udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
331
találat
lapozás: 1-30 ... 241-270 | 271-300 | 301-330 | 331-331
Névmutató:
Bodolai Gyöngyi
2016. február 4.
Magyar népdaléneklés szak a Népművészeti Iskolában
Közeli és távoli helységekből is járnak
A komoly munka mellett a vidámság, a nevetés is hozzátartozik az órához, ahogy Matei Mária-Erzsébet tanárnő egyéniségében is jól megfér egymás mellett az igényesség és a jókedv, a türelem és a lendület, amivel tanítványait irányítja. A főtéri Apolló- épületben működő Népművészeti Iskola magyar népdal szakán, amely 2015 őszén indult, 11-en tanulják csoportosan vagy egyéni óra keretében a népdaléneklés sajátos előadásmódját. Tehetséges gyermekek és felnőttek, akiknek a többsége vidékről, akár a megye távoli településéről jár az iskolába, ahol az éneklés mellett zeneelméletet, zenetörténelmet is tanulnak.
Az új szak jó híréről, első sikeres vizsgaműsoráról értesülve Iulian Praja színművészt, a Népművészeti Iskola igazgatóját kerestem fel, aki röviden az iskola jelenéről és múltjáról is beszámolt. Elismeréssel szólt Metz Albertről, a 20. század kezdetén a városi tanács és a dr. Bernády György polgármester által alapított városi Zeneiskola első igazgatójáról, aki közel két évtizeden át irányította az intézményt, megalapozva a város zenei életét. A Kultúrpalota felavatását követően az iskola az új helyszínre költözött, és sok később ismertté vált művész számára teremtette meg az indulás és a kibontakozás lehetőségét a két világháború közötti időszakban a zene mellett a képzőművészet, majd a színművészet terén is. Sokan az ott tanult szakon folytatták egyetemi tanulmányaikat, vagy egyszerűen csak képességeiket, adottságaikat fejlesztették magas szintre – mondta az igazgató, akivel magyar nyelven beszélgettünk. A Művészeti Líceum mellett a hajdani Zeneiskola utódjának tekinti magát a Népművészeti Iskola is, amelynek 34 szakára 408 gyermek és felnőtt jár ebben a tanévben. Az intézmény története során többször változtatták meg az elnevezését, ma Népművészeti Iskolaként ismerjük, s az intézmény a megyei tanács alárendeltségébe tartozik.
Az iskolában zeneszakon (orgona, zongora, hegedű, szaxofon, gitár, canto – klasszikus zene, könnyűzene, román és magyar népdaléneklés), vizuális művészetek (festészet, ikonkészítés, ruhatervezés, fotó), koreográfia (román néptánc, balett) és román nyelvű színművészet szakon folyik képzés.
A magyar népdaléneklés szak beindítását azért tartotta fontosnak az igazgató, mert úgy gondolja, hogy a vegyes lakosságú Marosvásárhely és a megye magyar lakói is meg kell őrizzék az önazonosságukat, kell tudniuk, hogy honnan jöttek és merre tartanak. A zeneelmélet és zenetörténelem magyar nyelven történő oktatása, ahova a hangszeren játszani tanulók is járnak, 2014-ben kezdődött Kiss Annamária tanárnő vezetésével. Matei Mária-Erzsébet, a Népművészeti Iskola volt canto szakos növendéke (Papp Mária tanárnő tanítványa), aki a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem zenepedagógia szakán végzett, az elmúlt év őszén ajánlotta fel az igazgatónak, hogy szeretné a szakját tanítani. Iulian Praja arra kérte, hogy vállalja el a magyar népdaléneklés oktatását. Matei Mária-Erzsébet igent mondott, bár beszélgetésünk során bevallotta, hogy sokat kellett készülnie, és folyamatosan tanul a szakemberektől ma is. Közben nagyon megszerette a népdaloktatást, s olyan kedvvel végzi, ami átragad tanítványaira is.
A kiscsoportos lányok már büszke, szép tartással énekelnek. A negyedik osztályos Kovács Bea Kunigunda Maros-szentkirályról jár, Zólyomi Adrien Krisztina Galambodról. A szép hangú, előkészítő osztályos kislány tehetségét énekesnői pályára vágyó édesanyjától s jó énekesként számon tartott édesapjától, valamint a nagyapától örökölte. Elmondja, hogy apukáját is szeretnék beíratni a következő évtől. A harmadikos marosvásárhelyi Szabó Eszter a mesemondásban jeleskedve eljutott az országos döntőig. A népdaléneklés mellett lépésről lépésre furulyázni tanul. A lányok lelkesek, a dalok szövegét is kifogástalanul megtanulják egyik hétről a másikra. Apostol Krisztina Nanette, a Műveszeti Líceum zongora szakos tanulója is boldogan dalol. Körtvélyfájáról kíséri az édesanyja Szász Boglárkát, aki a kis- és a nagycsoport tevékenységében is részt vesz. Óvodáskora óta énekel, tagja a körtvélyfáji tánccsoportnak, édesanyja, Szász Erzsébet pedig a népi ruhák készítésében jeleskedik.
A nagycsoportba a vásárhelyi Szabó Alexa Tünde, a Művészeti Líceumban hegedű szakos Szabó Vivienn és a már említett Szász Boglárka mellett László Barbara Héderfájáról jár az órákra, ahol látványosan haladnak a népdaléneklésben. Az egyéni foglalkozáson Falka Emőke, a nyárádszeredai líceum magyar szakos tanárnője mellett két férfi tanítványa is van Matei Mária tanárnőnek. Mindketten, a marosvásárhelyi Bíró Levente és a Csíkfalváról járó Marton Szilárd napi foglalkozásuk mellett zenekarban játszanak, ezért tartják fontosnak, hogy képezzék a hangjukat.
Az iskolában, amelynek elvégzését követően előadói oklevelet kapnak, nemcsak az énekléssel, a különböző tájegységekkel, a táncrendek jellegzetességeivel, a hagyományos viselettel is megismerkednek.
A tanév alatt szerzett ismereteket az áprilisi vizsgaelőadáson mutatják be, ahol az énekesek mellett a tánc szakra járó fiatalok mezőségi táncot adnak elő.
Kérdésekre Iulian Praja igazgató elmondta, hogy magyar népi tánc és színművészet csoportot is indítottak volna, ha lett volna érdeklődés. Ugyanakkor remélik, hogy a magyar népdaléneklés szakra járó fiatalok elviszik a jó hírét az iskolának, s jövő évre többen fognak erre a szakra is jelentkezni.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)2016. február 8.
Egy hadjárat vége
Az Elektromaros iskolaközpont éveken át a középszintű magyar oktatás figyelemre méltó helyszíne volt Marosvásárhelyen. Az elektronikai szakirányú osztályok mellett a magyar nyelvű intenzív matematika-fizika osztályban a legmagasabb tanügyi fokozattal rendelkező tanárok oktattak az informatika tanításához szükséges felszerelés birtokában. Jó volt az együttműködésük a szakközépiskolai automatizálás, számítástechnika és elektromechanika szakos osztályokkal, amelyek diákjait nemzetközi elektrotechnikai versenyeken díjazták. A matematika-fizika osztály diákjai pedig a tantárgyversenyek országos szakaszára jutottak el. Ebből az iskolából került ki a Sapientia egyetem műszak karára felvételiző hallgatók egy része is. Az intézmény elismert pedagógusa, Pethő László mérnök piros laboratóriuma a diákok kreatív gyakorlati képzésének a helyszíne. Felkészültségükkel az évek során a mérnök-tanár által kiépített, jól működő nemzetközi kapcsolatrendszerben iskitűntek. Pethő László a saját iskolájánál mindig messzebbre látott. Aggodalommal nézte, ahogy a szakoktatás rendszerétszétverik, majd a sikertelenség láttán megpróbálják újra összerakni. Városszintű rendezvények egész sorát kezdeményezte: a szülők tájékoztatása a középiskolai kínálatról, a figyelem felhívása az anyanyelvi szakoktatás fontosságára… Tanítványai közül sokan gondolnak hálával egykor szigorúnak tartott tanárukra. Mivel nem adta könnyen az átmenő jegyet, ellenségei is voltak. Véleményét az iskola jellegének a megváltoztatása érdekében indított hadjárat során nem rejtette véka alá, ezért a tanfelügyelőség számára is egyre kényelmetlenebb személlyé vált. Felemelte a szavát, amikor eladták az iskola tanműhelyét, amikor megszüntették a magyar tannyelvű matematika-informatika osztályt, egy olyan ajánlásra hivatkozva, amit a megye többi városában működő iskolákban nem alkalmaztak. A műszaki szakosztályok felszámolása az idén csúcsosodott ki abban, hogy a tanulók körében végzett felmérés eredménye ellenére (65-en jelölték be az automatizálás osztályt és 31-en a könyvelő szakot), a tanfelügyelőség az utóbbin két osztály, a többség által kért automatizálás szakon csak egy osztály indítását engedélyezte. Közben egyre zsugorodott Pethő László katedrája is, akiről kiderítették, hogy gépészmérnöki képesítésével nem taníthatja azokat a tantárgyakat, amelyek oktatásában korábban nemzetközileg is elismert eredményeket ért el. Azt is kiderítették róla, hogy románul végezte az egyetemet, és nincsen magyar nyelvvizsgája. (Azt bezzeg nem firtatják, hogy a szakközépiskolák többségében románul vagy pocsék magyarsággal tanítják a szaktárgyakat a magyar tagozaton.) Pethő László már csak azt kérte, amit egyébként a szülők is megfogalmaztak, hogy a rábízott osztályt vigye el az érettségiig, de az iskola vezetőtanácsa többségi szavazattal a nyugdíjazása mellett döntött. Ez ellen a szakszervezet és a szülők is óvást nyújtanak be. Ha Pethő László számára kedvező eredmény születik, az már csak az utóvédharc egy mozzanata lesz. Az iskolát sikerült lefokozni, jellegét átrajzolni, a diákok és a szülők elvárásai ellenében.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)2016. február 22.
Nyelvismeretfüggő sürgősségi ellátás
Egy friss külföldi tapasztalat jut eszembe, ahogy a kolozsvári sürgősségi gyermekkórházban megalázott kislány esetét olvasom. A svájci kórházban, ahol ismerősömet megműtötték, az ágyához ki volt függesztve, hogy angol nyelven lehet hozzászólni, műtét előtt pedig megkérték az intézmény magyar nemzetiségű asszisztensét, hogy a betegnek anyanyelvén is pontosan magyarázza el, hogy mi vár rá. Hol áll ettől a kolozsvári sürgősségi gyermekkórház, ahol a balesetet szenvedett olaszteleki 17 éves lánnyal, aki az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) által meghirdetett versenyen népdaléneklésben az első lett, sértő módon bántak. Állítólag azért, mert ő és szülei nem beszélnek jól románul, és segítőkész emberek vállalták, hogy fordítanak. A lányt egyébként Kolozsvár egyik főtéri átjáróján ütötte el egy szabálytalanul közlekedő autóbusz, amely áthajtott a lábfején, s összetörte annak csontjait. A kolozsvári sebészorvost, aki ellen indult már eljárás azért, mert a hálapénztől tette függővé a gyermekek ellátását, annyira feldühítette, hogy a verseny szervezői is segíteni akartak a fordításban, hogy a szerencsétlenül járt lányt kiutalta a kórházból.
Korábban Marosvásárhelyen is tudósítottunk olyan esetekről, amikor a beteg nemzetisége miatt utasították el az orvosi ellátását, vagy a kórházba utalt vidéki székely asszonyra napokig rá se néztek, életfontosságú gyógyszereit sem biztosították. És voltak mások is, akik elpanaszolták, hogy emberi méltóságukban sértették meg őket, de nem merték vállalni a nyilvánosságot. Ha a kolozsvári eset nyomán nem mondják ki tisztán és világosan az egészségügyi szolgáltatásokhoz való feltétel nélküli hozzáférés jogát Romániában, akkor hasonló történetek fogják még borzolni a kedélyeket. Annál is inkább, mivel a nemzeti türelmetlenségről tanúskodó szellemiség a legfelsőbb fórumokról indul. Emlékezzünk csak vissza, hogy a Felsőoktatás Minőségét Biztosító Hatóság az alkotmány, a betegjogi törvény és a nemzetközi egyezségek előírásait figyelmen kívül hagyva a MOGYE chartája kapcsán megtiltotta a magyar nyelv használatát egyetemi hallgató és beteg között. Ilyen előzmények után miért ne basáskodhatna a kolozsvári sebészorvos? És vajon nem ebbe az irányba tartanak-e azokon a marosvásárhelyi klinikákon is, ahonnan módszeresen kiiktatták a magyar alkalmazottakat? A Megyei Sürgősségi Klinikai Kórház 2-es Számú Általános Sebészetén például 18 sebészorvosból egy magyar nemzetiségű, a 31 középkáderből pedig hat-hét. Az Ortopédiai és Traumatológiai Klinikán 11 orvosból egy magyart találunk, 22 középkáderből öt-hatot. A dialízis részlegen a 11 alkalmazottból mindössze egy magyar nővér dolgozik, és említhetnénk még az intenzív terápiai klinikát, és néhány kivételtől eltekintve másokat is. Ilyen káderpolitika láttán nem nehéz elképzelni, hogy a szóban forgó egységekben, ahonnan fokozatosan kiszorul a magyar személyzet, hogyan fognak viszonyulni, szót érteni azokkal a betegekkel, akik a román nyelv hiányos ismerete mellett a nemzeti különbözőség feloldására alkalmas hála eszközével sem rendelkeznek.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)2016. március 2.
Beszélgetés Soós Zoltánnal
Ahol érdemes lesz élni
Felkészült fiatal szakemberekből álló csapatával értékes, hangulatos rendezvényeket szervező intézménnyé alakította a megyei múzeumot. A munkája közben elsajátított kultúrmenedzseri tapasztalat birtokában Marosvásárhely polgármestereként szeretné bizonyítani, hogy képes a város átalakítására is. Soós Zoltán történész, archeológus, a Maros Megyei Múzeum igazgatója, az előválasztási szavazatok többségét megszerezve a magyar szervezetek közös jelöltjeként száll harcba a polgármesteri tisztségért.
A mai Marosvásárhelyt a Funar-korszak végi Kolozsvárhoz hasonlítja. "Van egy nagy lehetőségekkel rendelkező város, amelynek élén egy olyan személy áll, aki klientúrájával gátolja, leszorítja a fejlődést. Ideje kiszabadulni ebből a méltatlan helyzetből" – hangsúlyozza. Ötgyermekes apaként egy polgárbarát városról álmodik, ahol érdemes és kellemes élni. Ahonnan nem mennek el a fiatalok, mert tiszta a levegő, jól működik az oktatás, az egészségügy, a közszállítás, jó a közbiztonság és vannak munkahelyek. Elcsépelt szólamok ezek, vagy eddigi eredményei alapján elhihetjük Soós Zoltánnak, hogy valóban képes lesz az ígért változások beindítására? A megtett útról és elképzeléseiről a napokban beszélgettünk.
– Hogyan sikerült emberközelbe hozni a múzeumot, meghódítani a közönséget?
– Vannak, akik azt tartják, hogy a kultúra nem "profitképes", csak pénzt nyel el, ezért a hiánya nem jelent nagy problémát. Franciaország példájából kiindulva, ahol a nemzeti össztermékben a kultúra nagyobb szerepet játszik, mint például az elektronikai iparág, a fanyalgó vélekedéseknek az ellenkezőjét szerettem volna bizonyítani. Azon kívül, hogy költséges és befektetést igényel, mint minden, amiről azt szeretnénk, hogy működjön, a kultúra egy idő után képessé válik a jövedelemtermelésre, kellemes hangulatot teremt, megfogalmaz valami újat, és közben javítja az emberek közérzetét. Észre kell vennünk, hogy Európa egyre inkább felfedezi Erdély szépségeit. Marosvásárhelynek is vannak olyan adottságai, amelyekre építeni lehet. Ennek ellenére a helyzete, szerepe visszaesőben van, miközben a környező nagyvárosok, mint például Kolozsvár vagy Nagyszeben, óriásit léptek előre.
– Kultúrmenedzseri tevékenységéből mit tart a legsikeresebbnek?
– Szakképzetlen emberekből, tönkrement épületekből, ismeretlen állományokból álló intézményt vettem át. Ott ültünk egy kisebb kincsesláda tetején, hiszen a Kultúrpalota részben már a múzeum kezelésében volt, szép, értékes épületekkel rendelkeztünk a belvárosban, de ezek csak szürke foltokat jelentettek. Az adottságokat látva, egyrészt a leromlott épületállományt kellett helyrehozni, majd megtölteni tartalommal, hogy azok a helyek, amelyeket használunk, szépek, kellemesek, vonzóak legyenek. Ugyanakkor azt is világosan láttam, hogy sok évtizednyi butítás után egy jó kiállítással nem tudjuk bevonzani a közönséget. A Múzeumok éjszakája volt a fordulópont, ami évről évre gazdagabb, változatosabb lett, míg 2015-ben elértük a 20.000. látogatót. A megyei múzeumnak jó nevet szerezve bekerültünk egy olyan körbe, ahol értékesebb és jobb kiállításokat is megpályázhattunk. Románia ókori arany- és ezüstkincseinek a bemutatása látványos, gazdag és szemléletes anyag volt, több ezren tekintették meg. Időközben elkezdtük a kapcsolat kiépítését a budapesti Szépművészeti Múzeummal. Intézményünk számottevő gyűjteménye lehetővé teszi, hogy kölcsönözzünk és cserébe szép kiállítási anyagot kapjunk anélkül, hogy fizetni kellene érte. Kialakítottunk egy három kiállításból álló nemzetközi keretegyezményt; a napokban záruló metszetkiállítás után következik a Szépművészeti Múzeum Zichy-gyűjteménye, ami elsősorban reneszánsz és barokk festészeti alkotásokból áll, és a Toulouse-Lautrec-anyagot is szeretnénk Marosvásárhelyre hozni. Májusban lesz egy kiállításunk Róth Miksa munkáiból, a következő évben a Kultúrpalota díszítését megálmodó Körösfői Kriesch Aladár alkotásait szeretnénk elhozni Marosvásárhelyre, 2017-ben egy nagy Thorma János-kiállításra készülünk. A beindult rendszerben folyamatosan érkeznek a felajánlások, amelyeknek helyt adunk, hogy a körforgásban maradjunk. A flexibilitást kellene megvalósítani a várospolitika tekintetében is. Marosvásárhely óriási hiányossága, hogy a városnak nincs átgondolt stratégiája sem gazdasági, sem kulturális, sem turisztikai, sem egyéb téren. Csak görgetjük előre az életet, egy-egy híresség koncertjével fűszerezve. Az összeget, amit erre a célra elköltenek, sokkal hasznosabb dolgokra lehetne fordítani. Kétségtelen, hogy kell egy-egy ilyen élmény, azt viszont hiányolom, hogy ezeknek az eseményeknek nincsen hozzáadott értéke, ami megmaradna a városnak. Párizs vagy Firenze nem attól lett annyira híres és gazdag, hogy töménytelen pénzt költött a kulturális rendezvényekre, hanem a saját gyűjteményeit, értékeit fejlesztette, ami a későbbiekben már önmagát reklámozza. Hasonlót érzek a múzeum esetében is. Míg kezdetben óriási erőket kellett fektetni abba, hogy becsalogassuk a marosvásárhelyieket, ma már létrejött egyfajta bizalmi kapcsolat, hogy amit a múzeum szervez, azok általában színvonalas kiállítások. A napokban zárul egy rendkívül izgalmas anyag, a Szamársziget szellemkatonái, és jön Székelyudvarhelyről az Anna, egy érdekes koncepció alapján szervezett néprajzi tárlat, majd készülünk a 400 éves királyi város történetét bemutató kiállításra a várban.
– A napokban tett panaszt a polgármesteri hivatal által kihelyezett, helyenként félrevezető adatokat tartalmazó, részben egynyelvű táblák miatt. Mikor lesz minden rendben a várban és a vár körül is?
– A terv szerint a munkák át vannak adva és a vár látogatható is.
– Ez nem annyira egyértelmű, ha a Vártemplom körüli övezetre gondolok, és a rosszindulatú gáncsoskodásra, amivel a templomba igyekvőket feltartóztatják a főkapunál.
– Maga a templom, mivel egyházi tulajdon, nem került be az uniós pályázatba, de a törvény értelmében a város támogathatná a felújítását. Ha sikerülne uniós pénzt nyerni, az még jobb lenne. A régészeti feltárásokkal kapcsolatosan, mivel azok az előre nem látott munkálatokhoz tartoznak, a kivitelezést illetően haladékot kapott a város és a múzeum. Sajnos, a hivatal még mindig bosszantja a marosvásárhelyieket, és egyes kapusok valóban nem engedik be a Vár sétány felől a templomba tartó idős embereket.
– Mikor nyílik meg az üvegkupola, mi lesz a kapubástya sorsa? Visszakapta-e a múzeum?
– Az üvegkupolát turisztikai információs központnak képzelték el, alagsorában illemhelyekkel, szolgálati helyiségekkel. Beüzemelését, működését a szakma, a látogatók fogják eldönteni.
A helyi tanács határozata értelmében a múzeum visszakapja a kapubástyát, amelyben a jövő évre tudjuk visszaépíteni a vár történetéről szóló kiállítást.
– A természetrajzi részleget nem lehetne-e egy másik helyszínen népszerűbbé tenni?
– Az épület, mint tudjuk, iparmúzeumnak készült, a terek is ennek megfelelőek, ezért nem kifejezetten alkalmasak a természetrajzi anyag elhelyezésére. Nem titkolt szándékunk, és az állatkert igazgatójával is beszéltünk erről, hogy a 70.000 darabot számláló szép gyűjteménynek új részleget kellene felépíteni az állatkert szomszédságában, ahol egy planetáriumot is be lehetne rendezni. Városvezetőként a Somostetőn egy hangsúlyos fejlesztést indítanék el, a szecessziós épített örökség mellett ugyanis az állatkert a másik olyan vonzereje a városnak, amit sokan látogatnak meg más megyékből is. Nagyon fontos lenne, hogy az orvosi egyetemtől egy új bekötő út épüljön az állatkertig, ami biztonsági szempontokat is szolgálna. Jelenleg a nagy terhelés miatt fennállhat a befulladás lehetősége, és az állatkert megközelíthetetlenné válik a mentő- és a tűzoltókocsik számára, ami hosszabb távon a fejlődést gátolja. Ha az új részleg megvalósulna, a megürülő épületben szeretnénk visszaállítani a népművészeti és iparmúzeumot. A főtéri néprajzi részleget patinásan szép, elegáns tereivel hosszabb távon egy modern galériának képzelnénk el.
– A város, amelynek az élére pályázik, sokkal nagyobb "múzeum", mint a megyei, amelyet vezet. Milyen meggondolás, elképzelés alapján vállalkozik a megmérettetésre?
– Meggyőződésem, hogy nagyon sokáig olyan személyek álltak a város élén, akik egy konjunktúra által kerültek oda. Megpróbáltak valamit, de nem látták át a város szerepét, nem volt egy olyan átfogó stratégiájuk, ami nemcsak arról szólt, hogy melyik utat aszfaltozzák le, hanem arról is, hogy milyennek akarják látni Marosvásárhelyt tíz vagy húsz év múlva, és ennek érdekében mit kellene tenni a költséges és értelmetlen dolgok helyett. Bernády Györgynek azért volt sikere, mert olyan dolgokat akart megvalósítani, amelyek maguktól adódtak. Fontosnak tartom az egyetemeket, az orvos- és gyógyszerészképzést, a gyógyszergyártó cégek jelenlétét, számukat kedvezményekkel még növelni lehetne, és érdemes a biotechnológia irányában is elmozdulni, mivel egy rendkívül nyereséges vállalkozás. Az "egészségipar" is fontos terület lehet, de hiába van a megyei orvosi ellátás előkelő szinten romániai viszonylatban, a nyugatabbra levő viszonyokat megismerve itthon egy nagy "leszakadást" kell tapasztalnunk, miközben megdöbbentő összegeket nyelnek el a kórházak.
– Tudom, hogy egy összetett távlati fejlesztési tervet nem lehet egy-két mondatban összefoglalni, mégis arra kérem, hogy említsen meg néhány célpontot!
– Jelenleg bele vagyunk fulladva a Bernády-korból maradt infrastruktúrába, ami meghatározza a város működését, mindennapjait. Új útvonalakat kellene megnyitni a Maros völgyén, ami uniós támogatással kivitelezhető. A jelenlegi polgármester óriási hibája és hiányossága, hogy a metropolisz-övezet adta lehetőségeket nem használta ki a város. A közös projektek hiánya miatt nincsenek terelőutak. Miközben zajlott a csörte, a cirkusz és záporoztak a demagóg magyarázatok, háttérbe szorult az a lehetőség is, hogy van egy olyan repülőterünk, ami Erdélyben egyedi adottságú, s fejlesztése rövid idő alatt komoly munkahelyteremtő eszköz lehetne, ha nem telepedett volna rá egy eltunyult államapparátus. Ha nem is teljes mértékben, de privatizálni kellene úgy, hogy egy kontroll-csomagot megtartson a megyei tanács. Körülbelül 400.000 utas fordult meg tavaly, ami az országban a negyedik helyre emelte. Minimális fejlesztésekkel, több járattal elérhetnénk a második, harmadik helyet is. Kolozsvár nagy hátránya, hogy nem tudják növelni a röptér felületét, nálunk sokkal jobbak a lehetőségek. Építő elképzelés hiányában egyik napról a másikra megyünk előre, igazi balkáni életművész stílusban.
– Pedig voltak látványos tervek, amelyek a lakosokhoz eljuttatott különböző kiadványokban is megjelentek…
– Azok sajnos az ötvenes évek elképzeléseit tükrözik.
– Megígérték a főtér forgalmának az elterelését is, ami hiú ábrándnak tűnik. Bár kétségtelen, hogy rendkívül költséges, nem lehetne-e a föld alá terelni a gépjárművek áthaladását?
– A városrendezési tervben szerepelni fog a főtéri forgalom föld alá vezetése, ami sokkal hamarabb megvalósítható, mint a terelőutak építése, ami sok kisajátítással jár. A közművezetékek bonyolítják ugyan a helyzetet, mert azok átszerelése nagyon nagy munka, a főtér viszont közterület, ezért hamarabb el lehetne kezdeni.
– Csak ne olyan legyen az eredménye, mint a múlt év végi hajrának!
– Az uniós támogatást olyan városoknak adták, ahol infrastruktúrára költhették a pénzt, mert volt már arra egy előzetes elképzelés. A helyenként hasznos útjavítás mellett a Bolyai tér műemlék aspektusában sajnos olyan kárt okoztak, amit nehéz lesz helyrehozni. Bár a teret is sétálóutcává lehetné alakítani, az uniós projektben való részvétel miatt öt éven át nem lehet hozzányúlni. A kerékpárutak kiépítését már három éve megszavazta a tanács, de a polgármester nem akarja végrehajtani.
– Anna, Gellért, Jázmin, Áron, Máté – aki öt gyermeket vállal manapság, annak a bátorsága nyilvánvaló, még akkor is, ha a gyermekneveléssel járó munka zöme az édesanyára, Soós Orsolyára hárul, aki angol-román szakos tanárként a női tudományokból mesterizett. Hogyan lehet a nagycsaládot összeegyeztetni a karrierépítéssel?
– A család lényege és központja a gyermek, nagy áldás és öröm is az életünkben, meghatározza a munkánk értelmét és mindig új erőt ad. Rengeteget tanulok a gyermekeimtől, akik nap mint nap rákényszerítenek a változásra. Ahogy nőnek, úgy kell alkalmazkodnunk, hiszen ők is folyton változnak. Nagy élmény megtapasztalni velük a világot, mivel új szemléletet hoznak. Rajtuk keresztül kerültem kapcsolatba az óvodával, iskolával, és gyakorló szülőként jobban látom a hiányosságokat, problémákat. Bosszant például, hogy a jelenlegi városvezetés sok pénzt költ olyan dolgokra, ami várhatna még, és közben az iskolák bútorzata 30-40 éve nincs kicserélve. A szülői közösség tagjaként a gyermekeim osztálytermét felújítottuk, de véleményem szerint nem normális, hogy a szülők költségére valósuljanak meg ezek a javítások. A városnak van erre pénze, ezért adófizetőkként elvárnánk, hogy a költségek felosztása ésszerűbb legyen. Az idén erre is irányoztunk egy nagyobb összeget, de kifogásolható a pénz elköltésének a módja. Több baráti céget juttatnak előnyhöz, aminek az a következménye, hogy nem jó minőségű és mégis drága munkát végeznek. Ezen kell változtatni.
– Vásárhely korántsem tartozik a gyermekbarát települések közé. A központban ott van a tér, ahol egy tenyérnyi vonzó játszóhely sem várja a gyermekeket. Szülőként mi erről a véleménye?
– A mai várospolitika elhibázott iránya, hogy az autósoknak rendel alá mindent. A belvárosban nagyon érződik, hogy nincsenek olyan terek kitalálva, ahol gyermek és szülő kellemesen el tudna tölteni egy délutánt. Azt kellene elérni, hogy a kihasználatlan területek élhető, élvezhető helyszínekké alakuljanak. A Vár sétány is úgy újult meg, hogy kérésünk ellenére a játszóteret felszámolták, holott a tanulmányokban még szerepelt. A macskakővel borított nagy térnek legalább a felét át kellene alakítani egy igazi játszótérre. A lakónegyedekben kampánycéllal megújítják ugyan a játszóhelyeket, de három-négy év alatt tönkremennek. Ma, a civilizált világban egészen más felfogás szerint képzelik el, rendezik be a gyermekek szórakoztatását célzó tereket. Ebben a városban nagyobb játszmák folynak, s kevés jó ötlet valósul meg. Az élhetőséget számolják föl, s a fantáziátlan aszfalt és a rossz minőségű munkával lerakott "piskótakövek" veszik át a zöldövezet helyét.
Ha sikerül a magyar választók szavazatát megnyerni, a jelenlegi pazarlás, a rendkívül költséges, de gyenge minőségű beruházások helyett egy átgondolt és jól felépített városgazdálkodással élhető és jól menedzselt várossá alakítható Marosvásárhely. Ehhez 20-30 felkészült szakember szükséges, akik nagyobbrészt készen állnak erre a feladatra. Reménykedünk a választók bizalmában, hogy közösen értékeljük át Marosvásárhely jövőjét.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely) 2016. március 8.
Marosvásárhely lesz a 2016-os tudományos ülésszak helyszíne
Szombaton a Vártemplom gótikus termében tartotta szokásos év eleji közgyűlését az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztálya. A résztvevők elfogadták a szakosztály múlt évi tevékenységéről szóló beszámolót, megszavazták a 2016-os munkatervet, újraválasztották a lejárt mandátumú választmányi tagok többségét, kettő helyébe pedig új tagot juttattak be a vezetőségbe.
A Szabó Béla professzor, a választmány elnöke vezette közgyűlésen elhangzott, hogy a szakosztálynak jelenleg 900 aktív tagja van, 2015-ben 69-en iratkoztak be. A tagsággal való kapcsolatot az Orbán-Kis Károly által karbantartott hírlevélen keresztül tartják.
A szakosztályt orvos-továbbképzéseket szervező és kreditpontadó egyesületként 2015-ben is akkreditáltatták az Országos Orvosi és Fogorvosi Kamaránál. Ha valaki a helyi jellegű és az országos rendezvényeken is részt vett, megszerezhette a szükséges számú kreditpontot – hangzott el az ülésen.
Az elmúlt évben a Kultúrpalota nagytermében ünnepelték meg a marosvásárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés 70. évfordulóját, és erre az alkalomra egy kötetet is megjelentettek.
A múlt év áprilisában Kolozsvár volt a helyszíne a szakosztály XXV. tudományos ülésszakának, amelyen 103 előadás hangzott el, és 495-en vettek részt. Az ülésszak keretében Feszt György professzort Csőgör Lajos-díjjal, Szilágyi Tibor professzort Lencsés György–Ars medica díjjal tüntették ki. Török Tamás gyógyszerészhallgató Dr. Kopp Elemér- pályadíjat vehetett át. Az ülésszakot Bódizs György alelnök szervezte.
A múlt évben is megtartották Székelyudvarhelyen a XXII. családorvosi továbbképző konferenciát, amelynek fáradhatatlan szervezője Balla Árpád főorvos.
Szeptemberben Szémán Péter, az EME szilágysomlyói csoportjának vezetője szervezte meg a XXIII. Báthory Napok keretében a XXII. orvostovábbképző konferenciát az egészséges életmódról. A Magyar tudomány napja Erdélyben égisze alatt Csíkszereda volt a helyszíne a XIX. Erdélyi Orvosnapoknak (Sipos Emese és Pázmán Enikő rendezésében).
Az Orvostudományi Értesítő különkiadásokban jelentette meg a kolozsvári tudományos ülésszak és múlt évi Tudományos Diákköri Konferencia előadásait. 88. kötetének két száma a nyomdában van, költségeit a Gedeon Richter Románia Rt. fedezte.
A Magyar tudományosság Romániában 2002–2013 között (2015) című kötetben a Gyógyszerészeti kutatások című fejezetet Gyéresi Árpád professzor szerkesztette.
Vass Levente a Studium Alapítvány lapját és az orvosi szaknévsort tartalmazó füzetet mutatta be.
A múlt évben is meghirdették a szakosztály által és a Semmelweis Egyetemmel közösen is a kutatóknak szóló pályázatokat, amelyeken két kutató és öt kutatócsoport nyert meg.
A legjobb tanulmányi eredményt elért hallgatókat ballagáskor Csőgör Lajos-díjjal jutalmazták. Feszt György és Gyéresi Árpád professzoroknak Magyarország köztársasági elnöke a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét adományozta. Fülöp Ibolya adjunktus, aki a beszámolót és a tevékenységi tervet bemutatta, a Pápai Páriz Ferenc Alapítvány fiatal kutatói ösztöndíjában részesült, Sipos Emese professzornak a Dr. Mikó Imre-emlékplakettet adományozta az EME vezetősége.
Dr. Benedek Imre professzor bejelentette, hogy a 180 tagot számláló kardiológiai szakcsoport vállalja, hogy továbbképző tanfolyammal egybekötött népszerű évi tanácskozásukon társszervezőként feltüntetik az EME Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályát. Tudományos tevékenységük ismertetése során bejelentette, hogy egy újabb pályázatot nyertek, ennek keretében 22 millió euróból gazdálkodhatnak.
A szakosztály 2015-ös megvalósításai között szerepel az Orvostudományi Értesítő szerkesztésébe bevezetett Editorial Manager program, ami korszerűbbé, gördülékenyebbé teszi a szerkesztőségi munkát, és amelyet Mezey Tibor ismertetett.
A megszokott forgatókönyvet követő 2016-os munkatervből kiemeljük, hogy a XXVI. tudományos ülésszak helyszíne Marosvásárhely lesz. A nulladik napon a fiatalok kérésére pályázatírásról, magánrendelő megnyitásáról, a malpraxis- biztosításról és egyéb, őket érdeklő gyakorlati ismeretekről tartanak előadásokat. Továbbra is érvényben marad, hogy akik a jelentkezési határidőig közlésre alkalmas formában küldik be tudományos dolgozatukat az Értesítő szerkesztőségébe, ingyenesen vehetnek részt az ülésszakon.
Bár 2015-ben nem járt sikerrel, 2016-ra is meghirdetik a könyvkiadási pályázatot.
Az ülés végén került sor a választásra. Incze Anna sepsiszentgyörgyi, Pázmány Endre csíkszeredai és Simon István gyergyói választmányi tagok, akiknek lejárt a mandátumuk, továbbra is vállalták a megbízatást. A nagyváradi Földes Béla Kékedi Imre margittai orvost ajánlotta maga helyett, amivel egyetértett a választmány. Kovács Dezső professzor megüresedett helyére ketten pályáztak, Kovács István belgyógyász főorvos, kardiológus szakorvos, aki a fiatalítás jegyében való előrelépésben ígért segítséget, és Székely Edit, a MOGYE mikrobiológiai tanszékének adjunktusa, aki végül is eggyel több szavazattal került be a választmányba.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)2016. március 15.
Hatvan év után
Egy Petőfi-kutatóút emlékére
Bár március 15-én a győzelem napját ünnepeljük, ezúttal egy másik, a Petőfi Sándor halálával kapcsolatos évfordulóra szeretnék emlékeztetni. A szerteágazó és immár Szibériáig is elvezető Petőfi- kutatás egyik meghatározó eseményét annak hatvanadik évfordulóján az Erdőszentgyörgyön élő Szilágyi Zoltán kérésére idézzük fel, aki kamasz fiúként 1956-ban egy különleges esemény résztvevője volt.
Erdélyi kutató kerestetik
Gépkocsivezető nevelőapja mellett belepillanthatott annak a magyar–román akadémiai vegyes bizottságnak a munkájába, amely Dienes András budapesti tudományos kutató tervei alapján 1956 augusztusában azt tűzte ki célul, hogy Petőfi Sándor életének utolsó két napját a helyszínen végigkövesse, halálának körülményeit és helyét tudományos eszközökkel meghatározza.
Az út során Dienes András végig fényképezett. A fekete-fehér és színes fotókat (esetleg diákat) készítő két gépet a kutatók munkáját kíváncsian figyelő 15 éves fiú nyakába akasztotta, ő lett a "fegy-verhordozója". A látottak-hallottak Szilágyi Zoltán egész későbbi életére meghatározó élményként hatottak. Mivel nem volt szakember, ma is úgy gondolja, hogy az eseményeket, amelyek nyomán Dienes András a Petőfi- kutatást a mai napig meghatározó könyvét megírta (Petőfi a szabadságharcban), tudományos igényességgel is fel kellene dolgozni. Erre a feladatra fiatal erdélyi történészeket tartana a legalkalmasabbnak, akik a Petőfi-kutatást Erdélyben sem hagynák kialudni. A munka folytatásán túl Szilágyi Zoltán úgy gondolja, hogy a kutatóúton készült Dienes-fotókból érdemes lenne vándorkiállítást szervezni, amely hozzájárulhatna az érdeklődés felkeltéséhez, a Petőfi-kultusz továbbéltetéséhez.
Előzmények: az első találkozás
Dienes András és a román küldöttség leglelkesebb tagjának az első találkozásáról maga Alexandru Culcer professzor írt beszámolót az Utunk című irodalmi hetilap hasábjain (Hol van Petőfi sírja?).Cikkében olvashatjuk, hogy 1948-ban mint segesvári orvos és a helyi Román–Magyar Társaság elnöke fogadta a Bukaresten keresztül Budapestről érkező Dienes András kutatót. Két héten át együtt járták be a szabadságharc tragikusan végződő fehéregyházi csatájának helyszíneit, elbeszélgettek a valamikori szemtanúk utódaival, rekonstruálták a csatát és percről percre követték Petőfi menekülését. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy a Fehéregyháza és Héjjasfalva közötti Ispán-kútnál esett el, és az út menti Cionta-kertben ásott tömegsírban temethették el 20-25 harcossal együtt. Írásában Alexandru Culcer arról is beszámolt, hogy a Köllő (szerk. megj.: Miklós szobrász) által készített segesvári Petőfi-szobor egykori talapzatának faragott köveire" kétnyelvű táblát helyezett el, az egyiket a Sárpatak hídja mellett, azzal a felirattal, hogy "Innen nézte 1849. július 31-én az ütközetet Petőfi", a másikat az Ispán-kútnál az "Itt esett el Petőfi 1849. július 31-én"felirattal. Mivel román emberként, akit megragadott a Petőfi-rejtély, úgy gondolta, hogy a végső tisztázás "érthetetlenül késett" évtizedeken át, dr. Groza Péterhez és a párt Központi Bizottságához fordult. Közbenjárása nyomán a Román Tudományos Akadémia egy hármas munkacsoportot nevezett ki, hogy a Magyar Tudományos Akadémia megbízottjaival elkezdhessék a tudományos kutatómunkát. Cikkében azt reméli: ha Petőfi földi maradványait a Cionta-kerti sírban megtalálják, "az egész haladó világ érdeklődéssel fordul Fehéregyháza felé".
Az Utunkban közölt nyílt levelére nem késett a válasz, amelyben Dienes András kedves román barátjának "hatalmas tárgy- és tájismeretét", "fölényes tájékozottságát" értékeli. Közös barátságukat és a "népeink közötti béke jó ízét" kiemelve úgy véli, hogy a Cionta-kerti változat mellett figyelembe kell venni Heydte báró megfigyelését, aki a csata harmadik napján a szökőkút közelében, ahol korábban a költőnek tulajdonított holttestet megtalálni vélte, egy friss sírhantot látott. Ezért Dienes András úgy gondolta, "csak a biztos halálhely megállapítása után kerülhet sor a valószínű sírhely keresésére és feltárására". Ez volt a cél 1956-ban.
Vásárhelytől Fehéregyházáig
A magyar bizottságot Barta János, a debreceni egyetem tanára, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság elnöke vezette, vele volt Dienes András tudományos kutató és Varjas Béláné Nyilassy Vilma, a budapesti Petőfi Sándor Irodalmi Múzeum főigazgató-helyettese. Az első napokban elkísérte őket Pándi Pál irodalomtörténész, a Szabad Nép munkatársa és két marosvásárhelyi újságíró is. A román akadémiai bizottság élére Constantin Daicoviciu akadémikust nevezték ki, aki Rusu Mircea tudományos kutatót küldte maga helyett. Néhány napig jelen volt Szabédi László, és a munkaközösséget Alexandru Culcer, a Kolozsvári Művészeti Főiskola tanára vezette. Szilágyi Zoltánra a legnagyobb hatással Dienes András volt, aki ritkán beszélt, de amikor szólt, súlya volt minden szavának.
A csoport 1956. augusztus 6-án délután a Szilágyi Zoltán nevelőapja vezette tízüléses kisbusszal indult útnak. Azt megelőzően Marosvásárhelyen tekintették meg a Görög-házat, amelynek első emeletén töltötte Petőfi a július 29- éről 30-ára virradó éjszakát. Bem hadiszállásáról, a Teleki-házról Dienes felvételeket készített. Az 1956-ban rogyadozó épületet korábban a Teleki Téka irattárában talált dokumentumok alapján azonosította.
Szilágyi Zoltán emlékei szerint útközben Petőfi-nótákat énekeltek. Az első megálló a kelementelki Simén-kúriánál volt, ahol a csata előtt a Gyalókay századossal utazó Petőfit vendégül látták. Erdőszentgyörgyön át a gagyi hegyen keresztül a Csekefalvi úton értek be Székelykeresztúrra. Kiderült, hogy a hajdani Szakáll fogadó, ahol Petőfi az utolsó éjszaka borozgatott, már nem létezik. A temetőben megtekintették a Petőfi-legenda emlékét, a Petőfi-sírt. Este fél 11-kor értek az Ispán-kút környékére, majd megálltak a Cionta-kertnél is. Az Utunkban közölt naplójegyzeteiben Bárdos B. Artúr beszámol arról, hogy a kert közepén végzett próbaásatás nem járt a várt eredménnyel. Augusztus 11-én kezdődött el a sárpataki hídnál Petőfi menekülésének a rekonstruálása Lengyel József székelykeresztúri sebészorvos és Gyalókay Lajos százados vallomásai alapján. A leírásokban található tájelemek azonosítását követően a vitákban kristályosodott ki Petőfi mozgástere a csata idején, és menekülésének útvonala. Ezt írta meg 1958-ban megjelent könyvében (Petőfi a szabadságharcban) részletesen Dienes András, s az ő kutatásainak eredményét használta fel Illyés Gyula Petőfi Sándor című könyvében, adataira alapozott Mikó Imre a Dávid Gyulával közösen írt Petőfi Erdélyben című könyv vonatkozó fejezetében. Az ásatásokon részt vett Gábos Dezső fehéregyházi tanító, aki szerint nem a kert közepén, hanem annak nyugati oldalán kellett volna a tömegsírt keresni. Más ásatás nem történt, erősíti meg a helybeli születésű pedagógus, aki éveken át, a legszigorúbb időkben is kijárta, hogy a fehéregyházi Petőfi-ünnepségeket megtarthassák.
Dienes Andrástól eltérő véleményt fogalmazott meg a későbbiekben Papp Kálmán mérnök-kutató. Megállapításaira alapozta véleményét Szűcs Gábor fiatal budapesti kutató Petőfi halála című könyvében, ami 2011-ben jelent meg. A könyv Epilógusában olvashatjuk, hogy 2004-ben Kerényi Ferenc, az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa egy olyan expedíciót készített elő, amely a "menekülési útvonal kb. 40-50 méteres sávját földradar- vizsgálatnak vetette volna alá, ezzel a módszerrel kimutatható lett volna a magányos sírok helye. Bár a kutatásra engedélyt kaptak a román nemzetvédelmi minisztertől, a magyar Honvédelmi Minisztérium elutasította a támogatást – idézi Borzák Tibornak, a Szabad Föld munkatárásának a Kerényivel készített beszélgetéséből Szűcs Gábor.
A fehéregyházi tömegsírokat nem vizsgálta meg senki
Ezt erősítette meg Szabó József, a Petőfi-emlékhely gondnoka is. A turulmadaras emlékmű hármas tömegsír fölé épült, 1897-ben a segesvári Petőfi-szoborral egyszerre avatták. A múzeumot Haller Lujza grófnő létesítette, a honvédsírok köré ő telepítette az emlékkertet, amit azóta sem bolygattak meg. A fehéregyházi polgármesteri hivatal tulajdonában levő múzeumhoz tartozik a Petőfi-emlékmű, amelyet az Ispán-kútnál, Petőfi feltételezett elestének a helye közelében állítottak 1969- ben. A Hunyadi László szobrászművész faragta domborművet megrongálták, vandál kezek nyomát az emlékmű Fehéregyháza felőli oldalán ma is őrzi. Helyére Gyarmathy János Petőfiről készült bronzplakettjét rögzítették.
A szobortalapzatból maradt követ – ami az első jel volt, de egy időben, feltételezhetően az útjavítások idején, a föld alá került – a hatvanas évek kezdetén Ajtay-Gecse Viktor marosvásárhelyi Petőfi-kutató kereste meg és állította vissza Ajtay Ernővel együtt. A forrás fölé kiépített emlékmű felállítását követően a kő eltűnt, és ma már a Sárpatak hídjánál levő másik emlékkő sincsen a helyén. Sokan keresik, ezért jó lenne, ha visszatennék oda, ahol volt. Dicséretes lenne az is, ha a fehéregyházi helyhatóság felismerné, hogy a Petőfi-kultusz ápolásából a helyi turizmust fel lehetne lendíteni. Ottjártunkkor, a különlegesen szép unitárius templom tornyából szemlélve a hajdani csata helyszíneit, gyalogos turisták csoportját láttuk a Monostorkert felé tartani, ahonnan egykoron Bem ágyúi halálra sebezték a szemben levő dombon tartózkodó orosz hadvezért.
Ha lenne szálláshely és elegendő személyzet, rendszeres emléktúrákkal legalább egynapos ott-tartózkodásra csábíthatnák a látogatókat. Ahhoz azonban a múzeum épületének a felújítása, az ispán-kúti emlékmű tágabb környezetének, a mindig szemetes parkolóhelynek a tisztán tartása is a község feladata lenne, akár önkéntesek igénybevételével. Legalább ennyivel tartozunk Petőfinek, akinek emléke, titokzatos eltűnése nemcsak az ötven évvel ezelőtti kutatóúton részt vevő Szilágyi Zoltánt, de e sorok íróját is gyermekként megbabonázta.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)2016. március 21.
Szervezett megfélemlítés
Az uszító szándék március 20-át megelőzően az idén is felerősödött. A jelek szerint a karhatalom továbbra is ragaszkodik az 1990-ben kitervelt forgatókönyvhöz. Azzal a különbséggel, hogy 26 évvel ezelőtt álhírekkel a helyi nemzetvédők mellett a Görgény-völgyi, mezőségi parasztembereket használták fel, vetették be a jogait követelő marosvásárhelyi magyarság ellen. Mostanában a többi karhatalmi szerv támogatásával a csendőrség jár el alattomban. A videofelvételek tanulmányozása után a székelyföldi autonómiáért tüntető mintegy négyezer emberből 84-re utólagosan bírságot róttak ki be nem jelentett, "tiltott" tüntetés szervezése, másrészt csendháborítás miatt. Teljesen jogtalanul, hiszen a tavaly benyújtott kérés kapcsán a megyei törvényszék a törvényes előírásoknak megfelelően állapította meg, hogy a március 10-re tervezett tüntetés betiltásának nincs jogalapja. Az is szemenszedett hazugság, hogy a tüntetés nem volt bejelentve, és útvonalát nem ismerték a hatóságok. Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke többször tárgyalt a csendőrséggel, legutóbb március 7-én, tanúk jelenlétében, amit egyébként jegyzőkönyvbe is foglaltak.
A tüntetés civilizált módon, rendbontás nélkül zajlott le, a vállalt időpontokat pontosan betartották. Azt kifogásolni, hogy csendháborítás történt, miközben közismert, hogy a tüntetetéseket nem azért szervezik, hogy némán tátogjanak az egybegyűltek, mondvacsinált oknak tekinthető. És elfogadhatatlan, hogy egy magát demokratikusnak nevező országban a gyülekezéshez, a szabad véleménynyilvánításhoz való jogot korlátozzák. Ahogy az a mód is, ahogy egy Magyarországról érkező autóbusz hazatérő utasait zaklatták, útközben többször megállították, a személyeket és irataikat lefilmezték. A tüntetésre érkező helyiek közül pedig egyesektől elkobozták a zászlórudat, és a rendőrségnek adták át azt a személyt, aki zsebkésével lefaragta a zászlórúd kifogásolt hegyes végét. A csendőrség "hozzáértését" minősíti, hogy olyan személyre is róttak ki büntetést, aki bizonyíthatóan nem volt jelen a tüntetésen.
A történtekből világosan kitűnik, hogy rosszhiszeműségről van szó, a karhatalmi szervek ezúttal is a magyarságot akarták megfélemlíteni, hogy hagyja abba a jogaiért való kiállást – vélekedik Kincses Előd ügyvéd, aki a szervezők megbízásából a hatalommal való visszaélés miatt bűnvádi feljelentést tesz a csendőrség ellen. A szervezők és résztvevők nevére kiállított kihágási jegyzőkönyvek kapcsán pedig panaszt nyújtanak be a marosvásárhelyi bíróságra.
26 év telt el 1990 fekete márciusa óta. A gyűlöletbeszédet, az ellenünk irányuló alattomos szándékot illetően azonban "állni látszik az idő". Vajon meddig lehet még csúfot űzni törvény biztosította jogainkból, nemzeti szimbólumainkból a Janus-arcú romániai demokrácia leple alatt?
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)2016. április 5.
A törvény betartásáért
Bukarest után Marosvásárhelyen tiltakoznak
Egyhetes bukaresti tüntetés után hétfő reggeltől Marosvásárhelyen folytatja figyelemfelkeltő akcióját a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület nevében dr. Ádám Valerián, az egyesület elnöke és Kürti Jenő támogató.
A MOGYE épületével szembeni járdán felállított román és angol feliratos óriásplakátok alatt hangosbemondón arra figyelmeztetik az egyetem vezetőségét, hogy tartsa be az oktatási törvény nemzetiségekre vonatkozó előírásait.
Érdeklődésünkre Ádám Valerián elmondta, hogy a közoktatási minisztérium épülete előtt folytatott egyhetes bukaresti tüntetés azzal zárult, hogy a szaktárcánál fogadták a tiltakozókat. A válasz értelmében a magyar oktatóknak joguk van saját szabályzatot, oktatási programot megírni, azt előterjeszteni a minisztériumba, amit a szaktárca jóváhagyása után kell az egyetem szenátusa elé vinni, hogy belefoglalják az intézmény szervezési és működési szabályzatába.
A vásárhelyi tiltakozó akciót Ádám Valerián szerint 11 egyetemi tanár és előadótanár támogatja, azt viszont nem vállalták, hogy beálljanak a tüntetők közé, egy professzor kivételével, aki véleményét fel is fogja olvasni. A tiltakozást több szervezet és magánszemély támogatja. Mivel a hallgatók sebezhetők, csatlakozásukat csak akkor fogadják el, ha csoportosan jelentkeznek. Ha 200 aláírás összegyűl, akkor egy nagyobb felvonulást szerveznek Bukarestben és Marosvásárhelyen. A jelenlegi tiltakozást pedig mindaddig folytatni fogják, amíg nem teljesülnek az oktatási törvény 135. cikkelyének előírásai az önálló magyar nyelvű főtanszékek megalakításáról.
Kedden petíciót nyújtanak be a MOGYE vezetőségéhez, csütörtöktől a megyeháza elé költöznek a plakátokkal és a hangosbemondóval.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)2016. április 11.
Ki nem mond igazat?
Marius Pascan liberális párti szenátor magyarellenességét prefektusként és jelenleg felsőházi képviselőként is volt alkalmunk az elmúlt évek során számtalanszor megtapasztalni. Ezt bizonyítja egy nemrégi interpellációja is, amelyben a valóságtól elrugaszkodott, hamis, egymásnak ellentmondó állítások, csúsztatások egész sorával fordult Adrian Curaj tanügyminiszterhez a szenátus plénuma előtt.
Előterjesztésében a szenátor arra a "súlyos" problémára hívta fel a tárcavezető figyelmét, miszerint egyes helyhatósági képviselők három éve hiába kérik, hogy román tannyelvű óvoda és elemi osztályok létesüljenek a koronkai iskolában. Holott a községközpont korábban magyar többségű lakossága jelenleg csak 50 százalékot tesz ki, és a településre beköltözött román lakosok révén az iskolás gyermekek száma 400-ra emelkedett. Minderről Daniel Chesa helyi tanácsos beadványából értesült a szenátor, aki gondolkodás nélkül átvette a petíció zagyvaságait és egymásnak ellentmondó állításait, anélkül hogy a helyszínen tájékozódott volna a valós helyzetről. Interpellációját, ami meghamisítja a valóságot, a legfelső törvényhozó testület és szakminisztérium durva félretájékoztatásának tekinthetjük, ami véleményünk szerint még egy szenátornak sem megengedett.
Fölösleges kérni, mert létezik
Marius Pascan szó szerint idézi Daniel Chesát, aki elképesztőnek tartja, hogy községbe betelepedett román családok gyermekei nem kívánkoznak a megye egyik legszebb, legjobban felszerelt iskolájába, amelyet 2010-ben újítottak fel.
Aztán a saját magának is ellentmondva kiderül, hogy nem volt igaz a bombasztikus bevezető állítás, hiszen mégiscsak van román tagozat Koronkán, ahol több éve tanítja a 12-16 gyermeket "gar-madában" egy román tanítónő, aki Daniel Chesa állítása szerint 18. századi körülmények további fenntartását szeretné. A magánszemélyek és alapítványok szánalmára épülő oktatási modell káros a diákokra és nem a nevelést szolgálja, hanem azt, hogy gúnyt űzzenek a román tagozatból – idézi megállapításait a szenátor. Majd hozzáteszi: Daniel Chesa panaszából az is kiderül: a román szülők hiába érdeklődtek folyamatosan, az iskolában minden alkalommal arról tájékoztatták őket, hogy azért nincs (???) román tagozat, mert nem volt rá igény. Az iskola vezetői nem végeztek semmilyen felmérést a szóban forgó osztályok szükségességéről, a helyhatóságnál pedig visszautasították azt a kérését, hogy a leggazdagabb község költségvetéséből 1.000 lejt az iskolát népszerűsítő szórólapok nyomtatására fordítsanak. A petíció alapján a szenátor felhánytorgatja, hogy a szakminisztériumhoz intézett korábbi, 2013-as interpelláció nyomán a megyei tanfelügyelőség azt a választ adta a panaszt tevő helyi tanácsosnak, hogy nincs szükség román tagozat létesítésére a koronkai iskolában (ennyire tájékozatlan lenne a megyei tanfelügyelőség???), mert a falu Vácmány felé eső külterületein lakó szülők, függetlenül attól, hogy milyen nemzetiségűek, marosvásárhelyi iskolába járatják a gyermekeiket. A válasz ellenére ugyanabban az évben az iskola vezetősége román óvodai csoportot indított.
Ki diszkriminálja a roma gyermekeket?
A megyei tanfelügyelőség eltűri, hogy az 1,5 millió eurós állami pénzből felújított iskolában a román tanulóknak nem biztosítják azt az alkotmányos jogot, hogy a román állam hivatalos nyelvén tanuljanak – tért vissza rögeszmésen a kezdeti valótlan állítására a szenátor. Amit egy még nagyobb hazugsággal is megtoldott, miszerint a roma gyermekek kénytelenek a magyar tagozatra iratkozni, mivel nincsen román osztály. Ahhoz, hogy hamarosan újból kiderüljön, hogy a román tannyelvű osztatlan I-IV. osztályba többségében roma gyermekek járnak, akik hátrányos helyzetűek. Az iskola folyosóján levő egyetlen (???) román nyelvű pannón pedig a román tanítónő segítséget kér hátrányos helyzetű tanítványai számára – folytatódott a szemrehányás. Ezek után ki íratná be a gyermekét a szóban forgó osztályba? – tette fel a költői kérdést a szenátor, aki korábban nem létezőnek nyilvánította a román elemi osztályt.
Daniel Chesa szavain keresztül Marius Pascan azt is kifogásolta, hogy a takarítónő felvételénél az egyik szempont volt, hogy magyarul is tudjon beszélni. Továbbá, hogy az igazgatónő nem tud helyesen románul, és aki belép az iskolába, annak az a benyomása, hogy más országba érkezett, mivel a folyosókon 95 százalékban magyar nyelvű pannók, faliújságok láthatók, amelyek a Székelyföldet népszerűsítik. Majd az alkotmány 32-es cikkelyére hivatkozva azt kérte, hogy a megyei tanfelügyelőség tegye a dolgát, és a minisztérium ellenőrző testülete szálljon ki a helyszínre, mert igazságtalanság, hogy a koronkai gyermekek nem tanulhatnak románul (???).
Hadjárat az iskola ellen
A helyszínen Dósa Ibolya, a koronkai Tholdalagi Mihály Általános Iskola igazgatónője felháborítónak tartja a szenátusban elhangzott interpellációt. Véleménye szerint már- már zaklatásnak minősül az a hadjárat, ami az iskola, az ő személye, a román osztály tanítónője és a kollégái ellen folyik.
Megyei körökben is közismert, hogy a jogi végzettséggel rendelkező panziótulajdonos, Daniel Chesa, aki egyben magyar állampolgár is, és többször nyilatkozta, hogy magyar felesége van, nemcsak az iskolát, a helyhatóságot, a helybeli lakosokat is gyakran jelentgeti.
Dósa Ibolya igazgatónő kinevezése után mindig fogadta az iskolában, mert úgy gondolta, hogy szót tud érteni vele. Remélte, hogy koronkai képviselőként támogatni akarja a falu és az iskola ügyét. Ezzel szemben dokumentumokat kért az iskola névadásával, a vezetőtanács összetételével, az iskola működésével kapcsolatosan, 2010-re visszamenőleg. Mindazt, amit egy helyi tanácsos tudhat, elektronikus levélben közölte vele, Daniel Chesa mégis pert folytat ellene.
Az igazgatónő valótlanságnak nevezte, hogy nincs román tagozat Koronkán. Mindig is volt, s a jelenlegi összevont osztályban 18 éve tanít az első tanügyi fokozattal és 36 éves régiséggel rendelkező Negura Maria tanítónő. Ezt, önmagának ellentmondva, az interpelláció ihletője és megfogalmazója is elismeri. Sőt, a 2014 óta önálló román tannyelvű óvodai csoport létét is.
Ezek után mit szolgál a szenátor félrevezető interpellációja? – kérdezhetjük. Hol van a diszkrimináció Koronkán? Ki nem tud az ország nyelvén tanulni, ki nem tartja be az alkotmány előírásait? Éppen a panasztevők részéről nevezhető megalázó diszkriminációnak, hogy a 15 roma és egy román gyermekből álló I–IV.-es gyermekközösséget nem tartják osztálynak, mert hátrányos helyzetű gyermekek vannak benne. És közben arra tesznek panaszt, hogy a roma gyermekeket román osztály hiányában kénytelenek a magyar tagozatra íratni a szülők? Vajon miért ne járhatnának a hátrányos helyzetű roma gyermekekkel egy osztályba román társaik is, miközben a magyar tagozaton cigány és magyar gyermekek együtt tanulnak, mert ilyen a falu jelenlegi összetétele? A tanfelügyelőségnek pedig igaza van abban, hogy azok a szülők, akik a falutól távol épült új villák, házak tulajdonosai, az iskolát népszerűsítő szórólapok ellenére is a legjobb marosvásárhelyi iskolákba viszik gyermekeiket. Ahogy a panaszt tevő helyi tanácsos gyermeke sem járt a koronkai iskola román tagozatára.
18. századi körülmények?
Az igazgatónőtől megtudtuk, hogy a pedagógusok végeztek ugyan összeírást a faluban letelepedett új lakosok körében, de csak egy-két szülőt tudtak meggyőzni, hogy a helyi iskolát válassza.
Érthető a román I-IV. osztályt odaadással oktató tanítónő elkeseredett felháborodása is, aki valóságos szülőként bánik a gondjaira bízott roma kisiskolásokkal. Ha kell, ruhával, étellel segíti őket, és miután a tanácsos elmarta a lehetséges támogatókat, a saját fizetéséből áldoz erre a célra. Analfabéta, nehéz körülmények között élő szülők gyermekeit tanítja írni, olvasni, szépen viselkedni, sőt az osztályban levő számítógép kezelésére is, egy kisegítő oktatóval közösen. A gyermekek pedig tiszták, szépek, szeretik az iskolát. Ezek lennének a 18. századi körülmények az egészséges, szépen bebútorozott osztályteremben? És miért ne kérhetne segítséget azért, hogy az otthonukban az átlagosnál rosszabb körülmények között élő tanítványainak az épülését elősegítse?
Chesa úr pedig, aki beadványaiban nem ismer román betűket, milyen jogon teszi szóvá az igazgatónő nyelvtudását? És micsoda szemtelenség szenátusi interpellációban panaszt tenni azért, hogy egy olyan iskolában, ahol a 209 gyermekből 180 magyarul beszél, nem fontos, hogy a kisegítő személyzet ismerje minden gyermek nyelvét!
Nem mindennapi rosszindulat kell ahhoz sem, hogy a tanácsos a kétnyelvű tárlónak csak az alsó felét fényképezte le és népszerűsíti, ahol a magyar tagozat diákjai által nyert kupák, elismerések vannak. Ahogy ahhoz sem, hogy egy szimbolikus notesz nagyságú ajándékot egy polcról, ami a magyarországi testvériskolákkal közös program kapcsán készült, a Székelyföld népszerűsítésének nevezzen. Egyébként az iskola bejáratánál kívül is, belül is ott van a román zászló, sőt a folyosón egy pannón az ország himnusza. A folyosón két nyelven olvasható, a bejárati kapunál a román és a magyar mellett angolul is a falu és az iskola története. És az sem mellékes, hogy a diákok a különböző vetélkedőkön jó eredményeket érnek el, és a versenyek helyszínéül gyakran választják a mutatós koronkai iskolát.
Iskolateremtők
Végül hadd jegyezzük meg, hogy a panaszt tevő tanácsost és támogatóit az zavarja, hogy az iskola a Tholdalagi Mihály nevét viseli, aki Erdély legkiválóbb, több nyelvet beszélő nagyköveteként 1560-ban iskolát alapított Koronkán a templom, a papi és a kántorlak építésének támogatása mellett, koronkai kastélyéban pedig kora jelentős könyvtárát rendezte be.
A bejárat túlsó oldalán egy másik tábla látható, a kihelyezése érdekében folytatott ügyintézéssel a helyi ortodox egyház Daniel Chesát bízta meg, aki állítólag prefektusi engedéllyel, de a helyi tanács jóváhagyása nélkül intézkedett. A táblán a következő szöveg olvasható: "Ezen román felekezeti iskola alapítóinak emlékére, amely iskolát 1919-ben Matei Partenie pap, Cristea Ioan tanító és dr. Dandea Emil építette". A helybeliek szerint az iskolát valójában a koronkai lakosok építették, akiket kényszerítettek erre.
Arról viszont a pereskedésben jeleskedő tanácsos és harcostársai elfelejtkeznek, hogy a régi, komfort nélküli iskola valószínűleg ma is úgy állna, ha nincs Wellmann Richárd iskolaigazgató, aki megálmodta, és a helyi tanács valamint Nagy Márton volt polgármester támogatását is megnyerve, rengeteg ügyintézés, idő és munka nyomán megvalósította a megye egyik legszebb, legkorszerűbb vidéki iskoláját. Ő nem a jelentgetésekkel, a pedagógusok életének a megkeserítésével foglalkozott, a célja az volt, hogy minden koronkai gyermek – legyen az magyar, román vagy cigány –, a második otthonának érezze az iskolát, és az oktatók úgyszintén. A mai iskola megteremtőjének a példáját kellene követnie annak, aki elvállalta, hogy tanácsosként a lakosok érdekeit képviseli. Pascan szenátornak pedig a mások valótlan állításainak a kritikátlan szajkózása helyett a helyszínen kellett volna meggyőződnie a valóságról, mielőtt felsőházi kollégáit és a kormány képviselőit is durván félretájékoztatja.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)2016. április 15.
Pál-Antal Sándor
A székelység története és szimbólumai
Gazdagodik a leltár
Két küllemében is megragadó, értékes könyvvel lettünk gazdagabbak. Kedden délután a szerzőkkel találkozhatott a marosvásárhelyi közönség a Bernády Házban. Örömmel vehettük kézbe A székelység története című ismeretterjesztő kézikönyv második, javított és bővített kiadását, amelyet a Hargitai Megyei Hagyományőrzési és Forrásközpont könyvkiadója adott ki újra, Hargita és Kovászna megye önkormányzatának támogatásával. A második, a többszerzős Székely jelképek pecséten, címerben című könyv egy sorozat negyedik kötete, amely ugyanannál a kiadónál látott napvilágot.
A tankönyv és kézikönyv, illetve a székelység évszázados jelképeit ismertető kötet megjelenése pozitív példa Hargita és Kovászna megye önkormányzatainak összefogására a térség szellemi és kulturális értékeinek, hagyományainak ápolása, az ott dolgozó tudományos kutatók munkájának támogatása érdekében – hangzott el Lőrincz Ildikó, a hagyományőrzési és forrásközpont igazgatójának bevezetőjében. A kiadó munkájáról szólva bejelentette, hogy idei terveik között szerepel A székelység története című kézikönyv román nyelven való megjelentetése is.
A 2013-as első kiadás a székely közösség múltját az ifjúság számára közérthetően összefoglaló első tankönyvnek számított, ami a tanárok és a széles olvasóközönség számára is hasznos kiadványnak bizonyult. Fogadtatásáról a bemutatót vezető Pál-Antal Sándor történész, levéltáros, akadémikus, a könyv lektora számolt be. Elmondta, hogy a kötetnek nagy visszhangja volt, mert egy régi hiányt pótolt. A magyar részről megfogalmazott kritikai megjegyzések ellenére tapasztalt meleg fogadtatással szemben román részről durva támadások érték a könyvet. Arról, hogy miképpen sikerült ezeket kivédeni, Hermann Gusztáv Mihály történész, egyetemi oktató, a kötet főszerkesztője beszélt. A szerzők meglepetésére a legkeményebb bírálat Marius Diaconescu történész, bukaresti egyetemi tanár részéről érte a könyvet, aki, bár Budapesten doktorált, mégsem az eredeti szöveg alapján, hanem az interneten keringő hibákkal tarkított kalózfordítás alapján fogalmazta meg bírálatát. Erre válaszolt az Adevarul lap hasábjain Hermann Gusztáv Mihály. A román történész által és a sajtóban megfogalmazott bírálatok alapját az képezte, hogy a könyv nem a szakralizált hivatalos román történelmet követte. A szerzők hangsúlyozták, hogy a történelem olyan tudomány, amelynek több narratívája is létezhet. Egy háborúról vagy békéről például a különböző felek különbözőképpen gondolkoznak és fogalmaznak. Ezt az elvet kellene Romániában is elfogadni, mert ugyanazon történések iránt nem érezhet a magyarság ugyanúgy, mint a románok. Ezen túl a bírálatok alapját az képezte, hogy van egy etnikailag különböző régió Románia szívében, amely saját önálló múltképet fogalmaz meg, s ragaszkodik ahhoz.
Kérdésre válaszolva Hermann Gusztáv Mihály elmondta, hogy az elírásokat, apró hibákat, másrészt a megjelent szakmai kritikákat figyelembe véve, ahol indokolt volt, javítottak a szövegen, az illusztrációkon, és úgy született meg a bővített, javított változat. Pál-Antal Sándor szerint a második kiadásra szükség volt, mert a szerzők egy része a polgári korszak és a huszadik század kérdése kapcsán könnyedebbé, közérthetőbbé tette a szöveget.
A tíz szerző közül Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész vett részt a bemutatón. A jelenkor befejező részének szerzője a rendszerváltást követő évek bemutatásakor azt vette figyelembe, hogy a régió hogyan fogalmazza meg önmagát, hogyan talál önmagára. Szerzőtársaihoz hasonlóan az volt a célja, hogy egy regionális öntudatot, önismereti képet adjon a térség lakóinak – válaszolta Pál-Antal Sándor kérdésére.
A kötetben fontos szerepet töltenek be az illusztrációk, amelyek Gyöngyössy János munkáját dicsérik. A második kiadást több mint 30 illusztrációval bővítette, rajzaival hidat építve a szerzők és az olvasók között. Élete egyik legérdekesebb kihívásának tartja ezt a feladatot.
Pál-Antal Sándor bejelentette, hogy a második kiadás nyomán a szerzők bátrabban nézhetnek szembe a jó- és rosszakaró kritikusokkal, és készülőben van egy három kötetre tervezett, 1500 oldalas könyv, amelyben egy jelentős számú népcsoport évezredes történetét részletesebben be lehet mutatni. Addig is a szerkesztők elérték céljukat: tájékoztatni a magyar történelem, s ezen belül a székelység történetének oktatásában nem részesült felnőtteket is a gyermekek mellett, akiknek a könyv készült – tette hozzá.
Székely jelképek pecséten, címerben
Ezt a címet viseli a kedden délután bemutatott második kötet, amely hat szerző alkotása. Létrejöttével kapcsolatosan Pál-Antal Sándor elmondta, hogy 2008–09-ben nagy vihart kavart a székely zászló kérdése. Ezért a két megyei elnök elhatározta, hogy létrehoznak egy szakemberekből álló munkacsoportot, amely kutatásokat végez és tanulmányokat készít a zászlókból kiindulva a székely szimbólumok történetével kapcsolatosan. A Hargita Megyei Hagyományőrző és Forrásközpont mellett 2009-ben alakul meg a felkért történészekből álló Székely Címer, Pecsét és Zászlótörténeti Munkacsoport, amelynek tagjai vállalták, hogy kutatásaik eredményét a központ rendelkezésére bocsátják.
Így született meg a székelység évszázadokon át használt szimbólumairól szóló kötetsorozat tudományos igénnyel, de közérthetően megírt tanulmányokkal.
Az április 12-én Marosvásárhelyen bemutatott könyv a sorozat negyedik kötete. Székely szimbólumok nyomán 2009-ben jelent meg az első, Jelképek a Székelyföldön – címerek, pecsétek, zászlók címet viseli a második (2011), Címer és pecsét a Székelyföldön címmel 2012-ben jelent meg a harmadik, amelyet a bordó színű könyv követ, szép, színes illusztrációkkal ellátva. A Székely jelképek pecséten, címerben kötetet a megjelenését támogató két intézmény, Hargita és Kovászna megye tanácsának elnöke, Borboly Csaba és Tamás Sándor ajánlja az olvasók figyelmébe.
A székely püspökök címereiről és pecsétjeiről szóló fejezet szerzője dr. Bernád Rita-Magdolna, a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár főlevéltárosa. A csík-, gyergyó- és kászonszéki nemesek állatalakos magánpecsétjeiről Bicsok Zoltán, a Román Nemzeti Levéltár Hargita Megyei Intézetének munkatársa, Székelyudvarhely város címeres pecsétjéről Mihály János történész, helytörténész, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet kutatási referense, Udvarhelyszék címeres pecsétjéről dr. Pál-Antal Sándor levéltáros, történész, akadémikus írt tanulmányt. A jelenkorral foglalkozó két szerző a marosvásárhelyi, illetve mezőmadarasi származású dr. Szekeres Attila István hivatásos heraldikus, akkreditált címergrafikus, aki a 20. századi heraldikában használt székely jelképeket elemezte és Zepaczener Jenő történész, nyugalmazott múzeumigazgató, aki Hargita megye új címereit mutatja be.
A sorozat szerkesztése közben összegyűjtött képanyagból (székelyföldi címerek, pecsétek, zászlók), amely több mint 200 reprodukcióból áll, vándorkiállítást állítottak össze, amely erdélyi és magyarországi városok után nagy sikernek örvendett Budapesten a fővárosi levéltárban is.
A bemutató dr. Szekeres Attila István érdekes, tanulságos vetített képes előadásával zárult Marosszék (Maros- Torda vármegye, Maros megye) és Marosvásárhely, Háromszék és Sepsiszentgyörgy címerének alakulásáról.
A munkát a csoport nem tekinti lezártnak addig, amíg fel nem dolgozott adatok vannak a székely szimbólumok terén – hangsúlyozta a kötetet és munkatársait bemutató Pál-Antal Sándor.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)2016. április 25.
Bukott törvény, bukott jogok
45. (1) "A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek joguk van az anyanyelvi oktatáshoz és képzéshez… (3) A kisebbségek felsőfokú oktatásában az egyetemi képzés I. ciklusán, a diplomavizsgán, a képzés II. mesteri ciklusán, a képzés III. doktorátusi ciklusán valamint az egyetemi utáni képzésben biztosított az anyanyelvű oktatás."
Ha valaki azt gondolná, hogy a 2011. évi 1-es tanügyi törvény idézett cikkelyeit – és egyáltalán a törvények betűjét – komolyan kell venni Romániában, akkor a fővárosi legfelsőbb bíróság e heti döntésének ismeretében rájön, hogy tévedett. Ebben az országban a törvényeknek is két arca van. Egy vigyorgós kifele, hogy milyen széles körű jogokat biztosítunk a nemzetiségeknek, a másik befele néző, szigorú, ami mindig a többségieknek ad igazat. No persze, ha ütni kell, ha be kell fogni a kisebbségiek száját, azonnal életre kel az elfelejtett holt betű, s úgy hullnak el tisztségviselőink, mint az áprilisi fák szirmai a szélben. Eközben haja szála sem görbül azoknak, akikről közismert, hogy se szeri, se száma az általuk elkövetett visszaéléseknek és törvénytelenségeknek.
A hosszúra nyúlt bevezető után igen keserűen kell kimondanunk, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen "megbukott" a tanügyi törvény. S ezzel együtt az törvény biztosította jogunk, hogy önrendelkezéssel bíró, önálló főintézetként működjön a magyar oktatás. De megbukott a fővárosi legfelsőbb bíróságon is, ahol nyílt többségpárti döntéssel jóváhagyták a Felsőoktatás Minőségét Biztosító Hatóság előírását, miszerint a multikulturálisnak csúfolt MOGYE-n továbbra is román nyelven kell tartani a gyakorlati órákat és a kórházi gyakorlatot. A döntés megerősíti az egyetem kisebbségellenes chartájának előírását, amelynek kedvező igazságügyi elbírálása ellen a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület, majd a később csatlakozó diákszervezet és az EMNT és EMNP nyújtott be fellebbezést a legfelsőbb bíróságra. A fellebbezésnek nem adtak helyet, holott a tanügyi törvény 5. szakasza kimondja, hogy az oktatásügy és a szakmai képzés terén a 2011. évi 1-es törvény minden más szabály fölött áll. Kincses Előd ügyvéd kitartása és igyekezete ellenére a romániai igazságszolgáltatás másképpen gondolja, így hát marad az út a strasbourgi emberjogi bírósághoz. Addig is védve van a csak románul beszélő tanársegédek, gyakornokok hada, akiknek az érdekei fölülírják a törvényt. A MOGYE-n pedig, ahelyett hogy bevezetnék a magyar nyelv oktatását, hogy a román orvosok is szót értsenek a magyar beteggel, azt előírni, hogy a magyar orvos románul szóljon a magyar beteghez, a legócskább diszkrimináció. Bezzeg az elmúlt rendszerben jól fogott a tanulmányaikat csak magyarul végzett orvosok és gyógyszerészek serege Moldvában, Dél- Romániában, ahova kényszerűségből kihelyezték őket és becsülettel gyógyították a színromán lakosságot! Kit érdekelt akkor, hogy magyarul tanulták az elméletet és a gyakorlatot is?
Ami pedig a mát illeti, kétségtelen, hogy sokan belefáradtak a küzdelembe, de egymásnak feszülve, összefogás nélkül sajnos nem lehet elérni semmit.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)2016. április 26.
Marosvásárhelyen üléseztek a magyar orvosok és gyógyszerészek
Hagyomány és újítás a 26. évben
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályának 26. tudományos ülésszakára több mint félezer résztvevő jött el Marosvásárhelyre: külföldi meghívottak, egyetemi oktatók, gyakorló orvosok, gyógyszerészek, rezidens orvosok és egyetemi hallgatók. A csütörtöktől vasárnapig tartó rendezvény helyszíne a Grand szálló és – a gyógyszerészek örömére – a megyei tanács gyűlésterme volt.
A csütörtöki nyitóünnepségen a szervezőbizottság nevében dr. Sipos Emese egyetemi tanár köszöntötte a résztvevőket, dr. Szabó Béla professzor, az EME Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályának elnöke beszélt a tudomány anyanyelven való művelésének fontosságáról. Továbbá arról is, hogy a megmaradás, a fiatalok megnyerése érdekében változni, újítani kell. Ezt a célt szolgálta a nulladik napon megtartott pályakezdő orvosok fóruma, amelyen a gyógyító tevékenységhez közvetlenül nem kapcsolódó, de az érvényesülés szempontjából hasznos ismeretekkel, tanácsokkal látták el tapasztalt oktatók a fiatalokat. Az is elhangzott, hogy az évi tudományos ülésszak mellett a három magyar nyelvű tudományos rendezvényen való részvétel biztosítja a gyakorló szakemberek számára a továbbképzés terén szükséges évi pontszámot.
A fennállásának 160. évfordulóját ünneplő Erdélyi Múzeum-Egyesület nevében dr. Gyéresi Árpád professzor, az országos egyesület alelnöke köszöntötte a legnépesebb szakosztály jelen levő képviselőit.
Dr. Szilágyi Tibor egyetemi tanár a rendezvény színvonalát emelő külföldi előadóknak mondott köszönetet, és értékelte a diákok két hete megtartott Tudományos Diákköri Konferenciáját, amelyet minden szempontból sikeresnek nevezett. Beszámolt arról is, hogy amennyiben befejeződik a szakosztály lapjának, az Orvostudományi Értesítőnek az átalakítása, reménykednek abban, hogy a nemzetközi jegyzést is elérik.
A nyitóelőadáson kiosztották a szakosztály idei díjait. A Lencsés György Ars Medica díjat tudományos és oktatói munkásságának elismeréseként dr. Egyed Zsigmond Imre professzornak adta át a szakosztály elnöke, aki ismertette a kitüntetett pályaképét, a patológia területén végzett tudományos munkásságát, EME- szakosztályi elnökként kifejtett tevékenységét, amelyet mindvégig a tudományos igényesség és a rendszeretet jellemzett, majd felsorolta a korábban szerzett kitüntetéseit.
A Dr. Kopp Elemér-díjat, amellyel a gyógynövény- és drogkutatásban jeleskedő fiatal szakember tevékenységét értékelik, Tatár Tímea Krisztinának adta át Sipos Emese professzor egy régóta ismert gyógynövény, a vérehulló fecskefű gombaellenes hatásáról készült dolgozatáért, amelyet a szerző egy budapesti kongresszuson is bemutatott.
A nyitóünnepség Boros Emese hangulatos fellépésével ért véget. A tehetséges fiatal előadót Fülöp Csongor és Ambrus Zsolt kísérte.
A megnyitót a gyógyszerészet és a sürgősségi ellátás témakörében tartott továbbképző előadások előzték meg csütörtökön délután. A helyi előadók mellett külföldi meghívottak beszéltek a gyógyszerészeknek a külső és belső kommunikációról, az átalakuló gyógyszerészi kompetenciákról, a gyógyszerárakról és a gyógyszerpiaci körképről.
Igencsak hasznos ismeretekkel gazdagodhattak, akik a Svédországból és a Semmelweis Egyetem Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Klinikájáról érkezett vendégelőadókat hallgatták a sürgősségi esetekben szükséges tennivalókról, és az ismereteket műhelymunka keretében mélyíthették el.
A fogorvosoknak a Szegedi Tudományegyetem Fogorvostudományi Karának oktatói és a szegedi Fogszabályzó Centrum szakorvosai tartottak előadást a fogágybetegség korszerű diagnosztikájáról és kezeléséről, valamint az interdiszciplináris fogszabályozásról.
Pénteken délelőtt hangzottak el az idei tudományos ülésszak plenáris előadásai. Dr. Herszényi László, a Semmelweis Egyetem előadótanára az emésztőszervi daganatok megelőzésének és szűrésének fontosságáról beszélt. Dr. Noszál Béla, a Semmelweis Egyetem professzora a gyógyszerhatás feltételét képező külső sejthártyán való áthatolásról értekezett. Dr. Vályi Péter, a Szegedi Tudományegyetem Fogorvostudományi Tanszékének adjunktusa a fogágybetegségek és a szisztémás kórképek kapcsolatát mutatta be. Dr. Kikeli Pál egyetemi tanár a szívérrendszeri betegségek megelőzésének a fontosságáról tartott hosszú évek tapasztalatán alapuló előadást.
A tudományos ülésszakon az orvosi, fogorvosi és gyógyszerészeti tudományok területéről hangzottak el szakelőadások több mint tíz szekcióban.
A gyógyszerészeti szekcióban pénteken délután bemutatták a dr. Gyéresi Árpád egyetemi tanár szerkesztésében megjelent Specifikus állatgyógyászati szerek című kétnyelvű (román–magyar) szakkönyvet, amely a marosvásárhelyi Studium Kiadó gondozásában jelent meg.
Szombaton a nem szakemberek számára is érdekes előadások hangzottak el az orvos- és gyógyszerésztörténeti szekcióban az erdélyi magyar sebészképzés kezdeteiről és alakulásáról, a MOGYE-n folyó anatómiaoktatás történetéről, a kolozsvári zsidó kórház történetéről, az újjáalakított kolozsvári gyógyszerészeti múzeumról, a 115 éve született Nagy Jenő marosvásárhelyi gyógyszerészről, Czeizel Endre munkásságának jelentőségéről, az 1943-ban Erdélyben és Magyarországon törzskönyvezett gyógyszerekről, majd bemutatták dr. Kiss András nyugdíjas főorvos visszaemlékezéseinek harmadik kötetét.
A tudományos tanácskozás zárszavaként dr. Szabó Béla egyetemi tanár, a szakosztály elnöke sikertörténetnek nevezte a rendezvényt, amelyen 547-en vettek részt és 137 tudományos dolgozat hangzott el. Hangsúlyozta az újítások fontosságát és kiemelte a szervezők figyelmes, körültekintő munkáját. Bár a dolgozatok száma a múlt évekhez viszonyítva kevesebb volt, az ülésszak népszerűségét bizonyítja, hogy a sepsiszentgyörgyi kollégák már jelezték, hogy vállalják a következő tanácskozás megszervezését.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)2016. április 27.
Az állatok és az ember egészségéért
Egyedülálló szakkönyv
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályának múlt heti tudományos ülésszakánmutatták be a Specifikus állatgyógyászati szerek című 430 oldalas átfogó kiadványt. Szerkesztője dr. Gyéresi Árpád egyetemi tanár, aki szerzőként is szerepel a "jelentős tapasztalattal rendelkező egyetemi oktatók, állatorvosok, agyógyszergyártásban dolgozó szakemberek, gyakorló gyógyszerészek" mellett.
A vaskos kötetet, hasznosságát kiemelve ajánlotta a szekcióülésen jelen levő gyógyszerészek figyelmébe Kali István, a Studium Kiadó igazgatója. A kétnyelvű szakkönyv széles körű olvasótáborra számíthat a szakemberek – állatorvosok, humán orvosok, állattenyésztő mérnökök, technikusok, gyógyszerészek, egyetemi hallgatók – mellett a haszon- és (társ) állattartók táborában is – tette hozzá ismertetőjében dr. Sipos Emese egyetemi tanár. Majd a könyv szerkesztője számolt be arról, hogy prof. dr. emeritus Kata Mihály szegedi egyetemi tanár keltette fel benne az érdeklődést a téma iránt, és hasznos tanácsaival, valamint egy fejezet és egy másik fejezetrész megírásával járult hozzá a kötet megjelenéséhez. A szegedi egyetemen szerzett tapasztalatok nyomán Gyéresi professzor kezdeményezésére vezették be az állatgyógyászati szerek oktatását féléves fakultatív tárgyként 1993-ban a MOGYE Gyógyszerészeti Karán és később a rezidens- és nővérképzésben, ami több mint egy évtizeden át működött. A könyv megjelenése újra aktuálissá tette a témát.
A kötet öt fő fejezetre tagolódik. Az elsőt az állatfajok fontosabb megbetegedéseiről és kezelési lehetőségeiről Gyéresi professzor felkérésére nagyon készségesen dr. Pálosi Csaba állatorvos, a Noé Bárkája állatorvosi rendelő vezetője írta, aki anyagilag is támogatta a könyv megjelenését. A különböző betegségek kórokozói, tünetei, kezelési és megelőzési módozatai mellett táblázatban foglalta össze a zoonózisokat. Az állatokról az emberre terjedő betegségeket kórokozók szerint csoportosította, a fertőzés elterjedését és az embernél észlelt tüneteket is bemutatva – emelte ki dr. Sipos Emese.
A gyógyszergyártásban többéves tapasztalattal rendelkező dr. Gagyi László gyógyszerész és Boda Ferenc dokto-randusz az állatgyógyászati szerek gyártásával és káros hatásának felderítésével kapcsolatosan az európai előírásoknak megfelelő legfrissebb tudnivalókat foglalta össze. A fejezet érdekessége a táblázat, amelyben a szerzők pontosan feltüntetik, hogy a gyógyszeresen kezelt állatokból származó és emberi fogyasztásra szánt termékek milyen mértékben tartalmazhatják a kezelésre használt gyógyszer maradékait vagy bomlástermékeit, ha azok nem károsak az egészségre.
A kötet harmadik fejezetében dr. Kata Mihály professzor mutatja be az állatorvoslásban, a humán és állatgyó-gyászatban is használt szereket, a kor- szerű kezelési rendszereket. Ő adta a könyv mottóját is egy Louis Pasteur- idézettel: "Az orvos az embert gyógyítja, az állatorvos az emberiséget". A bemutatón is azt hangsúlyozta, hogy az egészségügy egy és oszthatatlan.
A negyedik fejezetnek a könyv szerkesztője mellett dr. Hâncu Gabriel és dr. Kelemen Hajnal egyetemi docensek és dr. Kata Mihály professzor a szerzője. Ez a fejezet az aktuális állatgyógyászati hatóanyagok osztályozásáról, fiziko-kémiai tulajdonságairól, az állatgyógyászati szerek speciális alkalmazásáról szól.
Az utolsó fejezet az állatgyógyászatban használt szerek környezeti hatásait és az ezzel kapcsolatos jogszabályi rendelkezéseket foglalja össze. Szerzője dr. Simon Brigitta brassói gyógyszerész. Minden fejezet végén gazdag nemzetközi szakirodalmi utalás található.
Tartalmát és kétnyelvűségét illetően a Specifikus állatgyógyászati szerek különleges, hiánypótló munka, amelyet Gyéresi professzor a rá jellemző pontossággal és igényességgel szerkesztett – összegezett értékelésében dr. Sipos Emese professzor. A kötet hasznosságát és fontosságát emelte ki előszavában Ioan Marcus, a Kolozsvári Mezőgazdasági és Állatorvosi Egyetem tanára.
A párhuzamosan futó román és magyar szöveget a szerzők írták, dr. Rogosca Maria egyetemi docens, valamint Milasan Claudiu állatorvos ellenőrizte.
Gyéresi professzor azért tartja fontosnak a kétnyelvűséget, mert a szakemberek és érdeklődők mellett a kolozsvári állatorvosi karon tanuló magyar diákok a könyvből megismerhetik a magyar szaknyelvet is – hangsúlyozta a szerkesztő.
A kötet segítséget nyújt a vidéki patikákban dolgozók gyógyszerészeknek, akik állatgyógyászati szerekkel is ki kell szolgálják a klienseket – tette hozzá. Ezt követően megszólaltatta a szerzőket is, akik dr. Pálosi Csaba állatorvossal az élen megtiszteltetésnek érzik, hogy a munkában részt vehettek.
A Specifikus állatgyógyászati szerek a Nemzeti Tankönyvkiadó által regisztrált könyv. Borítójának grafikáját Kovács Franciska Mária készítette.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)2016. április 30.
Moldva és Székelyföld az emlékekben
Egy Moldvában felnövő székely kisfiú története elevenedik meg Murvai Béla marosvásárhelyi magyartanár Szövevény című kisregényében, amelyet az őszi könyvvásáron mutatott be a szerző. Már az első fejezet megragadta az érdeklődésemet, ami az édesapa kalandjáról szól, aki 15-16 éves kamasz fiúként egy derűs nyári reggelen átgázolt a folyón, hogy megkapálja a túlsó parton levő törökbúzát. Közben kiderült, hogy határt sértett, Romániából útlevél nélkül ment át Magyarországra, a folyó ugyanis a negyvenes években országhatárrá vált, ami nem tudatosult a falusi emberekben, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy a földjüket megdolgozzák. A mezőn levőket elfogták, bezárták, de a székely lélekjelenlét nem hagyta cserben őket, és sikerült megszökniük. A kezdő történet és a későbbi emlékezés színhelyét jelentő két székely falu, az édesapa és édesanya szülőfaluja mellett a szerző bemutatja a Moldvában munkát vállaló székely család mindennapjait az onesti barakknegyedben, ahol az iparvárost építő munkások kaptak lakást.
A szerző ámulatra méltó alapossággal idézi fel a gyermekkor rengeteg apró eseményét, a gyermeki lélek eszmélését, és a kisfiú személyiségét alakító tanításokat két nagyon különböző világban, székely és román emberek között. Bár az olvasó azt hinné, hogy önéletrajzi regény, a szinte csipkeszerűen aprólékos visszajátszás részben fikció, a felnőtt író fantáziájának a szüleménye, ami a megőrzött és felidézett történéseket színesíti, egészíti ki. A könyvnek nincs lineáris cselekménye, emlékek szövevényéből bomlanak ki a történetek gyermekkori élményekről, kalandokról, amelyek kitörölhetetlen nyomot hagytak a felnőtt férfi emlékezetében. Mintha egy kaleidoszkópban nézné ezt a három világot, a szocializmus vívmányaként épülő és iparosodó moldvai város, Onest, az út menti székely falu, Víztelek és a félreeső, hagyományőrző kicsi település, Almaszeg képe kavarog színesen, érzékletesen, folyton váltva egymást fejezetről fejezetre.
Az édesapának, a fuvarosként dolgozó hetedik gyermeknek azért kell távoznia szülőfalujából, mert összekülönbözött a néptanács elnökével. Meg sem áll Moldváig, ahol családjával együtt két évtizedet tölt el a fából és stukatúranádból készült szoba-konyhás barakkban, ami a központi fűtésen és hideg vízen kívül egyéb kényelmet nem nyújtott lakóinak. A gyermek, aki egyéves korától ott élt, mégis szépnek látta ezt a világot, ahol egyszerre tanult meg két nyelvet: gyermekpajtásaitól, majd az óvodában és az iskolában a románt, szüleitől, különösen édesanyjától az anyanyel-vét. Példaértékűnek érzem, ahogy az anya fiával foglalkozik. Mesékkel, alkalmi játékokkal és a magyar irodalom kívülről ismert remekműveivel (a János vitézzel, a Toldival, a Nemzeti dallal, A megfagyott gyermekkel stb.), a történelmünk nagy személyiségeiről szóló történetekkel oltja be az anyanyelv szépségét, alakítja ki a nemzeti öntudat csíráját a kisfiúban, akit még az iskolába menetel előtt megtanít anyanyelvén olvasni és számolni. Édesapja pedig a tájékozódás igényével megáldott munkásemberként rendszeresen járatja az akkori országos napilapot, az Előrét, amelynek kalendáriuma a kisfiú első magyar olvasmányát jelenti, az anya gondosan megőrzött ábécéskönyve mellett. Igen, így is lehet, mondanám a külföldre kitelepedett édesanyáknak, akik közül sokan azért nem tanítják meg a saját nyelvükre is gyermeküket, nehogy zavaró tényező legyen az óvodában, iskolában.
Az út menti székely faluból az apai nagyapa emléke rajzolódik ki a legélesebben. Almaszegről a betegséget ráolvasással gyógyító, "istenfélő, jóságos természetű" nagyanya és a sokszor vicces nagybácsi alakja emelkedik ki a hagyományőrző falu sokféle, becsületes, néha furfangos, nagyravágyó vagy segítőkész lakóinak köréből. Almaszeg a titokzatos történések, a gyermekfejjel felfedezett titkok helyszíne, a "csodaszerű dolgok világa" – ahogy a szerző fogalmaz. Megismerjük a falu életét ünnepeken és hétköznapokon, a mindennapi teendőket, régebbi és újabb eseményeket, a gyermekkori nagy kalandokat. Olvashatunk a kollektivizálásról, a kenyérsütésről, a gyermeket elbűvölő kovácsműhelyről.
Vízteleken, ahol a későbbiekben házrészt vásárol a család, a kisfiú a postás nagynénivel járja a falut, s így válik szenvedélyévé a régi pénzek és egyéb régiségek gyűjtése.
Onestről Kosztika bá, a szabad parasztok lakta Szloboziáról tejet hordó segítőkész, értelmes, tisztességes jó gazdaember alakját mutatja be nagy szeretettel. Az édesanya korholó szavai pedig megtanítják, hogy az árnyékszéket takarító egykori elítéltet, Dedu bácsit sem szabad kicsúfolni. Ahogy a vizes istránggal kapott verés is jó lecke arra, hogy gyermekként sem szabad a máséhoz nyúlni. Érdekes élettapasztalatot gyűjt a székely városban élő örmény származású öregúrtól, aki már székelynek vallja magát, és arról is, hogy az állatokat, még a verebeket sem szabad bántani. A gyermek számára valódi traumát jelent a mandulaműtét, de a kórházban egy tudós geológus látja el értékes ismeretekkel a geológiáról és a világmindenségről.
A kisregényben a finom ecsetvonásokkal megrajzolt almaszegi falukép bemutatása mellett érdekes a fejlődő Onest képének a rögzítése a Sztálin-barokk típusú házaktól az egyszerűsödő kocka alakú, majd a tízemeletes tömbházakig, amelyek a ledózerolt falusi házak helyén épültek, az ipari tájé az ezüstszínű gömbtartályokkal, hűtőtornyokkal és a völgyben megmaradt csángó falu kéttornyú katolikus templomával. A moldvai település a könyv végére nemcsak régi házait veszíti el, hanem a nevét is, amikor a megyésítés idején Gheorghe Gheorghiu-Dej városra keresztelik.
Nemcsak tartalmában és stílusában, dokumentum jellegét tekintve is érdekes olvasmány a gyermek látószögéből megírt emlékezés. Ami egymástól távol eső, idegen világokat köt össze a kisfiú tudatában, aki fokozatosan, de biztosan ébred rá nemzeti hovatartozására, s közben az élmények, kalandok, félrelépések, a felnőttektől kapott útmutatások erősítik meg jellemét, személyiségét. Amikor becsukja a könyvet, az olvasónak olyan érzése támad, hogy a történet nem fejeződött be, így hát várjuk a folytatást. A kötet a Mentor Kiadónál jelent meg, reméljük, hogy a könyvesboltokban is kapható lesz.
*
Ízelítőül néhány sor A város neve című fejezetből: a kisfiúnak és a nagymama testvérének a találkozása.
"Befordultam jobbra a házba. Egy barna behemót szerkezettől alig lehetett belépni az ajtón. Hátulról fehér szálak százai, ezrei futottak felém, mint fénykévék a fényforrásból, ahol Zsuzsika néném ült ebben a megvénhedt faalkotmányban. A szálak fehéren villogtak, mintha nem is tőle, hanem belőle sugároztak volna szét az ajtó felé feszes, egyenes vonalakban. Az osztovátánál ült, bele volt merülve a szövésbe. Nyomkodta a lábítót, a nyüstök fel-le ugráltak, keze alatt jobbra-balra szállt a vetélő a szádnyílásban, ahogy a láncfonalak helyet cserélve fel- és alászálltak a vetülékfonalat tömörítő borda koppanásától kísérve. Valami nagy dolog készülhetett, kétsingnyi széles szőttest láttam előtte, a borda és a melldorong között, és elég sok fel volt már tekeredve a szövethengerre is. A hosszanti szálak fehérek voltak, len vagy pamut, már nem tudom, a vetélő pedigvilágos- és sötétkék gyapjúszálakat vitt be közéjük a minta szerint. Szögletes hullámvonalak futottak végig a szőttesen világoskék színben a sötétkék háttéren, a hullámvonalak felett pedig négyzetek és téglalapok váltakoztak egymással, világos és sötét, álló és fekvő téglalapok ügyesen egymásba illesztve, aztán megint hullámtaraj minták fáradhatatlan váltakozásban.Szinte hallottam a tenger morajlását az ultramarinkék ég alatt, amint himbálja a kockákat és a dereglyéket valami kezdet és vég nélküli vízi úton, ahol minden csak hullámzás és morajlás, de amelyen mégis áthatol, előbb halkan, alig érthetően, majd egyre kivehetőbben és hangosabban az emberi beszéd. S a szövőszék csak szőtte a hullámokat, a szavak is egyre hullámzottak felém, és egyre jobban lenyűgöztek a bordák kapogása közti rövid pihenőkben. – Hát itt vagy, aranyom? Rég nem láttunk!Hogy van nagymama? Vegyél onnan a konyhaasztalfiókból csörögét, még meleg. Most nem tudok innen fölállni, de papó mindjárt jő bé a pajtából, s tölt neked bodzalevet is. … Nekifogtam szőni az unokámnak terítőket, mert ősszel megy férjhez, s valamit én is akarok adni neki…"
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)2016. május 4.
Szentgericei történet
Torony és temető
Megdöbbentő hírrel hívtak fel az elmúlt hét végén. A telefonáló szerint a kutyák embercsontokkal a szájukban sétálnakSzentgericén. Ezt követően a Facebook közösségi oldalon láttam is a képeket, és olvastam a szöveget a "sírgyalázásról",miszerint "emberi csontokkal teli földet visznek az árvamogyorói temetőből töltésnek a… tiszteletes úr udvarára és egyespresbiterek kertjébe, ahonnan a kutyák hordozzák a csontokat szét a falu közt !!!!"
Érdeklődésemre kiderült, hogy az RCS-RDS mobiljel- erősítő antennájának az unitárius temető közelében való felállításakor, a munkálatok során valószínűleg több száz éves temetkezési helyet bolygattak meg, s onnan kerültek elő az emberi csontok.
Turbák Zoltán polgármester kellemetlennek tartja a történteket. A bozótosban kétszáz éves sírok voltak elsüllyedve. Ezt egy, a föld alól előkerült sírkő is tanúsítja, amit a templom udvarára vittek. Amikor az ott dolgozók észrevették a csontokat, le kellett volna állni a munkával – teszi hozzá. Mivel a legyalult földet el kell szállítani, kérésre ő is felajánlotta, hogy a községközpontban végzett vízügyi munkálatok helyszínére hordhatják. Egyelőre azonban magánterületekre szállítottak a földből, és ott kerültek elő a csontok, köztük három koponya is. Az emberi maradványokat a rendőrök gyűjtötték össze, akik az értesítés nyomán hamar kiszálltak a helyszínre.
Bőr Béla, a helyi Aranykalász társas gazdaság adminisztrátora, aki a Facebook közösségi oldalon megosztotta a képeket és az idézett szöveget, kérdésünkre megerősíti, hogy az unitárius temető szélén levő területet az egyházközség bérbe adta az RDS cégnek, hogy relét állítsanak. Tavasszal fogtak hozzá a munkálatokhoz. Nem vették észre, hogy a területet kijelölő cövekek mellett másfél méterre sírkövek voltak, s bár szilvafák és kökénybokor nőtte be a területet, lehetett volna következtetni arra, hogy régi temető van azon a helyen – hangsúlyozza.
– Mivel úgy láttam, hogy az exkavátor közel dolgozik az édesapám sírjához, kimentem a helyszínre, ahol azt vettem észre, hogy csontok vannak kilökve a föld szélére.
Megkérdeztem a gépésztől, hogy hova viszik a fölösleges földet, s azt válaszolta, hogy a tiszteletes úr udvarára. Mivel a társas székhelyével szembe is hoztak három kocsival, az éjjeliőr szólt, hogy talált egy lábszárcsontot, amit a kutya ásott ki a földből. Értesítettem az unitárius gondnokot, majd felhívtam a polgármestert, hogy nézze meg, mi történik, helyette az alpolgármester jött ki. Értesítettem a rendőrséget is, de mivel esett az eső, és nagy volt a sár, traktorral vittem ki az egyik rendőrt a toronyhoz. Szombaton újra kijöttek, velük volt egy fiatalember is a kriminalisztikától, összeszedték a helyszínen talált csontmaradványokat, és magukkal vitték.
– Hogyan kerültek a csontok az unitárius lelkész tanyai házának ajtaja elé? – érdeklődtem a Facebook-oldalon látott képek alapján. A társas vezetője elmondta, hogy a volt harangozó találta a lelkész gazdaságának udvarára hordott föld tetején, és ő állította fel a lakatlan ház ajtaja elé, majd hívta őt is, hogy nézze meg.
Varró-Bodoczi Barna fiatal unitárius lelkész bosszúállást sejt a történtek mögött, aminek több oka is van, de ezt nem kívánta részletezni. Bemutatta viszont a szentgericei unitárius egyházközség vezetőségi tagjai által aláírt jegyzőkönyvet. Ebben az áll, hogy az egyházközség a 2015. október 11-i keblitanácsi, valamint az idén február 7-én tartott nagygyűlési határozata alapján a temető északkeleti részén, ahol egykor szántóterület és gyümölcsös, jelenleg bozót és kaszáló van, 2,5 ár területet bérbe adott az RDS távközlési cégnek, hogy jeltovábbító antennát állítsanak fel. A területet a jelenlevők emlékezete szerint nem használták temetőnek. Az idén áprilisban kezdődtek meg a munkálatok. Ezt megelőzően ismét átnézték a területet, ahol sírkövet, síremléket nem találtak. A munka során több keblitanácsos is kilátogatott a helyszínre, de nem láttak semmilyen rendellenességet. Április 29-én egy egyházközségi tag értesítette a vezetőségét, hogy a munkálatok helyszínéről elszállított földben csontokat találtak, és már hívták a rendőrséget. Az elnökség kiszállt a Sorompó utcában megjelölt helyre, ahol nem találtak csontokat. Délután hat óra körül megérkezett a rendőrségi kivizsgáló csoport, akik megkezdték a helyszínelést. Ennek során kiderült, hogy az Iszlai utcai ház udvarára elszállított földben csontok voltak, amelyeket ismeretlen tettesek az ingatlan ajtaja elé sorba rendeztek.
Az egyház vezetősége a rendőrség rendelkezésére bocsátotta a kért iratokat, és várja a kivizsgálás eredményét. Azt reméli, hogy az ügy lezárta után a csontok visszakerülnek az egyházközséghez, hogy a végtisztességet megadva újratemessék az árvamogyorói temetőbe – olvasható a keblitanács nyolc tagja által aláírt jegyzőkönyvben.
A lelkész kísér el a helyszínre, ami a két részre osztott unitárius temető fölött van. Jóval magasabban egy köztemetőt is kialakítottak a domb tetején, a kettő között a domboldalt fák, bokrok nőtték be. Útközben elmondja, hogy a templom környékén több homokkőből állított sírkövet ástak ki a földből, amelyeket az épület körül helyeztek el. Köztük van az adótorony felállításakor a földben talált sírkő is, amelyen az 1837-es dátum szerepel. A lelkész szerint a legidősebb presbiter is megerősítette, hogy a bérbe adott helyen gyermekkorában sem látott sírokat. Amikor a múlt csütörtökön a helyszínen járt, a munkavezető érdeklődött, hogy hova hordhatnák el a közelbe a fölösleges földet, és akkor ajánlotta fel, hogy többek között a ház udvarára is vihetnek töltésnek, ahol juhokat tart. Pénteken délután az anyák napi ünnepségre próbáltak, amikor értesült a kutyákról és a csontokról, de a toronyhoz kiérkezve nem láttak semmit. Időközben megérkezett a rendőrség, és velük együtt látta meg az háza ajtajához felállított csontokat.
– A közelben születtem, ott bólyásztam a zöldben, az a hely már gyermekkoromban bokros volt, ott szedtük a barabolyt. A tetőn van eltemetve a két nagyapám, régen a szőlőjük végébe is temetkeztek az emberek – mondja a 87 éves Iszlai Bálint.
25 éves kora óta presbiter, két alkalommal gondnok is volt. Ő maga is járt a helyszínen, de nem látott csontokat. Unitárius embernek vallja magát, aki kiállt a falu központjában levő emlékmű védelmében, amikor el akarták tüntetni.
– Mindnyájan magyar emberek vagyunk, mégsem tudunk összefogni – mondja a történtek kapcsán, majd hozzáteszi, hogy a mostanihoz hasonló időket soha nem élt át.
Sántha József gondnok, jegyző és kántor is egy személyben.
– Senki sem gondolta, hogy a bérbe adott helyen sírok vannak. Amikor a munkavezető észrevette, meg kellett volna álljanak, kellett volna értesítsenek. Többször jártam a helyszínen, de semmit nem láttam. Ahogy a kitermelt földet kezdték elhordani, akkor kerültek elő a csontok. Nem így kellett volna eljárni, hogy az egyházközség ellen kampányt indítsank a Facebook-oldalon. Akik ezt kezdeményezték, tudhatták, hogy a régi harangozó azon a helyen megdolgozta a földet, krumplit termelt, ami nem zavart senkit, ahogy az sem, hogy van, aki régi sírkövekből járdát rakott az udvarára. Sajnos, ezek a homokkövek nem voltak tartósak, mivel az alsó felük, amit a földbe helyeztek, kisebb volt, mint a felső, hamar eldőltek vagy elsüllyedtek. Reméljük, hogy visszakapjuk a csontokat, hogy eltemessük, és egy kopjafával jelöljük meg a helyet – teszi hozzá.
A történethez, amit a helybeliek mondtak el, alig van mit hozzátenni. Szándékos sírgyalázásról e sorok írója szerint nincsen szó. A félig lemeztelenített kazettás mennyezetű műemlék unitárius templom láttán, az erősítő után kapott bérleti díjat lesz, amire felhasználnia a helybeli unitárius közösségnek, hogy a kényszerűségből abbahagyott felújítást folytassák. A történet tanulsága az lehet, hogy az erdélyi temetők körüli dombokon körültekintően kell a földet megmozgatni, hiszen sohasem lehet tudni, hogy mikor járunk őseink jeltelenné vált sírja fölött, mert arra nem számíthatunk, hogy idegen munkások erre fi-gyelmeztessenek. A szentgericei történetet meggyőződésem szerint több jóindulattal helyben is meg lehetett volna oldani, anélkül, hogy az ősök csontjai megjárnák a rendőrséget is, miután amúgy is felszínre kerültek.
Az évek során a számomra kedves falvak között tartottam számon Szentgericét, amelynek lakossága úgy tisztelte a gyógyítóit, hogy házat is épített számukra – dédelgetem magamban a legendás történetet, amelyet Gericéről elszármazott újságíró kollégám emlegetett, amikor a szülőfalujáról esett szó. Talán hallok még ilyen híreket is erről a szép fekvésű nyárádmenti településről.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)2016. május 4.
Vesztett és nyert ügyek között
Ki lehet tenni a kétnyelvű utcanévtáblákat!
Nemrég tudósítottunk arról, hogy a fővárosi legfelsőbb bíróságon elutasították a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség(MMDSZ), a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE), az Erdélyi Magyar NemzetiTanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) fellebbezését. A fellebbezés a Felsőoktatás Minőségét BiztosítóHatóság (ARACIS) azon előírásának a jogszerűségét kérdőjelezte meg, hogy a gyakorlati órák és a kórházi gyakorlat nyelve a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) csak a román lehet. A rossz hír mellett jónak számít, hogy a megyei törvényszéken végleges ítélet született a kétnyelvű utcanévtáblák ügyében.
– Kezdjük a rosszabbikkal! Hogyan indokolta az elutasítást a legfelsőbb bíróság? – kérdeztük Kincses Elődtől, aki a két ügyet képviselte az igazságügyi fórumok előtt.
– A vesztes ügy okának megértése érdekében vissza kell nyúlnunk a Ceausescu-rendszerbe, amikor a magyar oktatás visszaszorítása elkezdődött. Ennek következményeként 1989 decemberében, a "nacionálkommunista" diktatúra bukásakor a MOGYE Általános Orvosi Karának hatodévén még fele-fele volt a román és magyar diákok aránya, az elsőéves magyar hallgatók száma viszont még a húsz százalékot sem érte el. A felszámolás alatt álló Gyógyszerészeti Karon pedig már csak a negyed- és ötödév működött. Ez volt az oka annak, hogy 1990-ben mind a magyar diákság, mind az oktatói kar határozottan elkezdte a küzdelmet a teljes körű magyar oktatás visszaállításáért. Miközben a kezdeti sikertelenség láttán ülősztrájkot folytattak, a román nacionalista erőknek annyira fontos volt, hogy megakadályozzák ennek a jogos követelésnek az érvényesítését, hogy 1990. március 19- én a Görgény völgyéből Marosvásárhelyre beszállított, félrevezetett román embereket először a MOGYE-ra vitték, hogy megleckéztessék a diákságot. Szerencsére előző nap sikerült meggyőzni a hallgatókat, hogy függesszék fel a sztrájkot, így nem volt kit megleckéztetni, ezért az RMDSZ akkori székházának ostromára vezényelték a Görgény-völgyieket, nehogy dolgukvégezetlenül kelljen hazamenniük.
– Sokaknak úgy tűnt, hogy a 2011. évi közoktatási törvény megnyugtatóan rendezi a helyzetet.
– Sajnos, nem így történt. Amikor kitudódott, hogy a törvénytervezetben multikulturálisként megjelölt három egyetemen, a kolozsvári Babes–Bolyain, a MOGYE-n és Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen teljes körű anyanyelvi oktatást kell bevezetni, az ARACIS 2010 októberében hozott egy határozatot, amelyben megfogalmazta az a szabályt (sztenderdet), hogy a klinikai gyakorlatokon kizárólag a román nyelvet lehet használni. Ezt a "sztenderdet", noha a vonatkozó jogszabály érvényességi feltételként előírja, 2010 októbere óta nem hagyta jóvá a tanügyminisztérium, és nem foglalták kormányrendeletbe sem, tehát jogilag nem létezik. Ezenkívül nem a törvényeknek megfelelően tették közzé, nincsen aláírva, számozva és keltezve, ráadásul nem az ARACIS honlapján olvasható, hanem a 12 tagozat egyikét jelentő orvostudományok tagozat honlapján jelenik meg. A többi tagozat honlapján egyetlen rendelkezést sem tettek közzé. Így ez már a második érvénytelenségi indokot jelenti.
A harmadik – ahogy a Népújságban is megjelent –, hogy a 2011. évi 1-es tanügyi törvény ötödik szakasza kimondja, hogy a rendelkezéseivel ellentétes valamennyi jogszabályt hatályon kívül helyezi. Mivel a tanügyi törvény 135. szakasza a teljes körű anyanyelvű oktatás biztosításáról rendelkezik, az ismertetett speciális ARACIS-előírás három okból is érvénytelen, semmis. Mindez nem zavarta a Marosvásárhelyi Táblabíróságot, amikor két évvel ezelőtt ezekkel az indokokkal kértük az egyetemi charta jogsértő szakaszainak megsemmisítését. Ebben a perben felperesként a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség és az RMOGYKE szerepelt, támogatásunk érdekében beavatkozott az RMDSZ, az EMNP, EMNT és az MPP. A tárgyaláson 2/1 arányban utasították el a fellebbezésünket, úgy, hogy a tanács magyar nemzetiségű bírája a törvénytelen elsőfokú döntés hatályossága mellett szavazott, Mona Baciu bírónő pedig rendkívül megalapozott különvéleményt fogalmazott meg. Látván, hogy itt, Marosvásárhelyen képtelenség a MOGYE ellen pert nyerni, hiszen minden perben, még a román kormánnyal szemben is, sikerrel jár az egyetem, Bukarestben indítottunk eljárást az MMDSZ és az RMOGYKE nevében. Ebbe a perbe az EMNT és az EMNP avatkozott be, az RMDSZ és az MPP már nem.
A kérésünk az volt, hogy az idézett ARACIS- előírást semmisítsék meg, hisz teljesen egyértelmű, hogy jogszabálysértő, és tulajdonképpen érvénytelen is. Még első fokon az a nagy meglepetés ért, hogy a perbe beavatkozott a MOGYE, vagyis a jogszabályt alkalmazó a jogszabály védelmében lépett fel. Hasonló esetről nem tudok, hiszen a jogszabályt alkalmazónak nincsen olyan jogosítványa, hogy azt mondja: nekem nagyon tetszik ez a jogszabály, nehogy azt a törvényhozó hatályon kívül helyezze! Ez mégsem zavarta a Bukaresti Táblabíróságot, helyt adott a MOGYE beavatkozási kérelmének, és elutasította a keresetünket azzal, hogy a magyar oktatást ellehetetlenítő rendelkezés törvényes. A fellebbezésünket csak több mint másfél év után tárgyalta le a bukaresti legfelsőbb bíróság, és noha az előzetes eljárásban elvileg megalapozottnak tekintette fellebbezésünket, legnagyobb meglepetésemre és felháborodásomra ezt az abszolút megalapozott fellebbezést elutasította.
Az indoklást nem ismerjük, kézhezvétele után természetesen az Európai Emberjogi Bírósághoz fordulunk. Remélem, hogy nem rosszul használom a többes számot, ugyanis az RMOGYKE és az MMDSZ élén változás történt, és az új elnökök közötti viszony nem nevezhető felhőtlennek. Itt azonban olyan érdekről van szó, amelyben a személyes ellenszenvet feltétlenül félre kell tenni.
Hogy milyen gyenge lábakon áll az elsőfokú ítélet megindokolása, arra példaként felhozom: annak érdekében, hogy csökkentse annak látszatát, hogy a magyar oktatást diszkriminálják a marosvásárhelyi orvosin, egy szemenszedett hazugságot írtak be az ítélet indoklásába, miszerint az oktatás során az elmélet 70 százalékot, a gyakorlat pedig csak 30-at tesz ki. Noha a tanügyminisztérium által jóváhagyott és a kormányrendeletbe foglalt előírások kimondják, hogy 30 százalék az elmélet, ami magyarul folyhat, és 70 százalék a többi aktivitás, aminek a nyelve kizárólag a román lehet. Hozzá kell tennem, hogy a román kétharmad által jóváhagyott egyetemi charta nemcsak a sztenderdben rögzített klinikai gyakorlatokra alkalmazza a román nyelv kizárólagos használatát, hanem kibővíti minden, az elméleti oktatáson kívüli tevékenységre. Például az anatómiagyakorlaton sem lehet használni a magyar nyelvet, holott köztudomású, hogy a boncasztalon már nem szokás megszólalni.
– Az egyelőre sikertelen próbálkozás után szóljunk arról a perről is, amit Kincses Előd megnyert nemrégiben.
– Szeretném a marosvásárhelyiek tudomására hozni, hogy nyugodtan ki lehet tenni a kétnyelvű utcanévtáblákat. A két civil aktivista, Barabás Miklós és Benedek Lehel Csaba ügyében a szabálysértési jegyzőkönyvet, amellyel a fejenkénti 5.000 lejes pénzbüntetést kirótták, jogerősen hatályon kívül helyezték. A Maros Megyei Törvényszék a napokban jogerősen elutasította a Valentin Bretfelean vezette helyi rendőrség által benyújtott fellebbezést. Az elsőfokú ítélet indoklásában benne van, hogy teljesen szabálytalanul rótta ki a büntetést a helyi rendőrség. A kétnyelvű utcanévtáblák kifüggesztését semmilyen jogszabály nem tiltja, ezért a helyi rendőrség igazgatója sem kreálhat szabálysértést ott, ahol az nem létezik, mondja ki az indokolás.
Ennél sokkal "bájosabb" az az indoklás, amelyet a Maros Megyei Törvényszék abban az ítéletében fogalmazott meg, amellyel elutasította annak a 12 személynek a kártérítési követelését, akik kérték, hogy Valentin Bretfeleant és a helyi rendőrséget egyetemlegesen kötelezzék egyenként 50.000 lej erkölcsi kártérítésre (fájdalomdíj kifizetésére) a félelemkeltő, fenyegető felszólítások miatt. A CEMO kimutatása szerint az 50.000 lejes büntetéssel való fenyegetés következtében több mint 50 személy vette le a kétnyelvű utca-névtáblákat. Az ítélet indoklásában az áll, hogy az a mód, ahogy Valentin Bretfelean értelmezte a reklámtörvényt, és az a tény, hogy reklámtáblának tekintette az utcanévtáblákat, az inkompetencia és a hivatali visszaélés határán mozog. Végül azzal az indokkal utasították el Bretfeleanék fájdalomdíjra kötelezését, hogy az a 12 személy, aki panaszt tett, tulajdonképpen nem szenvedett pszichés traumát, hiszen képes volt teljes mellszélességgel kiállni jogai védelmében. Az okfejtés azt jelenti, hogy csak olyan embernek jár erkölcsi kártérítés, fájdalomdíj, aki a rendőrségtől annyira megijed, hogy "összecsinálja" magát, ahelyett, hogy jogait érvényesítené.
Remélem, hogy a kétnyelvű utcanévtáblákkal kapcsolatos ítéletnek meglesz a hozadéka, nem mint a székely zászlóval kapcsolatosnak. Ez utóbbi esetben sajnos hiába nyertem meg a pert, egyetlen politikai erő sem tűzi ki a székely zászlót.
– Végül arról szeretnék érdeklődni, hogy mi a helyzet a székely szabadság napján a csendőrség által kirótt büntetésekkel?
– A Székely Nemzeti Tanács által alapított és a székely szabadság napját szervező Siculitas Egyesület megbízásából bűnvádi feljelentést tettünk a Korrupcióellenes Ügyészségen (DNA) a Maros Megyei Csendőrség parancsnoka, Iulius Cenan ezredes ellen és azok ellen a csendőrök ellen, akik hamisított szabálysértési jegyzőkönyveket állítottak ki. Nyolc olyan személyről tudunk, akiket megbüntettek mint szervezőket vagy résztvevőket, és az adott időpontban nem is voltak Marosvásárhelyen! A másik vádpont a hivatali hatalommal való visszaélés, mivel egy bejelentett és a gyülekezési törvény által megszabott 48 órás jogvesztő határidőn belül be nem tiltott, tehát szabályos tüntetés résztvevőit zaklatják. Ráadásul szervezőként nem a megmozdulást bejelentő és szervező Siculitas Egyesületet büntették meg, hanem azokat a személyeket, akik a csendőrség kérésére és a törvénynek megfelelően felügyelték a rendet. Ahelyett, hogy megköszönték volna hozzájárulásukat ahhoz, hogy a felvonulás gond nélkül lezajlott, fejenként 1.000 lejre büntették meg őket! Két évvel ezelőtt a csendőrség még ismerte a törvényt, mert akkor csak a Siculitasra róttak ki szervezési szabálysértési bírságot. A nyilvánossággal megpróbálják elhitetni, hogy Valentin Bretfelean által vezetett véleményező bizottság hozott egy – megkésve közölt – tiltó határozatot. A gyülekezési törvény viszont egyértelműen rögzíti, hogy a bejelentett tüntetést kizárólag a polgármester közigazgatási határozata tilthatja be, a törvény által szigorúan meghatározott esetekben, amelyek a Maros Megyei Törvényszék ítélete szerint természetesen nem álltak fenn. Még annyit, hogy 80 személy képviseletében megtámadtam a szabálysértési jegyzőkönyveket is, reményeim szerint a megalapozatlan büntetéseket el fogja törölni a Marosvásárhelyi Bíróság.
– Mi is reméljük.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)2016. május 14.
Példa a cselekvésre
Dr. Papp Vilmos öröksége
A "Kárpát-medence kálvinista vándorprédikátora", a "református újságírás ezredese" – pályatársai, szerkesztőkollégái nevezik így dr. Papp Vilmos református lelkészt, tiszteletbeli teológiai doktort, a Magyar Református Presbiteri Szövetség volt elnökét, aki 84 éves korában március 15-én adta vissza lelkét teremtőjének. A tudós igehirdető, a tanító misszionáriusnyomtatásban megjelent hagyatéka több mint ezer újságcikk és tíz kötet. A lelkekben felépített öröksége, példamutatása, a református hitért, magyarságért, hazáért való kiállása mennyiségi mutatókkal kifejezhetetlen értéket képvisel.
Mi Erdélyben konferenciák előadójaként, a halk szavú, de határozott és mindig figyelmes, érdeklődő "Vilmos bácsiként" ismertük, aki éveken keresztül tisztelője és hűséges társa volt az erdélyi Mezőség megmentéséért munkálkodó Kövesdi Kiss Ferencnek. Gépkocsijával Budapestről menetrendszerű pontossággal érkezett minden mezőségi rendezvényre, ahol tartalmas, tartásos, léleképítő prédikációival emelte a találkozók színvonalát. Amikor egy alkalommal arról kérdeztem, hogy idős kora ellenére miért vállalja a hosszú utazást, életének azt a három és fél évtizedes korszakát említette, amikor Magyarország délnyugati csücskében (és a határokon túl is) több mint 30 falu szórványban élő gyülekezetét pásztorolta. Ebben az időben vált szívügyévé a szórványgondozás emberpróbálóan nehéz, de a magyar református jövő szempontjából különösen jelentős feladata.
Rendkívüli tudásánál, műveltségénél, tájékozottságánál csak a szerénysége volt nagyobb, az a mód, ahogy látványos gesztusok nélkül tudott segíteni nemcsak szavakkal, a tettek sokaságával is.
A mezőségi reformátusok hűséges támogatója 1932-ben született Budapesten. Egyetemi tanulmányait a Budapesti Református Akadémián végezte. Szépen induló egyetemi pályáját az 1956-os forradalom törte meg. Tudós professzorának felfüggesztése miatt, akit ellenforradalmi tevékenységgel vádoltak meg, őt, a fiatal utódot is elbocsátották. Lelkészének 1960-ban az őrségi, bajánsenyei egyházközség választotta meg, ahol 1985-ig szolgált. Elképzelhetetlenül nehéz feladat volt összetartani az 56 kilométeres területen szétszórtan fekvő 30 szórványközség református lakóiból álló gyülekezetet, amelyet az elszigeteltség, az elöregedés, a tartalmas tevékenységek hiánya, az identitás feladása jellemzett. Eltérően gondolkozó, eltérő érdekű, életmódú, más múlttal, hagyományokkal, szokásokkal rendelkező, szétszóródott egyháztagokat kellett egy nagyobb közösségbe összefogni. A lelkésznek, aki egyik első kötetének azt a címet adta, hogy Légy Kőszikla és Krisztus jó vitéze, mindez sikerült. Felismervén, hogy a diszpóra legnagyobb veszedelme az identitás feladása, a Kerka menti szórványban a közösségi emlékezet frissítésére törekedett, hogy a múlt újra közkinccsé és a jelen éltető erejévé válhasson. Kötelességének tekintette a határ túlsó oldalán élő, valamikor az Őrséghez tartozó leányegyházakkal való lelki közösség ápolását oda-vissza történő látogatások szervezésével, könyv- és újságadományokkal. Az Őrségben végzett szolgálatáról a Szabad egyház rab(tartó) államban – Az őrségi, Kerka-völgyi reformátusság élete 1960-1985 között című kötetében számol be, ahonnan a fenti gondolatokat idéztük, és amelynek előszava a következőképpen végződik: "A Kerka menti reformátusok megtanulták, hogy az egyház: megtartó közösség".
A fővárostól 250 kilométerre, az országhatár mellett élő igehirdetőt 1985-ben választották meg a budapest-kőbányai egyházközség megüresedett lelkészi állásába. Holott ekkor már nem kívánta elhagyni gyülekezetét, ahol 35 évi szórványszolgálat alatt két templomot tetőtől talpig, kettőt részben felújítottak, két imaházat építettek, ahol tervszerűen és rendszeresen folyt a 32 település szórvány reformátusainak gondozása. Mint utólag kiderült, az új állásba való beiktatása felsőbb utasításra történő rehabilitációnak számított. A kőbányai lelkészséggel párhuzamosan nyolc éven át a Károli Gáspár Egyetem Hittudományi Karának ószövetségi tanszékén tanított, hallgatóinak igehirdetési-szónoki gyakorlatot vezetett a kőbányai templomban.
A nagyvárosi gyülekezetben korántsem a pihenés időszaka várta. A gyülekezetépítést a jól szervezett presbitériumra alapozta, a presbiterképzésre a továbbiakban is nagy hangsúlyt fektetett. Megindította a gyermekek és felnőttek hittanra oktatását, és a lelki építkezés mellett a templomfelújítás irányítása is szívügyévé vált. 25 év alatt a kőbányai templom teljesen megújult, faragott kazettás mennyezetet kapott a gyülekezeti nagyterem, újraöntötték a harangokat, felújították az orgonát, amely Budapest "legjobb hangzású", "tech-nikai kivitelben is elsőrendű" orgonájává vált. Megszépült a templomkert, és amikor nyugdíjba vonult, a költséges munkálatokra felvett hitelt is sikerült visszafizetni.
A gyülekezeti életet szellemi és irodalmi vetélkedők, színvonalas hangversenyek, előadóestek, szeretetvendégségek színesítették, a lelkész munkáját a jószolgálati és a rendkívüli szolgálati utak tették változatossá. Évente 20-25 alkalommal látogatott el Kárpátaljára és Erdélybe, ahol 50 templomban legalább 150 alkalommal hirdette az igét Szászrégentől Háromszéken, Kolozsváron át Marosvásárhelyig és a Mezőségig. A kőbányai templomkerti "panteonban" a gyülekezethez kapcsolódó személyiségek mellett Erdély is helyet kapott. Emléktábla őrzi Wass Albert, kopjafa Kövesdi Kiss Ferenc emlékét, akit dr. Papp Vilmos javaslatára választottak a Magyar Református Presbiteri Szövetség örökös tiszteletbeli tagjává, és a magyarországi Református Egyház Zsinatának Makkai Sándor-díjával tüntettek ki.
Mindezen feladatokon túl a kőbányai lelkész időt tudott áldozni a mezőségi missziónak is. Évente 5-6 napot töltött a Mezőségen, hogy Kiss Ferencnek segítőtársa legyen, mert úgy érezte, hogy Budapesten nem távoli, idegen országok lakóival, hanem elsősorban "a mezőségi sínylődő magyarokkal" kell foglalkozni. A fiatalokat, akikről úgy gondolták, hogy a szórvány vezetői lehetnének, öt éven át Kőbányán fogadta egyhetes képzésre. Vendéglátásukról a gyülekezet tagjai gondoskodtak, az építő jellegű programról dr. Papp Vilmos. Meghívták a nagysármási református ifjúsági fúvószenekart, amely térzenét adott a templom előtt a reformáció ünnepén. A kőbányai lelkész állandó résztvevője volt a frátai mezőségi találkozóknak, amit Kövesdi Kiss Ferenc egyfajta mezőségi Csíksomlyónak álmodott meg, de halála után nem volt aki folytassa a munkáját. Dr. Papp Vilmos, aki hűséges társként kísérte éveken át, elérte, hogy a Magyar Református Presbiteri Szövetség támogatásával 1995-ben megjelenjen Kövesdi Kiss Ferenc első Mezőségről szóló kötete:Még szólnak a harangok! A bővebb második válogatást – Riadóra szól a harang! – a Kőbányaiak Kőbányáért Egyesület adta ki 1997-ben. E két kötetet megismerve vállalta Turcsány Péter, a Kráter Kiadó igazgatója a Mezőségről készült, száz évre visszatekintő monográfia 500 oldalnyi teljes szövegének a megjelentetését, amit már nem érhetett meg a szerző. És a 2006-ban Marosvásárhelyen megtartott mezőségi konferenciát sem, amelyen a budapesti hűséges társ idézte az emlékét.
Dr. Papp Vilmos kőbányai munkásságáról az Ország(újjá)építés – A Budapest-Kőbányai református egyházközség élete (1885–2007) című kötetében számolt be. A "Kárpát-medence zarándokprédikátoraként" minden útját írásban is megörökítette. Bár az egyetemi katedráról fiatalon eltanácsolták, esszéinek, előadásainak közlésével a folyamatos tanításra vállalkozott. Őrállók című könyvében ötven jelentős munkát végző presbiter portréját rajzolta meg. A Hétköznapi hitvallókban bölcs őrségi földműveseknek, a református egyház alapembereinek az életét örökítette meg.
Írói munkásságának felbecsülhetetlen értékű alkotása az ötkötetes Negyvenegy prédikátor, amely a XX. századi magyar "gályarab"-prédikátorok, a meghurcolt, hosszú börtönévekre ítélt vagy munkásságukban ellehetetlenített lelkipásztorok életét és szenvedését mutatja be megható pályaképekben. A megidézett prédikátorok között van dr. Csiha Kálmán, Fülöp G. Dénes, Herman János, Varga László, Adorján Gábor, Nagy Géza lelkészek élettörténete is. Ha sziszifuszi munkával nem gyűjti össze, és nem adja ki a sorozatot, a keresztyén hitükért kiálló, a hatalom "öklével" szembesülő református lelkészek közül soknak az élete feledésbe merülne.
Dr. Papp Vilmos tudós igehirdetőt, sikeres közírót március 30-án, Bajánsenyén helyezték örök nyugalomra. Méltatója (dr. Békefi Lajos PhD, a Presbiter című lap felelős szerkesztője) szerint soha nem kapta meg a megérdemelt elismerést. Ő maga azt vallotta, hogy "a híven végzett munka számára elegendő". Erdély-szerte kedves barátunkat, lelkiismeretes és megbízható támogatónkat, a sorsunkért aggódó, megértő társat veszítettük el, azt a kálvinista "sziklaembert", akinek példája nem siránkozásra, hanem a cselekvésre kell ösztönözzön.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)2016. május 18.
Szórványban körültekintőbbnek kell lenni
Az összefogás fontosságáról
Krisztus mennybemenetelének napján érkeztünk Fehéregyházára, amikor Benefi Sándor református lelkész istentiszteletet tartott a helyi műemlék templomban. Miután vége lett a szertartásnak, elmondta, hogy 1990 óta szolgál a településen, ahol a kezdeti 700 lelkes gyülekezet mára 393 főre apadt. A múlt évben öt temetés volt és három keresztelő, de a három családközül sajnos egy sem lakik a faluban, Németországban, Spanyolországban, az Egyesült Államokban élnek.
Az alapításakor székely, később szász falu mai lakossága jórészt telepesek leszármazottja – mondja a lelkész. Korábbi ismereteimet, miszerint a 16. század második felében a háborúkban és a pestisjárványokban megfogyatkozott a szász lakosság, és a falut 1610-ben Haller István telepítette újra román lakosokkal, a lelkész egészíti ki azzal, az 1900-as évek elején a magyar állam telepített a Haller-birtok vasúton túli másik részére székely és néhány felvidéki családot. Az utolsó felvidékit, aki 96 évet élt, és emlékezett még arra, hogy kilencéves korában hogyan jöttek szekéren Fehéregyházára, az 1990-es évek végén temette el a lelkész. Bár Segesvár szomszédságában fekszik, a fiatalok – ritka kivételtől eltekintve – nem maradnak a faluban.
Ma is szemet gyönyörködtető látvány a falu központjában álló református templom, amely 1440-ben gótikus stílusban épült, és a ferencesek kolostortemploma volt. Szentélye keresztboltozatos, az ablakokon megmaradt a gótikus kőrács. Az 1848–49-es forradalom idején felgyújtották, a bejárati nagy hajó mellett leégett a torony is. 1890-ig a templom üresen állt, majd a segesvári templomot tervező Alpár Ignác tervei alapján próbálták meg az eredeti formájában visszaállítani, de a torony öt méterrel alacsonyabb lett – ismerteti röviden a falunak nevet adó és utoljára 1994-ben restaurált templom történetét a lelkész. A restaurálás idején cserélték ki a belső bútorzatot is, amit a szú tett tönkre.
A gótikus szentély falán emléktábla hirdeti, hogy 1906. január 12-én Fehéregyházán született Szabó T(örpényi) Attila erdélyi magyar nyelvész, történész, irodalomtörténész, néprajzkutató, az Erdélyi magyar szótörténeti tár, a "20. századi erdélyi magyar tudományosság legjelentősebb művének" a szerkesztője. Édesapja Szabó T. Károly, Haller gróf gazdatisztje volt, aki a telepítést lebonyolította. 1907-ben bekövetkezett halála miatt a család visszaköltözött Désre. Az emléktáblát Kós András készítette, és 1996-os felavatásakor Benkő Samu méltatta a kilencven éve született tudóst.
A múltra való emlékezést követően Benefi Sándor tiszteletes úrral visszatérünk a jelenbe. Bár az első évek nehezek voltak, most jól érzik magukat a faluban, jó a kapcsolatuk a hívekkel, a helyhatóság támogatását is élvezik. A temetések száma meghaladja ugyan a születésekét, de az utóbbi időben magyar családok is vásároltak telket és építettek házat a faluban. Bár még a városi gyülekezethez tartoznak, ahonnan jöttek, reményeik szerint idővel a helyi egyházhoz honosodnak. A lelkészi lakás udvarán átalakításra készülnek. Szeretnének egy megfelelő gyülekezeti termet kialakítani, mert télen hideg van a templomban, és a terem egyéb rendezvények megtartására is alkalmas lenne.
A fehéregyházi magyar lakosságot a reformátusokon kívül 120 katolikus és 80 unitárius személy alkotja. A katolikusok többsége az elszigeteltté vált Sárpatakról költözött a faluba.
A mai lakosokat illetően az összetartást hiányolja a lelkész. Szórványban élve nem lehet megengedni a széthúzást – mondja. Össze kellene tartani, hogy minél több magyar tanácsost juttassanak be a helyi képviselőtestületbe. Ennek ellenére az ENMP külön listát nyújtott be, ami csökkenti az esélyeket. Holott jó lenne, ha a három jelenlegi képviselő mellett még a negyedik jelölt is megkapná a szükséges számú szavazatot. Bár azt mondják róla egyesek, hogy RMDSZ-es lelkész, úgy gondolja, hogy akik többségben vannak, akiknek nagyobb esélyük van, azokat kell támogatni, hogy legyen aki határozottabban kiálljon a helybeli magyar lakosság érdekeinek a képviseletében.
Végül a főút melletti református temető helyzete is szóba kerül. Mivel gyakran járunk arra, évek óta figyeljük, hogy mi lesz a temető sorsa, ahol a sírok egy része már ledőlt. Mint megtudtuk, az évek során nehezen találtak olyan személyt, aki rendszeresen gondozta volna a temetőt. A mellette működő autójavító műhely tulajdonosa vállalta, hogy a parkolóhelynek használt útért cserébe rendben tartja a sírok környékét. Ottjártunkkor is éppen füvet kaszáltak, ami megváltoztatta a temető kinézetét. Talán idővel a ledőlt sírköveket is sikerül visszaállítani a helyükre, ahogy egy rendezett sírkerthez illik.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)2016. május 19.
Szóra bírták az erdélyi orvoslás és gyógyszerészet múltját
A Péter házaspár Marosvásárhely díszpolgárai
Aprólékos, minden részletre kiterjedő figyelemmel és türelemmel vallatják a múltat: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, az Erdélyi Múzeum- Egyesület történetét, az erdélyi gyógyszerészet, fogorvoslás gyökereit és fejlődését, az erdélyi gyógyítók életét és munkásságát. Kutatásaik helyszínei könyvtárak, levéltárak, múzeumok a határokon innen és túl, leszármazottak, magánszemélyek, s végszükség esetén akár a temetők is. Gyűjtenek, rendszereznek, lajstromokat készítenek, majd könyveket írnak, hogy egyetlen, még felderíthető információ se vesszen kárba. Teszik ezt olyan egyetértésben, energiával és szenvedéllyel, ami ritkán adatik meg egy házaspárnak. Munkájuk eredményeként szinte minden jelentős szakmai kitüntetést átvehettek az évek során. Dr. Péter Mihályt, a MOGYE nyugalmazott emeritus professzorát, az MTA külső tagját és feleségét, dr. Péter H. Mária nyugalmazott egyetemi adjunktust, gyógyszerészt az elmúlt héten városunk díszpolgáraivá avatták. Ennek tiszteletére közöljük a velük készültbeszélgetés szerkesztett változatát a Hány ember Ön, professzor úr? című kötetből (Studium Kiadó, 2013)
A vírus
– Először is azt kérdeztem a Péter házaspártól, hogy miként fertőződtek meg az orvos- és gyógyszerésztörténeti kutatás "vírusával"?
– Diákkoromban a történelem-földrajz tanári pálya vonzott – mondja Péter professzor, majd a választ felesége egészíti ki: a Gyógyszerészeti Kar dékáni tisztségét betöltő Rácz Gábor egyetemi tanár mellett a Farmakognózia Tanszéken dolgozott, amikor Spielmann József orvostörténész professzortól azt a felkérést kapták, hogy a készülő Romániai magyar irodalmi lexikon gyógyszerészeti szakirodalom szócikkét megírják. A feladatot teljesítették, majd Dávid Gyula kérésére a 42 éven át szerkesztett lexikon 47 (Péter H. Mária), illetve 31 (Péter Mihály) szócikkét állították össze. Az első felkérés volt tehát a "vírus", amely az erdélyi orvoslás és gyógyszerészet múltjának és jelenének a feltérképezésére, számbavételére sarkallta őket.
– Kevesen tudják, hogy Péter Mihály professzor második keresztneve a Heinrich. Életrajzi adatai alapján német az anyanyelve – tekintünk vissza regénybe illő életének kezdeteire.
– Édesapám 13 gyermekes csíkpálfalvi székely családból származott, édesanyám Nösner Elwine Katherine, az első Beszterce környéki (Nösnerland) szász telepesek leszármazottja, és 13. testvére születése után maradtak árván. Édesapám, aki Marosvásárhelyen végezte a jegyzői tanfolyamot, Abafájára került gyakornoknak, és Szászrégenben ismerte meg édesanyámat. A kisebbik bátyámmal (hat gyermekükből négyen nőttünk fel) én már Sóváradon születtem (1929-ben). Családunknak gyakran kellett költöznie, attól függően, hogy édesapámat hova helyezték. Az első két elemit Vajdaszentiványon végeztem, majd a szászrégeni német iskolába jártam négy éven át. Tanulmányaimat a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Fiú-főgimnáziumban folytattam, ahol a bátyám is tanult. 1948-ban, az utolsó évfolyamon érettségiztem.
– Hogyan lett a történelem-földrajz szakból orvosi egyetem?
– A bátyám már oda járt, s mivel csak egy télikabátunk volt, hogy felváltva viselhessük, kénytelen voltam én is az orvosi egyetemre iratkozni.
"Telefonkönyvet" érdekesen
– Miért választotta a mikrobiológiát?
– Az egyetemet 1954-ben érdemoklevéllel végeztem, ami azt jelentette, hogy hat hónapos körorvosi munka után visszatérhetek gyakornoknak. Kezdetben Bögözben voltam körorvos, majd Mezőcsávásra helyeztek át. Bár a fertőző betegségek klinikáját kértem, az egyetem rektorával megegyeztünk, hogy három évet a bakteriológián töltök, ami hasznos lesz a későbbi infektológusi munkámban. A három évből 43 lett. Közben megszerettem a tantárgyat. Valószínűleg azért, mert igazából nem akartam orvos lenni, s a tanításhoz nagyobb kedvet éreztem. Úgy gondolom, sikerült megtalálnom hallgatóimmal a hangnemet, s a bakteriológiát, amit telefonkönyvhöz hasonlítanak, úgy tudtam előadni, hogy a hallgatóság nem aludt el az órán. Az egyetemi hierarchia minden fokát megjártam, 1990-ben professzor, 1991-től tanszékvezető lettem. A Fogorvosi és az Általános Orvosi Karon tartottam az előadásokat és a gyakorlatot, 1962-től román nyelven is. 1962-ben mikrobiológus szakorvosi, 1965-ben főorvosi vizsgát tettem Bukarestben, 1971-ben Iasi-ban megszereztem az orvostudomány doktora fokozatot, s az évek során hazai és külföldi szakképzéseken vettem részt. 1999-ben, hetvenévesen mentem nyugdíjba.
– Említette, hogy a kutatás mindvégig különösen érdekelte. Mire irányult a tanszéken folyó kutatómunka?
– A bakteriológia, a vírustan és a mikológia több területét ölelte fel. Új módszert dolgoztam ki az urethritisek (húgycsőgyulladások) laboratóriumi kórjelzésére. Eredeti eljárást javasoltam a száj mikroflórája biocönózistípusokba való besorolására, kimutattam a veleszületett, illetve az immunspecifikus védelmi mechanizmusok szoros összefüggését a szájüreg mikroflórájával. Bizonyítottam, hogy egyes sarjadzó gombák és baktériumok kölcsönösen erősítik kórokozó képességüket. Foglalkoztam Maros megye felületi vizeinek mikrobás szennyeződésével és azok szennyező forrásaival, eredeti megfigyeléseket tettem egyes kórokozóknak a létfeltételeik alsó határán történő túlélésére nézve. Részt vettem a vírusos hepatitisek kóroktanának kutatásában. Munkatársként a Gyógyszerészeti Karon vizsgált több magasabb rendű növény kivonatának antimikrobiális hatását mutattuk ki. Hazai és külföldi kongresszuson ismertettem az eredményeket. A szakmai munkásságommal párhuzamosan céltudatosan foglalkoztam az erdélyi magyar orvos- és fogorvosképzés történetével, valamint az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvosi Szakosztályának százéves történetével.
– Érdeklődéssel olvastam a baktériumok és vírusok változatos világáról írt, az átlagolvasó számára is közérthető könyvet, és tudom, hogy régi iskolájáról sem feledkezett meg Péter Mihály professzor.
– A Kórokozó mikroorganizmusok című kötetet (Dacia Kiadó, 1988) László János professzor kollégámmal közösen írtuk, Páll Gézával A marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium emlékkönyve címen jelentettünk meg két kötetet (Lyra Kiadó, Mvhely, 2002-2003).
Tanítás, kutatás
– Beszélgetésünk során elhangzott, hogy feleségének a biztatására kapcsolódott be a Romániai magyar irodalmi lexikon szócikkeinek az összeállításába. Dr. Péter Horváth Mária nyugalmazott egyetemi adjunktustól a MOGYI Gyógyszerészeti Karáig vezető útról érdeklődöm.
– Temesváron születtem, a nagyváradi 2. Sz. Leánylíceumban (volt Orsolya-zárda) érettségiztem, a MOGYI Gyógyszerészeti Karán 1958-ban kaptam gyógyszerészi, 1973-ban gyógyszerészdoktori oklevelet és főgyógyszerészi címet. Egy éven át a nagyszalontai kórház gyógyszertárában dolgoztam, majd 1959-től foglaltam el a marosvásárhelyi Gyógyszerészeti Kar Farmakognózia Tanszékén levő üres állást. Bár 1986-ban már elkezdődött a kar felszámolása, adjunktusként a végzős évfolyamra járó magyar hallgatóknak 1988-ig még tartottam az előadásokat. 1990-ben újraindult a gyógyszerészképzés, de nem tértem vissza tanítani, nyugdíjazásomig a tanszék mellett létrehozott kutatócsoportot vezettem. A kutatómunkában a gyógynövények és illóolajos növények mikroszkópi, fitokémiai és antibiotikus hatásának a vizsgálatával foglalkoztam, valamint azok termesztési kísérleteiben is részt vettem. Jelentős eredmény volt a hivatalos levéldrogok mikroszkópiai azonosításának kidolgozása, amit már a VIII. Román gyógyszerkönyv is bevezetett. Több népgyógyászatban használatos növény addig "kísérletesen" ki nem mutatott antibiotikus hatását igazoltam.
1994-ben Nyárádszeredában beindult a budapesti Szent István, később Corvinus Egyetem Kertészettudományi Karának Határon Túli Levelező Tagozata, ahol kezdettől fogva oktattam. 2011-ben, az 50. tanítási évemben elismerő oklevéllel tüntettek ki.
A további könyvek csírája
– Időközben a lexikon szócikkein is tovább dolgoztak.
– Miután Dávid Gyula átvette a szerkesztését, megkeresett minket, és megbízott a további szócikkek megírásával. Mivel több adat gyűlt össze, mint amennyire szükségünk volt, az anyagot feldolgozva és kiegészítve megírtuk az Adatok a romániai magyar orvosok és gyógyszerészek munkásságáról című munkát szerzőtársainkkal (Bocskay István, Brassai Zoltán, Rácz Gábor egyetemi tanárokkal, Mózes Magda előadótanárral és Péter Zoltán orvossal) közösen, ami a Genersich Antal- emlékkönyvben látott napvilágot. Az emlékkönyvet a kiváló kórbonctanprofesszornak szentelték, aki Kolozsváron, majd Budapesten volt egyetemi tanár. Születésének 150. évfordulóján a Genersich Alapítvány és az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztálya adta ki az emlékkönyvet 1994-ben. Az utódai által létesített alapítvány rangos kitüntetését, a Genersich Antal-díjat azóta kétszer vehettük át.
– A több mint százoldalas munkában már benne volt a további könyvek csírája. Mi volt a következő?
– 1995-ben jelent meg a fehér könyv, A marosvásárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés 50 éve, amelyet a Magyarságkutatás könyvtárában dolgozó Barabás Bélával közösen szerkesztettünk.
Olvasmányos gyógyszerészettörténet
– A koncentrikusan bővülő kör két önálló könyvvel folytatódott. 2002-ben jelent meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadásában Péter H. Mária gyógyszerészettörténeti munkájának – Az erdélyi gyógyszerészet magyar vonatkozásai – első, majd 2013-ban a második, bővített kiadása.
– Megkérem, foglalja össze, hogy milyen témákra tagolódik a vaskos kötet!
– Az első fejezet az erdélyi gyógyszertár- hálózat kialakulásáról szól, a tábori patikáktól a fejedelmi, egyházi patikákon át a városi gyógyszertárakig. A második fejezet az erdélyi gyógyszerészképzést térképezi fel az 1700-as évektől a marosvásárhelyi Gyógyszerészeti Kar 1948-2000 közötti történetén át, a doktori fokozat elnyerésének lehetőségeit számba véve. Az erdélyi gyógyszerészek két világháború közötti rendkívül gazdag egyesületi életéről, a szakma képviselői által kiadott folyóiratokról, szakirodalomról és szépirodalomról, a nők szakmai térhódításáról szól többek között a harmadik fejezet, a negyedik pedig erdélyi származású, illetve Erdélyben tevékenykedett neves patikáriusok és gyógyszerészdinasztiák életútját mutatja be. Tanulságos volt számomra, hogy a két világháború között mennyire aktív társadalmi életet éltek a gyógyszerészek, akiknek könyvek, folyóiratok, sőt naptárak kiadása mellett arra is volt gondjuk, hogy a gyógyszerészözvegyeken és - árvákon segítsenek.
– Visszaemlékszem elkeseredésére, amikor hűséges társát, a Tico autót kellett eladnia, hogy Az erdélyi fogorvoslás történetéből című könyvét támogatás hiányában a saját erejéből kiadja (2006, Mentor). Holott ezúttal is egy értékes és olvasmányos könyv született – fordulok újra Péter professzorhoz.
– Számba vettem a fogorvoslással kapcsolatos magyar nyelvű irodalom kezdeteit Erdélyben, az erdélyi származású neves fogorvosokat, a fogorvostudomány oktatását, a magyar nyelvű és magyar nyelven közlő szakfolyóiratokat Erdélyben 1919-40 között.
Receptek fogfájásra
– Ma már megmosolyogtató, hogy a régi orvosi könyvek, amelyeknek fogorvosi vonatkozásait aprólékosan feldolgozta, milyen recepteket ajánlanak a fogfájásra. Érdekes lenne idézni egy-két különleges "gyógymódot".
– "Holló gané, kigyóbőr fözete, földi giliszta hamúja jó a fogfájásra", vagy "hernyóférget ted az fájó fogra vagy orrvérzére: Tsalán levet Szamár ganéval elegyítsed öszve, szárazd meg, törd porrá s tedd mikor orrod vére indul".
– A két önálló kötet után egy újabb közös könyv következett. Mindketten aktívan részt vettek az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztályának az újraindításában, vezetésében és munkájában. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztályának százéves tevékenységét bemutató kötetüket 2006-ban az egyesület adta ki. Megint egy nagy pontosságot igénylő, sziszifuszi munkát vállaltak. Miért tanulságos ez a történet?
– 1906-ban alakult meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztálya, 1919-ben megszűnt, 1921-ben újraalakult, és a két világháború között folyamatosan működött 1940-ig, majd 41- től 48-ig, amikor beszüntették. Hosszú szünet után, a rendszerváltást követően alakult újra. 1906-1919 között az erdélyi magyar orvosok hetente tartottak tudományos összejöveteleket, a legeseménydúsabb azonban 1990 után volt a szakosztály munkája. A Függelék egy adattár, amely az 1906 és 2000 között megjelenő Értesítők tartalomjegyzékét foglalja magába, a dolgozatok címét, szerzőjét és azt, hogy melyik Értesítő hányadik oldalán olvashatók.
Az erdélyi tudományosság centenáriumára kiadott Hivatás és tudomány ( Kolozsvár, 2009) c. kötet számára megírták a Szepesszombati Genersich Antal (1842-1918) életművét bemutató fejezetet. A Feszt György professzor szerkesztette kötetben (Fejezetek az erdélyi magyar orvostudomány történetéből: kutatások 1945-1990 között), amelyik 2010-ben jelent meg, újabb két tanulmány olvasható a Péter szerzőpárostól.
Bernády György gyógyszerészeti tevékenységéről, valamint Csőgör Lajos életéről egy-egy tanulmányt írtak a marosvásárhelyi személyiségekről szóló Teremtő életek című könyvben (Mentor Kiadó, 2011).
Még felsorolni is hosszú a különböző szakfolyóiratokban megjelent cikkeket, tanulmányokat, így hát az elismerést jelentő okleveleket, bronzplaketteket, domborműveket vesszük számba, a Péter Mihály professzornak adományozott Munkaérdemrendtől, a külön-külön mindkettőjüknek átadott elegáns Arany János-emlékérmen át (2004, 2016) a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjéig (2009, 2014). A Magyar Orvostörténeti Társaság a Zsámboky-díjjal (2006) ismerte el munkájukat, az EME a Mikó Imre-díjjal (2009), s mindkettőjüket a Magyar Orvostörténeti Társaság is tiszteleti tagjává választotta az idén – soroltunk fel néhány elismerést a hosszú sorból. S ha valaki dicsekvésnek vélné, hogy mennyire büszkék ezekre az elismerésekre, tegyük hozzá, hogy annak a hihetetlen mennyiségű munkának, amit vállaltak és elvégeztek, a megjelent könyvek mellett ennyi a kézzelfogható hozadéka.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)2016. május 19.
Szerelmes levelek Amerikába
Egy árnyalt, az életmű jellegzetességeit bemutató és a hallgatóság részéről személyes emlékekkel is tarkított BalázsFerenc-kép tárult a közönség elé Vallasek Júlia irodalomtörténész előadása nyomán, amelynek helyszíne május 10-én délután a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János-terme volt.
Az aranyosszéki falu, Mészkő felemelésén, az ifjúság nevelésén megszállottan dolgozó lelkész életének megható, nagyon bensőséges érzéseiről szólnak azok az angol nyelvű levelek, amelyeket menyasszonyának, majd feleségének, a dán–angol bevándorlók gyermekeként az Egyesült Államokban született Christine Frederiksennek írt kibontakozó, majd megerősödő szerelmükről. A magyarra fordított angol nyelű levelekből készült válogatást Vallasek Júlia dolgozta fel és adta ki Csillaghoz kötöttük szekerünkcímmel 2002-ben Kolozsváron. A levelek fordítása édesanyjával, Vallasek Márta tanárnővel közös munkájuk.
Ezzel a rendezvénnyel emlékeztek a 115 éve, 1901-ben született Balázs Ferencre a Helikon-Kemény János Alapítvány szervezésében. Az alapítvány céljáról, a helikoni eszmék népszerűsítéséről H. Szabó Gyula, az alapítvány elnöke beszélt, és ajánlotta a közönség figyelmébe az előadókat.
Vallasek Júlia végzős bölcsészhallgatóként szakdolgozatához korábban ismeretlen témát keresett, és úgy támadt az ötlete, hogy a fordítás céljából édesanyjánál levő Balázs Ferenc-leveleket feldolgozza. Az elkezdett munkát a dolgozat megírása után sem tudta abbahagyni, Balázs Ferenc személyisége, rendkívül szerteágazó érdeklődési köre és tevékenysége valósággal megbabonázta. Író, költő, templomrestaurátor, falugazda – írta Balázs Ferenc önmagáról, amihez nem kevés iróniával tette hozzá, hogy okleveles főbolond. Szűk 36 évig tartó életében – amelyből az utolsó tíz év jelentős részét súlyos betegen, a tüdőbajjal küszködve töltötte – annyi mindennel foglalkozott, hogy teológiai, közgazdasági, gazdaságtörténeti, irodalmi, esztétikai, filozófiai szempontból is érdekes lenne elemezni, értékelni az életművet.
Az előadó az egészről rajzolt általános képet, pontosabban arról, ahogy rövidre szabott élete során Balázs Ferenc a legmesszemenőbb módon használta ki a rendelkezésére álló időt.
A pezsgő, fejlődő Kolozsváron született kistisztviselő családban, az unitárius kollégiumban tanult, s bár a mérnöki pálya vonzotta, tüdőfertőzése miatt választotta a teológiát, abból a meggondolásból, hogy a falusi levegő jót tesz a szervezetének. Másrészt azért, mert Trianon után a teológián tanulhatott magyarul. 1923-ban teológiai hallgató korában szervezte meg a Tizenegyek antológia kiadását, az első nemzedéki jelentkezést a romániai magyar irodalomban, amelyből a jó szervezésnek köszönhetően több mint 3.000 példány kelt el. Verset, mesét, újságcikkeket írt, s a jóképű fiatalember a bicsérdizmus követőjévé vált (nyers vegetáriánus kosztot fogyasztott), ami mellett egész életében kitartott, ahogy eszméi mellett is fanatikus konoksággal. Ösztöndíjjal Oxfordban, majd újabb két évet az Egyesült Államokban, Berkeley-ben tanult, ahol aktív résztvevője volt a baloldali keresztény, békepárti ifjúsági mozgalmaknak. Amerikai tartózkodása idején ismerte meg későbbi feleségét és munkatársát, aki a szociális érzékenységet és a tettekben megnyilvánuló világalakító kedvet is osztotta vele – emelte ki az előadó. Ázsián át (Japán, Kína, India, Pakisztán, Korea érintésével) tért vissza Kolozsvárra. Erről az útról 1929-ben jelent meg legismertebb könyve, a Bejárom a kerek világot. A könyvben az úti élmények mellett a közösségben gondolkodó fiatal városi értelmiségi a falu felemelésének tervét dolgozza ki, s bár megismeri Ghandit is, Rabindranath Tagore bengáli író, továbbá egy japán szociológus, Kagawa Toyohiko van rá nagy hatással. Felkészültsége ellenére hazatérése után nem kapott lehetőséget tervei megvalósítására, ugyanis a székelykeresztúri unitárius főgimnáziumban ajánlottak fel bentlakási felügyelői állást számára. Mégsem töltötte tétlenül az időt, esőben, hóban, kiskabátban járta a vidéket, ifjúsági egyletet szervezett, vetített előadásokat tartott a fiataloknak, a földműveseknek a menyasszonya által lóra küldött pénzből vásárolt vetítőgéppel. Élete során mindvégig fontos szerepet tulajdonított az ifjúsági mozgalmaknak.
1930-ban kapta meg az áhított lelkészi állást Mészkőn. A Torda melletti faluban kezdett hozzá falufejlesztési tervei, a tanulással töltött idő alatt szerzett ismeretei megvalósításához. A vidékfejlesztés járt az eszében, miközben az 1932-es és 1933-as marosvécsi találkozókon vett részt. Ebben az időszakban nem elsősorban írónak, hanem közösségszervezőnek tekintette magát, s azon dolgozott, hogy Mészkőn létrehozza az önellátó, utópisztikus elképzeléseinek megfelelően kultúrában, erkölcsben példamutató falut, majd kiterjessze azt az Aranyos völgyére, hogy abból "Isten völgye" legyen. Tejszövetkezetet szervezett, népfőiskolát, tanfolyamokat indított, orvost alkalmazott, táplálkozási, szexuális és higiéniai oktatást szervezett.
Csupán amikor erőt vett rajta a betegség, akkor írta meg 1936-ban két kötetét. A rög alatt című könyvében világ körüli útján végzett munkájáról, álmairól, kudarcairól vall szociográfus szemmel, s ennek regényes változata a Zöld árvíz, amelyben a vidéki értelmiségi tragikus küzdelmét ábrázolja. Balázs Ferenc annak a Trianon utáni második nemzedéknek a tagja, amely szociális érzékenységgel úgy érezte, hogy alulról kell építkezni, a falusi tömegeket kell gazdasági hatalomhoz juttatni. 1937 májusában hosszú és nehéz kínlódás után Tordán hal meg. Halála és temetésének sajtóvisszhangja jelzi az általános döbbenetet, azt, hogy mennyire jelentős egyénisége volt a korszaknak. Szervező énjét fontosabbnak tartotta, mint alkotó énjét, a társadalmat és közéletet fontosabbnak, mint saját munkájában a művészetet.
A menyasszonyához, majd feleségéhez írt levelek Christine Frederiksen hagyatékából kerültek elő. Azonkívül, hogy nagyon szép költői írások, az akkori idők megrázó dokumentumai is. Mészkői élményeit Christine Frederiksen is megírta Az alabástrom falu című kötetben. A könyv egy pontos antropológiai leírásokkal tarkított memoár arról, hogy mit hogyan lát egy kívülről érkező idegen, aki nem beszéli jól a nyelvet, de aki segíteni szeretne a csecsemőgondozástól kedve a higiénés szabályok betartásáig. Összehasonlítva a két könyvet, Balázs Ferenc műve, A rög alatt egy zseniális, szenvedélyes kudarctörténet, Christine könyve egy oda-vissza működő tárgyalás – hangsúlyozta az előadó.
A 2002-ben megjelent leveleskönyv egy fél szárnyú madár – tette hozzá, ugyanis egy-két kivételtől eltekintve csak a Balázs Ferenc leveleit tartalmazza. Az utolsó időszakban Christine kislányukat elküldte Amerikába, ő pedig haláláig ápolta férjét. Balázs Ferenc halála után a neki címzett leveleket magával vitte az Egyesült Államokba, legépelte és később elküldte Mikó Imrének. Hogy miért nem jelentek meg a Vallasek Márta által lefordított levelek, erről az előadó édesanyja, a levelek fordítója beszélt. Elmondta, hogy Dávid Gyula sikertelen próbálkozásait követően a lánya érdeme, hogy a levelek kapcsán kutatás kezdődött, és a leveleskönyv megjelent.
A rendezvényen felszólalt a marosvásárhelyi Pál Tamás, aki találkozott Balázs Ferenccel. Hatéves volt 1935-ben, amikor Balázs Ferencék a kislányukkal Küküllődombóra látogattak. Elmondta, hogyan küldte az édesanya a kislányát Amerikába, amikor Balázs Ferenc már súlyos beteg volt, és felidézte az esetet, amikor a lelkész egy nagy puliszkával és egy veder tejjel kínálta a falujába látogató püspököt, aki nem vette jó néven ezt a fogadtatást.
Az Aranyos mentéről származó Barla Júlia tanárnő arról beszélt, hogyan őrzik Balázs Ferenc emlékét az unitárius gyülekezetben, szülőföldjén és a településen, amely nem tudott felnőni lelkészéhez.
Szép pillanatai voltak a rendezvénynek, amikor Szabó Dániel a Balázs Ferenc, Ritziu Ilka Krisztina a feleség levelét olvasta fel, aki férje haláláról és temetéséről számolt be. Pethő Csaba, a Művészeti Líceum XII.-es diákjának gitárjátéka jól illett a rendezvény hangulatához.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)