udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
498
találat
lapozás: 1-30 ... 271-300 | 301-330 | 331-360 ... 481-498
Névmutató:
Csinta Samu
2014. január 29.
Vádalku
Nem kell kifizetnie Ráduly Istvánnak azt a 15 ezer lej körüli bírságot, amelyet a brassói táblabíróság rótt ki Uzon polgármesterére, aki első felszólításra nem távolíttatta el az általa vezetett intézmény homlokzatáról a székely zászlót. Másodikra levetette, jobb a békesség, s amúgy is: kinek van manapság 15 ezer lejnyi kidobni való pénze?
Aki azonban mindjárt Ráduly István jellemszilárdságán kezdené élezni a nyelvét, annak figyelmébe ajánlom Dumitru Marinescu okfejtését. Kovászna megye prefektusa ugyanis úgy fogalmazott, hogy ő nem üldözi a székely szimbólumokat, ezt az akciót is feljelentésre volt kénytelen kezdeményezni. És nem mulasztotta el hozzátenni, hogy a feljelentő egy uzoni magyar ember volt.
Állítását semmi okunk megkérdőjelezni, mint ahogy azt a változatot sem érdemes elvetni, hogy akadnak olyan magyarok, akiknek a feljelentés erejéig sérti a szemét a kék-arany színkombináció. Az érvelés sokkal inkább azt üzeni, hogy új stratégia mentén folytatja irtóhadjáratát a román államhatalom. Eddig a törvények – ha mégoly sokféleképpen értelmezhetők is – védelme, érvényük biztosítása volt a prefektus bibliája. Mostantól neki személy szerint semmi baja a zászlókkal, de mit tehet, ha mások nem ennyire toleránsak a székely szimbólumrendszerrel? Feljelentők pedig mindig teremnek, ha máshol nem, valamelyik intézményi irodában.
Kulcskérdés hát, mennyire lágyulunk el ilyetén empátiát tapasztalva. Az elsődleges veszély ugyanis abban áll: megőrizzük-e elvi szilárdságunkat, vagy hallgatólagosan belemegyünk a ki nem mondott alkuba? Képesek leszünk-e elkergetni a fejünkben óhatatlanul átsuhanó gondolatot – még jó, hogy nem rosszabb... –, vagy megriaszt a felismerés: tulajdonképpen egyfajta kényszeruralmi rendszert jellemez és legitimál egy ilyen önkéntelen reakció.
Az uzoni községháza előtti zászlós tüntetés e „vádalku" elutasítását jelenti. A helyzet azonban a módszerek esetenkénti finomítása ellenére is fokozódik. Egy friss rendőrségi állásfoglalás szerint a székely szabadság napjának idei megünneplése sem tűnik egyelőre automatizmusnak. Viszont elég lesz, ha „csak" a rendszeresség és törvényszerűség szintjére emeljük.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár),2014. február 6.
Választ az erdélyi magyarság
Politikusok és kisebbségkutatók részvételével igyekezett körüljárni az április 6-i magyarországi választásokkal kapcsolatos tudnivalókat A nemzet választ című vitafórum, amelyet szerkesztőségünkkel közösen szervezett Kolozsváron a Járosi Andor Keresztyén Műhely.
Választ a nemzet – ezt a kimeríthetetlen témát igyekezett körüljárni Hídvéghi Balázs országgyűlési képviselő, a Nemzeti Összetartozás Bizottságának alelnöke, a Fidesz külhoni magyarokért felelős vezetője, Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke és Székely István, a Kulturális Autonómia Tanács elnöke a házigazda, Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök és az est moderátora, Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője társaságában. A külhoni magyar állampolgárok szavazati joga köré épített kerekasztal-beszélgetés igyekezett minél több szempontból szembenézni a realitásokkal. Az erdélyi résztvevők által felvetett aggályokra – a távszavazás bürokratikus megszervezése, a „szűkkeblű” pártlistás szavazás, vagy a határon túli szavazók legitimációs kérdése – a Fidesz politikusa megpróbált részletes és kimerítő választ adni. Hídvéghi Balázs fontos üzenetet fogalmazott meg: a Fidesznek egyformán partnere valamennyi határon túli politikai és civil szervezet éstörténelmi magyar egyház, amely segíteni tud a magyar országgyűlési választások előtti erdélyi mozgósításban és lebonyolításában. A választási folyamattal kapcsolatos tájékoztatás ügyében a Fidesz nemcsak a néppárttal alakított ki partneri viszonyt, hanem az RMDSZ-szel és a Magyar Polgári Párttal is. „Nem az az érdekünk, hogy a Fidesz mellett kampányoljunk, hanem hogy minél több határon túli magyar éljen szavazati jogával” – fogalmazott a politikus.
Százharmincezer regisztráló
Az előkészületekről szólva Hídvéghi elmondta: a határon túli magyarság ügye iránti érdeklődés nem a választások előtt kezdődött el a Fideszben. A jogi szabályozás körüli megbeszélések visszanyúlnak 2010-re, amikor az új alaptörvény megszövegezése, a választási és az állampolgársági jogszabály módosítása mérföldkövet jelentett a nemzetpolitikában. „Ez a magyar nemzet, a magyar nemzeti identitás újraértékeléséről szól” – fogalmazott. Kiemelkedő eredménynek nevezte mintegy 130 ezer határon túli magyar eddigi regisztrációját, ami a félmillió új magyar állampolgár választóképes részének legalább az egynegyede, a becsült adatok szerint ebből 80 ezer erdélyi magyar. Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet tavaly nyári szociológiai felmérés alapján arról beszélt, hogy az általuk végzett közvélemény-kutatás szerint mintegy százezer erdélyi magyar jelezte szavazási hajlandóságát a 2014-es magyarországi választásokon. A szakember szerint nyitott kérdés marad: ebből a tömegből valójában hányan élnek szavazati jogukkal?
Európai példák
Az európai joggyakorlatot ismertetve Székely István politológus kijelentette: a magyarországi jogszabály mindenben megfelel a nemzetközi normáknak, ugyanakkor más országok kínálatához képest kissé szűkkeblűen bánik új állampolgáraival. Külföldi szavazókörzetek létrehozása helyett – francia és román példa – a külhoni magyarok csak pártlistákra szavazhatnak, így csak egy-két mandátum jövőjéről dönthetnek. Székely szerint egyértelmű: nem a mandátumszerzés volt a fő cél. A kolozsvári szakember az európai példákat ismertetve elmondta: az egykori nagy gyarmatbirodalmak csoportja – Nagy-Britannia, Franciaország, Spanyolország és Portugália – több tízmilliós tömegnek adott kettős állampolgárságot. A 20. század eleji nagy emigránskibocsátó országok – Írország és Olaszország – szintén állampolgársággal kötötték szorosabbra viszonyukat a diaszpórával. A szakirodalomban történelmi trauma címen emlegetett harmadik kategóriaként a kelet-európai országok – Horvátország, Románia, Szerbia, Szlovákia, Lengyelország és Magyarország – esetét ismertette.
A „szűkkeblűségre” reagálva, Hídvéghi úgy fogalmazott: a Fideszben is voltak viták a külhoni választókerületekről, a mai realitások azonban ezt felülírták, és maradt a pártlistás szavazás lehetősége. Ha valós igény lesz rá, a választási törvény a későbbiekben módosítható – jelezte. A levélben történő szavazásról elmondta: sok országban elterjedt, tavaly Németországban több millió állampolgár szavazott így. A magyar állampolgárok számára még abszolút újdonság, első ránézésre akár bonyolultnak is tűnhet, de megfelelő tájékoztatással sikerrel vehető az akadály.
Erdélyi legitimitás
Élénk vita alakult ki a baloldali pártok által tematizált felvetésről, hogy lehetőleg csak az szavazzon, aki viseli szavazásának következményeit. Székely felvetette: ha csak az adófizető polgárok szavazhatnának Magyarországon, mi lenne a munkanélküliekkel, az egyetemi hallgatókkal vagy éppen a háztartási alkalmazottakkal? Horváth István szerint a politikusok megnyugtató szónoklatai ellenére a magyarországi lakosságot igenis megosztja a határon túliak szavazási joga. Egész Európában érezhető a feszültség a transznacionális szavazással kapcsolatban, Magyarországon meg végképp. „Mi lesz, ha éppen a határon túliak szavazata dönt majd egy esetleges kormánytöbbség megalakulásáról, ez mennyire befolyásolja a velünk kapcsolatban kialakult képet?” – tette fel a kérdést a szociológus. Székely István erre úgy reagált: bár Traian Băsescu román államfő legutóbb a külföldön élő románok szavazatainak köszönhetően lett államelnök, mandátumának legitimitását mégsem kérdőjelezi meg senki Romániában.
Hídvéghi erre úgy reagált, hogy a határon túli szavazók legitimációjának kérdésén változatlanul a magyarországi baloldal lovagol. Elvtelen támadásaik ellenére ők is aláírták a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) azon zárónyilatkozatát, amely kimondja Magyarország és a határon túli magyarság összetartozását. A vitafórum során egyetértés alakult ki abban, hogy erről beszélni kell és észérveket kell felsorakoztatni az ügy mellett. Hídvéghi szerint a kételyekre adandó legjobb válasz, ha az erdélyi magyarság minél nagyobb számban él szavazati jogával. Ez nem csak budapesti kívánalom, hanem erdélyi is.
Levélben szavazunk
A magyar országgyűlési választások dátuma 2014. április 6., a regisztráció legkésőbbi időpontja március 22. A határon túli szavazók postán vagy a konzulátusokon keresztül juthatnak hozzá a szavazólaphoz. A szavazólapon X-szel kell megjelölni a kiválasztott pártot, a lapot a levélcsomagban kapott kis borítékban kell lezárni. A csomagban érkező nagyobb válaszborítékba kerül a szavazatot tartalmazó lezárt kis boríték, illetve a szavazó adatairól szóló, kitöltött azonosító lap. A megcímzett válaszborítékot el lehet juttatni postán a Nemzeti Választási Iroda címére, vagy be lehet vinni, küldeni a konzulátusra. Aki szavazni szeretne, annak levélben legkésőbb március 5-ig, interneten pedig március 15-ig kell eljuttatni regisztrációs kérelmét, hogy szavazólapja idejében megérkezzen. A postán küldött borítékoknak április 5-én éjfélig kell eljutniuk Budapestre, ezért a megérkezett szavazólapot gyakorlatilag azonnal vissza kell küldeni. A szavazás napján, azaz április 6-án is kizárólag a konzulátusokon lehet leadni a szavazatot
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),2014. február 13.
Autonómiánk pergő homokszemcséi
Hiteles forrásokból származó információ bátorít arra, hogy leírjam: a székely autonómiakérdés csak akkor lesz téma például Nagy-Britanniában, ha konfliktus jellegű történés állítja reflektorfénybe. Cinikus, de minimum nem túl szívderítő perspektíva, főleg azon elvárások fényében, amelyek a közelgő skót függetlenségi népszavazást övezik mifelénk.
Kétségtelen ugyan, hogy az erdélyi magyarság önrendelkezési esélyein sokat lendítene egy nyugat-európai hátszél, ám időnként nem árt felmérni az ügy alakuló mozgásterét a dél-tiroli modelltől az anyaország védhatalmi státusának érvényesítési lehetőségéig. De még inkább azokat a korlátokat, amelyeket a hazai belpolitika állít, s amelyeknek távolabb költöztetésére csepegtetett hiú reményt Klaus Johannis nagyszebeni polgármester belügyminiszteri tárcával való „megkínálása”. Hajlamosak vagyunk ugyanis figyelmen kívül hagyni, hogy a szebeni elöljáró szűnni nem akaró bravúrja – harmadik mandátumát tölti a hajdani szász metropolis élén – sokkal inkább tulajdonítható a Nemzeti Liberális Párt helyi és országos támogatásának, mintsem a szebeniek átlagot kétségkívül jóval meghaladó toleranciájának. Ez magyarázza a Johannis tekintetében megkérdőjelezhetetlen összromán bizalmi tőke felhalmozódását is, nem pedig a bizalmi gátszakadás a kisebbségek irányába. Ne feledjük: hiába szolgált 1996-tól 2012 decemberéig hűen kormánykiegészítő tényezőként az RMDSZ, „minisztergyanús” képviselőit a stratégiai fontosságú tárcák közelébe sem engedték.
Johannis esete, illetve a vele kapcsolatos remények azonban a kisebbségi érdekképviselet másik fájdalmas mulasztását is a figyelmünkbe „ajánlják”. Az önrendelkezés sokak szerint járhatóbb útjának tekintett erdélyi eszme kiteljesítésének nem annyira számszerűségében, mint érdekérvényesítésben jelentős komponense, a romániai németek és a magyarok között gyakorlatilag helyi közös akciókra korlátozódik a kapcsolat. Pedig a tömegtámogatottság mellett legalább annyira fontos, hogy megfelelő hátországú partnerek támogassák a közös ügyet. Az évszázadok során folyamatosan alakuló közös sors ellenére ugyanis egy sor kulturális különbség is „talpon maradt”, ami esetenként oda vezethet, hogy idegenkedve tekintgetünk egymás szimbolikus gesztusaira. A nyelvi akadályok, az esetenként széttartó érdekegyüttesek pedig oda vezetnek, hogy ujjaink között peregnek ki a közös múlt és közös jövő esélyének homokszemcséi.
És nem marad más, mint esetenként – az első világháború előestéjén egy vidéki magyar lapocska vezércikkírójához hasonlatosan – óva inteni Angliát.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár),2014. február 18.
Összefogást szorgalmaznak ismert erdélyi személyiségek
Az erdélyi magyarság fennmaradásának és megerősödésének legfőbb zálogát a Kós Károly által közel egy évszázada meghirdetett, az egész Erdélyt átszövő közösségi autonómia jelenti – áll a több ismert erdélyi magyar értelmiségi által megfogalmazott keddi felhívásban.
A magyar politikai elit akkor tudja elérni ezt a célt, ha egységesen tesz azért, hogy megszerezze a magyar közösség feltétlen támogatását, és maga mellé állítsa a demokratikus román értelmiséget, valamint a mérvadó európai intézményeket – olvasható a felhívásban, amely leszögezi, hogy az elvszerű és racionális magyar–magyar, illetve román–magyar kapcsolatépítés érdekében továbbra is szükség van egy hiteles, erős és demokratikus európai képviseletre.
A felhívást megfogalmazók meggyőződése, hogy szükség van az egyházi és civil szervezetek támogatására, a politikai alakulatok választási koalíciójára és minden erdélyi magyar választópolgár bizalmára, valamint szavazatára – mert a nemzeti érdeknek előbbre valónak kell lennie a pártérdekeknél.
Meggyőződésük továbbá, hogy az erdélyi magyarság európai képviseletét a jövőben is annak a Tőkés Lászlónak, az Európai Parlament korábbi alelnökének kell fémjeleznie, aki a magyar közösség világszerte ismert és elismert egyénisége, és aki már a 80-as évektől ellenáll minden politikai nyomásnak és megfélemlítésnek.
Aláírók:
Dr.Ábrám Zoltán orvos, egyetemi tanár Dr. Bakk Miklós politológus, egyetemi tanár Bíró Edit, Udvarhely Városi Székely Tanács elnöke Boros Zoltán zeneszerző, ny. tévészerkesztő Dr. Bodó Barna politológus, egyetemi tanár Dr. Brassai Attila orvos, egyetemi tanár Dr. Brassai Zoltán akadémikus, ny. egyetemi tanár Dr. Csiszár Anna orvos, ny. előadótanár Csinta Samu újságíró Dr. Dávid László egyetemi tanár, a Sapientia-EMTE rektora Demény Attila zeneszerző, rendező Dr. Farkas Csaba fogorvos Ferenczes István költő Fodor Imre, Marosvásárhely ny. polgármestere Fülöp G. Dénesné Suba Ilona, a Lazarenum Alapítvány intézetvezetője Fülöp Lajos tanár, ny. múzeumigazgató Gazda József író Gergely István „Tiszti”, a Csibész Alapítvány elnöke Dr. Geréb Zsolt teológus, ny. egyetemi professzor, a Partiumi Keresztény Egyetem volt rektora György Attila író Dr. Hollanda Dénes ny. egyetemi tanár, a Sapientia Egyetem volt dékánja János Szabolcs egyetemi tanár, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora Dr. Juhász Tamás teológus, ny. egyetemi professzor, a Protestáns Teológiai Intézet volt rektora Kallós Zoltán néprajzkutató Katona Ádám tanár, az Orbán Balázs Közművelődési Egyesület elnöke Kónya Hamar Sándor író, filozófus, volt parlamenti és európai parlamenti képviselő Dr. Kincses Előd ügyvéd Dr. Kincses Mária ny. egyetemi tanár Kincses Elemér rendező, író Kozsik József színművész László János üzletember Lászlóffy Zsolt zeneszerző Lászlófy Pál, az RMPSZ tiszteletbeli elnöke Lakó Péterfi Tünde civil- társadalmi aktivista Márton Zoltán, Makfalva polgármestere Meleg Vilmos színművész, a nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulatának tagja Murádin Jenő művészettörténész, egyetemi tanár Nagy Pál ny. ideggyógyász főorvos Nagy László unitárius lelkész Dr. Pálosi Csaba állatorvos Dr. Papp Kincses Emese író, publicista Dr. Péntek János akadémikus, nyelvész, ny. egyetemi tanár Pillich László közíró Sánta Imre református lelkész Somai József közgazdász, az RMKT tiszteletbeli elnöke Székely Attila ny. régész-tanár Szőcs Géza költő Tolnay István, a Partiumi Keresztény Egyetem megbízott elnöke, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület világi főjegyzője Ütő Gusztáv képzőművész, egyetemi tanár
Székelyhon.ro,2014. február 20.
Marosvásárhelyi tiltások
A dolgok jelenlegi állása szerint idén nem vonulhat végig Marosvásárhely főterén a megemlékező tömeg a március 10-re tervezett Székely Szabadság Napján. A polgármesteri aláírással hivatalosított tiltás tavalyi, senki által nem tapasztalt incidensekre hivatkozik, de mi nyugodtan értelmezhetjük úgy, hogy a román hatalom nem akar megkockáztatni még egy, a tavalyinál is nagyobb tömeget felvonultató, lélekmelengető, hiterősítő közösségi megmozdulást. Akár elismerésként is felfoghatjuk: Marosvásárhelyen tavaly valóban történelmi pillanatok zajlottak.
Mi lesz azonban idén? Mit tehet a szervező Székely Nemzeti Tanács? Egyetlen dolgot biztosan: pereskedik. És vélhetően nyer is, ám ha az ítélet megszületéséig jogkövető magatartást kíván tanúsítani, akkor közben nemcsak az idei márciusi pillanat illan el, de talán a teljes év is. Ami igencsak káros hatású lehet, hiszen a tavaly októberre immár százezres nagyságrendűvé felfejlődött mozgalmi tömeg újra készül önmaga, célkitűzései erőteljes felmutatására.
A tiltás azzal a veszéllyel is jár, hogy lefojtja az önrendelkezést célzó mozgalom lángját. Ezért kell most fokozottan észnél lenni, és sokkal inkább mozgósítani a minél nagyobb jelenlét érdekében. Mert a tiltó rendelkezés, a burkolt fenyegetés célja egyértelműen az elbátortalanítás. A felszínen zajló bagatellizálás, a kisstílű számháborúzás ellenére a székelység izmosodó mozgalmát immár egyetlen román hatalmi szint sem tekinti alábecsülendőnek. A jelenlegi európai konjunktúra közepette a kisebbségi véleménynyilvánítás, a gyülekezési szabadság nyílt ellenzését ugyan nem meri felvállalni az uniós gazdasági köldökzsinóron függő Románia, ám apró adminisztratív lépésekkel igyekszik minél szűkebb korlátok közé szorítani az autonómiaharcot.Ebbe a sorba illeszthető az Alkotmánybíróság néhány nappal ezelőtti határozata is: gyakorlatilag valamennyi olyan alkotmánymódosítási javaslatot kigyomlált, amely a kisebbségi élettér tágítását, a szabad szimbólumhasználatot célozta.
Húzd meg, ereszd meg játék zajlik. A korábbi nyilatkozatai ellenére lassan valamennyi egységes székelyföldi akcióból kihátráló vásárhelyi polgármester – az Európai Kulturális Főváros-projektben való részvételt is lebegteti – ezzel a tiltással azt a minimális mázat is ledobta magáról, amelyet egy Marosvásárhelyhez hasonló többetnikumú város elöljárójának viselnie kellene. Szignójával Dorin Florea az igazi provokátorok sorába lépett, akik a társadalmi béke megőrzésének leple mögött viszályt szítanak, szelet vetnek. Hogy Florea vihart arat-e, az a magyarság józan elszántságán múlik
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár),2014. február 27.
Csöng a telefon
Mi tagadás, a kormányra való invitálás soha ki nem mondott kategorikus elutasítása ellenére sincs könnyű helyzetben az RMDSZ.
Az „ami nem tartozik össze, szét is szakad” elv mentén törvényszerűen „szétfejlődő” román kormány erősebbik fele ugyan folyamatosan eregette szirénhangjait, de mégiscsak más, ha szól az ember telefonja, a vonal túlsó végén pedig a miniszterelnök invitál arra a beszélgetésre, amelynek talán még a forgatókönyvét is előre megosztották a sajtó barátabbik felével.
A szövetség cseppet sem irigylésre méltó helyzete egyik magyarázatának az tűnik, hogy talán Kelemen Hunor sem tudja pontosan, hol is húzódnak ma az RMDSZ alkupozíciójának határai. Hogy nem az autonómiakérdés lesz a vízválasztó, arra mérget vehetünk, ez a téma még a parlamenti aritmetika fegyverének birtokában sem merült fel soha a maga valós élességében. Pláne nem most, amikor Victor Ponta előrebocsátotta: az RMDSZ esetleges kormányba emelésének egyik központi célja a romániai magyarság legfajsúlyosabb képviseleti szerve radikalizálódásának megakadályozása.
A tíz- és százezres tömegmegmozdulások már a román hatalom ingerküszöbét is nyaldossák, pláne, ha abban nyilvánosan is szerepet vállalnak az eddig igen megbízható tulipános harcosok. A „higgadtságnak” pedig jó piaci ára lehet, aminek megfizethetőségére vélhetően mindkét fél kínosan ügyel majd.
A (majdnem) mindenáron döntés-közelben lenni imperativusa is elhangzott már, ezzel az a legnagyobb baj, hogy igazából nem is vitatható. A megelőzés ugyanis a legtöbb esetben és területen jóval olcsóbb és hatékonyabb, mint az utólagos kármentés. Annál is inkább, mivel jelentős csapatösszevonásokat is feltételez a különböző minisztériumokban és ügyosztályokon, s erre mindennél nagyobb szüksége lehet a peremre került szövetség vészesen oszladozó seregeinek.
Nem utolsósorban a félmandátumnyi kormányzati szerepvállalás sokat segíthet abban, hogy az RMDSZ régi gárdája úgymond minél fájdalom-, de főleg botránymentesebben léphessen le a színről. A múlt kapcsolati koloncainak ledobása után ugyanis talán még a miniszterelnöki telefon csöngése is másképp szól.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár),2014. február 27.
Kódolt nyelvek
Kocsmapulttól irodabelsőkig, konyhaasztaltól a világháló nyilvánosságáig rég okozott téma ennyire össznépi felháborodást és purpárlét, mint a téli olimpia alatti tévéközvetítések kálváriája. Hogy a tévézés ma a többség számára ultraközponti létkérdés, régen nem meglepetés, immár a családi költségvetések sarokszámai közé tartozik a harmadik kábelszolgáltatóra való befizetés tétele – akár egyetlen olyan csatorna miatt, amelyet a már meglévő kettő valamiért nem kínál fel piaci alapon. Ezért aztán abban sincs semmi meglepő, hogy a Szocsiből érkező, a havas lejtőkön alázúduló sízők helyett megjelenő, jogdíjakról és korlátozásokról tudató szűkszavú állókép igencsak szúrta a magyarul sporttévézni vágyók szemét. Miért is lett volna másként, hiszen bő két évtizede immár magyarul szólal meg a nagyvilág, DiCaprio, de még Armin Zöggeler is.
Mostantól viszont nem, és a tudomány jelenlegi állása szerint nem holmi múló üzemzavarról van szó. Miközben ugyanis az információhoz való szabad hozzáférés alapvető emberi jogáról születnek vaskos brosúrák, a jogkövető magatartás is globalizálódik, olyannyira, hogy arról még a sepsibükszádi kábelszolgáltató is kénytelen tudomást venni. Hacsak nem akarja bezárni a boltot.
Márpedig ki akarná? És ebbe a sorba minden zsigeri tiltakozásunk ellenére a román köztelevíziót is be kell illesztenünk, hacsak nem akarjuk mindjárt diszkriminációkkal megterhelni az alapvető emberi értékekre alapuló társadalmunk épülését. Mert mi sem vennénk jó néven, ha valaki súlyos összegekért megvásárolt jogaink érvényesítését megfoghatatlan, pusztán emocionális töltetű érvekkel próbálná akadályozni. A román hatalom és piac számára mi csak érthetetlenné kódolt nyelven beszélő szavazó- és fogyasztópolgárok vagyunk.
Kulcskérdés, hogy minek számítunk a nemzetegyesítésben minden korábbi kormánynál érdekeltebbnek mutatkozó anyaországi hatalom számára. Úgy tűnik, eddig senki sem számított a tévés tartalmak területi alapú kódolása korábban is létező gyakorlatának megváltoztatására, az összekacsintások, megállapodások alkonyára. Márpedig ez érkezett most el, s ha az egyéb kisebbségi jogok érvényesítésével szembeni nyugati értetlenkedésekre gondolunk, aligha reménykedhetünk a történelem által szanaszét szórt magyar nyelvigények „dekódolásában”.
Természetesen lehet és kell is tiltakozni, világvégét kiáltani, talán még az a zsarolás is belefér, hogy az anyaországnak bezzeg csak a regisztrációs mutatók kozmetikázására kellünk. Addig is viszont nem marad más, mint erősíteni magunkban a hitet: lesz még magyar gól a futball-világbajnokságon.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár),2014. március 7.
Testvértelepülések: szándékok és gyanakvások
Tartalmasak vagy formálisak erdélyi településeink határon átnyúló testvérvárosi kapcsolatai? Erre a kérdésre kereste a választ a Járosi Andor Keresztény Műhely és az Erdélyi Napló településvezetők és műépítészek részvételével rendezett közös kolozsvári vitaestjén.
Testvérvárosi kapcsolatok – érzelmeken túl címmel rendezett vitafórumot a Járosi Andor Keresztény Műhely és az Erdélyi Napló Kolozsváron, a lutheránus püspökség Reményik Sándor Galériájában dr. Bácskai János országgyűlési képviselő, Ferencváros polgármestere, Czimbalmos-Kozma Csaba műépítész, Sepsiszentgyörgy városgondnoka, Makay Tamás műépítész és Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere részvételével. Az est házigazdája Adorjáni Dezső Zoltán püspök, az est moderátora Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője volt.
Nemzeti összetartozás
A nemzetpolitika nemcsak pártpolitikáról, hanem településpolitikákról is szól, üdvözölte hallgatóságát Adorjáni Dezső Zoltán püspök, aki Orbán Viktor magyar miniszterelnököt idézve úgy fogalmazott: csak akkor lehet erős az ország, ha erősek a települések, és csak akkor beszélhetünk erős nemzetpolitikáról, ha erősek a településkapcsolatok. Mintegy megelőlegezve a kétórás beszélgetés végkicsengését, a moderátori felvezetés szerint kevés az értelmes és tartalommal feltöltött testvértelepülés-kapcsolat, viszont annál több a formális. Mint kiderült, a jelen lévő településvezetők már átélték e kapcsolatépítés színét és fonákját, ezért is van kiemelkedő szerepük a viszonylag kevés, de annál tartalmasabb testvérvárosi kapcsolatoknak.
Budapest legdinamikusabban fejlődő, IX. kerülete, Ferencváros polgármestere, dr. Bácskai János a Kárpát-medencei magyar települések testvérvárosi kapcsolatépítését a nemzeti összetartozás alapeszméjeként értékelte. Közvetlenül a rendszerváltás után, Ferencváros önkormányzata a segesvári születésű Gegesi Ferenc egykori polgármesterrel az élen Felvidéken, Délvidéken, Erdélyben és Kárpátalján keresett testvértelepüléseket, így lett Ferencváros, Királyhelmec, Magyarkanizsa, Beregszász és Sepsiszentgyörgy a magyar összetartozás szép példája. A különböző utódállamokban lévő városok immár nemcsak az anyaországhoz kötődnek szoros szálakkal, hanem egymás között is kiépített csatornákon tartják a kapcsolatot.
A Nemzeti Összetartozás Napján a települések fiataljai például együtt vannak Budapesten, ezeknek a kapcsolatoknak azonban Czimbalmos-Kozma Csaba szerint számos más vetületük is van. A városgazda úgy véli, a helyi önkormányzatnak, a polgármesteri hivatalnak a keretet kell megteremtenie, némi pénzt biztosítva hozzá, a kapcsolatok pedig a kultúra, az oktatás és sok más területen elkezdenek épülni. A sepsiszentgyörgyi elöljáró szerint a testvérvárosi kapcsolataik magyar településekkel jöttek létre – a magyarországiak közül Ferencvárossal, Kiskunhalassal és Cegléddel –, az úgynevezett partnervárosi kapcsolataik már nem ennyire eredményesek. A székelyföldi önkormányzati szakember ugyanakkor ebben a keretben nem lát lehetőséget arra, hogy vállalkozókat, beruházókat hozzanak össze, és ezáltal időtálló gazdasági kapcsolatok szülessenek.
Kontinensek, kapcsolatok
Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere inkább formális, mintsem tartalmas testvérvárosi kapcsolatokról számolhatott be. A kínai, dél-amerikai, Fülöp-szigeteki vagy Egyesült Államokbeli településekkel létesített kapcsolataik „hirtelen felindulásból” születtek: a tartalom nélküli kezdeményezések általában egy-egy önkormányzati csapat egzotikus kirándulási céljaira létesültek. A kincses város mintegy húsz külföldi városkapcsolatából kettő-három életképes, elsősorban a Péccsel létrejött kapcsolat, amelyet főleg a magyar önkormányzati képviselők, illetve az egymást követő magyar alpolgármesterek ápoltak. Ennek az együttműködésnek szeretnének új tartalmat adni azzal, hogy az idei Kolozsvári Magyar Napok díszmeghívottja Pécs.
Az est vezető témájává a települések rehabilitációja, felújítása nőtte ki magát. Követendő példaként hangzott el Ferencváros Budapest viszonylatában is kiemelkedő teljesítménye. A rendszerváltáskor 32 ezer állami tulajdonú lakással rendelkező kerület a jobb állapotban levő lakásait eladta, a műemléképületek zömét felújította, a bontásra ítélt telkek beruházó vállalkozókhoz kerültek. A 25 év alatt mintegy 40 millió euró közpénzt felemésztő városrendezés finanszírozását fele-fele arányban vállalta a helyi önkormányzat, Budapest főpolgármesteri hivatala, a hiányzó részt pedig uniós pályázatokból, bankkölcsönökből és kormánypénzekből fedezték. 2008-ig a magánvállalkozók is jelentős összeggel egészítették ki a helyi önkormányzat rehabilitációs terveit. Az élhető városért jelszó alatt végbement városrehabilitáció Budapest legkeresettebb negyedévé varázsolta Ferencvárost.
Nem kell a magyar társulás?
Makay Tamás műépítész szerint a ferencvárosi példát nemcsak Budapesten, hanem szerte a Kárpát-medencében is sikerrel lehet alkalmazni. Kolozsvár belvárosának felújításáról szólva elmondta: a várost vissza kell adni a gyalogosoknak, a főtér rehabilitációjába be kell kapcsolni a környező utcahálózatot is. Ezzel Horváth Anna is egyetértett, jelezve, hogy a belváros teljes átalakítására vonatkozó tervek a következő évek nagy kihívásának számítanak. Ami, akárcsak Sepsiszentgyörgy esetében, pénz kérdése.
A moderátori kérdésre, hogy a testvérvárosok közös felújítását segítheti-e uniós projekt, kiderült: erre alig van konkrét lehetőség. Kolozsvár alpolgármestere szerint a romániai önkormányzatok még nem értek meg a sikeres együttműködésre. A vitába bekapcsolódó Illyés Gyula, Szatmárnémeti volt polgármestere szerint a határmenti régiók testvérvárosainak az elmúlt években több lehetőségük is volt uniós pályázatokra. A romániai önkormányzat azonban ezt nem használta ki teljességében, például nem támogatta az eurómilliókat ígérő Területi Gazdasági Társulás létrejöttét Szatmárnémeti, Nyíregyháza és Beregszász között.
A kolozsvári vitaest tanúsága az lehetne: míg a székelyföldi kisebb települések együttműködési szándékát a szegényes önrész korlátozza, a gazdaságilag jobb helyzetben levő, magyar múltú észak-erdélyi nagyvárosok boldogulását a többségi gyanakvás köti béklyóba.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),2014. március 7.
Ége meghirdetett feltámadása
Miközben a hazai magyarság fogyása miatti aggodalmunk elsősorban a szórványvidékek településeire vetül, a belső anyaországnak kikiáltott Székelyföld szívében kis színmagyar települések kerültek végveszélybe. Az Élhető kis falvakért elnevezésű program a szülőföld iránti felelősségérzet mozgósítása és a pályázati pénzek hatékony felhasználása révén igyekszik megállítani a folyamatot.
Hetvenhárom lakost talált a 2011-es népszámlálás Égén. Mielőtt azonban bárki is a szívéhez kapna: a Miklósfalvával, Homoródszentlászlóval, Petekkel, Jásfalvával, Székelydályával és Ábránfalvával együtt Kányád községhez tartozó udvarhelyszéki kistelepülés lélekszáma fénykorában is alig haladta meg a 300-at. Mégis különösen önellátó faluként híresült el, amely a megélhetéshez szükséges mindenféle szolgáltatást saját erőből biztosított. Az irigylésre méltó közösségszervezés azonban nemcsak a székely falu rendtartó hagyományaiban gyökerezik, a történések mögött az egyes ember is keresendő. Ége esetében úgy hívják: Szabó Mózes. A lévita lelkész hatéves szibériai hadifogságot követően 1920-ban érkezett haza Erdélybe, s miután székelymuzsnai tanítóként nem esküdött fel a Trianont követő impériumváltás utáni új hatalomra, Égén találta magát – immár lelkipásztorként. Életművének súlyát jelzi, hogy ma is minden jelentős megvalósítás az ő emlékét idézi a szövetkezeti hitelintézménytől a templomig.
A közösség fájdalmas „oszlása” a feltűnően későn, csak 1962-ben bekövetkezett kollektivizálás nyomán kezdődött. Az aktív lakosságot kezdetben a Brassó és környéke kínálta munkalehetőségek szívták el, majd az iparosodó Udvarhely, 1983-tól már az iskola is megszűnt, érzékeny mutatóként jelezve: az utolsó órák elkezdődtek a falu életében.
Merre vagytok, tékozló fiúk?
Az Égén is szolgáló székelydályai lelkésszel együtt azonban a civil társadalom is meghirdette a feltámadást. Idegenvezetőm, Incze Ibolya, az Égéért Egyesület elnöke ugyan óvatos duhaj, ám az egyesület kezdeményezései és eredményei arra utalnak: sikerülhet megállítani a fogyást. „Nem tudni, hogyan, de meg fogjuk csinálni, ezek a falvak fel fognak támadni – szögezi le mindjárt kezdésként Fülöp Szabolcs református lelkész, akit bevallottan a dályai templom ritka értékű kazettás mennyezete vonzotta ide annak idején a Partiumból. – A kilencvenes években azt hittük, majd az ipar és az azzal összefüggő városi lét térvesztése visszahozza a fiatalokat. Velük kapcsolatban csak nagyon kis mértékben váltak be a várakozásaink, inkább a korán nyugdíjba menőkre volt ez érvényes. Néhány éve kezdtek érkezni azonban az első félénk fecskék, akik már visszatértek a faluhoz, vagy erősen foglalkoztatja őket a gondolat. Még nem nevezhető tömegmozgalomnak, de ígéretes kezdetnek mindenképp.”
Szerinte sokat segít a folyamaton a Hargita Megyei Tanács kezdeményezése, amely a kis helyi gazdaságok ösztönzése révén igyekszik falun tartani minél több aktív embert. „Mert a megmaradáshoz nem elég a tömbmagyarság érzése, ennél jóval több kell – tartja a lelkész. – És ilyen kis közösségekben egy-két család megjelenése már nagyot javít a statisztikán.” Azt mondja, a kulcskérdés, hogy akadjanak olyan családok, akik szívügyüknek tartják a falut, odaköltöznek, életvitelszerűen ott élnek: ilyen a vállalkozó Incze Kálmán és családja, akik néhány éve Udvarhelyről tértek meg az ősi égei házba. „A tékozló fiúk hazatérése mozdíthatja előre ezt a folyamatot” – folyamodik bibliai metaforához a lelkész, aki ugyanakkor hiányolja a kisközösségek megmentését, feltámasztását célzó régiós stratégiákat. Bár személyes példájának – bivalytartás, sajtkészítés – egyelőre nem nagyon akad követője, bízik benne, hogy a továbbiakban mások is megpróbálkoznak hasonló, elsősorban az önfenntartást célzó kezdeményezésekkel.
Kudarcos kísérlet
Az eddigi egyetlen ifjúságinfúziós kísérlet kudarcot vallott. Közel 19 évvel ezelőtt a korábbi református lelkész, Baktai Béla által irányított Euthicus Egyesület hollandiai pénzügyi háttérrel árvaházakból „kinőtt” fiatalokat telepített Égébe. „Falugyűlés szavazott a befogadásukról, abban a reményben, hogy a fiatalok segítenek majd a fogyó erejű öregeknek a munkálatokban, ám az elvárások csak nagyon kis részben teljesültek – avat be a részletekbe Incze Ibolya, az Égéért Egyesület elnöke. – Az árvaházban nevelkedett fiataloknak az önállósulással és a beilleszkedéssel is gondjaik adódtak, egy-két kivételtől eltekintve gondot okoztak az égeieknek.” Az árvák történetét egy fiatal öngyilkossága is terheli, a közösség pedig összességében helyrehozhatatlannak tartja a kísérletet.
Új utakon
Az Égéért Egyesület sem ezen a csapáson indult el. Első közösségi lépésként a 2010-es falunapot jegyzik, amelynek „kovásza” Gábos Mózes vezetőtanácsi tag volt. „Látni és láttatni a fiatalokkal, hogy Ége még mindig erőt képvisel – fogalmazza meg a célkitűzést a (még?) Székelyudvarhelyen élő nyugalmazott pénzügyi szakember. – Az égei tölgyek alatt elnevezéssel működött ugyan a korábbi évtizedekből átmentett majálisféle az Égei-tetőn, de az is megszakadt. A találkozónak nagy sikere volt, rengetegen érkeztek, akik évtizedek óta nem jártak otthon.”
A hogyan továbbot célzó ötletelés talán már a poharazgatás közben megindult, de igazából menet közben jött meg az étvágy. Egy újabb faluünnepet követően 2012 februárjában megalapították az Égéért Egyesületet, megteremtve ezzel a további tevékenységhez szükséges anyagi alap megszerzéséhez elengedhetetlen intézményi hátteret. Még abban az évben újranyomtatták a Balázs György tanító által írt, a falu 1966–1978 közötti periódusát felölelő, Ége – iskola a dombok között című emlékkönyvét, falufüzetet adtak ki, megkezdődött Ége egyetlen hagyományos székely kapujának felújítása. A restaurálás költségeit a hazatelepedés mintáját szolgáltató egyesületi alelnök, Incze Kálmán állta. „Meggyőződésem, hogy rövidesen más is követi a példánkat, a gyermekeim például egészen biztosan – mondja Incze Kálmán. – Tisztában vagyunk azzal is, hogy ehhez lakhatóbb körülményeket kell teremtenünk, ezért aztán útjavításra készülünk, valamint a meglévő, de különböző tervezési és kivitelezési hibák miatt néha akadozó vízhálózat folyamatos működésének biztosítására.”
Pénz és eszme
Mindezekhez azonban pénzre van szükség, valóságtól elrugaszkodott elvárás lenne ugyanis, hogy mindent személyes adományokból finanszírozzanak. Ezért aztán az egyesület gazdasági tevékenységbe kezdett: a kányádi önkormányzattól bérbe vették azt a 62 hektárnyi legelőt, amely 1918-ig közösségi tulajdon volt, később pedig tanácsi tulajdonba ment át. A legelők utáni területalapú támogatások, a falu erdőtulajdonának hasznosítása, pályázatok, adományok biztosíthatják a tevékenységekhez szükséges pénzt. Az első évben folyósított támogatás némi kiegészítéssel elegendő lehet a falu szűk kilométernyi főutcájának korszerűsítésére.
Folytatásra vár az iskolaépület felújítása is, az eddig részben helyrehozott teremben ma a helyi családok által rendelkezésre bocsátott fotókból és plakátokból nyílt kiállítás nyújt élményszerű összképet Ége elmúlt évszázadáról. „Itt és a papilakban még sok a dolgunk, többek között szálláshelyeket is szeretnénk kialakítani, hogy méltó körülmények között fogadhassuk a vendégeinket” – fogalmaz Gábos Mózes. Márpedig egyre több segítő és érdeklődő szándékú vendégre számíthatnak, hiszen lassan tartalommal telik meg az anyaországi Markóc községgel kötött testvértelepülési kapcsolat, tavaly magyar önkéntesek segédkeztek a templom állagmegőrzésében és magyarországi alapítványok is érdeklődnek az Égében zajló örvendetes folyamatok iránt.
„Egyesíteni az erőket, minél több embert bevonni a tevékenységbe” – fogalmazza meg az egyik legfontosabb célkitűzést Incze Ibolya. Vezetőtársa, Incze Kálmán is csatlakozik: „Tudomásul kell venni, hogy az elmúlt évtizedek közösségi tekintetben érzéketlenné tették az emberek nagy részét, akik kezdetben nem fogták fel a szándék, a kezdeményezés eszmei értékét. Ma már azonban egyre többen jelzik: részesei akarnak lenni Ége feltámadásának.
A település nevéhez – Ige (Ége) – fűződő egyik legenda szerint a székelydályaiak közül vélhetően még a reformáció kora előtti „a megkülönbözés miatt” kivált néhány ember az Ige hirdetéséhez keresett új helyet. Ége kései utódai most a megmaradás igéjét hirdetik fennhangon.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár),2014. március 13.
Kisebbségi térképek
Hogy a román nyilvánosság ingerküszöbét ezúttal is csak a néhány főnyi és percnyi hőzöngés érte el a székely szabadság napja alkalmával, igazából meg sem lepődünk, bár kétségtelenül nagyon várjuk már, hogy végre az érdemi üzenetekből is meghalljanak valamit a túloldalon.
Nem győzünk viszont csodálkozni azon a kettős mércén, amelyet szemrebbenés nélkül alkalmaz a román külpolitika, amikor a szomszédos országokban élő különböző közösségek sorsa kerül terítékre. Ha a Pruton túli románokról van szó, sem alkotmányos, sem európai egyezményekbe foglalt akadályok nem gátolják Bukarestet a nemzeti önazonosság és az örök történelmi összetartozás elvének hangoztatásában. És így van ez jól, egy anyaország, igenis, pillanatig sem hagyja magára országhatárokon túlra szorult sajátjait.
Minden alkalommal kiveri viszont a biztosítékot, ha a romániai magyarság ügyét bármilyen geopolitikai eseménnyel összefüggésben meri emlegetni valaki. A szelektív témakezelés újabb minősített esete a Tőkés László ellen indított támadás, miután az EP-képviselő a földkerekség pillanatnyilag egyik legforróbb helyének számító Krím félsziget egyik őshonos népcsoportjának sanyarú sorsával merészelte párhuzamba állítani a romániai magyarságot fenyegető veszélyeket.
Pedig nyugodtan említhette volna a félsziget igen ingatag státusát is, mint az európai határok „érinthetetlenségének” ellenpéldáját. Olyan esetként, amelynek tárgyalásakor – a putyini nagyhatalmi úthenger dübörgését nem felejtve – nem érdemes mellőzni azt az apróságot sem, amit a küszöbön álló népszavazás egyértelműsít majd: melyik országhoz is kíván tartozni a félsziget lakóinak többsége?
Victor Ponta szerint Tőkésnek fogalma sincs, hol van a Krím félsziget. A román kormányfőnek viszont vagy tényleg fogalma sincs az általa irányított ország egyik-másik régiójának lényegéről, vagy nagyon is tisztában van, mit is akarnak például a Székelyföldön. Ezért aztán soha nem lehet elégszer felfrissíteni a román politikai elit térképészeti ismereteit. Akár Krím felől közelítve.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár),2014. március 13.
Közvetítés nemzetek között – Járosi-vitaest Kolozsváron
Mennyire lehet és kell bukaresti székhelyű magyar intézményben kidolgozott kultúrstratégiát vidéken életbe léptetni? Önállóak lehetnek az erdélyi kulturális központok gazdasági, műsor-politikai szempontokból? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre keresték a választ a Járosi Andor Keresztény Műhely vitaestjén Kolozsváron, a lutheránus püspökség Reményik Sándor Galériájában.
A Magyar kultúrpolitika – eszközök és hangszerelések címmel rendezett vitafórumon Kósa András László, a Balassi Intézet Bukaresti Magyar Központjának igazgatója, Kötő József színháztörténész, az EMKE főtanácsosa és Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója, az RMDSZ korábbi kulturális alelnöke vett részt.
Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője kérdéseire Kósa András elmondta: amikor megpályázta a Bukaresti Magyar Intézet igazgatói tisztségét, arra fektette a hangsúlyt, hogyan lehet a román közönség irányába közvetíteni a magyar kultúrát. Tervei között szerepelt a román kulturális élet személyiségeivel való együttműködés kialakítása olyan módon, hogy az együttműködő felek egyenlő partnerek legyenek.
Távlati tervként az igazgató elképzeléseiben az is szerepel, hogy a magyar kultúrát kivigyék Bukarest fontosabb utcáira, így ismertetve meg értékeinket a hétköznapi emberekkel is. „Ez nem jelenti azt, hogy nem kell olyan programokat szervezni, amivel a magyarság nap mint nap részt vesz a román főváros kulturális életében” – tette hozzá az intézet vezetője.
Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója elismerte a bukaresti magyar intézet létének fontosságát, de felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy Erdélyben olyan pezsgő kulturális élet alakult ki, amely akár egy önálló országra is jellemző lehetne.
Az elmondottakhoz csatlakozva Kötő József színháztörténész hangsúlyozta, hogy már az 1920-as évektől kezdve a magyar művelődéspolitikusok – elsősorban Klebelsberg Kuno – fontosnak tartották, hogy kultúránkat Európa-szerte megismertessék az emberekkel. Kötő József a Bukaresti Magyar Intézet egyik feladatának nevezte, hogy az erdélyi magyar szellemi élet termékeit integrálja az egyetemes magyar kultúrába. „A művészeti élet intézményesítése, stratégiák kidolgozása mellett fontos a helyi közösségek szerepvállalásának növelése is” – emelte ki Kötő József.
A Bukaresti Magyar Intézet segít a magyar kultúra külföldre való közvetítésében, de nem pénzügyi intézmény, így csak különféle projektekkel támogathatja a romániai magyar művelődési életet – vázolta az intézmény támogatási politikáját Kósa András. Ugyanakkor a román fővárosban is jelentős a magyar kultúra iránti érdeklődés, az intézet által szervezett Bánffy Miklós-kiállítást például néhány nap alatt ezren tekintették meg.
Nánó Csaba
Krónika (Kolozsvár),2014. március 20.
Romániai magyar kultúra: intézmények és stratégiák
Mennyire lehet és kell bukaresti székhelyű magyar intézményben kidolgozott kultúrstratégiát vidéken életbe léptetni? Önállóak lehetnek-e az erdélyi kulturális központok gazdasági, műsorpolitikai szempontból? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre kereste a választ a Járosi Andor Keresztény Műhely és az Erdélyi Napló művelődési szakemberek részvételével rendezett kolozsvári vitaestjén.
Magyar kultúrpolitika – eszközök és hangszerelések címmel rendezett vitafórumot a Járosi Andor Keresztény Műhely és az Erdélyi Napló Kolozsváron, a lutheránus püspökség Reményik Sándor Galériájában. Az eseményen részt vett Kósa András László, a bukaresti Balassi Intézet igazgatója, Kötő József színháztörténész, az EMKE főtanácsosa és Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója, az RMDSZ korábbi kulturális alelnöke. A fórum házigazdája Adorjáni Dezső Zoltán püspök, moderátora Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője volt.
Kósa András, a Balassi Intézet igazgatója a tisztségre írt pályázatában arra fektette a hangsúlyt, hogyan lehet a román közönség irányába közvetíteni a magyar kultúrát. Konkrét tervei között szerepelt, hogy együttműködést alakítson ki a román kulturális élet személyiségeivel oly módon, hogy ez előremutató legyenek, az együttműködő felek pedig egyenlő partnerekként vegyenek részt benne. Az igazgató távlati tervei közt az is szerepel, hogy a magyar kultúrát kivigyék Bukarest fontosabb utcáira, így ismertetve meg értékeinket a hétköznapi emberekkel is. Ez nem jelenti azt, hogy nem kell olyan programokat szervezni, amelyek révén a magyarság nap mint nap részt vesz a román főváros kulturális életében – tette hozzá az intézet vezetője. Évente rendeznek Bukarestben magyar filmhetet, a Magyar Zenefesztivál már a tizedik kiadásához érkezett, és román társintézményekkel karöltve sok egyéb programot is szervez a Magyar Kulturális Intézet.
Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója elismerte a bukaresti magyar intézet létének fontosságát, ugyanakkor felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy Erdélyben olyan pezsgő kulturális élet alakult ki, amely akár egy önálló országra is jellemző lehet. Az operaigazgató hangsúlyozta annak fontosságát, hogy a magyar kultúra kiemelkedő személyiségeinek életét megismertessük a románokkal is. Példának hozta fel a színház- és filmgyáralapító Janovics Jenőt, akiről kevesen tudják, hogy már akkor készített filmeket Kolozsváron, amikor az amerikai álomgyár még gyerekcipőben járt. Az elmondottakhoz csatlakozva Kötő József színháztörténész hangsúlyozta, hogy már az 1920-as évektől kezdve a magyar művelődéspolitikusok – elsősorban Klebelsberg Kuno – fontosnak tartották, hogy kultúránkat Európa-szerte megismertessék az emberekkel. Kötő József a Bukaresti Magyar Intézet egyik feladatának nevezte, hogy az erdélyi magyar szellemi élet termékeit integrálja az egyetemes magyar kultúrába. A művészeti élet intézményesítése, stratégiák kidolgozása mellett fontos, hogy a helyi közösségek szerepvállalását is növeljük – emelte ki Kötő.
A Bukaresti Magyar Intézet segít a magyar kultúra külföldre közvetítésében, de nem pénzügyi intézmény, így különféle projektekkel támogatja a romániai magyar művelődési életet – vázolta az intézmény támogatási politikáját Kósa András. A román fővárosban is jelentős a magyar kultúra iránti érdeklődés, az intézet által szervezett Bánffy Miklós-kiállítást például pár nap alatt ezren tekintették meg. Ugyanakkor Kósa András felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy vannak Erdélyben olyan intézmények, amelyek normatív támogatásban részesülnek, így pedig elitkultúrát tudnak művelni. Ezek inkább helyi érdekeltségű intézmények, de a Bukaresti Magyar Intézet feladatának tartja, hogy a magyar kultúrát például Moldvában is népszerűsítse.
Noha természetes folyamat lett Európában, hogy egyre több lokális kultúrközpontot alakítanak ki, a dolgok természetes rendjét nem szabad túllépni – figyelmeztetett Kötő József. Annál is inkább, mert – ahogyan Szép Gyula igazgató megfogalmazta – a kultúra művelését nem biztos, hogy könyvekből meg lehet tanulni.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár),2014. március 27.
Ünnepek és torok
Hatalmas revelációként, korszakos pillanatként élik meg egyesek az RMDSZ európai parlamenti listájának hivatalos bejegyzését. Érdekes – megkockáztatom: kissé beteg – módon azonban nem a listán szereplő nevek tematizálnak, hanem a hiányzók. Illetve a nagy hiányzó. Aki úgy hiányzik, hogy jelöltsége igazából, komolyan soha fel sem merült. És az ő hiányzása jelenti most a történelmi vízválasztót, amelytől fogva már minden másként lesz.
Tőkés László – merthogy róla van szó – persze nemcsak hiányával, jelenlétével is képes vihart kavarni. Az elmúlt harminc esztendő folyamatosan ezt bizonyította, mert, ugye, ma már aligha vitatható, hogy „a forradalom szikrája” nem ’89 decemberében pattant ki, legfeljebb akkor talált gyúlékonyabb közegre. Léte, munkássága, tekintélye, kezdeményezései, de akár esetenkénti, nehezen követhető rögtönzései is olyan egészet képeznek, amelyhez foghatót nem nagyon alkotott senki a közelmúlt történelmében. Pláne nem azok, akiknek megjelenése a Tőkés László közéleti létének következménye.
Ne keressük hát a nevét a májusi EP-választások szavazási ívein. Ilyen-olyan okokból egyetlen párt színeit sem öltötte fel, egyelőre meg nem erősített, de valószínűsíthető változatként a Fidesz listáján próbálkozik még egy brüsszeli mandátummal. Aki azonban ezt valamiféle felszakadó megkönnyebbüléssel könyveli el, az semmit sem ért, vagy nem akar érteni az elmúlt bő negyedszázad sorsfordító történéseiből. Azokból a harcokból, eredményekből és eredménytelenségekből, ami igazából a mi, a romániai magyar társadalom bizonyítványa. Mérlege annak, hogy kit milyen mértékben ismertünk el, gyaláztunk, támadtunk vagy védtünk meg. Esetenként nemcsak mástól, de önmagától is. Bizonyítéka, hogy milyen fájdalmas mértékben hurcoljuk még mindig magunkkal, illetve örökítjük át a fiatalabbakba azt az erkölcsi romlást, amelynek úgy vagyunk áldozatai, hogy közben magunk tápláljuk annak tovább élését.
Igazából most az egység igényéről kellene beszélni, ha emlékszik még valaki annak tényleges tartalmára. A védőburokról, amely óv és ápol, a pártoló közegről, amely ragaszkodóan kritikus, de mindenekelőtt elvszerű és következetes. Amely úgy enged szabadon, hogy közben folyamatosan érezteti: a közelben van, ha kell. És azonnal mozdul, ha kiderül, hogy – Novák Péterrel szólva – „a láthatár egy festett vászon, a pillanat egy festett álom, s én mindenáron megbolondulnék.” Ez az, amiben mindnyájan vétkesek vagyunk.
Aki ma Tőkés László hiányát ünnepli, önmagát gyászolja.
Csinta Samu |
Erdélyi Napló (Kolozsvár),2014. március 28.
Autonómiakísértetek nyomában az ortodox püspökkel
Ioan Selejan Kovászna és Hargita megyei ortodox püspök együttélésről, önrendelkezési törekvésekről.
– Nincs olyan érzése, hogy a székelyföldi románok és magyarok elbeszélnek egymás mellett?
– De bizony hogy van, pedig ugyanazt az igát húzzuk. Majd meglátja, mi történik, miután lecsendesednek a dolgok, és mérleget vonnak a krími események után.
– Miért, mi történik?
– A nagy elemzők megállapítják, amit én már most ki merek jelenteni: minden a kommunikáció hiányára vezethető vissza. A konfliktusok amúgy is legtöbbször ebből a hiányosságból fakadnak. Ahol van párbeszéd, ott hamar kialusznak a feszültségek.
– Ebből az alapállásból szemléli az egyre hangsúlyosabb székelyföldi autonómiatörekvéseket is?
– Roppant összetett kérdéssel van dolgunk. Országos szinten egyértelmű a decentralizációs szándék, a megvalósítás azonban nagyon nehézkes. A különböző döntési jogok áthelyezésének folyamata helyi szintekre pedig itt, a Székelyföldön különleges, területi, etnikai árnyalatokat is kap. És mivel mindennél fontosabbnak tartjuk, hogy ezt az országot megőrizzük a maga érintetlen egységében, nem csoda, ha riadalmat keltenek az olyan hangok, miszerint ez a terület elszakadni készül Romániától.
– Ön is reálisnak tartja ezt a veszélyt? A képzettsége, tekintélye révén, a rendelkezésére álló információk birtokában éppen önnek kellene megnyugtatnia a Székelyföld elszakadásától tartó embereket.
– Sokszor elmondtam a hozzám fordulóknak, hogy a különböző hatalmi, döntéshozatali elemeknek a területi struktúrákhoz való közelítése jó dolog, amit véghez kell vinni. Mivel azonban ezt a jelenséget többnyire kizárólag erre a régióra értelmezik, az RMDSZ pedig újra kormányon van, a többi politikai párttal – amelyek között tudomásom szerint egyik sem ellenzi a decentralizálást – összefogva kellene tisztázni ezt a kérdést. Mert az kétségtelen, hogy a Székelyföldön sokkal többet beszélnek autonómiáról, mint Moldvában vagy Olténiában.
– Talán érthető módon, hiszen az autonómiaigények tekintélyes mértékben történelmi gyökerekből is táplálkoznak. Az ókirályság régióinak pedig korábban nem nagyon voltak hasonló „gondjaik”...
– Ez részben igaz, ugyanakkor épp ez az alapkérdés. Mert ha a többi romániai régióban is hasonló gyakorisággal beszélnének az autonómiáról, megszűnnének az azzal kapcsolatos gyanakvások, miszerint a Székelyföld el akar szakadni, hogy mást akar, mint a többiek. A magyar félnek egyértelműsítenie kellene a parlamentben az álláspontját, és elfogadtatnia azt a többiekkel is. Mert amíg csak itt beszélnek előbb kulturális autonómiáról, aztán területi autonómiáról, a legtöbb románban felmerül a kétely: miféle vonalakat akarnak ezek a magyarok meghúzni?
– De milyen vonalakról lehet itt szó? Legfeljebb képzeletbeli vonalakról...
– Képzeletbeli vonalakról sem, hiszen ez a régió képtelen lenne élni például az országos energiarendszerek nélkül. Már csak ezért sem lenne szabad bármiféle elhatárolódásról beszélni, még ha azok elméleti síkon működnének is. Az alkotmány valamennyi romániai magyar számára garantálja a szabad közlekedést és munkavállalást az ország teljes területén. Még egyetlen magyar sem jött hozzám azzal a kérdéssel, hogy atyám, segítsen nekem az autonómia kivívásában, annál inkább jöttek olyan kérésekkel, hogy atyám, segítsen munkahelyhez jutni.
– Ha magyar emberek nem is ostromolták autonómiakérdésekben, politikai vagy civil szervezetek keresték meg ebben a témában?
– Nem, még nem, de részben megértem őket, hiszen roppant kényes kérdésről van szó.
– Éppen ezért kellene a párbeszéd lehetőségét keresnie mindkét félnek.
– Nézze, nagyon korrekt viszonyban vagyok például a Hargita megyei tanácselnökkel, Borboly Csabával. Mindig megkaptuk például az ortodox egyháznak járó támogatást. Biztosan mindenkinek jót tenne, ha elmélyítenénk ezt a párbeszédet, megnyugtathatnánk a térség románjait, akik joggal aggódnak, hogy mi lesz velük, ha Székelyföld autonómiához jut. Mert erre még senki sem próbált alapos választ adni.
– Ön szerint mi történhetne a románsággal?
– A történelembe visszapillantva egyet kell értenünk abban, hogy a románság sokszor húzta a rövidebbet Erdélyben. Nézzen körül alaposan a Székelyföldön, aligha talál olyan magyart, aki elveszítette az anyanyelvét.
– Székelyföldön talán nem, de a csángókról azért hosszan beszélhetnénk.
– Maradjunk azonban a Székelyföldön, ahol tekintélyes egykori román közösségek veszítették el a nyelvüket és identitásukat. Mikóújfalu, Sepsibükszád vagy Aldoboly beszédes példái ennek a jelenségnek. Ezek az emberek már csak a templomban, imáikban románok, otthon magyarul beszélnek. Ha a magyarok számára riasztó perspektíva elveszíteni az anyanyelvüket, a kultúrájukat, akkor a székelyföldi kisebbségi románokban is ugyanezek a félelmek dúlnak. Ezért lenne logikus, ha ez a két kisebbségi félelem találkozna, hogy a döntések meghozatalakor figyelembe vegye a másik érdekeit is.
– Ön sem kezdeményezett párbeszédet a magyar elöljárókkal? Ha már ők nem keresték...
– Talán nem az én véleményem a legfontosabb ezekben a kérdésekben. Igyekszem minél inkább kívül maradni a politikai, közéleti csatározásokon, hiszen a politika néhány évente cseréli az arcait. Az egyház viszont kétezer éve változatlan állásponton van.
– Azért a történelemben előfordultak már jelentős közéleti szerepet vállaló papok is. Még az ortodox egyházban is. Arról nem is beszélve, hogy a székelyföldi románság különböző szervezetei önt tartják szellemi vezetőjüknek...
– Nyilván papi identitásom nem zárja ki, hogy részt vegyek közéleti kérdések megvitatásában is. Már csak azért sem, mert a hívek többsége csak vasárnap jelenik meg a templomban, a hét többi napjain más színtereken kell megpróbálnom segíteni őket. De a főszerepet akkor is a politikusoknak kell játszaniuk ebben a kérdésben.
– A román politikusok sem kíváncsiak az ön véleményére a Székelyföld jövője tekintetében?
– Ritkán. Egy regionalizációs ügyekben tartott marosvásárhelyi megbeszélésen vettem részt, ahol azt mondtam: kérem, írják le nekem, milyen jogosítványokkal rendelkeznek majd a tervezett új régiók, milyen rendszerben választják meg a vezetőit. Egyelőre azonban senki sem tud válaszolni ezekre a kérdésekre, mint ahogy a várható, jó és rossz következményekre sem. Pedig ezeket a dolgokat nagyon alaposan elő kell készíteni, hiszen nemcsak politikai játékokról, hanem – elsősorban – emberi sorsokról van szó.
– Hogyan viszonyult például ahhoz a Hargita megyei kezdeményezéshez, amely egyfajta autonómiát kínál a Maroshévíz környéki román többségű településeknek?
– Nem volt az semmiféle autonómia. Együtt beszéltük meg a Hargita megyei prefektus jelenlétében, hogy a megyében már létező térségi tárulások mintáját ki kellene terjeszteni Maroshévíz környékére is, hiszen jóval nagyobb eséllyel lehetne pályázni akár uniós forrásokra is. Ezt követően találkoztam az ottani polgármesterekkel, akiknek elővezettem Borboly Csaba kezdeményezését, ismertettem a hasonló társulások eredményeit, sőt kezdeményeztem, hogy nézzük meg együtt a helyszínen, hogyan is működnek ezek a programok.
Magam is támogatom a kezdeményezést, amely a térség versenyképességét és a települések közötti szolidaritást növelhetné. Az emberekkel folytatott megbeszélés arra is jó volt, hogy egyöntetűen csatlakozzanak, ugyanakkor hogy szétoszlassuk a lábra kapó félelmeket, mert bizony már kezdtek különböző „autonómiakísérteteket” látni. Az ügyből azonban csak a különböző utólagos értelmezések fabrikáltak autonómiakérdést.
– Elképzelhető, hogy a krími események nyomán a Moldovai Köztársaságban is „helyzet lesz”, ami a Románia és Moldova közötti közeledést is befolyásolhatja. Támogatja például a román államelnök által nemzeti stratégiai kulcskérdésnek nevezett román–moldovai egyesülés tervét?
– Kár lenne tagadni, hogyan gondolkodunk azon területek identitásáról, amelyeket a Molotov–Ribbentrop-paktum szakított el Romániától, és csatolt a Szovjetunióhoz. Annak az egyezménynek egyetlen pontja van még érvényben: Besszarábia elszakítottsága. Ennek ellenére mi továbbra sem akarunk erőszakosan viszonyulni a kérdéshez. Ha ők akár holnap úgy döntenek, hogy haza akarnak térni, mi tárt karokkal várjuk őket – miközben tisztában vagyunk a kommunizmus évtizedeiben véghez vitt etnikai átalakítás, agymosás következményeivel és Románia korlátozott gazdasági lehetőségeivel. Nem fogjuk csapkodni az asztalt, de a kapu nyitva áll.
– Ha már a románok félelmeiről beszéltünk, mivel igyekszik „megnyugtatni” az ortodoxia állami támogatású további térhódításától tartó székelyföldi magyarokat?
– Szeretném egyértelműsíteni: a székelyföldi templomépítések fejezetét gyakorlatilag lezártnak tekintem. Van még egy befejezésre váró templom Sepsiszentgyörgyön, kettő Hargita megyében, Maroshévíz környékén. Úgy ítéljük meg, hogy ezekkel elegendő templommal rendelkezünk a híveink számához viszonyítva. Néhány kápolna, imaház építésére még sor kerülhet, elsősorban kórházakban, de az ortodox egyház a továbbiakban a szociális kérdésekre, az emberek megsegítésére kívánja helyezni tevékenysége hangsúlyait. Már csak az Úr segítségére, békére és egymás megértésére van szükségünk.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár),2014. április 3.
Háttal a falnak
Keresgélem a szavakat, hiszen a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, a MOGYE a jelenlegi romániai érdekérvényesítés nagy, égő sebe.
Kényes ügy, ami elemeiben egyszerre villantja fel az egyre keserűbb történet minden összetevőjét. Az egyazon oldalon álló, mégis nézetkülönbségek által elválasztott érdekeltek külön táborba sodródását.
A magyar érdekképviselet mindig konjunktúra vezérelte tárgyalási trükközéseit. Az ügyben „hibátlanul" megnyilvánuló igazságszolgáltatási pártosságot. Olyan ügy ez, amelyben ott sűrűsödik a romániai magyarság elmúlt negyed évszázadának minden frusztrációja, elszalasztott lehetősége – és talán reménytelensége is.
Talán furcsának tűnik, hogy mindezt épp akkor írjuk le, amikor a MOGYE magyar oktatói ultimátumra készülnek. Nevezetesen arra, hogy a magyar tagozat önállósodásának halasztása miatti tiltakozásuk jeléül kilépnek az egyetem valamennyi vezetőtestületéből, lemondanak valamennyi kinevezett vezetői tisztségről.
Könnyű lenne azt mondani, hogy lépték volna meg ezt tavaly szeptemberben ahelyett, hogy hitelt adnak Leonard Azamfirei rektor korábban is többször „megbicsakló" ígéreteinek. Egy év távlatából nézve minden bizonnyal az lett volna a helyes megoldás, ám az vesse az első követ a döntéshozókra, aki ne tette volna akkor a mérleg serpenyőjére mindazt, amit egy radikális fellépés révén elveszíthet a magyar oktatási vonal.
Egyesek szerint ugyan semmi egyebet, mint láncait, de az ember már csak ilyen, néha az elveszített láncok iránt is nosztalgiát érez. A különböző döntéshozatali struktúrákból való kilépés csak szimbolikus értékű, hiszen semmilyen hatást nem gyakorol az intézmény mindennapjaira, sőt a „magyarfaló" szenátusnak néhány vitamentes hónapot ajándékoz. Amelyet az gond nélkül fel is él, hiszen aki időt nyer, ugyebár, életet nyer.
A magyar oktatók mégsem tehetnek másként, hiszen olyannyira a falig hátráltak már, hogy talán soha nem sikerül megszabadulniuk a hátukra tapadt vakolattól. Főleg, hogy Azamfireit és társait talán már az sem terelheti jobb útra, ha egyszer majd külföldi nyaraláson tolmács nélkül lesznek kénytelenek elmondani a románul nem beszélő helyi orvosnak, hol is fáj.
Csinta Samu. Krónika (Kolozsvár)2014. április 6.
Provokáló recepciós Seuso-kincsekkel: erdélyi sajtós a pesti választásokon
A belvárosi szálloda recepciósa irritált volt az erdélyiek jelenlététől, mások érezhető szimpátiával viseltettek a Székelyhon.ro tudósítójának felmatricázott szolgálati járműve iránt. Vegyes benyomások Budapestről az országgyűlési választások napján.
Békés tavaszi Budapesten sétálgathatott az ember az országgyűlési választások napján. Többnyire csak az MSZP és a DK aktivistái éltek a kampánycsendmentesség lehetőségével, és igyekeztek az utolsó pillanatban maguk, illetve jelöltjeik mellé állítani a „tévelygőket”. A szocialista jelölt, Oláh József aktivistái engem is megszólítottak az Andrássy úton, de minden különösebb rosszallás nélkül tudomásul vették, hogy nem vagyok érdekelt az ügyben.
Egy budai választóhelyiség előtt sem románoztak le, holott a bukaresti jelzésű szerkesztőségi autó akár alkalmat is kínálhatott volna rá, ám a gépkocsi Székelyhontól az Erdélyi Naplóig terjedő feliratozása inkább empátiát fakasztott az ott lévőkben. Az országos átlagot jóval meghaladó módon ott már 20 százaléknál tartott a részvétel, hiába, a polgári gyökerű budai hegyvidéki lakók a választást a vasárnapi kirándulás elé helyezték. Nagy tisztelet övezte a feleségével épp akkor megjelenő Jankovics Marcell Kossuth- és Balázs Béla-díjas rajzfilmrendező-kultúrtörténész-író-politikust, aki soha nem rejtette véka alá fideszes kötődését.
A belvárosi szálloda recepciósa kicsit másként viszonyult hozzám és a nap történéseihez. „Miért tartotta fontosnak éppen ma Budapestre érkezni?” – kérdezte alig leplezetten provokatív módon, az újságírói munkára való hivatkozás azonban megtette a hatását. Már csak azt hallhattam, hogy valakinek a telefonba sírja el bánatát, miszerint a románok Pestig is képesek eljönni szavazni „ezekre”.
A Nemzeti Választási Irodánál az övem csatja is gyanús volt a beléptetést végző biztonsági embereknek, a továbbiakban azonban szinte néptelen épületben kószálhattam. Az NVB ugyanis éppen vég nélkülinek tűnő ülésen kereste a jogi válaszokat különböző olyan választási észrevételezésekre, amelyeknél kizárólag hajmeresztőbbekkel találkozhattunk a romániai választási gyakorlatban. Talán csak két baloldali belvárosi jelölt kifogása érdemel említést, ők az MTI és MTVA tevékenységével voltak elégedetlenek, miszerint a közmédia nem foglalkozott megfelelő mértékben és kritikussággal Rogán Antal vagyonügyeivel. A kifogást – hatáskör hiányában – a bizottság elutasította.
Kicsit odébb hosszú sor kígyózott: no nem a választási helyiségbe való bejutás céljából, a Parlamentben kiállított Seuso-kincsekre voltak kíváncsiak. Szinte kivétel nélkül magyarok. „Ha már kimozdultunk választani, gondoltuk, megnézzük ezeket a műtárgyakat” – mondta egy középkorú hölgy. Sorok azért a körzetek körül is akadtak, de a Wesselényi és Kertész utca sarkán várakozók például kivétel nélkül átjelentkezett szavazók voltak. Az iroda munkatársai azonban már készültek az utolsó választási órák ostromára. „Ha fél hét körül visszajön, meg fog lepődni, mennyien hagyják utolsó percre a voksolást” – invitált egyikük. Ami biztos: 15 órakor még bő másfél százalékkal a négy évvel ezelőttinél kisebbnek bizonyult a választási aktivitás.
Csinta Samu. Székelyhon.ro2014. április 10.
Haláltánc-koreográfia
Jelentés elfogadva, az uniós országoknak újabb lépéseket kell tenniük a nemzeti kisebbségek európai helyzete javításának és jogérvényesítésének irányába.
Hogy pontosan mit is, az továbbra is homályos, hiszen a tagországok ratifikálásra és chartaaláírásra való felszólítása nagyjából a „ne bántsd felebarátodat" parancsolattal azonos fajsúlyú. Azaz olyan imperatívusz, amelynek mozgatórugói valahol az emberi erkölcs dimenziójában keresendők.
Az elfogadott dokumentum meghatározhatatlan hatékonysága természetesen semmit sem von le azok érdeméből, akik maximális energiabefektetéssel és elkötelezettséggel szolgálták ezt az ügyet. A baj az, hogy evidenciaszerű együttélési normákat kell minduntalan jogi köntösbe öltöztetni, hogy „eladhatók" legyenek, s ne fakasszanak mély felháborodást a többségi nemzetek képviselőiben.
Pedig a történelem eddigi legsűrűbb, huszadik százada egyértelműen bebizonyította: a kisebbségvédelem a konfliktusok megelőzésének egyik leghatékonyabb eszköze. Mindezt már a kontinens térképének közel száz évvel ezelőtt „alkotó" átrajzolói is tudták, államközi és államok feletti paktumok rögzítik a sodródó kisebbségek jogai tiszteletben tartásának kötelezőségét. A gyakorlatban mégis minden másképp történik.
Igazából nem jelentett átütő erejű precedenst a véres útkezdés után révbe jutó dél-tiroli autonómiamodell sem, ahol évtizedek során kristályosodtak ki a szembenállás, egymás mellett, illetve együttélés stációi. Olyan egyszerűnek tűnik, mégis annyira nehéz.
Az idő pedig sehol sem a kisebbségeknek dolgozik. És igazából ebben rejlik a folyamat perverziója is: a mindennapok kényelmetlenségeibe belefásuló kisebbségi lassan önként mond le azoknak a jogoknak a gyakorlásáról, amelyek érvényét egyelőre semmire sem kötelező dokumentumok próbálják erősíteni.
Akár olyan kompromisszumok árán is, amelynek az őshonos kisebbség megjelölés is áldozatul esik. Képviselője pedig saját elhatározásból válik kirekesztetté, nehogy rásüssék a kirekesztő billogot. Erre mondhatta a farkas a viccbeli nyuszi haláltáncának láttán: micsoda hülye koreográfia!
Csinta Samu. Krónika (Kolozsvár)2014. április 10.
Történelmi narancsszüret
„Kellő alázattal és méltósággal, ahogy illik hozzánk, mondjuk ki, minden kétely és bizonytalanság eloszlott: győztünk!” – jelentette be Orbán Viktor vasárnap késő este Budapesten, a Fidesz-KDNP eredményváró rendezvényén. Az előrejelzéseknek megfelelően a magyarországi parlamenti választások során egyetlen kérdés maradt nyitott: szerez-e újra a kormánykoalíció kétharmados legitimációt?
Békés tavaszi Budapesten sétálgathatott az ember az országgyűlési választások napján. Többnyire csak az MSZP és a DK aktivistái éltek a kampánycsendmentesség lehetőségével, és igyekeztek az utolsó pillanatban maguk, illetve jelöltjeik mellé állítani a „tévelygőket”. A szocialista jelölt, Oláh Lajos aktivistái engem is megszólítottak az Andrássy úton, de különösebb rosszallás nélkül tudomásul vették, hogy nem vagyok érdekelt az ügyben. Egy budai választóhelyiség előtt sem románoztak le, holott a bukaresti jelzésű szerkesztőségi autó akár alkalmat is kínálhatott volna rá, ám a gépkocsi Székelyhontól az Erdélyi Naplóig terjedő feliratozása inkább empátiát fakasztott az ott lévőkben. Az országos átlagot jóval meghaladó módon ott már 20 százaléknál tartott a részvétel, hiába, a polgári gyökerű budai hegyvidéki lakók a választást a vasárnapi kirándulás elé helyezték. Nagy tisztelet övezte a feleségével épp akkor megjelenő Jankovics Marcell Kossuth- és Balázs Béla-díjas rajzfilmrendező-kultúrtörténész-író-politikust, aki soha nem rejtette véka alá fideszes kötődését.
A belvárosi szálloda recepciósa kicsit másként viszonyult hozzám és a nap történéseihez. „Miért tartotta fontosnak éppen ma Budapestre érkezni?” – kérdezte alig leplezetten provokatív módon, az újságírói munkára hivatkozás azonban megtette a hatását. Már csak azt hallhattam, hogy valakinek a telefonba sírja el bánatát, miszerint a románok Pestig is képesek eljönni szavazni „ezekre”.
Hosszabb sor csak néhány helyen kígyózott: a Parlamentben kiállított Seuso-kincsekre várók, illetve az átjelentkezett szavazók tömörültek. Az egyik belvárosi választási kör irodájának munkatársa így kommentált: „Ha fél hét körül visszajön, meg fog lepődni, mennyien hagyják utolsó percre a voksolást.”
Öröm a Bálna gyomrában
Az esti órákat azonban inkább a Fidesz eredményvárójában töltöttem, amely előtt már hat után gyülekezni kezdtek a szimpatizánsok, s hiába húzódott váratlan sokáig az átjelentkezők voksolása, nem tágítottak. Ezért aztán amikor Orbán Viktor mikrofonhoz lépett, már győztes hangulatban fogadta a tömeg a régi-új miniszterelnököt. „Olyan átütő erejű győzelem ez, amely jelentőségét ma este még fel sem tudjuk mérni – fogalmazott. – Azt, hogy megérdemeltük-e, a jó Isten majd eldönti, de hogy megdolgoztunk érte, az egészen biztos.” Beszéde egyik első mondatában ugyanakkor a nap legfelemelőbb tényének nevezte, hogy a külhoni magyarok először szavazhattak, amit a tömeg hangos éljenzéssel helyeselt. „A Fidesz és a KDNP európai rekordot ért el azzal, hogy a legnagyobb arányú támogatást gyűjtötte be: Magyarország ma a legegységesebb nemzet Európában” – hangsúlyozta Orbán Viktor, aki szerint Magyarország „jól hallhatóan kimondta: érdemes itt élni, dolgozni és családot alapítani.” Döntésükkel két dologra mondtak nemet a választók, fogalmazott a Fidesz elnöke: a gyűlölködésre és az Európai Unióból való kilépésre. „Magyarországnak az EU-ban van a helye, de csak akkor, ha van erős nemzeti kormánya” – tette hozzá.
„Széles jövő előtt állunk, nagy korszak kapujában” – fogalmazott Orbán másnapi nemzetközi sajtótájékoztatóján, ahol kijelentette: Magyarország a régió éllovasa lesz. Az elmúlt egy év gazdasági eredményei nem átmenetiek, hangsúlyozta, a magyar gazdaság kiválóan fog teljesíteni a következő időszakban épp ama sokat vitatott gazdaságpolitika eredményeként, amit most a választók megerősítettek.
Kétharmados kérdőjelek
Két nappal az urnazárás, a voksok 98,98 százalékának feldolgozása után ugyanakkor még mindig 16 olyan körzet volt, ahol az átjelentkezők voksai és a külképviseleteken leadott szavazatok még megváltoztathatják az előzetes végeredményt. A legtöbb bizonytalan eredményű körzetet Budapesten találjuk, ám a Fidesz–KDNP még több helyen fordíthat. A 10280 szavazókör 106 urnáját zárták le vasárnap számolás nélkül, ezekbe várják a külképviseleteken, illetve átjelentkezéssel szavazók voksait. E szavazatokat április 11-én számolják meg, másnap, szombaton lehet biztosan tudni, hogy a Fidesz– KDNP-nek sikerül-e megszereznie a parlamenti mandátumok kétharmadát. A 16 körzetből nyolcban csak matematikai az esély a fordításra, a további nyolcból hat Budapesten található, négy körzetben a fideszes jelölt vezet, négyben pedig a balliberális koalíció jelöltje. A legszorosabb verseny az előzetes letartóztatásban lévő Simon Gábor, az MSZP korábbi elnökhelyettese körzetében, Budapest 18. kerületében van, ahol a fideszes Kucsák László 22 vokssal vezet a szocialista Kunhalmi Ágnes előtt, a megszámolásra váró szavazatok lehetséges maximuma pedig kétezer. A jogszabályok szerint nem lehet a voksok újraszámlálását kérni csak azért, mert a jelöltek között kicsi a különbség. Erre akkor kerülhet sor, ha az eredményt megállapító döntés elleni fellebbezésében a beadványozó bizonyítja, a szavazatszámláló bizottság törvénysértően állapította meg az eredményt, s matematikai lehetőség is van az eredmény megváltozására.
Ellenzéki jövőkép
Tudomásul vette a választási eredményt, de a választások tisztességtelen szabályok és nem egyenlő feltételek melletti lebonyolítására hivatkozva nem gratulált a Fidesznek a győzelemhez Mesterházy Attila, az MSZP elnöke. Bajnai Gordon, az Együtt-PM szövetség vezetője ugyanakkor súlyos kudarcnak minősítette a választási eredményt, Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció elnöke pedig azt mondta: a választók többsége olyan utat választott, amely történelmi értelemben tévedés.
Azt is bejelentették, hogy egyikük sem csábítgat el a másiktól senkit. A jelenlegi állás szerint ugyanis a szocialisták 29, az Együtt–PM Szövetség és a Demokratikus Koalíció jelöltjei 4-4 mandátumot szereztek, egyet pedig a liberális Fodor Gábor. A közös listán induló pártok esetében viszont öt képviselő szükséges a frakcióalakításhoz, így egyelőre kérdéses, ki állíthat fel képviselőcsoportot a baloldali ellenzéki szövetséget alkotó pártok közül a következő Országgyűlésben.
Mesterházy Attila szerint konstruktív, de kritikus ellenzéki szerepre kell készülniük. Arra számítanak, tette hozzá, hogy a politikai események centruma a parlamenten kívülre kerül, ezért nem feltétlenül a parlamenti frakcióra építik a szakmapolitikát, hanem „a párt irányába indulnak el”, ott hoznak létre műhelyeket, esetleg kabineteket. Azt is elmondta: nem fordult meg a fejében, hogy felajánlja lemondását, a három választást (májusban EP-, ősszel önkormányzati választás lesz) végig kell csinálni. Az MSZP elnöke szerint volt és van is kormányváltó hangulat, de az apátia és a közöny nagy ellenfele volt a „kormányváltó erőnek”. A közöny és az emberek beletörődése lefelé nyomta a részvételi arányokat – vélekedett.
Csinta Samu. Erdélyi Napló (Kolozsvár)2014. április 10.
Folytassa, Fidesz!
Már-már mesébe illően szép eredményt hozott a magyarországi országgyűlési választás. Némi minimális kockázatvállalással mondhatnám azt is, hogy nekünk, mindannyiunknak, de tartsuk tiszteletben elsősorban azt az ötszázaléknyi romániai magyar állampolgárt, aki nem a jobboldali kormánykoalícióra adta élete első voksát. Másod-, de nem utolsósorban pedig azt a szűk egyharmadot, amely az anyaországban más pártot vagy koalíciót ruházott fel érdekei és nézetei parlamenti képviseletével.
Ha akarnám, már hallanám is azokat a – határon innen és túl egyaránt megszólaló – hangokat, amelyek a belorusz típusú egyszínűség veszélyétől görcsbe rándulva siratják most a magyarországi demokráciadeficitet. De nem akarom, mert kicsit olyannak érzem az egészet, mintha egy amúgy minden ízlelőbimbónkat kényeztető étel esetében azt mondanánk: finom, finom, de sótlanul egészségesebb lenne. Sokkal inkább úgy gondolom, hogy maradjon ilyenszerű ez a fogás, aki meg mást akar, hát kotyvasszon külön a saját reformkonyhájában. A baloldal négy éve amúgy már kapott lehetőséget az újrakezdésre, de a jelek szerint szükségük volt még egy kataklizmára, itt hát az újabb esély.
Az országot azonban újabb négy esztendőn keresztül a jobboldal kormányozza, így inkább a vele szembeni elvárásainkat érdemesebb megfogalmazni. Főleg, hogy immár némi alapunk is van rá, hiszen egy-másfél mandátum sorsába a külhoni magyarság is beleszólt, bár aligha szorul az én tippemre, aki itt keresi egy esetleges törékeny kétharmados többségben a gyenge láncszemet.
A folyamatosság ugyanis a romániai magyarság esetében különösen fontos, hiszen mi tagadás, abban bízunk, hogy az anyaországi körülmények konszolidálása közepette még több odafigyelés, ötlet és pénz jut azokra folyamatokra, amelyek részben már mifelénk is beindultak.
A nemzetpolitika kétségtelenül mindent meghatározó érzelmi vonzatain túl ugyanis a Monarchia hajdani régiós eszmeisége alapján működő gazdasági együttműködés felélesztése a mosolyokra is jótékonyan hatna. Annál inkább, mivel a hasonló kezdeményezések különösebb zökkenő nélkül összefésülhetők az uniós struktúrákkal, erősítendő az ezirányú elkötelezettséget is. Itt az idő, hogy a nemzetstratégiai iránytűkre a Kárpát-medence is felkerüljön ötödik égtájként, új fogyasztói és termelői piacokat nyitva meg a közös gazdasági kezdeményezésekhez.
Széles jövő előtt állunk, nagy korszak kapujában, fogalmazott Orbán Viktor a választás másnapján. Borzongató érzés belegondolni, talán még borzongatóbb lesz megélni. Folytassa hát, Fidesz!
Csinta Samu. Erdélyi Napló (Kolozsvár)2014. április 30.
Kelet–nyugati láthatár
Nagy szavak, de aligha vitathatók: április vége szimbolikus üzenetükben is példa nélküli aktusok idejeként vonul be a naptárba.
A Fidesz-lista harmadik helyén európai parlamenti képviseletre készülő Tőkés László nagyváradi kampánynyitója ugyanis koránt sincs annyira távol a román–moldovai határnyitástól, mint ahogyan az első látásra tűnne.
Ha a nemzeti lista megalkotásával – Szilágyi Zsoltot, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alelnökét idézve – a magyar nemzet megérkezett a 21. századba, a moldovai állampolgárok uniós vízummentességének életbe léptetésével éppen ez a század nyitott újabb dimenziót. Az ország nyugati és keleti kapujának szimbolikus, illetve tényleges szélesebbre tárása két nemzet magabiztosabb jelenlétének kezdetét jelentheti a népek Európájában.
Mert ha Magyarország immár kereken tíz, Románia pedig bő hét éve teljes jogú tagja is az Uniónak, az elszakított területeken élő magyarok brüsszeli jelenléte sokkal inkább az EU műfogsormosolyos toleranciatesztjének tekinthető, mint tényleges kisebbségi érdekvédelemnek. Tőkés László Fidesz-listázása ezen a megítélésen javíthat lényegeset.
Moldova helyzetmódosításának felgyorsítása kétségtelenül az orosz veszélynek is tulajdonítható, de mindez a lényegen alig változtat. A román vezetők ugyanis nem rejtik véka alá, hogyan is gondolkodnak azon területek identitásáról, amelyeket a Molotov–Ribbentrop-paktum szakított el Romániától, és csatolt a Szovjetunióhoz.
Annak az egyezménynek egyetlen pontja van ma is érvényben: Besszarábia elszakítottsága. Ha egyelőre nem is csapkodják a brüsszeli asztalt, Moldova Európához való közeledése pluszfelelősséget ró rájuk. Ez viszont sokszor sorolhatja őket – akár észrevétlenül is – ugyanabba az érdekszférába az önrendelkezést kulcsfogalomként kezelő magyar képviselőkkel – köztük Tőkés Lászlóval. És remélhetőleg az RMDSZ ma még megjósolhatatlan számú leendő brüsszeli arcaival. A román képviselők részéről ugyanis nehezen lesz elfogadtatható a kisebbségi kérdések erősen kétértelmű képviseleti retorikája.
Tágulóban a láthatár keletről nyugatra.
Csinta Samu. Krónika (Kolozsvár)