udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
388
találat
lapozás: 1-30 ... 271-300 | 301-330 | 331-360 | 361-388
Névmutató:
Bogdán László
2011. november 29.
A Domokos Géza Egyesület megalakulására
Péntek délután a Kovászna megyei önkormányzat üléstermében ünnepélyes külsőségek között alakult meg a Domokos Géza Egyesület.
Egyed Péter filozófus – aki az áldatlan nyolcvanas években a Kriterion Kiadónál a néhai Domokos Géza közeli munkatársa volt – a Székelyföld folyóirat decemberi számában megjelenő esszéjéből olvasott fel figyelemre méltó részleteket, megvilágítandó az életút kényes kérdéseit. Az elemző esszé, amint címe is beígéri, a művelődéspolitikusról és az országos politikusról szól, érdekes adalékokkal járulva hozzá az ünnepelt szellemi portréjához. Az írópolitikus fia, Domokos Péter jelentette be az egyesület megalakulását. Kijelentette, hogy "A Domokos Géza Egyesület vállalt célkitűzése elsősorban a névadó szellemi hagyatékának, értékrendszerének és elveinek ismertetése, fejlesztése, illetve ápolása, a kulturális és humanista értékek ösztönzése, a művelődési sokszínűség, a nemzeti önazonosság megőrzése és ápolása mellett a nemzetiségek, nemzetek közötti párbeszéd, a különböző kultúrák párbeszédének, egymás gazdagításának, kölcsönhatásának támogatása és bátorítása. Kiemelt szerepet tulajdonít az egyesület a tehetséges fiataloknak..." Mindezen nemes célkitűzésekhez csak gratulálni lehet. Egyelőre konkrét programokról, arról, hogy a valóban a Névadó szellemiségéhez méltó elképzeléseket, programokat az egyesület hogyan, milyen formában szeretné megvalósítani, nem esett szó. De ami késik, vélhetőleg nem múlik.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2012. január 7.
Bogdán László új könyve
Nagyívű vállalkozásba kezdett Bogdán László A kintrekedtek című regényfolyammal – Tatjána, avagy kifelé a férfikor nyarából (2008), A vörös körben (2010), A két boldog fénygombolyag (2011) –, mely 1400 oldal terjedelemben trilógiának indult, de a harmadik kötetben a cselekményszálak egy nagyon izgalmas ponton abbamaradnak, ez a szöveg folytatását teszi szükségessé.
Akárcsak a posztmodern prózairodalom olyan jeles képviselői, mint Umberto Eco vagy Milorad Pavic, Bogdán olyan szöveglabirintust szerkeszt, melyben több olvasói réteg is megtalálja a maga számára kedves tartalmat.
A kisebbségi magyar irodalmakban tipikusnak tételezhető mágikus realista, szövevényes cselekményű, konkrét kisebbségi léthelyzetre utaló művet kap az olvasó, a kalandos történetek kedvelői valamelyik populáris műfajba tartozónak vélhetik: utazási regényként, kalandregényként, pikareszk-, sci-fi-, fantasy- vagy éppen detektívregényként értelmezhetik a szöveget, az erotikus témák kedvelői ugyanúgy megtalálják benne a maguk elvárása szerinti részeket, mint a transztextuális játékokat értékelő olvasók.
Bogdán úgy kíván megfelelni a kortárs (erdélyi) irodalmat érintő kihívásoknak, hogy tematizálja ezeket a kihívásokat. Így jelenik meg a felvetett témák között a művészet korábbi közösségformáló szerepének megszűnése olyan hősök, mint a kábítószercsempésszé váló, volt kiváló erdélyi magyar színész, Szabó Attila, vagy az alkalmi utcanőséget vállaló világhírű opera-énekesnő, Carla figurája révén. A regényciklus a pénz mindenható hatalmát és birtokosainak a totalitarizmusénál burkoltabb, de nem kevésbé veszélyes manipulációs technikáit fedi fel a hősök kalandos hajóútja kapcsán, akik a (részben Onassisról és Soros Györgyről mintázott) “filantróp olasz milliomos”, Eduardo de Sica és “halhatatlan” társai “szegénység elleni programjának” részeseiként, a Sirály nevű jachton hajókázva az adriai szigetvilágban, parapszichológiai kísérletek áldozataivá válnak.
A regények hősei többnyelvű értelmiségiek, akik idegen környezetben találják magukat, s ezért sokszor kérdéses: vajon milyen nyelven is beszélnek egymás között ezek a szereplők? Asztalos János ügyvéd legjobb barátai még bukaresti tanulóéveiből, nevük alapján román, szerb és német anyanyelvűek: Alex (esetleg csángóként) Szegeden telepedett le, Mirkó, aki “visszatért Jugóba” és Rolf, aki újra Bécsben él.
A férfi narrátorok (a bizonyos életrajzi vonatkozások tekintetében írói alteregónak tekinthető), Asztalos János és Szabó Attila erdélyi magyarok, szerelmeik, az orosz Tatjána (pesti egyetemi évei folytán), a székely történelemtanárnő, Anna, vagy “ikertestvére”, a román színésznő, Laura Chelaru Kellner pedig kettős identitásúak lévén, jól beszélnek magyarul. Ám nem tudni, Laura jelenlegi szerelme, Ahmed, az arab műgyűjtő üzletember érti-e, amikor a színész páros a Rómeó és Júlia egy jelenetének különböző magyar fordításait elemzi. Mint ahogy azt sem, hogy a hozzájuk csapódó olasz énekesnő, Eduardo kedvese, Carla milyen nyelven tesz nekik vallomást intim kalandjairól. Vendéglátóik, a “halhatatlanok” közül Eduardo és Vittorio olaszok, Kiseleff kapitány (a neve alapján) orosz, Diana amerikai, de halhatatlanságba vezető útja egy olasz kisvárosból indul. Az álmok, emlékek folyton megszakítják a történetszövést, így nem csupán a cselekmény veszíti el linearitását, a személyiség is töredezetté válik: az identitás a széttartó történetek, tudatos és tudattalan vágyak halmaza lesz.
Az identitás problémája a regényfolyam kulcskérdésévé nő: nem csupán a kísérleti nyúl helyzetébe belecsöppent értelmiségieknek kell minduntalan szembenézniük saját és mások múltjának tudatalattiba szorított traumáival, definiálniuk egyéni céljaikat, megtalálniuk a rájuk erőltetett kollektív rémálmok szorításából a kiutat, kideríteniük, hogy kik is a velük játszó “halhatatlanok”, maguk a titokzatos vendéglátók sem tudják önmagukról, hogy kik is ők valójában. A harmadik kötet, A két boldog fénygombolyag vége felé, amikorra Tatjánának sikerül megszerveznie a szökést, derül csak ki, hogy mielőtt felvették az évezredek alatt nem romló földi alakjukat, Eduardo és társai egy másik bolygón élő civilizációnak egy kozmikus összecsapásban alulmaradt képviselői voltak. A “halhatatlanoknak” csak azóta vannak emlékeik, mióta beleköltöztek egy-egy erőszakkal megölt ember testébe. Nekik is harcolniuk kell tehát saját identitásuk megtalálásáért, megőrzéséért, akárcsak azoknak az embereknek, akikkel unalmukban vagy rejtett célból pszichológiai kísérleteket folytatnak. A tér-idő koordináták egy része a rendszerváltás előtti és huszonegyedik század eleji Sepsiszentgyörgyre utal: Sugás-kert, Kripta nevű vendéglő stb. Az első kötet főszereplője, én-elbeszélő narrátora (a szerző életrajzára utaló biográfiai tényekkel felruházott), Asztalos János ügyvéd Bukarestben tanult, de egy vidéki kisvárosból, Bronz Béla szobra elől stoppolva indul Szegeden, Bécsen át Velencébe, ahol megismeri szerelmét, Tatjánát, és csatlakozik Eduardo de Sica társaságához, hogy velük hajóutat tegyen a Földközi-tenger szigetvilágában.
A második kötet fő narrátora, Szabó Attila, a pályáját elhagyó színész szintén felismerhetően e kisvárosi keretek közül jár fel csempészútjaira Bukarestbe, s többször visszatér emlékeiben az öngyilkosságra kényszerített színész-mestere, akinek alakja – a szentgyörgyi olvasó számára evidens módon – a tragikus sorsú, a Securitate által halálba kergetett, vagy öngyilkosságnak álcázva kivégzett Visky Árpádot idézi. János elmeséli egy 1984-es emlékét, kihallgatását a Securitate tisztje által. A bejárt tér a hősök utazásával párhuzamosan fokozatosan tágul, az idő az álmok és paranormális úton előhívott emlékek révén a közelmúltra, de a “halhatatlanok” esetében kétezer évre (Caesar, Ovidius kora, vogul sámánok áldozati szertartása a medveünnepen), a szuggerált rémálmok alapján közelebbi és távolabbi múltra (őslények, dionüszoszi bacchanáliák, kísértethajók, középkori boszorkányégetés stb.) is kinyúlik. A második kötetben konkretizálódik a cselekmény jelene: a kerettörténet 2004 kora őszének három hete alatt játszódik. Ezer szövegoldal, különböző tér- és idősíkok váltogatása után a “reális időben” még mindig csak két hét telt el. Az első és második regényben is ismétlődik az ironikusan ábrázolt jelenetsor, hogy a hős Bukarest felé utazva szembesül román utastársainak agresszív, nacionalista indulataival. Pl. “Nem akarunk autonómiákat etnikai alapon! – villogott a hölgy. – Nem akarunk magyar konklávékat... – Talán enklávét akart mondani – helyesbítette a szigorú katona.” (Tatjána)
”– A magyarok vissza akarják venni Erdélyt. Soha nem is mondtak le, nem is mondanak le, és soha nem is fognak lemondani róla.
– Ugyan már, drága asszonyom – húzódok el, hiszen félő, hogy a hadonászó, teljesen begerjedő hölgy véletlenül kiszúrja a szemem, s akkor egy félszeművel több lesz.” (A vörös körben) Az irónia mellett ott az önirónia is, a félszemű magyar esetleg Sütő Andrásra utalhat, akinek 1990. fekete márciusában Marosvásárhelyen a felbőszített román tömeg kiverte a fél szemét.
A magyarok is jól beilleszkednek a sötét képbe: a drogcsempész banda nemzetközi, ám az ismeretlen megbízók magyarul leveleznek a dílernek kiszemelt színésszel... Az ügyvéd János azért akar elválni feleségétől, mert kiderül: míg ő a politikai üldözötteket védte, a nő a Securitate besúgója lett. A kisebbségi volt célszemélyt lelkiismeret-furdalás nélkül bemártó, azt mégis fiaként szerető Badea ezredes figurája is arra figyelmeztet: kitörölhetetlen a romániai diktatúra világának jelenléte az erdélyi magyar szereplők tudatából.
A szövevényes történet mikrorétegének alaptézisei kitágíthatók és levetíthetők a makrorétegre is. (A hősnők majdnem vagy ténylegesen erőszakot szenvednek el: a hősök első szerelmei megszöknek a kommunista Romániából, vagy meg akarnak szökni, és közben mindketten balesetben meghalnak.) A nyílt vagy rejtett erőszak, és az ebből következő szabadulásvágy, szökés, menekülés a szövegfolyam alapmotívumai.
A harmadik kötetben részletes leírást kapunk a diktatúra Romániájában alkalmazott lehallgatási módszerekről, a Securitate által gerjesztett félelemről, az iskolában uralkodó terrorról. Ám nem csupán a Ceauşescu-féle Romániáról, hanem az átmenet nehézségei közt bukdácsoló egész Kelet-Közép-Európáról képet alkothatunk. Igazi kisebbségi művel állunk szemben, amelyikben a hely, nyelv és én közötti törések mind tematikusan, mind pedig – a beiktatott álmok, rémálmok, emlékek révén – a linearitás megszakításával, formailag is érzékeltetik egy posztkolonialista léthelyzet jellegzetességeit. A populáris műfajok beépített témái (szex, jeti, féregjáraton bejutó őslények, hajsza) eltakarják a regényfolyam eszmei vezérfonalát, ami nem más, mint a harc a személyiség integritásának, az önazonosságnak a megőrzéséért, a szabadságért. Ez pedig nagyon is egybecseng a transzszilván irodalom hagyományos értékrendszerével.
Tapodi Zsuzsa
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2012. január 20.
Erdélyi Himnusz-nap
Kölcsey Ferenc kéziratának tanúsága szerint 1823 január 22-én fejezte be a Himnusz megírását a költő. 1989 óta ezen a dátumon ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját. A jeles ünnepre ma már minden magyarlakta településen szerveznek kulturális eseményeket. Ezekből nyújtunk ízelítőt.
Sepsiszentgyörgy: kiadóbemutatkozás
Szombaton Sepsiszentgyörgyön 17 órától a Bod Péter megyei könyvtárban kezdődik a rendezvénysorozat a Magyar Könyvkiadás – Értékteremtő hivatás előadással, amelynek keretében a szegedi Lazi Könyvkiadó mutatkozik be. Az esten fellép Fekete Vince költő. A Tamási Áron színházban szombaton délután öt órától Ránézek az életemre címmel, Kovács Levente marosvásárhelyi színházi rendező élettörténetét összefoglaló interjúkötet bemutatójára kerül sor. Kovács Leventével Bogdán László író beszélget, és színészek részleteket olvasnak fel a kötetből. Szintén szombaton 19 órától a sepsiszentgyörgyi színház nagytermében a Rétyi Fúvószenekar ad hangversenyt. Kézdivásárhely: fotótárlat nyílik
Vasárnap 12.15-kor a Vigadóban nyitják meg Kézdivásárhelyen a Varázsképek, Székelyföld című fotókiállítást, amit Csire Gabriella könyveinek bemutatója követ, 14.30-kor felolvasnak Fülöp István verseiből. A Vigadóban vasárnap 18 órakor az Osonó színházműhely mutatja be az Ahogyan a víz tükrözi az arcot című darabot, nó színházműhely lép színpadra.
Nagyvárad: a színészeké a szerep
A színtársulat Színház az iskolában, iskola a színházban nevű, középiskolásoknak szóló program adja az ünnepi rendezvények fénypontját a partiumi városban. A projekt lényege a fiatalok közelebb vonása a színházhoz és a magyar drámairodalom meghatározó műveihez – fogalmazott Szabó K. István, a Szigligeti Színház művészeti igazgatója. Ebben az évadban Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című költeményét dolgozzák fel a különböző iskolákban szerveződött diákcsoportok. A produkciót vasárnap, a Magyar Kultúra Gálaestjén mutatják be a diákok, amely során a Magyar Kultúráért díjak is átadásra kerülnek.
Szatmárnémeti: versmaraton
Szatmárnémetiben 24 órás versmondó-maratont szervez az RMDSZ Szatmár megyei szervezete. A helyi versbarátokat várják, hogy elszavalják-olvassák kedvenc verseiket. Szombat déltől vasárnap délig bárki betérhet a székházba, hogy pár percig a nagy nyilvánosság előtt hódoljon a magyar költészetnek, miközben egy csésze meleg teát vagy kávét, egy friss szendvicset is elfogyaszthat. Semmi megkötés nincs, csupán annyi, hogy az utolsó órában csak szatmári költő versét lehet szavalni.
Székelyudvarhely: kamarazene
A székelyudvarhelyi program Sas Péter: A heraldikus Köpeczy Sebestyén József élete és munkássága című kötet bemutatásával kezdődik a Haáz Rezső Múzeumban. A Művelődési Házban ugyanakkor a székelyudvarhelyi Cimbora Tanulók Házába járó gyermekek munkáiból nyílik kiállítás. Késő délután magyar kamarazene-koncertnek ad otthont a polgármesteri hivatal Szent István-terme.
Szombaton az udvarhelyszéki fúvószenekar koncertjére várják az érdeklődőket, repertoárjukon Kodály Zoltán művei szerepelnek. A napot az Udvarhely Táncműhely előadása, a Varázsének című folklórműsor zárja. Vasárnap délelőtt Egy évtized fényképlenyomatai címmel gyűjteményes kiállítás nyílik az Orbán Balázs szemével Udvarhelyszéken dokumentációs fotótábor anyagából. Az Udvarhelyszék Kultúrájáért díjak kiosztására vasárnap délután kerül sor.
Marosvásárhely: felolvasások
Irodalmi felolvasó-maratonnal és marosvásárhelyi írókkal ünnepel a Studium Alapítvány. A rendezvény szombat éjfélkor kezdődik és vasárnap éjfélig tart, a Gh. Avramescu (volt Rigó) utca 11. szám alatti Orvosi Szakkönyvtárban. A felolvasás a marosvásárhelyi szerzőkre összpontosít, bárki jelentkezhet rá, a felolvasnivalót pedig a szervezők biztosítják. A Vártemplomban szombaton 18 órától Hűvösvölgyi Ildikó bemutatja Reményik Sándor: Csendes csodák című estjét.
A Művészeti Egyetem Stúdió Színháza szintén szombaton új bemutatóval lép közönség elé: Pintér Béla és Darvas Benedek szerzőpáros Parasztopera című darabját, amelyet Porogi Dorka vitt színre. A Tompa Miklós Társulat Székely János Hugenották című drámájával tiszteleg a Magyar Kultúra Napja előtt. Kolozsvár: ökumenikus istentisztelet
A kolozsovári ünnepi rendezvény ökumenikus istentisztelettel kezdődik a lutheránus templomban szombaton 17 órától, majd Egyed Péter egyetemi tanár előadását hallgathatják meg Böhm Károly filozófusról. A kolozsvári színművészeti hallgatók előadásában Heltai Gáspár: Egy nemes emberről és az ördögről című darabot nézhetik meg.
Új Magyar Szó (Bukarest)2012. május 12.
Sylvester Lajosnak, az elágazó ösvények kertjébe
Drága Lajos, soha nem hittem volna, hogy az én tisztem lesz a búcsúztatásod. Mindég is ragaszkodtam hozzád, életemben megkülönböztetett helyet foglaltál el, pályám alakításában is tevékenyen részt vettél, hiszen a hatvanas évek végén úgyszólván az utcáról vettél fel a Népi Alkotások Házához, s innen kerültem egy idő után a Megyei Tükörhöz, s lettem újságíró.
Noha a köztünk lévő korkülönbség nem indokolta volna, egy idő után, amikor barátságunk bensőségesebbé vált, kétségtelenül egyfajta idősebb báty, túlozzunk (s miért is ne, hiszen túlzásaink is jellemeznek minket), apa szerepet is betöltöttél az életemben. Ismerve szívós természeted, nem hittem, hogy végül is a betegség lesz az erősebb, mintha a csodában reménykedtem volna.
Az elágazó ösvények kertjéből figyelsz, érzem a jelenléted, rakosgatom a könyveidet, az utóbbi időben mintha érezted volna, fogy az időd, egyre-másra jelentek meg újabb és újabb köteteid, bizonyítva, hogy mohó érdeklődésed a valóságunk iránt az évek múltával egyáltalán nem csökkent, sőt. Te mindig cselekvő ember voltál, nem gondoltad megváltoztathatatlannak a valóságot, s mindig is, bárhova is vetettek pályádon a hazai történelem tektonikus mozgásai vagy a diktatúra szeszélye, igyekeztél helytállni, s változtatni a megszokotton, kultúrpolitikusként is, színházigazgatóként, újságíróként és íróként is. Soha nem adtad fel, ha valamit, hát ezt aztán eltanulhattuk volna Tőled. Nem hittél a determinációban, ellenkezőleg, hittél a világ változtathatóságában és jobbításában. Igen, a könyveid is ezt a feladatot vállalták, dacosan vonzón, felejthetetlenül.
Az Ojtoz völgye a hadak útján vagy a sorsodra szimbolikusan rímelő című, Frigyre lépni a szülőfölddel szűkebb pátriánk zűrzavaros történetének fehér foltjaira koncentrálnak. Tanítanak is. Meg akarják ismertetni történelmünk félig ismert periódusait, hogy a Székelyföld történetének ne legyenek ismeretlen területei. Elbűvölő útikönyved is, a Szőttesünkben török minták, amint a cím is utal rá, törökországi útjaid kalandozásai élményeiből ihletődtek.
Életed egyik legfontosabb könyve a Háromszéki nekigyürkőzés, emléktöredékeket ad közzé az 1989–90-es rendszerváltás napjaiból. Hogyan is kezdődött az új világ, amelynek eljövetelében mindig is hittél, ha nem teljesen ilyennek gondoltad is, mint amilyenné válott az elsuhanó két évtizedben.
Nézegetem a könyveidet, drága Lajos, érzem, változatlanul érzem jelenlétedet. Ezentúl majd onnan, a másik világból figyelsz, s számon kérő tekinteted nem veszed le rólunk. Biztatsz, ne adjuk fel soha, bármilyen arcát is mutatja írásaink hőse, az ember, nekünk Hozzá kell hűségesek lennünk.
Legyen Neked könnyű a föld.
Bogdán László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2012. május 24.
A holnapi Helikon tegnapja
Pénteken nyomtatják a Helikon irodalmi folyóirat 600. számát.
Pénteken nyomtatják a Helikon irodalmi folyóirat 600. számát. A Kolozsváron havonta kétszer, húsz oldalon megjelenő lap, a romániai írószövetség magyar nyelvű folyóirata az irodalom mellett a kultúra más területeivel is foglalkozik, ugyanakkor sem tematika, sem szerzők tekintetében nem marad kizárólag országhatárokon belül. Karácsonyi Zsolt főszerkesztő-helyettes meglátása szerint az erdélyi irodalmi, kulturális folyóiratok táborai meglehetősen átjárhatók, a Látóban, a Székelyföldben, a Helikonban vagy akár az Irodalmi Jelenben is közölnek ugyanazok a szerzők: „Nincsenek zárt ajtók közöttünk. Nyitott tornácokon álldogálunk mindannyian, és természetes, hogy átszólunk egymásnak vagy átsétálunk egymáshoz egy pohárka borra” – érzékeltette a helyzetet az MTI-nek nyilatkozva. Emellett úgy vélte, a Helikon az átjárhatóság ellenére műhelyként is képes működni.
A kolozsvári irodalmi lap időszámítása 1989-cel kezdődik, de rokonságban áll a korábbi Utunkkal, a két világháború közötti Erdélyi Helikonnal és valamennyi korábbi kolozsvári irodalmi folyóirattal kétszáz évre visszamenően. A most megjelenő 600. lapszámot hétfőn Budapesten ünnepelték a Magyar Művészeti Akadémia szervezte Kolozsvár irodalmi műhelye című rendezvényen, ahol Szilágyi István főszerkesztő, valamint a folyóirat volt és jelenlegi szerkesztői (Király László, Karácsonyi Zsolt, Papp Attila Zsolt) és jeles szerzői (Bogdán László és Ferenczes István) bemutatták a Helikon múltját és jelenét, illetve felolvastak saját irodalmi alkotásaikból. Új Magyar Szó (Bukarest)2012. június 21.
Borcsa János új könyve
Dr. Borcsa János Értékkeresők – értékalkotók /Kriterion/ című kötete a II. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét alkalmából jelent meg, a Kolozsvár Társaság székházában Jakabffy Tamás szerkesztő és irodalomkritikus mutatta be.
A szerző újabb, immár nyolcadik kötete kritikákat, irodalmi portrékat és tanulmányokat tartalmaz huszadik századi és kortárs erdélyi magyar írókról. A háromszéki alkotók közül Boér Géza, Bogdán László, Fábián Ernő, Fekete Vince irodalmi munkásságával foglalkozik. (Iochom) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2012. július 5.
Egy korszak vége
Az államfő lemondatási eljárásával és a kiírandó népszavazással lassan véget ér a nyolc éve tartó, nyomasztó Băsescu-korszak, ugyanúgy, ahogy kezdődött: euforikusan és őrjöngésekkel tarkított tüntetésekkel, amelyek bármikor eszkalálódhatnak, és utcai csetepatékba torkollhatnak.
Ami Băsescut illeti, mondhatjuk, azt kapta, amit érdemelt. Az elmúlt évek alatt hihetetlenül szívós konspirációkkal kezébe kaparintotta a titkosszolgálatokat, a bíróságot, az Alkotmánybíróságot, és elhitte, hogy neki mindent szabad és mindent lehet. Gondoljunk feltündöklő arcára, amikor hallgatja legfőbb hívét, Elena Udreát, aki a következőket mondja nemes egyszerűséggel, önfeledten: „Suntem poporul lui Traian, poporul lui Traian Băsescu!” (Traian népe vagyunk, Traian Băsescu népe!) Hát ebből lett elege a hozzá természetében, módszereiben, gátlástalan politikai manőverezéseiben és áskálódásaiban olyannyira hasonlító, fiatal és ambiciózus Victor Pontának és körének. Ahhoz ugyanis, hogy valami más kezdődhessék Abszurdisztánban, először mindenáron meg kell szabadulni Băsescutól és híveitől. Nem írtuk, bandájától, noha írhattuk volna, hiszen az évek során az elnök köré felsorakozó klientúra fölöttébb kétes, alvilági elemekből (is) áll, akiknek minden erőfeszítése (elvégre „okos fiúk és lányok”) abban merül ki, hogy fejjék az államot, miközben a nép, Traian Băsescu népe a nyomor felé sodródik feltartóztathatatlanul.
Az államfő most őrjöng, vádaskodik, pedig ugyanolyanok léptek fel ellene, mint ő maga, és ugyanazokkal a „fegyverekkel” harcolnak ellene, amilyeneket ő maga is használt, legtöbbször minden alapot nélkülöző vádaskodásokkal. Elvégre immár maga az elnök jelentette ki hatalma csúcsán, nem is olyan régen, hogy a többség akarata a fontos, a kisebbségnek alá kell vetnie magát a többség akaratának. Hát most eljött a pillanat, amikor a többség ezt megteheti, s nincs egy szemernyi kétség sem bennünk, meg is teszi.
Hogy végül sikerül-e meneszteni az ambiciózus hajóskapitányt, kérdés, de az kétségtelen, hogy egy korszak a vége felé közeledik, s hosszú haldoklása példátlan szcénákat produkál, talán, hogy a román alattvaló – akiből oly nehezen lesz jogaiért kiálló, „felnőtt” állampolgár (ezt bizonyítja a huszonkét éve tartó román demokratúra is!) – ne unatkozzék a hosszú forró nyárban.
Bogdán László
3szek.ro
Erdély.ma2012. július 16.
Lehallgatások, magyarázkodások, becsület
Az elmúlt napok egymásra futó, egymást magyarázó, egymásnak ellentmondó eseményei mutatták, hogy mi is vár ránk a kánikula mellett Băsescu kampányában.
Az első hírek arról szólottak, hogy a korrupcióellenes ügyészség lehallgatott két ügyészt, akit hatalommal való üzérkedéssel vádoltak. Mielőtt közölték volna a lehallgatások jegyzőkönyveit, ahogyan azt Victor Ponta miniszterelnök követelte – akivel szintén beszéltek az ügyészek, és akinek szavait szintén rögzítették –, bizonyos lapokban már megjelentek azok. A kiszivárogtatás a Korrupcióellenes Ügyészség fő eszköze, a lehallgatások meg állandósultak. Mindenkit lehallgathatnak, és akiket kell, le is hallgatnak, mindez egy negatív utópia dermesztő világát idézi, s a szovjet kommunista diktatúra mindennapjaira emlékeztet. Az ügyészek lejáratása meg szeretné gátolni vélt kinevezésüket a Legfelsőbb Ügyészség és a Korrupcióellenes Ügyészég élére. Ezek vezetőinek, Laura Codruţa Kövesinek és Daniel Morarnak a megbízatása ugyanis lejárt. Az viszont, hogy Bălan ügyész miért fordult protekcióért Victor Pontához, még márciusban, amikor még nem volt miniszterelnök, több kérdést is felvet. Előre látta volna a jövőt?
Közben a miniszterelnök Brüsszelben magyarázta bizonyítványát, az unió csúcsvezetősége ugyanis az elmúlt napokban élesen bírálta Romániát a szocialista-liberális koalíció tisztogatásai és Băsescu elnök felfüggesztése miatt. Aztán maga az elnök is megszólalt, hivatalosan is elkezdve kampányát. Elmondta: nem a székéért, hanem az országáért harcol, a törvényességért, amit megteremtett, s az intézményekért, amelyek a jogállam alapjai, és veszélyben vannak. Az egymást leköröző lehallgatások önmagukban is bizonyítják: az intézmények nem függetlenek, magának a volt államfőnek állanak a szolgálatában, s valahogy mindég Băsescu ellenfeleinek köreiben lelik fel a korrupció rothadó posványát, melyben az elnök ellenségei tapicskolnak. Băsescu nem túl hosszú nyilatkozatában huszonöt-harmincszor említette a becsületet. Kedves, szép szokása szerint ismét megosztotta hős népét becsületesekre és nem becsületesekre. Azon az elnök jellemének és praktikáinak ismeretében nem csodálkozhatunk, hogy ő becsületes, hívei is azok, a harcos Monica Macovei volt igazságügyi miniszterrel az élen, ellenségei, a liberálisok, a szocialisták, a mogulok bértollnokai és tévékommentátorai viszont nem becsületesek. Nem kell Freudhoz vagy Junghoz folyamodnunk, nyilván azért beszél ennyit a becsületről a pozícióját veszélyeztetve látó Traian Băsescu, mert sóvárog utána. Mindenkinek mindég az hiányzik, aminek nincsen birtokában. A lehallgatások pedig folynak tovább, hiszen a Korrupcióellenes Ügyészég egyelőre még nem lett hűtlen a főnökhöz, s szorgalmasan gyűjtögeti a lejárató anyagot ellenfeleiről. Hogy ezek után milyen eredménnyel zárul majd a Băsescu további politikai karrierjét eldöntő népszavazás, nem tudni. Mindenre el lehetünk készülve ebben a kampányban, az egy jón kívül.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2012. július 25.
Ezredesek országa
A demokratikus úton, de hihetetlen gyorsasággal megbuktatott Băsescu-rendszer az ország gazdasági és politikai életét behálózó és átszövő korrupció ellen meghirdetett keresztesháborúval Abszurdisztánra szabadította a korrupciót.
De voltak a Băsescu nevével fémjelzett korszaknak egyéb, Caragiale szarkasztikus tollára méltó sajátosságai is, az egyik föltétlenül a magát szívesen államfőnek nevező elnök és legfelsőbb hadúr vonzódása katonai rangokhoz és előléptetésekhez.
Uralma évei alatt több tisztet léptetett elő tábornokká, mint elődei összesen, beleértve a királyt, s a kommunista diktátorokat: Dejt, Ceauşescut, vagy nagy elődjét, az „eredeti demokrácia” atyját, Ion Iliescut. Számottevően nőtt tehát a román tábornoki kar létszáma, ami békeidőben nem semmi, de az csak az utóbbi hetekben derült ki, hogy vélt vagy valós érdemekért Băsescu államfő szívesen ajándékozott katonai rangokat civileknek is, politikusoknak, sajtómunkásoknak, így akarván lojálissá tenni őket. Hihetetlen mértékben felduzzadt a román ezredesek létszáma, elmondható Kányádi Sándorral, hogy nemcsak Brazíliában van annyi ezredes, mint Romániában költő, hanem nálunk is, sőt, a botcsinálta ezredesek száma meg is haladja a Romániánál sokszorosan nagyobb brazíliai ezredesek létszámát.
Így lett ezredes az új kedvenc, a több mint két hónapig kormányfőként szolgáló és Băsescut kiszolgáló Mihai Răzvan Ungureanu. Hogy Monica Macoveit, a Ceauşescu-rendszer egykori ügyészét jutalmazták-e katonai ranggal, nem tudni, de a sajtómunkások közül a legújabban hevesen Băsescu-párti Robert Turcescu is ezredes lett, elérve a maximumot, amit Abszurdisztánban újságíró egyáltalán elérhet. Hogy az elnök másik híve, a tántoríthatatlan bértollnok és tévéguru Ion Cristoiu kapott-e katonai rangot, kérdéses, de őt legalábbis vezérezredessé kellett volna soron kívül előléptetni. De hagyjuk őt, koncentráljunk a kitűnő Turcescura, akinek délceg alakján valószínű jobban állna a hófehér tengerésztiszti díszegyenruha, de legjobb tudomásunk szerint Traian Băsescu, az egykori hajóskapitány azért mértéket tartott, és admirálisokat, ellentengernagyokat, hajóstiszteket egyelőre nem nevezett ki, és most már nem is fog, hiszen várhatja a népszavazást. Az ideiglenes államfőről, Crin Antonescuról sok minden elmondható, de az, hogy különösebben militáns lenne, hogy elbűvölnék a katonai rangok – nem. Így ő aligha fogja híveit – számuk akár égen a csillag, vagy fűszál a réten, s egyre nő – katonai rangokkal jutalmazni. Hogy azután mit szólnak az igazi katonák a civilek ezredesi rangjaihoz, elképzelhető. Rossz viccnek tartják. Mint ahogyan az is, s mutatja, milyen világot álmodott nekünk a fáradhatatlan Traian Băsescu. De elmúlik-e egyáltalán?
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2012. augusztus 7.
Mesterek és barátok
Olvastatókönyvnek nevezi Borcsa János új kötetét (Értékkeresők – értékalkotók. Kritikák, portrék, tanulmányok. Kriterion Könyvkiadó Kolozsvár, 2012.) Váry O. Péter a Háromszékben közölt recenziójában. (2012. június 30.)
Borcsa könyve első ciklusának a beszédes Mesterek címet adta. Akikről könyveik kapcsán ír (a közlés rendjében): Beke György, Cs. Gyimesi Éva, Fábián Ernő, Jancsik Pál, Kántor Lajos, Murvai Olga, Király László, Láng Gusztáv, Méliusz József, Molter Károly, Pomogáts Béla. A második a szintén sokatmondó Barátok címet viseli, benne az idejekorán eltávozott Boér Géza mellett olyan kortárs szerzőket „olvastat” Borcsa tanár úr, mint (ugyancsak a közlés rendjében) Bogdán László, Bölöni Domokos, Cseke Péter, Egyed Emese, Fekete Vince, Ferenczes István, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Nagy Attila, Tompa Andrea.
Mazsolázzunk ezekből a szövegekből! Cs. Gyimesi Éva Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába című könyve kapcsán ezt olvassuk: „Az állambiztonsági gépezetnek a működését, illetve a diktatúrának az egyes ember mindennapjaiban való jelenlétét szemléltetik a kötetben közölt állambiztonsági dokumentumok, s beilleszthetők azon történelmi források közé, amelyek a kommunizmus utolsó tíz-tizenöt évének társadalmi és nemzetiségi elnyomását, valamint az ellenállás különböző, egyéni és kollektív formáit tükrözik Romániában. A tudományt szolgálja ilyen tekintetben a Szem a láncban, de egyúttal erdélyi-romániai társadalmunk erkölcsi-szellemi megújulásához is hozzájárulhat, ahhoz a történelmi tisztánlátáshoz, amely esetleg megóvhat az új demokráciák és a globalizmus nem kevésbé súlyos provokációitól, mint amilyenek elé a letűnt totalitárius rendszerek állították az egyént és a közösségeket az utóbbi ötven-hatvan évben.” Fábián Ernőről megállapítja, hogy „már 1984-ben tisztázta a maga számára – amit nem sokkal később néhány neves írástudó társával meg is valósítanak –: a pártállami keretek és nyilvánosság helyett egy titkos, föld alatti fórumot és nyilvánosságot kell választania, hogy szabadon megnyilvánulhasson. Ez volt számára a Limes-kör 1985–1986-ban. ‘Egyszer s mindenkorra le kell számolni azzal az illúzióval – írta 1984-ben –, hogy egy monolitikus politikai rendszerben el lehet valamit érni érveléssel, a tények és a gondolkodás bizonyító erejével. Az utak elválnak egymástól. Választani kell az eszközlét és a szabad gondolkodás között. Ha valaki a szabad gondolkodást választja, ez a magatartásában, viselkedésében kell megnyilatkozzon, a példaadás erkölcsében.’ (78.) Egy tartalmas írástudói élet végső üzenetének is tekinthető az idézett naplóbejegyzés.” Ferenczes István költői szerepjátékáról ekként vélekedik a szerző: „…nemcsak Esteban Zazpi De Vascos Y Aitzgorri fiktív költő verseit alkotja meg, de hozzájuk egy életrajzot és szellemi portrét is felvázol a kötetet bevezető és záró részben (Prológus helyett, Epilógus helyett), valamint a versek egy részéhez kapcsolódó kommentárokban és lábjegyzetekben, s e létrehozott modell révén egy saját lehetséges pályaalakulást is meglebegtet, illetve szellemi kalandjait is szemlélteti, éppen kétszáz évvel korábbi időbe (1746 hősének feltételezett születési éve, ő maga pedig 1945-ben született) helyezve azt. Így, a koramodernségbe helyezett idegen és távoli költőben mutatja meg önmagát az utómodern kor egyik erdélyi magyar költője.” Király László írói munkásságát így mutatja be: „Az Akasztóhegy című kötet versei Király költői pályájának egy markáns vonulatát mutatják be, éspedig a tág értelemben vett szülőföld, azaz egy érzület, a hazával kapcsolatba hozható érzésvilág, valamint egy eszmekör ihlette és szülte versek sorozatán keresztül. Ez az érzület és eszmekör különben Király regényvilágában is jelen van, a Kék farkasok (1972) fiatal költő hőséből egy alkalommal például felkiáltásként szakad fel az érzés: ‘Uramisten, milyen nagy dolog, amikor otthon van az ember, vagy amikor hazatalál!’ Sőt, magának a helynek, az igazi otthonnak a részleteit is felvázolja a huszadik század közepére eső zaklatott gyermekkort felidéző hős: ‘Mert volt nekünk is rendes otthonunk – mondja –, távoli, messzeség vizén úszó otthon, nagy, tisztára sepert udvarral, diófás, szederbokros kerttel, szőlőleveles tornácú házzal, melynek tágas szobáiban egész esztendőn át árván, pókhálósan álltak a nehéz diófa bútorok. Volt otthonunk, ahova haza lehetett menni, de ahol két csodálatos öregember csak nyaranta örülhetett látogatásainknak. A nyár hazavitt, de az ősz elhozott mindig.’ A gyermekkornak ezek a helyszínei a tisztaságra és szépségre emlékeztetik a hőst, mivelhogy – elmélkedik – ‘ez a hely a legszebb, legzavartalanabb emlékek őrzője’, s újra találkozni azzal a hellyel kivételes alkalom a hős számára, hiszen a ‘legmélyebb nyomokat’ véste belé.” Markó Béla Tulajdonképpen minden című, 2009-es kötetének verseiről szólva a kritikus megállapítja, hogy azok nagy részének „nem eszmei az indítéka, hanem nagyon is konkrét-tapasztalati, érzelmi és élményszerű, viszont Markó ezekkel is általában az elvont gondolatiságot célozza meg. A látó szemnek vagy az értő értelemnek a kis dolgokban mutatkoznak meg a nagyok, az általános érvényűek, a konkrétból kiindulva könnyedén jut el az absztraktig, minthogy Markó elvonatkoztatás iránti érzéke és hajlama fokozott, de hasonlóképpen erénye az intenzív képi látásmód. Ugyanolyan könnyedén uralja a logikai ‘mutatványokat’ és konstrukciókat, mint az elemi dolgok és jelenségek plasztikus megragadását. Ennek is, annak is a szépségét érzékelteti a költő.”
Figyelmet érdemlő, hogy jóllehet Borcsa János munkássága korántsem szorítkozik az erdélyi irodalomra, nevét jól ismerik, munkásságát becsülik az anyaországban, hiszen a különböző irodalmi fórumokon rendszeresen jelentkezik kritikáival, tanulmányaival, könyveit értékelően jegyzi a szakma, ő maga elsősorban mégis a szülőföld olvasótáborát siet tájékoztatni, nekünk segít eligazodni – a gazdasági gondok ellenére is meglehetősen gazdag – könyvkínálatban. Az értékfelmutatás nemes feladatát tehát egyetlen pillanatra sem téveszti szem elől. Ezt mutatja az is, hogy a kötet huszonnégy írásából tizenkettő a Székelyföld című folyóiratban látott napvilágot, öt a sepsiszentgyörgyi Háromszék című napilapban, kettő-kettő a Kortárs, illetve a Bárka, egy-egy pedig a Forrás, az Irodalmi Jelen és a Korunk hasábjain jelent meg első közlésként. Az sem érdektelen, hogy viszonylag friss terméséből válogatott a szerző: csak egy-egy szöveg való 2005-ből, illetve 2007-ből, kettő 2008-ból, kettő 2009-ből, viszont hét-hét 2010-ből és 2011-ből, kettő pedig 2012-es keltezésű.
BÖLÖNI DOMOKOS
Szabadság (Kolozsvár)2012. augusztus 10.
Valóban, mi lesz velünk?
Ami jelenleg legszebb hazánkban történik, legriasztóbb rémálmainkat is felülmúlja. Miután bebizonyosodott, hogy a szocialista–liberális szövetség elkapkodta a hatalomátvételt, és egyszerre akartak mindent, nem számolva Băsescu elnök és pártja uniós kapcsolataival, bebizonyosodott, hogy az elmérgesedő és állandósuló politikai viták miatt a Ponta-kormány egyszerűen képtelen az ország vezetésével foglalkozni, állandóak a minisztercserék, hol összeférhetetlenség merül fel, hol pedig érthetetlen döntések születnek.
Az, ahogyan Marga professzort lapátra tették, pusztán azért, hogy az ambiciózus Corlăţean leányálma teljesülhessen, és átvehesse a román külügy irányítását, mutatja: a kormány kapkod. Ráadásul, mivel a végső döntés – maradhat-e Băsescu elnök, vagy nem – az alkotmánybíróságtól függ, bebizonyosodott az is, hogy a taláros testület képtelen dönteni, noha élvezi a Velencei Bizottság és az uniós biztos támogatását. Az uniós illetékeseknek elvileg igazuk van, egy jogállamban az alkotmánybíróság támadhatatlan, döntései megfellebbezhetetlenek. Elméletileg. Egy jogállamban. Csakhogy jogállam-e Románia, és alkotmánybírósága pártatlan-e? S itt már bárkinek komoly kételyei lehetnek, tekintettel arra, kik is a taláros testület tagjai, és hogyan jutottak oda... Mint annyiszor a fiatal román demokrácia története során, ismét megmutatkozott: a jogállam intézményei paraván szerepet töltenek be, magyarán képtelenek megfelelni feladataiknak. Teljesen világos, hogy miért. Politikai pártok jelölték őket, s ez meghatározza döntéseiket, elfogultságaikat. Ráadásul még mindig nem tudni Románia lakosságának pontos számát, következésképpen azt sem, hány szavazásra jogosult állampolgár van, noha ez dönthetné el a népszavazás végeredményét. A Ponta–Antonescu páros, már látható, hatalmas baklövést követett el, amikor uniós nyomásra elfogadta, hogy a népszavazást érvényességi küszöb mellett szervezzék, így beszélhet győzelemről Băsescu, akit hét és fél millióan leszavaztak, s aki minden legitimitását elveszítve akár vissza is térhet a Cotroceni-palotába. És bosszúja, ez már jól látszik, szörnyű lesz.
Itt tartunk jelenleg, a politikusok felelőtlenül nyilatkoznak, szidalmazzák egymást, nem mérve fel, hogy nyilatkozataik milyen hatást gyakorolnak a pénzpiacokra, a lej pedig, bár egy-két napja erősödött, elemzők szerint tovább gyengülhet. Vígan megyünk széjjelfelé.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2012. szeptember 10.
A 8. Gyergyószárhegyi Írótalálkozó állásfoglalása
A marosvásárhelyi Látó és Vatra folyóiratok ügyében
Mi, a 8. Gyergyószárhegyi Írótalálkozó résztvevői megdöbbenéssel értesültünk a marosvásárhelyi Vatra és Látó szépirodalmi folyóiratok létét fenyegető önkényes határozattervezetről, amelyet a Maros Megyei Tanács elnöke jegyzett. A még érvényben lévő határozattervezet értelmében fölszámolódna a két nagy múltú kulturális folyóirat önálló, jogi státusa, autonómiája, ami tulajdonképpen a két lap ellehetetlenítését és végső soron megszüntetését jelentené. Jelen nyilatkozattal kiállunk a Vatra és a Látó folyóiratok autonómiájának és önálló, jelenlegi jogi státusának megtartása mellett, és tiltakozunk a Maros Megyei Tanács bármilyen hasonló, bármikor elrendelhető, jövőbeli intézkedése és a lapok bármilyen jellegű, gazdasági vagy adminisztratív érvekkel álcázott, ám hatalmilag diktált beolvasztása ellen.
Gyergyószárhegy, 2012. szeptember 7.
A 8. Gyergyószárhegyi Írótalálkozó résztvevői:
Ács Margit, B. Nagy Veronika, Balázs K. Attila, Balla Zsófia, Báthori Csaba, Bogdán László, Borsodi L. László, Dénes László, Dézsi Zoltán, Egyed Péter, Elek Tibor, Farkas Wellmann Éva, Fekete Vince, Füzi László, Füzi Péter, Gálfalvi György, Gálfalvi Zsolt, Karácsonyi Zsolt, Kántor Lajos, Kozma Mária, Láng Gusztáv, Lövétei Lázár László, Lőrincz György, Molnár Vilmos, Nagy Attila, Papp-Zakor Ilka, Pomogáts Béla, Pomogáts Béláné, Potozky László, Sántha Attila, Szakács István Péter, Tőzsér József, Vofkori Mária, Zsidó Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)2012. szeptember 22.
Az irodalomtörténet-írásról (Megjegyzések a VIII. gyergyószárhegyi írótábor vitáiról)
(Előzmények) Az erdélyi magyar írók – Zöld Lajos, a képzőművész-alkotótáborok lelkes animátora kezdeményezésére – 1980-ban találkozhattak először Gyergyószárhegyen a kolostorban, megbeszélendő élet és irodalom akkoriban Romániában igen-igen komplikálódó problémáit. A folytatásra 1990-ben került sor, de csak a harmadik szárhegyi találkozón döntöttek úgy a résztvevők, hogy ezentúl rendszeressé teszik az összejöveteleket.
Az első három szárhegyi találkozó dokumentumai, Szekértábor a Szármány hegyén. Gyergyószárhegyi találkozók, 1980–1990–2000 címmel 2008-ban jelentek meg. A negyedik találkozóra Hargitafürdőn a Sportszállóban került sor, öt év szünet következett, 2006 óta kétévente Egyed Péter és Fekete Vince, valamint a gyergyószárhegyi alkotóközpont vezetője, Kassay Péter szervezésében rendszeresen sor kerül a találkozókra. A 2001 és 2010 közt sorra kerülő írótalálkozók első kiadásai Kortárs magyar irodalom (2001–2010) címmel jelentek meg 2011-ben Egyed Péter szerkesztésében. Mindezt azért említettük fel, mert a két kötet ismeretében bárki fogalmat alkothat arról, hogy kik, mikor és hogyan viszonyultak a találkozók centrumában álló témákhoz, a kortárs magyar irodalom problémáihoz.
(Pomogáts Béla irodalomtörténete) Idén Pomogáts Béla eddig a Pallas-Akadémiánál több kötetben megjelenő, de még nem befejezett nagyméretű művéről, a Magyar irodalom Erdélyben című irodalomtörténetről folyt a vita. Először a szerző, Pomogáts Béla beszélt Erdélyhez fűződő több évtizedes, bensőséges kapcsolatáról, irodalomtörténészként, kritikusként, esszéíróként, antológiák összeállítójaként több mint negyven kötetet jelentetett meg az erdélyi irodalomról, irodalomtörténetének tehát vannak fontos előzményei. Az 1968-ban megjelenő (azóta újra kiadott) Kuncz Aladár-kismonográfia nyitotta a sort, majd a transzilvanizmus kezdte érdekelni. Irodalomtörténetének ihletői és előzményei közé sorolta Kántor–Láng irodalomtörténetét (Romániai magyar irodalom 1944–1970). Nem volt véletlen tehát, hogy a vitát épp a két idézett szerző, Kántor Lajos és Láng Gusztáv előadásai nyitották meg. Kántor az irodalomtörténet és általában az irodalomtörténet-írás egyik legnagyobb, legmegkerülhetetlenebb problémájának a kiegyenlítődési szándékot tartja, az állandó méricskéléseket, ahol értékes és értéktelen(ebb) óhatatlanul egy szintre kerül, szerinte elfogadhatatlan, hogy az elmúlt évtizedek egyik legjelentősebb írója, Páskándi Géza ugyanolyan terjedelemben szerepeljen, mint egy riporter, akinek az érdemei elévülhetetlenek. Nagyon fontosak az arányok. Ezt hangsúlyozta egyébként villódzóan szellemes előadásában egykori szerzőtársa, Láng Gusztáv is, méltatva ugyanakkor Pomogáts munkabírását s vállalkozását, kiemelve, hogy kialakulóban a kánon, centrumában Dsida Jenővel vagy Kuncz Aladárral, Tamási Áronnal a két világháború között. Ami a 90-es változások és az utána következő két évtized irodalmát illeti, a vélemények megoszlanak vagy éppenséggel éles ellentétben állnak egymással. Ez az újabb kori kánon most alakul. A további előadók – Fűzi László, Elek Tibor, Cseke Péter vagy Borcsa János – is elismerték ezt, ugyanakkor hangsúlyozva, hogy ez a többkötetes irodalomtörténet óhatatlanul kézikönyvvé is válik, s mindannyian felemlegették – Elek Tibor különösen dokumentáltan és élesen – a mű hibáit, elírásait, ami főként a címek esetében botrányos. És úgy látszik, elkerülhetetlen, hiszen a Pomogáts által is haszonnal forgatott ötkötetes irodalmi lexikonban is sok a pontatlan cím, megjelenési dátum, sok a megdöbbentő műfaji besorolás etc. S pontosan azért aggasztó, mert egy kézikönyvről van szó. Itt felmerült az is, hogy a kiadó Pomogátsot kissé magára hagyta, de az is, ami nyilvánvaló, hiányzik, s egyre fájdalmasabban hiányzik az erdélyi magyar irdalom 1919-től kezdődő műveinek pontos, megbízható bibliográfiája. Pomogáts nagy vállalkozása folytatódik, a hibák pedig egy esetleges új kiadás esetén korrigálhatók. S remélhetőleg Pomogáts Béla irodalomtörténete kar- és kortársai számára is kihívást jelent majd, s esetleg újabb irodalomtörténetek íródnak. Reménykedjünk.
Ahogyan a vita résztvevői is reménykedhettek, legalábbis abban, hogy két év múlva ugyanitt újra találkozhatnak. Hiszen az erdélyi irodalom problémái újratermelődnek, a vita szünetében már folyt az aláírásgyűjtés a Látó megmentése érdekében. A Látót a szintén marosvásárhelyi Vatra című román irodalmi folyóirattal szeretné összevonni a megyei tanács, ezáltal mindkét folyóirat elveszítené „jogi személyiségét”, sehova nem pályázhatnának többé, s teljesen kiszolgáltatottá válnának kiadójuk, a megyei tanács mindenkori szeszélyeinek, melyeknek – ennyit legalább leírhatunk – kevés közük van az irodalomhoz.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2012. november 10.
Művészeti kiadványok a könyvvásáron
Rengeteg kiadói újdonság, könyvbemutató, szerzői est, járulékos esemény várja a közönséget a november 15–17. között zajló 18. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron. Ma mindenekelőtt két képzőművészeti albumra hívjuk fel a figyelmet. Mindkettő a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó kötete, szerzőjük azonos, Nagy Miklós Kund művészeti író.
Az Élet-Jelek sorozat 5. összeállítása Bálint Károly, marosvásárhelyi szobrászművész életművét, több mint fél évszázados alkotói pályáját, szobrászata legszebb alkotásait ajánlja a művészetkedvelők figyelmébe.
A szépség, a tökélyre való törekvés jegyében született számos köztéri műve, megannyi kecses, harmonikus nőalakja lelhető fel az igényes kivitelezésű, elegáns albumban, és Bálint művésszé válásának körülményeire, fontos állomásaira, művészi hitvallására is rátalál a könyvben az olvasó.
Fiatalabb pályatársa, Kuti Dénes szovátai festőművész a kiadó gyakorlatához igazodva a Műterem-sorozat alanyaként lép az olvasóközönség elé. A korábbiaknál tetszetősebb külsőben, kemény kötésben megjelentetett kiadvány a csíki könyvműhely e jelentős vállalkozásának immár 37. darabja. Kuti különleges ragyogású, titkokat sejtető reprezentatív festményei, hiperrealistán aprólékos, álomszerűen valóságfölötti zöld kompozíciói sorjáznak a műmellékletben, amelyhez szervesen illeszkedik a vallomásos szövegtest.
A köteteket a könyvvásár második napján, november 16-án, pénteken ismerhetik meg közelebbről az érdeklődők. 18 órakor a Bernády Házban zajló Pallas-esten a kiadó többi újdonságát is ajánlják a könyvbarátoknak, majd ezt követően tárlatnyitóval egybekapcsolva kerül a közönség elé a két album. Bálint Károly kisplasztikáiról és Kuti Dénes festményeiről Sebestyén Mihály író és a szövegek szerzője, Nagy Miklós Kund beszél.
A Pallas-Akadémia ezúttal Albert Ildikót (Örökzöld tabuk), Ambrus Tündét (Székely falutízesek), Bodgán Lászlót (Münchhausen báró kalandjai a mélabús tornyok városában), Borsodi L. Lászlót (Feljegyzések a földről), Ferencz Imrét (Madárkirakat), Kozma Máriát (Régiségek Gyergyóból), Kristó Tibort (Kárász Karcsi, a csalhal), Mészáros Sándort (A pekingi követség) és Tamás Tímeát (A karácsonyi hangyalka) szólaltatja meg találkozóján.
A Nemzeti Színházban a Pallas-Akadémia standjánál a szerzők november 15-én 15 órától (Albert Ildikó, Bogdán László, Kozma Mária, Mészáros Sándor), 16-án 13 órától (Ambrus Tünde, Kákonyi Csilla Banner Zoltán róla írt kötetével, Kozma Mária, Mészáros Sándor), 14 órától (Albert Ildikó, Bálint Károly, Kákonyi Csilla, Kuti Dénes, Nagy Miklós Kund), majd 15 órától (Borsodi L. László, Ferencz Imre, Kristó Tibor, Tamás Tímea) dedikálnak.
November 16-án délután 4 órakor a Nemzeti Színházban Balázs Lajos új kötetét is megismerhetik. A Rituális szimbólumok a székely-magyar jelképkultúra világából című könyvet a kiadó főszerkesztő-helyettese, Sarány István mutatja be. Másnap, szombaton délután 2 órakor ugyanott Mészáros Sándor A pekingi követség című könyvéről Kozma Mária főszerkesztő beszél.
Népújság (Marosvásárhely)2012. november 24.
Pallas, avagy irodalmi lakoma
Lélektani jellegű és tudományos igényű munka, prózavers, regény, művészeti kiadvány, gyermekkönyv – a Pallas-Akadémia Könyvkiadó marosvásárhelyi közönsége idén sem csalódhatott, hiszen a csíkszeredai könyves műhely ugyanazzal a műfaji sokszínűséggel érkezett a tizennyolcadik nemzetközi könyvvásár keretében szervezett estre, amelyet a korábbi években is megszokhattak tőle a legújabb termésből nyújtott "kóstolók" résztvevői. A Bernády Ház zsúfolásig telt termében házigazdai minőségében Nagy Miklós Kund köszöntötte az egybegyűlteket, aztán már kezdődhetett is a maratoni bemutatósorozat. A vendéglátó elsőként a távol maradt alkotók műveiről – Bogdán László: Münchhausen báró kalandjai a mélabús tornyok városában című könyvéről, Ferencz Imre verseskötetéről, a kiváló fotókkal gazdagított Madárkirakatról, illetve Kristó Tibor: Kárász Karcsi, a csalihal című verses meséjéről – szólt, majd a jelen levő alkotókhoz vándorolt a mikrofon. Albert Ildikó a Pallas-estek régi visszatérőjeként mutatta be Örökzöld tabuk című munkáját, amely egy csíkszeredai folyóiratban megjelent lélektani írásokból született.
– Amikor elkezdtem átírni, kibővíteni ezeket az írásokat, rájöttem, hogy mindaz, amivel foglalkoztam, tabutéma – idézte fel a kötet megkeresztelésének pillanatát a szerző, aki többek között a képzelt betegségek, a beteg társadalom, a piaci szokások, illetve a turkálás jelenségét is körbejárja művében.
Ambrus Tünde, a Székely falutízesek című, Apáczai-díjjal jutalmazott történelmi témájú mű írója szintén alkotása előzményeiről beszélt. Elmondta, hogy nyolc évvel ezelőtt, tízéves pedagógusi munka után úgy döntött, hogy "egy szikrát" továbbtanul, a pécsi egyetemre esett a választása, ahol – a székely társadalom szerveződése legkisebb egységének számító – tízesekből írta disszertációját.
– Hétéves kutatói munka eredménye ez a kötet, nem tartom befejezettnek. Alkotásomat három idődimenzióba rendeztem. Ami a múltat illeti, összefoglaltam azokat a valós ismereteket, amelyek eddig megjelentek, a jelen dimenziójában azt vizsgáltam, hogy jelenleg mi van a tízesek helyett, majd arra kerestem a választ, hogy mit tudunk kezdeni a jövőben a tízesekkel. Megnéztem mindazokat a tényezőket, amelyek befolyásolták a tízesek alakulását, fejlődését, konzerválódását, illetve elsorvadását – összegzett a szerző.
Borsodi L. László Feljegyzések a földről című verseskötetének alkotásait prózaverseknek nevezte.
– A korábbi négy könyvem után egy új kifejezésmódot, egy új költői nyelvet kellett találnom. Kulcsár Szabó Zoltán szerint a prózavers a költőiséget mint távoli, felbomlott konvenciót őrzi, nem domináns benne a lírai kód. Én igyekeztem ezt a líraiságot megőrizni – mondta a költő, majd ízelítőt is nyújtott könyvéből.
Kozma Mária a tavalyi Régiségek Csíkországból című gyűjtemény után idén a Régiségek Gyergyóból című alkotással jelentkezett.
– A valóság igazsága mellett, azt hiszem, a meséknek is megvan a maguk igazsága. Mikor a valóság és az álmaink sem tudnak erőt adni, forduljunk a mesékhez – ajánlotta a szerző.
Tamás Tímea legújabb meséskönyve, A karácsonyi hangyalka születéséről beszélt, amelyet Magyar Andrea illusztrátor kérésére írt meg, akinek egy rajzpályázathoz volt szüksége egy új mesére. Az alkotás három nap alatt készült el a korábbi hangyalkás ciklus lezárásaként.
Mészáros Sándor "kakukktojásnak" számított az alkotók sorában. A pekingi követség című regényében a diplomataközösség életébe, annak feszültségeibe enged bepillantást, és ezek a feszültségek elvezetnek a fikcióig, bűnügyi történetté formálva a cselekményt.
– Két folyamat körvonalazódik ebben a kötetben. Egyrészt az, hogy micsoda iszonyatos erővel próbálja visszahúzni az országot az a súlyos múlt, amelyet "kulturális forradalomnak" nevezünk, másrészt a kínai vezetők felismerése, hogy vissza kell térni az ésszerűséghez. Ebben az időszakban a munkáról szólt az egész ország, arról, hogy bármit meg lehet valósítani, csak meg kell dolgozni érte. Ez óriási tiszteletet váltott ki belőlem – mondta az író, aki évekig Kínában a magyar külügyi szolgálatnál dolgozott. Könyvét egy trilógia első részének szánta, a folytatás már folyamatban van.
Nagy Miklós Kund nemcsak házigazdaként, hanem szerzőként, a Bálint Károly szobrászművészről, illetve Kuti Dénes festőművészről szóló monográfiák létrehozójaként is részt vett az irodalmi együttléten. A női aktokat felsorakoztató, nagy terek uralására is képes Bálint Károly, illetve a világot az utóbbi esztendőkben hiperrealista módon fejtetőre állító, ragyogó "kutiféle" színekkel dolgozó Kuti Dénes művészi világát a Bernády Házban kiállított alkotások érzékeltették. A monográfiákról Sebestyén Spielmann Mihály osztotta meg gondolatait az egybegyűltekkel, majd a művészek fogalmazták meg alkotói hitvallásukat.
– Minden munka egy tükör a szemlélő előtt, aki saját magát látja meg benne – mondta Bálint Károly, míg Kuti Dénes alkotói félelmeiről szólt, és azt is bevallotta, hogy három évig tiltakozott a monográfia megírása ellen, mert azt hitte, hogy neki kell rendszerezni, sorrendbe tenni 51 év munkáját, de kiderült, hogy aggodalma alaptalan volt, a monográfia írója ugyanis csak annyit kért tőle, hogy hozzon el mindent, amije van, aztán menjen haza.
Amint az irodalmi lakoma legelején kiderült, a "megkóstoltatott" könyvek igazi sikernek számítanak, hiszen péntek délutánra minden példány elfogyott belőlük. Ettől a héttől viszont az újonnan nyílt marosvásárhelyi Gutenberg könyvesboltban újra megtalálhatók.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)2013. január 19.
Századok morajló üzenete
A magyar kultúra napja, január 22-e egybeesik a Himnusz születésnapjával. Nem véletlenül. Hiszen a szatmári adózó nép áldatlan, kiszolgáltatott állapotát pontosan és lázítóan megfogalmazó Kölcsey Ferenc Himnusz című verse összegezés is, megpróbálja összegezni az évszázadok morajló üzenetét, amely a magyar nép sorsáról szól.
A változás után, 1990 januárjában ott lehettem Szatmárcsekén, a költő szülőháza előtti ünnepségen. A temetőben a szomorú, téli tájban varjak riadóztak az ónszínű égen, és feketén meredtek az ég felé a kopjafák felkiáltójelei. S közülük szívszorítóan fehéren magasodott ki a költő síremléke. Mutatva az irdatlan távolságot, amely a szatmári adózó nép itt nyugvó fiait elválasztotta panaszaik megfogalmazójától. A Himnuszban Kölcsey óriási erőfeszítéseket tett, hogy ezt az általa is érzékelt távolságot megszüntetve, az egész nép, a születendő nemzet nevében beszéljen, felerősítve a századok morajló üzenetét. Mert nemcsak az elképzelt Atlantisz harangozott a mélyben, hanem a krónikaírók is feltűntek egy pillanatra a ragyogásban. Kisütött a nap, megvilágítva a szomorú temetőt. Itt villódzott Ráskay Lea, a kódexmásoló karcsú alakja is, s itt pörölt az ördöggel az első magyar drámai mű szerzője, Bornemissza Péter. Írta már verseit Balassi Bálint, a végvári vitéz, pengette lantját a krónikákat megverselő Tinódi Lantos Sebestyén, s az országot állandóan felprédáló török és tatár hordák, német zsoldosseregek elől a nádasokba, erdők mélyére menekülők értették őket, az irdatlan, életüket behatároló távolság ellenére a nyelv, a magyar nyelv közös volt, összekötötte őket, jobban, mint a rabszolgamenetben elfogottakat a rabszíj.
Három részre szakadt az ország, a Páduát és más olasz egyetemeket megjáró erdélyi peregrinusok tollán új műfaj született, az emlékirat, s Zrínyi, a hadvezér harcok szüneteiben már írta eposzát, a szigetvári veszedelmet, tragikus sorsú őséről. S a példákat folytathatnánk, a túlélők ajkán szólott az ének, a költők írták verseiket, a prédikátorok nagy hangon pereltek perlőikkel, megjelent a három részre szakadt Magyarország felett a szabadság fantomja, hogy többé ne tűnjön el soha. Alakult a magyar kultúra, s akár a sors, idomult a korszellemhez.
Mindezt Kölcsey egyben próbálta látni és láttatni, mert „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”. Ha tudta volna 1823-ban, hogy mik várnak még a magyarságra az elkövetkező több mint másfél században, bizonnyal megrémül. De nem tudta, noha érzékeny idegrendszerével sok mindent megsejtett, de hitt, hinni akart a jövendőben. Akárcsak a magyar kultúra születésnapját 1990-ben először szabadon ünnepelő reménykedők.
Bogdán László
Háromszék
Erdély.ma,2013. január 22.
Magyar tükör
Emlékezhetünk még a 2004-es népszavazásra, amikor először merült fel a külországokban élő magyarok állampolgárságának ügye. Akkor – erre is jól emlékezhetünk, akár egy rémálomra – a kormányon lévő szocialista párt éles, megosztó kampányt folytatott, Kovács László, az alakulat egyik legtapasztaltabb vezető politikusa, volt külügyminiszter 23 millió romániai munkavállaló azonnali megjelenésével riogatta a magyar választókat.
Az érzelmi vonatkozásokat leszámítva – persze, ha egyáltalán le lehet számítani, sokan ezt az erdélyi s külhoni magyarság elleni esztelen, minden alapot, minden racionális megfontolást sajnálatosan nélkülöző, megalázó támadásnak fogták fel! – ez a kijelentés már csak azért is bizarr volt, mert szép Romániánknak akkor már nem volt 23 (huszonhárom) millió lakosa. (Hogy mennyi volt egészen pontosan, ma sem tudni, noha azóta volt egy népszámlálás is.) Nos, azóta eltelt kilenc boldog év, ez a dolog is megoldódott, a szocialista párt viszont máig viseli a felelőtlen kijelentések ódiumait. Ezért is volt érdekes, hogy Kolozsvárra látogatva Mesterházy Attila pártelnök magyarázkodni kezdett (ehhez nagyon értenek a szocialista politikusok!), sőt, bocsánatot kért a megsértett erdélyi magyarságtól, bizonygatva, hogy az MSZP politikája ebben is változott. De tény az is, hogy ugyanebben az időszakban miskolci szocialista politikusok – nem tudja a jobb kéz, hogy mit csinál a bal? – azzal vádolták a polgármestert, hogy erdélyi származású szakembereket nevez ki a polgármesteri hivatal hatáskörébe tartozó vállalatokhoz. Értsük meg jól: nem azért bírálták a vezetőket, mert nem értenek a dolgukhoz, hanem azért, mert erdélyi származásúak.Közben a szocialisták világossá tették, hogy a már megkezdődő (?) választási kampányban az az izraeli Werber lesz a tanácsadójuk, aki 2002-ben megnyerte velük a választásokat, s akit megosztó politikájáért, személyeskedő, ellenségeskedő kampánytanácsaiért bíráltak. (Nemcsak Magyarországon, hanem minden olyan országban, ahol igénybe vették tanácsait.) A szocialisták lábbal fognak kampányolni – ez bizarrul hangzik, kiderült: értelmezésükben azt jelenti, hogy nem sajnálván pénzt, paripát, fegyvert, otthonában fognak felkeresni minden választót. S most ugorjunk, hamarosan lejár a Magyar Nemzeti Bank elnökének megbízatása. Azt rebesgetik, hogy Matolcsy György gazdasági miniszter lehet az utódja. Erre a kérdésre a Kossuth rádióban egy interjúban Orbán Viktor miniszterelnök kitérő választ adott, de kijelentette: egy biztos, nem offshore cégeiről elhíresült közgazdász lesz.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),2013. január 23.
Potozky, a kölyökkor, a démonok és az írás
2009. január 8. óta foglalkozik írással. Első kötete megjelenésekor már három díjat tudhatott magáénak: 2010-ben a Szabó Gyula Emlékdíjat, 2011-ben az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának debütdíjait vehette át, tavaly a Bálint Tibor-díjat is megkapta. Karcolatai, novellái szinte az összes magyar nyelvű folyóiratban megjelennek. Kikről és kikért érdemes írni? És hogy jönnek képbe a démonok? Potozky Lászlóval beszélgettünk.
– Megfordult-e a fejedben gyermekkorban, hogy irodalommal foglalkozz? Volt-e gyermekkori álmod? És egyáltalán, milyen gyermek volt a kis Potozky?
– Dehogy fordult, hisz olvasni sem szerettem. Szánom-bánom, de a gyermekkorban oly kötelező Verne–Jókai–Rejtő hármasnak csak a töredékét olvastam. Viszont voltak kedvenc olvasmányaim, például a Kincskereső kisködmön meg a Légy jó mindhalálig. Utóbbit talán tízszer is olvastam. Gyerekkoromban sok minden járt a fejemben, mi is lehetnék, ha nagy leszek, de leginkább talán katona szerettem volna lenni. Ez persze sehogy sem egyezett félős, szorongó természetemmel. Hogy milyen kiskölyök voltam? Hát anyás, meg nagydumás. Szerettem mindenféle fantasztikus históriát kitalálni, amelyek velem történtek meg. Ennek az eleven fantáziának volt azonban egy hátulütője is: miután anyámék esténként leoltották a kisszobában a villanyt, mindenféle, a mai napig egészen rémisztőnek tetsző marhasággal tömtem tele a sötétséget. Nem csoda, hogy elég sokáig képtelen voltam anyám nélkül elaludni, és gyakran ébredtem éjszakánként arra, hogy nem merek a paplan alól kilesni, annyira be vagyok tojva.
– Volt valaki a családodban, aki biztatott, nagy hatással volt rád? A szüleid hogyan viszonyultak később a pályaválasztásodhoz?
–A szüleim szörnyen büszkék rám, de leginkább talán annak örülnek, hogy önmagamra találtam. Amiben csak tudnak, segítenek. Értem ez alatt nemcsak az anyagi támogatást, de néha még ötleteket is kapok később megírandó történeteimhez. Az első könyvemben is van néhány szöveg, amelyeket a szüleim inspiráltak: a Drót a pofánnak anyum adta meg az alapötletét, a Hulló lapok közt az ember és a Szomszédok című szövegnek pedig apám. Továbbá több sztori alapját a nagyszüleim elbeszéléseiből kölcsönöztem. Nagyon jó mesélőkéjük van, a mai napig megunhatatlan.
– Végzettségedet tekintve újságíró vagy. Nehezebbek vagy könnyebbek voltak számodra a sajtóműfajok? Mikor és miért érezted úgy, hogy stílust kell váltanod?
– Leginkább tudósításokkal foglalkoztam a sajtóműfajokon belül, publicisztikát keveset írtam. Inkább humoros kis cuccok voltak, talán nem is olyan rosszak. Alig kezdtem el az újságírás szakot, és máris éreztem, hogy többet akarok. Én akarom kitalálni a sztorit, nem csak megírni. Sokkal nemesebbnek éreztem a szépprózát, mint az újságírást. Visszatekintve azonban talán kissé elrugaszkodott állítás ez. Egy novellával nem biztos, hogy ki lehetett volna robbantani a Watergate-ügyet. De akkor ott van ellenpéldaként a Tamás bátya kunyhója...
– Raymond Radigue 21 esztendőt sem élt, de ezalatt két olyan regényt is írt, számos vers mellett, amivel elfoglalta a helyét a világirodalom klasszikusai között. Te mit gondolsz erről, mennyire határozza meg egy író életkora azt, amit alkot?
– Semennyire. Volt neki két jó sztorija, és megírta. Kész szerző volt, miért kellett volna várakoznia? Szerencsés volt, hogy már ilyen fiatalon nyomot sikerült hagynia maga mögött, mert azért ha megfigyeljük, a legnagyobb írók is úgy negyvenéves korukra teljesednek ki igazán. Persze mindig vannak kivételek.
– Kolozsvári éveidhez hozzátartozik, hogy 2009–2011 között a Bretter György Irodalmi Kör elnöke voltál. Hogyan élted meg, mit jelentett ez számodra?
– Jó volt, akkoriban tűntem fel a palettán, élveztem elnöknek lenni. Szerettem volna minél több embernek segíteni az indulásban, volt, aki élt vele, volt, aki nem. Volt egy hangulata azoknak a pincében eltöltött estéknek. Aztán egyszer csak nem éreztem többé a sajátomnak. Mostanában nosztalgiával gondolok vissza a Bretterre, és talán picit sajnálom is, hogy olyan hamar lemondtam róla.
– Mit neveznél fordulópontnak az eddigi pályádon? Tulajdonképpen az érdekel, mióta tekinted írónak magad? Wikipediád mindenesetre már van!
– Írónak igazából akkor fogom magam tekinteni, amikor úgy fogok írni, ahogy akarok, és nem csak úgy, ahogy tudok. Addig pedig igyekszem fejlődni, noha nem kizárt, hogy ez sosem fog bekövetkezni. Az Áradás elég sokat jelentett, pályafutásom eddigi csúcspontjának azt tartom, amikor megkeresett Morcsányi Géza, a Magvető igazgatója, hogy a második kötetem a kiadónál jelenjen meg. Nagy álmom volt ez, nem hittem volna, hogy az elkövetkező tíz-tizenöt évben valóra válik.
– Az Áradás című novelláskötetedről több tucat kritikát írtak – legutóbbit a januári Látó közölte. Nem mindennapos ez egy elsőkötetes erdélyi szerző esetében. Számítottál-e rá, hogy az első kötetednek ekkora visszhangja lesz?
– A kötetről körülbelül tizenöt írás jelent meg, a fene sem gondolta volna, hogy ekkora visszhangja lesz. Leginkább talán annak örültem, hogy több más kortárs szerző művével egyetemben a Balassi Intézet közölt róla egy rövid, angol nyelvű ismertetőt egy füzetecskében, amelyet a Frankfurti Könyvvásáron mutogattak.
– Milyen érzés az Állomás, éjszaka című antológiában szerepelni?
– Megtisztelő. Amikor bekerültem az antológiába, még nem tudtam a teljes névsort. De a legjobb az volt, hogy elolvashattam, ők hogyan oldották meg a feladatot. És megvallom, egyesekre irigykedtem is. Voltak ott sokkal kreatívabb megoldások is, mint az enyém.
– Novelláidban gyakoriak a megalázottak és a megszomorítottak. Azt is olvastam, hogy „halálnovellákat írsz”. Bogdán László meg egyenesen azt írja egy kritikában, hogy „szürkét ábrázolsz, szürkével”. Honnan jön ez neked? Kiírod magadból a kudarcot, a fájdalmat? Transzformálsz?
– Részben. A szürkeség egy része belülről jön, a másik része meg belém férkőzik azáltal, amit látok minden nap az utcán. Azokról és azokért érdemes írni, akik annyira láthatatlanok, hogy elvesznek a hajnali ködben, mialatt az ingajáratot várják a buszmegállóban, ami majd a gyárba viszi őket. A három cigányfiúért érdemes írni Tar Sándor Csóka című novellájából. Pistuért meg Lajosért a Gézagyerekből. Róluk és értük.
– Nehezen írsz? Vannak módszereid? Tudnál minden nap írni?
– Az elején nagyon könnyen írtam, csak ontottam magamból a szöveget. Rengeteg volt az utómunka azokkal az írásokkal. De mostanság sem sokkal kevesebb, amikor nagyon megfontoltan és lassan írok. Mert, ahogy egyre többet olvas és ír az ember, egyre gyakrabban eszmél rá, hogy ezt már látta valahol, netán már leírta. És olyankor újra kell fogalmazni. Méghozzá úgy, hogy ne tűnjön izzadtságszagúnak. Nem hinném, hogy minden nap tudnék írni. Nincsen hozzá elég sztorim. Régebb minden szemetet megírtam, mostanság már szelektálok.
– Történeteidnek alapeleme a drámaiság, sokszor erős filmes hatás érezhető az írásaidon. Nem vonz a film, a dráma? Miben látod a jövődet: film vagy regény? Ha jól tudom, mostanában drámaírást tanulsz.
– Regény. Nagyon szeretnék regényt írni. Kihívás lesz számomra, de hátha összejön. És ami még nehezebb: drámával is kísérletezem. Még nem írtam igazán komoly dolgot, de van három ötletem, azokon fogok bütykölni, amint szabadidőm lesz. Olyant akarok, mint a Gézagyerek. Az valami csoda. Amúgy igen, drámaíró suliba is járok, úgyhogy van, akinek megmutassam a dolgaimat. Rohadtul nehéz műfaj. A próza ehhez képest sétagalopp. Vért kell izzadni, míg megszólal a szereplő. Mintha mind némán születnének, vagy egy rosszul szinkronizált filmben...
– Mit szeretnél megvalósítani az új évben? Milyen terveid, elképzeléseid vannak? Nemsokára megjelenik a legújabb köteted, a Magvető gondozásában. Miben lesz más az eddigiekhez képest?
– Az új évben szeretnék elmélyülni a drámaírásban, és dokumentálódni az első regényemhez. A magvetős könyvem szintén novelláskötet lesz. Az előzőhöz képest terjedelmesebb, jobban kidolgozott sztorik, de néhány egészen elszállt, abszurd szöveg is helyet kap benne. Úgy tudnám összefoglalni, hogy az egész könyv az átalakulásról szól, ahogy a munkacíme is utal rá: Nappá lett lámpafény.
– Író az az ember, aki nem azt írja meg, amit meg akar írni, hanem azt, amit a démonai meg akarnak íratni vele – vallja Llosa. Tudnál mesélni ennek az élményéről?
– Nem emlékszem már, hol találtam ezt az idézetet. De hát bármit is mondjon a Mester, én rábólintok, hisz ő írta a Város és a kutyákat. Egyik legjobb könyv, amit valaha olvastam. Szeretnék én is rátalálni arra az őszinte hangra, ami ahhoz kell, hogy felébredhessenek bennem a démonok. Hogy a szöveg ne az agyból jusson el a papírra, hanem egyenesen az ujjbegyből. Hogy ne én írjak, hanem a démonok, akik valójában belőlem jöttek létre. A gondolataim és a személyiségem különböző szegmenseiből.
– Egyetértenél azzal, hogy a világon minden azért történik, és azért van, hogy egyszer majd könyv legyen belőle?
– Nem. Minden nem irodalmi nyersanyag. Vannak dolgok, amiket jobb, ha távol tartunk a papírtól. Mert ha mindent odaadunk az irodalomnak és a nyilvánosságnak, akkor mi marad meg nekünk? Ha mindent kiírnánk magunkból, összerogynánk, mint egy kabát. Ha mindenből prózát faragunk, mi marad az életnek? Egyáltalán: marad élet, vagy csak a keményborító mögött lesz létezés?
RUSU PÉTER
Szabadság (Kolozsvár),2013. január 31.
Nacionalisták arroganciája
Ady Endre 1905-ben a nacionalizmus alkonyáról írt pamfletet: „Lidércnek mondjuk, de több, mint lidérc. Egyik boldogtalansága az emberiségnek.” Írását azzal kezdi, hogy megjósolja „az örvendetes elmúlást. Öregnek csúfolt, de egyre ifjodó Európánk lehesseget végre egy utálatos lidércet a melléről: a nacionalizmust.”
Ady Endre sok jóslata beteljesedett, ez nem! Históriai gazságokról beszél, de mennyi történt még 1905 után: két háború, lágervilág, kitelepítések. Egy másik író, a német Günter Grass a huszadik századot a kitelepítések évszázadának is nevezi. Uralgott az őrület, a nacionalizmus fantomja kísértett, folytatódott a „népek összeuszítása, a világosság-oltás, szabadságtiprás.” S folytatódik ma is. Nincs megállás.
Mostanság, ahogy elkerülhetetlenül a hazai politika napirendjére kerül az ország területi-közigazgatási átszervezése, az új régiók kialakítása, ismét megjelenik a horizonton, az euró-ázsiai hazugságládák képernyőin a román politika és „közgondolkodás” sokat idézett, elhessegethetetlen mumusa: a területi autonómia. Ha valamiben, ebben aztán egyetértenek a dacos román honfiak, kortól, nemtől, pártállástól, pártdoktrínáktól függetlenül (vannak ilyenek? Mindenesetre beszélnek róla!), hogy a legnagyobb veszély, amely az új évezredben a románságra (így, egészében!) leselkedik, jövőképektől, életeszményektől, sőt, élettapasztalattól is függetlenül, az ország szuverenitását aláásó magyar területi autonómia. Illetve az erre irányuló elképzelések, törekvések, tervek. Láthattuk ezt szerda este az Antena 3 műsorában. Tamás Sándorra – amikor kimondta, hogy igen, fő terv a területi autonómia létrehozása – úgy rontottak rá a tévé állandó munkatársai, szakértői, de prefektusok, sőt, történész és miniszter is, érvelésére nem figyelve, hogy egy pillanatig nem is tudtuk, mégis hányban vagyunk, visszafordult volna az idő szeszélyes kereke? A magát a CNN nevével fémjelzett tévécsaládban elgondoló tévéadó legnépszerűbb és legnézettebb műsorvezetője és vezető munkatársai példát mutattak! No, nem a tárgyilagosságról, melyre az adó, bizonyos műsorai kapcsán joggal rátarti, hanem abból, hogy miként kell frontális támadással ellehetetleníteni a vitapartnert, jelen esetben a háromszéki önkormányzat elnökét. Érvek nincsenek, hiszen a nacionalista, érzelmi alapon megnyilvánuló „vita” nem tűri az érveket, csak a kinyilatkoztatásokat. Persze, az Antena 3 nehéz helyzetbe került, tulajdonosuk, az utolsó mogul, Voiculescu (Felix fedőnéven a Szeku volt ügynöke) lemondott mandátumáról, bírósági eljárás indult ellene, ők pedig, miután elérték céljukat, és hatalomra segítették – az eszközökben nem nagyon válogatva – a szocialista-liberális koalíciót, most bizonyíthatnák azt az alapigazságot, hogy a valamit magára adó média mindég ellenzéki, hisz nem lehet a végtelenségig a tegnapi politika bírálatából megélni. Azt is vizsgálni kellene, mit tesz a kormány. De nem. Még nem. Jöjjön inkább a mindig beváló nacionalista maszlag. A meggyalázott zászlók, megalázott szimbólumok, a retusált tusák, a hősi történelem. Kiállás balszerencsés hazánk másfél millió magyarja autonómiatörekvései miatt végveszélybe kerülő szuverenitása mellett. Arrogánsan és a vitapartnerbe fojtva a szót. Mert ehhez, láthattuk, értenek, miközben ködképek gomolyognak a jövő láthatárán, s nem eltüntetésükben, előidézésükben érdekeltek!
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),2013. február 9.
Az autonóm létezés esélyei (Balogh László emlékezete)
Tíz éve halt meg egy zimankós, mintha baljós eseményekben bővelkedő regényeiből ideszakadó téli napon; sűrű hóesésben temettük. Régi barátjaként már a sírnál elmondhattam, a sorssal perelve, hogy nagy veszteség és igazságtalanság ért bennünket, ma még fel sem tudjuk mérni hiányát, tele bőrönddel ment el.
Azelőtt két évvel hosszabb ideig lehettünk együtt Bécsben, s láthattuk a kardot is a Burg múzeumában, amellyel a hóhér lefejezte Zrínyit és Frangepánt, mutatta ez is, hogy benne vagyunk a közös kuruc–labanc történelemben. Ő, amikor utazás előtt erről meséltem neki, hümmögött. Nem hitte. S meg is keseredett kissé, de a téli utcán sétálva váratlanul terveiről kezdett mesélni. Tudni kell, hogy ily tekintetben igen visszafogott volt, már babonából sem teregette ki soha senki előtt, hogy miről ír, vagy pláne miről akar írni. Ismeretségünk a gyermekkor homályába vész, ugyanabban a városban éltünk, nagyon hamar közel kerültünk egymáshoz. Mint annyi szépreményű prózaíró, ő is versekkel kezdte, utána regényeket, elbeszéléseket írt. Indulására, hogy is fogalmazzak, rányomta bélyegét az elzártság, az ismeretlenség. A folyóiratok is nehezen vették be, de végül 1983-ban megjelent első novelláskötete (Családi kép), s két évre rá első (kis)regénye is (Hajó a tárgyalóteremben), majd hosszabb kényszerszünet következett, s írói kibontakozására már a szép új világban került sor. A nyolcvankilences fordulat után jelentek meg a közelmúltat vizsgáló regényei (Négerek a szekrényben, 1995; Szürkület, 1995; a díjnyertes Szelleminduló, 2000; Tiszt úr, a kezem, 2002) és novellái (Jeruzsálemben boldog lettem volna, 2003). Ezekben és nagy érdeklődést kiváltó, a kommunizmus emberi tragédiákat okozó hallucinatórikus világát megjelenítő interjúiban (A jóisten nem szállt le Bükszádon, 1997; Múltbirtokosok jövő nélkül, 2000; ...és te hol voltál, Szent György?, 2001) arra keresi a választ, hogyan, miképpen lehetséges tájainkon a szabad és független élet. Az autonóm létezés esélyeit kutatja. Egy embertelen, saját ideáljainak is élesen ellentmondó világban. Tíz év után meg kell mondanom, kérdésfelvetései aktuálisabbak, mint valaha! Ezért is örvendek annak – ez a reklám helye –, hogy kéziratban maradt írásai is hamarosan megjelennek a Charta Kiadónál. Úgy gondolom, elkerülhetetlen, hogy beszéljünk róluk, s az irodalomtörténet-íróknak is szembe kellene végre nézniük, mivel is színesítette, gazdagította tragikusan megszakadó élete során Balogh László az erdélyi prózairodalmat. (Sajnálatosan Pomogáts Béla irodalomtörténetében még az obligát névsorokban sem szerepel.)
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),