udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
307
találat
lapozás: 1-30 ... 271-300 | 301-307
Névmutató:
János Pál
2017. október 6.
Ünnep Csíkcsomortánban
Magyarok Nagyasszonya tiszteletére szentelték fel Csíkcsomortán templomát, ahol vasárnap búcsús szentmisét tartanak.
A fél egykor kezdődő mise főcelebránsa és szónoka Tamás József püspök lesz, a liturgiában közreműködik a csíksomlyói kegytemplom kórusa. A szentmisét az erdélyi Mária Rádió élőben közvetíti. Szent István halála előtt Mária oltalmába ajánlotta koronáját és országát. Felajánlása óta a Magyarok Nagyasszonyaként is tiszteljük a Szűzanyát. XIII. Leó pápa engedélyezte 1896-ban a külön ünnepet október második vasárnapjára, ezt Szent X. Piusz helyezte október 8-ra. 1980. október 8-án Szent II. János Pál pápa kápolnát szentelt a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére a Szent Péter-bazilika altemplomában. Kömény Kamilla / Székelyhon.ro2017. október 12.
Angol papot a csángóknak
A magyarországi építőtelepeken sok bákói csángóval dolgoztam. Többek között volt egy nagyon értelmes, régi ízes magyar nyelven beszélő munkatársam, aki Szebasztián névre hallgatott, és Szebinek becéztük. Tőle hallottam ezt az igaz történetet, amely híven tükrözi a Romániában őshonos, magyar nyelven beszélők helyzetét.
Tudni kell, hogy Románia szerte államilag és egyházilag, mármint az ortodox egyház által gerjesztett magyargyűlölet folyik teljesen hivatalosan. Bevallom hihetetlen dolog, hogy lehet ilyesmi a huszonegyedik században, az Európai Unión belül. De sajnos a román politika nem ismer lehetetlent, száz éve már magyar őslakoságot asszimilál, de a világ felé kegyes és irgalmas arcot mutat. Mindenkit félrevezet annak érdekében, hogy egy nemzeti államot alakítson ki Trianon utáni összetákolt területén! Valljuk be, nincs nehéz dolga, mert a világ behunyja szemét és bedugja fülét. A cél szentesíti az eszközt elvén tehát, ez ideig nagyon sikeresen alakítottak!
Száz éve már, de talán több is lehet, hogy a moldvai magyar csángók magyar katolikus papok és misézés után sóvárognak, de már hivatalosan is többször kérték az őket megillető jogokat. Mert úgye törvényesen szavatolva van a szabad vallásgyakorlás, valamint az anyanyelven való tanulás, de ennek a valóságba való ültetését a román hatalom mindig kicselezte. Még II. János Pál pápához is felmentek panaszukkal és kérésükkel. Eredménytelenül. A vége az lett, hogy a ravaszság, az ígéretek és törvények be nem tartása, valamint az idő múlása nekik kedvezett, sajnos nemsokára már nem is lesz szükség magyar misézésre!
Mesélte Szebi, hogy amikor a bákói csángók küldöttsége kérésükkel és panaszukkal felmentek a moldvai katolikus püspökségre, a következő feleletet kapták:
– Minek kell néktek magyar pópa? Kérjetek, mondjuk angol pópát és azonnal küldünk nektek, de magyar pópát nem küldünk, mert ti nem vagytok magyarok! Egyébként mindegy az Úrnak, hogy milyen nyelven szólsz hozzá, csak lelked tiszta legyen!
– Hát mi is erre gondoltunk, – mondták a csángók – ha az Úr nem tesz különbséget a nyelvek között, akkor miért ne imádjuk őt az őseink nyelvén?
Erre nem kaptak feleletet, és azóta sem folyik magyar nyelven az istentisztelet templomaikban, csak igen kivételes alkalmakkor! Sebők Mihály / Erdély.ma2017. november 10.
Meglepetés
Kossuthot ábrázoló dagerrotípiához kapcsolódó dokumentumra bukkant a Nagy Imre-hagyaték kurátora, Szabó András, aki annak próbáltutánajárni, hogy miként került a relikvia Bostonból Csíkszeredába.
Szeptember hatodikán történt, bő 31 kurátori munkaév után, de a jövő esztendei Nagy Imre-kiállítás előkészítő munkálatai sűrűsége miatt csak most tudtam megírni az alábbi történetet. Az idén friss technikai újításon átesett Nagy Imre Képtár új helyiségébe helyezem át irodámat. Dossziék, folyóiratok, könyvek, levelek, akták, fényképek, hanglemezek, hangszalagok stb. garmadáját kellett csoportosítva összepakolnom, át is néznem, s egyúttal mindezeket leporolnom, hogy költöztetésük után mihamarabb, rendben, polcra rakhassam. Köztük vannak azok az írógéppel készült leltári dossziék is, amelyeket már a Nagy Imre mester halála előtti napokban elkezdtek összeállítani, s amelyek alapján 1977-ben elkészítették a Csíki Múzeum, illetve alkalmanként még Hargita Megyei Múzeumként emlegetett intézmény képzőművészeti leltárkönyvét, amely egyaránt tartalmazza a Nagy Imre és más-más alkotók által adományozott vagy tőlük vásárolt kisebb-nagyobb hagyatéki műlajstromát.
1986 tavaszán, amikor Márkos András, Janitsek András, Mester László Zsuzsa képzőművészeket követő, sorban a negyedik elődömtől, Kántor József textilművésztől két hónapnyi leltározás után átvettem a képzőművészeti, illetőleg a Nagy Imre mester zsögödi szülőházában őrzött személytárgyi gyűjteményt, az akkor általunk fel sem lapozott leltárdossziék is jártak a kezemben, de tartalmukkal nem törődve, csupán dokumentum értéküket tekintve darabszámként vettünk róluk tudomást. Akkorra már átvették helyüket a hivatalos leltárkönyvek. Most pedig, a pakolás alkalmával mindenik dossziét átpörgettem, hogy valamelyest a belsejüket is leporoljam, s meglepetésemre, egyiknek az utolsó lapjai közül egy négybe hajtott papíros esett ki.
Kikerekedett a szemem, amikor a lapot szétnyitottam.
Egy 1901-ből származó, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatói fejlécével ellátott, előnyomtatott, kalligrafikus gyöngybetűkkel kitöltött, majd az igazgató által saját kezűleg aláírt köszönőlevelet tartottam a kezemben.
Olvasásakor első döbbenetemet maga a levél mint eddig ismeretlen tárgy váltotta ki, a másodikat a bennem átcikázó gondolat: 32 év után?!, a harmadikat, hogy a Csíki Székely Múzeum tulajdonában is van egy Kossut-dagerrotípia (leltárkönyvi adatai: szerzője: ?, címe: Kossuth Lajos, jelzet nélkül, keletkezésének dátuma 1852, műfaja: dagerrotípia, mérete: 215x164 mm, szerzeményezési módja: ?, szerzeményezés éve 1977, leltári száma: 930). Egyúttal pedig – mintegy megnyugvásként – az is eszembe jutott, hogy nem is olyan régen történt a 264 éve alapított, világszínvonalú British Museum esetében: gyűjteményükben rátaláltak egy addig ismeretlen régi könyvre…
Ezek után hozzáláttam a kereséshez. Az igazgatói kézjegy nem egyértelmű olvashatósága miatt a MNM honlapján kezdtem a keresést. És a múzeum főigazgatóit sorjázó weboldalán rá is találtam SzaLay Imre nevére, aki 1894–1916 között töltötte be az intézményvezetői tisztséget.
A leltárdossziéból előkerült akta szövege a következő:
„A MAGYAR NEMZETI MÚZEUM IGAZGATÓJÁTÓL 423. sz.
Nagyságos Krécsy Béla főreáliskolai tanár úrnak, Budapest. A Magyar Nemzeti Múzeum igazgatósága hálás köszönetét fejezi ki az alább felsorolt ajándékért, melylyel Nagyságod a Nemzeti Múzeum régiség osztályát gazdagítani szíves volt. Budapesten, 1901 évi február hó 6.-án.
Szalay Imre (sk.) a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója.
Az ajándék tárgya:
Két Amerikában készült daguerrotyp ezüst lap, az egyik Kossuth Lajos álló, a másik Kossuth Lajos ülő és Pulszky Ferenc álló alakjával.”
A köszönőlevél tartalma alapján, az interneten, a tavaly még közszemlére is kitett budapesti Kossuth-portrékra is rákerestem, amelyekről többek között ez olvasható: „Kossuth Lajosról az egyik legismertebb dagerrotípia nem Magyarországon, hanem az Egyesült Államokban készült pár évvel az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után Southworth és Hawes stúdiójában. […] 1852-ben Kossuth Lajos – titkára társaságában – Pulszky Ferenccel kereste fel a fotóstúdiót, ahol Southworth és Hawes készítette el a mai bejegyzésben látható képeket. A Kossuth-dagerrotípiák hazaszállításának történetét eddig is ismerhettük, a korabeli újságok nyomán többen is megírták, hogy Krécsy Béla 1893-ban, Bostonban járván felkereste műtermében a már agg Hawes-t, aki neki adta az ott még fellelhető 17 darab, Kossuthot, illetve Kossuthot és Pulszkyt együtt megörökítő lemezt. Hazatérve Krécsy Béla a dagerrotípiákat honi múzeumoknak ajándékozta […].”
Akkor azonban még 29 esztendő volt hátra a Csíki Székely Múzeum első alapításáig, tehát Krécsy úr Csíkszeredának nem adhatott egyetlen példányt sem.
Az adomány köszönőlevelében említett két dagerrotípia nem más, mint a Mai Manó Ház honlapján bemutatott darabok, amelyek mellett a lapon még egy, a Museum of Fine Arts, Boston (Bostoni Szépművészeti Múzeum) tulajdonát képező Kossuth-portrét is bemutatnak. Ez pedig majdnem tökéletesen azonos a Csíki Székely Múzeum képzőművészeti gyűjteményébe 1977-ben beleltározott Kossuth-arcképpel, de láthatólag sokkal jobb állapotú. 1901-től 1977-ig 76, 2017-ig pedig – majdnem duplája – 116 esztendő telt el. S ki tudja, azalatt milyen Kossuth-portré kalandok játszódtak le, melyek egyik állomására Csíkszeredában sor került.
Most légy okos muzeológus!
Most? Tulajdonképpen, ha már leltárunkban volt, korábban kellett volna okosnak lennem. De mert engem nem történészi, hanem művészhagyaték-kurátori feladattal bíztak meg, nem kerestem, mi módon került hozzánk ez a fény-arckép.
Már későn, de még pislákoló reménnyel felkerestem a 96. esztendejét júniusban betöltött János Pál nyugalmazott múzeumigazgatót, hogy megtudjam: honnan, kitől került a mi Kossuth-dagerrotípiánk a múzeumba, mert a leltárkönyvben nincs erre utaló bejegyzés. Már semmire sem emlékszik. Felkerestem a 80 esztendős Szőcs János nyugalmazott muzeológust is, aki 1981–1985 között igazgatója is volt az intézménynek, de részletekre ő sem emlékszik.
Muckenhaupt Erzsébet régikönyv szakos kolléganőnk pedig, aki 1976-ban került a múzeumhoz, emlékszik, hogy friss muzeológusként hallotta említeni a dagerrotípiát, s látta is azt: „Emlékszem, hogy a frissen megvásárolt dagerrotípia dobozában volt a köszönőlevél is, de akkor annak nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget.
Megnézegettük és félretettük, de részletes információkhoz akkor én még nem jutottam.”
Valószínű, hogy a leltározáskor – tevés-vevés közepette – kerülhetett a köszönőlevél véletlenül abba dossziéba, amelyben én megtaláltam, és azt is valószínűnek tartom, hogy a korszak diktatórikus és a biztonsági szervek által állandóan figyelt intézményben csak a leglényegesebbre összpontosítottak: mihamarabb kerüljön leltárba!
Következtetésképpen összefüggést vélek az egyaránt 1852-es datálású MNM- és a CSSZM-beli Kossuth-dagerrotípiák között. Valószínű, hogy a hozzánk került portré
egyike annak a 17 darabnak, amit Krécsy Béla magával hozott Bostonból, de ide vezető útjának egy szakasza igencsak titokzatos.
A CSSZM irattárában őrzött I/1976-1977-es dosszié 122. lapja tartalmazza az 1974. október 30-án kibocsátott 63-as sz. törvény alapján a múzeumban működő Hargita Megyei Műkincshivatal 1977. esztendő negyedik évnegyedére szóló román nyelvű munkatervének a Vásárlási javaslatok előterjesztése című fejezetét. Ennek első bekezdése: „Kossuth Lajos fényképe (tulajdonosa Kerezsy László. Csíkszereda).” (A továbbiakban a Lőrincz Ferenc tulajdonát képező két Nagy Imre-portréra, egy-egy, a Gál József tulajdonában levő, Bem tábornokot és a Száva Erzsébet tulajdonában levő, Gecző János jogászt ábrázoló portréra, valamint a Kovács István tulajdonát kápező két cím nélküli Nagy István-olajfestményre kértek vásárlási keretet.)
Felhívtam telefonon néhai Kerezsy László nagyobbik – ugyancsak László nevű – fiát, aki 1977-ben már felnőtt volt, s megkérdeztem, ez ügyben hogyan és mire emlékszik? A következőt mondta el: „Édesapám a dagerrotípiát Bukarestben, az ócskapiacon vásárolta, mint: Öregember portréja. 3000 lejért adta el a múzeumnak.” Id. Kerezsy László múzeumbaráttól, amatőr kutatótól és műgyűjtőtől az idők folyamán nemcsak ezt, hanem több más tárgyat is vásárolt az intézmény. És ő volt az, aki elkészítette a csíkszentkirályi kőfejtőben 1953-ban robbantás alkalmával előkerült, a köztudatba dák leletként meghonosodott 14 darab aranyozott ezüstkincs másolatát is.
Sajnos a múzeum irattárában már nem találhattam meg a dagerrotípia megvásárlását igazoló pénzügyi dokumentumot, mert a Levéltári Törvény az ilyen típusú akták időszakonkénti megsemmisítését írja elő.
*
Véleményem szerint – bárhogy alakult is Kossuth-portrénk Budapest és Bukarest közötti sorsa, amelynek teljes rejtélyéről, ki tudja, valaha is fellebben-e a fátyol? – a dagerrotípiát megőrizve, a most előkerült eredeti köszönőlevelet egyeztetés után hivatalos formában át kell adnunk a mára jogos tulajdonosává avanzsált kibocsátójának, a Magyar Nemzeti Múzeumnak. Maga őrizze az utókor számára! Hargita Népe (Csíkszereda)2017. december 16.
Folytonos a visszarendeződés (Temesvári forradalom)
Tőkés László szerint a volt kommunista országokban folyamatos rendszerváltásra lenne szükség, Romániában viszont a visszarendeződés lett folyamatos. Az egykori lelkész a 28 évvel ezelőtti temesvári események emlékünnepségén adott hangot véleményének, miután többedmagával megkoszorúzta az 1989-es emléktáblát a belvárosi református templom falán.
Az egykori református lelkész – akinek az 1989-es ellenállása vezetett el a Ceauşescu-diktatúrát megdöntő romániai forradalomhoz – az évforduló kapcsán rámutatott: 28 évvel ezelőtt Temesváron csak kezdetét vette a romániai rendszerváltozás, és ebben az erdélyi magyar egyházak a kovász szerepét töltötték be. Más országokban is hangsúlyos volt az egyházak szerepe a kommunista diktatúrák megdöntésében. Lengyelországban a római katolikus egyház és II. János Pál pápa, Kelet-Németországban pedig az evangélikus egyház katalizálta a változásokat.
Tőkés László úgy vélte: Magyarországon 2010-ben vált visszafordíthatatlanná a rendszerváltás folyamata, Romániában viszont a visszarendeződés állandósult, és az általános társadalmi folyamatból sem az egyházak, sem az RMDSZ nem tudta kivonni magát. Ennek pedig az lett a következménye, hogy immár a múlté az a vezető szerep, amelyet a magyarok és a magyar egyházak töltöttek be a romániai rendszerváltozásban. Tőkés László ezzel az általános helyzettel magyarázta azt, hogy a forradalmi évfordulón évről évre szellemi kísérletet tesznek a rendszerváltozás folytonosságának a helyreállítására. Az egykori temesvári lelkész tegnap délután megkoszorúzta a 28 évvel ezelőtti eseményeket idéző emléktáblát a temesvári belvárosi református templom falán. Az évforduló alkalmából mutatták be a Szabadulás az egyház babiloni fogságából című, 2015 májusában tartott konferencia előadásait összegző könyvet. A könyvbemutatót a rendszerváltás egyházi és világi résztvevőivel folytatott pódiumbeszélgetés követte. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. december 16.
Tőkés Temesváron: állandósult a visszarendeződés Romániában
Tőkés László szerint a volt kommunista országokban folyamatos rendszerváltásra lenne szükség, Romániában viszont a visszarendeződés lett folyamatos.
Az egykori temesvári református lelkész, akinek az 1989-es ellenállása vezetett el a Ceaușescu-diktatúrát megdöntő romániai forradalomhoz, az évforduló alkalmából nyilatkozott az MTI-nek. Az európai parlamenti képviselő elmondta: 28 évvel ezelőtt Temesváron csak kezdetét vette a romániai rendszerváltozás, és ebben az erdélyi magyar egyházak a kovász szerepét töltötték be. Hozzátette, más országokban is hangsúlyos volt az egyházak szerepe a kommunista diktatúrák megdöntésében. Lengyelországban a római katolikus egyház és II. János Pál pápa, Kelet-Németországban pedig az evangélikus egyház katalizálta a változásokat.
Tőkés László úgy vélte: Magyarországon 2010-ben vált visszafordíthatatlanná a rendszerváltás folyamata, Romániában viszont a visszarendeződés állandósult, és az általános társadalmi folyamatból sem az egyházak, sem az RMDSZ nem tudta kivonni magát.
Ennek pedig az lett a következménye, hogy „immár a múlté” az a vezető szerep, amelyet a magyarok és a magyar egyházak töltöttek be a romániai rendszerváltozásban. Tőkés László ezzel az általános helyzettel magyarázta azt, hogy a forradalmi évfordulón évről-évre szellemi kísérletet tesznek a rendszerváltozás folytonosságának a helyreállítására.
Az egykori temesvári lelkész péntek délután megkoszorúzta a 28 évvel ezelőtti eseményeket idéző emléktáblát a temesvári belvárosi református templom falán. Az évforduló alkalmából mutatják be a Szabadulás az egyház babiloni fogságából című 2015 májusában tartott konferencia előadásait összegző könyvet. A könyvbemutatót a rendszerváltás egyházi és világi résztvevőivel folytatott pódiumbeszélgetés követi. MTI; Krónika (Kolozsvár)2017. december 22.
Vértanúság és aranygömb
Tange Kenzó Mária-katedrálisa Tokióban – monumentális belső tere a nyugati katedrálisok hangulatát idézi
A másfél hónapra kalibrált ünnepi csillogás, vásárlási láz amerikai mintára már Európában is a fekete péntekkel (black friday) veszi a kezdetét, és nyomokban tartalmaz csak elcsendesedést, bűnbánatot és adventi várakozást, mint szóját a tejcsokoládé.
1.
Az újabban „szerethető betontömbökkel” és páncélozott járművekkel biztosított, bőségben és kavalkádban egymással versengő vásárokban minden az ölünkbe csöppen, ha nem sajnáljuk rá a pénzt, ezért könnyen megfeledkezünk azokról a karácsony-környéki történetekről, amelyek a szenvedésről és mártíromságról szólnak. Pedig az ünnepkör tanulságosan van összerakva. Karácsony másodnapján István diakónus őskeresztény vértanúságára emlékezik az egyház, akit a csőcselék a hite miatt kövezett agyon. Jeruzsálemben az ő nevét viseli az István-kapu mind a mai napig. János apostolról, a szeretett tanítványról a rá következő napon szólnak a szentbeszédek. Egyedüliként az apostolok közül János nem volt ugyan mártír, de a majdani nagy megpróbáltatásokról az ő tollából értesülhetett az utókor. Ez A jelenések könyve. Aprószentek napjának nem csak az ártatlanul felkoncolt betlehemi gyermekek bármely kultúrában kapitális bűnnek számító esete adja a súlyát, de közvetlenül kapcsolódik hozzá a napkeleti bölcsek látogatása (Vízkereszt) után az üldöztetés elől Egyiptomba menekülő Szentcsalád képe is.
2.
Megválasztása óta Ferenc pápa többször hangoztatta abbéli meggyőződését, hogy a keresztényüldözések első évszázadaiban sem haltak meg annyian a hitükért, mint manapság. Nem véletlen, hogy az Olaszországban 2016 januárjában közzétett társadalmi célú hirdetés, amely a napjainkban zajló keresztényüldözésre kívánta felhívni a figyelmet, épp az ő gondolatával indult, melyet egy Úrangyala-imádság után a Szent Péter-téren egybegyűlteknek mondott: „Testvéreink vérüket áldozzák pusztán azért, mert keresztények.” Később egyik, a pápa lakhelyéül szolgáló vatikáni Szent Márta-házban tartott reggeli homíliájában, amelyet a katolikus sajtó nem rejtett véka alá, csak épp azok nem hallották meg, akiknek szánta, bővebben is kifejtette mondanivalóját: „Ami Szent István első vértanúval, aztán az aprószentekkel megtörtént, az ma is folytatódik megannyi keresztény halálával, akiket a Krisztusba vetett hitük miatt ölnek meg. Létezik ugyanis vérszomjas keresztényüldözés: például amikor vadállatok tépték szét a keresztényeket a nézőtéren helyet foglalók örömére, vagy amikor a szentmise után, a kivonuláskor felrobbantott bombával röpítették a levegőbe őket. Van azonban »fehér kesztyűs« üldöztetés is, mely a kultúra álarca mögé rejtőzik, és a társadalom egyik szegletébe szorítja vissza az embert, egészen odáig menően, hogy elveszik a munkáját, ha nem alkalmazkodik a törvényekhez, melyek a Teremtő Isten ellenébe mennek.” (Erre rezonál a 2006–2016 között Erdő Péter magyar bíboros által elnökölt Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának tavaly októberi, monacói gyűlésén megszövegezett állásfoglalása, amely Európát olyan kontinensnek látja, „ahol számos társadalmi és kulturális hatás nyomására a kereszténységet mindinkább perifériára szorítják hátrányos megkülönböztetés révén”.)
3.
A kultúra álarca: nagyon érdekes szókapcsolat. Karácsony táján érdemes elgondolkodni, vajon erről van-e szó, amikor a közterekről bírói ítélettel vagy civil nyomásra kitiltott betlehemekről hallunk, mivel azok sérthetik a más vallásúak vagy másként gondolkodók isten tudja, miféle érzékenységét egy olyan kontinensen, ahol a néhai Antall József magyar miniszterelnök sokat idézett bonmot-ja szerint „még az ateista is keresztény”? Erről van-e szó, amikor abszurdba hajló érveléssel II. János Pál pápa köztéri emlékművének megcsonkítására tesznek kísérletet, mondván: igen feltűnő azon a kereszt? Erről van-e szó, ha azért bélyegeznek „túlságosan vallásosnak” egy karácsonyi reklámot, mert annak a mottója „Christmas begins with Christ”? Erről van-e szó, ha média-hatóságok betilthatnak egy keresztények kivégzéséről szóló beszámolót, mivel azt „erőszak-keltőnek”, sőt „pornográfnak” minősítenek? És erről van-e szó, ha nyögvenyelős nyelvészkedéssel bizonygatják, hogy sérti a gendersemlegesség ideológiáját, ha Isten nevének említésekor egyes európai nyelvekben a hímnemű személyes névmást is ejteni kell? Szinte mindegy, melyik esetet melyik haladó társadalom gyöngyözte ki magából, elég annyi, hogy európai példákat citáltam a közelmúltból.
4.
Mielőtt megnéztem volna Martin Scorsese Némaság (Silence) című, ez év tavaszán bemutatott filmjét, bevallom: keveset tudtam a japán kereszténység megrázó történetéről. Jártam ugyan Tokióban Tange Kenzó csodálatos Szűz Mária-katedrálisában, amely rendkívül népszerű esketési helyszín a nyugatos menyegzőkért bolonduló japánok körében, múzeumi tárlóban láttam taposóképet, amely a Tokugava-sógunátus hírhedt, keresztényellenes rituális tárgya volt, sőt: ismertem a Mária-kannon, azaz a buddhista Madonna ábrázolásmódjának jelentéstartalmát is, összefüggéseiben azonban mégsem tudtam értelmezni a Japánban látottakat. Szégyen vagy sem, a sok vizuális inger egyszerűen elnyomta bennem a gondolkodó embert, a Némaság tehát olyan volt, mint egy megvilágosodás. Kartográfusok érezhettek hasonlót, amikor végre kiszínezhettek térképeiken a tenyérnyi ismeretlent. A monumentális alkotás cselekményéről nem ejtek szót, hozzáférhető már a különféle adtahordozókon, ínyenceknek viszont Endó Súszaku azonos című, magyarul is megjelent regényét, esetleg az 1972-ben Cannes-ban is bemutatott Némaságot (Chinmoku) ajánlom, amely Shinoda Maszahiró munkáját dicséri. Kis leleményességgel ez utóbbit is könnyen elérhetjük online, érdekes tanulmány lehet a két filmes látásmód összevetése. A lényeg azonban az, ami a történet vertikalitásából fakad: a szélsőséges környezetben megélt hit ereje, amely a folyamatos fenyegetettségnek és állandó életveszélynek való kitettség, a nyilvános vallásgyakorlás lehetetlensége, valamint a totális üldöztetés ellenére is képes évszázadokon át összetartani, megőrizni egy közösséget. Valami távoli, sejtelmes bizonyosság pisla fénye világít a mindennapi gyarlóság, reménytelenség és megalázottság sötétjében. Erős a párhuzam a közel-keleti kereszténység másfél évezreden át megélt, és napjainkban már a végkifejletéhez érkező tragédiájával. Noha Scorsese több évtizeden át dédelgette tervét, egyértelmű, hogy ez adja a Némaság filmes adaptációjának aktualitását.
5.
Az Open Doors (!) nevű keresztény emberi jogi szervezet kimutatásai szerint az elmúlt években ugrásszerűen megnőtt a kereszténységük miatt üldözöttek száma, ezzel párhuzamosan pedig megduplázódott a keresztény templomok ellen elkövetett támadások száma is. A holland civil szervezet a 2016-os adatok alapján mintegy 215 millióra teszi a hitük miatt üldözött vagy hátrányos megkülönböztetésben részesülő keresztények számát. A száraz statisztikáknak sokféle, a hétköznapi emberek száma is értelmezhető képlete jelent meg a sajtóban: minden öt, vallása miatt üldözött emberből négy keresztény, minden öt percben legalább egy keresztényt megölnek a hite miatt, minden tizenkettedik keresztény valamilyen diszkrimináció, üldöztetés vagy fizikai erőszak áldozata lesz a kereszténysége miatt. A helyzet súlyát jelzi, hogy a témában számos nemzetközi konferenciát szerveznek már évek óta, legutóbb például Budapesten (január és október), Genfben (március) és Washingtonban (május) került sor hasonlóra. Szakemberek az üldöztetés legfőbb okát a szélsőséges iszlám terjedésében látják, és úgy gondolják, hogy a közel-keleti válság legnagyobb vesztesei maguk a Krisztus-hívők, hiszen őket azokban az országokban is hátrányos megkülönböztetés vagy fizikai erőszak éri, ahol a hatóságok egyébként szigorúan lépnek fel a szélsőségekkel szemben. Ennek szomorú példái voltak a legerősebb és legnépesebb közel-keleti keresztény közösség, a nagyjából 10 milliós egyiptomi kopt ortodoxok templomai elleni virágvasárnapi merényletek, amelyek három hónapig tartó rendkívüli állapotot eredményeztek az országban. Ferenc pápa egyiptomi látogatását is ennek árnyékában sikerült tető alá hozni, az Al-Azhar nevű legfőbb egyiptomi szunnita központ pedig szokatlanul éles hangon szólalt meg a tragédia kapcsán. Henri Boulad, a tudós egyiptomi jezsuita páter a merényletek után alig pár órával tartott alexandriai szentbeszédében szinte dacosan reagált a történtekre: „A gyűlöletünket nem kapjátok meg! Szeretünk titeket!”
6.
Júniusban vetítette a magyar köztelevízió Övék a mennyek országa című dokumentum-sorozatának első, észak-iraki üldözött keresztényeket bemutató epizódját, amelynek létrejöttében Böjte Csaba ferences szerzetes tevékeny részt vállalt. Az egyiptomi kopt keresztényekről szóló fejezetet már a szeretet ünnepének közeledtével, advent harmadik vasárnapján tűzték műsorra, talán jelezve: karácsony elmúltával feltartóztathatatlanul közeledik a keresztáldozat, és nem telhet el úgy az ünnep, hogy nem gondolunk a szükséget szenvedő, másfélezer éven át kitartó, most mégis a szemünk láttára kipusztuló ősi keresztény közösségekre. Vajon hányan vesszük ma komolyan – akár egy ima erejéig – Boulad atya krisztusi szeretetben gyökerező, dacos fogadalmát, amely a modern kori mártíromság és a megbocsájtás erejébe vetett hit jelmondata egyaránt lehetne? És vajon mi, kényelmes európaiak, akik a vásári karácsonyok ragyogásában fürdőzünk heteken át, ugyan hány esztendeig volnánk képesek kitartani egy olyan környezetben, ahol az ádventnek mintha már sohasem akarna vége lenni? Laczkó-Vass Róbert / Szabadság (Kolozsvár)2017. december 28.
Ezred nélkül maradt verselő ezredes
Ha kell, templomban vagy vetélkedőn szaval; ha kell, honvédsírokat gondoz, vagy fakultatív magyarórákat szervez, de vállal idegenvezetést helytörténeti előadással megspékelve. Ő a helyi RMDSZ elnöke és az olvasókör vezetője is. Az Arad megyei kisvárosban szinte mindenki ismeri: a nyolcvan esztendős Czernák Ferenc a lippai magyarság mindenese.
Ha az Egyesült Államok hadseregében szolgált volna, az amerikaiak most afféle One-Man-Show-ként jellemeznék az ezredesi rangban nyugalomba vonult férfit. Az idegen légióban a L’Homme Orchestre titulus illetné. Mifelénk a lippai magyar közösség mindenesének tartják. Pedig Czernák Ferenc csak egy a még megmaradt pár száz lippai magyar közül. Ám ő az egyetlen, aki fáradtságot nem ismerve,a kilencedik ikszébe lépve is kitartóan úszik az árral szemben, és magával ragadja azt a maroknyi közösséget, amely hajlandó őt követni. Az az ember, aki Sajó Sándor felvidéki költővel vallja: „Nem akarok gyáva csendet, / Amíg élek, zúgok-zengek”.
Mindig akad egy vers a tarsolyban
Szinte nincs kérdés, nincs élethelyzet, amelyre Czernák Feri bácsi ne tudna rímekben válaszolni. Úgy húzza elő az idézeteket, mint cirkuszi mágus cilinderéből a fehér nyuszit. Utcán, asztalnál, templomban, mindenütt, ahol úgy érzi, hogy a helyzet megkívánja.
Feri bácsi néha a templomba betérő turisták előtt is megcsillogtatja lexikális tudását
Nem saját költeményeit adja elő, még csak nem is improvizál; egyszerűen a memóriájába „nyúl” valamelyik magyar klasszikus soraiért.
Merthogy leszerelése óta kedvenc hobbija a versmondás. „Műkedvelő szavaló vagyok” – szerénykedik, de amikor sorolni kezdi, hol és milyen rendezvényeken lépett közönség elé, kiderül, nem kispályás versmondó vágja haptákba magát előttünk.
A verselő alkalmi közönség előtt is bizonyít. „Egy kis figyelmet kérnék!” – szól a máriaradnai kegytemplom Magyarországról érkezett látogatóihoz. Mire minden szempár rávetődne, már mondja is II. János Pál pápa Mosolyod című versét: „Mosolyod, mely szívből fakad, / Aranyozza be arcodat! / Mosolyod nem kerül pénzbe, / Mégis sokat ér testvéred szemében. / Gazdagítja azt, aki kapja, / S nem lesz szegényebb az sem, aki adja. / Pillanatig tart csupán, / De örök nyomot hagy maga után. / Senki sem oly gazdag, / Hogy nélkülözni tudná, / És senki sem oly szegény, / Hogy meg nem érdemelné. / Az igaz barátság látható jele, / Hintsd be a világot egészen vele. / Mosolyod: nyugalom a megfáradottnak, / Bátorság a csüggedőnek, / Vigasztalás a szomorkodónak. / Mosolyod értékes, nagyon nagy jó, / De semmiért meg nem vásárolható. / Kölcsönözni nem lehet, ellopni sem, / Mert csak abban a percben van értéke, / Amelyben arcodon megjelen. / És, ha ezután olyannal találkozol, / Aki nem sugározza a várt mosolyt, / Légy nagylelkű, s a magadét add, / Mert senkinek sincs nagyobb szüksége mosolyra, / Mint annak, aki azt másnak adni nem tudja”.
A pápa sorai célba találnak, az anyaországi látogatók arcán a mosoly és a meghatódottság keveréke rajzolódik ki. Köszönetet mondanak az egyik oszlop mögül felbukkanó, számukra ismeretlen versmondónak, majd kérdezősködni kezdenek, mint olyantól, akiről azt hiszik, a katolikus egyház alkalmazásában áll.
Lippa volt Európa első városa, amelynek a közvilágítását acetilénes lámpák biztosították
Az öreg ezredest nem zavarja, sőt örömére szolgál, hogy lexikális tudását is megcsillanthatja, és információözönnel látja el az érdeklődőket.
„Maresch Bélától, a marosvásárhelyi, majd a kolozsvári színház Aradra hazatelepedett nyugalmazott művészétől loptam el valamit a versmondás művészetéből. Amikor látta, hogy komolyan érdekel a szavalás, még koreográfiát is tanított hozzá” – árulja el, amikor a templomból kijövet a nem mindennapos fellépésről faggatjuk. Kiderül, amikor csak teheti, itthon és határon túl kamatoztatja tehetségét, versenyekre nevez, szavalóesteket tart, ünnepi beszédeit idézetekkel szövi át. A 2015-ös Kárpát-medencei Ki mit tud?-on Heltai Jenő A vén kocsis dalával az első helyre futott be az Operettszínházban. E mellett még számos díjjal büszkélkedhet, de nem teszi. Pedig nincs könnyű dolga, főként az anyaországi vetélkedőkön. „Magyarországra átmenni és szavalni kicsit olyan, mint sört vinni a németeknek vagy konyakot a franciáknak” – állítja, de a díjai bizonyítják, hogy az anyaországban „tálalt” versei nem akadtak meg a közönség torkán. Az öregúrnak kedvencei is vannak: mindenekfölött Petőfi és Vörösmarty, de költőként – és ezt kétszer is nyomatékosítja: csakis úgy! – nagyra becsüli Ady és József Attila munkásságát is. A legszívesebben „igazmondó, elgondolkodtató verseket” szaval. „Én nem mondok olyanokat, hogy kék az ég és zöld a fű, meg zümmögnek a méhek. Lehet, hogy az afféle versek is szépek, de én azokat a sorokat kedvelem igazán, amelyekből mi, magyarok, következtethetünk is valamit.” Szucher Ervin / Erdélyi Napló (Kolozsvár)