udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
381
találat
lapozás: 1-30 ... 271-300 | 301-330 | 331-360 | 361-381
Névmutató:
György Zoltán
2016. február 3.
„Türkös nem falu...”
Hétfalusi barátaimtól hallottam, hogy ez a kijelentés nem falucsúfoló. Vicces beugratóféle, ugyanis Türkös Négyfalu részeként azért nem falu, mert nevében nincs benne a falu szó, miként Bácsfalunak, Csernátfalunak, avagy Hosszúfalunak. Jó, jó, de mégis falu – folytatták, mert Négyfalu része! De városrészként is lehet emlegetni, mert Négyfalu város, s annak Türkös is része! A négy falu teljesen összeépült a századok során, s ha valaki nem találja meg a városrészeket jelölő eligazító táblákat, úgy jár, mint mi: eltéved.
A régi Türkös és Kossuth-emléke
Türkös története Négyfalu históriájának része, melyről sorozatunk bevezetőjében szóltunk. Magyar evangélikus egyháza fiatalabb a többinél, egy ideig Csernátfalu anyaegyházához tartozott, de a reformáció tanai Johannes Honterus kemény kezű intézkedései nyomán gyökeret vertek itt is. Később Türkös is önállósult, ezzel magyarázható, hogy 1885-ben épült temploma nem hasonlít a szomszédokéhoz. Miután Négyfalu kivált a szász egyház hegemóniája alól (1886), első lelkésze, Deák Sándor – földink, a Torja részeként ismert Karatna szülötte – 48 évig folytatta szolgáló paplaképítő áldásos tevékenységét. Evangélikus templomának egyedi neogótikus oltára a neves hosszúfalusi faragóiskola híres tanára, Kupcsay János tervei szerint készült. A papi lakot történelmi emlékhelynek is nevezhetnénk, mert kertjében virágoztak azok a rózsák, melyeknek megszárított sziromleveleivel kitömték az evangélikus vallású Kossuth Lajos halotti párnáját. Szemfedelét is hétfalusi csángó asszonyok hímezték a Csángók Nagyasszonyaként emlegetett Sipos Jánosné Bereczki Anna vezetésével. Nevét emléktábla őrzi a bácsfalusi temetőben. Türkösön a katolikus restauráció idején újra gyökeret vert a „régi vallás”, és a Bara-dombra Mária Terézia engedélyével 1754-ben katolikus fatemplomot építettek. Ennek helyén áll a sorozatos alakítások eredményeként épült mai plébániatemplom (képünk), védőszentje Szent Mihály. Udvarán működik a közösségi élet másik központja, a Márton Áron Ifjúsági Ház. Létrehozója szintén földink, a tragikus hirtelenséggel elhalt T. Gajdó Zoltán mikós diák, négyfalusi-türkösi plébános, pápai káplán, aki Kézdisárfalva–Szászfalu közös templomának cintermében alussza örök álmát. Utódja, T. András József plébános – aki 2006 óta pásztorolja a plébánia híveit – elmondta, hogy beleszámolva a hosszúfalusi Apor Vilmos filiális templom köré csoportosuló közösséget is, híveinek lélekszáma nyolcszáz körül ingadozik.
Élő közösség
Rácsodálkoztam, mennyire gazdag Hétfalu, s így Türkös históriás kínálata, s hogy mennyire állnak helyt hitükben és ragaszkodnak identitásukhoz hétfalusi csángó testvéreink. Id. Domokos Jenőt, aki negyedszázadig volt Türkös evangélikus lelkipásztora, személyesen is ismertem. A parókia kapujában utódja, az új lelkész, Kóródi Levente szeretettel fogadott, kalauzként pedig Kovács Lehel István Hétfalu kitartó és hűséges krónikása szegődött mellém, segített válogatni a gazdag helytörténeti érdekességek között. A település azonban más értékekkel-meglepetésekkel is várt. A főút melletti evangélikus templom cintermében három kőoszlopot állíttattak 2004-ben az 1848-as szabadságharc és a két világháború hőseinek emlékére. A magyar szabadságharcban és forradalomban huszonegy türkösi evangélikus és katolikus vesztette életét, akik nevét az egyik kőoszlopon örökítették meg. A Türkösön székelő néprajzi múzeum trapéz oromfalas régi épülete 1804-ből való, itt székelt egykoron Brassó Kúriája, Orbán Balázs szerint „a durva hatalmaskodás e bűnfészke”, ahol a hétfalusiak dézsmáit hajtották be a Cenk alatti város hatalmasai. Ebben az épületben rendezték be 1964-ben Négyfalu néprajzi múzeumát, amelynek – bár tulajdonukban volt Kiss Béla és Bálint András gyűjtéséből származó eredeti csángó néprajzi anyag – 1990-ig sok köze nem volt a hétfalusi csángókhoz. A rendszerváltás után változott a helyzet. Senki nem várta el, hogy kimondottan Csángó Múzeum legyen a neve, témaköre, hiszen Négyfaluban élnek román ajkúak is. Most mind a két etnikum emlékeit, életét-múltját tükrözi az intézmény. Magyar nyelvű kiadványt is kínáltak látogatásunk idején, bántó volt azonban, hogy a tárlatvezető nem ismerte a magyar nyelvet.
A csángó-székely zászlóalj születése
Türkös biztosított helyet a Kúria melletti telken a 126-os, csángókból és székelyekből álló zászlóalj megszervezésére – derül ki Kelemen György (1833–1916) negyvennyolcas csángó honvéd visszaemlékezéséből (A Barcaság 1848–1849-ben. Szecseleváros, 1998). A zászlóalj őrnagya földink, a sepsiszentkirályi Vida Dániel volt, akit Bem nevezett ki. Vida a kézdivásárhelyi katonai nevelde végzettje, a háromszéki határőrezred hadnagya, Kézdivásárhely térparancsnoka volt. Tetteinek méltó elismeréseként a fogarasi harcok hőseként emlegetjük. Márkos Ervin kőhalmi unitárius lelkész egy 1907-ben Fogarason keltezett emlékfüzetre hívta fel figyelmünket, amely Vodráska Vencel fogarasi főgimnáziumi tanárnak azt az emlékbeszédét tartalmazta, melyet a Honvéd Alap javára rendezett fogarasi ünnepségen mondott 1905-ben. Ekkor ugyanis gyűjtést indítottak egy negyvennyolcas emlékmű felállítására, melyen méltó helyet foglalt volna el Vida neve is. Az emlékműből vagy nem lett semmi, vagy elsöpörte a történelem. Az emlékbeszédből idézzük Vida hősiességének egy momentumát, amely jobbára ismeretlen a hétfalusiak számára. „Bem rendeletet küldött, hogy a Fogarason állomásozó zászlóalj két százada siessen a Törcsvári-szoros védelmére (...), a visszamaradt 600 ember két ágyúval és egy század Kossuth-huszárral fedezze a fogarasi várat, valamint az Olt völgyétől Vledényig igyekezzék az ellenséget feltartóztatni... Engelhardt cári tábornok Mundra mellett homlokzatba támadta az Olt bal partján a Vida őrnagy vezette magyar haderőt. Végtelen volt a két megütközött had között az aránytalanság. Engelhardt 20 ágyújával és 12 ezer emberével szemben csak 600 honvéd és két ágyú képezte a magyar haderőt... Vida látván az ellene fellépő haderő nagyságát (...), reggelfelé megkezdte csatarendben a visszavonulást. Az ulánus csapatok és az oroszok mindenfelől bekerítették a honvédséget... Vida Dániel is, míg csak volt kivel harcolni, addig helyéről nem mozdult (...), átvágva az ellenség sorain, az Olt felé húzódott. Itt azonban 12 kozák állotta útját, kikkel viaskodva három dsidaszúrás után lehanyatlott lováról. A kozákok lovával elnyargaltak, más martalócok, meglátván őrnagyi ruháját, levetkőztették, és addig ütötték, vagdalták, míg halottnak hitték. Pénztárcáját ellopták. Eszméletét vesztve, iszonyúan összevagdalva feküdt vérében a hős, mígnem a reggeli hűs levegő eszméletét visszaadva, az Olt partjához vonszolta sebektől vérző testét. Itt találtak rá az ulánusok, ahonnan az őrtanyára, majd a várba szállították...Lüders faggatta a fogarasi várban Vidát: maroknyi népével hogyan mert az ő hadseregével szembeszállni? Vida azt felelte: Kegyelmes uram, mit tartana Ön azon törzstisztjéről, aki a parancsszóra kirendelt harcmezőről gyáván elfut? Az orosz tábornagy helyeslően intett, rendelkezett, hogy gyógyítsák meg, és a kozákok által elrabolt pénzének egy részét is megtérítette. Nem így a bevonuló osztrákok, akik galádul bántak vele. A brassói fellegvárban egy halálkamrába dobták, lázba esett, s ilyen állapotban vitték a nagyszebeni börtönbe.” Itt kimondták rá a halálos ítéletet, melyet nyolcévi várfogságra változtattak. 1853 februárjában szabadult az olmützi börtönből. Keze alatt sok hétfalusi és háromszéki harcolt. Utóbbiak között a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Lajos, a barátosi Mirtse Dénes százados, testvére, a sepsiszentkirályi Vida József, Sükösd János, Újvárosi Ferenc, az albisi Vén Ferenc, a kézdivásárhelyi Szőcs Dani és a hősi halált halt bölöni Tana Benedek. Vida porai a sepsiszentkirályi családi sírboltban nyugszanak. Szülőfalujában, Sepsiszentkirályban és a fogarasi unitárius templom előcsarnokában márványtáblát állíttattak emlékére. Négyfaluban-Türkösben nincs emléke a 126-os csángó-székely zászlóaljnak.
Öröklő utókor
Türkösön kaptuk lencsevégre a Zajzoni Rab István-iskola udvarán a költő mellszobrát, a helybeli Szász-Benedek István alkotását. Magyar iskolák a Kárpát-kanyarban a címe annak a kötetnek, amely 1992-ben jelent meg Hochbauer Gyula szerkesztésében, kútfőjeként a hétfalusi népoktatás történetének. A zajzoni középiskoláról Pap Árpád iskolatörténetéből böngésztünk, majd ismerkedünk a hely híressé vált diákjaival: az egykori királyi táblai ülnökkel, a bácsfalusi Gyerkó Györggyel és Jakab András szobrásszal, Thököly Imre erdélyi evangélikus fejedelem udvari lelkészével, a türkösi Hajdu Istvánnal, a csernátfalusi Pap Sámuellel, Bálint Istvánnal és Bencze Mihállyal. „Amikor Johannes Honterus brassói reformátor 1544-ben meglátogatta Hétfalut, már egyházi iskola működött egy tanítóval. Az ősi skóla Csernátfaluban volt, azon a helyen, ahol a jelenlegi középiskola egyik épülete áll – írja iskolatörténetében Pap Árpád. Az azóta eltelt évszázadok alatt megszakítás nélkül folyt a magyar nyelvű oktatás, mindig léteztek magyar iskolák, általában a templomok mellett, szoros és sikeres együttműködésben a helyi történelmi egyházakkal, így találta meg a barcasági csángó magyarság a túlélés egyetlen lehetséges módját. A kommunizmus évei alatt az akkori hatalom folyamatos nyomást gyakorolt a magyar közösségre, következetes és állandó lépéseket tett a magyar iskolahálózat meggyengítésére. Ennek a diszkrimináló kisebbségi politikának a következményeként 1978-ban megszűnt a négyfalusi magyar elméleti középiskolai tanítás. Az 1989-es romániai események után a helyi magyar közösség újra anyanyelvén akarta taníttatni gyerekeit. Beindulhatott 1990-ben a Négyfalusi Magyar Líceum, majd 1992-től a Zajzoni Rab István Elméleti Középiskola.” Ebben napjainkban magyar óvoda, elemi és líceumi osztályok működnek. Többek között ennek a líceumnak volt diákja Géczi Levente Székelyudvarhelyen élő jogász és Gödri B. Alpár fungens tatrangi lelkipásztor is.
Kisgyörgy Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. február 4.
Múltunk és jelenünk
Könyvsorozat a megye településeiről
Öt esztendeje született meg az ötlet, ami mára kézzelfogható és olvasható valósággá vált. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke fogalmazta meg annak szükségességét, hogy a Háromszék Vármegye Kiadó gondozásában olyan könyvsorozat lásson napvilágot, amelyik egymás után a megye összes településének múltját és jelenét bemutatja.
A Székelyföld települései című sorozat szerkesztésével Nagy Balázs néprajzkutatót és Tóth Szabolcs Barnabás történészt bízta meg a megyetanácselnök. Kezdetét vette a lappangó kéziratok és a potenciális szerzők felkutatása, az első kötetek szerkesztése. Sorozatindító kötetként Háromszék honismereti bibliográfiája (1844–2012) jelent meg 2012-ben, melyet Jakab Albert Zsolt és Kinda István állítottak össze. Ugyanebben az évben az első falumonográfiát dr. Pozsony Ferenc akadémikus, egyetemi tanár írta szülőfalujáról, Zaboláról. Ezt követte Egyed Ákos történész professzor, akadémikus kötete erdővidéki szülőfalujáról, Bodosról.
Mivel a szerkesztőknek az volt a céljuk, hogy olyan szerzőcsapatot verbuváljanak, amelyik képes lesz a megye valamennyi településéről kismonográfiákat, tanulmányköteteket írni, a 2013-ban megjelent, Mikóújfalut bemutató kötetnek már nyolc szerzője van. Dálnok kismonográfiáját tizenketten írták, és a nemrég bemutatott Alsócsernáton kötetnek is tíz szerzője van. Állandó szerzőink dr. Székely Zsolt régész, Kisgyörgy Zoltán geológus, Köllő Zsolt Ágoston földrajz szakos tanár, Cserey Zoltán és Csáki Árpád történészek. A szerkesztőbizottság 2015-től két taggal – dr. Kinda Istvánnal és Csáki Árpáddal – bővült.
A kötetek földrajzi-geológiai bevezetőt, régészeti- és történeti összefoglalót, egyház- és templomtörténeti dolgozatokat, helynévgyűjtéseket, néprajzi leírásokat és a civil szerveződések múltjának összefoglalóit nyújtják. Kötetenként vannak sajátosságok, mint például Mikóújfalu esetében a ragadványnév-anyag közlése, Dálnoknál a neves személyek lexikona vagy Alsócsernátonnál a Haszmann Pál Múzeum története.
Kiadás alatt áll Bodok kismonográfiája, s idén tervezünk megjelentetni egy tanulmánykötetet magyar és román nyelven Zágonról. A sorozat eddig megjelent kötetei megrendelhetők és megvásárolhatók a Kovászna Megyei Művelődési Központban. Érdeklődni a 0267.735.648-es telefonszámon lehet.
(A szerkesztők) Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2016. február 11.
Maksai kihívások
A közeljövő lépései előtt jól jön egy futó, összegző visszapillantás, ugyanis a községfejlesztés dolgában egy sor megkezdett vagy megálmodott beruházás folytatása következne – derült ki a Bács-Benke Lászlóval folytatott beszélgetés során, aki az Erdélyi Magyar Néppárt színeiben megválasztott polgármesterként közel négy esztendő óta – politikai viták miatt – önkormányzati testület nélkül vezeti a községet, a polgármesteri hivatal beosztottjaival közösen végzi a közigazgatási munkát.
Nehézségek közepette
– Voltak olyan terveink és elképzeléseink, amelyeket községi tanácsi határozat hiányában nem tudtunk sem megkezdeni, sem megvalósítani – nyilatkozta Bács-Benke László. – Ezért sorolom csak a lehetőségek adta eredményeinket anélkül, hogy betartanám az időrendet. Jelentős mennyiségű tört kővel felújíttattuk a Sepsibesenyő felé tartó leromlott bekötőutat. Sajnos, a faluban sem jobb az út, de nem folytathattuk a kavicsozást, mert még nem zárult le az évekkel ezelőtt megkezdett és abbahagyott, a helyi ivóvízhálózat munkálatait végző céggel folyó perünk. Csak a törvényszéki eljárás eredménye láttán dőlhet majd el, miképpen alakul jövőben a falu ivóvízzel való ellátása. De önerőből elvégeztük a besenyői kultúrotthon teljes külső-belső felújítását, rendeztük környékét, és bekerítettük az azt körülvevő telket is. Hasonló beruházásra lenne szükség a közvetlen közelben levő iskolaépületnél is, ahol egyelőre csak állagmegőrzésre futotta, s így egyelőre esővízcsatornával vettük körül az épületet. Sepsibesenyő fejlesztését szolgálná a kiváló minőségű helyi kénes vizű Büdöskút értékesítése, erre megyei elképzelés és tanulmány is született a népi fürdők felújításának sorában. A tervről nem lehet lemondani, de az említett tanácsi határozatok hiányában nem tudtunk pályázni. Hangsúlyozom, az eddigieket mind önerőből végeztük. A Besenyői-tó maksai oldalán levő makadámút kátyúiba is került a tört kőből, s ugyancsak önerőből teljesen felújíttattuk a tóparti telkünkön álló, tanácsi tulajdonban levő hétvégi házat, korszerűsítettük belső felszerelését-bútorzatát. Minden irányba lépni
– Repülnek az évek, ivóvízre lenne szükség mindhárom településen, de nem működik a megépített szennyvízhálózat és derítőállomás.
– Az ivóvízrendszer kiépítése lenne soron pályázati pénzből, reméljük, lesz erre kiírás. Ez a legfontosabb feladat. A vezetékes ivóvízhálózat indokolná az említett – és már megépített – kanalizálási rendszer működtetését, beindítását, ami azonban műszaki változtatásokat igényelne: bővíteni kellene és rákötni Sepsibesenyő és tó környéki leendő szennyvízhálózatot, és fővezetékét behozni a Besenyő-patak völgyébe, hogy szabadeséssel rá lehessen kötni majd a magasabban fekvő községközpont és Eresztevény településrész szennyvizét is. A megépített derítőállomás beindítása és üzemeltetése külön költségeket követel, amelyekre azonban tanácsi határozatok nélkül nem volt lehetőség pályázni, ha nem is uniós, de legalább fejlesztési minisztériumi pénzalapokra. Vízföldtani tanulmányt kell megrendelni, mert ilyen globális klimatikai viszonyok mellett nem lehet megbízni a természetes vízforrások hozamában, a legbiztosabb a fúrások útján nyerhető mélységi vízréteg lenne. – Hogy áll Maksa a magántulajdon visszajuttatása ügyében?
– Rendbe tettünk minden középületet, így a polgármesteri hivatal és a községi tanács épületét is. Rendeztük a községi irattárat. Megfelelő helyiséget alakítottunk ki a Biblionetnek, amelyet visszaköltöztetünk a tanács udvarán levő épületbe, mert a felszabaduló szobákban hamarosan be tudunk indítani egy fogorvosi rendelőt, a szomszédos helyiségekben pedig gyógyítóközpont létesül (masszírozás, akupunktúra stb.) amolyan szociális juttatásként. Felújítottuk az eresztevényi határ mezei útjait, kavicsoztattuk a település mellékutcáit. Terveim között szerepel egy különálló kultúrotthon építése, amelyre megvan a saját területünk, előtanulmányunk és pénzalapunk is, de ez már a következő mandátumot betöltő feladata lesz. Segítettük a maksai református egyházközséget a helyi ravatalozó elkészítésében, s ebben az évben az eresztevényi egyházközséget akarjuk támogatni. Amennyiben választóim továbbra is bizalmat szavaznak, megvalósításukat vállalom. A legfontosabb az infrastruktúra lenne. Még mindig melengetem lelkemben egy eresztevényi szociális étkezde megteremtésének gondolatát, amely az ottani üresen maradt iskolaépületben kapna helyet. Egy Temes megyei, önerőből kivitelezett hasonló egységet volt alkalmam látni, és meggyőződtem arról, hogy hasznos és érdemes szociális létesítmény, és nálunk is kivitelezhető lenne. Ami a tulajdonba helyezést illeti, községi szinten zömében megoldódtak. Jelenleg folyamatban a község területén levő egykori Benke család részleges földterület-öröklése, amelyet az újabban jelentkező igénylők kérnek vissza.
Kisgyörgy Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. március 30.
Regruta-locsolás Mikóújfaluban
Régi, több éve szünetelő helyi húsvéti szokást elevenítettek fel Mikóújfaluban: húsvéthétfő kora délelőttjén kezükben kis kosárkával indultak a regruta korú fiatalok közös locsolásra. Szerencséjük volt, mert régi időkbe is visszanyúló történetű fúvószenekar kísérte őket.
A csapat megállt a leányos házak előtt, s a rezesek rázendítettek a Nyisd ki, babám, az ajtót kezdetű népdalra. Meglocsolták nemcsak a lányokat, hanem a ház asszonynépét is, és elköltötték az ünnepi kínálmációt, a kalácsot és a kedvcsináló, ünnepi hangulatot erősítő innivalót. A kiskasornya – kosárka – már csak azért is fontos volt, mert a regruta-jelöltek piros tojást is kaptak, s szokás szerint ebből készíti a polgármester, Nyáguly Vilmos családja az ünnepi tojáspaprikást, ebben az évben – kivételesen – az előételnek számító tojáspástétomot. Ha hagyomány, akkor azt meg kell becsülni még akkor is, ha ki tudná már megmondani, hogy a sok nemzetiségű, de elmagyarosodott egykori üveggyári munkások honnan hozhatták magukkal, honnan menthették meg a regruta-locsolást? Néprajzkutatók dolga. A hagyományőrzés azonban az újfalusi fiatalok dicséretére váljék!
Kisgyörgy Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. március 31.
Húsvét után Kézdikőváron
Igaz-e vagy sem, csak a ráérős történész tudná holtbiztosan bizonyítani, hogy a hajdanában Torján fészket rakó Aporok felkarolták és segítették a számukra is kedves és takarékos-munkás Kővár és Szárazpatak környéki besenyő-maradékokat. De az biztos, hogy szokásrendjüket, hagyományaikat, magyar katolikus vallásukat máig megtartotta az egykori peselneki, újabb nevén kővári ember, aki nyelvünket beszélő, dalainkat éneklő székely-magyarrá lett.
Kő és virág
A kőváriak a Torjai-hegység Kászon-pataki lejtője alatt építettek maguknak települést. Csipetnyi hangulatos helytörténettel azoknak szolgálunk, akik kevésbé ismerik ezt a kézdiszéki falut. Régi dokumentumokban Peselnek néven találjuk a XIV. században még besenyő eredetű népek által lakott települést. Akárcsak Torja, ez is az egykori Felső-Fehér vármegyéhez tartozott, az Aporok latifundiumának részeként, mint a királyi várak melletti „erősségeket övező területek”. Nevének megváltoztatásáról szájról szájra járó történet is fennmaradt. „A földbirtokos Pótsa családnak két szép lánya volt, Klára és Irma, akik meghívást kaptak egy budapesti udvari bálra. A bálterembe bevonuló hajadonokat így jelentette be – nyilván hangos szóval – a lakáj: Pótsa Klára és Irma kisasszonyok, Háromszék, Peselnek! A jelenlevők mosolyra fakadtak, a lányok pedig elszégyellték magukat. Hazatérve meggyőzték apjukat, hogy kérelmezze és változtassa meg a gúnyolódásra okot adó falunevet.” A névváltoztatást már a millennium évében kérték, ám helyi adat szerint az első újszülöttet csak 1906-ban jegyezték be kővárinak az állami anyakönyvbe. Az új helységnév nagyon találó volt, mert a falu teraszosan, hegyoldalban megépített házait, udvarait magas kőfallal vették körül a lakók. Mindenik úgy néz ki, mint egy-egy kicsi kővár. – Dehogy kővárak ezek – igazított ki Kelemen Attila falufelelős. – A hegyoldalban csak úgy tudott vízszintes udvart kialakítani a kővári ember, hogy kőfalat emelt, s azon belül elsimította a földet. Ezt a temérdek mennyiségű fellazult kárpáti követ mind a kővári erdő területéről szedték össze, és szekerekkel hordták le a faluba.
A hagyomány szerint a régi település nyugatabbra feküdt, az egykori Céklás és Falu-patak közötti helyen. Azt a területet ma is Faluhelynek nevezik. De mert vízben szegény volt a tájék, a szomszédos völgybe költöztek. Több ez a történet, mint puszta szájhagyomány, ezt bizonyítja, hogy megtalálták a falucska régi, román kori templomának romjait. Alapfalait a környéket bejáró Orbán Balázs még látta. A helyet egy kereszttel jelölte meg a nép 1998-ban, azóta sem hiányzik róla egy-egy virágcsokor. Igazi falusi környezetben érzi magát az ide érkező. A jobbról-balról emelkedő kőfalak különös hangulatot kölcsönöznek a településnek. A kerítéseken belül, házak előtt korai virágok, jácint, sáfrány, tőzike hirdeti, hogy megérkezett a tavasz a hegyek alá is.
Lüktető életjelek
– Léptek-e előbbre a falufejlesztésben? – kérdeztük a falufelelőst.
– Mértékkel – felelte –, ‘sze még a községközpont is csak kanálisrendszerének kiépítésénél tart. Nálunk az infrastruktúra a főút korszerűsítésével kezdődött. 1,1 kilométert kaptunk, ebben az évben épülnének meg a gyalogjárók és a vízelvezetők. Jó volna ivóíz is, mert a lenti helyeken nagyon szennyezett a kútvíz. Itt a szárazság, Szentlélek alatt már nem folyik Kővár pataka sem... Eredményes a településfejlesztés az I–VIII. osztályos iskolánknál. Pénzalapunk van – 75 ezer lej – az épület felújított tetőterének beépítésére, a padlásvilágítókat már süti a nap. Az építkezést ebben az esztendőben folytatják, a költségekbe besegített Kovászna Megye Tanácsa is. Ezzel a bővítéssel lehetőség adódik, hogy a falu óvodája a kultúrotthon épületéből az iskolába költözhessen. Ebbéli örömét fejezte ki Jankó Erna iskolai programfelelős, aki éppen látogatásunk idején érkezett haza a hagyományos körzeti Kányádi Sándor-szavalóversenyről. Klára Hunor elsős tanuló továbbjutott a megyei szakaszra. Elmondta, van iskolaújságjuk, honlapjuk, és felvállalta az annyira fontos helyi művelődési élet bővítését.
A plébánosnál
– Oroszhegyi születésű vagyok – mutatkozott be Péter Artúr, Kővár építő pap bácsija. – Inkább itteni feladataimat hangsúlyoznám mint eddig tartó lelkészi utamat. Nézzük meg az új plébániát, ahol már a központi fűtés is működik, tegnap fejeztük be a fürdőszobát, a berendezés egy része is már benn az épületben. Tágas, kényelmes és modern, vendégszoba kialakítására is gondoltunk. Öröm tölti el a lelkemet, hogy mellénk álltak a hívek, harmincnyolc ember tíz utánfutó épületkövet termelt ki az erdei avar alól, és lehordta rekordidő alatt! Ez a megtartó erő... Arról volt szó, hogy tavalyra az épület alapja elkészül, de sikerült már karácsonyra feltenni a virágot a tetejére.
Büszke a faluközösség, hogy önerőből és kalákával vadonatúj plébániát épített. A régi megrepedezett, kiderült, nem volt szilárd alapja, az amúgy is csuszamlós hegyoldali talajrétegre építették, most kápolnát alakítottak ki benne. Téli időben az időseknek nehéz eljutni a hegyen álló templomba, van, hogy itt zajlik a hétvégi mise. Bensőséges, szép húsvétjuk volt. Nagycsütörtökön tartották az utolsó vacsorára emlékeztető szentmisét, megtörtént a jelképes oltárfosztás, nagypénteken pedig – székelyesen szólva – a csonka mise, teszi hozzá a plébános, a kereszt alatti hódolat, ahol térdet hajtanak, de ez nem jelenti, hogy bálványimádók lennének. Emlékezetes marad mindenki számára a nagyszombat esti feltámadási szertartás lelket emelő öröme. Szívesen fáradtunk bele a hosszú, de nagyon szép ünneplésbe.
– Mindent megtett az atya egyházközségünkért –folytatta Kelemen Attila. – Kihasználta a lehetőségeket, magyarországi pénzalapot szerzett, testvértelepülésünk, a Gyöngyös melletti Visonta is bepótolt. A visontaiakat várjuk, negyven személy érkezik hozzánk. Együtt megyünk a pünkösdi búcsúra, ellátogatunk Gyimesbükkre. A vendégek családoknál lesznek elszállásolva, ami a legbiztosabb összekötő kapocs. Már ismerjük egymást, ők is voltak nálunk, mi is megtapasztaltuk vendégszeretetüket. Kővár mai temploma új keletű. A millenniumi fenyves szélén trónoló épülete messzire ellátszik. Szent Lőrinc tiszteletére épült barokk stílusban 1825-ben. A templomkertben helyezték el a két világháború áldozatai és az 1944 őszén kegyetlenül elhurcoltak névsorát tartalmazó emléket. A falun alul másfajta népek is megtelepedtek a régi időkben. Ma már kevés kővári fiatal tud erről: Polyvár a hely neve, Erzsébet várának is hívták a régiek. Régészek ástak ezen a helyen, késő neolitikumi telepnek bizonyult, ahonnan állatokat ábrázoló kerámiaszobrocskák kerültek napvilágra. Fenn, a Kővári-patak völgyében gyógyhatású édes-kénes ásványvízforrás tör felszínre, ez a kővári Büdös-kút: „aki annak vizét issza, vágyik ide vissza!” – ismételgeti manapság is az ismerős szólásmondást a szülőföldjét szerető kővári ember.
Kisgyörgy Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. április 2.
Makettfalu az elárasztott település emlékére
"Életre keltik" Bözödújfalut
Az elárasztott Bözödújfalu "kel életre" hamarosan az erdőszentgyörgyi Rhédey-kastélyban. A Szent György Napok alkalmával avatják fel a néhai településnek szentelt emlékszobát, és benne a gipszalapú makettfalut, azaz Bözödújfalu tökéletes pontossággal kidolgozott, kicsinyített mását.
Nem hagyják veszni Bözödújfalu emlékét, és ennek érdekében régóta munkálkodik a Bözödújfaluért Egyesület az erdőszentgyörgyi önkormányzattal, valamint az Erdélyi Utakon Egyesülettel karöltve. Tavaly, az augusztus eleji találkozóra, amikor a siratófalnál össze szoktak gyűlni a víz alá került falu elszármazottai, kopjafa falut létesítettek a siratófal szomszédságában. 164 kopjafát állítottak fel, mindenik egy-egy elárasztott portának, lakhelye elhagyására kényszerített családnak állít emléket. Mintegy következő lépésként egy újabb különlegességet álmodtak meg azok, akiknek szívügye, hogy a település tovább éljen az emberek emlékezetében: a Szent György Napok rendezvénysorozat keretében április 30-án felavatják a Bözödújfalunak szentelt emlékszobát, és közszemlére teszik a makettfalut, Berze Imre székelyudvarhelyi szobrászművész munkáját, aki gipszbe önti a hajdani település minden apró részletét bemutató makettjét. Az alaposan kidolgozott dokumentációnak köszönhetően szinte tökéletes pontossággal sikerült rekonstruálni a néhai falut, a kicsinyített változatban az utcák, házak, középületek, templomok, patakok, domborzati formák mind az eredeti helyükön találhatók. Megelevenedik többek között a Csillag-hegy, az Akasztó- hegy, valamint a Küsmöd-patak. A térplasztika, amely mintegy madártávlatból vetíti majd a közönség elé a néhai települést, három és fél méter hosszú és 1,6 méter széles. A munkában oroszlánrészt vállalt György Zoltán tervező, valamint az őt segítő Orbók Sándor.
Lapunk megkeresésére Orbán László, a projektet felkaroló Erdélyi Utakon Egyesület elnöke elmondta, a Rhédey-kastélyba tervezett emlékkiállítással az elárasztás előtti Bözödújfalura fókuszálnak, arra, hogy milyen gazdag kulturális örökséggel rendelkezett a település, ezt szeretnék a nagyközönségnek visszaadni. – Alapos kutatómunka áll a háttérben, a lehetőségekhez mérten próbáltunk minél több tárgyat beszerezni, amelyek az egykori bözödújfalusi élet mindennapjainak a tartozékai voltak. Az elszármazottak közül sokan használati tárgyakat adományoztak, amelyek például az egykori mesterségeket idézik, de volt aki fényképeket adott, vagy énekeskönyveket, amelyek a vallási életre utalnak. A projekt mentora valójában Szombatfalvi József lelkipásztor, a falu szülöttje, az ő segítségét kértük abban, hogy minél valósághűbben tudjuk visszaadni a faluképet – fogalmazott az értékmentéssel és hagyományőrzéssel foglalkozó csíkszeredai egyesület elnöke.
Csibi Attila, Erdőszentgyörgy polgármestere szerint az emlékszoba, valamint a makettfalu által azt szeretnék megmenteni az embereknek, amit már nem láthatnak; amellett, hogy a múltnak méltó emléket állítanak, ezáltal az Erdőszentgyörgyre látogató turisták előtt is megelevenedik a víz alá került település. Az emlékszobában mintegy különlegességként kiemelt hangsúlyt fektetnek a fénytechnikára, az árnyékok játékára, a napfelkelte és napnyugta is élethűen tárul majd a látogatók elé.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)2016. április 7.
Helyi szerzők könyve Magyarhermány száz évéről
Magyarhermány százéves múltjának részletes leírására vállalkozott egy szerzőpáros: Virág András, aki nemcsak a település, hanem a tágabb környék egyik legjobb ismerője és Balog Irma jeles pedagógus, nyelvszakos tanár, a helybeli Máthé János Általános Iskola nyugalmazott igazgatója.
Szerencsés egybeeséssel van dolgunk, ugyanis a nyugalmazott iskolaigazgató a legjobb ismerője a helybeli népoktatás történetének. A mértéktartás, a szerénység, a tiszta igazság kimondására való törekvés az indítéka annak, hogy a nyolcvanadik évét tapodó Virág András eleve nem vállalkozott szülőfaluja gyerekkora előtti históriájának megírására. – Nem vagyok történész – mondta. – A falu múltjával nálam képzettebbek, többek között a falutudós Máthé János, Boér Imre tanár úr és többen mások behatóan foglalkoztak.
Virágot kiváló emlékezőtehetséggel áldotta meg a Fennvaló, történeteiben hinnie kell az olvasónak. „Könyvünkben próbáltunk ízelítőt nyújtani a magyarhermányi székelység életéről. Leírásainkban főleg a még élő idős emberek elbeszéléseire, visszaemlékezéseire alapoztunk. Ezek alapján igyekeztünk megjeleníteni az utókornak mindazokat a történéseket, változásokat, amelyek végbementek falunk életében száz év távlatában” – írják. Érdeme a 150 oldalas fehér-fekete és színes dokumentumértékű képekkel illusztrált kiadványnak, hogy egyetlen fejezetében sem távolodik el a mától, a jelentől, lépésről lépésre tudja az olvasó, hányadán állnak a dolgok jelenleg a Bacon községhez tartozó településen. Virág Andrásnak sikerül elmesélni a két világháború utáni változásokat, a közigazgatás helyzetét, a közművelődés mikéntjét, a rendtartó székely falu jó irányú kötöttségeit, bemutatni az egykori népviseletet és népszokásokat. A könyvben részletesen szó esik a lélekszámában egyre növekvő helybeli román anyanyelvű cigány lakosságról. A mai fiatal olvasónak tudnia kell, hogy Erdővidék északi része – így Magyarhermány is – 1968 előtt a történelmi Udvarhelyszékhez tartozott. Virág András számára fontos volt a megélhetést biztosító mezei munkák leírása, mert bár a Dél- Hargita lába alatt elterülő hegyvidéki település lakóinak nem kellett átélniük a kollektivizálás erőszakosságát, mégis nehéz volt megteremteni a megélhetés anyagi alapját. Egyfajta sajátos és egyéni igazságra való törekvéssel írja le véleményét a Trianon utáni változásokról, az erőszakos helyi románosításról, az 1938-ban felszentelt görögkeleti templom építési folyamatáról, a bécsi döntés utáni részleges lerombolásáról, az azt követő számonkérés miatti rettegésről. „Mindenki meg volt ijedve – írja a szerző –, mert ismert volt a Maniu-gárda mészárlása Szárazajtán (…). Egyetlen szerencséjük volt a magyarhermányiaknak, hogy az orosz csapatok ezen a részen előnyomultak, lovas orosz járőrség érkezett Magyarhermányba (…), a megalakult kommunista sejtszervezet megmentette a magyarhermányiakat attól, hogy a szárazajtaiak sorsára jussanak. A román templomot az ortodox papság 1997-ben kijavíttatta, ma ott áll bezárva, őrzi a viharos idők emlékét, mivel a faluban egyetlen híve sincs.”
Hasznosak meglátásai az erdőőrség mikéntjéről, a vadászatról is, hiszen ő maga is vadász volt. Ugyanígy ír a kevésbé ismert korabeli pénznemekről, a Hangya szövetkezetről, a természeti csapásokról, a haszonállatok gyógyításáról, a harangokról, a temetőkről. Hermány jeles szülötteiről is szól, bizonyítva rendkívüli megfigyelőképességét. Különleges érdeme a könyvnek a bodvaji vashámorról, a vidék altalajkincseiről közölt adatok. Közrebocsátja a szerző emlékeit, alkalmi beszédeit, hivatalos levelezéseit, hiszen rövidebb ideig a községvezetői állást is betöltötte.
Dokumentált fejezet Balog Irma iskolatörténete. Az oktatás 1760-tól nyert folytonosságot a helybeli egyház irányítása alatt, a korszerű és mutatós új iskola a helybeliek számottevő segítségével és közmunkájával csak 1878 és 1880 között épült fel, 1882-től a község vette át, és a magyar millennium évében államosították. A szerző részletesen beszámol az igazgatása alatt (1980–2004) történt sikerekről, kudarcokról, de a pedagógusi pálya viszontagságairól is. Írása tanulságos olvasmány a ma pedagógusai számára, bizonyság arra, hogy az elhivatott és lelkes oktatók, sajnos, sem a múltban, sem ma nem részesülhetnek a kiérdemelt társadalmi megbecsülésben, érdem szerinti méltányos állami javadalmazásban. A szerző közel száz olyan jeles személyiségről számol be, akik a falu iskolájának tanulói voltak, közülük – hogy harag ne essék –, csak egy régi jelesség nevét említjük: Hermányi Dienes József pap, esperes és íróét, aki a magyar memoárirodalom egyik előfutára volt. Reméljük, a kötet ott lesz a fiatal nemzedék polcán, hogy ismerjék meg falujuk múltját, miképpen erkölcsi kötelessége ismerni a szorgalommal és lelkesedéssel összeállított munkát a jövő nemzedéket oktatóknak is. A kötetet a mai falu képestára zárja, előszavát Szakács Gyöngyike tanítónő írta.
Virág András – Balog Irma: Magyarhermány száz év távlatából 1914–2014. (T3 Kiadó és Nyomda, Sepsiszentgyörgy, 2015)
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. április 13.
A dal ünnepe Uzonban
Felemelő érzés volt részt venni szombaton az Uzonban tartott I. Református Kórustalálkozón. Jó ötletnek bizonyult itt, az Alvégen is kórustalálkozót szervezni, a rendezvényt az Uzoni Református Dalárda és a református egyházközség kezdeményezte.
A Feketeügy menti településen már 1879 óta hagyománya van a közös éneklésnek, miként kiderült a vendégfogadó uzoni lelkipásztor, Ungvári Barna András szavaiból. „Énekeljetek az Úrnak, áldjátok az ő nevét, hirdessétek napról napra az ő szabadítását” (Zsolt 96,2) – hangzott el a szószékről, majd a lelkész köszöntötte az érkező kórusokat.
A repertoár gazdag volt, kórusonként két-három vagy négy dal került bemutatásra, a vallásos szerzemények mértéktartóan keveredtek a népdalokkal, a népdalfeldolgozásokkal, sőt, a férfi dalkörök ajkán a hazafias és betyáregyveleggel is. Az uzoni református dalárda rövid történetét és a fellépő együtteseket Szabó Margit, a helybeli Tatrangi Sándor Általános Iskola igazgatója mutatta be. A vendégfogadók dalárdája Az úton című ősi ír áldással nyitott: Az Úr vezessen végig az úton, ha szerteszét sodor is a sors, mert ha Őbenne bízva bízunk, nagy örömben majd találkozunk (vezényelt Miklós Árpád). Sokak számára meglepetés volt a keresztvári ( Brassó megye) Fekete Lajos Református Férfidalárda fellépése, akik hazai szerzeménnyel lepték meg a jelenlévőket: névadójuk, a lisznyói származású Fekete Lajos egykori dalszerző kántortanító karmesterük két alkotását énekelték. A dalok szinte leckeként hangzottak, karnagyuk Gábos Ferenc volt.
Kiss Zoltán keresztvári lelkipásztor üdvözlőbeszédében hangsúlyozta az együtt éneklés közösségformáló és megtartóerejét. A szórványban élő magyar közösségeknek szükségük van ezekre a közös élményekre, hozzájárulnak zenei anyanyelvünk megéléséhez, megőrzéséhez, továbbadásához, nemzeti tudatunk erősítéséhez. Egyed Kolumbán Erzsébet kilyéni tiszteletes asszony vezényelte a 12. évébe lépő református vegyes kart. Mély átéléssel adták elő Joseph Haydn–Beharka Pál Az Úrra hagyjad utad! című dalát és a Mester, a bősz vihar dühöng! című, ismeretlen szerzőtől származó művet. Énekelve sorakozott az úrasztala köré a gidófalvi református vegyes kar fiatal karmesterükkel, a brassói zeneakadémia végzettjével, Oláh-Badi Alpárral. Az Általmennék én a Tiszán... című népdalfeldogozásuk után Claude Goudimel és Csomasz Tóth Kálmán istenes szerzeményeit adták elő. A szomszédság nevében vett részt a találkozón a Kelemen Alpár vezette, negyedszázados évfordulóját ünneplő Szentivánlaborfalvi Székely István Dalkör. Különleges volt hallani a férfiak ajkáról Jacques Berthier El Senyor című Taizé-szerzeményét. Fellépésük rendhagyó, mert a mélyen vallásos számot népdalcsokor és betyárnóták követték hegedű- és gitárkísérettel. Vendégként lépett fel a szomszéd egyházmegyéből érkező papolci vegyes kórus négy vallásos dallal (Karnagy Márton János kántor) és a találkozó zárószámaként a kibővült és megújult Sepsi Református Egyházmegye Tiszi Kara zömében magyar zeneszerzők (Kávási és Berkesi Sándor) dalaival. Karmesterük és zenei kíséret: Hajdú Loránd. Mintegy a találkozó koronájaként a jelen lévő énekesek ajkáról felhangzott Händel Győzelmi indulója, vezényelt Sipos Zoltán ismert sepsiszentgyörgyi karmester. Meghitt hangulatban, népes tömeg előtt fiatalok leplezték le a kórustalálkozó emlékkopjáját. Áldás előtt Balázs Antal faragómester, nyugalmazott tanító jellegzetes humorával részletezte az emlékkopjába faragott jelképeket, piacos felébe a találkozó vezérigéjét („Énekeljetek az Úrnak, áldjátok az ő nevét”), hátoldalába Holló Ernő versidézetét („A dal megtisztít, fölemel...”) és az uzoni kórus jelmondatát („Szívből fakadjon mindig dalunk”) véste. A koszorúzás zenei aláfestését Miklós Katalin és Jácinta hegedű- és brácsaduója szolgáltatta, majd felhangzott nemzeti imánk. Szólt a köszönet azoknak is, akik anyagiakkal támogatták a rangos rendezvényt.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. április 14.
Kulturális hét Uzonban
Hagyomány a Feketeügy menti községközpontban, hogy időnként hétvégi kulturális napokat szerveznek. Meghívott és helyi együttesek különféle műsorszámokkal lépnek fel, szolgálván a művelődésre, szórakozásra nyitott közönséget – hangsúlyozta Ráduly István polgármester, ötletgazda és szervező. A kulturális táplálékhoz mindenki könnyen hozzájuthatott az elmúlt hétvégén is, mert az önkormányzat jóvoltából a belépés díjtalan volt.
Mi nem csalóka manapság?
Meglepetés volt a kovásznai Pokolsár Egyesület égisze alatt működő Pokolsár Társulat fellépése, ugyanis jelenlétükre bizonyára otthon, a Kőrösi Csoma Sándor Napokon is számítottak a szervezők. Különleges élményben részesült a népes uzoni közönség Tamási Áron háromfelvonásos drámai színjátéka, a Csalóka szivárvány bemutatóján. A darabot Gazda József nyugalmazott tanár rendezte, a rendező munkatársa Berecki Árpád. A társulat produkcióját a múlt év decemberében mutatták be, ebben az évben vidékre is eljutottak. Gazda József lapunk munkatársának korábban, a kovásznai bemutatón nyilatkozott a Tamási-darabról: „Csalóka-e a szivárvány? – tette fel gyönyörű művével nagy írónk a kérdést. S válasza: igen, csalóka! Mert ugyan ki nem lenne elégedetlen a sorsával? Nemzetünk, népünk gyötrelmesen nehéz sorsával, melynek szükségszerűen része az egyén, a mindenkori egyén sorsa is. A te sorsod, az én sorsom! Valamennyiünké, akik itt, Erdély földjén élünk, s e megtöretett nép, a magyarság sorsának részesei vagyunk. S így joggal érezzük: bizony, jó lenne átbújni a szivárvány alatt!” A diákszínjátszás Kovásznán negyvenéves múltra tekint vissza. A Pokolsár Egyesület színtársulata azt tűzte ki célul, hogy a régen előadott darabokat – régi-új szereplőkkel – újra színpadra viszi. Jelenleg már a negyedik színdarabot mutatták be. Fellépésüket vastapssal viszonozta a közönség.
Fúvósmuzsika A hétvégi fellépésre vállalkozott az 1998-ban alakult uzoni Atlantisz Egyesület megújult és megfiatalodott fúvószenekara is, amely továbbviszi a fúvósmuzsika helyi hagyományait. Balla Tímea, a minden esti műsorvezető felolvasta a zenekar Kodálytól kölcsönvett jelmondatát: „A tűznek nem szabad kialudni. Az ember zene nélkül nem teljes egész, csupán töredék. A zene mindenkié!” Számos szakmai és közönségsiker kísérte, kíséri a zenekar útját, ami újabb erőgyűjtésre és töretlen fejlődésre sarkallja az egyesület tagjait is. Jelenleg negyvenöt tagot számlál az együttes, korosztályok szerinti csoportokban folyik a folytonos felkészülés. A legkisebbek, a furulyások bontogatják szárnyaikat, igyekeznek elsajátítani a zenei alapfogalmakat. Ezt követi a hangszeres gyakorlat a gyerekdalok, népi és modernzene-feldolgozások elmélyítésére. A végső cél, hogy a legfiatalabbak is tagjai lehessenek a nagy zenekarnak, mint akik arra vannak hivatva, hogy ápolják és továbbvigyék a több mint hetven esztendőre visszatekintő uzoni fúvószenei hagyományokat – derült ki a karmester Lázár Lászlóval történő személyes beszélgetésünkből. Tíz, a legkülönbözőbb zenei műfajba sorolható dalt szólaltatott meg a zenekar, kétórás kikapcsolódást, kellemes szórakozást biztosított a népes hallgatóságnak, akik soraiban ott voltak a szomszédos falvak zenekedvelői is. Többek között felhangzott Müller Jászkun- és ifj. Lehár Ferenc Lyuk, lyuk, lyuk-indulója, Vittorio Monti Csárdása, a Mamma Mia stb.
Tánc, tündöklő népviselet
Nem túlzás azt állítani, hogy az Alvégre másodszor meghívott kézdiszentléleki Perkő Táncegyüttes szombat esti másfél órás fellépése megkoronázta a háromnapos rendezvényt. A szentföldi székely lányok-fiúk lelkükből ropták a legszebb csíki, ördöngösfüzesi, széki, vajdaszentiványi és kalotaszegi táncokat, alig bírták a felújított uzoni színpad deszkái. Negyven azoknak a lelkes fiataloknak – régebbieknek és zsengéknek – a száma, akik rendszeresen képzik magukat, a több évtizedes táncörökség tulajdonosaiként nemcsak itthon, hanem a határokon túl is megkülönböztetett elismerésnek örvendenek – tudtuk meg Marti Jenő táncvezértől. Tánc nem létezik zene nélkül – mondták, és Ábri Béla kézdiszentléleki zenész, jeles prímás nevét emlegették, aki több évtizedes tapasztalatával áll az együttes mellett, segíti zenei tudásával, olykor közösen sepsiszentgyörgyi és csíkszeredai zenészekkel. A kézdiszentléleki Borsika néptánccsoport többnyire az Apor István Általános Iskola tanulóiból verbuválódott azzal a céllal, hogy utánpótlásként szolgáljon a nagy együttes számára. A borsikásokból két pár ifitáncos is bemutatkozott Uzonban szombaton. Nagy ajándék ez nekünk – hangoztatták többen a közönség soraiból. Ráduly István polgármester díszoklevelet nyújtott át az együtteseknek, és további sikereket kívánt, kifejezve meggyőződését, hogy nemzeti kultúrhagyományaink, zenei anyanyelvünk, táncaink és a követendő irányokat mutató műkedvelő színjátszó mozgalmunk összetartó erő, amelyre arcszínét gyakran változtató korunkban egyre nagyobb szükségünk lesz.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. április 16.
Azok a sötét nyolcvanas évek 3. (A magyartalanítás módszertana)
1988 áprilisában Nicolae Ceauşescu bejelenti, hogy az országban 2000-ig végrehajtják az ún. település-szisztematizálási tervet, amelynek során mintegy hét-nyolcezer falut felszámolnak. Az erdélyi városok jó részének ősi városmagjait már következetes munkával eltüntették (többek között a szisztematizálás áldozata lett Arad, Csíkszereda, Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Segesvár, Szatmárnémeti, Zilah régi városmagja), s nem a tervet tették félre, nem a szándék változott, most is az idő lett kevés ahhoz, hogy ez a folyamat minden magyar várost érinthessen: egyáltalán, hogy a diktátor általános, végső megoldása, „Endlösung-terve” megvalósulhasson.
Júniusban Bukarest egyoldalú döntéssel bezáratja a kolozsvári magyar főkonzulátust. A személyzetnek 48 órán belül el kell hagynia az épületet és Románia területét. (Az ok: az előző napi „románellenes”, „nacionalista és soviniszta” budapesti demonstráció.) Ezen a napon és a rá következőkön a román határőrök indoklás nélkül visszafordítják a magyar turisták döntő többségét a magyar–román határról. Júliusban a bukaresti külügyminisztérium közli, hogy 48 órán belül ki kell üríteni és át kell adni a Magyar Kultúra Házát. Törvény születik, hogy Hargita megyéből 1100 X. osztályt végzett diákot kell átirányítani a Regátba, míg onnan 940 diákot fogadni. További törvény, hogy a szaklíceumokat pártoló vállalatoknál – duális képzés – kötelező öt évet dolgozniuk a végzetteknek. A tanügyminisztérium továbbá Maros megyéből 1451, Kolozs megyéből 1730, Hargita megyéből pedig mintegy 1400 magyar diákot kíván zömében Kárpátokon túli és teljes egészében román középiskolákba kényszeríteni. A többi megyét illetően hasonló a helyzet. Azok a magyar diákok, akik nem jutottak be a szakiskolák XI. osztályába, csak román és zömében Kárpátokon túli iskolákban folytathatják tanulmányaikat. Amennyiben ezt valaki nem vállalja, nem tanulhat tovább (azaz nem tanulhat estin, és nem jelentkezhet újra a következő évben), tehát nem tudja megszerezni a középiskolai végzettséget.
Augusztusban a magyarországi Nagylétánál átszökik Magyarországra egy 72 fős csoport. A határőrizeti hatóságok bezárják őket a helyi moziba, majd másnap 32 személyt megbilincselve visszaadnak Romániának. A visszaadott szökevényeket megverik a román határőrök, majd szabadon engedésük után kötelesek jelentkezni a Securitatén. Augusztus 28-án Aradon tárgyal Grósz Károly, az MSZMP főtitkára, a minisztertanács elnöke és Nicolae Ceauşescu, az RKP főtitkára, államelnök. A találkozót a magyar pártvezetés számos tagja ellenzi, Grósz mégis elmegy tárgyalni, a helyszínt is a román fél jelöli ki. A tárgyaláson Ceauşescu minden magyar felvetést, javaslatot visszautasít. A magyar főtitkár mindenben visszakozik, és a közös közlemény is a román javaslat alapján készül el. A találkozó valójában román diplomáciai siker. Szeptemberben hatvanhét pedagógust helyeznek Hargita megyébe, ebből csak egy magyar nemzetiségű. Az év folyamán közel tízezer magyar nemzetiségű román állampolgár marad útlevéllel Magyarországon vagy szökik át oda a zöldhatáron. A nyolcvanas évek végére drámai magyar közoktatási és persze felsőoktatási helyzet alakult ki, emigráló értelmiséggel és külhoni, főleg anyaországi magyar egyetemekre pályázó, haza többet aligha térő diákokkal. A cenzúra „fölszámolása” után megerősödik az öncenzúra. Sütő András naplói, kivált a Szemet szóért (1993), a kisebbségi intézmények, jogok letarolása elleni értelmiségi-közösségi vagy épp saját személyes tiltakozásainak, beadványainak, a diktátornak, pártvezetőknek írt levelek tucatjainak tárhelyei: a szövegekben kódolt eredménytelenséggel. Mert ahogy az Imamalom című jegyzetben olvassuk például: „1990-ig a sajtóban cenzori engedély nélkül egyetlen szó sem jelenhetett meg. Annyi sem, hogy bükk vagy makk! Annyi sem, hogy Jucikánk meghalt, szombaton temetjük. Ha pedig az államelnök születésnapja netán szombatra esett, azon a napon gyászhír a sajtóban nem jelenhetett meg. De megjelenhetett pénteken vagy hétfőn, ami mégis szerencsés állapot a nemzetiséginek nevezett panaszok közlési lehetőségéhez képest. Azokat ugyanis a sajtóban egyáltalán nem lehetett szóvá tenni.”
E naplók, a Heródes napjai is, megrendítő látleletei ennek az évtizednek, „erdélyi magyarok sorsából kiszakadt sírás, panasz, fájdalom az exodus kezdetén, majd annak felerősödött sodrában. Emberi, közösségi sérelmek jegyzőkönyvelése.” Az életük a kivándorlás és helyben maradás fájdalmas konfliktusának színterévé válik – mondja az író. Az 1989. decemberi forradalomig – Sütő András csak diktatúradöntésnek hívja – hátralévő hónapokban újabb ezrek hagyják el az országot. A megrendülés alapvető élménye nélkül (Bertha Zoltán) erről az időszakról, a nyolcvanas évekről beszélni nem lehet. Az irodalom szinte egyetemes „szenvedéshangulatot” tükröz, „a fájdalom, a nyomorúság, a kiszolgáltatottság érzületeit szuggeráló hanghordozás, a szorongást, a félelmet, a rettegést, a kínt sugárzó rezignáció, az erőszak, a megalázás, a kegyetlenség emberi-lélektani viszonyrendszereit leképező” elemeit. Számos író Magyarországra emigrál, például Köntös Szabó Zoltán, Kocsis István, Köteles Pál, Tamás Gáspár Miklós, Hervay Gizella, Láng Gusztáv, Bodor Ádám és mások; sokuk csak Magyarországon jelentetheti meg műveit, például Kányádi Sándor, Sütő András, Beke György, s Farkas Árpád versei, a kevés, amit ír, zömmel magyarországi lapokban látnak, láthatnak napvilágot. A hajdani Megyei Tükör „szabadcsapatának” több tagja, Csiki László, Vári Attila, Tömöry Péter és Czegő Zoltán is emigrál (az 1988-ban kitelepült költő-író 22 év után visszatér Sepsiszentgyörgyre). „Badar álmaink közt, magunkra hagyatva”, írja Bogdán László (Utazás a Koronán) egy kései, Farkas Árpád hatvanadik születésnapját köszöntő versében. Farkas Árpád ezekben az esztendőkben költőként alig-alig szólal meg, inkább fordít, több szerzőtől is: a közlési jogtól időszakosan épp megfosztott, így az évben csak magyarul megjelenő Ana Blandianától (1985), Marin Sorescutól (1987), Adrian Popescutól (1990). 1998-ban – talán a lélek enyhültéért – gyermekverskötetet ad ki. 1985-ben a Magvető megjelenteti A befalazott szószék című, válogatott verseket tartalmazó kötetét, a Magyarországra visszatért Püski Sándor 1991-ben A szivárgásban címmel egy újabbat: egy fejezetnyi (Szárnyas kövek) új verssel, majd a 2002-es Erdélyi asszonyokban s a Válogatott versek (2012) lapjain is találkozni néhány új költeménnyel. 1993-tól Farkas Árpád elvállalja a Háromszék főszerkesztését, s 2011-ig, tizennyolc éven át irányítja a lapot. A lap – melynek nem kinevezett, hanem megválasztott főszerkesztője – „rendre elnyerte a Bethlen Gábor Alapítvány és a Magyar Művészetért Alapítvány díjait és a Bocskai-emlékérmet, Árpád fejedelem- és legutóbb a Bethlen Gábor-díjat a Kárpát-medence talán máig egyetlen, minden hatalmi szférától független, az erdélyi magyar sajtópaletta legnagyobb példányszámú napilapjaként. Kiváló munkatársakkal együttműködve, persze, a számos egyéni teljesítményért járó sajtódíjjal kitüntetett, csak nemrég elhunyt Sylvester Lajossal, Áros Károllyal, Simó Erzsébettel, valamint Bogdán Lászlóval, Kisgyörgy Zoltánnal, hosszan sorolhatnám a legfiatalabbak, Farcádi Botond főszerkesztőutód, Farkas Réka, Mózes László, Szekeres Attila, Váry. O. Péter és társaik nevét, s megnyugtat, hogy stafétaátadáshoz jó és erős szellemiségű, az autonómiaküzdelmet is bátran fölvállaló lapcsináló utánpótlást hagyhatunk örökül” – jegyzi meg utólag Farkas, szomorúan téve hozzá, hogy a Háromszék az egyetlen igényes, nagy példányszámú napilap Erdélyben, mely az RMDSZ magyar adófizetők pénzéből is e célra létesített Communitas Alapítványától évek óta fityingnyi támogatást nem kap.
(Történeti-társadalmi háttérrajzok a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. április 18.
Zöld-napok hetedszer
Sikeres volt a Zöld Nap Egyesület tavaszi rendezvénye
Térségünk legaktívabb, a kézdivásárhelyi Molnár Józsiás park részleges felújítását célzó tavalyi projektjükkel Az év civil szervezete-díjat elnyerő Zöld Nap Egyesület a hétvégén hetedik alkalommal szervezte meg a Tavaszi Zöld Napokat. A sporttevékenységekkel, vetélkedőkkel, könyvbemutatóval, színvonalas előadásokkal, de játékkal és gitáresttel is csábító rendezvénysorozat programjain több százan vettek részt.
A kézdivásárhelyi civilszervezet a már több éve kialakult hagyomány szerint a Föld napjához közeli időpontban egy hétvégét a testmozgásnak, különböző „zöld” tevékenységeknek szentel. A Tavaszi Zöld Napokat idén április 15–17. között a helyi önkormányzat sportirodájával közösen szervezték meg, nagyrészt a kézdivásárhelyi Sportcsarnok környékén.
Pénteken a már bejáratott sporttevékenységekre jelentkezhettek az érdeklődők, mintegy negyvenen regisztráltak a Sportcsarnok előterében megszervezett amatőr asztalitenisz-bajnokságra. Délután az ügyességi kerékpárverseny volt a fő attrakció, ahová több mint nyolcvan óvodás, elemis és középiskolás diák jelentkezett, emellett több mint száz szülő és nagyszülő jött el szurkolni a Sportcsarnok parkolójába. A látványos „lassúsági” verseny lényege, hogy a kerékpáros versenyző minél tovább a kerékpárján maradjon, de közben minden trükköt bevetve a lehető leglassabban araszoljon a cél fele.
A „zöldnapos” tavaszváró rendezvény első napja a 2014-ben megjelent, Háromszék Természetkalendáriuma bemutatójával zárult a Vigadó Galériában, ahol az érdeklődők nemcsak a kötet kapcsán tájékozódhattak, hanem a könyvben szereplő természetfotókból készült kiállítást is megcsodálhatták.
Szombat délelőtt a Zöld Nap Egyesület önkéntesei a kézdiszentléleki önkormányzat által kialakított park ünnepélyes átadásán vettek részt, ahol játékos–mozgásos vetélkedőt, csapatjátékokat szerveztek a helyi gyerekek számára. A nap ezúttal is a Vigadó Galériában zárult, ahol az egyesület spanyolországi EVS-önkéntese, Enrique De Paz Miguel és a lemhényi Csoma Attila gitáros-műsoros estjére került sor.
A Tavaszi Zöld Napok vasárnap a sportmotel társalgójában megszervezett előadássorozattal zárultak. Sebestyén Tihamér doktorandusz a székelyföldi erdőkben bőven található fahulladék energetikai hasznosítása kapcsán adott elő, különösen érdekes volt a két geológus, Kisgyörgy Zoltán és Bartha Zsolt előadása a székelyföldi borvízforrások védelméről, illetve háromszéki földtani „ínyencségekről”. Silvia Blanco Gonzalez, az egyesület másik spanyol önkéntese személyes élményeiből kiindulva az óceánok műanyaggal való szennyezéséről beszélt, emellett téma volt a természetes bőrvédelem és az önkéntesség is.
Kertész Tibor
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2016. április 20.
Kettős jubileum Szentivánlaborfalván
Hét évtizedes évfordulóját ünnepelte a szentivánlaborfalvi kórusmozgalom az elmúlt hét végén. Kelemen Alpár mérnök, a dalkör jelenlegi vezetője emlékfüzetet jelentetett meg, kórustalálkozót hirdetett, s felelevenítették a Feketeügy menti település kórusmozgalmának, zenei életének rövid történetét.
Még harmatos volt a fű, amikor megszólalt a dalosok éneke az elhalt karnagyok – Székely István, Ferencz János és Kelemen Árpád – síremlékeinél a temetőkertben, felhangzott a Székely István által szerzett és megzenésített jelige: „Szívből jövő magyar nóta dalosoknak ajkán, / Zengjen-zengjen örök időn Feketeügy partján”. A Balázs Antal által faragott monumentális emlék-kopját ez alkalommal állíttatták a mindenkori dalosok emlékére a temetőben.
Nagy László Örs helybeli római katolikus lelkész az ének és a dal iránti tiszteletét és érzelmeit foglalta össze, érzékeltette a falu dalkultúrájának súlyát-értékét, és megáldotta a frissen állított emlékjelt. Balázs Antal faragóművész és nyugalmazott tanító – aki éppen Szentivánlaborfalván kezdte pedagógusi pályafutását – az összegyűltek előtt ismertette az emlékkopja motívumainak jelentéseit (képünk), erre egyedüliként csak az hivatott, aki azt elképzelte és fába mentette. Lobogóikkal-zászlóikkal a kezükben, rendezett sorokban vonultak az ünneplők a nemzetközi műúton, láthatták az ott száguldók, hogy a székely-magyarság ápolja-műveli megtartó hagyományait. Az unitárius templomban tiszteletes Buzogány-Csoma István lelkész énekre, dalra, egyházi dalkultúrára buzdító imádsággal nyitotta meg a jubileum templomi részét, felhangzott a vegyes felekezetű gyülekezet ajkán a „Szívemet hozzád emelem / És benned bízom, Uram...” Azok számára született az emlékkönyv – hangsúlyozta megnyitóbeszédében Kelemen Alpár –, akik részt vettek falunk művelődési életében, együtt énekeltek, zenéltek, táncoltak, hogy igazi közösségben érezhessék magukat, de azoknak is, akik nyomunkban jönnek, hogy emlékezhessenek, erőt és ihletet meríthessenek elődeik példájából. A XX. század elején – olvasható az emlékfüzetben – néhai Pál Ferenc malomtulajdonos sokoldalú támogatása révén olyan dal- és zenekultúra bontakozott ki ebben a faluban, amely még a diktatúra idején is megbirkózott az ide is belopakodó cenzúrával. 1946 őszén alakította meg Székely István római katolikus tanító mintegy hatvan taggal a négyszólamú vegyes kart. Repertoárjukkal kellett ugyan igazodni a fennálló időkhöz, de a szentivánlaborfalvi énekesek ott voltak minden rajoni és tartományi vetélkedőn, falvakban hirdették a dal erejével az összetartozást. Ezt a munkás hetven esztendőt ünnepelik ma. A karnagy kuláklistára került, ami csak részleges megszakítást eredményezett, mert 1959-ben Kelemen Árpád tanító hetvenkét taggal, a szomszédos uzoniakkal együtt alakított vegyes kart. Nagy létszámú iskolai zenekar és kórus is működött. A másodiknak nevezett 25 éves jubileum a 89-es fordulatnak köszönheti létét, amikor 1991-ben Ferencz János nyugalmazott tanító a volt dalkör jogutódaként elvállalta annak vezetését, amit 1999-től Kelemen Alpár folytatott. Vidéki kórustalálkozóknak része már a dalkör, repertoárjuk kuruc- és katonadalokkal, népdalokkal és népdalfeldolgozásokkal, sőt háromszólamú madrigálokkal is bővült. 2001-től tagja a Seprődi János Kórusszövetségnek, 2005-től felvette a Székely István Dalkör nevet. A II. Szentivánlaborfalvi Kórustalálkozó cégére alatt magas szintű, pergő és felette változatos ünnepi műsorban volt részünk, hét kórus, kamarakórus, dalárda, vegyes kar és dalkör mutatkozott be. A Laborfalvi Róza nevet viselő és 2012-ben alakult helybeli ökumenikus nőszövetségi kórus, zenei aláfestéssel mutatta be Áprily Lajos Március című Buzogány Dezső által megzenésített művét (Karnagy Buzogány-Csoma István). Fellépett a Miklós Árpád vezényelte Uzoni Református Dalárda, vastapsot kapott a Deák Kincső irányította Sepsibodoki Református Kamarakórus pezsgő-ropogós műsora, valamint a Sepsiszentgyörgyi Kriza János unitárius vegyes kar (Karvezető: Dénes Karácsony Gabriella). Új hangot, új színt jelentett a Sebestyén Lajos vezényelte és zenekísérettel fellépő sepsiszentgyörgyi Pitypang vegyeskar és a sokszorosan kitüntetett, a makedóniai kórusfesztiválon I. díjat nyert sepsiszentgyörgyi Pro Musica kamarakórus. A záró fellépő a vendégfogadók dalköre volt, amely erre az alkalomra, a nézők-hallgatók meglepetésére betanulta a rétyi Kováts András ifi fúvószenekar kvintettjének közreműködésével, négy szólamban, s a kórustalálkozó koronájaként sikerrel szólaltatta meg a Vadászok karát. Az ünnepi rendezvény szeretetvendégséggel zárult.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. április 27.
Csernátfalu, a városközpont (A barcasági csángóföldön)
Ez Négyfalu városközpontja, itt található a polgármesteri hivatal, a városi tanács székhelye. Így volt ez régen is, mert Csernátfalu központjában építették fel a hétfalusi magyarok szabadságharcos áldozataik legszentebb emlékét, amelyet mindenki csángó szobor néven emleget. Csernátfalunak 1427-ben Szent Mihály falva volt a neve, miként az Mátyás király 1460-ban kelt adományleveléből is kitűnik.
Az írott szó
Szent Mihály oltalmában a címe annak a 240 oldalas könyvnek, amelyet 2004-ben adott ki a Hétfalusi Magyar Művelődési Társaság a Hétfalu Könyvek sorozat részeként. Szerzői készséges négyfalusi kalauzaink, Hochbauer Gyula és Kovács Lehel István, készült a Csernátfaluban működő Disz Tipo nyomdában. A szerzők összefoglalják a reformáció előtti időszak dokumentált katolikus egyháztörténetét. Ebből tudjuk, hogy 1542 és 1544 között Hétfalu – s így Csernátfalu – magyarsága is áttért az evangélikus-lutheránus vallásra. A Fennvaló gondoskodott arról a lepergett évszázadok során, hogy a barcasági Tízfalunak mindig legyenek krónikásai, helytörténeti írói és történészei, tehetséges tollforgatói, tanítói-tanárai, legújabban a matematikát és informatikát magas szinten művelő értelmiségijei, akik felvállalták s felvállalják ma is a mindennapok történéseinek rögzítését az eljövendő emberöltők számára is. Apáczai Csere Jánost, a lelkész Szeli Józsefet és a nehezen összeszámlálható többi értelmiségit olyan személyek-személyiségek követték, követik, mint dr. Bencze Mihály, Csernátfalu szülöttje, jeles matematikus, tanár és költő, a bukaresti Ady Endre-líceum igazgató-tanára, aki szülőhelyének és csángó népének átfogó képét is adta a Jászvásárban 2013-ban megjelent Visszapillantó tükör című vaskos kötetében. A brassói Fulgur Kiadó alapítójaként gondozta Kalabér László földink Kézdimartonfalvától Új-Zélandig a madarak nyomában című könyvét (1997). Bencze Mihályt – aki két éve a Brassói Lapok havi mellékleteként megjelenő Bukaresti Magyar Élet szerkesztője – csak telefonon tudtuk elérni Zilahon, ahol egy országos matematikai vetélkedő zsűrijében áldozta amúgy is szűköcske szabadidejét. A melléklet háromszékiek számára elsősorban a bukaresti magyarság múltjáról, de jelenéről is szóló tudósítások-írások nélkülözhetetlen forrása. Köztudott, hogy csángó testvéreink régen s odaszakadt rokonaik révén most is erősebb szálakkal kötődtek, kötődnek Bukaresthez, mint mi. Bár Hosszúfaluban található családi háza, e sorba tartozik Hochbauer Gyula magyartanár, helytörténész, közíró is, aki Kommandón kezdte pályafutását, s egyike Hétfalu kiváló ismerőinek. Miként ővele, találkoztunk Kovács Lehel István informatikus egyetemi adjunktussal, helytörténész-szerkesztővel is, mindketten önálló, olykor külön kiadványokban rögzítették, rögzítik Hétfalu hely- és kortárstörténetét (Magyar iskolák a Kárpát-kanyarban, Hétfalusi csángó tájszógyűjtemény, A hosszúfalusi faragászati iskola története Sipos-Gaudi Enikővel stb.). Nevükhöz kötődik többek között a Hétfalusi Magyar Művelődési Társaság működése, a Hétfalu független művelődési és helytörténeti havilap szerkesztése és kiadása.
Ahol Hunyadi János is megfordult
Tiszteletes Török László csernátfalusi evangélikus lelkész vendégeként még mindig a hely múltja felől érdeklődtünk. Készséggel állt rendelkezésünkre. Elmondta, hogy valóban Csernátfaluban volt a Szent Mihály eklézsia központja, amely a maga idejében a hét csángó település egyetlen istentiszteleti helye volt. Múltja visszanyúlik a Szent István által kiadott „minden tíz falunak egy templom” rendeletig. Ennek az egyházközségnek Hunyadi János akkori kormányzó 1442-ben egy díszes, aranyozott ezüstből készült áldozókelyhet adományozott a hétfalusi csángók a törökök elleni harcban tanúsított hősiessége elismeréseként. A brassói ötvösség e remekművét egyházközségünk őrzi – jegyezte meg. A ma álló templom szentélye XVI. századi építmény, a hagyomány szerint a második templom maradványa. Ehhez építették hozzá 1779-ben a jelenlegi templomhajót. Mostani formáját azonban csak 1895-ben nyerte el. Csernátfalu magyarságának lelki gondozását mind máig huszonegy lelkész végezte. A sepsiszentkirályi származású Kiss Árpád – egykori mikós diák –, unokája, dr. Kiss Béla és hitvese, Kiss Béláné Füzessy Irén hárman együttvéve 99 éven keresztül vezették a gyülekezetet és folytatták magas szinten a népművelést. Török tiszteletes ezt a lelkészöltőt követte-folytatta egyparókiás papként. Féléves barcaújfalusi esperesi segédlelkészi szolgálat után foglalta el a csernátfalusi parókiát 1985-ben. Munkája mellett felette hasznos szolgálatként vállalta a két világháború között is megjelenő Csángó Naptárak anyagának összegyűjtését és egy új sorozat számítógépes szerkesztését. A felette hasznos és értékes kiadvány tükre majdnem az egész Hétfalu kortárs történéseinek.
Volt egyszer egy csángó szobor
Nem kerülhetjük ki ennek a szomorú múltú és emlékezetű obeliszknek a történetét. E témában Nagy János nyugalmazott történelemtanárt kerestük meg, aki megírta a szoborállítás körülményeit, de késői mentésének is részese volt.
– A XIX. század utolsó negyedében vetődött fel a gondolat – mondta –, hogy Hétfaluban szobrot állítsanak az 1848–49-es szabadságharc vértanúi emlékére, amikor Brassó parancsára 51 hétfalusit végeztek ki borzasztó kínok között. Így például Szász György 77 éves hosszúfalusi evangélikus lelkészt rátették egy izzó vaskályhára, és addig perzselték, míg kiadta lelkét, sokakat agyonlőttek, másokat leszúrtak, a tatrangi Csere Pétert a Malomárkában fojtották meg. Az emlékobeliszkre a gyűjtési akciót Koós Ferenc királyi tanácsos tanfelügyelő indította, akit több lelkes hétfalusi támogatott. A szobor (így nevezik a hétfalusiak az obeliszket) kivitelezését az apácai Bosin Antal és a brassói Gabrielli Ferenc kőfaragók vállalták. Alapját a csernátfalusi piactéren rakták le 1891 márciusában, és szeptember 27-én leplezték le. 1926 januárjában a helybeli szélsőjobboldali román türelmetlenség a szobrot ledöntötte. A négyfalusiak sokáig szétrombolva hagyták, hogy váljék az ügy a négyfalusi románság szégyenére. A két világháború közötti feszült politikai viszonyok között a szobor felső részét a hosszúfalusi alszegi evangélikus temetőbe szállították. Mivel azt az idő vasfoga kikezdte, az 1970-es évek derekán Kocsis Andrásné kezdeményezésére gyűjtést indítottak az emlékmű kijavítására, amit Elekes Mihály kőfaragó és Sipos Gaudi István végzett el. A márványlapokat az eredeti feliratokkal 1981. november elsején helyeztük fel – fejezte be Nagy János. A temetőben hajtottunk fejet mi is a zöld cserjék övezte obeliszk előtt, itt emlékeznek minden év március 15-én a helybeliek, s papi segédlettel idézik meg a csángó vértanúk hősiességét. A csángó szobor egykori talapzatára helyezte el a helybeli Astra Egyesület 1931. július 23-án a nemzet egyesítéséért 1916–1919-ben hősi halált halt román katonák emlékművét. Hétfalut, de főleg Négyfalut nemcsak ismerni, hanem bemutatni is tudni kell azoknak a messzi földről idejövőknek, akik a ma élő Csángófölddel szeretnének ismerkedni, a festői tájjal, a még megjeleníthető és látható csángó hagyományokkal, az épített örökséggel, népviselettel, népszokással, a jellegzetes borica-tánccal, szedettesekkel, varrottasokkal, tojásfestéssel, élő képzőművészettel. Az elvárások szintjén fogadja az ideérkezőket Simon Attila, a helybeli Renáta panzió tulajdonosa, idegenforgalmi menedzser, idegenvezető.
Kisgyörgy Zoltán
Bencze Mihály: Visszapillantó tükör, 2013 (magánkiadás)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. május 4.
Erről jut eszembe
Atlantisz harangoz a mélyben? Erdély talán? "Elmerült székely faluk hangja szól"? Az erdőszentgyörgyi Rhédey-kastély hétvégén avatott bözödújfalusi emlékkiállításán óhatatlanul megcsendülnek az emberben Reményik Sándor látomásos verssorai. De a jelképes költemény ismerete nélkül is garantált a megrendülés. Nem csak azokat érinti meg az emeleten nyílt tárlat, akik közvetlenül vagy közvetve lettek az elárasztott falu tragédiájának részesei. Az emlékszoba több eszközzel is áttör a közömbösség falán. A különleges látvány és hanghatás hamar leköti a látogató figyelmét, s a rendhagyó összbenyomást maga is fokozhatja, ha az elpusztított történelmi település egykori katolikus templomának harangját is megszólaltatja. A harangot abejárattal szemben falhoz rögzített hat magas faoszlopra szerelték. A gerendákba, a béke és egyetértés szimbólumaként, a faluban és környékén harmóniában élt hat felekezet hagyományos köszönését vésték. Mindaz, ami az állandó kiállításon található, Bözödújfaluhoz köthető, onnan kimenekített tárgyi, szellemi, képi emlék. Térkép, fotók, dokumentumok, régi bútordarabok, szerszámok, népművészeti cikkek tanúsítják, milyen életrevaló közösség munkálkodott több évszázadon át ezen a szép helyen, amelyet 450 évvel ezelőtt említettek először az okiratok. De a termet középen egy hatalmas makett uralja. A hajdanvolt székely szombatosok fontos központjaként számon tartott falu és természeti környezetének hű mása ez a hófehér gipsz dombormű. Egy a négyszázhoz léptékű, 3,5 m hosszú, 1,6 m széles a relief. A közel három évtizede elsüllyesztett település minden épülete, építménye megtalálható rajta ugyanott, ahol valamikor állt. A falu, a környék kicsinyített mása fölött másfél méternyire fenyegetőn ott függ a víz, a gyűjtőtó sötét felülete, amelynek síkját megannyi bemélyedésként a lenti házak negatívja töri meg. Az önmagában is lenyűgöző látványt ötletes fény- és hangjáték egészíti ki. Az emlékszoba kivitelezésével megbízott projektmenedzser, Orbán László, a csíkszeredai Erdélyi Utakon Egyesület elnöke elmondta, kilenc hónapi munka eredménye az, amit az érdeklődők itt láthatnak. Ha akarjuk, ebben is találhatunk szimbólumot. A látványtervező György Zoltán műépítész is csíki, a szobrász, Berze Imre székelyudvarhelyi, a bútorzat pedig a sepsiszentgyörgyi Szőcs József elképzelését tükrözi. A dicséret viszont még hatványozottabban illeti azokat a helyieket, akik a mind szebbé és vonzóbbá váló műemlék épületet kultúrával, tudással, a helyi tradíciókba ágyazódó újító szellemmel igyekeznek megtölteni. A pincétől a padlásig restaurált Rhédey- kastély egyre inkább betöltheti hivatását. Jó, hogy Bözödújfalu ügyét is felkarolták, a köztudatot ilyen vonatkozásban is ébren kell tartani. Immár nem csak a kopjafafalu szolgál mementóul a Küsmöd-patakából felduzzasztott tó felett. A közeli kisváros is felmutatja, mennyire szívügye közösségi értékeink, az elődök tisztelete. Mindezt végiggondolva, sajnos nekem más is eszembe jutott: vajon a világ végezetéig így lesz, hogy a mi számottevő megemlékezéseink mindig valamilyen veszteséghez kapcsolódnak?!
(N.M.K.)
Népújság (Marosvásárhely)2016. május 12.
Székelyek a Millenárison
Háromszéktől Sóvidékig minden székely tájegység a legjobbat, a legszebbet vitte a II. Székely Fesztiválra a magyar fővárosba május 5–8. között, és elkápráztatta a Millenáris Park egyre gyarapodó közönségét. Idén Háromszék, tehát mi voltunk a fesztivál díszvendége. Szomszédaink, a csíkiak, gyergyóiak, udvarhelyszékiek is bemutatkoztak.
Virtuális székely fürdővilág
A csütörtöki előzetes a régiónkat bemutató tudományos konferencia volt székelyföldi gyógyturizmus témával. A természetes gyógytényezőket, ásvány- és gyógyvizeinket, mofettáinkat e sorok írója ismertette színes szemléltetőeszközökkel, mélyebben betekintve kincseink kihasználásának érdekes históriájába. A legújabb székelyföldi befektetésekről – Borszék születő kezelőközpontjáról, az alakuló Hargita megyei síparadicsom-láncolatról – Barti Tihamér, Hargita Megye Tanácsának alelnöke beszélt, A borvíz útja program háromszéki kezelőközpontjainak kezdőajánlatait Demeter István, az Aquasic igazgatója részletezte. A Székely Sóvidék gyógykincseiről, a szpeleoterápia bővítési elképzeléseiről pedig a székelyföldi származású Domokos István újságíró, a háromnapos rendezvény főszervezője, a Székely Szeretetszolgálat kurátora beszélt meggyőző érvekkel. A moziterem közönsége témába vágó filmekkel ismerkedett. Láthatták a Simon József– Vargyasi Levente–Kinda István mesterségekről készített kisfilmjeit, megismerhették Benedek Elek falujának működő vízimalmát, Olasztelek kovácsmesterét, a zabolai bácsokat és a nagyborosnyói téglavető cigányok életét.
Kapunyitogatás vidámsággal
Pénteken a Millenáris Park óriási színpadának tetején nyugati szél lebegtette a nemzeti és a székely lobogót. Tamás Sándor és Borboly Csaba, Kovászna, illetve Hargita megye tanácselnöke mondott köszöntőbeszédet. Tamás Sándor arról győzte meg a hallgatóságot, hogy a „székelyföldi borvízkincs valóságos nagyhatalommá fejleszthető”. Mihozzánk, vendégeihez szólt Láng Zsolt, Budapest II. kerületének polgármestere, székelyföldi élményeivel színezve beszédét, majd Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter, a rendezvény fővédnöke további támogatásáról biztosítva megnyitotta a fesztivált.
Vásári forgatag
Sátrak százaiban kínálták a legkiválóbb portékákat: népviseletet, emlék- és dísztárgyakat, kegyszereket. Szabócentivel méregette az atillákat rendelő férfiembereket Dávid Alpár bodosi szabómester. Odébb a legkiválóbb kisüstiket, párlatokat kínálták, a Küküllő mente legjobb borait, és Délkelet-Erdély gasztronómiai különlegességei illatoztak. A gyergyói Anita vendégház konyhája 21 ezer adag töltött káposztát adott el, a borzontiak nem győzték túrós puliszkával kiszolgálni a hazai ízek után tolongó nosztalgiázókat. A székely kolbásszal együtt fogyott az állítólag török eredetű készítmény, a mititej is. A sepsiszentgyörgyi Kolcza vendéglő hideg füstön ízesített húsaiért, húskészítményeiért, a háromszéki pityókás kenyérért, tejtermékért, sajtokért, ordákért és túróféleségekért kígyóztak a sorok. A közelben székföldi mézeit ajánlotta Fülöp László árapataki méhész, odébb Szántó József kézdivásárhelyi mézeskalácsos kínálta áruját. Kovászna Megye Tanácsa, a megyei művelődési központ, a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület, az Aquasic és a Vadon Egyesület pultjánál Előpatak természetes állapotban palackozott ásványvizét kóstolgatták, a gyomorbetegek a málnási Mária lúgos gyógyvizet bemutató standnál sorakoztak, ahol Tóth Árpád tulajdonos elmondta, hogy a porcelánüvegből készült palack segítségével ez a gyógyvíz megtartja állandóságát, s mint ilyen, rendelkezik országos állandósági bizonylattal. Itt állt a kívánságok fája egy nyereményjáték alapjaként, amelyre olyan személyek akasztották rá kívánságaikat, akik vidékünkre szeretnének ellátogatni nyáron. A nyertes egy Kommandóra készülő személy volt, akit a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület utaztat megyénk legmagasabban fekvő festői vidékére. Itt állították ki a háromszéki medvét is. Gyerekek százai pózoltak előtte, s miközben készült a fotó, szüleik arról meséltek, milyen is lehet egy mackómama, akit bocsai társaságában zavar meg hirtelenjében az ember. Standunknál feltehették a látogatók azt a különleges szemüveget, amelyben látni lehet Háromszék rangos rendezvényeinek helyszínét, az Óriáspince-tetőt, majd a Szent Anna-tavat és több más mesebeli honi táj többdimenziós virtuális képét. A Kovászna Megyei Művelődési Központ megyénk kézművestermékeinek keresztmetszetét külön sátorban mutatta be. Ott volt a székely péktermékeket készítő bodosi Dávid család, a széles körben ismert Ségercz Ferenc hangszerkészítő-muzsikus, Bagoly Zoltán csernátoni fafaragó, Haszmann Gabriella bútorfestő, Tóth Ilona és férje étfalvi új kerámiások. A látogató asszonyok között sikert arattak a bölönpataki fűzfacsigolya és gyékénykosarak, amelyek készítési módját Drăgan Alexe községi roma tanácstag ismertette, aki az ünnepre való tekintettel Alexe helyett Endre néven mutatkozott be vásárlóinak. Akinek kedve tartotta, ebben a sátorban nekifoghatott kézműveskedni. A háromszéki kézművessátrat meglátogatta Varga Mihály miniszter.
A színpadon
Három napon át szólt a zene, az ének, és ropták a táncot a Millenáris színpadán. Az Evilági Együttes A medve nem játék című mesével átszőtt, gyermekeknek szóló interaktív koncertje közönségsikert aratott, Csinta Samu kollégánk Plakátballada című egyszemélyes könyvbemutatója is sikeres volt; a szerző dedikált.
Csíki, gyergyói és udvarhelyszéki szomszédaink az ünnepi asztalterítés mesterei voltak, flekken, kolbász és a legkiválóbb ételek özönét ontották, sátraiknál gyakran kínaiak, japánok és vietnamiak lestek a számukra különlegesnek tűnő falatokra, értetlenül duruzsoltak a kemény párlatok hatása alatt. Szombat az „elcsángáltaké” volt. Gyimesi és moldvai csángók énekei és tánczenéje elhallatszott a Széll Kálmán térig. Ott volt a színpadon Petrás Mária Prima Primissima és Magyar Örökség díjas népdalénekes, fellépett a Virággyöngy moldvai csángó együttes és vezetőjük, Kóka Rozália Magyar Örökség díjas mesemondó és a Népművészet Mestere.
A Székely Fesztivál ezrekre rúgó látogatói között voltak, akik tolókocsival is eljöttek naponta, mert „ott kell lenni, fel kell őket pártolni”. Idős asszonyságok felöltötték régi székely ruhájukat, mások csángó ingeiket. Munkájuk miatt városban rekedt fiatalok mondták: gyertek, együnk egy jót, énekeljük ki magunkat, mint otthon! Az alkalmi énekes csoportok között olykor felhangzott a zalánpataki Préda Barna hegedűje. A borzonti sátor mögötti flekkensütők fölött megszólalt egy jelzőhang, bekapcsolt a főépület füstriasztója.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. május 25.
Régiók zarándoklata kicsi pünkösdre
Nemcsak a helybelieket, hanem a szomszédos településekről, a távolabbi kisrégiókból érkezőket, az országban és külföldön élő alsórákosiakat, a magyarországi testvértelepülések – Zugló és a Békés megyei Gádoros – hivatalos küldöttségeinek tagjait is köszöntötte a református templomban tiszteletes Csákány Antal alsórákosi lelkipásztor azon az ünnepi istentiszteleten, amelyen a jobbágyfelszabadítás 168. évfordulójára, a szabadság napjára, a helyiek nyelvén a kicsi pünkösdre emlékeztek.
Visszalapozó Bizonyára kevesebb írott dokumentum maradt fenn arról, hogy mikor és miként jutott tudomására Háromszék és a többi székely szék jobbágyainak a robot megszüntetése, a jobbágyfelszabadítás híre. 1848. április 2-án Csernátonba, június 20-án az Erdővidékkel szomszédos Alsórákosra érkezett meg az örömhír. Háromszék számon tartja a csernátoni eseményt, de Alsórákos magyarsága ünnepet is ül emlékére, s ezt nevezik ők a szabadság napjának, kicsi pünkösdnek. Idén is méltó módon ünnepelt a Brassó megyei település. Nem számított szabálysértésnek, hogy a délelőtti közös istentisztelet idején a Sükösd– Bethlen-várkastély falainak árnyékában már mulatott a nép, füstöltek a lacikonyhák, sőt, reggelesen bárki megtekinthette a rákosi várplaccon azt a szabadtéri megszemélyesített játékot, amelyen a szabadságnapi eseményeket jelenítette meg a helybeli színjátszó kör Vetési Nándor zenetanár rendezésében.
Alsórákoson a jobbágyság felszabadításának napját mindig megtartják a pünkösd utáni hét hétfőjén, s ezt tették a diktatúra évtizedeiben is. A bécsi és a pesti forradalom híre néhány nap alatt eljutott Erdélybe, s ez váltotta ki, fokozta a határőri szolgálattal terhelt székely katonarendek megmozdulásait mifelénk is. A végekre azonban lassabban jutott el a hír, több helyen titokban tartották a földbirtokok uraságai. A főnemesség vagyonharácsolása anyagilag érintette a népet, s emiatt a forradalom idején megkísérelte önhatalmúlag orvosolni panaszait – írja Egyed Ákos történész. A szabad parasztok jobbágysorsba való döntése nagyon régi jelenség, a föld kisajátítása révén ugyanis személyes függésbe kerültek. Lazább volt a szabad jobbágy függése, mint a jórészt rabszolgákból lett örökös jobbágyé. A szabad jobbágynak sem volt földje, s a földesúr joghatósága alá tartozott. Földet, jobbágytelket kapott urától, s azért úrbért fizetett terményben vagy pénzben, tehát robottal tartozott. Az úrbér eltörlését hozták meg az 1848. március 15-ét követő események. A Habsburg-abszolutizmus kénytelen volt elismerni a jobbágyság eltörlését.
Mi is történt a Tepő-hegy alatt?
Áldott emlékezetű dr. Imreh Barna (1908–1982) volt alsórákosi református lelkipásztor sorait idézzük a még mindig kéziratban heverő alsórákosi falumonográfiájából. A szép, tavaszból nyárba hajló hétfőn jó hírre ébredt Alsórákos jobbágy- és zsellérrendű népe. „Pálszegiben, az úthoz közel dolgozók kocsizörgésre lettek figyelmesek. Az utas, amikor a Turzonon beereszkedve megpillantotta a robotolókat, kiszállt kocsijából. Idevaló fiú volt, a Huszár család sarja, lelkész Kolozsvár környékén, öreg szülei látogatására jött haza. Felháborodott a jogtalanságon, hogy a népet még mindig úrdolgára hajtják, felvilágosította véreit, hogy már március 15-én eltörölték a jobbágyságot, és máshol már él a nép szabadságával: a föld, a telek tulajdonukban van, és nincsen többé tized- és robotkötelezettség. Az örömhír futótűzként terjedt el az egész határon. Munkaszerszámaikat vállra vetve, egy emberként indul a nép a határ minden részéről hálaadásra az Isten házába. Mindenki: magyarok, a mátéfalvi románok, reformátusok, unitáriusok a tágas református templomba. Szerszámaikat a templom előtti szádogfának támasztották, s örömkönnyes szemmel lépték át a templom küszöbét, megköszönni Istennek a szabadítást. Petre Mózes, az akkori lelkész beszédében az új ünnepet kicsi pünkösdnek nevezte el, mert úgymond ekkor töltetett ki Alsórákos népére Isten szabadító szentlelke. A felszabadult nép pedig a hálaadás után az öreg fa alatt, fedetlen fővel, térdre hullva tett átok alatt fogadást utódaikra is kötelező erővel, hogy ezt a napot, a szentháromság vasárnapja utáni hétfőt, mint szabadság napját, minden évben megünneplik!”
Háromszéken Csernátonba 1848 áprilisában vitte a robot megszűnésének hírét uzoni Pünkösdi Gergely határőrtiszt, aki a katonarendűek és a jobbágyok jelenlétében hirdette ki. Sepsiszentgyörgyön április 11–12-én tartottak székgyűlést, amelyen a nép minden rétegének küldöttei részt vettek. Elhatározták a határőr-katonaság kötelezettségeinek rendezését, az úrbéri viszonyok kárpótlás melletti eltörlését, a törvények előtti egyenlőséget, a közös teherviselést. A fejlemények a május 30-án tartott népgyűlésen tetőztek, amikor Végh Ábrahám százados Csernátonban 257 nemzetőrt toborzott, hogy ellenállhasson a mozgalomnak. Még ma is ismert a nép körében – tájékoztatott Haszmann Pál nyugalmazott muzeológus – az „egrecírplacc”, ahol gyakorlatoztak.
A főnemesség vagyonharácsolása tűrhetetlenné vált, s a pórnép megkísérelte önhatalmúlag orvosolni panaszait. Torján le akarták mészárolni a nemeseket, Kézdiszentléleken egy nemest halálra vert a nép, és kezdték visszafoglalni a földeket, Albisban, Futásfalván és Csernátonban pedig az uraság szénafüveire hajtották a marhacsordát. Határőri mozgalmak jelentek meg, Ozsdolán erdőt foglaltak, Feldobolyban megtámadták a helyettes királybíró telkét. A katonaság mozgalmai egyfajta jobbágymegmozdulásokká alakultak. A nemesség védekezésképpen nemzetőrséget szervezett. Rétyen a jobbágyok megtagadták a robotot, összeesküdtek a nemesi családok elpusztítására. Zalánban egy huszárkatona a szolgálat megtagadására buzdította a népet, és ingerelte az úrbéreseket. Torján a dühöngő katonaság agyonveréssel fenyegette a jobbágyokat. A zsellérek lakta Mikóújfaluban az elöljáróság intézkedett a grófi birtokok felosztásáról, felparcellázták az irtványföldeket. Az alsórákosi Bethlen família sem képezhetett kivételt, de hogy magatartásáról maradtak-e fenn bizonyítékok, arról nincsen tudomásunk.
Protestáns zarándoklattá vált a kicsi pünkösd
Aki szabadnak hiszi magát, és mégsem az, nem más, mint a tudatlan szabadság áldozata. Goethe-idézettel kezdte ünnepi igemagyarázatát Csákány Antal zabolai származású lelkipásztor. Pál apostolnak a galáciabeliekhez írt levele (5:13–15) alapján értelmezte a szabadság fogalmát. „Egyféleképpen hasonlóak vagyunk mi is a rabszolgákhoz – mondta –, igazi szabadságra van szükségünk, isteni szabadságra. Minél jobban akarjuk a teljes szabadságot, annál inkább belegabalyodunk abba, akárcsak a pók hálójába az áldozat. A szabadsággal ugyanis tudni kell élni. Nem elég ünnepelni, a jézusi szabadság alapján kell élnünk, mérhetetlen összefogásban, egymással szembeni szeretetben.”
Az ünnepelt eseményhez igazodott a gazdag templomi műsor. A helybeli református vegyes kar a Szózattal nyitott, a gyerek- és ifjúsági kórus a kicsi pünkösdről született számot adta elő, vezényelt Vetési Nándor zenetanár. Gáspár Gizella helybeli óvónő kis ovisai – az aranytartalék – a messzi időbe viszik majd előre a betanult negyvennyolcas és Kossuth-nótákat – szentül hitte a hallgatóság. Pál Balázs elemista kisfiú nagy átéléssel énekelte a székely himnuszt. Az ünnepség immár hagyományos résztvevőjeként lépett fel a baróti Zathureczky-kórus és a Csíkszeredában tanuló moldvai csángók furulyával kísért dalcsoportja az általuk csángó himnusznak nevezett énekkel és csángó népdalokkal. Hunyadi Péter – aki magyarországi ösztöndíjasként már kilenc hónapja a helyi közművelődés önkéntes közkatonája – a kuruc szabadságharchoz kötődő nótákat adott elő kobzán. Ünnepi köszöntőbeszédet mondott Lukács Vencel csíkszeredai magyar konzul és Kovács Attila, a Brassó Megyei Tanács alelnöke. Az ünneplők serege a templom előtti öreg hárs alá gyülekezett most is, szólt a csíkkozmási Tuzson János Fúvósegyesület zenekara és Zsigmond István, mint annyiszor a lepergett évtizedek alatt, elszavalta a szabadság napjáról írt saját versét. Az ünnepséget megtisztelte jelenlétével a helyi gyökerekkel rendelkező Antal István parlamenti képviselő, nagytiszteletű Török István szomszédos olthévízi lelkész, a Sepsi- Barcasági Unitárius Egyházkör esperese.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. június 16.
Négyfalu negyedikje: Hosszúfalu
A ma Szecselére keresztelt város egy része. A történelmi településneveket itt mindenki tiszteletben tartja, s a figyelmes városnéző megtalálja azokat a kis, főút melletti eligazító táblákat is, melyek jelzik: hol a határ a teljesen egybeépült településrészek, illetve az egykori csángó-magyar falvak között.
Történelmi településrészen barangolunk, Hosszúfalu neve először Nagy Lajos magyar király 1366-ban kiadott adománylevelében szerepelt. Csángó tollforgató barátaink, történészek írják, hogy alapítói a magyar királyok által határőrzésre telepített székelyek és a későbbiekben a velük keveredett kun-besenyők voltak, akik az évszázadok során sokszor tapasztalhatták, hogy mit jelent a végeken magyarként megmaradni török, tatár és egyéb keleti betörések ellenére, akár a brassói szászság jobbágyaiként. Ulászló király Hosszúfalut elzálogosította Brassónak. Ezt megerősítette 1651-ben II. Rákóczi György fejedelem is. Az ezzel járó csapást csak súlyosbította az 1658. évi török–tatár dúlás. 1756–57-ben pestis szedte áldozatait, több mint ötszáz lelket oltott ki – írja egyházkrónikájában Daragus Endre Hosszúfalu-alszeg evangélikus lelkipásztora. Soraiból kiérezzük: szinte csoda, hogy él még ez a maroknyi csángóság. Írása hiteles, hiszen adatai egykori jeles pap-elődjétől származnak, attól a Szeli Józseftől (1710–1782), aki fényt derített a csángók múltjára, s akit forrásként a hibáira is rávilágító Orbán Balázs számtalanszor emlegetett nagy művében. Szeli a halmágyi pap fia volt. Udvarhelyen, Nagyszebenben, Győrben és Pozsonyban tanult. 1732-től lett evangélikus magyar tanító és lelkész Brassóban, 1757-ben Hosszúfaluban és Székelyzsomborban. Hosszúfaluban írta 1763 körül Krónikáját, amelyben sok becses adatot mentett meg.
Mindenkori hétfalusi idegenvezetőnk, a sepsimagyarósi gyökerekkel bíró nyugalmazott főgyógyszerész, Fodor Levente mutatott be Nagy János történelem szakos tanárnak-történésznek, írónak, aki a Brassói Füzetekben (1991/3) elsőnek közölte a hosszúfalusi temetőbe bementett csángó szobor igazi történetét. Jelenleg Hétfalu honlapján 217 történelmi, egyház- és helytörténeti jellegű tanulmánykötetet, tanulmányt és cikket találunk. Nagy János, a Zajzoni Rab István Líceum nyugalmazott pedagógusa látogatásunkkor három kötetével ajándékozott meg, ezek is mutatják munkásságának súlyát-értékét: Négyfalu története a X. és a XX. század között – román–magyar nyelvű kiadvány (2006), Lelkészek és néptanítók a sziguránca és a securitate játékában (2009), Románia hadba lépése 1916-ban – Trianon és a román történetírás (Brassó, 2014). Szükségesnek tartotta összefoglalni Hétfalu korai gazdasági életét, ipartörténetét is. Erről szóló kötete látogatásunkkor nyomdában volt.
Kötődések határok nélkül
Hétfaluhoz, különösképpen Négyfaluhoz, de Hosszúfaluhoz is kötődnek Nagy Jánoson kívül olyan jeles tollforgatók, mint Bencze Mihály matematikus, író-szerkesztő és tanár, Hochbauer Gyula tanár, író, helytörténész, Kovács István Lehel informatikus szerkesztő, helytörténész és az EKE országos elnöke, Barkó Etelka, a csángó írott tojások igazi mestere, népművészeti szakíró, Tomos Hajnal tanár, csángó költő és sokan mások.
Több háromszéki és erdővidéki helytörténész és néprajzkutató munkálkodott ott s közölt írást a települések életéről. Az olaszteleki temetőben nyugvó Bartha Károly (1831–1920) mint hétfalusi tanító a magyar csángók iskolájáért hadakozott, neki köszönhető a már az ő korában is sikeresen működő hosszúfalusi polgári iskola. Az ugyancsak olaszteleki származású Kolumbán Lajos (1875–1958) etnográfus volt a szerzője az 1903-ban, majd pedig a 1906-ban Brassóban megjelent A hétfalusi csángók a múltban és jelenben, valamint a Barcaság és népe című köteteknek. Kilyéni Kilyéni Endre tanítóegyleti elnök 1920 után Mikó-kollégiumi tanárként dolgozott. E sorok írója több gimnáziumi és egyetemi tanárának Hosszúfaluban ringatták bölcsőjét. Itt született Molnár Károly (1901–1989) zenepedagógus, zeneszerző és kórusvezető, Székely Mikó-kollégiumi zenetanár, a korabeli színházi zenekar karmestere, Götz Endre (sz. 1924) geológus-mineralógus, az egykori Bolyai Tudományegyetem geológia karának munkatársa. Adózunk egyben azoknak a hosszúfalusi evangélikus lelkészeknek is, akik elszenvedői-áldozatai voltak a diktatúra időszakának: Sipos András lelkész-főesperesnek és Kerekes János lelkipásztornak.
Meglátogattuk Hosszúfalu két evangélikus egyházközségét, templomait. Daragus Endre hosszúfalu-alszegi lelkész bemutatta a temetőben álló és felújított Csángó szobrot, a lelkészi lak előtt álló Petőfi-mellszobrot, Kajcsa László Hosszúfalu-felszegi lelkipásztor pedig a nem kis kitartással visszaszerzett és anyagiakkal bővített egykori magyar iskola épületét, amely jelenleg a fűrészmezei Evangélikus Csángó Ház, az evangélikus közösség vallásos-kulturális tevékenységének egyik hajléka. Június 30. és július 2. között zajlik Brassóban és Hétfaluban a Csángó-magyarok Világtalálkozója, a Királyföld és a Barcaság reformációi zarándoklata. Egyik rendezvényének is ez ad helyet. Lépten-nyomon kötődéseinkre bukkanunk. Az 1895-re felépült mutatós református templomot Szemerjai Szász Domokos püspök szentelte fel. Lelkészei között találjuk Andrási Tivadar egykori sepsiszentgyörgyi mikós tanárt, árkosi lelkészt. A néhai fűrészmezei evangélikus tiszteletes, Kovács László, aki négy évtizedig szolgálta az egyházközséget, a hazai tanügyi reform előtt a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanára volt. Hosszúfalu népes református gyülekezetének jelenlegi lelkésze az egykori málnási lelkipásztor, a háromszéki kötődésű Márk László Gyula. E sorok írója a Zajzon–tatrangi térség sós-lúgos ásványvizeiről tartott előadást a gyülekezetben. Nemrég volt vendégük Berecz András neves budapesti népi humorista, a gyülekezet gyerekei pedig készülnek a hagyományos uzonkafürdői nyaralásra – tájékoztatott Fodor Levente presbiter.
A négyfalusi római katolikus anyaegyház templomát türkösi riportunkban bemutattuk. A hívek számának növekedésével új katolikus templom épült Hosszúfalu-Alszegben (2004), amelynek megálmodója, kivitelezésének vigyázója a kézdiszászfalusi születésű, korán elhalt Gajdó Zoltán négyfalusi-türkösi plébános, pápai káplán, mikós kollégánk volt. Nem véletlen tehát, hogy az impozáns templom védőszentjéül Boldog Apor Vilmost választotta. András József jelenlegi plébánostól megtudtuk, hogy a hétfalusi katolikus hívek száma nyolcszáz körüli.
Volt egyszer egy iskola
A református templommal átellenben áll az a felújított régi iskola, amelynek homlokfalán emléktábla adta tudtára a Hosszúfaluval ismerkedőnek, hogy ez volt Négyfalu egykori híres magyar királyi fafaragászati, később építészeti iskolája. Homlokfalán egy 2003-ban leleplezett emléktábla Istók János csángó szobrászművésznek állított emléket, aki ebben az iskolában kezdte életpályáját. A főjavításkor az emléktáblát levették. A város alpolgármestere, Géczi Gellért kérdésünkre azt nyilatkozta, hogy hamarosan visszahelyezik. A márványtáblát Köpe Csiri János faragta, a bronz emlékplakett pedig Gergely Zoltán kolozsvári szobrászművész alkotása.
Az iskola történetét Kovács Lehel István és Sipos Gaudi Enikő írta meg Volt egyszer egy iskola.... címmel. 2005-ben jelent meg a Hétfalusi Magyar Művelődési Társaság kiadásában Négyfaluban a Hétfalu Könyvek sorozat részeként. Kovács Lehel István szövegéből idézünk: „A jeles intézmény sok szállal kapcsolódik Erdély művészettörténetéhez, nagymértékben meghatározta e vidék közművelődési oktatásának irányát, ipari viszonyainak fejlődését. 1869-ben br. Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter meglátogatta Hétfalut, belátta, hogy a csángó népnek felsőfokú iskola kell. Műveltség–Szabadság jelmondattal 1871-ben meg is nyitotta kapuit. Hozzáértő tanárainak vezetésével itt olyan jeles személyiségek tanultak, mint Istók János, Köllő Miklós, Bartalis János, Mattis-Teutsch János és a barcasági közélet számos későbbi vezetője. Fejlődését nagymértékben meghatározta Kupcsay János 1872-ben történt szaktanítói kinevezése. A müncheni szobrászati akadémiát végzett tehetséges művész 1873-ban foglalta el állását, és megkezdte a rajz, a mintázás és a fafaragászat oktatását (...). Diákjai közül nagyon sokan választották a müncheni továbbtanulás lehetőségét (…). Huszonhárom éves működése alatt az iskola számos erdélyi templom számára készített oltárokat, szószékeket. Itt készült a Peleş-kastély falburkolata, Rudolf trónörökös nászünnepélyi díszalbum-födele, az alszegi templom oltára (1890). Az iskola magas kitüntetéseket kapott az 1885. évi országos, a millenniumi, valamint az 1900-as párizsi világkiállításon (…). 1894-ben Brassóba költöztették, 1910-től itt tanított a Párizsból hazatért Mattis Teutsch János.” A hétfalusi csángók néptánca, a borica és gyönyörű színes népviselete egyedi kincsünk. Utóbbinak utánozhatatlan értéke a díszes csángó öv, a kösöntyű és a hajtű. Ennek kiváló új mestere a Hosszúfaluban lakó és alkotó nyugdíjas Sipos Gaudi István, akit méltán nevezhetünk nemcsak ötvösművésznek, hanem ékszerésznek is.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. június 18.
Székelyföldi tehetségnap: Csutak Vilmos-mellszobrot avattak Sepsiszentgyörgyön
Manapság, amikor az oktatás helyzete egyre csak romlik, gyengül a minőség, sok fiatal elhagyja szülőföldjét, szükség van az olyan pozitív példákra, mint a Csutak Vilmosé (1878–1936), aki ízig-vérig székelyként, a nemzetéért cselekvő emberként élt és dolgozott – mondta Bereczki Kinga, a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács (SzTT) elnöke tegnap a sepsiszentgyörgyi Eurocenter Amőba Oktatási Központ udvarán Csutak Vilmos mellszobrának avató ünnepségén.
A Székely Mikó Kollégium egykori igazgatója, a Székely Nemzeti Múzeum őre nehéz időkben is megtartotta azokat az intézményeket, amelyek fontosak voltak a székelység megerősödése szempontjából, felkarolta a tehetséges diákokat és követte pályájukat, hogy tehetségüket, tudásukat ott kamatoztassák, ahol azt gyarapíthatták – méltatta Csutak Vilmos munkásságát az SzTT elnöke, és megköszönte Túri Török Tibornak, a szobor budapesti alkotójának az ajándékot. Kisgyörgy Zoltán helytörténész, lapunk munkatársa történelmi visszapillantóban emlékezett meg a neves mikós tanárokról, akik, miként Csutak Vilmos emberként, pedagógusként mély nyomot hagytak tanítványaik nemzedékeinek egész sorában, és hangsúlyozta az emlékápolás fontosságát.
Az alsórákosi kőtömbalapzatra (a helyi Puskás Tivadar Szakközépiskola ajándéka) elhelyezett mellszobrot az alkotó és Molnár György, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet hálózatfejlesztési igazgatója leplezte le, verset mondott Miklós Janka és énekelt Balázs Gergő mikós tanuló.
A szoborajándékról Túri Török Tibor – akinek Kárpát-medence-szerte láthatóak szabadtéri szobrai, történelmi és hagyományőrző témájú gyűjteményei kiállítására pedig saját múzeumokat hozott létre – lapunknak elmondta, adományozása alapját képezi az az elv, miszerint „tartozunk a hazának, a hazának adni kell, miként a gyermek a szüleinek, miután mindent megkapott tőlük és felnőtt, majd rajta a sor”.
Csutak Vilmos szobrának avatója bevezetője volt a mai Székelyföldi Tehetségnapnak, amit a Sapientia EMTE sepsiszentgyörgyi oktatási központjában tartanak, és célja a tehetségek és mentoraik bemutatása, társadalmi elismerése.
Fekete Réka
Erdély.ma2016. június 18.
Kövek becsülete, Háromszék hűsége (Beszélgetés Kisgyörgy Zoltán geológus-újságíróval)
Nyolcvanadik születésnapjához közeledik Kisgyörgy Zoltán. A régi idők nagy tanújával, a háromszéki bányaipar és helytörténet kimagasló szakértőjével, az utolérhetetlen mesélővel szűk évszázad villanásainak fényében fürdőztünk.
Geológusként érte a rendszerváltás pillanata. Akkori munkahelyét, a kőröspataki bányát sokan ma is a kommunista „elmebaj” mintapéldányaként emlegetik. Valóban kudarcra ítélt vállalkozás volt? – Nem feltétlenül, a szakemberek rontották el a dolgot. Azt a dobostortához hasonló húszméteres lignit- és szenesanyag-réteget nem úgy kellett volna kitermelni, ahogy egy gyerek a tortába harap, hanem úgy, hogy leszedi a piskótalapot, majd kiskanállal levakarja róla a krémet. Centiméterről centiméterre ismertük, mi van ott, de hiába erősködtünk, nem szelektíven zajlott a kitermelés, hanem négy méter magas lépcsőkben. Még így is meglett volna az ott kitermelt szénben az ezer kilokalória/kilogramm fűtőérték, de mindig előre kellett fúrni, hogy ne a szénréteg fölötti vízből merítsék le a szenet. A szivattyúk pedig nem bírták az állandó vízkiemelést, minden prioritás ellenére tízből legfeljebb három-négy szivattyú dolgozott egyszerre, a többi újratekercselésre várt. Ilyen körülmények között markolókkal termelték ki a nedves masszát, amely aztán persze hogy nem lehetett versenyképes, még úgy sem, hogy időről időre finom bodosi száraz szénnel keverve igyekeztek feljavítani.
– Hogyan jelent meg életében a bánya?
– Geológia–földrajz szakot végeztem az egyetemen, ez egyenértékű volt egy bányageológus mérnök képzettségével. Az érdeklődésem persze jóval korábbról fakadt. A Mikóban tizedikesként Harkó József tanár úrtól még a Román Népköztársaság geológiáját tanultam, történeti geológiát, sztratigráfiát. Mindig nekem kellett az illyefalvi szenet a kályhába raknom, s ahogy hasítottam, raktam egymásra, mutattam a lapokon Jóska bácsinak a kicsi csigákat. Jól látod, fiam, mondta, ennyire érdekel ez téged?
– Hirtelen pályaválasztás lehetett…
– Ennyire azért nem. Amikor édesapám először kérdezte, mi szeretnék lenni, még azt mondtam, hogy unitárius pap. Fogta a fejét, ezt nem lehet, fiam. Nyolc évet volt orosz fogságban, beállították az ottani kommunista pártba – Kun Béla csapatába – azzal a be nem tartott ígérettel, hogy azonnal hazaengedik. Ezek a kommunisták ötven esztendeig sem mennek el, mondta, hagyd békén ezt a papságot. Legközelebb azt mondtam, színész szeretnék lenni. Hogy miért? Hát mert olyan sokat szerepeltetnek az iskolában, s szeretem az irodalmat is. Milyen élet az, hogy amikor bánatod van, énekelsz a színpadon, s ha örömed van, sírsz, ez sem jó, fiam, mondta. A geológiára azonnal rábólintott: ez igen, ez jó választás, a barátok becsaphatnak, de a kövek sohasem. Jól tanultam, birtokolni akartam az anyagot, köztársasági ösztöndíjjal végeztem.
– Eminens tanulóként nem akarták Kolozsváron, az egyetem környékén tartani?
– Felmerült egy leningrádi továbbtanulás lehetősége, de az ötvenhatos események után a magyar diákok körül megfagyott a levegő. És mivel én mindig olyan helyre vágytam, ahol üledékek, kövületek vannak, ugyanakkor minél közelebb a szüleimhez, kihelyezéskor az apácai tanári helyet foglaltam el, ahonnan „kukkerezni” tudtam Köpecet.
– A bányavállalathoz is az üledékek vonzották?
– Nagymértékben igen. Erdővidékre érkezésem után megkerestem a bánya igazgatóját, Boros Árpádot – már korábbról, Barátkáról ismertem –, aki azt mondta: ne, nekem van egy „dzsologom”, de rákos beteg. Amint eltemetik, maga keressen meg. Csakhogy jött a veszedelem: Apácán engem neveztek ki a kollektív gazdaság szervezőbizottsága elnökének. Fiatal voltam, diplomás, hamar iskolaigazgató, nem kérdeztek meg, hogy akarom-e. De semmiképp nem akartam, kapálóztam is ellene, fenyegetőztem: én iparos és szövőgyári munkás gyermeke vagyok, engem nem tudnak zsarolni a múlttal, s ha nem hagynak békén, elmegyek innen. De úgy tűnt, nem nagyon van apelláta. Meghalt viszont Ciobotaru, a „dzsolog”, én jelentkeztem Borosnál, s 1960 őszén elkezdtem a munkát a köpeci bányánál. – Hogyan fogadta a bányászok nagyon kemény világa a fiatal diplomást?
– Gyönyörű életem volt. Nekem kellett megmondanom a bányamérnököknek, merre menjenek, hol a szén. Tiszteltek, becsültek, s bár sose dicsért meg, a hátam mögött Boros is büszke volt az új „dzsologjára”. Mégis otthagytam Erdővidéket, miután nem kaptam meg egy kertes lakást, amelyet az igazgató egy néptanácsi titkárnak ígért oda. Milyen „dzsologja” voltam én, ha nem érek ennyit, kérdeztem, s már pakoltunk is. Hidrogeológus mérnöknek jöttem a Kovászna megyei turisztikai vállalathoz. – Miben különbözött ez a munka a korábbitól?
– Amíg korábban a bányában ellenségem volt a víz, 1975 januárjától a barikád túloldalára kerültem. Vargyason például sokat harcoltunk a borvizekkel, volt, hogy a szén fölött négy méterre kitűnő borvízréteget csapoltunk le a száraz szén érdekében. Ott mindig a víz volt az áldozat, a turisztikai vállalatnál meg éppen azért harcoltunk, hogy minél több borvizet fedezzünk fel és engedélyeztessünk. A vargyasi borvíz például egy bányászfúrás nyomán fakadt fel, s ahogy romlott a minősége, úgy változtatták meg ugyanannak a víznek az elnevezését, lett Vârghișből Silvana, majd Borsil. Olasztelek borvize a bánya beszakadása miatt tűnt el, és máig nem jött vissza.
– Sepsiszentgyörgy régi központjának lebontása és újjáépítése kínált-e lehetőséget „ásatásokra”?
– Hogyne, s mivel pénz volt rogyásig, csak ott nem fúrtam, ahol nem akartam. A megyei kórház udvarán például egy 150 méteres mély fúrásból lúgos-kénes-büdös víz tört fel, de hiába javasoltam, hogy alakítsanak ki a belgyógyászat alagsorában egy balneoterápia-központot, nem hallgattak meg. Összességében szép eredményeket értem el, tudományos és ismeretterjesztő írásaim jelentek meg, a megyei környezetvédelem altalajbizottságának elnöke lettem. Ebben a minőségemben tartottam egyszer egy előadást, amelyen Boros is ott volt. Utána megkérdezte: mennyit fizetnek magának ennél a turisztikai „orificsiúnál”? Sokkal többet adok, jöjjön vissza, mert megnyitottuk a kőröspataki bányát. Hogy fájt a szívem, amikor belegondoltam, hogy újra láthatom azokat a rétegeket…
– A hetvenes években elkezdte megjelentetni a Megyei Tükörben tudománynépszerűsítő, Háromszéket bemutató írásait. Hogyan csúsztak át ezek az egyre szigorodó cenzúrán?
– Bármilyen meglepő is, sok vezető ember rokonszenvvel figyelte jómagam és Kónya Ádám írásait, köztük Stanca elvtárs, a propagandaosztály vezetője is. Elsősorban a szakértelmemet értékelte, és azt, hogy igyekeztem érdekessé, vonzóvá tenni a környéket. Persze rengeteg trükkhöz kellett folyamodni, hogy megjelenhessenek turisztikai kalauzaim, de apró kompromisszumok árán gyakorlatilag valamennyi hasonló munkámból könyv lett. Volt nálam házkutatás is, s amikor megtalálták a magyar királyi honvédségi térképeket, megmondtam: nekem ezekre szükségem van, honnan a fenéből tudnám másképp, hogy milyen magas egyik vagy másik hegy? Király Károly segítségével kaptam vissza őket, az volt az áruk, hogy be kellett lépnem a pártba, de ma is megvannak.
– Míg a bányászatban dolgozók többsége ötvenévesen nyugdíjba megy, ön 1990-ben új életet kezdett: a Háromszék újságírója lett. Lehet, hogy azóta ért révbe?
– Nagyon jól érzem magam ennek a szerkesztőségnek a tagjaként, amely akkor fogadott be, amikor a bánya éppen „omlott ránk”, 40 százalékos fizetésért dolgoztunk. Megbecsülnek, én meg igyekszem szolgálni ezt a csapatot, amíg az erőm engedi, még annak árán is, hogy az újságírói munkám miatt egyre tolódik néhány könyvem befejezése. De semmiért nem adnám az érzést, amikor Brassóban felülök a vonatra, s mellettem egy fiatalasszony megkérdi: hogy is van azokkal a csontokkal, Zoli bácsi, amelyekről a múltkor írt? Én meg mesélni kezdek, s azt veszem észre, hogy már döcögünk be Szentgyörgyre. Még hallom, hogy leszálláskor a fiatalasszony azt mondja a társának: nemrég láttam Zoli bácsit, egészen normálisnak tűnt, s ne, most képes szegény egy órán át beszélni valami csontokról…
KISGYÖRGY ZOLTÁN
Geológus, geológiai és helytörténeti szakíró, újságíró, 1936. június 21-én született a háromszéki Árkoson. Két lánya és két unokája van. Iskoláit a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen végezte, 1957-ben diplomázott geológia–földrajz szakon. Tanár Ozsdolán és Apácán, majd az erdővidéki szénbányák geológusa. Geológiai, bányaföldtani, őslénytani, barlangtani és vízföldrajzi szakdolgozatai a Földtani Közlöny, Karszt és Barlang, Aluta, Revista Minerilor, Acta Hargitensia, Dări de Seamă ale Comitetului Geologic és egyéb szaklapokban jelentek meg. Székelyföld hasznosítható ásványi kincsei, az ásványvizek és mofettagázok mint természetes gyógytényezők kutatása mellett érdeklődése kiterjedt az ipar- és tudománytörténet, turisztika, hely- és művelődéstörténet, valamint a népművészet tárgyköreire is. A Háromszék napilap főmunkatársa. Fontosabb munkái: Köpecbánya: 1872–1972 (Vajda Lajossal, Sepsiszentgyörgy 1972); Erdővidék (útikalauz, Sepsiszentgyörgy, 1973); Őslények nyomában (Kolozsvár, 1976); Jelzett turistaösvények Kovászna megyében (társszerzőként, Sepsiszentgyörgy, 1978); Románia ásványvizei (Kristó Andrással, 1978); Baróti-hegység–Bodoki-havasok (társszerzővel, Csíkszereda, 2001), Háromszéki vártúra kalauz (Barót, 2008); Kovászna megye. Útikönyv. (Csíkszereda, 2009); Harangoskönyv – Tornyok magasában Erdélyben (Barót, 2010); Háromszéki borvizeskönyv (Sepsiszentgyörgy, 2013); Árkos (Barót, 2015). Díjak, elismerések: Munkaérdemrend (1972); MÚRE-nívódíj (2002); Ezüstfenyő-díj (2013); Magyar Érdemrend Tisztikereszt (2014).
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. június 21.
Húszezer átlagon felüli
A tehetséggondozás társadalmi összefogást igényel
Tévhit, hogy a tehetség utat tör magának, azt gondozni kell, méghozzá szakszerűen, mindehhez társadalmi összefogásra van szükség – erre próbálja felhívni a figyelmet a székelyföldi tehetségnap, amelyet harmadszor szerveztek meg. A vándorrendezvénynek Marosvásárhely és Csíkszereda után ezúttal Sepsiszentgyörgy adott otthont.
Egy közösség húsz százaléka átlagon felüli képességgel rendelkezik, egy százaléka pedig kiemelkedő tehetség. Régiónkra kivetítve ez húszezer átlagon felüli képességekkel rendelkező gyereket és fiatal tehetséget jelent, ezek kibontakozását szeretné támogatni a 2013-ban magyarországi mintára megalakult Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács.
Székelyföldön mindig volt hagyománya a tehetséggondozásnak, ennek konkrét példája, hogy közösségi összefogásból építettek iskolákat, mint ahogy a Székely Mikó Kollégiumot is. De nemcsak múltja, hanem jelene is van a társadalmi felelősségvállalásnak, hiszen tavaly Székelyföldi Tehetségalapot hoztak létre vállalkozók, közéleti személyiségek – hívta fel a figyelmet Bereczki Kinga, a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács elnöke a tehetségnapon megtartott sajtótájékoztatón.
Schanda Tamás ifjúságpolitikáért és esélyteremtésért felelős helyettes államtitkár a Nemzeti Tehetség Program körül kialakult összefogást hangsúlyozta. Mint mondta, a Magyar Országgyűlés 2008-ban ötpárti konszenzussal támogatta a programot. Magyarországon évente 350 ezer fiatal tehetség kap segítséget, a program kibővítéseként, idéntől a határon túli tehetséggondozással foglalkozó civil szervezetek, köznevelési intézmények is jelentkezhetnek a kiírt pályázatok túlnyomó többségére, de egyénileg is lehet pályázni A Nemzet Fiatal Tehetségeiért Ösztöndíjra – hívta fel a figyelmet az államtitkár.
A civil, szakmai oldalt képviselve szólalt fel Bajor Péter, a Nemzeti Tehetségsegítő Tanács ügyvezető elnöke, aki elmondta, tehetséghálózatot hoztak létre, ma már 1400 tehetségpont van a Kárpát-medencében, ahol korszerű pszichológiai, pedagógiai módszertanon nyugvó tehetséggondozás zajlik. Ez a hálózatban működő tehetséggondozás példaértékű, amelyre Európában is kezdenek felfigyelni, tudtuk meg dr. Balogh László egyetemi tanártól, a Nemzeti Tehetségtanács elnökétől. A magyarországi előzményeket ismertetve elmondta, mindig is volt tehetséggondozás, de nem volt szisztematikus tehetségkeresés és egyéni fejlesztés. Megjegyezte, végre a gyermek került a tehetséggondozás középpontjába.
A harmadik székelyföldi tehetségnapon szakmai előadásokat és személyes életutakat hallgathattak meg a tehetséggondozásban részt vevő pedagógusok, mentorok, ugyanakkor székelyföldi tehetségek mutatkoztak be. Idén is átadták a Csutak Vilmos-díjakat, amely a tehetséggondozásban kiváló eredményeket felmutató székelyföldi szakemberek elismerése: életműdíjat kapott Gazda József kovásznai nyugalmazott magyartanár, író, valamint megosztott díjban részesült Szakács Ágnes, a Székely Mikó Kollégium tanítónője és Kakasi Zsolt, a Plugor Sándor Művészeti Líceum zenetanára.
Gy Turoczki Emese
---
Ízig-vérig székely volt
A 3. székelyföldi tehetségnap előfutáraként tartottak szoboravatót péntek délután a sepsiszentgyörgyi Eurocenter Amőba Oktatási Központ udvarán. Csutak Vilmos mellszobrát a budapesti alkotó, Túri Török Tibor ajándékozta a 20. születésnapját ünneplő oktatási központnak, a talapzatot a Puskás Tivadar Szakközépiskola készíttette el.
– Sokan feltették a kérdést, hogy miért kell még egy szobor Csutak Vilmosról, hiszen van már Sepsiszentgyörgyön, erre én azt válaszoltam, legyen minél több, hiszen minél több Csutak Vilmosra van szükség – emelte ki ünnepi beszédében Bereczki Kinga, az Eurocenter Amőba Oktatási Központ vezetője. – Nehéz időket élünk a romló oktatási helyzetben, gyermekeink, fiataljaink elmennek, nincsenek pozitív példák, amiből erőt meríthetnek.
Csutak Vilmos okosan gazdálkodó vezető volt: a Székely Mikó Kollégium legendás igazgatója, tanára, a múzeum őre, majd igazgatója, vezetése alatt épült a Székely Nemzeti Múzeum épülete és a leánygimnázium, azaz a mai Mihai Viteazul Főgimnázium.
– Ízig-vérig székely ember volt, Székelyföldért, nemzetéért élt és munkálkodott, olyan pedagógus, aki a legeldugottabb székely faluban nemcsak felkutatta a tehetséges gyermekeket, hanem sorsukat később is követte. Fontos volt számára a tehetség mint érték, de az is, hogy a tehetség azt a közösséget gazdagítsa, amelyik őt kitermelte, olyan példakép volt, akitől a mai tehetséggondozásban is tanulni lehet – hangzott el a szoboravatón.
Kisgyörgy Zoltán közíró neves mikós tanárokra emlékezett, beszédét anekdotákkal fűszerezve, de nem felejtve azt sem, hogy adósok vagyunk a híres tanáraink emlékének ápolásával. A mellszobrot az avatón jelen levő alkotó és Molnár György, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet hálózatfejlesztési igazgatója leplezte le, fellépett a Székely Mikó Kollégium két kisdiákja: Miklós Janka szavalt, Balázs Gergő énekelt.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)