udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 647 találat lapozás: 1-30 ... 271-300 | 301-330 | 331-360 ... 631-647

Névmutató: Arany János

2013. március 26.

Pál-Antal Sándor: kuncsorgás által jogot szerezni lehetetlen!
Pál-Antal Sándor történészről mindenekelőtt azt kell tudni, hogy bármennyire furcsa is, de az egyetemi tanulmányait közgazdaságtan szakon indította. Történelem szakra csak másodévesként iratkozott át. Ezen a héten vele beszélgettek a Központ munkatársai. Az olvasóknak elmondja, hogy miként lesz egy csíki gyerekből történész, elárulja, hogy kik voltak azok, akik lépteit irányították.
1990-ig mindössze három magyar nyelvű tanulmányt tehetett közzé… Beszéltek a kutatási területeiről és az ars poeticájáról is. Szót ejtettek a mai román és magyar történetírás viszonyáról, a magyar történész utánpótlásról, a díjairól, és nem utolsó sorban a székely autonómiatörekvésről. Beszélgetésük végén elmondja, hogy mi hiányzik az életéből, és azt is, hogy mit tartalmaz számára a „hogyan tovább”.
– Kezdjük a legelején. Miként lesz egy csíki gyermekből történész? Kik irányították lépteit, kik egyengették útját a pályán?
– Már elemi iskolás koromban sokat olvastam, középiskolásként pedig még többet. Jókai történelmi tárgyú regényeivel szívtam magamba a múlt iránti érdeklődést. Az egyetemre mégse a történelem szakra iratkoztam be, hanem a közgazdaságra. És csak másodéves egyetemistaként váltottam a történelemre, amikor a két kolozsvári egyetem összevonásakor a Bolyain megszűnt a közgazdaságtan. Itt pedig abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy kiváló tanároktól sajátíthattam el a történelmi ismereteket, és a múltkutatáshoz szükséges alapot, amit a későbbiekben levéltárosként kamatoztathattam. Most is büszkén említem, hogy Jakó Zsigmond, Pataki József vagy Imreh István tanítványa voltam. Volt tanáraimmal az egyetem elvégzése után sem szakítottam meg a kapcsolataimat. Tanácsaikat évek múltán is igénybe vettem.
1990-ig mindössze három magyar nyelvű tanulmányt tehetett közzé. A fordulat után egymást követték a megjelent könyvei. Milyen témakörök foglalkoztatták és foglalkoztatják? – Mivel levéltáros lettem, kutatási területemet is a szakma igényeihez igazítottam. Érdeklődési körömet nem a nagy történelmi események, politikai harcok, hanem a történelem segédtudományainak a művelése képezte, főként az intézménytörténet. Ez pedig a történetírás nehezebb válfaja. Az első ilyen írásom Marosszék intézményeinek a története, amely később kiegészült a marosszéki intézmények címeres pecsétjeinek a feldolgozásával és közzétételével is. Ez több évi munkát igényelt. Egyik legkedveltebb témám a székely önkormányzat története volt. Vagy három évtizeden át foglalkoztatott ez a kérdés, míg 2002-ben egy önálló kötetben napvilágot látott. A 89-es változások előtt – azokban az időkben alig volt Marosvásárhelyen kutatással is foglalkozó magyar történész – különböző történelmi eseményekhez kapcsolódó rendezvények közreműködőjeként írogattam hosszabb-rövidebb anyagokat, amelyek rendszerint újságcikként láttak napvilágot. A rendszerváltás után, amikor a közlés elé állított tiltó falak ledőltek, ezek közül válogatva és kiegészítve egy tanulmánykötetet is közzétettem Székelyföld és városai címen, amely több utánnyomást is megért.
– Beszéljünk egy kicsit a kutatási területekről is…
– Kutatásaim során a 17-18. századi Székelyföld múltjára összpontosítok elsősorban. De az igények változásaira is reagálni kényszerültem. Egy ilyen kitérő eredménye az Áldozatok – 1956. c. munkám, amely a magyar forradalom után, a Magyar Autonóm Tartományban lefolyt megtorló intézkedéseket ismerteti.
– A levéltárosi feladatkör igencsak maghatározta munkáját…
– Levéltárosként feladatomnak tartottam és tartom a forráskiadást. A kiadott források révén a kutatók munkáját igyekeztem megkönnyíteni. Ilyen jellegű kiadványaim: a Maros– és udvarhelyszéki 1848-49-es eseményekre vonatkozó iratok, Marosvásárhely jogszabályai és polgárnévsorai, a Székelyföld 18. század eleji összeírásai és mások. Nem hagyhatom ki foglalatosságaim közül a helytörténetet sem, hiszen több falutörténetet is írtam. De ide sorolandó Marosvásárhely története is, amelynek az 1. kötete néhány éve már az olvasóhoz is eljutott.
– Mi a történészi ars poeticája?
– Több is van. Például: Csak az igazat, még ha az fájdalmas is. A valóság elhallgatása bűn. Arra a kérdésre válaszolj, hogy miért.
– Lesznek-e székely történelem tankönyvek a felsőbb osztályok számára is?
– Remélem, igen.
– Hogyan látja-tapasztalja a mai román és magyar történetírás viszonyát? – Szerény próbálkozások vannak, de még mindig olyan párhuzamos úton haladunk, amely sehogy sem akar találkozni. Pedig a két út közeledését sokféleképpen lehetne egyengetni. Talán áttörést hoz a közeljövőben a Székelyek története c. kézikönyv és tankönyv kapcsán kibontakozó vita, ha a nagypolitika lehetővé teszi azt, és ha a nacionalizmus nem emel ismét áthághatatlan akadályokat elébe. – Milyen az erdélyi magyar történész utánpótlás?
– Jó úton haladunk. De az eredmények több vonatkozásban sem kielégítőek. A most végzők messze nem kapják meg azt a képzést, amiben annak idején mi részesültünk. És ennek első sorban az oktatási rendszer az oka, amely egy elnyúló krízisen megy át. Ugyanakkor még mindig nem sikerült lefedni minden korszakot. Kevés a középkorral és az 1849-1945 közötti időszakkal foglalkozók száma. Ugyanakkor – más korszakokhoz képest – túlságosan felkapott lett a kommunista időszak. És érzékelhető egy kevésbé biztató jelenség is fiatal kutatóink körében: nem nagyon akaródznak nagyobb horderejű témákkal foglalkozni. De bízom benne, hogy ezt a bátortalanságot hamarosan leküzdik, és komoly szakemberekké válnak.
– 2010-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választották. Mit jelentett, és mit jelent ez önnek szakmailag és magánemberként?
– Mindenekelőtt azt, amit a székfoglaló előadásom végén mondtam: „1990-ig magyar nyelven három tanulmányt közölhettem csupán. A sors kegye folytán ekkor kedvező szelek kezdtek fújni számomra. Elhárultak nálunk is a tudományos kutatást nehezítő akadályok, és megnyíltak előttem az érvényesülés kapui. Már rég túlszárnyaltam valamikori szerény tervem, és – számos tanulmányom és közleményem mellett – a 21. kötetem megjelenése előtt állok… Igyekezni is fogok, hogy az Akadémia külső tagjaként tehetségemhez és lehetőségeimhez mérten tovább szolgáljam a magyar tudományosságot.”
– Egy ilyen rangos elismerés rendkívül magas szakmai helytállást igényel, hiszen az ember tevékenysége mások számára is mércévé válik...
– A magasrangú szakmai elismerés természetes velejárója, hogy megszaporodnak a közéleti megnyilvánulások, megsokszorozódik az ember saját munkájával szembeni igényessége. Példaként említem, ha addig egy tanulmány véglegesítéséhez elégségesnek tartottam az utólagos egyszeri vagy kétszeri átolvasást, azóta már többszöri ellenőrzés és pontosítások végzését is kötelességemnek érzem.
– Széchényi Ferenc-díj, Arany János és Gróf Mikó Imre Emlékérem, Mikó-emléklap, A szabadság hőse emlékérem (Magyar Köztársaság), Pauler Gyula-díj, díszoklevél a levéltári tevékenységért... Szinte lehetetlen felsorolni a sok kitüntetést. Köztudott, hogy nemrég a Gábor Áron-díjjal is jutalmazták… – Igen, váratlanul ért. Meg is kérdeztem az illetékesektől, miért gondoltak rám? A választ pedig meggyőzőnek találtam. Hiszen történészként én is támogatom az SZNT autonómiaküzdelmét. Olyan megható ünnepélyes díjazásban, mint a Kultúrpalotában, mindeddig nem volt részem. Ezt csak az tudja átérezni, aki részt vett azon a gálaesten.
– Mi a véleménye a székely autonómiatörekvésekről? Reálpolitika vagy utópia?
– Szögezzük le: kuncsorgás által jogot szerezni lehetetlen! Azt a jogot, amiért alázatosan könyörgünk, soha nem kapjuk meg. Az a nyíltan, és demokratikus eszközökkel folytatott harc, amit az SZNT folytat, az egyedül célravezető. De ezt mindannyiunknak akarnunk kell, és nyíltan ki kell állnunk érte. Nem úgy, ahogyan azt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke tette, aki nemcsak elutasította, hanem félre is magyarázta az autonómia fogalmát. Szerinte ugyanis – olvastam a minap egy helyi napilapban – ha az autonómia netán az ölünkbe hullana, nem tudnánk mit kezdeni vele...
– Végezetül: mi az, ami hiányzik az életéből?
– Céljaimat, elvárásaimat a lehetőségekhez szabtam, és tudatosan, lépésről lépésre haladtam feléjük. Szakmai vonalon nincs hiányérzetem, hiszen nem vagyok becsvágyó. Ami a családomat illeti, kevésnek tartom az unokáim számát, és várom a dédunokákat.
– A „hogyan tovább” is érdekelne…
– A minap egy csendes hétvégi házban számvetést végeztem. Hiszen ideje volt felmérnem még meglévő tartalékaimat, és összevetnem elképzeléseimmel. Remélem, lesz még annyi időm, hogy közzétegyek egy-két forráskötetet, befejezzem a Bodor Péter életrajzot és folytassam Marosvásárhely történetét, levéltári vonalon pedig, hogy tovább folytassam a már beindult magyar-román közös levéltári tájékoztatónak szánt „fond-jegyzékek” sorozat részére tett vállalásomat.
Névjegy: Pál-Antal Sándor Csíkkarcfalván született 1939. szeptember 26-án. Középiskoláit Nagybányán és Csíkszeredában végezte. 1963-ban a Babeş-Bolyai Egyetemen történelem szakos tanári diplomát szerzett. A Marosvásárhelyi Állami Levéltárban kezdte pályáját, levéltáros (1963-67), majd főlevéltáros, 1981-től a magyar paleográfia lektora az Állami Levéltár bukaresti továbbképző központjában. 1995-től Marosvásárhelyen levéltári szakértő. Az EME marosvásárhelyi fiókjának elnöke. 2010-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választották.
Nagy-Bodó Tibor
kozpont.ro
Erdély.ma,

2013. március 28.

Kötelékek – kézfogások
Kinek a márciusa?
Természetesen a miénk – válaszol(hat)juk a kérdésre mi, magyarok, március 15. jogán. Melyik magyarok? – kérdezhetne vissza valaki, aki figyelemmel követi (nem utolsósorban a médiában), hogy mi történik a határokon innen és túl, hétköz- és ünnepnapokon. Azt gondolom, fölösleges megismételni az írott és elektronikus sajtóban még mindig futó mozzanatokat, székely zászlókkal, bevonulással lóháton, a kovásznai román kislány hajában a piros-sárga-kék szalaggal, hangos magyargyalázással (és ennek hazug, hisztérikus médiavisszhangjával) s a nemzeti ünnepre beérkezett hó- és fagyhullámmal, autópályás kalandokkal.
Ez a 2013-as március az argentin–olasz Ferenc pápáé – a világ katolikusaié – és talán a szegények felé fordulásé. Bár ha a ciprusi bankcsődről érkező híreket hallgatjuk, inkább a gazdagok, a milliomosok-milliárdosok gondjára koncentrálhatunk, az orosz és angol befektetőkére (persze a helybeliek mellett). S ha már Ciprus – egyúttal az Európai Unió? Viták, harcok, európaiság vagy nemzeti szabadságharc (a kettő együtt?), lehívott és le nem hívott pénzek, a távoli Schengen… S ha Romániánál maradunk: most éppen hogy áll az államelnök Traian Băsescu ügye? Az általa megálmodott PDL mire jut, immár nyilvánosan is nélküle? Ha mindenre próbálunk figyelni, igazán kapkodhatjuk a fejünket.
Szűkítsük a kört, békésebb (?) területekre.
A totális felejtésről
Az utóbbi idők legváratlanabb és egyik legkedvesebb ajándékát kaptam, nem is oly közeli ismerőstől: Arany János Kapcsos könyvének második hasonmás kiadványából egy jó állapotú antikvár példányt. Az Őszikéket nem innen akarom olvasni, ám maga a tárgy, a fémkapoccsal nyíló-záródó könyv különös hangulatot kelt. Az öreg Arany (volt már hatvanéves!), az Akadémiát odahagyva, a Margitszigeten írogatta verseit a Gyulai Páltól kapott könyvbe. A hasonmás kiadásban jól követhetők a tintás és ceruzás beírások, törlések. Nem csupán költészet-, hanem ember-közelben vagyunk.
Ritka érzés ez manapság?
A kérdés az, hová visz jó- vagy rosszsorsunk, a bő kínálatból éppen mit választunk. Engem és a kolozsvári magyar színház stúdióját másodszorra is megtöltő közönséget (szintén márciusban) egy Dsida-versdélutánra vezetett, amelyet a szatmáriak programjaként hirdettek ugyan, de ahol Bogdán Zsolt vállalta a költő Dsida Jenő szerepét. Így mondom, így írom, ugyanis olyan rendkívüli teljesítményben, a szó legteljesebb értelme szerint maradandó élményben lehetett részünk, amikor a tökéletesen (nem pódium-művien!) átélt vers és a vers alkotója egyszerre állt előttünk. A műsor összeállítójának (?) tévesztése sem ronthatta el a hatást, a csúcsnak számító Psalmus Hungaricus után is megtalálta Bogdán a visszatérést a költészet és előadóművészet magaslatára, a pályazáró szakasz verseinek interpretálásával. Bogdán Zsoltot sokszor láthattuk kitűnőnek a színpadon (és filmben is) – ez a szerepe számomra talán a legemlékezetesebb marad.
Arany János és Dsida – sajnos valószínűleg csak szűk körben – ellentmondani látszik annak, amit napjaink jelentős esztétája, Szilágyi Ákos a debreceni Alföld márciusi számában oly meggyőzően fejt ki: a totális felejtés küszöbön álló, a küszöböt már át is lépett veszélyéről. A Debreceni Irodalmi Napokon, még a múlt év novemberében, tanácskozást tartottak a manapság gyakran előkerülő témában: „Elfeledett írók, irányzatok, stílusok”. Szilágyi Ákos előadása nem ment bele a részletekbe, mármint a nevek és címek felmutatásába – a korjellemző általánosabb tüneteket vette számba. Magának az irodalomnak az elfeledéséről értekezett, önmagunk elfelejtéséről, az identitásvesztésről. Az ugyanis csak részletkérdés, véli Szilágyi, hogy a nemzeti irodalomként kanonizált két évszázadot, politikai vezényszóra, a nemzeti giccs olcsó irodalommásolatával helyettesítik – az irodalmat az irodalom politikai reprezentációjával. A nagyobbik baj az, hogy a kulturális közeg és keret változott meg: „régen a némán olvasott szöveg volt a világot elnyelő és átértelmező közeg és keret, ma a digitalizált, színes és hangos képfolyam a közeg és a képernyő a keret, amelyben a szöveg is megjelenik, legalábbis a számítógépek képernyőjén (a televízióban egyáltalán nincs szöveg, csak látnivaló), ömlesztve, a szövegek közötti mindenféle koherencia nélkül, általában mindenféle előzetes-utólagos ellenőrzés, szerkesztés, szelekció nélkül (bárki bármit »föltehet« a netre), az értelmi és terjedelmi redukció, a képek kommentálása, az azonnali, egyszeri felhasználás jegyében.” Ebben az elektronizált világban „minden adat hozzáférhetővé válik, csak a tudás nem válik hozzáférhetővé ezáltal; még annak a tudása sem, hogy mihez és mi végre kellene hozzáférnie egyik vagy másik adatbázisban ahhoz, hogy megbízható, érvényes tudást szerezzünk valamiről.” És tovább: „Az öröm már nem a tudás öröme, hanem a klikkelésé, az ugrándozásé.” Szilágyi Ákos aligha alaptalanul állítja, hogy a túlnyomó többség „láthatólag elég jól megvan kulturális emlékezet nélkül is, ha pedig még sincs jól meg, nem tudja, miért, és a maga módján védekezik rossz közérzete, magánya, a közös emlékezet elvesztése ellen (szektásodás, törzsieskedés, kábítószer, antidepresszánsok és a függőség ezer más, szublimáltabb módja és formája).”
Hallom – még nem tapasztaltam meg –, hogy az irodalomnak, a költészetnek van egy új, abszolút tömegsiker formája: a slam poetry. (Remélem, jól írtam le.) Ez ugyan bizonyára nem kulturális emlékezet, mégis kíváncsi volnék rá, mit mond róla Szilágyi Ákos. (Engem egyelőre Arany János és Dsida Jenő győz meg költői igazáról.)
Újra képek közelében – emberközelben
Igazolhatnám ugyan magam kritikákkal, könyvekkel, a lakást sajátommá, otthonná tevő képekkel, hogy nem voltam és nem vagyok a modernség ellenzője – de nem teszem. Nem próbálok meggyőzni egy-két újabb nemzedéket a „mi a szép?” általam vallott eklektikus felfogásáról. A közelmúlt erdélyi kiállításain, múzeumok, műgyűjtők tárlat-bemutatkozásán és a gyűjtők otthoni környezetében azon az emberi közelségen kellett elgondolkodnom, amelyet Fülöp Antal Andor vagy a Dési Incze János festményei sugároznak, és amelyet a maga különleges eszközeivel, színeivel (fehéreivel) Nagy Albert tudott megteremteni. De nem csak a festőkre utalok. Hanem az önzetlen gyűjtőkre is, akik számára egy-egy képnek – a kép, a szobor megszerzésének – külön története van, sokféle emberi történet. Tehát nem csupán és nem elsősorban a pénzről van szó. A birtoklásnak egy különleges módjáról. Amit „a gépből” szintén nem lehet megszerezni.
A tárgyak, az absztrakt formákban megálmodottak, hasonlóképpen hozzánk nőhetnek, a mienkké idomulhatnak. Jakobovits Márta kerámiáira gondolok – abból az alkalomból, hogy Maria Zintz szövegével-szerkesztésében impozáns album jelent meg Nagyváradon. Érezni Márta kerámiatárgyain, hogy milyen szeretettel formálta őket, hogyan teremtett belőlük, általuk egy saját világot. Nem tudnám megmondani, hol a határ az őszinte kerámiaművészet és az utánzás, a modern formák ügyes kivitelezése között, abban viszont biztos vagyok, hogy Jakobovits Márta az eredeti, a tisztelhető és szerethető művészek közé tartozik. Mint Nagy Albert, Fülöp Antal Andor vagy Dési Incze János. És jó néhány kortársuk, akiknek munkáival a Minerva Galériában újra találkozhattunk.
Játéktér
Jól választották meg az immár második számához érkezett színházi folyóirat címét az erdélyi szerkesztők. A színház akkor igazán színház, ha nem mindenáron való önmutogatás alkalma (rendezőé, színészé, díszlettervezőé). A Játéktér, a fiatalok és idősebbek szerkesztette és írta kiadvány 2013. tavaszi lapszámával lett külsejében is méltó a címhez, a szolgálni akart modernséghez.
Kortól és lehetőségektől függően nem egyfajta színházi emlékeket őrzünk magunkban. Egy bizonyos életkoron túl a kolozsvári (erdélyi) színházkedvelők arra a színháztörténeti játéktérre emlékezhetnek a legerőteljesebben, amelyet Harag György és színészcsapata töltött meg élettel, üzenettel, igazsággal. Sebők Klári emlékezéssorozata a Szabadság oldalain ezt a világot idézi fel, közvetlenséggel, természetes mesélőkedvvel, szeretettel. Kolozsvárnak sosem szabad hűtlennek lennie ehhez a „haragi” mércéhez.
Kétkedve kérdezem: vajon hová helyezzük legutóbbi nagyszínpadi bemutatónkat, amelynek a vendég Matthias Langhoff volt a kitalálója? A Don Juan ünnepi vacsorája a négy és fél órás előadással edzett színházlátogatónak is megpróbáltatás – hát még a bemutató főszerepét betegen vállaló Hatházi Andrásnak. Ehhez jött a következő alkalommal a díszletelem ledőléséből következő – szerencsés kimenetelű – baleset. Azt olvasom az egyik színésznővel készített interjúban, hogy ez a rendező gyémántcsiszoló. Lehet. Nekem ebből a színházi bemutatóból a baleset szó marad emlékezetes.
Innen és túl a művészeteken
Pro domo – többszörösen is, ha már erdélyiek és erdélyiségünket oly fennen hangoztatók vagyunk: azt gondolom, a Korunk márciusi számát (pártoktól függetlenül) visszhangozhatná ezekben a hetekben a média. Utóvégre az erdélyi fejedelemség külön históriánk bizonyára legfontosabb korszaka. Talán akad több külső ember, aki rátalál idehaza is erre az összeállításra. Érdemes volna talán akkora hírre jutnia ennek a történelmi múltidézésnek, mint a Kézdivásárhelyre belovagoló jelenkori személyiségnek.
Lapügy, csak másfajta, ami ma a Tribunánál történik. A részletekről ilyen-olyan információk hallhatók. Egyben biztos vagyok: a szerkesztő-képzőművész Ovidiu Petca sokat tett ezért a lapért, a jó híréért – meg kellene becsülni őt!
Futball – különböző szinteken
2013. márciusi összefoglalóból nem maradhat ki a magyar–román barátság egy kolozsvári és két budapesti epizódja. Mindhárom a focipályákról, azok közeléből. A fellegvári lelátón, a CFR–Rapid meccsen egy Rapid-szurkoló magyar zászlót égetett. (Ha már nem volt magyar játékos a pályán, valahogy be kellett hozni ide a magyar ügyet.) Egyszerűbb képlet a FIFA-büntetés miatt üres Puskás-stadionban lejátszott magyar–román. A gyepen most a magyar csapat volt a jobb, ám kicsúszott kezéből (lábából) az utolsó pillanatban a győzelem. Lett 2 : 2. A stadionon kívül a notórius hőzöngők (huligánok) győzelemre játszottak, legalább mocskos szavakkal. Pár napra rá jött egy békés 0 : 0 a CFR és a Fradi között. Két magyar csapat?
S ha már különböző szinteket említettem: Messi, Messi és újra Messi. A rádióban, egy argentínai tudósításban azt hallottam, hogy az argentinok úgy örültek a pápaválasztás eredményének, mint egy Messi-gólnak. (Április 1. közeledtén egy ilyen hír bizonyára nem hat szentségtörésnek.)
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár),

2013. április 5.

Új magyar iskolák alakultak
Bihar megye – Döntés született egyes új magyar iskolák tekintetében, hangzott el a keddi tanfelügyelőségi sajtótájékoztatón. Pedagógusi posztok szűnnek meg megyénkben, de senki nem kerül az utcára.
Az újdonságokról Dorel Luca főtanfelügyelő számolt be a tegnapi sajtótájékoztatón. Mint mondta, megszületett a helyi, illetve tanügyminisztériumi döntés egyes magyar és a román tagozatok szétválásáról, újonnan megalakuló tanintézetekről. Szeptember elsejétől a nagyváradi George Coşbuc iskola Szacsvay Imre nyolcosztályos iskolaként fog majd működni. A step by step román tagozatos elemi osztályok átköltöznek a Stânişoarei utcaiépületbe, s szerkezetileg a Mihai Eminescu Főgimnáziumhoz tartoznak majd.
Végigviszik
Jelenleg három magyar és egy román tagozatos osztály van ott, s ősztől négy román tagozatos osztálynak ad majd helyet az az épület. Egyúttal a volt Coşbuc iskolában működő román tagozatos VII. és VIII. osztályokat végigviszik majd a Szacsvay iskolában, „amennyiben nem akarnak majd máshová költözni” – mondta a főtanfelügyelő. Megemlítette a Szent László római-katolikus gimnázium igényét is, hogy iskolacsoporttá változzon, – erre vonatkozó minisztériumi döntés azonban még nem született.
Margittán az újonnan megalakult Horváth János nyolcosztályos iskola az I-IV osztályok korábbi épületében kap majd helyet, az Octavian Goga általános iskola pedig a korábbi vegyes tanintézet helyén marad. Szalontán az immár csak román tagozatokat működtető Arany János Országos Kollégium a tanintézet régi helyén marad, az újonnan megalakult, magyar tannyelvű Arany János Iskolacsoport pedig a szalontai általános iskola helyén fog működni.
Áthelyezések
Részben a tanintézetek összevonása miatt 126 pedagógusi poszt szűnik meg, azonban áthelyezésekkel meg tudják oldani azt, hogy senki ne maradjon állás nélkül megyénkben, mondta Dorel Luca. A gyerekek száma amúgy nem változott lényegesen Bihar megyében, azonban az új tanügyi törvény szerint egy osztályban legalább 12 diáknak kell lennie, ennél alacsonyabb taglétszámhoz minisztériumi engedély szükséges. Ehhez hozzátevődik az is, hogy a falusi gyerekeket is egyre szívesebben íratják városi iskolákba a szülők, tette hozzá a főtanfelügyelő. Mindezek következtében ötvenhárom nagyváradi, egy élesdi, négy belényesi, tizenkét szalontai és negyvenhárom falusi tanári, illetve tanítói állás szűnik meg. Az érintettek pontos névsorát ma teszik közzé. Nem maradnak munkahely nélkül, viszont máshol kapnak posztot, hangzott el a sajtótájékoztatón.
Erdélyi Napló (Kolozsvár).

2013. április 18.

Festum Varadinum: új fejezet
Nagyvárad- Április 21-28. között a Varadinum Kulturális Alapítvány immár XXII. alkalommal szervezi meg a Festum Varadinum rendezvénysorozatot. Csütörtökön sajtótájékoztatón ismertették a részleteket.
Felvezetőjében Biró Rozália szenátor felidézte az elmúlt 11 esztendő történéseit, amikor alpolgármesteri tisztségének betudhatóan ő volt a főszervező Varadinum Kulturális Alapítvány kuratóriumi elnöke. Úgy vélte, a Szent László király ünnepe köré rendezett Festum Varadinum, melynek ékköve a szentmise és a körmenet, nem csupán hagyományőrző szerepet tölt be, hanem büszkeséggel tölti el mindazokat, akik magukénak érzik ezt a várost. A 2002-ben kijelölt alapcélkitűzések változatlanok: a magyar közösség minél szélesebb rétegének megszólítása azáltal, hogy az RMDSZ együttműködik a történelmi egyházakkal, a civil szervezetekkel és a kulturális intézményekkel, prioritást képez a helyi értékek felmutatása, tehetségeknek a felkarolása, illetve a három Varadinum-díj odaítélése azon entitásoknak, melyek a korábbi évben a legkiválóbb eseményt szervezték (az emlékplakett Jankó Szép Noémi képzőművész munkája). Biró Rozália ugyanakkor örömének adott hangot, hogy az évek folyamán olyan rangos rendezvények nőttek ki magukat, melyek megszületésénél valamelyik Festum Varadinum „bábáskodott”, és olyan személyiségek vállalták el a fővédnökséget, mint Kelemen Hunor RMDSZ szövetségi elnök, volt művelődési miniszter, vagy Halász János magyarországi kulturális államtitkár.
Változások
A volt alpolgármesternő arra hívta fel a figyelmet: az idén új fejezet kezdődik a Varadinum Alapítvány, és értelemszerűen a Festum életében, hiszen az alapító okirat értelmében az elnöki tisztséget az a személy kell betöltse, aki a helyi politikai életben a legmagasabb funkcióban van, és jelenleg ez a közszereplő Pásztor Sándor, az RMDSZ-frakció vezetője. Ezen kívül a kuratórium szerkezete is módosult: a civil szférát két ernyő szerű szervezet képviseli (a Várszövetség Dukrét Géza PBMET-elnököt, a Nagyváradi Civil Kerekasztal pedig dr. Fleisz János BINCISZ-elnököt delegálta), illetve tag még a Szigligeti Színház mindenkori főigazgatója (jelenleg Czvikker Katalin), és a nagyváradi magyar oktási intézményeket is mindig reprezentálja ezentúl valaki, most éppen Pásztor Gabriella, a Szacsvay Imre Általános Iskola igazgatónője.
Pásztor Sándor arra hívta fel a figyelmet, hogy április 21-28. között összesen 29 programmal várják az érdeklődőket. Amellett, hogy az eseménysorozatot igyekeztek átláthatóbbá tenni, több újdonsággal is készülnek. Például hangsúlyozottabban képviselik magukat Várad magyar tannyelvű iskolái (az Ady Endre Középiskola, a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum, a Lorántffy Zsuzsanna Református Kollégium, a Mihai Eminescu Főgimnázium, a Szacsvay Imre Általános Iskola és a Juhász Gyula Általános Iskola). Ugyanakkor olyan meglepetéseket is tartogatnak a résztvevőknek, melyek nem szerepelnek a műsorfüzetben, csak a helyszíneken derülnek ki. Érdekességként bevezették, hogy ne csak a városközpontban, hanem a biharpüspöki Bocskai István Közösségi Házban is legyen rendezvény (szombat délután 6 órától).
Meghívók
A Festum Varadinum hagyományos módon a Szigligeti Színházban tartott díjkiosztó ünnepséggel zárul. Ezúttal Madách Imre: Az ember tragédiája című drámáját mutatja be koprodukcióban a Debreceni Csokonai Színház és a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház. Meghívókat 15 lejért lehet igényelni péntektől a körzeti RMDSZ székházakban, a magyar iskolákban, az egyházaknál és a civil szervezeteknél.
A kuratóriumi elnök néhány egyéb eseményt is kiemelt a programkavalkádból, a teljesség igénye nélkül. Hétfőn 17 órától például a partiumi nyugdíjasok meghívására Péter I. Zoltán helytörténész tart előadást a két Rimanóczyról a Szent László líceum dísztermében, majd ugyanott 18 órától Pásztai Ottó, a Premontrei Öregdiákok Egyesületének elnöke értekezik Arany János Paszkál tanárról. Kedden 14 órakor a szoborcsoport előtt diákok tisztelegnek A Holnaposok előtt, szerdán 17 órától pedig Péter I. Zoltán A jelenkori Nagyvárad megalapítása című könyvét mutatják be az Ady líceumban. Érdekesnek ígérkezik ugyanakkor Makai Zoltán Szemelvények Bihar megye és vidéke ipartörténetéből című kötetének bemutatója, pénteken este 7 órától a KREK székházának dísztermében. „Bár anyagi források tekintetében szinte a padlón vagyunk, azért megpróbálunk hasonlóan színvonalas rendezvényeket lebonyolítani, mint eddig”, hangsúlyozta Pásztor Sándor, hozzátéve, hogy pályáztak a román Kulturális és Örökségvédelmi Minisztériumnál, a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumának kulturális államtitkárságánál és a Communitas Alapítványnál. Médiatámogató a Bihari Napló.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

2013. április 19.

Intézményteremtés régi és új korokban
Beszélgetés Szilágyi Pál matematikussal, a Sapientia EMTE volt rektorával
Tanított a szép emlékű Bolyai Tudományegyetemen, majd az egyesített utódintézményben. A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) oktatásért felelős rektorhelyettesként, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen pedig rektorként segítette a magyar nyelvű felsőoktatás fejlődését. Szilágyi Pál számára a szaktudás, a vezetői tapasztalat és saját lelkiismerete jelölte ki a követendő utat.
– Hamarosan betölti 80. életévét, de több mint hat évtizede él Kolozsváron. Hogyan tekint szülővárosára, Tasnádra?
– Sajnos nem fejlődött olyan mértékben, ahogyan megérdemelte volna. A rendszerváltás után az ipar teljesen tönkrement, a mezőgazdaság épp csak döcög. Pedig régi község, kisváros. Korábban főleg magyarok és svábok lakták, most már ötven százalék a román lakosság aránya, ennek ellenére megőrizte a magyar jellegét. Szívesen emlékezem arra a templomra, mely bár református, de már a reformáció előtt is állt. Dombra építették, tiszta időben, jó messzelátóval Debrecent is látni a toronyból. Szülővárosomhoz kötődik, hogy édesapámat és nővéremet közmunkára deportálták a Szovjetunióba. Mindez a város jegyzőjének volt „köszönhető”, aki minden tőle telhetőt megtett azért, hogy a közigazgatás román legyen. A sváb lakosságot mondhatni testületileg közmunkára vitték, de hogy a magyarok arányát is csökkentse, a jegyző a római katolikusok jó részét is svábnak titulálta.
– Ötven éven át, 1954-től 2003-as nyugdíjazásáig a BBTE különböző struktúráiban tevékenykedett. Annyi idő után milyen volt teljesen más terepen, a Sapientián új munkába fogni?
– Nem volt ez minden átmenet nélküli, hiszen bár 2003-ig tanítottam a BBTE-n, 2000-től, azaz a kezdetektől tagja vagyok a Sapientia EMTE kuratóriumának. A BBTE-n nemcsak professzor, hanem néhány évig dékánhelyettes és rektorhelyettes is voltam, sőt, Andrei Marga minisztersége alatt három hónapig megbízott rektorként is tevékenykedtem. Rektorhelyettesként az egyetem teljes oktatási folyamatáért feleltem, magyar, román és német tagozaton egyaránt. Ez a periódus szakmai szempontból rendkívül fontos volt számomra, Románia ugyanis akkor csatlakozott az EU-s struktúrákhoz, bevezettük a kreditrendszert, elfogadtuk a Bolognai-folyamatot. Engem tulajdonképpen ez irányú tapasztalataim miatt kértek fel, hogy járuljak hozzá a Sapientia megszervezéséhez. – Rektorhelyettessége idején a BBTE magyar tagozata részleges önállóságra tett szert. Milyennek ítéli a magyar oktatókkal való közös munkáját?
– A magyar tagozat fejlesztése szinte korlátlanul folyhatott, új szakokat indíthattunk, növelhettük a diáklétszámot, mindössze azt ellenezték, hogy olyan struktúrát hozzunk létre, amelynek törvényileg elismert döntéshozatali joga van. Mindezzel együtt a magyar dékánhelyettesekkel legalább havonta találkoztunk, és egyáltalán nem vonultunk félre: mindig ugyanabban a szenátusi teremben tartottuk meg a gyűléseinket, ahol az egyetem nagy szenátusa is. Tudományos ülésszakokat rendeztünk, szervezeti életet éltünk. Már a legelején tapogatóztunk afelől, a tanárok hogyan képzelik el a magyar tagozat kialakítását. Szinte egybecsengő vélemény volt például, hogy az oktatás terén legyünk teljesen önállóak, a tudományos kutatásban azonban a legnagyobb együttműködést kell megvalósítani, mert abból mindenki csak nyerhet.
– A Sapientia történetének legelső bekezdésében szerepel az ön neve. Milyen volt bábáskodni egy kialakuló intézmény felett?
– Nagyon szép küldetés volt. Az egyetemszervezés minden csínját-bínját ismertem, és fontos szempont volt az is, hogy a Magyar Professzorok Világtanácsának alelnöke voltam. A világtanácsnak köszönhetően nem csak a magyarországi, más határon túli, és külföldi magyar egyetemi oktatókat ismertünk meg, hanem mi, erdélyiek is sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. Andrei Marga rektorsága idején a BBTE nyitott nyugat-európai, amerikai, más földrészek egyetemei, de Magyarország felé is. Ismeretségeimet felhasználva szerződéses, tudományos, sőt, baráti kapcsolatot építhettünk ki a Kárpát-medencei magyar egyetemekkel is. Olyan tudományos együttműködést valósítottunk meg, amelybe bevontuk a román kollégákat is, így gyorsan eltűnt belőlük a gyanakvás, hogy mit is keresünk mi magyarországi egyetemeken.
– Egy ismeretlen struktúrával szemben akár a bizalmatlanság is érthető és magyarázható lenne, mégis, a Sapientián 2001-ben meghirdetett első tanári versenyvizsgán 57 helyre 135-en jelentkeztek. Mi volt e nagy érdeklődés mozgatórugója?
– Az elszántság, hogy egyetemi hálózatot akarunk építeni az erdélyi magyarságnak, olyat, amelynek az intézményei a mi kezünkben vannak. Tudván, mit akarunk elérni, mi irányíthatjuk, és azt a célt szolgálhatjuk. Mert mi nem csak tanítani, hanem nevelni is akarunk. Nem biztos, hogy egy jó szakember a nemzet érdekére is fordítja az energiáját, a Sapientia Alapítvány statútumában viszont szerepel, és ez megragadta az embereket. Emellett sok magyar fiatal lehetőséget is látott egy dinamikusabb rendszerben egyetemi karrier építésére.
– Az első rektor, Tonk Sándor 2003-ban bekövetkezett halála után önt választották a Sapientia élére. Hogyan folytatta elődje munkáját?
– A tisztség átvétele nem jelentett különösebb törést, hiszen a teljes előkészületben részt vettem, 2003-ig a Sapientia oktatási bizottságát vezettem Tonk Sándor felkérésére. A kezdetekkor az egyetem rektora és a kuratórium elnöke egyazon személy, vagyis Tonk Sándor volt, ám rövidesen beláttuk, hogy a két szervnek jobban el kellene különülnie. Rektorunk halála olyan esemény volt, ami időszerűvé tette a kérdést, így választották az alapító egyházak Kató Bélát a Sapientia Alapítvány kuratóriumának élére, és akkor döntöttek az én rektori kinevezésem felől is. Azóta külön zajlanak a szenátus és kuratórium gyűlései: a szenátus az egyetem oktatási és kutatási feladataival foglalkozik, a kuratórium pedig anyagi jellegű és alapvető kérdésekben dönt. A politikától pedig próbálunk minél távolabb maradni. Segítségre persze olykor szükség volt, mert eleget akadályoztak bennünket a hatóságok.
– Ilyen rálátással hogyan összegezné a Sapientia eddigi 13 esztendejét?
– Felépítettünk egy önálló magyar egyetemet Romániában, így nyilvánvalóan nagyon elégedett vagyok. Szakmai szempontból talán egy kicsit többet is megvalósíthattunk volna. Egy Kolozsvárhoz hasonló egyetemi központban aránylag könnyű egyetemi szellemet megvalósítani, Marosvásárhelyen is hasonló a helyzet. Csíkszeredában viszont teljesen új állapot alakult ki, ott nem volt egyetem és olyan emberek, akiknek a tapasztalatára és hozzáállására építeni lehetett volna. Mindent a nulláról kellett kialakítani, s ez nem megy egyik napról a másikra.
– Milyennek ítéli az erdélyi magyar felsőoktatás jövőjét?
– Alapvető probléma a pedagógusképzés siralmas helyzete. Annak idején a Bolyai egyetemen az ország legjobb pedagógusképzése zajlott, a tanárképzést nem csak hivatali, de lelkiismereti kérdésnek is tekintették. Az elemi- és középiskoláknak olyan tanárokat tudott adni, hogy az intézmények mintaszerűek lehettek, a tanárok pedig olyan diákokat küldtek egyetemre, akik bárhol megállták a helyüket. Ma már ez nem így van: a tanárképzés egyáltalán nincs megfelelő színvonalon, a pedagógusokat nem becsülik meg, nem fizetik meg őket. Egy társadalom pedig itt veszíthet a lehető legtöbbet, mert nem csak az a kérdés, hogy lesz-e aki elvégezze azt a munkát, hanem hogy fejleszteni, irányítani is tudja. Ez a probléma 20-30 év alatt bosszulja meg igazán magát, de már most is látni jeleit. Tenni kell, mégpedig sürgősen, mert ez a folyamat nem csak az egyetemek működését, hanem az egész társadalmat befolyásolja. Feltétlenül gazdagítani kell az erdélyi magyar felsőoktatást olyan szakokkal, amelyeken még nem folyik magyar nyelvű képzés, mert ha például Székelyföldnek nem adunk megfelelő szakembereket és anyagi támogatást a térség adottságainak kihasználására, elszegényednek, aki pedig elszegényedik, eladja a földjét. Így veszíthetjük el azt, amit minden további nélkül meg tudnánk tartani. Optimista ember lévén azt mondom: ha mi, akik egyetemeken dolgozunk, feladatunkat nem csak szakmai, megélhetési, hanem lelkiismereti kérdésnek tekintjük, nagyon sokat tehetünk. Sokkal több lehetőség van, mint amennyit kihasználunk.
– Mivel tölti nyugdíjas napjait?
– Van egy kertem, amit nagyon szeretek ápolni, s nyugodt életet biztosít nekem. Az embereket mindig meghallgatom, de helyettem nem dönt senki. Otthon olyan nevelést kaptam, hogy az életben végezzem a saját feladatom, azzal törődjek, amit befolyásolni tudok, amit meg nem, azon ne emésszem magam. Tanácsosként segítem Dávid László rektor munkáját is, rendkívül jó a kapcsolatunk: én megosztom vele a tapasztalataimat, de soha nem veszem zokon, ha másként dönt. Van továbbá egy csomó összegyűjtött, feldolgozásra váró anyagom a Bolyai, a Babeş–Bolyai és a Sapientia történetéről. Egyik sem volt mindig viharmentes.
Szilágyi Pál
Tasnádon született 1933. június 18-án. Egyetemi tanulmányait Kolozsváron, a Bolyai Tudományegyetem Matematika-Fizika Karán fejezte be 1954-ben. Gyakornok majd tanársegéd volt a Bolyai Tudományegyetemen, az egyetemegyesítés után tanársegéd a BBTE-n, ahol 1963-ban nyerte el a matematikatudományok doktora címet, s ahol 1996 és 2000 között rektorhelyettesi tisztséget töltött be. 2003-ban a BBTE-n nyugdíjba vonult. 2000-től tagja a Sapientia Alapítvány kuratóriumának, jelenleg alelnöke. 2003 és 2007 között a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora volt. Éveken át a Magyar Professzorok Világtanácsának alelnökeként és a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságának tagjaként is tevékenykedett. Kisebbségekért Díjjal tüntették ki 2000-ben, 2002-ben pedig az MTA Arany János-éremmel ismerte el szakmai és intézményszervezői munkásságát. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület tiszteletbeli tagja.
Dénes Ida.
Erdélyi Napló (Kolozsvár).

2013. április 26.

Versek szavak és kvantumok között
„Ahogy gyalogoltam hazafelé a búzatáblában, vagy ahogy a konyhaablakból néztem a fénycsóvát kilövellő, meredeken felszálló gépeket, a különálló sorok kezdtek összeállni versekké. Már akkor tudatosult, hogy a kozmoszról szeretnék egy versciklust írni, ami csak húsz év elteltével valósult meg.” Beszélgetés Lipcsei Márta nagyváradi költővel.
Melyik az a legkorábbi emléke, amikor tudatosult a költészet iránti vágya?
– Ötéves voltam, amikor az egyik unokatestvérem olvasta nekem Arany János V. László című balladáját. Nagyon tetszett, és a mai napig pontosan fel tudom idézni a bennem elindított fantáziafolyamatot. Vagyis nem azt akarom mondani, hogy a ballada nyelvezete fogott meg elsősorban, hanem a történet: elképzeltem, ahogy felriad a király a tomboló vihar zajában, illetve ahogy a vár tövében lopakodik a szökevények kis csapata. A gyermeki fantázia konkrét képeket teremtett. Egyébként rajzolgattam is, elsősorban dekoratív rajzokat, tizennégy éves koromban rajztanárom, az elismert művész, Mottl Román biztatott is a folytatásra, de akkor mintha már a zene fogott volna meg inkább, hegedülni tanultam. Őszintén szólva nem sikerült muzsikussá válnom, később viszont, a költészetben, eleinte tudat alatt, majd egyre tudatosabban köszönt vissza a zeneiség megérzése. Tehát az Arany-balladához kötődik a fantáziám „beindulása”, de az irodalommal már korábban szembesültem. Édesapám matematikatanár volt, de református pap felmenőitől örökölhette az énektudását, édesanyám pedig óvónő lévén, a szakmájához tartozott az éneklés. Egészen kicsi koromból emlékszem, milyen sok népdalt énekeltek a szüleim, esténként pedig a papa olvasott fel nekünk. Nem meséket, de például az Egri csillagokat és ugyanazt a fogást alkalmazta, amit a folytatásos regényeknél szoktak: mindig a legérdekesebb résznél hagyta abba, hogy várjuk a folytatást. Mondanom sem kell, hogy a Gárdonyi-regény is nagyon jó fantáziagyakorlat volt: mintegy újrajátszottam a jeleneteket, meg-megismételve mindazt, ami különösen megragadott. Amikor már nagyobbacskák lettünk, Nyírőről, Németh Lászlóról, Szabó Dezsőről beszélt nekünk sokat a papa és matematikusként természetesen nagyon sokat a Bolyaiakról.
Lipcsei Márta 1943. május 3-án született Nagyváradon, régi értelmiségi családban, a jelenlegi Ady Endre Gimnáziumban érettségizett 1960-ban, 1965-ben szerzett oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem fizika–kémia szakán. Harminc éven át oktatott fizikatanárként: tíz-tíz évig Feteşti-en, illetve Csíkszeredában, végül nyugdíjazásig a szülővárosában. Hét verskötete jelent meg, hamarosan megjelenik a nyolcadik, és előkészületben van a kilencedik – gyűjteményes – kötet is. Tagja a Magyar és a Román Írószövetségnek, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának.
– Verset mikor kezdett írni?
– Viszonyom a versíráshoz határozottan rendhagyónak mondható. Vagyis nem a szokásos serdülőkori rímfaragással kezdődött, hanem felnőtt fejjel és akkor sem egyszeriből kiforrott költemények papírra vetésével. A férjem, aki osztálytársam volt, szuperszonikus gépen lett pilóta, és házasságunk első tíz évében a Bărăgan közepén éltünk. Én Feteşti-en tanítottam, illetve ingáztam: négy kilométert gyalogoltam a buszmegállóig. Nagyon inspirált a beláthatatlan búza- és kukoricatenger szépsége, és tulajdonképpen gyaloglás közben éreztem át, mennyire igaza volt Petőfi feltétel nélküli alföldrajongásának. Egy-egy szókapcsolat, mondat, verssor jutott eszembe, ezeket leírtam ugyan, de még nem álltak össze verssé. Bevallom, a pilóták telepén, ahol laktunk, eléggé magányosnak éreztem magam, és úgy kezdtem – nagyon tudatosan – József Attilát olvasni. Gyakran megesett, hogy a magaméval azonosnak éreztem az ő túlérzékenységét és magányát, miután pedig megtanultam annyira románul, hogy éreztem is a nyelvet, akkor a kortárs román költészetet is kezdtem megérteni. Labişt, Sorescut, Nichita Stănescut olvastam és érdekes módon Iorgát, nem a történelmi, hanem a filozófia felé hajló írásait. Nálam ugyanis a fizika a filozófia felé mozdult el, ebben is rokonságot éreztem József Attilával. Tudom például, milyen büszke volt arra, hogy naprakész korának nagy, atomfizikai felfedezéseivel. Én pedig, amikor a kvantummechanikát tanítottam, a filozófia felől igyekeztem megközelíteni. Ösztönös volt ez a megközelítésem és később igazi szellemi elégtételnek számított olvasnom Nemes Nagy Ágnesnek a vers kvantumelméletéről írt véleményét, vagyis hogy a vers nem egyszerre jelenik meg, hanem kis kvantumokban, adagokban, s akárcsak a részecskéknek, a verseknek is van hullámtermészete. Az ő megfogalmazását próbálva továbbgondolni, eljutottam oda, hogy már a szavaknak van részecske- és hullámtermészete, ez utóbbit pedig a zeneiséggel hoztam összefüggésbe. Ez kétségtelenül az én fizikusságomnak tudható be. De visszatérve a fizika és a filozófia közelségéhez, nemrég volt részem egy igazán élvezetes szellemi utazásban: a kisebbik unokám országos fizikaversenyen ért el szép eredményt, és jutalomként Michael Brooks Fizika című könyvét kapta. A tudós az eddig felhalmozódott tudást fogja egybe, öszszegzi – filozófiai szempontból. Nagy élmény volt olvasni! De Weöres Sándortól sem idegen, hogy fizikai képekből induljon el, és a tőle megszokott zseniális játékossággal érje el a poétikai eredményt. Változás-variációk című versemben az ő gyakorlatával próbálkoztam: az interferenciaképben a fénycsíkok intenzitása változik, az első három fénycsíkot ragadom meg, a szakaszok ezért is háromsorosak. A szavak permutációjával a gondolati és érzelmi intenzitások kifejezésére törekedtem. De most látom, hogy előreszaladtam az időben, a máról beszélek, holott nem is mondtam, tulajdonképpen mikor kezdtem el írni: harmincéves koromban, akkor már három gyermek anyjaként. Ahogy gyalogoltam hazafelé a búzatáblában, vagy ahogy a konyhaablakból néztem a fénycsóvát kilövellő, meredeken felszálló gépeket, a különálló sorok kezdtek összeállni versekké. Már akkor tudatosult, hogy a kozmoszról szeretnék egy versciklust írni, ami csak húsz év elteltével valósult meg. A férjem hirtelen halt meg, és úgy éreztem, talán eljött az ideje a kozmoszciklusnak. A folyamatos versírást a tanítványaim váltották ki belőlem: egy maturandusünnepségen azt a „feladatot” kaptuk egy kollégámmal, hogy egyikünk írjon verset, a másik mondja el. És akkor nekem beugrott néhány régebbi verssor, leírtam, a kollégám pedig felolvasta. A szerelemről szólt a vers, és nagyon nagy sikert aratott a gyerekek körében. Előbb el sem akarták hinni, hogy én írtam, aztán viszont elkezdtek biztatni. Én pedig olvasni kezdtem a kozmoszciklushoz, szavakat gyűjtöttem és sikerült vennem a „kiugrott”, felfénylett szavak üzenetét, melyekből aztán összeálltak a versek.
– A megjelenésre mennyit kellett várnia?
– Körülbelül három évet: első kötetem, a Csillagközi utazás 1996-ban jelent meg a csíkszeredai Pallas–Akadémia kiadásában. A szerkesztésben sokat segített Kozma Mária. A következő két kötetem, a Vertikális álomterek és a Virtuális világ is a Pallasnál jelent meg, a harmadik kötet megjelenése után mentem nyugdíjba, és ahogy mondani szokás, azóta csak az irodalomnak élek. Bevallom, sok pótolnivalóm akadt, mert egész életemben olvastam ugyan, de tudatosan nem tanulmányoztam a kortárs költészetet. Vagyis egy kicsit autodidaktának tartom magam ilyen szempontból, de ezt egyáltalán nem szégyellem. Húsz év telt el az írás kezdete óta, és a lendületem alig csökkent. Igaz, nem érzem már azt a remegtető íráskényszert, de amikor harmóniában vagyok magammal, vagyis jó a belső energiaszintem, még mindig nagyon jól működik az alkotási és – miért is ne?! – a továbblépési vágy.
– Ha Lipcsei Mártát álmából felköltik és rákérdeznek, hogyan határozza meg önmagát, milyen gyorsan tudna válaszolni, és mi volna a felelet?
– Szinte azonnal és az, hogy költő. Nem azért, mert húsz éve írok verseket és a nyolcadik, illetve egy gyűjteményes kilencedik kötetem készül megjelenni, hanem mert visszatekintve tulajdonképpen mindig is költői alkat voltam. Nagyon erősen átéltem az élet mélységeit és magasságait, a szavak mindig nagyon erősen hatottak rám, ki tudott néhány szó billenteni az egyensúlyomból, bánatot, örömöt okoztak. És bizony voltak az életemben olyan pillanatok, amikor eléggé meg kellett küzdenem ahhoz, hogy egyensúlyban tartsam magam. Nagyon sokat segített ebben az úszás is: diákkoromban versenyúszó voltam, de ha belül valami baj van, ma is elmegyek úszni. Óvónő édesanyámtól tanultam, hogy a versek is sokban segítik a belső egyensúlyt. Nagyon idős volt már, amikor gyakran kiültünk ide, a tömbházak közötti padra, és a mama ugyanúgy, könyv nélkül mondta Reményik, Eminescu, Tompa Mihály, Dsida Jenő verseit, mint gyermekkorunkban.
– Visszatérnék az álomból felriasztó kérdéshez: költőnek vagy költőnőnek vallaná magát. Egyáltalán: fizikusként mi a véleménye a nők szellemi egyenjogúságáról? Hisz női filozófus, zeneszerző, nagy matematikus vagy fizikus egy-két kivételtől eltekintve nincs. Költő viszont van szép számmal.
– Fizikusként egyetértek azzal a véleménynyel, hogy a férfiak a zseniálisak. Illetve zseniálisabbak, mert bár a környezet sokban meghatározza a kiteljesedést, a kreatív elmék kiharcolják maguknak a megfelelő környezetet. A nők mást vesznek észre az életből, mint a férfiak, a figyelmük is másmilyen. Én költőnek tartom magam, férfias lelkialkat vagyok, de persze nem tagadom meg a nőiségemet. Mint Nemes Nagy Ágnes. Feltehetőleg emiatt nem véletlen az elvont tudományok iránti érdeklődésem sem: a tudományos ismereteket tudatosan építem be a költészetbe. A férfi kutatótársakkal körülvett Marie Curie-n kívül nincs más Nobel-díjas tudósnő, költőnő viszont hirtelen nem is tudnám megmondani, hogy mennyi. De meggyőződésem, hogy minden alkotó elmében ott vannak a zsenialitás szikrái.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

2013. április 27.

Dani, az élő klasszikus
Mikor csak úgy búslakodunk a világnak dolgai s magunknak nyomorúsági felett, akkor mondogatjuk, hogy hej, nehéz a székely sorsa. De azért annak sem könnyű, aki életében érettségi tétel, holott a harmincat is alig rúgta el.
Mert vannak ugyebár napos és árnyékos oldalai a hírnévnek, egy porszösz köré társadalmi jelenséget építeni ugyanvalóst megmosolyogtató, ámde fenyegető levelet kapni már egyáltalán. Holott ilyesmik a budapesti Varró Danival előfordultak már, sőt, még az is, hogy az utcán felismerték. Nehéz hát a híres költő sorsa, még ha magát csak félhíresnek tartja is. És eme félhírességhez vezető út sem volt végig dicsőséggel teljes, mert az rendben, hogy amolyan testvéri rivalizálásból elkezd az ember fia verset írni, de mikor elődök példáján próbál okulni, abból nagy zagyvaságok születhetnek. Mert ugyebár iskolában tanítják, hogy volt egy fiatal költő, Petőfi Sándornak hívták, írt egy elbeszélő költeményt, és egyből híressé vált. Aztán következő évben, hogy volt egy fiatal költő, Arany Jánosnak hívták, írt egy elbeszélő költeményt, és egyből híressé vált. Nyilvánvaló, költőjelölt azonnal papírt, irónt ragad, és megírja ő is az elbeszélő költeményét. Nyuszika címmel. Aztán folytatását. Nyuszika szerelme címmel. Majd a cikluszárót. Nyuszika estéje címmel. És még csodálkozik rajta, hogy nem vált híressé. De végül mégis érettségi tétel lett belőle, mert megfogadta a tanítást, szenvedett, szeretett, illetve fordítva, szeretett, szenvedett eleget. Összejött az első kötet, túl gyerekes, mondták verseire az ítészek. Hát akkor ír gyerekverseket, reagált rá. Azok meg túl felnőttesek, szóltak a kritikusok. Akkor most hányadán áll az ember? No de aki eltökélte, hogy márpediglen s csak azért is költő lesz, nem adhatja fel. Világfájdalmas versek, régi és új formák, vicces versek, stílusjátékok költőelődökkel, szerelmes versek, nyelvi szabályok megsértése, hitvesvers, mondókák, az ihletet pediglen mindezekhez a szerelem, az évszakok változása, valamint a nátha szolgáltatja. Ilyesmik hangzottak el szerda délután a Bod Péter Megyei Könyvtár jórészt gyerekközönséggel zsúfolt Gábor Áron Termében tartott közönségtalálkozón, ahol Varró Dániel bebizonyította, nemcsak verselni, de jó humorral beszélni is tud, és bizonyára számára is meglepetésként szolgált az Evilági együttes által megzenésített mondókáiból tartott kiskoncert. Dedikált is, ki otthon felejtette a Maszat-hegyét, annak papírfecnire (pacával, természetesen), a kéthetes kisbabának meg úgy ajánlotta mondókás kötetét: Szeretettel, Dani bácsi.
Váry O. Péter

Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. május 8.

Új tagokat választott a Magyar Tudományos Akadémia
Külső tag lett Kántor Lajos és Salat-Zakariás Levente
A Magyar Tudományos Akadémia közgyűlésének (május 6–8.) második napján bemutatta újonnan választott rendes, levelező, külső és tiszteleti tagjait. Az Alapszabály szerint az választható taggá, aki az MTA doktora címmel vagy azzal egyenértékűnek minősített tudományos fokozattal rendelkezik, és „aki tudományát elismerten és különösen magas színvonalon, alkotó módon műveli”.
Az akadémikusválasztást megelőző eljárásban az MTA 141 doktorára érkezett ajánlás, a jelölési szakaszban 40 fő kapta mega tudományos osztályokon a minimálisan szükséges ötvenszázalékos többséget, végül az Akadémikusok Gyűlése 26 főt választott levelező taggá.
A 26 levelező tag mellett 31 rendes, 18 külső és 20 tiszteleti taggal bővült az akadémikusok létszáma. Az akadémiai alapszabály szerint rendes taggá az a magyar állampolgárságú levelező tag választható meg, aki levelező tagságának elnyerése óta jelentős tudományos eredményeket ért el. A magát magyarnak valló, de életvitelszerűen külföldön élő, tudományát elismerten és különösen magas színvonalon, alkotó módon művelő, a magyar tudományos élettel pedig szoros kapcsolatot tartó kutatók közül kerültek ki az Akadémikusok Gyűlésének döntése alapján a külső tagok, míg tiszteleti taggá azok a külföldi, illetve külföldön élő nem magyar állampolgárságú tudósok választhatók, akik szaktudományukat nemzetközileg kiemelkedő színvonalon művelik, és akik a magyar tudomány különleges megbecsülésére tarthatnak számot.
A Magyar Tudományos Akadémiának a 2013. évi tagválasztását követően 303 rendes, 61 levelező, 193 külső, illetve 235 tiszteleti tagja van.
A Külső tagok közé választották Kántor Lajos irodalomtörténészt, kritikust, a Korunk volt főszerkesztőjét (Nyelv- és Irodalomtudományok Osztálya) és Salat-Zakariás Levente politológust,egyetemi tanárt, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karának dékánhelyettesét (IX. Gazdaság- és Jogtudományok Osztálya).
A 184. ünnepi közgyűlésen átadták a Magyar Tudományos Akadémia 2013. évi elismeréseit. A kitüntetettek a díjakat Pálinkás Józseftől, az MTA elnökétől vehették át.
A jelentős tudományos munkásságú külhoni magyar tudósok, kutatók jutalmazására szolgáló Arany János-életműdíjat a Magyar Tudományos Akadémia 2013-ban Weszely Tibornak, a matematikai tudomány doktorának, a Sapientia Erdélyi Tudományegyetem nyugalmazott egyetemi tanárának ítélte oda a magyar matematikatörténet kutatásában, különösképpen a Bolyai-kutatásban elért forrásértékű eredményeiért, geometriai kutatásaiért, valamint több mint fél évszázados kiemelkedően eredményes oktatói tevékenységéért.
Az Akadémiai Aranyérmet Damjanovich Sándor Széchenyi-díjas biofizikus, az MTA rendes tagja vehette át. Kiosztották továbbá az Akadémiai Díjakat, az Akadémiai Újságírói Díjat és a Wahrmann Mór-érmet.
Szabadság (Kolozsvár)

2013. május 9.

Átadták az Arany János-díjakat
Öt határon túli magyar tudós vehette át tegnap a Magyar Tudományos Akadémián (MTA) az Arany János-elismeréseket, a kitüntetéseket Pálinkás József adta át a külső tagok fórumán.
Az MTA elnöke elmondta, hogy a külső tagok fóruma és azon belül a külhoni magyar tudósok munkáját elismerő Arany János-díjak célja felhívni a figyelmet arra, hogy az MTA „a magyar tudományosság állampolgárainak tekinti mindazokat, akik tudományukat magyar nyelven művelik, vagy magyar tárgyú a kutatási területük”. Tánczos Vilmos néprajzkutató és L. Juhász Ilona etnográfus Kiemelkedő Tudományos Teljesítmény Díjat, Dudás Attila jogász Fiatal Kutatói Díjat kapott. Az Arany János-érmeket Záborszky László neurobiológus és Tóth János matematikus vehette át. Az Arany János Életműdíjat Weszely Tibor matematikus az MTA-közgyűlés keretében hétfőn vette át. Tánczos Vilmos néprajzkutató laudációjában elhangzott, ő „moldvai csángók kultúrájának és nyelvének történeti, nyelvi asszimilációs folyamatainak leghitelesebb, szintetikus látásmódú kutatója és hírvivője”, míg Weszely Tibor matematikus „a magyar matematikatörténet kutatásában, különösképpen a Bolyai-kutatásban ért el forrásértékű eredményeket”.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. május 16.

Arany János-díj dr. Weszely Tibornak
"A Bolyai-kutatásban elért forrásértékű eredményeiért, geometriai kutatásaiért, valamint... kiemelkedően eredményes oktatói tevékenységéért" a Magyar Tudományos Akadémia Arany János- életműdíjával kitüntetett dr. Weszely Tibor nyugalmazott egyetemi tanárt köszöntötték hétfőn este a Bolyai Tudomány és Technika Házában tartott baráti összejövetelen. Csegzi Sándor jelképes ajándékot, egy Bolyai- kéziratok alapján készült grafikát adott át az ünnepeltnek. Bár arra kérte Weszely Tibort, hogy életéről beszéljen, a téma a Bolyaiak által képviselt emberi értékek fontossága volt.
Úgy élt, mint a pisztráng, az örvénnyel szemben úszva próbálta az újat keresni – mondta Bolyai Jánosról többek között Weszely tanár úr, az akadémia köztestületi tagja. Amit a saját életéről nem mondott el, azt megtették helyette volt osztálytársai, barátai, egykori tanítványai.
Nemcsak a matematikát tudta és szerette, sportban is kiváló volt. 1954-ben az iskola négyszer százas stafétacsapatával országos döntőt nyert Bukarestben. A kutatómunka mellett sokat kirándult és utazott, osztálytársaival bejárta az erdélyi havasokat – derült ki többek között Balás Árpád hozzászólásából. Buksa Éva-Mária a volt tanítvány nevében olvasta fel a Bolyaiak és Weszely Tibor méltatásáról szóló, idézetekben gazdag szövegét. Kirsch Attila, a Református Kollégium Bolyai Farkas Líceum Öregdiákok Baráti Körét képviselve a közösségi életben és munkában mindig részt vevő társat köszöntötte. Sebestyén Júlia tanárnő arra az érdemére hívta fel a figyelmet, hogy akkor kezdte kutatni a Bolyai-hagyatékot, amikor az veszélyes vállalkozásnak számított. Ma Vályi Gyuláról, a vásárhelyi születésű kiváló matematikusról sem emléktábla, sem szobor nem állna, ha Weszely Tibor nem írja meg az életéről szóló könyvet – tette hozzá. 1990-ben a Bolyai Farkas középiskola önállóságáért a Nemzeti Megmentési Front városi szervezetében politikai szerepet vállaló tanár kitartását emelte ki hozzászólásában Smaranda Enache. Spielmann Mihály történész, aki negyven éven át követte Weszely Tibor munkáját, a kutató szorgalmát méltatta: évtizedeken át reggel 8-kor az első olvasója volt a Teleki Tékában őrzött Bolyai-kéziratoknak. Az ünnepségről szóló beszámolót a Weszely Tiborral készült beszélgetéssel folytatjuk.
– Milyen útravalót adott az Érchegységben levő szülőhely, Brád?
– Az első-második elemit román iskolában jártam, mert a magyart akkorra már megszüntették. Brádon Közép-Európa talán egyetlen aranymúzeuma látható. Édesapám építészként a gurabazai MICA részvénytársaság aranybányáinál dolgozott. Szép kicsi magyar közösség élt akkoriban ott, de a római katolikus templomban, ahol valamikor Márton Áron püspök bérmált meg, ma két nyelven tartják a misét. Családunk 1945-ben költözött Marosvásárhelyre, a magyar világ reményében.
– Az iskolai évekről már beszélgettünk; hogyan tudott Weszely Tibor a bukaresti tudományegyetem légkörébe beilleszkedni?
– A tiszta matematika szakot végeztem el 1959-ben, s kiváló professzoraim voltak. Mivel rendszeresen írtam cikkeket és példákat a Kolozsváron szerkesztett Matematikai és Fizikai Lapokba, ígéretet kaptam, hogy felvesznek a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem geometriai tanszékére gyakornoknak. Csakhogy 1959 februárjában bekövetkezett az egyesítés, amely a magyar tannyelvű egyetem megszűnését jelentette. Mivel kitűnő eredménnyel végeztem, a bukaresti egyetem geometria és topológia tanszékén ajánlottak gyakornoki állást. Két hónapot töltöttem ott, de úgy éreztem, nem tudok a fővárosban maradni. Ötévi távollét után már nagyon vágytam haza, s örömmel fogadtam el Kozma Béla igazgató, volt magyartanárom ajánlatát, hogy a Bolyai Farkas középiskolában tanítsak.
Három év múlva megalakult a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola, s 1963- tól a matematika tanszéken alkalmaztak, s ott kezdtem el a tudományos kutatómunkát is. 1971-ben a bukaresti egyetemen védtem meg doktori dolgozatom, amit Vektormezők zárt differenciálható tereken címmel a globális differenciálgeometriából írtam. A doktori cím megszerzése nyomán kezdtem el a Bolyaiak munkásságának a tanulmányozását.
– A főiskolán sem maradt sokáig, hisz közbejött a marokkói kitérő. Miért vállalkozott a vendégtanárságra?
– Nagyon szerettem utazni, s mivel kérésemet a tanügyminisztériumban jóváhagyták, a rabati Al- Laymoune líceumba kerültem, ami nagyon elit iskolának számított. Oda járt II. Hasszán fia, Marokkó jelenlegi királya, akinek az igazgató minden alkalommal kezet csókolt. Kétévi ottlétem alatt bejártam egész Marokkót, s hazatéréseimkor két alkalommal összejártam Európát. Életem legszebb évei voltak.
Amikor hazatértem Marokkóból, elhatároztam, hogy Farkas után János matematikai munkásságát is meg kell írnom. Másfél éven át naponta nyolc órát dolgoztam a könyvön. Bolyai János matematikai munkásságának a feldolgozása mellett az is foglalkoztatott, hogy kézirataiban nagyon sok a filozófiai rész, s a nyelvészetet is kedvelte. Célja a magyar nyelv megreformálása, egyszerűbbé tétele volt. Szándéka szerint a tökélyes munkához tökélyes nyelv szükségeltetik, s ennek megalkotásával is próbálkozott.
– Mindez a Vince Kiadónál megjelent Bolyai János. Az első 200 év című könyvben olvasható, amelyben Bolyai János egész pályafutása megelevenedik. Miért nem adták ki ezt az összefoglaló, olvasmányos könyvet Erdélyben is?
– Nem volt annyi pénzem, hogy az itthoni kiadását finanszírozzam. Nagy örömmel tölt el viszont, hogy Manfred Stern német matematikus lefordította német nyelvre, ahogy a beszélgetés első részében megemlítettük, s a világ legtekintélyesebb tudományos kiadója, a Birkhäuser Verlag adta ki. Azért örülök, hogy német nyelven is megjelent, mert tárgyilagos módon sikerült tisztáznom a prioritási vonatkozásokat Bolyai János felfedezése kapcsán.
A nem-euklideszi geometria megteremtőjeként a tudomány Carl Friedlich Gauss, az orosz Nyikolaj Ivanovics Lobacsevszkij és Bolyai János nevét említi. Többen a két utóbbit, az orosz és volt szovjet írások azonban csak a Lobacsevszkij nevét. Az emberi jóérzés megköveteli a tények pontos számbavételét. Alaposan átolvasva és elemezve a három tudós erre vonatkozó írásait, arra a következtetésre jutottam, hogy Bolyai János korábban volt birtokában a párhuzamossági kérdés helyes megoldásának, az új geometria kidolgozásának. Lobacsevszkij egy évvel hamarabb közölte munkáját, mint Bolyai János, így a közlés prioritása az övé, a feltalálás elsőbbsége viszont a Bolyai Jánosé, ezért mindkettőjüket ugyanolyan hely illeti meg a párhuzamossági probléma végleges megoldásából eredő új geometria történetében.
– Mi volt a legérdekesebb tény, amire a Bolyai- kutatás során rájött?
– Amikor Farkas megszerezte Lobacsevszkij művét és elküldte fiának, Jánosnak, aki akkor írta meg nagyon komoly kéziratát, az Észrevételeket, magyar nyelven, s elismerte Lobacsevszkijről, hogy zseni, de ugyanakkor megjegyezte, hogy művének 27. paragrafusában szarvashibát követett el. Paul Stäcker, aki 1913-ban az első monográfiát írta a két Bolyai munkásságáról, azt állította, hogy János igazságtalanul támadta az orosz matematikust. Benkő Samu könyvének negyedik kiadásában (Bolyai János vallomásai) hasonlót állít, pontosabban, hogy a 27. paragrafussal kapcsolatos bírálatokban nem volt igaza. Elolvastam Lobacsevszkij művét, Bolyai bírálatát, Stäcker és Kagan állításait, s arra a következtetésre jutottam, hogy Bolyai János kifogása jogos, Lobacsevszkij hibásan mérte a lapszöget. Topológiailag hibás, ugyanis ívmértékkel és nem gömbfelületmértékkel kell mérni. Könyvének negyedik kiadásában, ami a Mundusnál jelent meg nagyon szép kivitelezésben, Benkő Samu mindezt csak az előszóban tüntette fel. Ha matematikusként nem győződtem volna meg Bolyai János igazáról, a mellette szóló sorokat nem írtam volna le.
– Kutatóként valóban az volt Weszely Tibor törekvése, hogy pótolni próbálja azt az elismerést, elismertetést, amit a kiváló matematikus élete során nem kapott meg.
– Marosvásárhely polgárai nem is sejtették, hogy azon a hideg januári napon kit temettek el a város református sírkertjében. A temetésén csak két (egyesek szerint három) civil kísérte el utolsó útjára a kötelezően kirendelt katonai kíséreten és a papon kívül. 33 évvel halála után a teljesen jeltelen sírhelyet akkor fedezték fel, amikor már kezdett világhírűvé válni, és Schmidt Ferenc eljött Budapestről, hogy a sírját megkeresse. Ezer szerencse, hogy még élt Szőcs Júlia, a munkában megöregedett cseléd, aki meg tudta mutatni a helyet, ahol Jánost eltemették, s ahol már csak a gyom nőtt. 1911. június 7-én, Bolyai Farkas és János holttestének az exhumálása idején még élt fia, Bolyai Dénes, aki elmondta, hogy édesapját katonai egyenruhában temették el, s amikor felbontották a sírt, ez beigazolódott. 1894-ben helyezték el az emlékkövet a Matematikai és Fizikai Társaság gyűjtése alapján. Egy évvel később érkezett Marosvásárhelyre az Egyesült Államokból George Bruce Halsted, aki angolra fordította az Appendixet, s milyen szégyen lett volna, ha a sírhelyet nem találja meg. Ahogy említettem, 1911-ben a két sírt felnyitották, a két holttestet exhumálták, elkészítettek két érckoporsót, az egyikbe János, a másikba Farkas maradványait helyezték, a koponyacsontokat kivéve. Ezeket Hints Elek akkori kórházi főorvos vette át, kezelési és tanulmányozási célzattal, aki távoli rokona volt a Bolyaiaknak. Ünnepélyes temetés keretében 1911. június 7-én délután 5 órakor Bolyai Farkas régi sírhelyét kiszélesítve temették közös sírba őket.
– Bolyai Farkas felesége, János édesanyja Domáldon nyugszik. Miért?
– A kolozsvári Farkas utcai templomban tartott házasságkötésük után kiköltöztek Farkas domáldi birtokára, ott töltötték a mézesheteket, s gazdálkodtak, amíg Farkast meghívták a református kollégiumba tanítani. Halála előtt, 1821 augusztusában Benkő Zsuzsanna, aki sokat betegeskedett, arra kérte Farkast, hogy vigye el oda, ahol életében a legboldogabb volt.
– Weszely Tibor nagy megvalósításának tartjuk, hogy Domáldon áll a kopjafa, amely Bolyai Farkas feleségének az örök nyughelyét jelzi. Talán nem érdektelen emlékeztetni arra, hogy Bolyai János szülőanyjának milyen nehézségek közepette sikerült síremléket állítani.
– A székelykeresztúri diákok faragták, de a felállítását nem engedélyezték a hatóságok, mert a sír nem a temetőben van. Mivel abban az időben az Országos Matematikai Társaság központi vezetőségének a tagja voltam, s a megyei titkára is egyben, Székelyudvarhelyen a segítségemet kérték, hogy a négy éve elkészült kopjafát felállítsák. Bukarestben beleegyeztek, de a megyei szocialista nevelési tanács jóváhagyására is szükség volt. Az elutasítás szövegére most is emlékszem, az állt benne, hogy Árkosi Benkő Zsuzsanna nem érdemelte ki, hogy "obeliszket" állítsanak az emlékére Domáldon. A Metalotehnica vállalat vezérigazgatója, Kiss Bici, aki osztálytársam volt, a tartományi pártbizottság vezetőségi tagjaként, azt tanácsolta, hogy állítsam fel. Én is úgy gondoltam, hogy két lehetőség van: ha megengedik, felállítjuk, s ha nem, akkor is. Domáldon a néptanács titkárával tudtam szóba állni, akinek bemutatkoztam, hogy a Pedagógiai Főiskola tanára és a Matematikai Tudományok Országos Társasága központi vezetőségének a tagja vagyok. Talán úgy értette, hogy a központi bizottságtól érkeztem, s teljesítette a kérésemet, hogy biztosítsanak egy hernyótalpas traktort, ami a másfél tonna betonanyagot felviszi a domboldalra. Másnapra egy Gál nevezetű traktoros állt rendelkezésünkre, s a költségeket a saját zsebemből álltam. Hívtam Illyés Ferenc fizikatanárt, aki a kopjafát kifaragtatta a diákokkal. Bár egyesek szerint a tetőn volt a sír, Ágoston Albert, akinek a fia állatorvos volt Domáldon, tudta, hogy pontosan hol található. Mivel semmi jel nem volt, végül Illyés Ferenc egyik diákja segített ki, aki régésznek készült. Egy lapátot kért, s mindkét helyen leásott, majd kijelentette, hogy egészen biztos azon a helyen van a sír, ahol én mondtam, mert ott a geológiai rétegek fel vannak bolygatva. Amikor az alapot ástuk, már jelentek meg fadarabok, de nem akartunk kegyeletet sérteni. Az előre kiöntött betondarabokból összeállítottuk az alapot, s egy Orbán nevű fiatal mérnök vezetésével heten segítettek az alap és a kopjafa felállításában, amelyre rákerült Benkő Árkosi Zsuzsanna neve és az 1778–1821-es évszámok. Édesapámmal készítettem egy bádogtáblát, amire feketével románul is ráírta, hogy ki nyugszik a sírban. 1994-ben a tábla le volt szakítva.
– Milyen tervei vannak még Weszely Tibornak?
– Nem tudom, sokat dolgoztam, szeretnék egy kicsit élni is még – mondja a kertben, ahova a fák lombjain átszűrve hallatszik fel a város zaja, de a későbbi napok kavargásából kiderül, hogy számos teendői és vállalásai mellett még korántsem fogja abbahagyni, amit tulajdonképpen nem is lehet. Ahogy a vele folytatott beszélgetést is csak megszakítani sikerült, de befejezni nem. Nem csoda, hogy Kiss Sándor Szatmárnémetiben élő matematikus könyvet írt az életéről és munkásságáról.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

2013. június 18.

Lopjunk történelmet
A kilencvenes években Kárpátokon túli, ideiglenesen Nagyszalontán állomásozó katonatisztektől lehetett hallani olyan történelemszemléletet, miszerint ha Arany János a hajdúváros szülötte, a település pedig Romániához tartozik, akkor a költő csakis román lehet.
Ugyanezt a területi elvet hozzák fel érvként most a szlovák hatóságok is, amikor a leghosszabb ideig szolgáló magyar huszár, Skultéty László aradi hamvainak elorzását próbálják megindokolni. Vagyis: ha a jó öreg zászlótartó a jelenlegi Szlovákia területén látta meg a napvilágot, akkor a nemzetisége egyértelműen szlovák. Mit számít, hogy a Gábris néven született katona magyarnak vallotta magát, hogy mindkét síremlékére magyarul írták fel a nevét és a feliratokat, hogy világviszonylatban páratlan katonai karrierjével a magyar nemzeti hagyomány részévé vált?
Ha egyszer a szlovák történetírás gróf Hadik András magyar huszártábornokról és Magyar Balázs erdélyi vajdáról, Felvidék kapitányáról is kimondja: „a magyarok tévesen vindikálják maguknak", mellettük eltörpül a Skultéty nemzetiségéről folytatott vita. Effajta történelemhamisításra tájainkon is akad példa, sokan emlékszünk még Kolozsvár magyarfaló expolgármesterének hiábavaló, Hunyadi Mátyást „Magyarország román királyának" kikiáltó erőlködésére. Csakhogy miközben – dákoromán kontinuitáselmélet ide vagy oda – a románok rendelkeznek önálló, a magyarokétól független történelemmel, a szlovákok esetében mindez bajos.
A történelem és a saját államalapítás-élmény hiányával, nagyfokú identitászavarral magyarázható Pozsony kurzusa, miszerint a nagymorva fejedelemségben nem szlávok, hanem „régi szlovákok éltek", akiknek a királya Szvatopluk volt. „Ha a magyaroknak lehet Szent Istvánjuk, a cseheknek pedig Szent Venceljük, akkor nekünk pedig Szvatoplukunk lesz" – adta ki az ukázt évekkel ezelőtt Robert Fico kormányfő, fittyet hányva történészek véleményére, miszerint a nagymorva birodalomban szlávok és nem szlovákok éltek, a „régi szlovákok" megnevezés pedig egyszerűen minden tudományos alapot nélkülöz. De hát ha a politikai érdekek ezt kívánják, akkor szemrebbenés nélkül lehet történelmet, identitásokat, állampolgárságot, hamvakat lopni.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

2013. június 29.

Megjelent a VADRÓZSÁK második kötete (A százötven évig készült kiadvány)
Háromszéken, Erdővidéken mindig tisztelettel emlékeznek Kriza János munkásságára, a nagyajtai emlékházban őrzik a személyéhez kötődő tárgyakat, művei és a róla szóló írások jelentős részét, emlékeznek születésének, halálának évfordulójára, mellszobrot állítottak neki a község központjában.
Legutóbb pedig méltó ünnepséget rendeztek születése 200. évfordulójára. De magáénak vallja az egész Háromszék. Legutóbb a Vadrózsák első kötetét, 1863 óta először, teljes hasonmás kiadásban Kovászna Megye Tanácsa és a Kovászna Megyei Művelődési Központ Sepsiszentgyörgyön jelentette meg, most pedig a kovásznai, Sepsiszentgyörgyön érettségizett kiváló néprajzkutató, Olosz Katalin gyűjtötte össze szétszórt hagyatékát, hogy közzétegye a Vadrózsák második kötetét.
Százötven évig írták
Az Arany János szerkesztette Koszorúban 1863. január 25-én a Vegyes rovatban olvasható: „Éppen most jelent meg Steinnél Kolozsvárt Vadrózsák. Székely népköltési gyűjtemény. Szerkeszti Kriza János. Első kötet.”
S ettől kezdve a Vadrózsák cím után hosszú ideig kiírták: első kötet. De idő teltével bizonyos alkalmakkor lassan még tudományos közlésekben is el-elmaradt, vagy egyre ritkábban közölték az első kötet kiegészítést, mert véglegesnek kezdte tekinteni mind a tudományos közvélemény, mind az olvasóközönség, hogy a székely népköltési gyűjtemény mint Vadrózsák egyedüli kiadvány, folytatására nem lehet számítani. De végül napjainkban mégis megjelenhetett a második kötet is, mégpedig úgy, hogy – Olosz Katalin fogalmazása szerint – százötven évig írták. Tekintsünk vissza a kezdetekre! Olosz Katalin e kötet előkészítése során ezt tette. Javában folyt a Vadrózsák nyomtatása, amikor Kriza Jánosnak véglegesen rá kellett jönnie: annyi népköltészeti anyag gyűlt már össze, hogy nem fér el az előkészített és még folyamatosan gyarapodó könyvben, szükség lesz második kötetre is. 1862. július 11-én így írt: „a második kötetre a jövő évben készen leszek: van is készletem még annyi, hogy egy 40 íves kötetet kiállíthassak” [az első kötet 37 ív]. De elkezdődött fokozódó kételye is: „ki tudja, lesz-é és mikor! egy második kötet.” Próbáljuk követni Kriza János életében hol a bizakodó reményt, hol a csüggedést, máskor a mindig újrakezdést a második kötet megjelentetéséről. 1862. augusztus 12-én levelében írta Gyulai Pálnak: „Készleteim nagy sokasága mulhatatlanul szükségessé teszi egy IIik kötet kiadását.” Október 19-én folytatta: „sok helyről gyülend bé mégis valami az én Gyűjteményem IIik kötetébe, mely majd a jövő nyáron menend sajtó alá”; november 19-én szintén Gyulai Pállal közölte: „Ha már méltónak találják e gyüjteménynek folytatását, tán nem lenne rossz a Grófot ambitionálni arra, hogy tovább is pártfogolja s előmozdítsa annak kiadását – akkor már a jövő évben neki kezdenénk a nyomtatásához”; 1863. január 4-én (még nem jelent meg az első kötet), a második kötetre utal: „jövő Septemberben legalább sajtó alá adandók”; de június 27-én azt írta: „A Vadrózsáim második kötete kiadására új év előtt nem gondolhatok”; október 4-én a Gyulai Pálhoz küldött levelében már némi lemondásról írt: „a »Vadrózsák« IIik kötetét elkészíteném sajtó alá, de ebben a pangó világban nincs semmi jó kilátásom. Várok hát addig, míg jobb világra vergődhet a végzet.” A következő év május 26-i keltezés: „Isten tudja, mikor lesz módom kiadni a »Vadrózsák« másik kötetét, melynek anyagszerei csaknem mind készen állnak.” Többször visszatért az anyagi gondokra is. Október 26-i levél: „A Vadrózsák második kötetét kész vagyok bármikor kiadni, hogyha egy kissé biztosíthatom a rá teendő költségek – a nyomtatásiak megnyerését.” Annál is inkább szükséges volna támogatásra, mert ezekben az években többször, több helyen panaszkodik azért, hogy még mindig tartozik a nyomdásznak az első kötet megjelentetéséért. 1865-ben további várakozásról tájékoztat: az Akadémia is segíti a kiadást „a jövő évben, azért az évet még mind a szerkesztésnek, a gyűjtésnek fogom szentelni, hogy majd választékosabb gyűjtéseket adhassak a közönségnek.” 1866-ban ismét a további halasztást közli: „Még egy év előtt nem adom ki, az alatt főleg Csík-Gyergyóból remélek valamit nyerhetni”.
A következő évek is a támogatás reményében, a gyűjtés és szerkesztés folytatásával teltek el. Az 1868. október 13-i levélben olvashatjuk: az ígért „segélyt remélem énmagam is nemsokára megnyerhetni – s akkor képes leszek a már rég készen álló IIik kötetét is »Népköltési Gyűjteményemnek« kiadatni.” Kriza János halála előtt két évvel, 1873. január 5-én válaszlevélben közölte Gyulai Pállal: „nem maradhatnánk-e a mellett, hogy a IIik kötetbe szánt anyagszert rendezném s legfeljebb 4 hónap alatt sajtó alá készíteném”. És a Kelet című kolozsvári lap – idézi Olosz Katalin – a Napi hírek rovatában közölte: „Kriza János még ez évben kiadja a »Vadrózsák« második kötetét, mely bizonyára a népköltészeti virágok egyik ékes bokrétája lesz.” Jakab Elek pedig 1874. december 27-én írta Kriza Jánosnak: „Hát a Vadrózsák IIik kötetével mit teszel? Írj egy pár sort hozzá, küldjed ki neki [Gyulai Pálnak], hidd meg, tiszteletdíjjal kiadatja, de sőt kiadatják más barátai, akik mohón várják a nagyszerű műved végét! Oh hallgass meg, édes jó barátom! Míg nappal van, míg munkádat te végezheted, végezd el. Ne maradjon félbe dicsőséged emlékoszlopa!” Kriza János ismételten hozzálátott a Vadrózsák második kötetének nyomdai előkészítéséhez, de csupán két hónapja maradt munkálkodásra, mert 1875. március 26-án tüdőgyulladásban végleg eltávozott az élők sorából.
A második kötet további útja
Olosz Katalin a továbbiakban is nyomában járt a második kötet sorsának. Alig egy nappal Kriza János halálát követően Toldy Ferenc sürgeti a Vadrózsák második kötetének kiadását. 1875 októberében Kriza János hagyatéka már Gyulai Pálhoz került. A Vasárnapi Újságban is írnak arról, hogy a kiadásra készen álló második kötet költségeit az Akadémia biztosítja. Némi hallgatás után 1882-ben megjelent a Magyar Népköltési Gyűjtemény III. kötete Székelyföldi gyűjtés címmel, amelynek előszavában azt olvashatjuk: „Kriza hagyatékát nemes lelkű özvegye bocsátotta rendelkezésünkre …s kiválasztottunk belőle minden kiválaszthatót, de a nagybecsű balladákon kívül, melyek egy részét Kriza még életében a lapokban közölte, nem sok értékest találtunk benne.” A továbbiakban vissza-visszatérő gondolatként élt, hogy az első kötetnél, az 580 oldalasnál nagyobb terjedelműnek, a másodiknak, már 1862-ben nagyobb mennyiségű anyaga kiadásra készen állt, s ezt még meg lehet toldani azzal, hogy Kriza János és társai tovább folytatták a gyűjtést, de a Magyar Népköltési Gyűjtemény III. kötetének kiadásakor csupán mintegy száz oldalnyi közölhetőt találtak a szerkesztők. Majd a második kötet kiadása fokozatosan feledésbe merült. Még a szaktudomány képviselői is elfogadták, hogy a hagyatékból többet nem lehetett kiválogatni. Az 1960-as éveknek kellett elkövetkezniük, amikor Faragó József, a Kriza-hagyaték kutatója megállapította, hogy nemcsak felelőtlenül szerkesztették a Magyar Népköltési Gyűjtemény III. kötetét, hanem egyenesen félrevezették a kutatókat és olvasókat, amikor lezártnak tekintették a Kriza-hagyaték ügyét.
Olosz Katalin
annyi huzavona, kiadási gondok, szerkesztési félremagyarázások, elhallgatások, a végleges feledésbe merülés megelőzéséért százötven év után fáradhatatlan kitartással, a nehéz feladat elvállalásával kezdett hozzá az mulasztások pótlásához. Vállalkozott a Kriza-hagyaték felkutatására és a Kriza János által annyira óhajtott második kötet kiadására. Aprólékos és hosszas kutatás eredményeként sikerült rátalálnia a hagyaték jelentős részére: átnézte a Kriza János által nyomtatásban közzétett gyűjtéseket, a különböző folyóiratokban, más közleményekben megjelentetett népi alkotásokat, felkutatta a kéziratos hagyatékot, azt is, amit 1949-ben az Akadémia pincéjében véletlenül találtak, mindenre figyelve hasonlította a kéziratokat és a kinyomtatott szövegeket, kijavította a szándékosan vagy véletlenül közölt ferdítéseket. Következtetéseiben hasznosította Kriza János írásait, levelezését, amelyeket nemrég Szakál Anna tett közzé. Szerkesztés közben arra törekedett, hogy folytassa Kriza Jánosnak az első kötetben kialakított rendszerét. De bizonyos módosításokra a gyűjtemény szétszórtsága, némely részek elkallódása, az eltérő írásmódok, a folklórkutatás huszadik századi fejlődése is késztette. Kriza János százötven évvel korábban kialakított szerkesztési elvét ki kellett egészíteni oly részekkel, amelyek utólag kerültek elő a hagyatékból. Ilyen a hiedelmeket bemutató fejezet, amelyre Kriza János a Vadrózsák első kötetének előszavában már utalt. Olosz Katalin kiegészítette a hagyatékot a Magyar népcsoportok Erdélyben fejezettel, amely a 19. századi Erdélyben élő, a székelységtől külön álló magyar népcsoportokról nyújt némi tájékoztatást. Ezért is változott a kötet alcíme a Székely Népköltési Gyűjtemény helyett Erdélyi néphagyományokra. Némely változtatásokra a későbbi kutatások alkalmazása is késztette. Ha a törzsanyagban nem is, de a jegyzetekben például a balladák címe után közölte a ma már nélkülözhetetlenné vált típuscímeket, továbbá figyelembe vette azt a nemzetközileg elfogadott szabályzatot, amelyet 1966-ban a folklórkutatók alakítottak ki a freiburgi értekezleten az egységes összehasonlító vizsgálódás érdekében is. Olosz Katalin a második kötetről elmondott általános megjegyzéseken kívül megkereste az eredeti szöveget, elfogadható szempontokat próbált kialakítani a különböző írásmódok egységesítéséhez, kijavította a már nyomtatásban megjelent eltérő közlések szövegét, összehasonlította a hagyatékból előkerült írásmódokkal. Pontosan megjelölte a forrásokat, helyreigazította a versszakok írásmódját, tisztázta, ki, hol, mikor közölt az eredetitől akár egy szóval is eltérő szöveget vagy másként írt hangot. Olosz Katalin így zárja a második kötetet: „Százötven év történetének végére értünk. A könyv, amelynek másfél századdal ezelőtt kellett volna megjelennie, megszületőben (egészítsük ki: megszületett). Láttán-olvastán azonban egyik szemünk sír, a másik nevet. Örvendünk annak, hogy sikerült végre összehoznunk a Vadrózsák második kötetét. Örvendünk annak, hogy nyomára akadtunk a Kriza-hagyaték eddig lappangó darabjainak, s hogy általuk tisztázni tudtunk olyan problémákat, amelyeket több mint egy évszázada görget maga előtt a szaktudomány.” E siker közös örömünk, Olosz Katalint mindezért köszöntjük, és köszönjük, amit e kötet megjelentetéséért tett. Sajnálkozik viszont azon, hogy a „Kriza-hagyaték feltárása körül bőven van még tennivaló”, hisz nem minden kéziratnak sikerült nyomára akadni.
A harmadik kötetért
Kriza János az első kötet nyomdai munkálatainak megkezdését követően arról írt Gyulai Pálnak, hogy rövidesen második kötetre is szükség lesz, de a mesék „egy harmadik kötetre maradnának fenn”. Ezt a tervét, igényét a későbbiekben is megismételte. Most pedig Olosz Katalin a második kötet záró soraiban arról ír: „egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a második kötetbe a mesék megint csak nem fértek be, szükség lesz egy harmadik kötetre is, melynek gondolatát egyébként maga Kriza is felvetette. Bízunk abban, hogy valóra válik Kriza János legmerészebb álma: napvilágot lát a Vadrózsák harmadik kötete is – és nem újabb másfél évszázad múltával!”
KRIZA JÁNOS: VADRÓZSÁK, Erdélyi néphagyományok. Második kötet. Kriza János és gyűjtői körének szétszórt hagyatékát összegyűjtötte, szerkesztette, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi Olosz Katalin. A Kriza János Néprajzi Társaság kiadása, Kolozsvár, 2013.
Albert Ernő
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. július 5.

Magyar tanítóképzés a PKE-n
Nagyvárad
Lehet jelentkezni a Partiumi Keresztény Egyetem óvodai és elemi oktatás pedagógiája szakára, mely a tavalyi évben indult. A részletekről az érintett személyek nyilatkoztak honlapunknak.
Bartha Krisztina, a PKE tanszéki koordonátora az Erdély Online-nak arról számolt be, hogy az óvodai és elemi oktatás pedagógiája szak a 2012/2013-as tanévben indult a Partiumi Keresztény Egyetemen azzal a céllal, hogy visszaállítsák azt a hagyományos tanító képzést Nagyváradon, mely évtizedeken keresztül igen magas színvonalon zajlott. Emellett azt is szerették volna, hogy egy teljesen magyar nyelvű képzés induljon el, úgy a módszertant, mint a szaktantárgyak oktatását illetően, jól képzett tanárok segítségével. A most zárult első év a bizonyítéka annak, hogy ez meg is valósult. Nagyon nagy érdeklődést mutatkozott a tanítóképző képzés iránt, s ezt a „hagyományt” folytatni akarják. A következő tanévre 35 helyet hirdettek meg, melyből 18 tandíjmentes, a többi nyilván tandíjas. Szerinte a tandíjaik eléggé alacsonyak, összehasonlítva a többi egyetemmel, akár nagyváradi, akár más erdélyi felsőfokú tanintézményekkel. Évi 300 euróról van szó, emellett pedig nagyon jó ösztöndíj hálózatot működtetnek, érdemösztöndíjban részesül a legjobb hallgató az évfolyamon, illetve van tanulmányi és szociális ösztöndíjuk is. Azoknak a hallgatóknak pedig, akik más településekről érkeznek, az Arany János kollégiumban kínálnak szállás lehetőséget, amihez napi egy étkezés is társul. Az étkezdét természetesen a többi diák is használhatja, abban az esetben például, ha sok órájuk van egy nap, és nincs idejük hazamenni, vagy máshol ebédelni.
Az alapképzés 3 éves, óvó- és tanító(nő) diplomát lehet szerezni vele. Olyan tantárgyakat oktatnak például, mint általános pedagógia, pszichológia, nevelés lélektan, didaktika, különböző módszertanok, illetve van egy nagyon jó gyakorlati része is a képzésnek. Minden félévben a diákok elmennek óvodákba és iskolákba, ahol már több éve gyakorló óvó néniktől, tanító néniktől elsajátították a gyakorlati jellegű készségeket. Van néhány állandó tanárjuk, akik főállásban dolgoznak a PKE ezen szakán, illetve olyanok is, akik szintén az egyetemen oktatnak, de más szakokról bedolgoznak, valamint néhány vendégelőadó is tanít Debrecenből és Nyíregyházáról. Fontosnak tartják a tehetséggondozást, jelezték a diákszervezetnek: szeretnék, hogy a szakuk a Tudományos Diákköri Konferencián is részt vehessen. Az egyetem akkreditált, a szaknak pedig rendelkezik a szükséges működési engedélyekkel, tehát a végzős hallgatók államilag elismert diplomát szereznek.
Kis közösség
Arra a kérdésünkre, hogy egy idén érettségizett fiatal miért választaná például ezt a szakot, Bordás Andrea adjunktus azt felelte: a PKE nem egy nagy egyetem, ahol elvész a diák, hanem szinte egyénenként foglalkoznak mindenkivel, más szóval megvannak a kis közösségek előnyei. Vannak Erasmus-kapcsolataik, és sok közös programot szerveznek. Karácsonykor bensőséges hangulatban megajándékozták egymást, de volt könyvbemutató is, Schneider N. Antal és szerzőtársai kötetét ismertették egy érdekes beszélgetés keretében. A legnagyobb szabású programjuk talán a Mesekavalkád volt, mely a Diáknapok keretében zajlott, és ahová egy egész osztályt meghívtak, és első éves hallgatóik a gyakorlatban is tényleg kipróbálhatták magukat. A diákok emellett megnézhetik, hogy hogyan zajlik egy-egy óra, a másodévtől kezdve tanítanak is, és rengeteg olyan tevékenységben is részt vehetnek, mely iskolán kívül zajlik. Versenyeken szerepelnek, ellátogatnak játszóházakba, ahol megtanulhatják ők is, hogyan kell a gyermekekkel bánni. Közben pedig megismerkednek pedagógusokkal, mely a jövőjük szempontjából azért lehet hasznos, mert a munkahelyeiken könnyebben beilleszkednek majd. Miután elvégzik az egyetemet, a tapasztalat azt mutatja, hogy valamilyen állás mindenkinek jut, még ha rögtön nem is Váradon egy végleges poszt. Ha más nem, akkor helyettesítő, mert az óvónők és tanítónők elég gyakran mennek szülési szabadságra…
Ciucur Losonczi Antonius
Erdon.ro

2013. július 12.

Csíkszentkirálytól a Tatroson át Degettesig
„A moldvai csángók kultúrájának és nyelvének történeti, nyelvi asszimilációs folyamatainak leghitelesebb, szintetikus látásmódú kutatója és hírvivője” – ez áll az Arany János Kiemelkedő Tudományos Teljesítmény díj indoklásában, amelyet Tánczos Vilmos néprajzkutató, egyetemi docens nemrégiben vett át a Magyar Tudományos Akadémia elnökétől. A Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék oktatójával nem csak csángókról, hanem elhivatottságról, az első fényképezőgépről, Csíkszeredáról, „kutató” és „adatközlő” emberi kapcsolatáról is beszélgettünk.
– Ma már létezik kifejezetten néprajz szak, ám ön még magyar–orosz szakon végzett. Mikor fordult a figyelme a népi kultúra felé?
– Azt tartom, hogy az ember lehetőleg olyasmivel foglalkozzon, amibe belenevelődött vagy amihez köze van. Sokszor elmondom a hallgatóknak is, hogy Mikszáth Kálmánból akkor lett sikeres író, amikor a saját szülőföldjével kezdett foglalkozni, vagy Tamási Áron akkor írt igazán jól, amikor itthon élt, Erdélyben. Én falusi, paraszti környezetből származom, és ez számomra meghatározó. Mióta az eszemet tudom, foglalkoztatott a székely falu és annak átalakulása. Szülőfalumban a fafaragó kör vezetője, a falumúzeum szervezője, Csiszér Imre tanító bácsi hívta fel a figyelmemet először arra, hogy a paraszti világ nem lenézendő, hanem megőrzendő. Aztán a csíkszeredai Mikó-várban működő múzeum idős igazgatója, János Pali bácsi magyarázta lelkesen a kiállítási anyagot, és bizonyította, hogy a paraszti kultúra érték. Középiskolás korom másik nagy revelációja a táncházmozgalom elindulása volt: teljesen új attitűddel szembesített. A mai Márton Áron Gimnázium dísztermének ajtaján egyszer csak plakát jelent meg, rajta: „Másként akar szórakozni?” Így, magázó formában, és ez azt jelentette, hogy vége sulibulinak, diszkónak, jött helyébe a táncház. A mozgalom résztvevői – köztük a létrejövő Barozda együttes – újfajta magatartást honosítottak meg. Fontosnak tartották a hiteles- és a műfolklór közötti különbséget, lényegesnek tekintették az autentikus világgal való élő kapcsolatot. Addig a kisváros lenézte a falut, velünk diákokkal is igyekeztek elfelejtetni tájszólásunkat, viseletünket. A város a polgári hagyományokat preferálta, érdekes módon azonban Csíkszeredának nem sikerült asszimilálnia a falut, sőt épp fordítva történt: olyan mérvű volt a faluról való beözönlés, hogy a falu asszimilálta a várost. Csíkszereda jó értelemben véve elfalusiasodott, kapott valamit a falutól.
– Mikor ment először gyűjteni?
– Talán tizenegyedikes lehettem, amikor láttam, hogy a táncházasok falura járnak. A nagynéném egy tarisznyára ültette meg a tyúkot, rovásírásos jel volt rajta. Kivettem a tarisznyát a tyúk alól, megmostam, és azzal kezdtem Csíkszeredába iskolába járni, abban hordtam a könyveimet, és azzal mentem Gyimesbe gyűjteni. Gyűjteni? Jártunk Gyimesbe, mert illett abba a környezetbe járni, de sem magnetofonom, sem fényképezőgépem nem volt. Figyeltem, és leírtam mindenféle dalt. Az első magnómat az egyetemi ösztöndíjamból spóroltam össze, az első fényképezőgépemet, egy Smenát pedig egy Erdélybe látogató dunántúli lánytól kaptam ajándékba.
– A kilencvenes évek elejéig Gyergyóditróban, majd Tusnádfürdőn tevékenykedett magyartanárként. Azért megmaradt kutatónak is?
– Abban az időszakban én elsősorban tanárnak tartottam magam, s bár továbbra is jártam Moldvába gyűjteni, mindenekelőtt a tanári feladataimmal foglalkoztam. Nem tudtam megcsinálni, amit sok más kollégám igen, hogy ingázás közben is Max Webert és Mircea Eliadét olvassak. Annyira megérintett a gyerekek problémája, az egész pedagógiai tevékenység, hogy képtelen voltam kilépni belőle. Nem tudtam úgy „tudomanyizálni”, hogy osztályfőnökként azt kellett látnom, az egyik gyerek homloka gyöngyözik az éhségtől, miközben a másik tízóraiját nézi, vagy úgy, hogy a milíciára kellett mennem megtudni, hogy a gyereket miért vitték el az osztályomból.
– 1992 óta viszont a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatója. Hogyan változtak a prioritások?
– Szakmai munkám három pillérre helyeződött: egyrészt tanítani kellett, másrészt kutatni a doktori disszertációmhoz, harmadrészt tudományos írásokat kellett megjelentetnem. Tulajdonképpen úgy érzem, a mai napig rendjén van ez a három pillér, és egyre jobban érzem magam az egyetemistákkal, a 18-25 év közöttiekkel. A gyerekeim korosztályához tartoznak, ezért kicsit úgy is tekintem őket. Látom a problémáikat, jobban, mint húsz évvel korábban. Semmivel sem könnyebb a sorsuk, mint a miénk volt. Mások a problémáik, de a helyzetük a bizonytalanságérzet miatt nehéz. Nehéz úgy jövőt építeni, hogy minden változik, semmi biztos nincsen. Mai napig szeretem az életem didaktikai részét, és a terepet is nagyon kedvelem, mert valahogy a véremben van ez a nomád szemlélet. Mindenfele nagyon szeretek „tekeregni”, mindegy, hogy Moldvában vagy Párizsban, csak „szimatolhassak”. És mindenhol nagyszerű emberekkel lehet találkozni – ez egyben a terepmunka jó értelemben vett „rákfenéje” is. Az utak során teremtődő kapcsolatokat mind karban kellene tartani, időnként találkozni kellene, legalább leveleket, e-mailt írni, jelezni, de ez néha egyszerűen túl sok, nincs idő rá.
– Moldvában archaikus népi imákat gyűjtött számos alkalommal. Hogyan lehet ezt a személyes műfajt kutatni?
– Az archaikus vagy akár a liturgikus imaszövegek nem annyira bensőségesek, mivel a hagyományos ember vallásossága eltér a modern emberétől. Utóbbi magánügynek tekinti Istenhez való viszonyát, a hagyományos ember számára viszont a hit nyilvános megvallása szinte kötelesség. Moldvában volt olyan, hogy a család együtt, térden állva imádkozott, én ott voltam, de nem zavartatták magukat. Bár az imádság egyrészt belső ügy is, mert olyan is volt sokszor, hogy sírva fakadt valaki imamondás közben, mert azt mondta, hogy ezt az imát „mámókámtól” vagy „tátikámtól” tanulta, és szeretettel emlékezett a nagyszülőjére. A nyilvánossághoz való viszony viszont teljesen más az olyan hagyományos társadalmakban, mint amilyen a moldvai is. A hagyományos ember inkább megosztja örömét, fájdalmát a falu társadalmával, de akár egy kívülről érkezett emberrel is. Nagyobb a bizalom, mint a modern ember esetében.
– Hogyan lehet ezt a bizalmat megfelelően kezelni?
– Mikor az ember odamegy a magnetofonjával vagy kamerájával, személyes viszonyokat kell teremteni, és később is ennek megfelelően kell viselkedni. Ezt a magyarországiak például viszonylag nehezen értik meg. Ha engem valaki megtisztelt azzal, hogy elmondta nekem a gondját, baját, netán szállást adott, megetetett, megitatott, akkor fontos, hogy következő alkalommal ismét megkeressem vagy legalább az úton megismerjem, vagy ha fényképet ígértem neki, akkor el is vigyem. Azt nem lehet csinálni, hogy valaki ma adatközlőm, holnap meg nem köszönök neki az utcán. Ha meg sem ismerem, joggal érezheti úgy, hogy csak kihasználja ez a modern világ, utána ő is elfordul, bezárkózik. Ördögi kör, és sajnos rossz irányba megy e tekintetben az erdélyi társadalom is.
– Sokszor találkozott hasonlóval?
– Sajnos igen. A kilencvenes évek legelején például egész Erdélyről szóló filmet forgattunk, a tizenegy tagú stáb munkáját szakértőként segítettem Csíkban, Gyimesben és Kászonban. Akkor kezdett sugározni a Duna Televízió, és a Székelyföldön akkora volt a lelkesedés, hogy mindent megtettek volna az emberek a stábért. A budapestiek el is voltak képedve, mondván, hogy odaát utálják őket, itt meg kürtőskalácsot sütnek nekik és töltik a pálinkát. Mondtam, ne búsuljanak, tíz év múlva itt is utálni fogják a filmeseket. Így is lett. Egész más most megjelenni kamerával Erdélyben vagy Moldvában, mint húsz évvel ezelőtt, az emberek már félnek a kamerától, mivel visszaéltek a bizalmukkal.
– Manapság nehezebb kapcsolatot teremteni?
– Régen sztereotípiák működtek arról, hogy ki a néprajzos, és mit akar: jön, énekeltet minket, szép viseletben le akar fényképezni, le akarja a házunkat rajzolni, mert az milyen szép. Ez a romantikus kép általános volt Erdélyben a kutatóról, akitől azt várták, hogy megörökítse őket. Ez működött, és ha azt mondtam valakinek, hogy az imára vagy dalaira vagyok kíváncsi, akkor ő elmondta, elénekelte. Az utóbbi időben viszont nehezebb a kutató dolga: ma meg kell magyarázni, mit miért csinálok, hová kerül az anyag, ki miért kap pénzt. Persze a diktatúrában is voltak akadályok: nem lehetett például valakinél csak úgy aludni. Amikor legelőször mentem Moldvába, Kallós Zoli bácsi adatközlőihez mentem: pontosan le volt nekem rajzolva, hogy hol laknak a faluban, hogy ne kelljen senkitől semmit kérdeznem. Tudtam, hogy ott kapok szállást.
– Van olyan magyarok lakta moldvai település, ahol még nem járt?
– Nincs. A számítógépemen falvanként csoportosítom a gyűjtött anyagokat: minden csángó faluból van hangfelvételem és fényképem, erre büszke is vagyok. Az igazán nagy élményeket nem az olyan ismertebb falvak, mint Klézse, Pusztina vagy Lészped jelentették nekem, hanem azok, amelyekről alig tudott valaki. Például egyszer drótkötélen kellett átmennem a Tatroson Degettesre, mert a hidat elvitte a víz. A faluban a középső és idős generáció még tudott magyarul, nagyon szép archaikus népi imádságokat vettem itt fel, miközben csak kevesen tudják, hogy létezik ilyen magyar település. Vagy Bruszturósza Kökényes nevű falurészében kiültettem egy idős bácsit a padra, leültem mellé a magnóval, és beszélgettünk a faluról meg a katonaélményeiről. Körénk gyűlt a háza népe, gyermekei, unokái, és csapkodták a kezüket előttünk, mert nem is tudták, hogy az öreg milyen nyelven beszél. Nekem ezek nagy élmények voltak. Az északi csángó Jugánban Gerka Mária néni az utolsó, aki a falu sajátos, egyedi nyelvjárását beszéli, és akinek 1932-ben maga Lükő Gábor udvarolt. Nála ötször-hatszor is voltam, de valahányszor jöttem el tőle, mindig imbolygott a kezem a kilincsen, hogy vajon mindent megkérdeztem-e tőle, amit kellett.
Tánczos Vilmos
Néprajzkutató, egyetemi előadótanár, 1959. október 21-én született Csíkszentkirályon. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar–orosz szakán végezte, szakmai pályáját magyartanárként kezdte. 1992-től a kolozsvári BBTE bölcsészkarának munkatársa. Doktori disszertációját 1999-ben védte meg Moldvai csángó archaikus népi imádságok. Archetipikus szimbolizáció és élettér címmel. 2000–2003 között a Sapientia Alapítvány kurátora és elnökhelyettese volt, két éven át a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem megbízott rektorhelyettesi tisztségét töltötte be, 2000–2004 között a Sapientia Alapítvány Tudományos Tanácsának elnökeként tevékenykedett. Kutatási területei a népi vallásosság témaköréhez kapcsolódnak, azon belül is főként az archaikus népi imádságok, a moldvai csángók népi vallásossága, a folklór szimbólumai, a csíksomlyói búcsú vallási néprajza. Számos önálló kötet és tanulmány szerzője, több kiadvány szerkesztőjeként működött közre.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2013. július 18.

Üresen maradnak az iskolapadok?
A pályatervezés hiányával és a sok bukóval, kimaradóval magyarázzák a szakemberek, hogy a kilencedik osztályos helyek jelentős hányada üresen maradt a magyar iskolákban.
A segesvári Eliade Eliade főgimnáziumba még 17 magyar diákot várnak
A számítógépes sorsolás kedden lezárult első szakaszának eredményei szerint sok tanintézetben egész osztályok kerülhetnek veszélybe, miután az induláshoz szükséges minimális, 15 fős létszámot sem sikerült biztosítani. Bihar megyében például több magyar osztályban sincs még meg a minimális létszám, nemcsak szakiskolák, gimnáziumok is diákhiánnyal küszködnek.
Amint Kéry Hajnal főtanfelügyelő-helyettestől megtudtuk, a nagyváradi Szent László Római Katolikus Gimnáziumban például egyelőre úgy tűnik, nem tudják elindítani a harmadik közgazdasági szakot, a nagyszalontai Arany János Főgimnáziumban pedig a filológia osztályban hiányos a létszám. A megyeszékhely Andrei Şaguna Iskolacsoportjában a magyar nyelvű esztétika szak elindítását fenyegeti veszély, míg a borsi Tamási Áron Mezőgazdasági és Ipari Iskolaközpontban épp az egyik fő szak, a mezőgazdaság iránt nincs kereslet.
A kevés jelentkező főleg annak tudható be, hogy a kilencedik osztályba való beiskolázási tervet az elmúlt tanév nyolcadik osztályosainak létszáma alapján alakították ki, csakhogy a tanulók közül többen megbuktak vagy egyszerűen nem jelentek meg a képességfelmérőn – magyarázta Kéry. Bihar megyében 143 magyar gyermek van hasonló helyzetben, akik sikeres pótvizsga esetén a beiratkozás harmadik szakaszában betölthetik a megmaradt szabad helyeket. Érdeklődésünkre elmondta, vannak olyan magyar fiatalok, akik az általános iskola után román nyelven folytatják tanulmányaikat, az erre vonatkozó statisztikát azonban még nem készítették el.
A főtanfelügyelő-helyettes jelezte, amennyiben a beiskolázás lezárása után is maradnak 15-ös létszám alatti osztályok, úgy azok csak külön minisztériumi engedéllyel műkődhetnek, de megoldást jelenthet az összevont osztályok indítása is. Különböző profil esetén ezt például úgy kell elképzelni, hogy az azonos tantárgyakat közösen oktatják majd a diákoknak, és csak a szaktantárgyakat tanulják külön. Kéry leszögezte, minderről majd az érintett diákok szüleivel is egyeztetnek, és közös megoldást találnak a helyzetre. Érdeklődésünkre azt is elmondta, hogy amennyiben az idén nem tudják elindítani egyik vagy másik magyar osztályt, az a következő tanévben nem befolyásolja a kisebbségi oktatást, hiszen az osztálystruktúrákat ismételten a nyolcadik osztályosok létszáma alapján alakítják majd ki.
Szórványban nagyobb a baj
Több magyar osztály indulását fenyegeti veszély Kolozs megyében is, az adatok azonban nem véglegesek, hiszen ötven gyerek pótvizsgázik ősszel, akikkel egy-egy osztályban még feltelhet a létszám – tudtuk meg Péter Tünde Kolozs megyei tanfelügyelő-helyettestől. Elmondta, Kolozsváron egy osztály van veszélyben, de gondok vannak Désen, Tordán, Szamosújváron és Válaszúton is. Utóbbi településen 24 hely maradt betöltetlenül a 29-ből, a kolozsvári Transilvania Szakközépiskolában 15, a dési Andrei Mureşanu Gimnáziumba 12, a szamosújvári Ana Ipătescu Gimnáziumba 18 magyar diák jelentkezését várják.
Bánffyhunyadon a helyi szakközépiskola turizmus profilú osztályának kérdéses az elindítása, miután 19 hely betöltetlen maradt, de a Jósika Miklós Gimnáziumba is várnak még jelentkezőket, mezőgazdasági szakon például 19 hely maradt üresen. Péter Tünde elmondta, bár az 50 pótvizsgázó diák beiskolázásával javul majd a helyzet, így sem tudják valamenynyi osztályt elindítani.
Több helyen került veszélybe a magyar oktatás Maros megyében is, ahol 259 magyar tannyelvű hely maradt betöltetlenül. „Az alacsony létszám miatt több magyar osztály léte is veszélybe került, mivel tizenöt fő alatt a törvény értelmében nem lehet osztályt fenntartani. Ez Marosvásárhelyen is gond, megszűnhet a magyar kilencedik osztály a faipari líceumban, de még nagyobb a veszély a szórványvidéken, például Szászrégenben és Segesváron, ahol a kevés jelentkező miatt, ha megszűnnek a magyar tannyelvű osztályok, nincs ahová áthelyezni a diákokat" – nyilatkozta Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes. A minisztérium felvételi honlapján közzétett adatok szerint a segesvári Mircea Eliade Főgimnázium matematika-informatika osztályába 17 hely maradt betöltetlen, akárcsak a szovátai Domokos Kázmér társadalomtudományok profilú osztályában.
Nem számoltak a bukókkal
Hargita megyében mintegy 600 hely maradt üresen az első beiskolázási szakasz lezárultával, jóval több, mint az előző években – jelentette ki tegnap Bartolf Hedvig. A főtanfelügyelő szerint ez többek között azzal magyarázható, hogy az osztályokat eredetileg 28 fősre tervezték, a szaktárca azonban utólag 29-re módosította a létszámot.
Az első szakasz lezárultával elsősorban a szakiskolákban és vidéken maradtak betöltetlen helyek, a székelyudvarhelyi Bányai János Szakközépiskola bőr- és textilipari osztályában 23, a gyergyószentmiklósi Fogarassy Mihály Szakközépiskola mechanika osztályában 25, a szentegyházi Gábor Áron Gimnázium természettudományi osztályában 20 üres hely maradt. 23 helyet kell betölteni a székelykeresztúri Zelyk Domokos Szakközépiskola fafeldolgozó osztályában, 36-ot a csíkszeredai Székely Károly Szakközépiskola mechanika osztályában, 31-et a csíkdánfalvi Petőfi Sándor Szakközépiskola mezőgazdasági osztályában, 18-at a gyimesfelsőloki Árpádházi Szent Erzsébet Gimnázium természettudomány osztályában. Hargita megyében 2876 diák fejezte be a nyolcadik osztályt, míg 270-en megbuktak.
A bukók és az iskolát elhagyók miatt nem sikerült megvalósítani a beiskolázási tervet Kovászna megyében, jelentette ki Keresztély Irma Kovászna megyei főtanfelügyelő. Mint lapunknak elmondta, tavaly 1980 diák kezdte el a 8. osztályt, azonban közülük csupán mintegy 1500 iratkozott be felvételire, a többi megbukott, vagy abbahagyta tanulmányait.
„Tizenkét osztálynyi gyereknek nem volt jogosultsága beiratkozni 9. osztályba" – jelentette ki a Krónikának Keresztély Irma, rámutatva, amennyiben a nyolcadikosok számát veszik alapul, akárcsak a beiskolázási tervnél, akkor csupán a diákok 75 százaléka jutott be 9. osztályba, azonban ha a képességvizsgán átmentek arányát nézzük, 90 százalékukat sikerült beiskolázni. A főtanfelügyelő rámutatott, az említett okok miatt egyetlen évben sem sikerült száz százalékban megvalósítani a beiskolázási tervet, tavaly például két osztályt nem sikerült elindítani a tervezettből, és idén valószínűleg nagyobb lesz ez a szám. Rámutatott, a gimnáziumokban a művészeti és felekezeti osztályokban van hiány, míg a szakközépiskolák, szakiskolák esetében tömegesen maradtak távol a nyolcadikot végzettek.
Kérdésünkre Kerestély Irma arra is kitért, hogy a távolmaradás okai között szerepelhet az is, hogy Romániában a pályaválasztás felmérése még gyerekcipőben jár, egyelőre csak kísérletek vannak rá. Bár Kovászna megyében évente kétszer megpróbálják felmérni, hogy a hetedikes-nyolcadikos diákok milyen szakirányt választanának, ezt teljes mértékben még nem sikerült megvalósítani. Mint mondta, a tapasztalatok alapján nő az igény az elméleti oktatás, illetve csökken a szakiskolák iránt, utóbbi ugyanis nem tudja azt nyújtani, amit elvárnak tőle. Rámutatott, a törvény szerint az iskoláknak csak akkreditált szakokat szabad indítani, melyek esetében képzett oktatókkal rendelkeznek, emiatt megtörténhet, hogy nem találkozik a munkapiaci kínálat és kereslet.
Király: fel kell mérni a közösség igényét
A kínálat és kereslet közötti eltérésben látja az okot Király András oktatási államtitkár is, akit elmondása szerint meglepett, hogy az erdélyi magyar iskolák „diákok nélkül maradtak". „Nem tudom mivel magyarázni, hogy az iskolák számításai ennyire ne találkozzék a gyerekek-szülők igényeivel" – nyilatkozta a Krónikának az illetékes, aki szerint alaposan ki kell elemezni a helyzetet. Az államtitkár azon reményének adott hangot, hogy a második és harmadik beiskolázási szakaszt követően javul a helyzet, ráadásul, mint rámutatott, a kisebbségi oktatás esetében a minisztérium 15 fő alatti osztályokat is jóváhagyhat, amire az elmúlt években számtalan példa volt már.
Király András azonban úgy vélte, a jelenlegi helyzet szerint egyértelműen hiba van a rendszerben, „a hivatalos elképzelés nem találkozott a közösségi elképzeléssel". Rámutatott, érdekes módon épp a szórványban bizonyult példaértékűnek a beiskolázás, ami elmondása szerint a magyar közösségre nehezedő nagyobb nyomással is magyarázható. Példaként Arad megyét említette, ahol a megyeszékhelyen található Csíki Gergely Főgimnáziumban úgy tűnik, megtelik a tervezett négy kilencedik osztály. Hunyad megyében, a dévai Téglás Gábor Iskolaközpontban is jó a helyzet, de Temes megyében sincsenek gondok, mesélte az államtitkár, aki szerint ez azzal magyarázható, hogy kisebb magyar közösség esetén jobban fel lehet mérni az igényeket. Úgy vélte, a jelenlegi helyzet is azt bizonyítja, hogy a teljes magyar közösségnek, pedagógusoknak, szülőknek, civil szervezeteknek és politikai pártoknak, érdekvédelmi szervezeteknek közösen kell részt venniük a magyar oktatás alakításában. Krónika
Létrejött a külhoni oktatási tanács
Külhoni Magyar Oktatási Tanács (KMOT) segíti majd a határon túli magyarok anyanyelvi oktatását – az erről szóló kormányhatározat a Magyar Közlöny keddi számában jelent meg. A KMOT-ot azért hozták létre, hogy segítse a határon túli magyarság anyanyelvű iskolahálózatának és intézményrendszerének építését, megerősítését és megtartását. Ezzel hozzájárul ahhoz, hogy az intézmények integrálódjanak az egyetemes magyar oktatási rendszerbe, az egységes Kárpát-medencei oktatási térbe. Az új szakmai tanácsadó testület a köznevelési államtitkárt és az általa irányított szervezeti egységeket segíti a külhoniakat érintő ügyekben. Javaslattevő, előkészítő, valamint véleményező és értékelő feladatokat is végez majd. Részt vesz továbbá a határon túli anyanyelvű képzés stratégiájának kialakításában is.
100 ezer tankönyv Szászéktól
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) közreműködésével a Nemzeti Munkaügyi Hivatal (NMH) mintegy 100 ezer tankönyve jut el a határon túli, magyar nyelven oktató szak- és felnőttképzési intézményekbe. Szász Jenő, az NSKI elnöke közölte: a tavaly létrehozott kutatóintézet kiemelt feladata, hogy erősítse a Kárpát-medencei szemléletet, ezért az NSKI több minisztériummal is szakpolitikai partnerségi megállapodásra törekszik. Elmondta, hogy a tankönyvek a 2013/2014-es tanévben jutnak el Erdélybe, a Felvidékre, Kárpátaljára és a Délvidékre.
Krónika (Kolozsvár)

2013. szeptember 19.

Évadnyitó az aradi Tóth Árpád Irodalmi Körben
Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör szeptember 17-én, kedden délután tartotta évadnyitó ülését a megyei könyvtár Concordia termében.
A rendezvény első részében Kiss Anna és Hevesi József kellemes őszi hangulatot teremtettek Arany János és Petőfi Sándor költeményeivel, majd Kölcsey Ferencre emlékeztek a költő halálának 175. évfordulója alkalmából.
Dr. Brauch Magda tanár, irodalomkritikus részletesen ismertette a reformkort, a népek nemzetté válásának korát, a magyarság öntudatra ébredésének időszakát. Bemutatta a klasszicizmus ellenhatásaként jelentkező romantikát s az irányzat különféle megnyilvánulásait a festészetben, zenében, irodalomban. Megismerhettük a romantika óriásait a világirodalomban és a magyar költészetben, majd Kölcsey Ferenc életművének részletes bemutatása következett. Elhangzott néhány kitűnő verse (Vanitatum vanitas, A Szabadsághoz, Rebellis-vers, Emléklapra), s néhány rövid részlet prózai írásaiból (Nemzeti hagyományok, Parainesis Kölcsey Kálmánhoz) Katona Béla, Lovász Miklós, Czernák Ferenc, Kolumbán Zsolt és Hevesi József előadásában.
A rendezvény végén Czernák Ferenc olvasott fel részletet Illyés Gyula Kölcsey Hymnusáról szóló tanulmányából, majd a Hymnus előadása zárta a műsort.
Szeretetvendégség és baráti beszélgetés tette teljessé a jó hangulatú irodalmi délutánt.
Regéczy Szabina Perle
Nyugati Jelen (Arad)

2013. szeptember 28.

Szatmári ünnep rokonokkal és vitéz lélekkel
Alapításának 60. évfordulóját ünnepli a 2013–2014-es évadban a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata. Az ünnepi rendezvényekre október 4. és 6. között kerül sor, több mint 20 esztendő után ismét fellép a városban a budapesti Nemzeti Színház társulata is.
Noha az erdélyi magyar nyelvű színjátszás kezdeteit joggal Kolozsvárhoz és Kótsy-Patkó Jánoshoz kötik, Szatmárnémeti is jelentős hagyományokkal rendelkezik e téren. 1790-ben már vándorkomédiások szórakoztatták Szatmár nagyérdemű közönségét. Igaz, egy csűrben léptek fel, de fél évszázad sem telt el, és kőszínházat építtetett a város elöljárósága. Nem volt ez akármilyen fegyvertény, hiszen Kolozsváron és Pesten kívül nem igazán létezett színházépület magyar nyelvterületen. Igazgatói között megtaláljuk Szigligeti Edét, sőt rövid és félresikerült vándorszínészi pályafutása alatt még Arany János is játszott benne.
Szatmáron kezdte pályafutását a Nemzeti későbbi üdvöskéje, Petőfi Sándor jegyese, Prielle Kornélia, és Szigligetinek köszönhetően a teátrum repertoárjában egyre több magyar alkotás kapott helyet.
121 évvel ezelőtt készült el a színháznak jelenleg is otthont adó, a maga idején igencsak korszerűnek számító épület. 1892 január 14-én avatták fel, a díszelőadáson Kömley Gyula társulata lépett fel, s ők vették birtokba a színházat. Az új épület deszkáin az elkövetkező években a kor legnagyobbjai is megfordultak, mint Beregi Oszkár és Márkus Emília, de a Nemzeti Színház művészei többször is felléptek a szatmári színpadon, 1913-ban pedig Jászai Mari a Stuart Máriát játszotta itt. Az első világháborúban is folyamatosan működött a színház, a tragédia a második világégésben következett be: az épületet bombatalálat érte, a színház működésképtelenné vált.
Az újraindulás az erdélyi magyar színjátszás egyik legérdekesebb fejezete: az 1953-ban végzett színésznövendékek – Harag György vezetésével – testületileg Nagybányára mentek színházat alapítani. Mivel az ottani körülmények igencsak mostohának bizonyultak, 1956-ban átköltöztek Szatmárra. Egy évre rá hivatalosan is megalakult a Szatmárnémeti Állami Magyar Színház, 1968-ban pedig létrejött a színház román tagozata is. A magyar és a román társulatok külön ünneplik az intézmény alapításának évfordulóját: a román tagozat az 1968-as dátumot, míg a magyar az 1953-as (még nagybányai) színházalapítást veszi alapul.
Az idei, 60. évforduló megünneplésére október 4. és 6. között kerül sor. Az ünnepség nyitóeseményeként a Harag György Társulat a Rokonok című előadást október 4-én az Északi Színház Nagytermében mutatja be. Móricz Zsigmond örök-klasszikusát Babarczy László Kossuth- és Jászai-díjas rendező viszi színre a szatmári társulat színészeinek közreműködésével.
A kerek évforduló alkalmából több mint két évtized után ismét Szatmáron lép fel a budapesti Nemzeti Színház. A Vitéz lélek című Tamási Áron-darabból készült, Vidnyánszky Attila által rendezett előadást október 5-én láthatja a nagyérdemű, az előadásban fellép többek között Reviczky Gábor, Mécs Károly, Trill Zsolt, Martinovics Dorina és Varga József. A rendezőasszisztensi feladatokat Herpai Rita látja el, az előadás dramaturgja Szász Zsolt, díszlettervező Olekszandr Bilozub, jelmeztervező Balla Ildikó, zeneszerző Könczei Árpád.
A Vitéz lélek című színdarab a „komoly játék” műfaji megjelölést viseli magán, a színdarab alapvetően különbözik Tamási novellájától. Nemcsak azért, mert a főhőst átkeresztelte a szerző, hanem mert a színműben, amely már a második világháború idején született, az eredeti szamaras történet jelképisége már egészen más üzenetet hordoz. Míg a novellában az első világháborút megjárt frontharcos, Demeter Gábor alapélménye az, hogy lehetetlen visszatérnie oda, ahonnan elindult, Balla Péter története a visszatérés és az újrakezdés drámája. Annak az elbeszélése ez, hogy – Pilinszky szavaival élve – miként fogadja vissza „az ősi rend” a háború után hazatérőt. A maga korában Tamási ezzel a „programmal”, mely kardcsörtetés helyett arra buzdít, hogy „műveljük meg kertjeinket”, korántsem aratott osztatlan sikert. Alapállása akkor naivnak tűnt a kortársak szemében, de a történelem nagyon hamar bebizonyította, hogy a 20. század igazi katasztrófája a „kis világok” pusztulása, a hagyományos közösségek felszámolása lett, elég, ha csak a Ceausescu-féle falurombolásra gondolunk – olvasható a darabról a nemzeti színház hivatalos internetes oldalán.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2013. október 4.

Semjén Zsolt: a Sapientia egyetem a megmaradás fundamentuma és szimbóluma –
A magyar megmaradás fundamentumának és szimbólumának nevezte Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet az intézmény új, kolozsvári épületének avatóünnepségén. Semjén Zsolt a magyarság megőrzését, kimunkálását és felmutatását kiemelt feladatnak nevezte. „Ez az a gazdagság, amit csak mi magyarok adhatunk az emberiségnek. Ezért kell a magyar egyetem, a magyar oktatás" – jelentette ki a miniszterelnök-helyettes.
A miniszterelnök-helyettes keresztény megközelítéssel mind a kozmopolitizmust, mind a sovinizmust antropológiai tévedésként mutatta be. Úgy vélte, kinek-kinek nemcsak a családja, a rokonai, a szomszédjai felé vannak „állapotbeli kötelezettségei", hanem a nemzete felé is, és az „égi hazához is hűtlen, aki a földi haza sorskérdései elől dezertál".
Elmondta, amiként csak az oroszság adhatta a világirodalomnak Dosztojevszkijt, és csak a németség adhatta a világ zenekultúrájának Wagnert, ugyanúgy csak a magyarság adhatta Arany Jánost, Ady Endrét vagy Bolyai Jánost.
Semjén Zsolt a magyar nyelv zsenialitásának tulajdonította, hogy a magyarság számarányán felül adott Nobel-díjas tudósokat. Ezért rendkívül fontosnak tartotta, hogy magyar nyelven folyjon a magyar fiatalok oktatása. Mint elmondta, ez a tudomány érdekét is szolgálja, hiszen a magyar nyelvű gondolkozás olyan távlatokat nyit, amelyek más nyelveken nem látszanak.
Az egyetemépítés nemzetpolitikai fontosságára is kitért beszédében a miniszterelnök-helyettes. Kijelentette, óriási szerep hárul az intézményre a közösséget képviselni tudó értelmiség kinevelésében. Úgy vélekedett, a magyar állam értelme és célja, hogy a magyar nemzet fennmaradjon és az emberek életminősége javuljon. A nemzet megmaradásához azonban mind a magyarországi magyarság, mind az elszakított nemzetrészek és a diaszpóra magyarsága fennmaradását szükségesnek tartotta.
„Az erdélyi magyarság legyen biztos abban, hogy számíthat Magyarországra, a magyar kormányra, és mi is számítunk önökre" – fogalmazott Semjén Zsolt. Az egyetem szenátusa Bocskai-díjban részesítette az egyetem két korábbi rektorát, Tonk Sándort és Szilágyi Pált. Tonk Sándor posztumusz kapta meg az elismerést, amelyet korábban Orbán Viktornak és Németh Zsoltnak is megítéltek.
Az egyetemépület ünnepélyes átadásán Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára, Répás Zsuzsanna, a nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár és Lévai Anikó, Orbán Viktor felesége is részt vett. A felavatott épületet az erdélyi történelmi magyar egyházak vezetői áldották meg.
A magyarországi vendégeket Emil Boc és Horváth Anna, Kolozsvár polgármestere és alpolgármestere fogadta a repülőtéren.
A magyar állami támogatással felépített 5000 négyzetméteres hasznos területű kolozsvári egyetemépület mintegy ötmillió euróba (1,5 milliárd forintba) került.
MTI
Erdély.ma

2013. október 18.

A „székelyföldi elkülönülési kísérlet” ürügyén... (Válaszféle a Magyari Nándoroknak)
Szeretnék tisztelettel tekinteni a romániai magyar szellemi elitre, a tudományos ranglétrán legmagasabbra jutott – hadd nevezzem így őket – szuperkoponyáinkra. Szeretném tisztelni őket azért, hogy szellemi képességüket a nemzet szolgálatába állítják.
Sajnos, többükkel ezt nem tehetem. Legutóbb Salat Leventével sajtóvitáztam, hangot adván ama véleményemnek, hogy okos érvelésével a „másik oldal” malmára hajtja a vizet, hogy ne mondjam úgy: odaátra és ellenünk „dolgozik”. Hogy semmiről sem sikerült meggyőznöm, egy azóta megjelent újabb írásával támasztja alá. Vele újra felvenni a csatabárdot nem akarom, mert nem lehet célom, hogy arra ingereljem, tovább rontsa – amennyiben képes erre – autonómiaesélyeinket. Mert ha csak egy embert is meggyőz arról, hogy értelmetlenség a kisebbségi sorsban élő magyarság megmaradásának pillanatnyilag egyetlen biztosítékáért, az autonómiáért küzdeni, bizony rontja. S én hiszek abban, hogy minden ember számít, minden magyar felelős minden magyarért. Igen, de most itt a másik „elitünk”, ama ranglétra másik jelessége: Magyari Nándor László. Mekkora segítség lenne, ha az ő tudása szövetséges tudás, szellemi ereje szövetséges erő lenne. De sajnos nem az. Hallgatom a bukaresti rádió október elsejei magyar adásában, miként nevezi autonómiáért való busójárásnak a készülő székelyföldi tüntetést (Magyari Nándor Busójárás autonómiáért írása blogján, a systemcritic.blogspot.ro honlapon jelent meg – szerk. megj). Az idő átlépésének egy képtelen „összevetése” jut eszembe: ha Hunyadi Jánosnak Magyari Nándor lett volna szellemi tanácsadója, nem született volna nándorfehérvári győzelem. Mert nándorfehérvári győzelmek csak a lehetetlen megkísértésével „jöhetnek össze”. Ő pedig okos racionalitásával, okoskodó bölcsességével, a gúnytól sem visszarettenő fölényességével úgymond „tisztán látja”, hogy nekünk, „rommagyaroknak” (micsoda kettős értelmű, akár gúnyosan, akár fájdalmasan is értelmezhető szócsinálmány!) semmi esélyünk az autonómiára. És: magát az autonómiáért való áhítozásunkat is eleve helyteleníti és szükségtelennek látja, mert az (barátjától és eszmetársától, Salat Leventétől kölcsönzött kifejezéssel) „megkésett projekt”. Sőt, kártékony is – ez már az ő gondolata, mert „székelyföldi elkülönülési kísérlet (disszimiláció)” (kiemelések tőlem – G. J.), mely „a román döntéshozók ellenállásától függetlenül is, szinte teljességgel esélytelen. A székelyföldi területi autonómia ilyen körülmények között való propagálása üresjárat, politikai homokozóba való tematizálása és elfedése a valódi projekteknek.” (Magas szellemre vall már az is, ahogy az autonómiát „tematizálja” mint nem „valódi projektet”.) És azt sem tudja eldönteni őurasága, „a kívül maradt rommagyarok hogyan fognak viszonyulni a székelyekhez, és megfordítva”, ha az utóbbiak netán kiharcolják/kiharcolnák az autonómiát. Nem éri fel ésszel, hogy az egész nemzetrésznek (a „rommagyarságnak”) nem ártalmas az, ha bármelyik rész megerősödik. Abszurd logikával rombolja, zavarítja a fogalmakat. Merthogy: „a területi autonómia esetén (az autonómia vagy területi lehet, és akkor nem elsősorban etnikai, vagy etnokulturális, és akkor nem területi)” – fejtegeti. Meg zavarosságokat „olvas bele” a magyarországi politizálásba. „Azok a kultúrnemzeti (transzlokális) identitások is problematikusak, melyek a magyarságot, autonómia ide vagy oda, a többi magyar közösséghez és mindenekelőtt a magyarországi »nemzettársakhoz« kapcsolják. Vagy senki nem veszi észre, hogy a magyar kormány, amikor a nemzeti integrálást (NER) a Kárpát-medencei magyarságra alapozza, akkor kihátrál a területi autonómiatörekvések mögül?” – süti ki zagyván és logikailag értelmetlenül. Mindent összekuszál, csak hogy „világossá tegye”: semmi esélyünk az autonómiára, és hogy a székelyek nagy menetelése „előrehozott politikai busójárás”, mely „csak arra való, hogy egyes vezérek újra megmártózhassanak a tömeg éljenzésében fölösleges zászlólengetés és vitézkedések, fogadkozások közepette, operettszínpad kulisszái között (nem kétlem, tele lesz a határ »hagyományőrző, alkoholbűzös mézeskalács huszárral«, ahogy kell)”. Szerinte tudomásul kell vennünk, hogy mi, „rommagyarok” csak kisebbség vagyunk így is és úgy is (hogy szülőföldünkön 80–85 százalékban élünk ma is, megfosztva mindentől, ami számunkra szent, hogy itt a legalacsonyabb az életszínvonal, s legmagasabb a munkanélküliség, ezek őuraságát hidegen hagyják). Hogy hitelesítse „megemészthetetlen katyvasz”-át, s előrevetítse a kudarcot, nem retten vissza a ferdítésektől sem. „Az eddigi legnépesebbnek kikiáltott rommagyar vonulásokon/gyűléseken mintegy 25 000–30 000 személy vehetett részt (még a legmagasabb licitek szerint is).” (Hát a marosvásárhelyi 1990. február 10-i gyertyás-könyves felvonulás nem történt meg?) És azt is állítja, hogy: „(Láthattuk a méreteiben sokkal nagyobb katalán megmozdulást, és azt is, hogy nem történt látványos előrelépés az ottani autonómia ügyében).” (Vajon?) Tovább idézhetném e félrecsúszott elme zagyvaságait, rosszindulatú ferdítéseit s egészében azt a fullánkló gúnyolódást, mely azok felé özönlik, akik szeretik ezt a földet, s megpróbálják a lehetetlent is vagy a pillanatnyilag lehetetlennek tetsző parányi kis esélyét annak, hogy megalázó helyzetünkön javítani tudjunk. Minden ember magánvéleményét illesse tisztelet. Magyari Nándor László egyetemi adjunktus a Babeş–Bolyain nemzedékek szellemi adjusztálója. Tisztelettel kérném, villantson fel előttük ásatag, de máig megdöntött alternatívákat is, mondjuk bolyais szellemben: „Tudod, az erő micsoda? Akarat, mely előbb vagy utóbb borostyánt arat”, vagy: „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.”, vagy: „Mi dolgunk a világon? Küzdeni, erőnk szerint a legnemesbekért” – mondom Arany Jánossal, Deák Ferenccel és Madáchcsal. Én nekik hiszek, nem a Magyari Nándor-féle jelenkori eminenseinknek.
Gazda József
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. október 25.

Király László kapta az Arany János-díjat
Király László költő, író kapta meg idén az Arany János-díjat a Magyar Írószövetség Arany János Alapítványától.
Ezt közölte a szervezet az MTI-vel. Az idén hetven esztendős Király László kolozsvári költői, írói munkásságának elismeréséért vehette át a díjat Budapesten az alapítvány kuratóriumi elnökétől, Oláh Jánostól. A díjazottat Szakolczay Lajos irodalomtörténész, kritikus méltatta. Király László mindmáig legnagyobb visszhangot kiváltó műve, az 1972-ben megjelent Kék farkasok című regény epikai formában megírt nemzedéki számvetés, a közelmúlt történelmének, az ötvenes-hatvanas évek erdélyi magyar falujának s a városnak leírása – emlékeztetett a közlemény. Az írónak idén jelent meg az Orpheusz Kiadó gondozásában a Készülődés Pazsgába című legújabb verseskötete, de hetvenedik születésnapja alkalmából a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó is készül egy átfogó versválogatással. Az Arany János-díjat korábban mások mellett Hornyik Miklós, Szörényi László, Jánosi Zoltán, Kiss Benedek, Vári Fábián László, Ferenczes István, Jámborné Balog Tünde, Oláh János és Szakolczay Lajos vehette át. A díjazottak egy Arany Jánosról mintázott kisplasztikát kapnak, Kő Pál Kossuth-díjas szobrászművész alkotását. A Magyar Írószövetség 1989-es közgyűlése döntött úgy, hogy alapítványt hoz létre a magyar irodalom értékeinek védelmére, gondozására. Az Arany János Alapítványt 1990 tavaszán jegyezték be. A szervezet 1995-ös közgyűlése határozott az Arany János-díj adományozásáról. A pénzjutalommal járó elismerést minden évben az 1956-os forradalom ünnepnapján, október 23-án adják át.
Krónika (Kolozsvár)

lapozás: 1-30 ... 271-300 | 301-330 | 331-360 ... 631-647




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék