladatának tartotta a tulajdonok visszaszolgáltatását. A Radu Vasile-kormány kibocsátott egy rendeletet (az 1998. július 7-i 13. számút), mellyel a nemzeti kisebbségek korábbi tulajdonát képező más ingatlanokkal együtt a Batthyáneum Könyvtárat is visszaadták a katolikus érsekségnek. Óriási botrány lett belőle. A kormányt hazaárulással és románellenes összeesküvéssel vádolták. Ugyanazon év szeptemberében a Ion Iliescu által vezetett ellenzék bíróságon támadta meg a kormányrendeletet, és megakasztotta a visszaszolgáltatást. A híres Codex Aureus körül később kirobbant botránynak szintén a magyar katolikusok elrettentése volt a célja. Tény, hogy a visszaszolgáltatásra már nem került sor, az épületet és az értékes gyűjteményt azóta a román állam kezeli. De megemlítendő, hogy a kormány 2000-ben kibocsátott egy sokkal átfogóbb rendeletet, mely ezúttal nemcsak az épületeket szolgáltatta vissza az összes vallási felekezetnek, de az azokban lévő javakat is. Ennek megfelelően, a 11. cikkely szerint „a természetben visszaszolgáltatott ingatlanokkal együtt vissza kell szolgáltatni az ingó vagyontárgyakat is, ha ezeket a kérdéses ingatlannal együtt vették át, és ha ezek a visszaszolgáltatási kérés benyújtásakor még léteztek”. Ami valójában azt jelentette, hogy a katolikus érsekség nemcsak az épületet, hanem az ingó vagyontárgyakat is visszakövetelhette.
Így is történt. A katolikus érsekség bíróságon kérte nemcsak az épületet, hanem magát a könyvtárat is, mindazzal, amit az államosításkor tartalmazott. Abszurd dolog lett volna részéről csak az épületet visszakérni, hiszen maga a gyűjtemény sokkal értékesebb, bár – és ezt tudnunk kell – nem lehet pénzzé tenni. Mit tett mindezen idő alatt a román állam? Nem túl sokat. Maga az épület Vlad Alexandrescu művelődésügyi miniszter tájékoztatása szerint masszív és költséges beavatkozásokat igényel, esetleg európai alapokból, ami pedig a többit illeti, azokkal sem történt túl sok minden. Egy több, mint illetékes szakember siet a segítségünkre: „Az épület romhalmaz, nincs olvasóterme a kutatók számára, kevés az alkalmazott, semmit sem fordítottak a könyvtár kéziratainak, ősnyomtatványainak és XVI–XVIII. századi nyomtatványainak tanulmányozásához elengedhetetlen másodlagos bibliográfiára vagy adatbázisokra.” (Adrian Papahagi, Facebook, április 6.)
Ebből látszik, hogy a gond sokkal nagyobb egy jogi-politikai természetű vitánál. A román állam képviselői iszonyatos féltékenységet tanúsítottak, de ugyanakkor az állam semmit sem fektetett be azért, hogy hasznosítani lehessen ezt az értéket. Márpedig annak, aki birtokolni szeretne egy ilyen gyűjteményt, fel kellene emelkednie a szintjére.
Végül mondjuk azt, hogy az állam elveszítheti a pert. De ennél sokkal fontosabb, hogy a könyvtár a helyén marad, és továbbra is nyitva áll majd azok előtt, akik képesek lesznek azt értékelni. Ez olyasmi, ami túlmutat a nemzeti féltékenységeken és a tulajdonjog törvényi korlátain. Időközben egy egészen más ügy, a Román Operában kitört botrány apropójára hiába tört lándzsát a balhézó nemzeti oldal mellett, ezúttal a háttérből előlépett Iohannis elnök támogatásával Cioloş miniszterelnök leváltotta Vlad Alexandrescu művelődési minisztert, aki túl későn szólalt meg, felsorolva azokat a támadásokat, melyek a román nacionalista elit részéről érték. Mindenesetre így vagy úgy, a Batthyáneum ügyében is ki kellett volna mondania a történelmi igazságot, a részletek elhallgatása nélkül. Elvártuk volna például, hogy Vlad Alexandrescu miniszter elismerje, eme értékes örökség esetében a magyar katolikusokat illeti meg az elsőbbség. Ez fontos árnyalása a kérdésnek. Lehetséges, hogy mindenki számára az lenne hasznos, ha a román állam és a katolikus egyház társulnának, és közösen kezelnék ezt a vagyont, ahogy azt a lemondatott miniszter javasolta, de ez addig nem valósítható meg, amíg nyilvánosan el nem ismerik a teljes igazságot.
(Forrás: Deutsche Welle – Főtér)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. május 12.

Az alkotás beszéljen, vagy az agyagosládában a helye
Szent István királyt, Márton Áront, Apor Vilmost, Orbán Balázst, Petőfi Sándort, Tamási Áront, a II. világháború áldozatainak emlékszobrát már megformázta, s számos terve van még. Alkotóműhelyében rajzok, plakettek, vázlatok sorakoznak, s úgy érzi, hogy igen gyorsan telik az élet. Kőből dolgozik a legszívesebben, textilművész felesége láthatja elsőként alkotásait. Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművész nemrég magyar állami kitüntetésben részesült, ennek kapcsán (is) beszélgettünk életútjáról.
– Amikor nem volt színes gyurma, a gyerekek akkor is megtalálták a módját, hogy állatokat, kis figurákat „alkossanak” maguknak. Hol születtek a gyermek Hunyadi László első alkotásai és miből?
– Küküllődombón, ahol születtem, óriási tradíciója volt a kerámiaiparnak, még a 19. század végétől működött ott edénygyár, amely gyermekkoromban egy ideig a családom tulajdonában volt. A gyárban készítettek téglát, cserepet, kupáscserepet géppel is, hiszen apám, amikor hazajött Amerikából, gépeket vett, modernizálta a kis üzemet, s ott volt gázközelben, egyszerű volt az égetés. Beleszülettem „az anyagba”, s már 4–5 éves koromban elkezdtem gyurkálni. Kis állatokat, lovat formáztam, a napon megszárítottam. Később készítettem olyant, amit kiégettem. Kisiskolás koromban elcsentem mindig a krétát, s abból faragtam, csodálkoztak is néha, hova tűnik a sok kréta. A háború után bekerültem a református kollégiumba, s mit ad Isten, a rajz és kézimunka tanárom nem más lett, mint Bandi Dezső, ő irányított a mintázásban, akkor kezdtem el portrékat is mintázni. Próbálkoztam faragászattal is, de az nem ment. Akkoriban építész akartam lenni, hiszen ott nőttem fel az építőiparban, gyermekkoromban vittem a téglákat a kertbe, ahol kis épületeket építettem. Jött apám, lebontatta, visszavitette a téglákat a helyükre, aztán amikor nem látta, újra kihordtam őket a kertbe. Érdekelt a fémipar is: amikor elvégeztem az alsó tagozatot, eljöttem a fémipari iskolába a Dózsa György utcába. De azért foglalkoztam a szobrászattal is. 1950-ben alakult meg a Művészeti Iskola, akkor még a Kultúrpalotában székelt, ott voltak a műtermek, átiratkoztam oda. De mivel nem voltak felsős osztályok, az elméleti órákat az ipariban töltöttem, szakórára jártam a művészetibe. Első voltam, aki a Művészeti Középiskolában érettségizett, egyedül ültem a tanárok előtt, sokat kérdeztek, én mindenre válaszoltam.
– A Művészeti Főiskolára kétszer felvételizett, mindkétszer sikeresen.
– Kolozsvárra felvételiztem a szobrász szakra, fel is vettek, de mielőtt kezdődtek volna a félévi vizsgák, hívattak a dékáni hivatalba. Azt mondja a dékán, sajnálja, de osztályellenségnek minősítettek, többet nem járhatok egyetemre. Hazajöttem, elmentem Izsák Mártonhoz, akinél azelőtt is segédkeztem, gipszet cipeltem. Felajánlotta nekem, napi négy órában segítsek neki, és kapok egy fél tanári fizetést: ez nagyon jó ajánlat volt. A következő évben, nyár végén, kérdi Izsák: na, készülsz a félvételire? Mondom, nem készülök, mert úgysem vesznek fel. Ő biztatott, hogy menj csak, próbáld meg. Elmentem, s ösztöndíjjal felvettek. Később tudtam meg, hogy Izsák elment Bukarestbe, s a minisztériumban elintézte, hogy felvegyenek. Pártfogóm volt, s nemcsak nekem, hiszen amikor Kemény János szenet lapátolt, Izsák kivette onnan, s munkát szerzett neki, s a Kemény gyermekeket is segítette, hogy iskolába járhassanak, dolgozhassanak. A főiskolán nagyon sokat tanultam. Most is ott van a műhelyem falán az első portrém, amit egy fizetett modellről készítettem. Öten voltunk a szobrász szakon, s Ion Irimescu volt az évfolyamvezetőnk, kiváló szobrász volt. Egyszer portrét mintáztunk, ő ment mindenkihez, s szólt, hogy ezt vagy azt kell változtatni. Utolsónak jött hozzám, körbenézte a munkám, aztán elfordult, s ment ki a teremből. Az asszisztensének, aki ott állt az ajtóban, valamit mondott. Én kétségbe voltam esve, hogy arra sem méltatta az alkotásom, hogy valamint mondjon róla. Kérdem Egontól, az asszisztenstől, hogy mit mondott. Kiderült, azt, hogy ehhez nincs mit hozzátenni. Akkor megnyugodtam.
– A főiskola elvégzése után hogyan tudott elhelyezkedni egy frissen végzett szobrászművész?
– A bábszínházhoz kerültem. Már középiskolás koromban is bedolgoztam a bábszínházhoz, kellékeket és bábokat készítettem papírmaséból. Nem tartott sokáig, onnan is kirúgtak, újra kiderült, hogy osztályellenség vagyok, alkalmatlan vagyok a bábkészítésre. Közben pár barát segítségével, szüleim marosvásárhelyi kis házának udvarán berendeztem a műhelyem. Akkor kezdődtek a bontások, s bontott anyagból építettük fel. Aztán dolgoztam a Bandi Dezső által irányított népművészeti iskolában. Akkoriban félállásban két évig jártam ki Korondra, ahol népművészeti köröket szerveztünk. Kihoztuk a kerámiákat az udvarhelyi és keresztúri múzeumból, és azokat másolták le az érdeklődők. Azelőtt Korondon nagyon kezdetleges volt a színes edény festése, a tanfolyamon eredeti sóvidéki kerámiamintákat ismertettük meg velük, s akkor tértek rá a tradicionális zománcos festésre.
– Közben szobrokat is készített?
– Amikor segítettem Izsák Mártonnak, nagyjából megismerkedtem a követelményekkel, azzal, hogy milyennek kell lennie térben elhelyezve egy alkotásnak. Sok nagyobb méretű szobrot készítettem, de nem volt hol tárolni, így évek alatt tönkrementek, megette a fagy és az eső őket. Agyagból készítettem őket, s utána átmásoltam a kőbe. A követ nagyon szerettem, a márványt, ami nálunk a Déli-Kárpátokban található meg, abból elég sokat dolgoztam, s a puhább követ, ami Borszéken található – abból készítettük Kiss Leventével, Kulcsár Béla fiatalon elhunyt szobrász vázlata alapján az agyagfalvi emlékművet. Az három éves munka volt, ha jól emlékszem, 21 köbméter kő került bele.
– Hároméves munka alatt elfárad a művész, belefárad az alkotásba?
– Elfáradunk, megpihenünk, folytatjuk tovább. Amikor kapok egy felkérést, hogy valakinek elkészítsem a szobrát, akkor a róla szóló dokumentumokat át szoktam tanulmányozni. Megnézem, hogy eddig mi készült róla, ha már készült egyáltalán. S vázlatokat készítek, kiválasztom a jobbat, megcsinálom nagyobban, alakítgatom, s vagy sikerül, vagy nem. Van, amikor nem él. Gyakori, hogy nem tudom megcsinálni azt, amit érzek, a szobor nem sugallja azt az érzést. A szobor némán kell beszéljen, érzéseket előidézzen a nézőben. Ha ez nem sikerült, akkor visszakerül az agyagos ládába, bedöngölve. S kezdődik az újabb próbálkozás. Vagy lemond az ember róla. Ha nem tudom megcsinálni, amit szeretnék, akkor lemondok róla. Sokszor olyan érzéseim vannak, amit agyagban nem lehet elmondani. Konzervatív vagyok, azt a szobrászatot képviselem, ami kapcsolódik a társadalomhoz, a történelemhez és az építészethez is.
– Nemcsak szobrokat készített, hanem ékszereket, plaketteket is.
– Volt egy időszak az életemben, amikor tíz évig nem készítettem szobrot, mert nem volt lehetőség erre, akkor fémmel dolgoztam. Készítettem ékszereket, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház bejárati ajtaját, a vásárhelyi Házasságkötő terem csillárait, s még sok mindent. Ötvösnél nem jártam, ezt könyvekből tanultam meg. De volt olyan periódus a szocrealizmus idején, amikor évente készítettem egy szobrot, s azt az állam megvásárolta. Akkor az állam áldozott erre, a munkák általában múzeumokba kerültek. A marosvásárhelyi múzeumban van egy Vlad Þepeş szobrom, amit színes mázberakásokkal készítettem.
– Magyarországon sok szabadtéri szobra van.
– A rendszerváltás után és a millennium alkalmával is sok szobrot állítottak ott, a helyi szobrászok már nem győzték, tele voltak megbízással, így hívtak minket is. Kalocsán készült egy kis park, ott van két alkotásom, de Szentistvánon, Hajdúhadházán, Kiskunfélegyházán, Keszthelyen, Budapesten is áll szobrom. Itthon pedig Marosvécsen, Székelyudvarhelyen (Orbán Balázs egész alakos szobra), Ákosfalván, Márkosfalván, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen (többek között Petőfi Sándor egész alakos szobra).
– Számos elismeréssel értékelték már alkotásait, munkásságát, legutóbb a magyar állami ünnep alkalmából Áder János köztársasági elnök tüntette ki tevékenysége elismeréseként.
– Nem számítottam erre. Soha nem törekedtem babérokra. Amikor felvettek a Magyar Művészeti Akadémiára, Koller-díjat kaptam. Amikor még Ion Iliescu volt a román államelnök, sok erdélyi magyar művész kapott kitüntetést, én is megkaptam a kultúra tiszti keresztjét.
– Milyen alkotáson dolgozik most?
– Sokat gondolkozom, azon, hogy mit kellene még csinálni abból a sok mindenből, amire valaha is gondoltam, amit elképzeltem. S persze, hogy mit kellett volna másképpen csinálni még. A hónap végén megyek Burgenlandba, ott is elhelyezik egy szobromat Szent Istvánról, a régi Szent István-szobor másolatát. A helikoni arcképekből sok megvan, de még néhányat el kell készítenem. Van egy megbízásom is, Simándy Józsefről kell egy plakettet készítenem, hamarosan hozzáfogok. Nagy csodálója voltam.
– Marosvásárhelyen egy Bethlen Gábor szobrot szeretnének felállítani a szabad királyi város rang odaítélésének 400 éves évfordulójára. Tagja volt a zsűrinek: hogyan értékeli a beérkezett pályamunkákat?
– Nem éppen nagyon jók, de vannak közöttük jók is. Kettőt választottunk ki, s három hónapot szabtunk meg, hogy kisebb módosításokat eszközöljenek. Fontos, hogy a kiválasztandó szobor illeszkedjen a környezetbe.
Hunyadi László
Küküllődombón született 1933-ban. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2005). Készít fa- és fémszobrokat, használati és díszítő jellegű iparművészeti tárgyakat, ékszereket. Legnagyobb érdeme, hogy szobraival hozzájárul a romániai magyar kisebbség történelmi, néprajzi, irodalmi, zenei és iparművészeti hagyományainak megőrzéséhez és ápolásához.
Simon Virág
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2016. június 9.

Szekus besúgó volt Marian Munteanu?
A hírhedt román titkosrendőrség, a Szekuritáté besúgója volt Marian Munteanu, az 1990-es bukaresti posztkommunista diákmegmozdulások vezére, akit néhány hónapja a Nemzeti Liberális Párt (PNL) bukaresti főpolgármester-jelöltjeként nevezett meg – adta hírül szerdán az Adevărul napilap.
Az újság szerint Munteanu 1988. március 28-án írta alá a megállapodást, amelynek értelmében Ioan fedőnéven rendszeresen jelentéseket ír.
Mint ismeretes, Munteanu diákvezérként egyik fő alakja lett azoknak az 1990-es bukaresti megmozdulásoknak, amelyek résztvevői a Ion Iliescu nevével fémjelzett posztkommunista hatalomátvételt kísérelték meg megakadályozni. A tüntetéseket végül június 13. és 15. között az Iliescu által „rendcsinálásra" Bukarestbe hívott, Miron Cozma vezette Zsil-völgyi bányászok verték le. Az utcai harcok során Munteanu életveszélyesen megsérült, kórházba került, majd a jilavai börtönbe zárták, ahonnan csak nemzetközi nyomásra engedték ki.
Az Adevărul most nyilvánosságra hozta annak az állítólagos nyilatkozatnak a szövegét, amelyben Munteanu, aki akkoriban a Bukaresti Egyetem bölcsészkarára járt, vállalta, hogy „szervezetten és titkosan" támogatja a belbiztonsági szerveket. Ezt követően több jelentést is írt. A lap szerint Munteanunak egy portugál tanárt kellett megfigyelnie, aki a Szekuritáté szerint portugál kém lehetett, emellett hat külföldi – négy kínai, egy jugoszláv és egy egyesült államokbeli – diákról is jelentéseket írt.
Beszervezését azzal indokolták, hogy jó a munkabírása, a titkos rendőrökkel őszintén és korrekt módon beszélt, és mivel megértette, milyen szerepet játszottak a belbiztonsági szervek, felajánlotta együttműködését. Beszervezését követően első jelentését április 19-én írta a portugál tanárról. Ezt követen több jelentést is írt, többek között egy olyan fogadásról, amelyen több külföldi is részt vett. A Szekuritáté 1989 márciusában szakította meg az együttműködést Munteanuval, miután a megfigyelt portugál tanár februárban elhagyta Romániát.
Munteanu – ahogy korábban is – ezúttal is tagadta, hogy bármit is aláírt volna, és azt mondta, az ügyben majd az illetékes bíróság mondja ki a végső döntést. Hozzátette: nem hogy jelentett volna, de épphogy meghurcolta őt a titkosrendőrség.
Mint arról beszámoltunk, Munteanu múlt héten jelentette be, hogy A mi szövetségünk nevű civil szervezetét politikai erővé alakítva elindulna az őszi parlamenti választásokon, és kormánytényezővé szeretne válni. Az 53 éves, néprajzos végzettségű, egyetemi oktatóként dolgozó Munteanu 1990 után eltűnt a közélet első vonalából, ám azóta is különböző, többnyire kulturális civil szervezetekben vállalt szerepet.
Másfél évtizede a magyarellenességéről elhíresült Románok Nemzeti Egységpártja (PUNR) és a Virgil Măgureanu volt hírszerző-igazgató pártja próbálta Munteanut megnyerni, hogy az általuk létrehozott szövetség jelöltjeként induljon az államfőválasztáson, ám végül Munteanu nem vállalta a jelöltséget. Munteanu a velük való egyeztetést azzal indokolta, hogy Ion Iliescu államfővé választását szerette volna megakadályozni. Bírálói szerint ortodox fundamentalista, fasiszta irányultságú eszmékkel szimpatizál, korábban méltató hangnemben írt Corneliu Zelea Codreanu egykori vasgárdista vezetőről.
Balogh Levente |
Krónika (Kolozsvár)

2016. június 14.

Szekus szekus ellen
Az Adevărul hírportál szerint a bányászokat és a diákokat is szekus besúgó vezette az Egyetem téren 1990 júniusában. Miron Cozma egykori bányászvezér 1977-től hat éven át Paul fedőnéven jelentett Ceauşescu titkosrendőrségének, a Securitatenak – derül ki az átvilágító testület irattárában található dossziéjából. Az Adevărul szerint Miron Cozma sokat és részletesen jelentett munkatársairól. Marian Munteanuról, az 1990. júniusi Egyetem téri diákdemonstrációk vezéralakjáról szintén mostanában derült ki, hogy évtizedekkel ezelőtt beszervezte a Securitate.
Az akkor elsőéves bölcsészhallgató Munteanut 1988-ban szervezték be, és egy évig Ioan néven jelentett a titkosrendőrségnek. Munteanu elhallgatta és jelenleg is tagadja besúgómúltját, az Adevărul a testület dossziéja alapján leplezte le. Mint ismeretes, a Miron Cozma vezette Zsil-völgyi bányászok 1990 júniusában Bukarestbe, Ion Iliescu akkori államelnök hívására több ezren érkeztek vonatokkal a fővárosba, és brutálisan szétverték az NLP és a Parasztpárt által az Egyetem téren április végétől szervezett, tízezreket megmozgató kommunistaellenes demonstrációkat. A hivatalos mérleg szerint hatan meghaltak, több százan megsebesültek az agresszióban. Ion Iliescu utólag megköszönte a bányászoknak, hogy rendet tettek Bukarestben. (Főtér)
ÖSSZEOMLÓBAN A CARPATICA? Újabb biztosítótársaság mehet csődbe, és várhatóan drágulhatnak emiatt a kötelező gépjármű-biztosítások A Ziarul financiar gazdasági napilap szerint a Carpatica biztosítótársaság közel áll ahhoz, hogy csődbe menjen, miután súlyos anyagi problémái vannak, és a cég megvásárlására jelentkező egyetlen befektető visszalépett. A szaklap megállapítja, az összes román tőkéjű biztosítótársaság eltűnhet a piacról, hiszen az Astra bukása után várhatóan a Carpatica is csődbe megy, és a harmadik román biztosító, a City Insurance is a Pénzügyi Felügyelet megfigyelése alatt áll. Kiemelik, ha mindkét nehéz helyzetben lévő biztosító csődbe megy, eltűnnek a piacról az olcsó gépjármű-biztosítások. Példaként említik, hogy egy Logan gépkocsi éves biztosítása 500 lej a Carpaticanal és a City Insurance-nál is, miközben a harmadik legolcsóbb biztosítás, a Generali társaságé már 812 lejbe kerül, a legdrágább, a Groupama biztosítóé pedig meghaladja az 1300 lejt. (ErdélyFm)
POLGÁRMESTER MINDEN ÁRON. Mircia Muntean frissen megválasztott dévai polgármestert két év szabadságvesztésre ítélte a fellebviteli bíróság ittas vezetés miatt, és további négy évet kapott hivatali visszaélésért. Az ítélet nem jogerős. Mircia Muntean szociádemokrata parlamenti képviselő 2014-ben erősen ittas állapotban okozott balesetet, majd elbújt egy bokorban. A bíróság most két év börtönt szabott ki tettéért. Korábban Muntean négy év felfüggesztettet kapott hivatali visszaélésért. Viselt dolgai ellenére jelöltette magát a június 5-ei önkormányzati választásokon, és el is nyerte a polgármesteri tisztséget. A pénteken hozott ítélet nem jogerős, tíz napon belül megfellebbezhető. Amennyiben Mircia Munteant jogerősen elítélik, időközi önkormányzati választásokat írnak ki Déván. (Maszol)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. június 14.

Cozma, a látszatlázadó
Besúgó állt a vájárok élén az 1990-es bányászjáráskor
Miron Cozma egykori bányászvezér 1977-től hat éven át Paul fedőnéven jelentett Ceauşescu titkosrendőrségének, a Szekuritáténak, derül ki az átvilágító testület (CNSAS) irattárában található dossziéjából, írja az Adevărul és a foter.ro.
Az Adevărul című napilap szerint Miron Cozma sokat és részletesen jelentett munkatársairól. Cozma a múlt héten ugyancsak az Adevărulnak adott interjújában keményen ostorozta szekusmúltja miatt Marian Munteanut, az 1990. júniusi Egyetem-téri diákdemonstrációk vezéralakját. Munteanuról szintén mostanában derült ki, hogy évtizedekkel ezelőtt beszervezte a Szekuritáté. Cozma a múlt heti interjúban azzal dicsekedett, hogy szekusokat és párttitkárokat vert meg, a kommunista rendszerben lázadó volt, rocker, akinek összetűzései voltak az államhatalommal.
A dossziéban levő iratok szerint a Szekuritáté valóban tudta, hogy Cozma nehéz természetű, önfejű és lázadó jellem, ezért úgy döntöttek, ha a beszervezése nem sikerül, vagyis Cozma ellenszegül, akkor nem erőltetik a dolgot. De az akkor 23 éves, Zsil-völgyi bányaipari almérnök készséggel vállalta, hogy jelentéseket ír kollégáiról és a munkahelyén tapasztaltakról. Besúgói pályafutása azzal ért véget, hogy 1983-ban belépett a Román Kommunista Pártba, a Szekuritáté pedig leszállt róla. Az illetékes szekus jelentésében azt írja, hogy Cozma igen hasznos forrás volt, a Szekuritáténak nagy hasznára voltak az információk. Az Adevărul a leleplező anyag publikálása előtt is megkereste Cozmát, aki továbbra is határozottan tagadta, hogy együttműködött volna a Szekuritátéval.
„Halál az értelmiségre!”
Miron Cozma vezette a Zsil-völgyi bányászokat 1990 júniusában Bukarestbe, akik Ion Iliescu akkori államelnök hívására több ezren érkeztek vonatokkal a fővárosba, hogy szétoszlassák a PNL és a PNŢCD által az Egyetem-téren április végétől szervezett kommunistaellenes demonstrációkat. A feltüzelt Zsil-völgyi bányászok brutálisan szétverték az Egyetem-téri tüntetést és a két történelmi román párt székházát, valamint független lapok szerkesztőségeit. Nagyon megverték Marian Munteanut is. A hivatalos mérleg szerint hatan meghaltak, több százan megsebesültek az agresszióban, de bántalmazottak egyesületei szerint mintegy száz személy halt meg a bányászjárásban. Ion Iliescu utólag megköszönte a bányászoknak, hogy rendet tettek Bukarestben.
Miron Cozma 1990 óta öt bányászjárást vezetett Bukarestbe. 1999-ben 18 év szabadságvesztésre ítélték. Ion Iliescu 2004-ben elnöki kegyelemben részesítette, de a döntést később visszavonták. Cozma többszörös büntetéscsökkentés nyomán végül 2007 végén szabadult a börtönből. Jelenleg Temesváron él.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2016. június 15.

Lehet-e valós rendszerváltozás?
Lehangoló, szinte hihetetlen, de igen sokat elárul Románia jelenlegi helyzetéről, hogy 2016 nyarán annak kell örülnünk: a legfelsőbb bíróság jóváhagyta az 1989-es forradalom dossziéjának újranyitását.
Magyarán: 26 évvel az 1989-es események után ott tartunk, hogy a bíróság engedélyezi a történtek kivizsgálását. Amihez egyébként a legfőbb ügyész nagy reményeket nem fűz: szerinte a vádhatóság újabb adatokat nem talált azóta, hogy egyszer már lezárták az ügyet, most is inkább csak a nemzetközi nyomás hatására kezdik el a történtek tisztázását. Pontosabban annak mímelését, mert mi egyéb, mint kirakatintézkedés az, amiben maguk a nyomozók, a legfőbb illetékesek sem bíznak, és ezt nyilvánosan elismerik?
A forradalom aktáinak újbóli megnyitásáról szóló hír egybeesett azon információk nyilvánosságra kerülésével, amelyek szerint Miron Cozma egykori bányászvezér és Marian Munteanu egykori diákvezér is szekusbesúgó volt. A 90-es évek elejének két meghatározó figurája tehát – a valódi rendszerváltozást sürgető, azért tüntető diákok egyik vezére, illetve a tüntetéseket Ion Iliescu akkori államelnök utasítására szétverő bányászvezér – a volt titkosrendőrség fizetett ügynöke volt. Mennyire más fényben tűnik fel ezen információk birtokában a nem is oly távoli múlt egynéhány eseménye! Az Emil Constantinescu elnöksége idején történt bányászjárás például, amely hozzájárult a kommunista Ion Iliescu ellenében megválasztott első antikommunista államfő népszerűségvesztéséhez, majd a szocialisták újbóli hatalomátvételéhez. És mennyire jelen van, mennyire átszövi mindmáig a romániai politikai életet a Securitate öröksége: mindenik román alakulat az egykori Nemzeti Megmentési Frontból nőtte ki magát, ma sem tudjuk, hány szekus tevékenykedik köreikben. S itt az alig pár hetes történet: csak az igen erőteljes civil tiltakozás tántorította el a liberális pártot attól, hogy Marian Munteanut indítsa a választásokon bukaresti főpolgármesteri tisztségért.
A forradalom idején történtek feltárása, az ártatlan áldozatok halálát okozó gyilkosok felelősségre vonása, a mindenre és mindenkire kiterjedő átvilágítás tehát továbbra is sürgető parancs Románia számára, hiszen a múlttal való őszinte szembenézés a legkevesebb, ami elvárható egy magát jogállamnak nevező, európaiságával kérkedő országtól. Nemcsak az 1989 decemberében elhunyt áldozatok emléke iránti tisztelet miatt, nemcsak az ország nemzetközi megítélése miatt – hanem azért is, mert annak hiányában továbbra is képmutatásra, hazugságra építik az ország jövőjét.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. június 20.

Meghalt az 1989-es temesvári sortüzekért elítélt volt tábornok
Meghalt Victor Atanasie Staculescu volt tábornok, akit az 1989-es temesvári vérengzésért 15 éves börtönbüntetésre ítéltek, ám akinek a történészek és Ion Iliescu volt román államfő kulcsszerepet tulajdonítanak a Ceausescu-diktatúra megdöntésében – közölte hétfőn a bukaresti sajtó.
A két éve feltételesen szabadlábra helyezett Stanculescut 88 éves korában egy bukaresti „luxus-öregotthonban" érte a halál, ahova azt követően helyezte el családja, hogy június elején agyvérzést szenvedett – írta a Hotnews.ro hírportál, hozzátéve, hogy a volt védelmi miniszter összesen öt évet töltött le büntetéséből.
A temesvári népfelkelés idején – amely a kommunista rezsimet nyíltan bíráló Tőkés László lelkész melletti szolidaritástüntetésből bontakozott ki – 1989. december 17-20. között 72 embert lőttek le a román fegyveres erők, a sortüzekben 253-an sebesültek meg. A vérengzésért évekkel később, a jobboldali kormányzatok idején indult perekben a Ceausecu által 1989-ben Temesvárra vezényelt, a megtorlást irányító Stanculescut és Mihai Chitac tábornokot vonták felelősségre. Stanculescu utolsó, jogerős ítélete csaknem két évtizeddel az események után, 2008-ban született meg.
A diktátor bukása után hatalomra került, Ion Iliescu vezette Nemzeti Megmentési Front (FSN) kormányában Stanculescu és Chitac is még miniszteri megbízatást kapott a Ceausescu megbuktatásában és a hadsereg „átállásában" játszott forradalmi szerepéért.
Stanculescu halálhíréről értesülve, hétfői blogbejegyzésében Iliescu azt írta: a történelmi sorsfordulón hozott döntéseivel a volt tábornok hozzájárult a forradalom győzelméhez, és ahhoz, hogy Románia megszabaduljon az önkényuralomtól és visszatérjen a demokráciához.
Stanculescut 2014-ben kiengedték a börtönből, mert letöltötte büntetése egyharmadát, és Romániában a 60 évnél idősebb rabok jó magaviselet esetén feltételesen szabadlábra helyezhetők. A legfőbb ügyészségnél egyébként tavaly újabb bűnvádi eljárás kezdődött ellene, amikor az államfő jóváhagyta az 1990-es Petre Roman vezette kormány több tagjának elszámoltatását az 1990-es júniusi „bányászjárásért", amikor Zsil-völgyi bányászok dúlták fel a román fővárost, hogy „megvédjék" Ion Iliescu akkori államfő hatalmát az ellene tüntetőktől.
Erdély.ma

2016. június 22.

Egy fontos könyvet mutattak be Brüsszelben
Tőkés László európai parlamenti képviselő irodájának szervezésében június 21-én a Balassi Intézet brüsszeli kirendeltségén mutatták be Kincses Előd Marosvásárhely fekete márciusa című könyvének második, bővített kiadását, különös tekintettel angol nyelvű fordításának megjelenésére.
Az 1990 márciusi véres eseményeket felelevenítő rövid dokumentumfilm levetítése után Boris Kálnoky németországi újságíró méltatta a marosvásárhelyi posztforradalmi közéletben vezető szerepet játszó szerzőt, majd kettőjük kötetlen beszélgetése nyújtott hiteles és érzékletes képet a román nacionálkommunista erők, nevezetesen a volt Securitate által kiprovokált román–magyar konfrontációról.
Megnyitó beszédében az erdélyi politikus a decemberi temesvári népfelkelés és a márciusi marosvásárhelyi magyarellenes pogromkísérlet közötti összefüggésekről szólt. Kincses Előd mindkét történelmi eseménynek cselekvő részese volt, amikor is előbb ügyvédi minőségében vállalt közösséget az önvédelmi harcát folytató temesvári református gyülekezettel és üldözött lelkipásztorával, utóbb pedig a visszarendeződő politikai viszonyok között a marosvásárhelyi magyarság egyik kiemelkedő vezetőjeként járt élen ugyanebben az önvédelmi küzdelemben.
Temesváron 1989-ben „történelmi csoda” történt – állapította meg Tőkés László –, amikor is „a történelem során talán először, teljes egyetértésben és érdekazonosságban küzdöttek egymás mellett a magyarok, románok, németek és a többi, hazánkban élő nép fiai és leányai” – idézte Kincsest. A csoda azonban csupán „történelmi pillanatnak” bizonyult, mivel utóbb beigazolódott, hogy Ion Iliescu és „elvtársai” csupán forradalomnak álcázott hatalomátvételt hajtottak végre, mely aztán egyenes úton vezetett el Marosvásárhely „fekete márciusához”, valamint az 1990 júniusi bukaresti diáktüntetésekhez és az azokat vérbe fojtó bányászjáráshoz. Kincses Előd könyve ennek az ellenforradalmi átalakulásnak a fájdalmas folyamatát mutatja be a marosvásárhelyi események tükrében, kiállva a történelmi igazság mellett, és kifejezve azon meggyőződését, hogy a kezdeti „csodálatos egyetértést meg kell mentenünk a jövőnek is, ennek záloga pedig a teljes és valóságos egyenjogúság…”
Az emlékidéző és helyzetelemző fórumbeszélgetést levezető Boris Kálnoky erdélyi gyökereihez való visszatalálása meghatározó élményeként emlegette az 1989-es történelmi fordulat utáni, első marosvásárhelyi látogatását, Kincses Előddel és a környezetében élőkkel való megismerkedését, majd további erdélyi és székelyföldi utazásait és találkozásait. A „fekete március” hosszúra nyúló árnyékából való szabadulás útját keresve az erdélyi magyarság jelenlegi helyzetéről, múlt és jelen összefüggéseiről faggatta a jeles jogászt és kisebbségi érdekvédőt.
Kincses Előd sajnálattal állapította meg, hogy az eltelt negyedszázad alatt lényegi kérdésekben kevés változás történt. Amiért annak idején a marosvásárhelyi diákság egyöntetűen kiállott: a teljes körű magyar felsőoktatás, az orvosi és gyógyszerészeti egyetemen való magyar nyelvű képzés azóta sem valósult meg. Az igazságszolgáltatás terén – ha lehet – még rosszabb a helyzet. Azokat a jogokat, amelyeket a magyarság a 2007-es EU-csatlakozásig elért, utóbb az igazságszolgáltatás eszközeivel próbálják visszavenni, melyeket nem egy esetben a magyarság megtörésére használnak fel. A joggal való hatalmi visszaélések kirívó eseteiként szólt a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem tartósan fennálló ex lex állapotáról, valamint a kézdivásárhelyi terrorvád mondvacsinált peres ügyéről, melyek egyértelműen a magyar közösség háttérbe szorítását, illetve megfélemlítését célozzák. Összességében nézve: az utóbbi években a magyarság helyzete határozottan romlik Erdélyben – jelentette ki Kincses Előd.
Boris Kálnoky és a fórumbeszélgetés részvevői elismeréssel szóltak a Maros megyei RMDSZ volt elnökének állhatatos jogvédő szolgálatáról, melyet – példának okáért – a Székely Szabadság Napja idei megünneplőinek a védelmében folytat. Tőkés László saját perei hosszú sorában nyújtott jogi képviseletéért mondott köszönetet volt temesvári ügyvédjének. Marosvásárhely fekete márciusának vonatkozásában egyöntetűen fogalmazódott meg az az igény, hogy az 1989-es forradalmi dossziék újratárgyalásához, valamint a bányászjárások felelőseinek az elszámoltatásához hasonlóan ez ügyben sem maradhat el az igazságtétel.
A rendezvény a bemutatott könyv dedikálásával és alkalmi fogadással zárult.
itthon.ma

2016. június 30.

Hírsaláta
TÉVEDÉSBŐL JUTOTTAK ÁLLAMTITKOKHOZ. 1990-től 2002-ig (a minősített információkra vonatkozó törvény életbe lépéséig) a román államfők – Ion Iliescu és Emil Constantinescu – csak azért jutottak a nemzetbiztonságra vonatkozó titkos információk birtokába, mert a Legfelsőbb Védelmi Tanács elnökei és a haderők főparancsnokai voltak, a nemzetbiztonságra vonatkozó törvényből ugyanis kifelejtették, hogy – több más magas rangú állami tisztségviselő mellett (házelnökök, a parlament védelmi bizottságai, miniszterek és államtitkárok, prefektusok, megyei és bukaresti tanácselnökök, illetve Bukarest főpolgármestere) – az államelnököt is besorolják azok közé, akiknek joguk van hozzájutni bizonyos titkosszolgálati anyagokhoz. A Román Hírszerző Szolgálat volt igazgatója, Costin Georgescu szerint ellentmondásos és túlhaladott a vonatkozó törvény, amelyet sürgősen módosítani kell, mert csak az alkotmány jó szándékú értelmezésén múlik bizonyos rendelkezések alkalmazása. (România liberă)
KITOLONCOLÁSBAN ELSŐK. A francia határrendőrség statisztikái szerint a románok állnak a Franciaországból kitoloncolt külföldiek toplistájának első helyén. 2015-ben 10 471 embert toloncoltak ki Franciaországból, közülük 2422 romániai, 165 pedig moldovai állampolgár. A román állampolgároknak több feltételt is teljesíteniük kell ahhoz, hogy Franciaországban maradhassanak, egyebek között igazolniuk kell, hogy szakmai tevékenységet folytatnak ott. Ellenkező esetben akár ki is toloncolhatják őket. A toplista második helyét az albánok foglalják el, 1934-et toloncolt ki 2015-ben Franciaország. A listán utánuk következik 831 algériai, 772 tunéziai és 731 marokkói állampolgár. Háborús övezetekből érkezőket is visszatoloncoltak a származási országba a franciák: 19 afgán, 11 gambiai, 8 iráni, 10 szudáni és 4 eritreai polgárt. A Franciaországból kitoloncolt külföldiek közül a román, albán, algériai, tunéziai és marokkói migránsok 63 százalékot tettek ki tavaly. (MTI)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. július 9.

Gyanúsítottként hallgatták ki Ion Iliescu volt államfőt
Ion Iliescu volt államfő a hét elején ügyvédjével jelent meg a legfőbb ügyészségen, ahol először tett vallomást gyanúsítottként az 1990. júniusi bányászjárás ügyében. Igazságügyi források szerint ez volt Ion Iliescu első kihallgatása ebben az ügyben azt követően, hogy 2015 októberében megindult ellene a bűnvádi eljárás emberiesség elleni bűncselekmények, illetve az 1990. június 13-ai Bukaresti, Egyetem téri demonstráció erőszakos megtorlása miatt.
Ion Iliescu után a legfőbb ügyészség Virgil Măgureanut, a Román Hírszerző Szolgálat volt vezetőjét is kihallgatta, aki ellen szintén emberiesség elleni bűncselekmények miatt folyik eljárás.
Az 1990. június 13–15-ei bányászjárás ügyében 25 év után indították újra a vizsgálatot. Ez alatt az idő alatt több döntés is született a bűnvádi eljárás el nem indításáról, több áldozatnak végül az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) ítélt meg kártérítést, miután a hazai bíróságok nem hoztak erről ítéletet.

Erdély.ma

2016. augusztus 12.

Debreceni tanácskozás a határon átnyúló román–magyar projektekről
Roxana Iliescu, a Temes Megyei Tanács alelnöke a hét elején Debrecenben részt vett a román–magyar határ két oldalán található nyolc megye (Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Békés és Csongrád, illetve Bihar, Szatmár, Arad és Temes) képviselőinek tanácskozásán. A találkozó fő célja a határon átnyúló együttműködések fejlesztése és az európai források lehívása volt, amelyek az INTERREG V-A Románia–Magyarország Program 2014–2020 keretében pályázhatók meg.
A Románia–Magyarország INTERREG-programról már megjelent a pályázati útmutató, amelyet nyilvános vitára bocsátottak. Ez a program képezi az alapját 2014–2020 között a határon átnyúló fejlesztéseknek. A magyar–román határszakaszon a nemzeti társfinanszírozással együtt összesen 231 861 763 euró áll rendelkezésre a fejlesztések megvalósítására, ebből 189 138 672 euró vissza nem térítendő európai támogatás. A stratégiai projektek finanszírozásának 85%-át az Európai Regionális Fejlesztési Alapból biztosítják, 13%-ot a román állam fedez, a fennmAradó 2%-ot saját erőből kell előteremtse a pályázó.
„Az INTERREG V-A Románia–Magyarország Program jelentős európai források felhasználását teszi lehetővé, ezért rendkívül fontos Temes megye számára – nyilatkozta Roxana Iliescu –, a Temes Megyei Tanács új vezetősége aktívan részt vesz a program lebonyolításában. Egy stratégiai projektünket, a mezőgazdasági termékek begyűjtésére, tárolására és értékesítésére szakosodott megyei központot is ezeknek a forrásoknak a felhasználásával szeretnénk megvalósítani. Az a célunk, hogy az előző adminisztrációnál lényegesen több európai forrást használjunk fel Temes megye fenntartható fejlesztése érdekében.”
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

2016. szeptember 15.

Európa elsősorban saját polgárainak tartozik felelősséggel!
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke nyilatkozott a magyar közmédiának az európai és az erdélyi helyzetről.
Szeptember 11-én adták át a Tőkés László Alapítvány idei díját Kisvárdán egy ünnepi istentisztelettel egybekötött nyilvános kuratóriumi ülésen. A helyi református templomban tartott rendezvény után a Kossuth Rádió a díj névadóját, Tőkés László európai parlamenti képviselőt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét kérdezte a Brüsszeli-strasbourgi parlamenti politikáról, illetve a romániai választások előtti erdélyi helyzetről. Zsoldos Barnabás interjúja a Határok nélkül című műsor szeptember 13-i adásában hangzott el.
T. L.: Az Európai Parlament nemrég kezdődött őszi ülésszakán kiemelt témának számít a migráció kérdése. Sajnálatos, hogy mintha megállt volna az idő: ugyanazt szajkózzák nagyon sokan, a többség, az Európai Parlamentben – nem tudják helyreállítani az élő, eleven kapcsolatot a választóikkal, s így messze megelőzi-meghaladja őket az idő és a történelem szele. A múlt héten is olyan elképesztő volt, hogy miközben ég a fejünk fölött a ház itt, Európában, a liberális, baloldali meg zöld képviselők mindig arról vitatkoztak, hogy miképpen kell biztosítani a kontinenst elárasztó migránsoknak az emberi jogait, biztosítani azt, hogy ők abban az országban éljenek, ahol akarnak, mert ez nekik kiváltképpen joguk. Ahelyett, hogy amellett állnának ki, hogy mindenkinek joga van a szülőföldjén, a szülőhazájában megélni, és ehhez kell biztosítani a megfelelő körülményeket. Ebben lehetne Európa partner. Ebben Magyarország is kész támogatást nyújtani, mint ahogyan védelmére kel az üldözött keresztényeknek, mint ahogyan az egyházak közösségei is szállítják a Közel-Keletre a különféle adományokat. A megoldás valóban nem az, hogy helyettük és a saját helyzetünk lerobbantása által már magunk ellenére járjunk el, hanem otthon segítsünk a rászorulókon, ne importáljuk a problémákat. Európa pedig tartsa meg azt a színvonalat, amelyet eddig elért.
Rip.: Ebben a kusza európai helyzetben lehet-e beszélni az erdélyi, felvidéki emberek gondjáról, bajáról, a kárpátaljai emberekről? Fogékonyak-e a mi helyzetünkre, kérdéseinkre az uniós vezetők?
T. L.: A jelentést készítő kolléga, a raportőr a minap egy szót sem vesztegetett arra, hogy mit tesz azoknak a jogaiért, azoknak a védelmében, akik őt megválasztották európai parlamenti képviselőnek. Már engedje meg a világ, inkább azoknak a jogait kellene védenie, akik oda küldték, és nem az idegenek, jövevények jogait, akik megszámlálhatatlanul áradnak be hozzánk. A személyazonosságukat nem ismerjük, a célkitűzéseiket, szándékukat sem. Ilyen értelemben egyenesen sértő, hogy az Európai Unió ügyet sem vet például az őshonos kisebbségek ügyére, jobban foglalkoztatja az idegenek kérdése, mint a saját választópolgárainak az ügye. Kézenfekvő a párhuzam. Meg kell mondanunk, hogy azt üzenjük Európának – ezt üzenjük az október 2-i népszavazással is –, hogy Európa elsősorban a saját népének, saját polgárainak tartozik felelősséggel, és csak ezt követheti az az emberi jogi oltalom és az a szociális segítség, amelyet amúgy szívesen biztosítanánk erőnkből telhető mértékben szükséget látó közel-keleti vagy afrikai testvéreink számára.
Rip.: Ha a beszélgetésen fordítok egy kicsit, és Romániára teszem át a hangsúlyt, látszik némi közeledés az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt között. Önök hogyan ítélik ezt meg?
T. L.: Nézze, ez sajnos hatalomtechnikai manőver, ugyanis az RMDSZ csak azért testvériesült a Magyar Polgári Párttal – amelynek tulajdonképpen már csak egy pecsétnyomója van, a tagsága elfogyott –, hogy megossza az erdélyi magyar nemzeti oldalt. Vagyis hogy az MPP-t – amelyet Szász Jenő rossz útra terelt – az Erdélyi Magyar Néppárt ellenében használja fel. Ezek ilyen régi világból ismert hatalomtechnikai módszerek. Az igazi az volna, hogyha össze tudnánk fogni valamennyien – az RMDSZ, a Magyar Polgári Párt, az Erdélyi Magyar Néppárt –, orvosolnánk a sérelmeket, s megőrizve a politikai függetlenségünket megtisztítanánk az RMDSZ-t a korrupciótól, és a pártok feletti nemzetszolgálatot helyeznénk előtérbe. Ezen belül is az önrendelkezés ügyét. Ha ez nem sikerül, akkor a többi mind csak színjáték és opportunizmus.
Rip.: Erről már olyan régóta beszélünk. Van ennek az önrendelkezésnek reális esélye?
TL: Rossz irányba alakul a politika. Emlékezzünk vissza, amikor a fejlett nyugat szemet hunyt Jelcinnek, s Szovjet-Oroszországot kímélve a rendszerváltozást és a demokráciát háttérbe szorította. A helyzet az, hogy Romániában is Iliescunak – az első román államelnöknek – szemet hunytak, aki valójában egy puccsot hajtott végre. Ennek következtében a kisebbségek ügye vagy az igazi demokrácia ügye nálunk másodlagossá vált. Ugyanitt tartunk most is, a stabilitás igénye dominál. Stabilitást minden áron, mindent a szőnyeg alá seperni. Hogyha az RMDSZ kiegyezik a román uralkodó osztállyal, és csend van, ez a legjobb a Nyugatnak. Sajnos, ezért nem tudunk áttörést elérni. Meg kell találni a modus vivendit a romániai magyarság képviseletei viszonylatában.
itthon.ma//karpatmedence

2017. január 2.

Iliescuról és más gyilkosokról
Ion Iliescu és bűnöző bandája elindult a börtön felé. Utolérik őket az 1990. június 13–15-i bányászjárás szörnyűségei. A forradalom gyilkosságai is egyre közelebb kerülnek, lépésről-lépésre…
Az 1989. decemberi genocídium elkövetői közül sokan részt vettek az 1990. júniusi mészárlásban is: Ion Iliescu, Petre Roman, Virgil Măgureanu, Gelu Voican Voiculescu, Cico Dumitrescu, Cazimir Ionescu. És csak azokat említettem, akik még mindig élnek. Mert különben szóba hoztam volna Sergiu Nicolaescut, Silviu Brucant, Dan Iosifot, Nicolae Militaru, Victor Atanasie Stănculescu és Mihai Chiţac tábornokokat is.
Augustin Lazăr főügyész bejelentette: hamarosan lezárják a bányászjárás ügyét,a katonai ügyészek pedig legfeljebb két hónapon belül határozatot hoznak.
A Katonai Ügyészség éppen karácsony előtt jelentette be több személy vád alá helyezését, akikről eddig azt hittük, hogy örökre szóló mentelmi joggal rendelkeznek. A vád: emberiesség elleni bűncselekmények.
Az ügyészek szerint a vádlottak a június 11–15-e időszakban „általános és szisztematikus támadást döntöttek el, szerveztek meg és koordináltak a polgári lakosság, nevezetesen a bukaresti Egyetem (Universităţii) téren tüntetők, valamint Bukarest municípium lakossága ellen”.
Ebben az ügyben a vádlottak listáján szerepel még Miron Cozma (a Zsil-völgyi bányászok volt vezetője), Adrian Sârbu (a Roman-kormány volt államtitkára), Nicolae S. Dumitru (a volt FSN – Nemzeti Megmentési Front – egyik vezetője), Corneliu Diamandescu tábornok (a Román Rendőrség volt vezetője), Mugurel Florescu tábornok (a Katonai Ügyészség volt vezetője).
Meglepő egyes vádlottak – Ion Iliescu, Petre Roman és Gelu Voican Voiculescu – gőgös, hazug, diverzionista reakciója. 1990-ben ők voltak a végrehajtó hatalom első három embere:
az ország elnöke, a miniszterelnök és a kormányfő-helyettes.
Ion Iliescu: „Nem ez az első alkalom, hogy előrángatják ezeket a dolgokat. Miféle bizonyítékok? Ez egy 1990-ben történt ügy, túlléptünk rajta, egymást követők a különböző színezetű kormányok. Tudom, hogy miért nyitják meg újra a vitát, mert ez egy 27 évvel ezelőtti történet, de ez van… Egyetlen időszakból sincs semmi, amiért hibásnak kellene éreznem magam!”.
Mivel úgy tűnik, hogy Ion Iliescu amnéziában szenved, eszébe juttatjuk, hogy miként bujtogatta a bányászokat 1990. június 14-e hajnalán a Victoria-palota erkélyéről: „Kedves bányászok, köszönöm azt a munkásszolidaritási választ, mellyel ezúttal is reagáltak a felhívásunkra. A bányászok küldöttsége, Cozma úrral az élen, az Egyetem tér felé veszi majd az irányt, mert azt szeretnénk, ha önök foglalnák vissza. Mint látták, ezúttal igazán fasiszta elemekkel van dolgunk. Uszított, sok esetben bekábítószerezett elemek szervezett csoportjaival.”
Petre Roman a történelem másik csalója. Csak egy kis szemrehányása van Iliescu számára: egy „szerencsétlen kifejezés”, melyet állítólag az 1990. június 14-i beszédében használt.
Amúgy minden rendben volt: a gyilkosságok is, az erőszakos cselekmények is, a rombolások is…
A kóros hazudozó és cinikus gazember Petre Roman újra bebizonyította, hogy semmivel sem jobb apjánál, Valter Romannál (Erno Neulander), Sztálin és a Szovjetunió elkötelezett komminternistájánál.
Petre Roman: „Ion Iliescu használt egy szerencsétlen kifejezést: «Menjenek és ültessenek virágokat az Egyetem téren!». Ez nem volt helyes. Az lett volna jobb, ha azt mondják a bányászoknak, amit mindnyájan gondoltunk: «Testvérek, nem kellett volna idejönnötök. Semmi sem veszélyezteti a demokráciát»”.
Micsoda semmibe vétele a történelmi igazságnak! Lehet, hogy Roman és a többi vádlott „mind úgy gondolta”, hogy a bányászoknak nem volt miért Bukarestbe jönniük, hogy semmi sem veszélyeztette a demokráciát, de pont az ellenkezőjét tették:
felbujtották a bányászokat, hogy Bukarestbe jöjjenek, elhitetve velük, hogy nagy veszélyben van a demokrácia.
A diverzionista Gelu Voican Voiculescu diverziónak tartja, hogy az ügyészek vád alá helyezték. „Ez egy megrendelt diverzió, mellyel ki akarják juttatni Iohannis elnököt a zsákutcából, a közvélemény figyelmét pedig el akarják terelni a miniszterelnöki jelölt kiválasztásáról. Karácsony előtt gyorsan előkapták, hogy bejelentik a vád alá helyezésünket. Ez botrányos módja az igazságszolgáltatás pillanatnyi érdekek szerinti felhasználásának”.
Ezek az alakok ilyenfajta hazugságokkal mérgeztek minket 27 éven keresztül. Alig várom, hogy az igazságszolgáltatás megszólaljon! Hogy a vádlottak padján lássuk őket vergődni, mint Bobu, Postelnicu és Manea Mănescu 1990-ben!
Grigore Cartianu
foter.ro/cikk

2017. január 5.

Ki kicsoda a Grindeanu–Dragnea-kormányban? (1.)
Összeállt Sorin Grindeanu kormánya. A kijelölt miniszterelnök kabinetje a kormányfővel együtt 27 miniszterből áll, ez öttel több, mint a Cioloș-kormány tárcavezetőinek száma. A Călin Popescu Tăriceanu vezette Liberálisok és Demokraták Szövetsége négy miniszteri tárcát kapott. Nagy túlélők, titkos befutók, milliomosok és luxusnyugdíj-élharcosok népesítik be Sorin Grindeanu szerdán frissen felkent kabinetjét. Liviu Dragnea, a Szociáldemokrata Párt elnöke már Grindeanu nevesítésekor kimondta, és a kormánynévsor is azt tükrözi: számára a lojalitás volt a legfontosabb szempont a miniszterek kiválasztásakor.
Távközlési miniszterből kormányfő
A miniszterelnök, Sorin Grindeanu 43 éves, karánsebesi születésű, matematikus-informatikus. Korábban (2014. december és 2015. november között) távközlési miniszter volt az utolsó Ponta-kormányban. 2004 és 2008 között önkormányzati képviselő Temesváron, 2008 és 2012 között Temesvár alpolgármestere, 2012-től az SZDP parlamenti képviselője. 2016 nyara óta a Temes megyei tanács elnöke, húsz éve tagja az SZDP-nek. Sorin Grindeanunak a Temesvár közvetlen szomszédságában lévő Gyüregen van egy telke 2005 óta, 2007-ben épített rá egy 200 négyzetméteres házat. Ezenkívül a Bánlakhoz tartozó Karátsonyifalván örökölt egy közel háromhektáros telket, illetve Temesváron 2011-ben vásárolt egy 270 négyzetméterest. 49 négyzetméteres lakását tavaly adta el 30 ezer euróért. 2009 óta van a birtokában egy Linhai márkájú quad, autója nincs. A deBanat.ro portál szerint legutóbb karácsony előtt nyilatkozta, hogy semmiféle miniszteri tisztségért nem hajlandó feladni a megyei tanács vezetését.A tökéletes helyettes: Sevil Shhaideh
Sevil Shhaideh neve akkor robbant be a köztudatba, amikor két hete Liviu Dragnea őt nevesítette a miniszterelnöki posztra. Klaus Iohannis államfő azonban úgy döntött, nem nevezi ki. 1987-ben végzett a bukaresti közgáz Gazdasági és Kibernetikai Tervezés karán, 1991-ig programozó volt egy mezőgazdaságot gépesítő konstancai cégnél. 1991-ben váltott át a közigazgatás területére: a megyei tanács munkaügyi igazgatóságán menedzselte az informatikai rendszereket 1993-ig, 2007-ig a teljes megyei tanácsban igazgatta a területet, 2007-ben pedig átnyergelt a tanács uniós pályázatokat kezelő igazgatóságához. Ő irányította a Romániai Megyei Tanácsok Országos Szövetségének munkáját, a Mediafax szerint pedig fő tevékenysége a helyi közigazgatás működését szabályozó törvények módosításának előkészítése volt. 2012-ben  Liviu Dragnea, a regionális fejlesztések frissen kinevezett minisztere felhívta Bukarestbe államtitkárnak. 2015-ben beugrott egyenesen Dragnea helyére a bársonyszékbe, aki azért volt kénytelen lemondani miniszteri tisztségéről, mert jogerősen két év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték választási csalás miatt. Tökéletes helyettese olyan jól összenőtt a minisztériummal, hogy nem távozott a Ponta-kormány 2015 végi bukásakor, azóta is miniszteri tanácsadóként segíti Vasile Dîncu tárcavezető munkáját a technokrata kormányban. Vagyonbevallása szerint 1994-ben vásárolt egy 47 négyzetméteres lakást Konstancán, férjének pedig három ingatlana van Szíriában.
Daniel Constantin, aki mindig talpra esik
A Liberálisok és Demokraták Szövetsége (LDSZ) színeiben miniszterelnök-helyettesi posztot, illetve a környezetvédelmi tárcát megszerző Daniel Constantin 38 éves. Politikai karrierjét Dan Voiculescunak, a Konzervatív Párt (KP) alapítójának köszönheti, 2006-ban lépett be a pártba, s mentorához köti majd 300 ezer eurós tartozás is.  2011-től a KP és az NLP által alakított  szövetséget vezeti Crin Antonescuval közösen, majd a Szociálliberális Unió (SZLU) vezetőségi tagja. Végzettsége szerint mérnök, többek között Skóciában és Írországban szerzett képesítést. 2003-ban tanácsadóként alkalmazta a mezőgazdasági minisztérium európai integrációs államtitkársága. A Ponta-kormány idején mezőgazdasági miniszter. Ahogy karrierjének ívéből is kitűnik, mindig ott van, ahol a párt szakad. Állítólag a mostani választások után átigazolt volna az LDSZ-ből a liberálisokhoz, mert elégedetlen volt a Călin Popescu Tăriceanu által kialkudott pozíciókkal. Úgy tűnik, egy miniszterelnök-helyettesi tisztséggel sikerült maradásra bírni.Shhaideh jobb keze: Mihaela Toader
Az európai forrásokért felelős tárca nélküli miniszter, Mihaela Toader korábban is vezető pozícióban volt a minisztériumnál. Gyakorlatilag Sevil Shhaideh beosztottja lesz, és a régiófejlesztési minisztériumnál fog tevékenykedni. Ennek rendelik alá ugyanis az európai forrásokért felelős tárcát. 2013 márciusában, Eugen Teodorovici mandátuma idején került a minisztériumhoz. Az utóbbi időben gyermeknevelési szabadságon volt. Mihaela Toader jogot végzett a Nicolae Titulescu magánegyetemen, majd mesteri képzésen vett részt az európai tanulmányok szakon.
Teodor Meleșcanu, a nagy túlélő
Karrierdiplomataként a forradalom előtt és után is mélyen be volt ágyazva a Dâmbovița-parti politikába, és közel állt a titkosszolgálatokhoz, az egyiket még vezette is. Töretlen politikai karrierje töredékmandátumokon, törpepártokon és kamikaze vállalásokon át ívelt az utóbbi évtizedben. Legrövidebb megbízatását botrányok közepette vette át és adta vissza: mindössze nyolc napig volt külügyminiszter Victor Ponta kormányában. Furcsa volt az is, hogy 2014 szeptemberében lemondott a külföldi hírszerző szolgálat vezetéséről, amelyet 2012 februárjában vett át, csak azért, hogy eleve vesztesként induljon az államelnök-választáson.Diplomatakarrierje 25 éves korában, 1966-ban indult, 1992-ben nagykövetté nevezték ki, ugyanazon év novemberében pedig külügyminiszterré Nicolae Văcăroiu kormányában. Ezután háromszor választották meg szenátorrá mindig más párt színeiben: 1996-ben a Szociáldemokrata Párt, 2000-ben a D.A. Szövetség, 2008-ban az NLP listáin indult. Másfél évig, 2007 áprilisa és 2008 decembere között a Tăriceanu-kabinet védelmi minisztere, 2008. január 15. és február 29. között ideiglenes igazságügyi minisztere volt.Ion Mihai Pacepa, a Securitate Amerikába szökött tisztje szerint Meleșcanu azok közé a titkos szekus tisztek közé tartozott, akik a forradalom után átvették a belföldi (SRI) és a külföldi (SIE) hírszerzés, valamint a külügy irányítását, és megtartották Ceaușescu nagyköveteinek 80 százalékát.Akit csak majdnem vittek el: Alexandru Petrescu
A gazdasági minisztérium élére javasolt Alexandru Petrescu 2014 júniusától egy olyan időszakban igazgatta a Román Postát, amikor a legnagyobb román munkáltatók egyikének számító állami vállalat berkeiben az egyik legnagyobb korrupciós botrány érlelődött. A távközlési minisztérium tavaly augusztusban jelentette az Országos Korrupcióellenes Ügyészségnél, hogy rendellenességeket találtak néhány közbeszerzési eljárás kapcsán. Szintén az ő vezetése alatt büntette meg a versenytanács 7,4 millió euróra a postát, amiért megsértette a versenyszabályokat. Ennek ellenére Petrescu bruttó 135 418 lejt vett fel jutalomként. Alexandru Petrescu egyébként egyszerre román és brit állampolgár. Gazdaságot tanult a University of Wales-en, majd Londonban a bankszektorban töltött be vezető pozíciót.Iliescu embere a kulturális tárca élén
A 40 éves, megrögzötten baloldali Ioan Vulpescu ortodox teológiát végzett, majd filozófiából doktorált. 2004-től Ion Iliescu volt államfő kulturális tanácsadója. A Ponta-kormány idején – 2014 decembere és 2015 novembere között – már vezette a kulturális tárcát. 2012 és 2016 között parlamenti képviselő. Azt megelőzően különböző kulturális intézményekben és testületekben vállalt szerepet. Minisztersége idején politikai ellenfelei lemondását követelték, mert nem juttatott elegendő pénzt a kulturális intézmények fenntartására és az országos jelentőségű fesztiválok megszervezésére, és nem szentelt kellő figyelmet a nemzeti kisebbségek kulturális értékeinek megőrzésére. A neki szánt tárca nevét most kibővítik a nemzeti identitás védelmével is.
Hrebenciuc jó barátja kapja az oktatási tárcát
Az oktatási tárca élére javasolt Pavel Năstase az oktatási rendszer egyik legjobban fizetett vezetője. A 65 éves Năstasénak a vagyonbevallása szerint három ingatlanja, két telke, egy Audi típusú gépkocsija, 1,5 millió leje, 135 ezer eurója és 35 ezer dollárja van, mindezt állami fizetésekből és EU-s alapokból sikerült összehoznia. Korábban a bukaresti gazdasági egyetem rektora volt, jelenleg a felsőoktatási intézmény szenátusának elnöke. A több korrupciós ügyben is gyanúsított Viorel Hrebenciuc egyik régi barátja, akinek fiát úgy juttatta katedrához az általa vezetett egyetemen, hogy a férfinak (mármint Hrebenciuc fiának) korrupciós ügyeit még tárgyalta a bíróság. Egyébként ügyviteli informatikát tanít az egyetemen, melyen ő maga is végzett. 1968-ban doktorált gazdasági informatikából. 
Ana Birchall, a milliomos szuperjogász
Ana Birchall 1973-ban született a Prahova megyei Mizilben. Jogot végzett, majd a Yale Egyetemen doktorált pénzügyi jogból és csődeljárásból, és a Wall Street egyik ügyvédi irodájában dolgozott. 2003-ban tért vissza Romániába, 2005 óta a bukaresti SZDP tagja, a párt progresszista fórumának vezetője, jelenlegfőtitkárhelyettese. Ügyvédként és egyetemi tanárként is dolgozik, a Dimitrie Cantemir Egyetem oktatója.
Rövid ideig Mircea Geoană volt külügyminiszter és Victor Ponta volt kormányfő tanácsadója is volt. 2012 óta képviselő, mandátuma alatt az európai ügyek bizottságát vezette, de az oktatás és esélyegyenlőség kérdései is foglalkoztatják. Az egyik legintenzívebben kommunikáló romániai politikus, napi szinten ontja a közleményeket, blog- és Facebook-bejegyzéseket.Férjével, Martyn Birchall üzletemberrel együtt öt lakása van, kettő az Egyesült Államokban. Külföldi befektetéseik 23 millió euróra rúgnak.
Belügyminiszter Dragnea hátországából
Az 1970-ben született Carmen Dan a pártelnök Liviu Dragnea megyéjében, Teleormanban vált általános iskolai titkárnőből belügyminiszterré – írja az Adevărul. 1989-ben érettségizett, egyetemi diplomát viszont csak 2000-ben, 30 évesen szerzett: a rendőrakadémiát végezte el. Korábban járt a teljesen ismeretlen Ökológiai Egyetem jogi karára. Érettségi után hat évig volt a 11 ezer lakosú Videle városka egyik általános iskolájának titkárnője, majd az Agricola, később a Raiffeisen Bank helyi kirendeltségén dolgozott. 2002-től 2012-ig jogtanácsos, majd ügyvezető igazgató volt a Teleorman megyei tanácsnál. Alprefektus, majd 2016 márciusa és októbere között a megye prefektusa volt. A tisztségről azért mondott le, hogy az SZDP szenátori listájának élén induljon az idei parlamenti választásokon. A szenátus jogi bizottságának elnökévé választották.
Petre Daea, a honatyák luxusnyugdíjának élharcosa
Az 1949-ben született Petre Daea agronómus végzettségével 1989 előtt a Mehedinți megyei agronómiában, utána a megyei tanácsban szintén agrárvonalon építgette hivatalnoki karrierjét. 2001 óta tagja az SZDP-nek, 2004 júliusa és decembere között, a Năstase-kormány utolsó félévében annak mezőgazdasági minisztere, korábban államtitkára volt. Nyomozás is indult ellene, mert köze lehetett az ország legtermékenyebb földterülete, a brăilai Nagy Sziget koncesszionálásához. A koncesszió haszonélvezője, Culiţă Tărâţă azóta elhunyt. 2004 óta három mandátumot nyert a törvényhozásban, a mezőgazdasági bizottságokban tevékenykedett. Emellett ő kezdeményezte a honatyák luxusnyugdíját lehetővé tevő törvényjavaslatot.(folytatás holnapi lapszámunkban)
(forrás: Főtér.ro,  HotNews, a News.ro és az Adevărul)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. január 6.

A minisztériumi rangú nemzeti identitásról
A Kulturális Minisztérium ismét nevet változtatott, sokadig alkalommal az elmúlt 27 évben. Míg legtöbbször a kultuszok és kultúra minisztériumaként vegyítették minden gond nélkül az egyház és a kultúra ma már szekularizációra szoruló fogalmát, most a kultúra a nemzeti identitással lett egy kalap alá véve.
Érthető ez, hisz vészjóslóan közeleg a románság legnagyobb és legszentebb ünnepének, a Nagy Egyesülésnek századik évfordulója. A változtatás jelentős paradigma-váltást is jelent a tiszavirág életű, de úgy a magyar, mint román értelmiség által visszasírt Vlad Alexandrescu féle Minisztérium kultúrpolitikájához képest.
Ionuț Vulpescu a (régi) új kulturális miniszter alig 39 éves és még annál is fiatalabban néz ki. Nevét már 2014 novemberében megismertük, amikor a Ponta kormány kulturális minisztere lett. Bár miniszterségének 13 hónapjában nem sok minden történt, mégis érdemes beleolvasni a nevet váltott minisztérium első emberének akkori írásaiba. A teológiai tanulmányokkal és filozófiai doktorival rendelkező és magát szívbéli baloldalinak (értsd: peszedistának) való Tărgoviște-i születésű politikus 2012 óta írogat a Cultura nevű folyóiratba. Minisztersége idején megjelent cikkeiben dicsérte például Kolozsvár multikulturális jellegét és Bukaresttől távolságtartó, kulturális autonómiáját. Ugyancsak szimpatikusnak hatott az az írása, amelyben kifejti, hogy az 1989 óta működő kulturális minisztériumok mindegyike ugyan stratégiákat dolgozott ki a kultúra és tudomány támogatására, mégis, ezek döntő többsége a pénzügyminisztérium és más, nagyobb érdekcsoportok bűvkörében elbukott. Mindez akár pozitív színben is feltüntethetné az egykori sportújságiról múlttal is rendelkező, 2014 óta nagy elánnal már Gabriel Liiceanu-t és a teljes liberális román értelmiséget is bíráló úriembert. A problémák azonban ott kezdődnek, amikor politikai pályafutását vesszük górcső alá. Ebből kitűnik, hogy pályája 2001-ben kezdődött, alig 25 évesen, amikor még doktoranduszként – valószínűleg nem a kutatással volt tehát elfoglalva, amivel egy doktorandusznak illene – Ion Iliescu köztársasági elnök kultúráért felelős elnöki tanácsosa lett. Az, hogy milyen út vezetett ilyen fiatalon ehhez a rendkívüli pozícióig, máig rejtély övezi, de jól mutatja a romániai (és nem csak) politikában működő nepotizmus és személyes hálózatrendszerek átláthatatlan mélységét. Vulpescu karrierje ezt követően gyorsan ívelt föl a vörös pártban. Hat éven át a Román Szenátus tanácsosa és „szakértője”, majd 2012 decembere óta parlamenti képviselő. Rövid, alig egy éves miniszterségét követően most ismét a Kulturális Minisztériumot vezeti, amely első alkalommal, Kulturális és Nemzeti Identitás Minisztériumaként működik.
A névváltoztatást sem Liviu Dragnea, sem a miniszterelnök nem indokolta. Maga Vulpescu is csak egy, a saját honlapján még a választások előtt, december elsején posztolt írásában utalt arra, hogy milyen következményei lesznek annak, ha ő kerül a kulturális minisztérium élére. Írásából kiderül, hogy Romániának prioritása lesz a Nagy Egyesülés méltó megünneplése. Ez több kell legyen, mint egy fesztív eseménysorozat: meg kell tisztítani ezt az eseményt és a románság mentalitásában elevenen élő, annak mintegy motorjaként működő történelmi jelenséget a kommunizmus interpretációitól és hamis jelzőitől. Olyan történész bizottság felállítását javasolja, amely méltó helyére teszi ezt az eseményt. Kulturális „autósztráda” létrehozását is javasolja, számos kiállítással és eseménnyel kötve össze a Nagy Egyesülésben döntő szerepet játszó városokat. A gyulafehérvári Nemzeti Egyesülés Múzeumát és az egyesülés helyszíneinek, főszereplőinek szülőházait és történelmi relikviáit pedig külön prioritással fogják kezelni és bemutatni. Tervében szerepel például egy monumentális I. Ferdinánd lovas szobor is és egy grandiózus gyulafehérvári egyesülés-emlékmű is.
Ha már a közlekedési miniszter nulla kilométer autópályát ígért, akár meg is nyugodhatnánk, hogy legalább ennyink lesz. Ám a Kulturális Minisztérium névváltoztatása mögött olyan súlyos nacionalista mozgalom kibontakozását látjuk, amely vészjóslóan illeszkedik a Merkel-védte interkulturális Európa és határokon túlívelő kulturális tolerancia és identitásképzés felgyorsult lerombolásába. A nacionalizmusok új korszakában ismét feléledőben van a saját identitás felsőbbrendűvé tétele és minden más aspektus marginalizálása. A „nemzeti identitás” minisztériumától aligha várhatjuk majd, hogy a Romániában élő és jelenlévő tucatnyi kisebbség érdekeit és kultúráját is képviselje. Radikális változásokra persze úgysem számíthatunk, hisz ennek a minisztériumnak ezen túl is ugyanazokkal az akadályokkal és pénzhiánnyal kell majd megküzdeni, amivel már 27 éve bajlódik.
Ám az a kevés kis pénz is, amely eddig a magyar kultúra kapott, most akár veszélybe kerülhet. Az anyagi juttatások és prioritásokon túl azonban sokkal nagyobb veszélyt jelent az elkövetkező két év várhatóan burjánzó nacionalizmusa, amelyet nemcsak a Román Tudományos Akadémia történészei, neves egyetemek rektorai, de immár a Kulturális Minisztérium is felkarolt. Mindez történik akkor, amikor Románia immár tíz éve az egységes kultúrközösségként elképzelt Európai Unió tagja lett.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

2017. január 17.

Vádat emeltek Ion Iliescu ellen
Ion Iliescu volt államfő megtagadta, hogy nyilatkozatot adjon hétfőn a bukaresti főügyészségen, ahová a bányászjárás-ügyben idézték be a katonai ügyészek abból a célból, hogy tudomására hozzák: emberiesség elleni bűncselekmények elkövetésével vádolják.
A főügyészség épületébe való belépése előtt Iliescu úgy nyilatkozott az újságíróknak: nem érzi magát bűnösnek azért, ami 1990 júniusában történt – számolt be az Agerpres. Múlt héten a katonai ügyészek több gyanúsítottat kihallgattak ugyanezen ügy kapcsán: Gelu VoicanVoiculescut, Miron Cozmát és Adrian Sârbut, valamint tanúként többek közt Andrei Pleşu írót is.Ion Iliescu körülbelül egy órát töltött a főügyészségen, kijövetelekor nem nyilatkozott a sajtónak. Ügyvédje, Andrei Georgescu azt mondta: a volt államfő nem tett vallomást a bányászjárás-ügyben. „Elkezdődött a bűnvádi eljárás ellene. Új minőséget kapott, vádlott lett. A következőkben előkészítjük a védelmet. Ezt az ügyet 2014-ben nyitották újra az akkori főügyész rendeletére. Meg kell vizsgálnunk, fel kell mérnünk, mit tartalmaz ennek a dossziénak az anyaga" – mondta Iliescu ügyvédje, hozzátéve: a volt román államfő „nagyon jól" reagált az ügyészek arra vonatkozó kijelentésére, hogy vádlotti minőségben folyik a továbbiakban ellene az eljárás.
A „Mineriada” (bányászjárás) nevet viselő ügyiratcsomóban bűnügyi eljárás folyik többek közt Ion Iliescu volt államfő, Petre Roman volt miniszterelnök, Virgil Măgureanu, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) volt elnöke, Nicolae Dumitru, a Nemzeti Megmentési Front (FSN) első alelnöke, Mugurel Cristian Florescu tartalékos tábornok, Románia főügyészének helyettese és a Katonai Ügyészségek Igazgatóságának vezetője ellen.
A katonai ügyészek szerint 1990. június 11-e és 15-e között a gyanúsítottak „általános és szisztematikus támadást" szerveztek meg és vezettek le a civil lakosság, a bukaresti Egyetem téren tüntető tömeg, illetve a főváros lakossága ellen, bevonva a támadásba a belügyminisztérium, a védelmi minisztérium, a SRI erőit, illetve több mint 10 ezer bányászt és az ország különböző pontjairól érkezett más munkásokat.
kronika.ro
Erdély.ma



lapozás: 1-30 ... 2611-2640 | 2641-2670 | 2671-2700 | 2701-2701




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék