udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 3350 találat lapozás: 1-30 ... 3031-3060 | 3061-3090 | 3091-3120 ... 3331-3350

Névmutató: Einstein, Albert

2016. szeptember 8.

A MegmAradás temploma (2.)
A teljes felújítás után új nevet is kapott: A MegmAradás temploma, amely találóan fejezi ki a géciek szülőföldhöz való határtalan ragaszkodását. A szülőföldjük iránt elkötelezettek továbbálmodták a lakatlan település jövőjét – a templom köré nemzeti emlékhelyet terveztek. A kéthektáros park gyepűje a Régi- és benne a Csonkahont körvonalazza, itt kapott helyet a Kárpát-medence őshonos gyümölcsfái ligetében a MegmAradás Háza, a Schwartz-porta és a Makovecz-kilátó is. Itt várja látogatóit az Őrtűz oszlopa is. A monumentális alkotás, amelyre az Árpád-házi királyok neveit is felvésték, a hét magyar törzs bejövetelének és a honfoglaló ősöknek állít emléket. Az Őrtűz oszlopában elhelyezett 30 kilogrammos prizma megtört fényei világítják meg a Makovecz Imre által megálmodott hatalmas, 20 méteres szálfákból ácsolt kilátótornyot is.
Az Őrtüzet 200, márványlapokkal borított emlékoszlop övezi, amelyekre a Kárpát-medence magyarlakta települései üzeneteit vésték. Csángóföldtől, Drávaszögig, az Ung völgyétől Újvidékig, a pár száz lelket számláló településektől a többszázezres nagyvárosokig bezárólag, 2596 üzenet érkezett. A beküldött gondolatok az összetartozás, az összefogás, a nemzet fennmAradása, az emberiesség fontossága, a szeretet erejének gondolatkörét jelenítik meg, s azt a szellemi erőt sugallják, amelyet Nagygéc és a XIII. század óta álló temploma is képvisel.
Csíkdánfalva üzenete bizonyult az egyik legszebbnek: „A nép szikla, melyre egy nemzet élete biztosan épül”(Márton Áron), az egyházak számára kiírt pályázaton pedig egy kis dunántúli, a Takácsi Református Egyházközség üzenete nyerte el a többség tetszését: „Abban a percben megszűnik nyomorúságunk, amelyikben megérik rá a szívünk” (Ravasz László).
Csenger Wass Alberttel üzen Nagygécnek: „Tiszteld őseidet, mert rajtok keresztül nyertél életet és örököltél Istent és Hazát.”
És egy, az író Hagyaték című gyűjteményes kötetéből származó idézet:
„Nézd ezt a fát. Látod a sok falevelet rajta? Mindegyiknek, még a legkisebbiknek is van mélyen lent a földben egy kis hajszálgyökerecskéje, mely élettel látja el. Ősszel lehull a levél, az igaz. Minden ősszel lehull. De annak a kis hajszálgyökerecskének a jóvoltából visszatér újra minden tavasszal. Ha azonban a gyökérszál pusztul el ott a föld alatt, a levelecske nem tér vissza többé, s idő múltával elpusztul a fa is. Mert a gyökérben van az élet, érted? Aki pedig elmegy, nem viheti magával a gyökeret. S akinek nincs gyökere, az elvész. Sok magyar veszett el így, nagyon sok. Gondolj a gyökérre. Isten ültette a magyar gyökeret ebbe a földbe s Isten gondját is viseli, ha hagyod. Bízd gondodat az Úrra. Ő a te gondviselőd. … Légy hűséges hazádhoz és nemzetedhez, mert csak a hűségeseket védelmezi az Úr. Szeress minden magyart, akárcsak önmagadat, és légy jóindulattal másokkal szemben is. Az Úristen rendelte nekünk ezt a hazát! Az Úristen népe és nemzete vagyunk! … lássátok magatok előtt a jövendőt…, amit az Úr számotokra készített, lássátok, magyarok, mert ahol nincs látomás, ott elpusztul a lélek, s a lélekkel együtt pusztul a nép…”
Nagygéc bejáratánál állított emlékmű hét hófehér oszlopa a település nevének egy-egy acél betűjét tartja. Az oszlopokra mementóként felvésték az egykori elvándorolni kényszerített 749 lakos nevét és a Kormorán együttesnek az elsodort falu emlékére írt dala – Húzd a harangot – egy szövegrészletét.
Az oszlopsor gyújtópontjában elhelyezett csiszolt gránittömb a következő üzenetnek ad méltó helyet:
„749 indult új hazát keresni. Próbált meg gyökértől szakadva, új fa ága lenni”.
Murvai Miklós
o0o
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezete a Szeretőm, földem, Erdély közösségépítő program keretében 2016. szeptember 13-án, kedden 18 órától a Jelen Ház nagytermében Hagyományaink és nemzeti megmAradásunk címmel nemzeterősítő, tényfeltáró előadást tart. Meghívott előadó Harangozó Imre néprajzkutató, tanár, házigazda Borbély Zsolt Attila, az Arad megyei EMNT elnöke.
Nyugati Jelen (Arad)

2016. szeptember 8.

Kadács az idők sodrásában
A Nyikómentén fekvő két Kadács – amely, mint az alábbi írásból is kiderül, tulajdonképpen egyetlen település – lakossága sosem volt népes. Ennek dacára sok értelmiségit adott a magyar szellemi életnek. A település egyházi, oktatási és kulturális múltját Gálfalvi Gábor ny. igazgató-tanító, néprajzi gyűjtő, helytörténész veszi számba.
Szép a Nyikó s a vidéke / Jámbor székely szabad széke…” – írta egykoron Tiboldi István kedei tanító. E jámbor székelyek által lakott nyikómenti falvak egyike a két Kadács, amelyről eddig keveset írtak. Orbán Balázs, a nagy Székelyföldi utazó A Székelyföld leírása I. kötetének 113–114. oldalán ír Kadácsról, elég röviden. Rajta kívül időközben Gálfalvi Sándor kadácsi származású tanár, az unitárius egyház egykori főgondnoka ír a templom és iskola történetéről a Keresztény Magvető című folyóiratban, P. Buzogány Árpád Faluriportok a Nyikómentéről könyvében a falutörténet rövid leírása után ír a két födeles fahídról, ugyanezekről értekezik Boda Csilla tanítónő, valamint Balázsi Dénes a Nyikómenti hármas könyvében, a 2005-ös árvíz után, azok megrongálódásáról.
Ez késztetett arra – mint Kadácsból elszármazott, ahol gyermekkorom egy részét töltöttem a kántor-tanító nagyapáméknál –, hogy részletesebb leírást készítsek falunkról, amely bár kettő, mégis egy, mert Kiskadács és Nagykadács egy falu. Hogy miért, az a későbbiekben kiderül. Az alkotó, munkálkodó ember élete során sárban, bozontos legelőkön, erdei tisztásokon a talpalatnyi földet ösvénnyé, úttá tapodja. Az idő lehet, hogy belepi ezeket a nyomokat sárral, porral, elkorhadt avarral, de úgyis útjelzők mAradnak. Életutak. Egy vagy több ember, egy generáció tapodja ki őket, de vannak, léteznek rövidebb-hosszabb időre, vagy talán örökre.
A kitaposott utak jelzik azt, amit az emberek alkottak, maguk után hagytak. Vagyis egy életutat. A jó az, hogy a nyom mAradandó, emlékezet után is létező.
Kadács lakóinak az volt a fontos, hogy alkotóképességük teljében alkossanak sokat, az utódokra örökíthetőt. Ehhez az is hozzájárult, hogy a kadácsi emberek mindig tiszteletben tartották a székely falurendet. Nemeskürty István megfogalmazása szerint „a múltunkat tőlünk elvenni nem lehet, de az csak akkor miénk, ha ismerjük is”. Mi más volna szándékom Kadácsból elszármazottként, mint megismertetni az ifjú nemzedékkel őseink kitartó, sokszor keserves, kínos küzdelmét a megmAradásukért. Mert az a boldog ember, aki az élete végén elmondhatja, nem élt hiába. Szőcs Kálmán ezt így fogalmazta meg: „S a fák virágai még tavasszal lehullanak / egy sűrű illatú éjszakán / De csillagos gyümölcsök között majd tudják az utódok / Kinyíltunk, szenvedtünk, szerettünk s teremtettünk.”
A történelem folyamán Kadács népe is sok szenvedést elviselt. Egyik elnyomás megszűnt, jött a másik, még kegyetlenebb. Tatárdúlás, 150 év török uralom, osztrák elnyomás majd jött a történelem boncolókése, Trianon. De mindezt átvészelték őseink. Aztán következett az „aranykorszak”, az embertelen kommunizmus, amely sok-sok szülő gyermekét a falvakból is az élet idegen tengerére sodorta.
A sorsüldözött gyermekek a nagyvilágot járják, s könnyes szemmel fogalmazzák meg magukban: „Lombkoronás kicsiny falum / piros tetős egyszerű kis háza / oda vágyom mindig vissza, / hívogat az édesanyám sírja.”
Az idegenbe szakadt ifjakban gyakran feltör a honvágy, s erre a gyógyszer nem más, mint a hazatérés, ha pár napra vagy pár órára is. Mert mindenki számára szent hely a szülőfalu, ahol a nagyszülők mesékkel traktáltak, a szülők nehéz munkájukkal és imádsággal felneveltek. Szent hely, ahol a bölcső ringott, szent hely a templom, ahol egykor a fejekre keresztvíz csorgott, ahol elrebegte minden ifjú az unitárius fogalmat. Szent hely az iskola, mely mindannyiunkat bevezetett a betűk és számok világába és szent hely a temető is, ahol szeretteink sírjai domborulnak, hol örök csend és béke honol. Mit kell hát tudni a két Kadácsról, amely tulajdonképpen egy helyre tartozik? A Nyikó középső folyásának két partján terül el e két kis falu, egymástól mintegy két kilométerre. (Régi nevükön Felső- és Alsókadács). Nagykadács keleten Kobátfalvával határos, szinte össze van nőve vele, Kiskadács nyugaton Siménfalvával határos, közvetlen szomszédságában található. E sajátos elhelyezkedéséből keletkezett a szinte mindegyik székely faluban valamilyen formában megjelenő legenda, Kadács esetében így mAradt fenn: azért települtek a falu birtokának két szélére, hogy az egyre terjeszkedő két szomszédos falu útjába „akadást” képezzenek. Azonban a falu elnevezésének legvalószínűbb magyarázata: személynév átviteléből alakult ki a település mai neve. Ezt látszik igazolni a falura vonatkozó első írásos adatok is: 1505-ből mAradt fenn Michael Akadáchi neve. (Székely Oklevéltár, VIII. kötet, 18–19., 220 oldal).
1695-ben Alsó- és Felsőkadács néven említik az ikerfalvakat, ekkor egyházilag Tarcsafalvához tartoztak, 1718-ban váltak külön. Érdekes módon a Nyikó jobb partján levő hívek a tarcsafalvi egyházközséghez, míg a jobb partján lakók a székelyszentmihályi egyházhoz tartoztak. A falu gazdasági megerősödésével egyre erőteljesebbé vált az anyaegyháztól való elszakadás és az önállósodásra való törekvés. Végül 1718. február 18-án kinyilvánították elszakadási óhajukat, meghatározták a papbér nagyságát, amiről „az Eccléssiában lévő minden embernek személy szerint, mind a Kis Kadátsiak, mind a Nagy Kadátsiak kezet adtak in Anno 1718”. Az elszakadás gondolatát az Egyház vezetősége nem támogatta. Az ádámosi zsinat 1718. június 19-i jegyzőkönyvében található: „A kadácsi Ecclának íratott levél, hogy mostan a mater Ecclától való elszakadástól sepersedeálljanak eo kgmek.” Almási Mihály püspök a „Kadácsi Unitaria Ecclésia-hoz” 1719. május 30-án írt levelében ugyancsak nem javasolta a szentmihályi egyházközségtől való elszakadást, mivel „a magát egybe foglalt erő erősebb a megmAradásra”. Hogy mikor történt az elszakadás, nem lehet pontosan megállapítani, de mivel az Egyházi Főtanács jegyzőkönyve 1724-ben kadácsi papként Karácsonyfalvi lelkész nevét jegyzi fel, valószínű az elszakadás 1718 és 1724 között történt. Ekkorra meghatározták az egyházi földeket, az allodiatúrákat is, pontosan megjelölve a falu három határában azok nagyságát, helyét, milyenségét (szántó, kaszáló), valamint azt, hogy az a pap vagy az eklézsia javát szolgálja.
Sárdi István lelkész (1736–1745) feljegyzéséből a következőket tudhatjuk meg: Az egyházközség gondoskodik a lelkész lakásáról is, ugyanis az 1767-es Generális Vizitáció intézkedéseket hoz a „Parochia körüli” kert használatáról. Megható az az igyekezet, ahogyan az egyházközség minden korú tagja törekedett temploma szépítésére. „Ao. Dni 1777. A.N. Kadatsi Unitárius iffiu legények, maguk buzgo indulattyukból meg rován magukat Nyolc Mariasaig tsináltatak az Unitárius Templomba egy pulpitust, vagy éneklő széket. Ugyanezen esztendőben N. Kadátsi Unitaria kegyes asszonyok vettek az éneklő székre kettős veress Selyem ruhát, a prédicallo szék boritására három sing zöld posztot sárga szegekkel le szegelve, melyly két rendbéli Collatum áll hat magyar forintokban. Ismét: Ezen Ecclésia beli iffiu lányok Istenes indulatytyukból vettek a Pap Széke borítására egy tarka kartont, flor l den 24.” – jegyzi fel „Josephinus Simo Solymosi jur. notár Ao 1777 Die 21 Novembri”. „Ao. 1783 Die 5 Decembri. Sz. Vizitacio alkalmatosságával mutattanak elő egy kis Ezüst Tanjer, melylyet Istenes jó indulatjából hagyott és legalt a N. Kadátsi Unitaria Eelenek az Úr Aztalára Néhai Tiszt, Miklós Kata, Donáth Ferenczné asszony. Ugyan ilylyen írás a fenekin: Miklós Kata T. Ajtai Donath Ferencz Ao. 1782. Legyen Isten előtt kedves áldozat” – tudjuk meg az egykori feljegyzésekből. A fentebb említett adományok abban a kis fatemplomban kaptak helyet, amelyet a különváláskor, 1718 és 1924 között építettek, és vásároltak két kis harangot, majd 1776-ban egy nagy harangot is. Az erőteljesen fejlődő egyházközség számára a meglévő kis templom szűknek bizonyult, ezért 1785–1786-ban Bölöni Bakó György, majd Andrási György lelkészek idején megkezdték az új templom építését a mai helyén. Azonban ezt nem tekinthetjük új templom építésének, hanem inkább a régi templom renoválásának. Hogy az 1786-ban felújított templomot csak időleges megoldásnak tekintették, onnan is kitetszik, hogy alig 50 év múlva, 1825-ben a keblitanács elhatározta egy új templom építését. Közel tíz évig készültek az építésre. Hozzájárulásként minden család a Lokon levő egy darab földjének tiszta hasznát fizette be évente a templom javára. Közben kivetettek 40 000 cserepet, 6000 téglát, megvásároltak 40 fenyőgerendát, nagy mennyiségű követ és meszet. A régi templom anyagának egy részét is beépítették az új templom falába. Úgyszintén felhasználták a deszka- és faanyagot is, amit az új templom karzatának padozata is igazol, ahol a régi templom festett mennyezetének beépített deszkáin a festés ma is látszik. 1836-ban, Inczeffi József lelkész és id. Marosi Mihály gondnoksága idején épült a templom a mai formájában. A berendezést egy év múlva, 1838-ban fejezték be, ekkor már a lelkész Nagybaconi Hegyi Pál volt. A templom szerény, de ízléses, áhítatos hangulatot keltő. A szószéket centrálisan helyezték el, hogy azt mindenki láthassa és a beszéd a templom minden részében hallható legyen.
A szószék előtti tér magas, alkalmas a keresztelés és az esketés elvégzésére és az úrvacsora osztására is. A torony az új templom mellett alacsonynak bizonyult, ezért 1863-ban Abrudbányai Ürmösi Sámuel lelkész és id. Marosi Péter gondnoksága idején a mai magasságig emelték s bádogtetővel látták el. A régi lelkészi lakás helyett 1881-ben Benczédi Pap Sándor lelkészsége idején ujjat építettek. 1887-ben, Bölöni Bakó Lajos lelkész és Tordátfalvi Boros György énekvezér alatt orgonát vásároltak, ami ma is a nyikómenti templomok legjobb orgonája.
Mivel Kiskadács 2 kilométerre található Nagykadácstól, az idősebb emberek részére sürgetővé vált egy templom építése. Így aztán 1812-ben Derzsi György idején Kiskadácsban is építettek egy kis templomot, amelyet orgonával is elláttak. A helyet rosszul választották meg, egy domb aljában, a Nyikó partján fekszik, s így esőzésekkor a víz áztatta az alapját, ami miatt a falak úgy megrepedeztek, hogy a hatóságok betiltották annak használatát. Így a kiskadácsiak továbbra is a Nagykadácsi templomba jártak, amelyet javítottak 1900-ban, 1938-ban, 1971-ben és 1987-ben. Nemcsak egyházi vonalon folyt az építkezés a kis faluban, hanem polgári téren is. Ezt bizonyítja az is, hogy a paplak építésével egy időben, 1881-ben megalakult az egyházi iskola is, ekkor épült a még ma is álló iskolaépület Karácsonyfalvi lelkész idején. Az épület része tanítói lakásként szolgált, a hátsó (nyugati) része volt az osztályterem. Hogy a templom és egyházi iskola egy időben épült, bizonyítja az is, hogy a két épületnek az udvara egy helyen van. Abban az időben a tanítók egyben kántor-tanítók voltak. Az egyházi iskolát – mint sok mást – 1948-ban államosították. Érdemes megemlíteni, hogy e kis településből sok értelmiségi került ki. Hogy miért nevezzük kis településnek, azt bizonyítják a statisztikai adatok: 1567-ben 8 kaput, 1614-ben 40 családfőt, 1786-ban 267 főt, 1850-ben 403, 1868-ban 448, 1910-ben 421, 1941-ben 338, 1941-ben 338, 1992-ben már csak 158 főt írtak össze. Ennek ellenére, mint fentebb említettük sok értelmiségivel gazdagította e kis falu a Székelyföldet. Elsőként említhetjük dr. Marosi Ferencet, aki Budapesten először minisztériumi tanácsosként tevékenykedett, majd Svájcban, a Magyar Konzulátuson dolgozott; Marosi Márton lelkész, Gálfalvi Péter tanító, Gálfalvi Pál lelkész, Gálfalvi János lelkész, Gálfalvi P. Péter lelkész-tanár, Gálfalvi Gábor tanító, Györke Alpár mérnök, Inczefi András tanító, Inczefi Olga tanító, Végh Albert tanár, Gyöngyösi Kálmán tanító, Végh Ella tanító, Elekes Imre tanító, Nemes Dénes lelkész, Váradi Viola tanító, Marosi György ügyvéd, Gálfalvi Sándor tanár, egyházi főgondnok, Györke Erzsébet tanító, Mátéfi József mérnök, Mátéfi Ferenc mérnök, Marosi Júlia óvónő. Ebből a kis iskolából indult értelmiségiek nagy száma azt bizonyítja, hogy a falu népe, bár településük a legkisebbek közé tartozott mindig, igen sokat adott az oktatásra-művelődésre. Természetesen ebben nagy részük volt az ott tevékenykedő tanítóknak és lelkészeknek is, akik Reményik Sándor Templom és iskola versében megfogalmazása szerint e téren „egy kézre dolgoztak”.
Az itt tevékenykedő tanítók meg lelkészek nevét nem sorolom fel, a fentebb említett lelkészek mellett azonban ki kell emelnem Lőrinczi László nevét (1927–1941), aki létrehozta a Gazdakört, bevezette a falu lakosságát a modern baromfitenyésztésbe; a tanítók közül Gálfalvi Péter id. nevét, aki a lelkésszel közösen megalakította a Hitelszövetkezetet, és széles körű kulturális tevékenységet végzett. Szám szerint e faluban eddig 33 lelkész szolgált, a 33-ik a 2012-ben megválasztott Vass Zsuzsánna. A jelenleg beszüntetett iskolában 17 tanító végzett eredményes oktató-nevelő tevékenységet, amelyet a fentebb említett innen kikerült értelmiségiek száma is igazol.
Mint ismeretes, a 20. század elejéig a falvakban nem voltak kultúrotthonok. Ennek ellenére pezsgő kulturális élet volt a faluban, színjátszó csoportok, énekkarok, tánccsoportok gyakran bemutatták műsoraikat, legtöbbször egy-egy nagyobb csűrben, az iskolák tantermében, de igen sokszor a zsidók kocsmáinak nagyobb helyiségében. A nyikómenti falvaknak egy részében fedeles hidakat építettek, melyekről Orbán Balázs így ír: „Itt felemlítem mi bizonnyal minden erre utazót meg fog lepni azon sok fedeles hidat, melyek egyáltalán Udvarhely-széken, de főképp a Nyikó völgyében előfordulnak: ezekben oly fényűzők a vidék lakói, hogy még a legcsekélyebb patakon, sőt még oly helyekre is (mint Kadácsban), hol a vízen túl alig van néhány ház, s azon túl semmi, még közlekedő út sincsen, egymással versengve díszes és költséges fedeles hídakat építenek. Az ily hidak szoktak főként esős időkben, a falu népségének a városi kávéházakat, felüdülési, ámolygási helyeket pótló gyülhelyei lenni, s gyakran csergedező patakok költői morajánál táncra kel és társas játékot folytat a gondtalan fiatalság.” (A Székelyföld leírása I., Pest, 1868, 119. o.)
A kiskadácsi hidat 1829-ben, a nagykadácsit 1866-ban építették a helybéli lakosok. Sajnos mindkettőt megrongálta a 2005-ben árvízzé duzzadt Fehér-Nyikó, a történésekről részletesen beszámoltak írásban Balázsi Dénes tanár és Boda Csilla tanítónő.
A fent említett fedeles hidakon szervezett kulturális eseményeknek 1911-től már az újonnan felépített kultúrotthon – melyet abban az időben „faluházának” neveztek – adott helyet. Ennek építésében mindkét Kadács kivette a részét. Az egész Nyikó-völgyében farsang idején itt rendezték a legeredményesebb színdarabos bálokat, amit az is bizonyít, hogy a környék összes falujából idesereglett az ifjúság. A táncmulatság szombat estétől vasárnap estig tartott, ezért nevezték a kadácsi farsangi bált „nagybálnak”.
A „faluháza” 1959-ig volt a kultúra hajléka, ugyanis akkorra annyira megrongálódott, hogy Jakab Zoltán tanító kezdeményezésére újat építettek. Sajnos az új épületben egyre inkább megritkultak a kulturális rendezvények, ennek egyik fő oka az elnéptelenedés, a másik a tévék elszaporodása. Mint P. Buzogány Árpád Nyikómenti krónikájában megfogalmazta: „Kadács mintha Csipkerózsika-álomba szenderedne lassan (…), egy-egy ház lakatlanná válik, és nem kerül új gazda. Inkább emlékeiből él már, mintsem jelenét építené.” Vajon mikor telik oda az idő, mikor érik meg a helyzet arra, hogy megérdemeljen egy rendes feltámadást?
Erre sajnos senki sem tud választ adni.
Irodalom: Orbán Balázs: A Székelyföld leírása, I. kötet
Székely Oklevéltár, Új sorozat, II., Demény Lajos–Pataki József
Székely Oklevéltár, Új sorozat, IV. Székely népesség-összeírások, Kolozsvár, 1998.
Román Országos Levéltár Hargita megyei Hivatala. Egyházi anyakönyvek gyűjteménye. Fond. 47. Kadácsi Unitárius Egyház anyakönyvei.
Keresztény Magvető, 93. évfolyam (114–119 o.)
Hargita Népe (Csíkszereda)

2016. szeptember 9.

Lekerült a szentgyörgyi toronyról a román zászló
Lekerült a Sepsiszentgyörgyi városháza tornyáról az egy napra kitűzött román zászló – jelentetette pénteken az Agerpres hírügynökség.
Ioachim Grigorescu, a tartalékos katonatisztek Kovászna megyei szervezetének elnöke a hírügynökségnek nyilatkozva gyalázatosnak nevezte a zászló levételét. Az ezredes csütörtökön azt ígérte, hogy az egyesület tagjai őrt állnak azért, hogy megakadályozzák a zászló levételét. „Nem érdemes folytatni a tárgyalásokat velük (a város vezetésével). Másként fogunk eljárni, kérjük a törvény módosítását, hogy a román trikolór kikerüljön valamennyi polgármesteri hivatal tornyára” – jelentette ki a tartalékos ezredes. A csütörtöki évfordulós ünnepségen Sebastian Cucu prefektus nyilvánosan felszólította a város elöljáróit, hogy ne távolítsák el a zászlót az épület tornyáról.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere az MTI-nek elmondta: megértették, hogy a háborús veteránok számára mennyire fontos az, hogy 1944. szeptember 8-án – a városba való román bevonuláskor – román zászlót tűztek ki a városháza tornyára, ezért a városvezetés gesztust tett irányukba, és az évfordulóra kitűzte a zászlót. Hozzátette: a hivatal által megfizetett ipari alpinista arra kapott megbízást, hogy csütörtök hajnalban kitűzze, és péntek hajnalban eltávolítsa a zászlót. Azt is hozzátette: a Sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal épületén a törvényben előírt helyen van kitűzve Románia és az Európai Unió zászlaja. Korábban pedig a román hatóságok ezt a törvényt szűkítő módon értelmezték, amikor megtiltották a székely zászló kitűzését.
„Mi gesztust tettünk azzal, hogy egy napra kitettük a toronyra is a román zászlót. Erre az lenne a normális válaszgesztus, ha a prefektusi hivatal épületére március tizedikén, a székely szabadság napján egy napra kikerülne a székely zászló, március 15-én pedig a magyar zászló” – mondta az MTI-nek a polgármester.
Sepsiszentgyörgyön évek óta feszültség forrása a polgármesteri hivatal tornyára kitűzött román zászló. A város korábbi polgármesterére, Albert Álmosra 2002-ben tetemes pénzbírságot rótt ki a prefektus, amikor eltávolíttatta a toronyról a román zászlót, és a bírságot a volt polgármesternek bírósági úton sem sikerült érvénytelenítenie. 2010-ben azonban az Emberi Jogok Európai Bírósága kártérítés fizetésére kötelezte a román államot amiatt, hogy a román bíróságok indoklás nélkül utasították el a volt polgármester zászlóügyben benyújtott óvását.
Az egy évvel ezelőtt felújított városháza tornyára az eredetinek megfelelő toronydísz került, amely villámhárító szerepét is betölti és nem teszi lehetővé a zászló kitűzését. Az egy évvel ezelőtti szeptember 8-i megemlékezés botrányba fulladt, mert a megemlékezőknek egy létrás tűzoltókocsival sem sikerült kitűzniük az épületre a Bukarestből katonai stafétával hozott zászlót. Gabriel Oprea akkori miniszterelnök-helyettes a Sepsiszentgyörgyi elöljárók felelősségre vonását követelte. A közel 55 ezer lakosú Sepsiszentgyörgyön a lakosság 77 százaléka vallotta magyarnak magát a 2011-es népszámláláson.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

2016. szeptember 12.

Húszéves Marosvásárhely első testvértelepülési kapcsolata
Jubiláló barátság
Augusztus 31-szeptember 4. között látta vendégül a Marosvásárhelyi küldöttséget a ZA-MA Baráti Társaság, s szerveztek pörgős, színes, élménydús programot, mindezt az immár két évtizede tartó testvértelepülési kapcsolat és a második alkalommal sorra került vadpörkölt- és borfesztivál apropóján.
Visszatértek a "vitaminok"
Pénteken, szeptember 2-án vette kezdetét Zalaegerszeg város háromnapos ünnepsége, amelyen megtisztelő szerep jutott a közel 800 kilométerről érkezett küldöttség művészeinek is.
– Zalaegerszeg a köztéri szobrok és alkotások városa. Most egy olyan alkotással bővült, amely nemcsak azt bizonyítja, hogy a városban fontos a jövő generációjára való odafigyelés, de tárgyi bizonyítéka a húszéves barátságnak is. Ahogyan Farkas Ferenc Piac téri Fiatalok című bronzszobrának két hőse, a lány és a fiú között szerelem látszik kibontakozni, úgy fonódtak a két város lakosai között barátságok, erős szálak – mutatott rá köszöntő avatóbeszédében Balaicz Zoltán polgármester.
A bíróság zsúfolásig megtelt dísztermében a Domahidi kvartett Sok számos esztendők című köszöntő népdala nyitotta meg a hivatalos ünnepséget.
Vígh László országgyűlési képviselő köszöntője szerint összetartozásunk nem 20, hanem 1100 éves. Eperjes Károly színművészt idézte, aki szerint a régi Magyarország formája olyan volt, mint egy kenyér. Erről azonban Trianonban levágták a vitamint tartalmazó héját. "Köszöntöm itt a vitaminokat" – fejezte ki örömét a képviselő.
– A hivatalos kapcsolat 1996. október 22-én jött létre, dr. Gyimesi Endre akkori polgármester, valamint a néhai Fodor Imre polgármester és Orbán Dezső egykori alpolgármester kézjegyével – elevenítette fel a kezdeteket Balaicz Zoltán. Ezt követte 2000-ben a MA-ZA (Marosvásárhely-Zalaegerszeg Baráti Kör Egyesület), majd 2003-ban a ZA-MA (Zalaegerszeg–Marosvásárhely Baráti Kör Egyesület) megalakulása. "Összeköt bennünket a közös múlt, a keresztény hit, a nemzeti hagyomány, az emberek közötti barátság, a megértés, egymás értékeinek tisztelete. Ezzel magyarázható, hogy ez a kapcsolat erős, kitartó és folyamatosan megújuló" – mondta Balaicz. Nem hagyhatta szó nélkül a 2004. december 5-i, "az akkori politikai élet által beszennyezett népszavazást" sem, melyet követően dr. Gyimesi Endre kezdeményezte, hogy a testvérváros polgárait fogadják jelképesen Egerszeg tiszteletbeli polgáraivá. Ennek eredményeként 2005 novemberében 237 vásárhelyi vehette át a díszpolgárságot bizonyító okiratot. "Egy nemzetet nem az országhatárok, hanem a szeretet, a ragaszkodás, a hűség, az összetartozás egymásba kapaszkodó kis körei tartanak össze, szellemisége tesz naggyá. Ezért csatlakozott Zalaegerszeg is ahhoz a nemzeti szolidaritási mozgalomhoz, melynek keretében székely zászlót tűztünk ki a városházára, kifejezve ezzel együttérzésünket erdélyi magyar-székely testvéreink iránt, s a zászló azóta is ott leng!" – újságolta örömmel a polgármester. De az összetartozásnak más tárgyi bizonyítékai is vannak: míg Egerszegen székely kaput állítottak, addig Vásárhelyen göcseji haranglábat; évente megszervezik a Zala megyei és a határon túli magyar területek fiataljai közötti kapcsolatokat erősítő Kárpát-medencei ifjúsági tábort, s az évtizedek alatt számos erdélyi magyar Zalában talált második otthonra.
A történelem folytatódik
A Zalaegerszegért díjas Cseh Gábor, a MA-ZA elnöke felszólalásából kiderült, a két város közötti kapcsolat az 1980-as évekig nyúlik vissza, s a kezdeti sportkapcsolatok idővel önkormányzati, politikai, kulturális és oktatási intézmények közötti együttműködéssé bővültek. "A jó testvéri kapcsolatot azonban igazán élővé a barátság, az emberi érzések, az emberi kapcsolatok teszik. Ezért alapítottuk 2000-ben a MA-ZA Baráti Kör Egyesületet", mutatott rá a felszólaló. Az azóta épülő szimbolikus hídnak pedig a két évtized történései az alappillérei: számos zalai képzőművész mutatkozott be Vásárhelyen, illetve vásárhelyi Egerszegen, de kitűnő kapcsolat működik a Zalai Táncegyüttes és a Maros Művészegyüttes között, illetve a Látó és a Pannon Tükör folyóiratok szerkesztősége között. Sportvonalon ifjúsági, serdülő és felnőtt labdarúgók találkoznak különböző tornákon. A barátság tárgyi bizonyítékokkal is rendelkezik: három köztéri alkotást helyeztek el Egerszegen: a Béke téren a vásárhelyi RMDSZ állíttatott kopjafát; a Vizsla parkban a Barátság kapuját; míg Wass Albert születésének 100. évfordulója alkalmából a Dózsa-parkban Wass-mellszobrot avattak. Zalaegerszegnek három Pro Urbe-kitüntetettje van: Józsi György, a Zala megyei labdarúgó-szövetség elnöke, dr. Gyimesi Endre és dr. Hóbor Erzsébet, a ZA- MA Baráti Társaság örökös tiszteletbeli elnöke. "Maros-vásárhely és Zalaegerszeg testvérkapcsolata már történelem. De ez a történelem folytatódik" – fogalmazott az elnök.
A testvértelepülési szerződést aláíró dr. Gyimesi Endre elmondta, Zalaegerszeg volt Vásárhely első magyarországi testvérvárosa. "Örömmel tölt el, hogy országgyűlési képviselőként 2010-ben szavazatommal én is letehettem a voksot a határon túli magyarok teljes jogú állampolgársága mellett", húzta alá felszólalásában az egykori polgármester, aki a nemrég elhunyt Fodor Imrével 20 évig őszinte barátságot ápolt.
Az eseményen jelen levő s a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatalban a testvértelepülési kapcsolatok ápolásáért felelő Csegzi Sándor, a polgármester tanácsadója szerint mi, vásárhelyiek, a gyökerekhez való visszatérés lehetőségét adjuk Zalaegerszegnek. Reményét fejezte ki, hogy ezután a hivatalos kapcsolat is új erőre kap, majd a 400 éves szabad királyi városi rangot jelképező plakettet és jelvényt adott át Balaicz Zoltánnak, dr. Gyimesi Endrének, Orbán Dezsőnek és Cseh Gábornak. Orbán Dezső szerint az egerszegi kapcsolat nemcsak az első, hanem a legértékesebb, legsokszínűbb és leginkább életszerű is. Köszönetképpen Balaicz Zoltán a 20 éves jubileum előtt tisztelgő emléklapot adott át Csegzi Sándornak és Cseh Gábornak, a vásárhelyiek pedig Czirjék Lajos festményével és Duha László fafaragó munkájával kedveskedtek a házigazdáknak. Záró-momentumként a Domahidi lányok az Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga? című, saját feldolgozású népéneket adták elő.
Hármas tárlat a Zsinagógában
A zalaegerszegi vadpörkölt- és borfesztivál részeként az erdélyi tájakat megelevenítő festményekből, az örmény és a magyar népi motívumokat feldolgozó faragványokból, illetve a 20 éves testvérvárosi kapcsolat sajtóvisszhangjának anyagából Jubileum címmel hármas tárlat nyílt pénteken a kiállító- és hangversenyteremmé átalakított zsinagógában. Nemes László Marosvásárhelyi származású, immár 30 éve Egerszegen lakó festőművész méltatásában a szülőföldtől való elszakadás fájdalmát, de a szülőföldjétől 800 kilométerre talált segítő kezek örömét emelte ki.
Három nagy vidék – a Mezőség, Kalotaszeg, a Homoród mente – lenyűgöző falusi tájai elevenednek megCzirjék Lajos 25 festményén. A falu világát megörökítő olajfestmények az ezeken a vidékeken az utóbbi két- három évben szervezett festőtáborok "termései". A munkákat az anyaországi közönség már láthatta Budapesten, Baján, a művész azonban első alkalommal járt most Egerszegen.
A szemközti falon az örmény gyökerekkel is rendelkező Duha László 54 alkotása tekinthető meg. 43 plakett az örmény művészetből vett motívumokat tartalmaz. "Az örmény kódexszél-illusztrációkból megőrzöm a tipikus örmény motívumokat, amelyeket más, az örmény művészetre jellemző elemekkel egészítek ki" – avat be az alkotás titkaiba a szakmáját tekintve egészségügyi asszisztens autodidakta művész. Így elevenedik meg a hárpia, vagyis a női fejet viselő madár, az örök szerelmet szimbolizáló, nyakukat egymásba fonó madarak, az örmények megélhetését jelképező gránátalma, az erőt jelképező stilizált oroszlán, a páva – a büszkeség jelképe, mindezeket nem tudni honnan induló, majd hol végződő indák fonnak körbe.
A tizenegy magyar népi motívumokat feldolgozó plaketten szintén jelen van az életfát jelképező indamotívum. A Maros, Hargita, Kovászna megyei motívumrendszerekből egyénileg összekombinált plaketteken visszaköszön a margaréta, a tulipán, a szegfű, a búzavirág, a nap, a rozetta.
A két tárlatrész között középen, mintegy összekötő kapocsként várja a látogatókat az az összeállítás, amely a testvérvárosi kapcsolat és a baráti társaság két évtizedes tevékenysége során szervezett különböző események plakátjait, valamint a Marosvásárhelyi és zalaegerszegi sajtóban megjelent írásokat öleli fel.
A rendezvény létrejöttét a Bethlen Gábor Alapítvány támogatta.
Vásárhely címere az első
Mind a 14 testvérváros címerével gazdagodik jövőre a városháza előtti tér, mondta Balaicz Zoltán polgármester, a jubiláló ünnepségsorozat részeként szervezett címeravatón. Zalaegerszeg címere mellett az idén Marosvásárhely címere kapott helyet, s róluk ünnepélyes keretek között leplezték le a magyar, illetve a székely zászlót. "Két város, de egy nagy szív vagyunk. A címer pedig örökre hirdetni fogja barátságunkat" – fogalmazta meg Cseh Gábor.
Színes kavalkád a borutcán
Zalaegerszeg városának vezetői, Marosvásárhely és Barót testvérvárosok delegációi, a helyi méz- és borlovagrendek képviselői, a zalai 47-es Honvédzászlóalj Hagyományőrző Egyesület honvédei, fúvósok, mazsorettek, vadászok, erdészek, néptáncosok és népzenészek alkotta színes menet vonult végig pénteken délután Zalaegerszeg borutcává átalakult főutcáján. A II. vadpörköltfesztivált a köszöntőbeszédek elhangzása után a zalai 47-es Honvédzászlóalj Hagyományőrző Egyesület díszsortüze nyitotta meg hivatalosan. A másnapi, szombati vadpörköltfőző versenyre 72 csapat iratkozott fel, erről a pénteken megjelent riportban számoltunk be.
Nélküled…
Az ünnepség következő mozzanataként a Domahidi kvartett – Zsuzsa (21), Kata (19), Sára (15) és Anna (10) – a hangversenyteremben lépett fel, felejthetetlenné téve a 20 éves jubileumot. A mezőbergenyei lányok Domenico Gallo-, Mozart- és Bach-műveket adtak elő. Ezután népi alkotásokat játszottak. Az Én Istenem című régi székely himnusz és egy Balassi-feldolgozás után Kata, majd Sára csodálatos hangja töltötte be a termet. A szépszámú hallgatóság valósággal megbabonázva hallgatta a lányok tiszta, szívbe markoló előadását, s azt, amikor a két nappal később 10. életévét betöltő Anna kristálytiszta hangján felcsendült a Nélküled című dal. Nem is próbálta senki sem visszatartani a meghatódottság könnyeit, aztán a ráadásként újra előadott dal éneklésébe már a közönség is bekapcsolódott.
– Nagy élmény volt számunkra ez a fellépés, hiszen most muzsikáltunk, énekeltünk közönség előtt úgy, hogy csak mi töltjük ki az egész estés műsort – osztotta meg élményét Domahidi Zsuzsa.
Nagy Annamária
Népújság (Marosvásárhely)

2016. szeptember 14.

Aki Kovásznát a szívbetegek Mekkájává tette (Dr. Benedek Géza-emlékjeleket avattak)
Emlékplakett-avatással, szoborállítással emlékeztek szeptember 13-án Kovásznán dr. Benedek Géza kardiológus főorvos, kórházalapító és igazgató születésének 100. évfordulóján. A kettős ünnepség a Dr. Benedek Géza Szív és Érrendszeri Rehabilitációs Kórház udvarán, majd a fürdőváros központi parkjában zajlott.
Mindkét eseményen kovásznai és idegenből érkezett orvosok, a megye, a város, a környező települések elöljárói, rengeteg fürdővendég, a helybeliek, szomszéd településekről érkezettek tisztelegtek a kórházalapító emléke előtt. A plakett elhelyezését, a szoborállítást a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület kezdeményezte, a műalkotások készítője Vetró András Kézdivásárhelyi képzőművész. Mindkét remekműről Gyerő József polgármester és a Nagy Előd fia, dr. Benedek Csaba húzta le a leplet, majd a kegyelet koszorúit helyezték el. A parkban közreműködött a vajnafalvi református egyházközösség kórusa Gyerő Katalin vezetésével, Barti Lehel szavalattal állt elő. A szívkórházban az emlékplakett avatásán elsőként Joós Ştefan kórházmenedzser szólt a jelenlévőkhöz. Száz éve született dr. Benedek Géza, az ünnep mérföldkő, amikor vissza lehet tekinteni a múltra, de azt is számba lehet venni, mit hagyott ránk, mit kell tovább vinnünk. Az ő személyiségére emlékezünk, álma nélkül valószínűleg ma nincs meg ez a kórház. Példáját követni kell – érvelt a kórházvezető.
Gyerő József polgármester beszédében hangsúlyozta, dr. Benedek Géza meg tudta változtatni a város jövőjét, munkáját nem csak a mai kórház világhíre tükrözi, közvetve hozzájárult a város gazdasági fejlődéséhez, más területeken is nyomot hagyott. A szívkórház a város védjegye lett, emellett a városban a legtöbb munkahelyet adó egység is – húzta alá az elöljáró. Több orvos is szólt az összegyűltekhez, mindannyian személyesen ismerték dr. Benedek Gézát. Dr. Suceveanu Mihaela tőle vette át az igazgatóságot. A kardiológiai rehabilitáció úttörőjének nevezte az ünnepeltet, akinek nevéhez fűződik a világszerte ismert Kovászna-modell kezelési eljárás. Dr. Benedek Csaba – az eltávozott fia – édesapja életútjáról szólt. Az orvosi egyetemet Kolozsváron, Budapesten és Halleban (Németország) végezte. 1955-ben lett belgyógyász szakorvos, később Bukarestben 1959-ben kapott szívgyógyász titulust. 1952-ben került Kovásznára a városi kórház igazgatójaként. 1962-ben feladatul kapta a Tartományi Szívkórház létrehozását. A kezdetben 200 ággyal rendelkező egységet 910 ágyasra bővítette, ahol 54 orvos és majdnem 500 fős személyzet dolgozott – elevenítette fel a történéseket.
Prof. dr. Kikeli Pál „kedves Géza bátyjához” szólt, és a hajdani Marosvásárhelyi kettes klinika orvoskarának nevében mondta: Isten éltessen! Az általa kidolgozott Kovászna-modell – mely lényegében a szív és érrendszeri betegségek kezelésében a Tündérvölgy páratlan természeti forrásainak – levegő, víz, gázak – gyógyító hatását használja ki, sok mozgással kiegészítve – példaértékű hagyaték, de ugyanilyen példaértékű és követendő az ő emberi mivolta. Dr. Tatár Márta 1976-ban diákként került először a Tündérvölgybe, a hely varázsa és dr. Benedek Géza személyisége megfogta, orvosként ottmAradt a szívkórházban – elvenítette fel. A kórházalapító tevékenységének elismerésére 90. születésnapján a megyei tanács Pro Comitate Covasnae-díjjal tüntette ki, a kórház fennállásának 50. évfordulóján róla nevezték el az intézményt, nemrég a Kovászna megyei Értéktárba foglalták a szívkórházat és a Kovászna-modellt – sorolta. Dr. Albert István azt hangsúlyozta, a megye ma is tevékenykedő szívspecialistái mind a szívkórházban kezdték pályájukat, dr. Benedek Géza szellemiségét vitték tovább.
A központi parkban, a leleplezett szobor előtt Tamás Sándor megyeitanács-elnök az előd érdemei mellett a közelmúlt rossz ízű eseményeiről is szólt. Bukaresti irányítással, egy éjszaka alatt, egyetlen tollvonással megváltoztatták a szívkórház elnevezését, meggyalázva dr. Benedek Géza nevét és emlékét. A módosítás eltörléséhez napok alatt harmincezer aláírás gyűlt össze, az összefogás sikert hozott, helyreállt dr. Benedek Géza becsülete – ezzel is helytállásra ösztökélt a kórházalapító. Gazda József kiemelte: kegyhely lett Kovászna központi parkja, Ignácz Rózsa, Fábián Ernő, Gazdáné Olosz Ella emlékművei mellett – akik a kultúrában alkottak nagyot – immár az is szobrot kapott, aki Kovásznát a szívbetegek Mekkájává tette. Az ünnepségen az orvos szülőfalujából, Baconból is érkezett küldöttség, kétmaréknyi földet – egyiket dr. Benedek sírja mellől – hoztak, a kis zsákocskát a szobor talapzatához helyezték.
Prof. dr. Benedek Imre rokonként, jó ismerősként nevezte „Géza bácsit” a tenni akaró székely megtestesítőjének. Látta, érezte, hogy itt, Kovásznán valami van, víziója volt, és ez bejött neki. Nemcsak gyógyulva mentek el innen a betegek, hanem jól is érezték magukat Kovásznán. „Géza bácsi, nekünk az a feladatunk, hogy nevedet és módszeredet megőrizzük” – jelentette ki a tudós orvos, a módszerrel nemcsak a kezelési eljárásra, hanem dr. Benedek emberségére, szellemiségére is utalva. Hermann Rossner közgazdász, turisztikai szakember kiemelte: dr. Benedek Kovászna hírnevének öregbítésén, az itteni balneoklimatérikus tényezők folyamatos népszerűsítésén dolgozott, minden kapcsolatát kihasználta ennek érdekében. Munkája eredményeképpen nemcsak a szívkórház fejlődött, az egész várost előbbre vitte – mondta a szakember.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. szeptember 15.

Múzeumalapítás Háromszéken
Néhány ezer év hírközlési története
Rég nem tapasztalt erővel és látványos módon bizonyítja Sepsiszentgyörgy, hogy komolyan veszi a székely kultúrfővárosi szerepét: hírközlési kismúzeumot indít útjára szombaton a Puskás Tivadar Szakközépiskola épületében. A gyűjtemény születéséről, történetéről, az alapítás körülményeiről Csáky Ernő mérnök-tanárral, ny. á. ezredessel beszélgettünk.
– Mikor született a gondolat, hogy fel kellene leltározni pár ezer év hírközlésének az eszközeit, technikáit, ráadásul működőképes formában?
– Közel 40 éve. A több mint 1000 távközlési eszközt, köztük rádiókészülékeket, mérő- és ellenőrző-berendezéseket, hangrögzítő és -visszaadó készülékeket, első és második világháborús berendezéseket, megelevenített theátrophont, telefonhírmondót, többek közt a Titanic rádiós kabinját, valamint az őstelefonközpontot is bemutató gyűjtemény 1980 novemberétől 14 alkalommal (10 kiállításon, és bemutatón) volt közszemlére bocsátva. Erről emlékfüzete is tanúskodik, amelybe eddig 350 vélemény gyűlt össze 15 ezer látogatótól.
– És mindez most egy helyen lesz látható?
– Természetesen, szombaton 15.30-kor avatjuk fel a Sepsiszentgyörgyi Puskás Tivadar Hírközlési Kismúzeumot, és leleplezünk egy Puskás Tivadar-szobrot is. Tiszteletbeli meghívottunk Komlóssy József György, az Európa Tanács szakértője, a Közép-Kelet–európai Nemzeti Kisebbségeket Támogató Tanács alelnöke.
–Miért lesz érdemes a kismúzeumot látogatni, és kinek?
– Mindenkinek, aki komolyan veszi azt, hogy most egy kommunikációs forradalomban élünk, hiszen a hírközlés ugyan több ezer éves, de 100 éve még morzéztunk, és azóta több technikai forradalom ment végbe. Az itt látható gyűjtemény múzeumpedagógiai és oktatási értékét hihetetlen mértékben megnöveli, hogy a kiállított készülékek 90 százaléka működőképes! Ez egy élő technikatörténeti kiállítóhely, ahol interaktív módon végig lehet járni és kipróbálni a hírközlés történetének technikai megvalósításait az ókortól napjainkig.
– Mit ért azon, hogy élő kiállítóhely?
– Ez egy enciklopédikus jellegű tárlat, amely egyrészt több száz éves híradástechnikai eszközöket mutat be, de ízig-vérig 21. századi, hiszen multimédiás jellegű, a fizikai-elektronikai kísérleteket élőben is el lehet végezni, de mindezt filmeken, illetve digitalizált rögzített formában is kínálja.
– Hogy kerül ide a Titanic kabinjának utánzata?
– Az 1912. április 14-én jéghegynek ütközött Titanic óceánjáró kommunikációját két darab, független, 1,5 kW teljesítményű Marconi-rádió látta el, melyekkel a tragédia ideje alatt kérte a segítséget, az SOS-kódjelt használván. Nálunk megtekinthető ennek a működőképes utánzata.
– Kik az alapítók, gyűjtők, a kismúzeum elindítói?
– Kezdeném a rádiógyűjtemény társtulajdonosával, a szakmai tanácsadó, sajnos már elhunyt Kis Alberttel, továbbá Puskás Attila tanár, Sepsiszentgyörgy Pro Urbe-díjazottja, valamint jómagam, illetve az intézménynek helyet adó Sepsiszentgyörgyi Puskás Tivadar Szakközépiskola, fő támogatóink a Puskás Tivadar Művelődési Műszaki-Tudományos Alapítvány, Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatala és Bereczki Kinga, a HKA vezetője. Külön elismeréssel tartozunk az ötletadó Újfalvi István volt mérnök-tanár igazgatónak és Demeter Dávid jelenlegi igazgatónak lelkiismeretes hozzáállásáért, segítségéért.
(ww)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2016. szeptember 16.

A nemzeti giccs versenye
Aki járt már a Budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban, az pontosan tudja, hogy az intézmény a kortárs és klasszikus magyar irodalom egyik alaphelye. Számos tárlatáról írtam, nagyon sokat mindmáig fel tudok idézni magamban: Örkény dobozait, Weöres szómágiáit, a Nyugat-buszt a folyóirat centenáriumán, Karinthy paródiáit. És pont ezért lehetett jó helye az irodalomnak, mert minőségben nem ismert tréfát, azokkal foglalkozott, akiknek helye megkérdőjelezhetetlen a kánonban, mindenféle kánonban, és akikkel nem csak érdemes foglalkozni, de kell is. A kortársak tekintetében szélesre tárta a kaput, ugyanúgy tartott fesztivált falai között a Szépírók társasága, mint ahogy felköszöntötték Csoóri Sándort a születésnapján. Itt is csak a minőség számított, így ezért védett hely is volt, olyan fórum, ahová alig tette be a lábát a politika, vagy ha mégis, legalább nem sáros lábbal jött, mindenen átgázolva. A védettséget és a minőséget leginkább E. Csorba Csillának, a PIM főigazgatójának köszönhette, aki két cikluson át ügyesen manőverezett az MMA-val és az új kánonnal nehezített pályán.
Ennek most vége van. Csorbát a napi politikából kiöregedett vagy kiöregített Prőhle Gergely váltja, korábbi államtitkár és helyettes államtitkár. S bár Prőhle bölcsész végzettségű, a váltás kapcsán kétségünk sem lehet: politikai és nem szakmai döntés született. Az új igazgatónak ugyanis sem muzeológusi, sem irodalomtörténeti végzettsége nincsen, sosem vezetett hasonló intézményt, és csak reménykedhetünk benne, hogy korábbi szoros teendői mellett legalább volt ideje olvasni és újraolvasni. Persze lehet ez még némiképp jó fordulat is, hiszen Prőhle nem a Fekete György-féle alomból jön, művelt diplomata, s talán meg is van benne az a „kellő alázat”, amit első nyilatkozataiban említ leendő munkája kapcsán. Talán még el lehet hinni, hogy Prőhlének kellett egy hely a nyugodt visszavonuláshoz, ahol még nem vérciki a hozzá nem értése, és ahol majd nem ideológiai pártkatonaként fog viselkedni, hanem alázatos vezetőként próbál felnőni a literatúra nagyjaihoz.
Nem sokáig reménykedhettünk ebben. Csakhamar kiderült, hogy Wass Albert kiállítást tervez a PIM-ben. Indoklása szerint „Wass Alberttel kapcsolatban érdemes kor- és irodalomtörténeti vizsgálódás tárgyává tenni, hogy miért is van neki Magyarországon mintegy kétszáz szobra. Ez érdekes felvetés lehet azoknak is, akik nem szeretik, s azoknak is, akik szobrot állítanak neki.”
Az valóban érdekes felvetés lehetne, hogy miként történhetett meg, hogy egy jobbára középszerű, totális Erdély-giccsben utazó, életrajzát tekintve sok ponton kínos írónak ilyen átpolitizált kultusza lett Magyarországon. Hogyan vált politikai és nem irodalmi ikonná, érinthetetlen szentté? Miféle félreolvasások, frusztrációk gomolyognak ennek holtterében? Hol vannak az életmű még vállalható pontjai? Kiket sodort partvonalra az egyre terebélyesedő nimbusza? (Például a sokáig kedvelt Tamásit, Kóst vagy Bánffyt, akik nem tudtak lépést tartani a nemzeti giccs versenyében).
Csakhogy ne tévedjünk: az eddigi kultúrpolitika már bebizonyította, hogy nem kérdéseket kíván feltenni, hanem előregyártott, ideológiailag simára csiszolt válaszokat előállítani. Vagyis Prőhle tárlata minden bizonnyal nem rákérdez majd Wassra, hanem rácsodálkozó és álszent arccal ünnepli majd, kitakarva a vállalhatatlan részeket. Ezt vetíti előre a másik két név, Kassák és Arany János tárlata, hiszen ők sem a rákérdezés következetes programjaként kerülhettek előtérbe.
Vagyis volt eddig egy eleven és korszerű hely, ahol az irodalom jól érezhette magát, most meg lesz egy kézzel vezérelt MMA light, ahol modernkedve nyirőznek és cecilkednek majd Arany és Kassák mögött, hogy ne tűnjön fel az eredeti szándék. És ezzel nem is az a baj, hogy buta, hanem hogy akarnok és rövidlátó. Nem kíváncsivá tesz, hanem kiszolgál. Vagyis megszünteti mindazt, amit eddig a PIM oly következetesen felépített.
Papp Sándor Zsigmond
[Az erdélyi származású szerző több éve Budapesten él, több írása jelent meg az Élet és Irodalomban és a Népszabadságban]
maszol.ro

2016. szeptember 17.

Czernák Ferenc verset mond
„Kötelesség a kérdőjelekre válaszolni”
„Nem mindenki tud verset mondani úgy, ahogy verset kell mondani. A nagy versmondók fontosnak tartották, hogy a vers úgy hangozzék el, ahogy a költő megálmodta, mintha maga a költő jelenne meg a színpadon. Az is fontos, hogy meglegyen a bennsőséges hangulat, ami kialakul a vers és a hallgató között”, mondta a csütörtök délutáni, a Jelen Ház nagytermében tartott versest bevezetőjeként Böszörményi Zoltán, maga is költő, aki nagyon sokszor hallotta saját verseit is mások előadásában.
A lippai Czernák Ferenc, a helybeli irodalmi kör elnöke nem költő, de igen nagy szeretettel, átéléssel adja elő, jó másfél évtizede, a magyar verseket. Sokszor hallhattuk már Aradi rendezvényeken, de más városokban, sőt magyarországi, „szépkorúaknak” rendezett versenyeken is fellépett, s nem egyszer díjjal tért haza. Lendületében fiatalos, bár ifjúnak már aligha nevezhető a 79 évével.
Tegnapelőtt délután így kezdte szereplését: „Úgy érzem, szemetekben apró kérdőjeleket látok, s kötelességem ezekre válaszolni”. A „ki vagyok én?” kérdésre mindjárt egy Arany János-verssel válaszolt. Aztán elmondta: a versmondással a mindenkit foglalkoztató kérdésekre kívánja ráirányítani a figyelmet. Ezek között szerepel a szülőföld (Petőfi, Tóth Árpád, Böszörményi Zoltán, Radnóti Miklós versei hangzottak el), a haza, a hon vagy hontalanság (Wass Albert, Radnóti), a történelmi múlt (ezúttal 1956, az idén kerek évforduló lévén, elszavalta aZsámbék népe c. költeményt), de a jó órás műsorban egyéb témák is felvetődtek – kiselőadás hangzott el, például a zászlókról, amit versillusztráció követett), elhangzott egy (szabadon előadott!) részlet Petőfi A hóhér kötele c. regényéből, sőt egy saját, Álarcok c. elbeszélés, amelynek tanulsága: sokan álarcot viselünk, s az első benyomás valakiről téves lehet.
A több más, fentebb nem említett darabot (például Anavi Ádám- és Heltai-verset) is tartalmazó, a szavaló sokrétű, sokirányú érdeklődését is bizonyító előadóest egy Sajó Sándor-verssel zárult, amelynek slusszpoénja: „Csendes ember lesz belőlem / de csak kint, a temetőben”. Addig azonban még egészen biztosan sokszor látjuk, halljuk Czernák Ferencet, az egykori magas rangú, nyugalmazott katonatisztet versekkel fellépni.
Különben megkérdeztem tőle: tulajdonképpen mióta szaval? Kiderült: 1999-ben, felesége halála után kezdett a költészettel foglalkozni, az első megtanult vers Vörösmarty A vén cigánya volt. Versmondói kibontakozásában nagy segítségére volt Maresch Béla színművész és Brauch Magda tanárnő, kedvenc költői Arany, Petőfi, Ady, Vörösmarty, József Attila, de a modern költőket is szereti, „persze megrostálva”.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

2016. szeptember 19.

Díjazták Kisgyörgy Zoltánt
Nívódíjjal jutalmazta Kisgyörgy Zoltánt, a Háromszék főmunkatársát a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE). A díjazást Nagykárolyban a Károlyi-kastélyban tartották szombat este a szervezet tisztújító közgyűléssel egybekötött szakmai táborának záróakkordjaként.
A MÚRE újraválasztotta az elnöki tisztségbe Rácz Évát, a Kolozsvári Rádió munkatársát. Sajtóért felelős alelnökké Szűcs Lászlót, az Erdélyi Riport főszerkesztőjét, audiovizuális médiáért felelő alelnökké Gáspár Sándort, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársát választották. A Székelyföldi területi megbízott Szucher Ervin, a Krónika munkatársa, partiumi megbízott Sarány Orsolya, az Erdélyi Riport munkatársa, a szórványért felelő igazgatótanácsi tag Forró László, a Bukaresti Rádió szerkesztője. A Becsületbíróság elnöke Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője, alelnöke Szekeres Attila, a Háromszék szerkesztője. A sajtónívódíjat Kisgyörgy Zoltán, lapunk főmunkatársa kapta. Őt Ambrus Attila laudálta. Kollégánk személyes okokból nem vehetett részt az ünnepi eseményen. Az elektronikus média nívódíjat megosztva a Marosvásárhelyi Rádió két munkatársa kapta: Szép Zoltán, aki az olimpiáról közvetített, és Kádár Zoltán, aki a paralimpiát közvetíti. A román–magyar kapcsolatok ápolásáért járó Pro Amicitia díjat idén Demény Péter kapta. A MÚRE által meghirdetett Brassaï 2015 sajtófotó-pályázatra beérkezett több mint ezer munka közül többet díjaztak. Sánta István Csaba Sepsiszentgyörgyi szabadúszó fotóriport kategóriában második díjat kapott, Szathmári Pap Károly-emlékpakettet kapott Szekeres Attila, dicséretben részesült Albert Levente, a Háromszék fotósa. A közösen megírt médiamúlt című pályázatra beküldött munkák közül Ferencz Zsolt, a Szabadság napilap munkatársa, audiovizuális média kategóriában Pataky Lehel Zsolt, a Temesvári Rádió munkatársa kapott díjat.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy

2016. szeptember 19.

Vádak és ellenérvek
Dr. Calin Craciun, a Marosvásárhelyi Szász Adalbert Sportlíceum román szakos tanára nyílt levelet intézett Mircea Dumitru tanügyminiszterhez és a megyei tanfelügyelőséghez, amelyben azt állítja, hogy az intézményben, ahol tanít, súlyosan megsértik az iskolai rendszabályzatot. A nyílt levél mellett szeptember 9-én bűnügyi feljelentést tett az ügyészségen Csiki Zsolt iskolaigazgató ellen.
Diplomagyár?
Bár szerettem volna személyesen is elbeszélgetni a nyílt levelet megfogalmazó tanárral, a napokban tartandó sajtótájékoztatójára hivatkozva visszautasította a kérést. MArad tehát a szerkesztőségünknek eljuttatott nyílt levél a nyolc pontban felsorolt kifogásokkal, amelyek a feljelentés alapját is képezik.
Az első pontban azt állítja, hogy a szeptember 5-i második pótvizsgán csalással engedték át a középiskolai tanulók egy részét, akiket korábban munkatársával ő is levizsgáztatott. A csalás gyanúját arra alapozza, hogy jól ismeri a szóban forgó tanulók teljesítményét, írásbeli dolgozataik azt igazolják, hogy tisztességes úton nem érhetik el az átmenő jegyet, ha nem vettek részt speciális felkészítőn. Igazának bizonyítására mellékel egy írásbeli dolgozatot is, amely a román nyelv tanításának teljes csődjét igazolja.
A második vádpont szerint augusztusban tartották a 12. osztályt végzettek pótvizsgáját, amelyen az előírások értelmében két román szakos tanár kellett volna részt vegyen. Bár kérte, hogy tartsák be a törvényt, a vizsga megszervezésével foglalkozó személy egy sporttanárt hívott be felügyelni a szóbelire. Állítása szerint a szabályok áthágásával az igazgató is egyetértett, és azt mondta, hogy a kinevezett romántanár utólag fogja aláírni a dokumentumokat. Hiánya miatt lehetséges, hogy a végeredmény érvénytelen.
Általánossá vált a lógás?
A 3. pontban azt teszi szóvá, hogy az igazgató már kinevezésétől kezdve nyomást gyakorolt rá azért, hogy egyes tanulóknak adja meg az átmenő jegyet. Mivel azokat a diákokat, "akik semmit sem tudtak", nem engedte át, "az igazgató törvényesen és nem törvényesen is újravizsgáztató bizottságokat hozott létre", holott véleménye szerint ez csak abban az esetben történhetett volna meg, ha összeférhetetlenség állt volna fenn a vizsgáztató tanár és a diák között. Az ilyen pótvizsgák lehetővé tették, hogy sok diák törvénytelenül jusson diplomához. Ez a jelenség olyan méreteket öltött, hogy a panasztevő szerint valóságos diplomagyárrá vált a sportiskola. A levél szerzője kollégáit is megvádolja azzal, hogy áthágják a szabályokat, mivel az évharmad végi tanári üléseken nem távolítottak el vagy nem buktattak ismétlőre olyan diákokat, akiknek egy félév alatt több mint 80 igazolatlan hiányzása volt. A hiányzásoknak a naplóba való bejegyzésével kapcsolatosan a romántanár azzal vádolja az igazgatót, hogy csúszópénz elfogadása ellenében a különböző sportkluboktól származó igazolásokra és kérésekre ráírja, hogy a szóban forgó órákra nem kell hiányzónak beírni a diákokat, amit a panasztevő hivatali visszaélésnek tekint. Hozzáteszi, hogy a tanári üléseken az igazgató arra kéri a kollégákat, hogy az ilyen módon igazolt hiányzásokat ne írják be a naplóba, és ő, a romántanár az egyetlen, aki ezt nem tartja be. Vannak diákok, akik csak néhány tanórán vesznek részt, egyeseknek megengedik, hogy hónapokig hiányozzanak, és csak akkor jelenjenek meg az iskolában, amikor le kell zárni őket. Vannak köztük kiemelt sportolók, akik más városban edzenek, de olyanok is, akiknek a vezetőség egyetértésével a tanórák idején tartják az edzést. Emiatt nem lehet korrekt módon követni a tanulók részvételét az órákon, és a lógás általánossá vált. Csupán néhány diák jár felkészülten az órákra, általában a legjobb sportolók, a többség nem tisztességes úton szerez átmenő jegyet. Konkrét példaként a kiválósági futballcsapat számára létrehozott osztályt említi, amelynek tanulói az órák helyett állandó jelleggel edzőtáborban vannak, és ez idő alatt párhuzamosan fizetik az edzőket és a többi tanárt, akiknek nincsen lehetősége órát tartani.
Sikkasztanak a sportklub egyesületben?
A romántanár vádat emel az igazgató ellen a líceum nevét viselő sportklub egyesület (Asociatia Clubul Sportiv LPS Mures) kapcsán is. Az egyesület a szülőktől, szponzoroktól gyűjt pénzt, azzal áltatva őket, hogy adományaikkal az iskola tevékenységét támogatják, amit illegálisnak nevez, mivel a klub működési szabályzatában nem szerepel az iskola támogatása.
Az egyesület valójában egy magánsportklub, és nincs kizárva, hogy elsikkasztják a sportolók más klubokhoz való átigazolása nyomán szerzett összeget – állítja a romántanár. Véleménye szerint érdekellentét van az igazgató különböző tisztségei között is, aki az iskola vezetése mellett tagja a sportklubnak, edzi a líceum futballcsapatát és az ASA második vonalbeli utánpótlás csapatát. Véleménye szerint, amit egyes kollégái előtt is többször hangoztatott, az iskola fokozatos átalakítása folyik egy magánsportklubbá, ahol a tulajdonképpeni oktatás, az általános műveltségi órák szinte nem is léteznek, csak egyfajta álarcot jelentenek, hogy mögötte a védett sportolók csalárd módon diplomához jussanak.
Egyetlen megoldásnak az iskola elméleti líceummá való törvényes átalakítását látja, ahol az elméleti oktatás elválik a sporttevékenységtől, amit a sportkluboknak adnának át, pontosan megszabva a sportolók iskoláztatásának a feltételeit.
A nyílt levél utolsó pontjában a romántanár visszatér ahhoz a vádhoz, hogy az iskolaigazgató többször és többféle módon próbált nyomást gyakorolni rá. Kéréssel, zsarolással (egyes tanulók, tanfelügyelők, sportszövetségi vezetők bosszút állhatnak rajta vagy az iskolán), nyílt vagy burkolt megrovással, olyan megjegyzésekkel, hogy vannak tanárok, akik azért harcolnak, hogy lejárassák az igazgató erőfeszítéseit, továbbá, hogy az egyetemen lenne a helye annak, aki túl jó az iskolába. "Ezzel arra célzott, hogy filológiai doktori címem van, a híres Vatra című lap szerkesztője vagyok és kritikákat írok..." – olvasható a nyílt levél végén.
Csorbítja az iskola hírnevét
Szabálysértés, csalás, csúszópénz elfogadása, összeférhetetlenség, sikkasztás – kemény vádak az október kezdetére tervezett igazgatói versenyvizsga előtt. Hogyan vélekedik minderről Csiki Zsolt, a sportlíceum igazgatója, aki 2011 márciusától vezeti az iskolát, amelyet sportberkekben egyre jobban elismernek. Csiki Zsolt a városi tanács RMDSZ-frakciójának a vezetője is.
Ítélkezés helyett segítőkészség
– A sportlíceumnak 34 osztálya van (0-tól 12-ig), 101 alkalmazottat, ebből 75 pedagógust foglalkoztat. Craciun tanár úr évek óta az iskola ellen dolgozik. Nem vádolni szeretném, de soha nem kapcsolódott be igazán az iskola életébe, pl. olyan tevékenységekbe (kirán-dulásszervezés, vetélkedő, iskolaújság szerkesztése, amire személyesen kértem fel), amelyekkel ösztönözhetjük, segíthetjük a diákokat, hogy a tanórán is szívesebben végezzék feladataikat. Az is beszédes tény, hogy 60 diákot hagyott pótvizsgára. Ez azonban nem lenne baj, ha nem ítélkezve, hanem segítőkészen viszonyulna a diákokhoz, az iskolához. Szeretem és támogatom a szigorúságot. A színvonal emelésére törekedtem mindig. . Belső rendszabály szerint a sportlíceumban nem folytathatják tanulmányaikat.
Az elméleti oktatás terén szervezett versenyeket, tevékenységeket, konferenciákat is támogattuk.
Miután Craciun tanár úr a vádoló sorokat nyilvánosságra hozta, szeptember 9-én sürgősségi tanári gyűlést tartottunk, hogy megbeszéljük, feldolgozzuk ezt a problémát. Tanárkollégáimat is nagyon felbosszantotta, és választ kértek arra, hogy mit tett azért, hogy a 60 gyermek ne bukjon meg, tartott-e megsegítő órákat és hány diákja vett részt pl. a tantárgyversenyen, amire nem tudott kielégítő választ adni. Sportelméletből ugyanis volt résztvevőnk az olimpián, de román nyelvből egy sem – veszi sorba a vádpontokat Csiki Zsolt.
A tantestület nyilatkozatban fejezte ki felháborodását
– A szóban forgó ülésen szavazásra bocsátottam: akarják-e, hogy a jelenlegi vezetőség folytassa a munkát. Az 55 jelen levő pedagógusból 52- en szavaztak arra, hogy az eddig alkalmazott feltételek között a vezetésünkkel szeretnék folytatni a munkát. Tanártársaim közleményt fogalmaztak meg, amit nyilvánosságra hoztak:
"A Szász Adalbert Sportlíceum tanári kara nem ért egyet azzal a nézőponttal, amit kollégánk, dr. Craciun Calin a tanügymi-nisztériumhoz és a Maros megyei Tanfelügyelőséghez címzett nyílt levelében kifejtett. Úgy ítéljük meg, hogy az általa megfogalmazott nyílt levél egyetlen nézőpontot tár fel, árt a tanári kar és a tanulók megítélésének, és csorbítja az iskola hírnevének növeléséért tett erőfeszítéseinket. A levélben megjelent állítások mély felháborodást keltettek bennünk" – olvasható a líceum tanári kara által megfogalmazott közleményben.
Azzal kapcsolatosan, hogy Craciun tanárra nyomást gyakoroltam vagy megfenyítettem volna, azt szeretném elmondani, hogy valóban többször elbeszélgettem vele arról, hogy én minden gyermekért felelek, érdekel a sorsuk, és a szülőkkel is tartom a kapcsolatot. Ezért kell időnként megkérdeznem, hogy miért áll annyi gyermek bukásra románból, és azt a diákot például, akit a szülők kénytelenek voltak egész nyáron magánórára járatni, miért nem engedte át.
Az első pótvizsgán 23 diákot vágott el. Mivel 24 órán belül lehet kérni az újravizsgáztatást, és a kérvényt beadták, új bizottságot hívtam össze, amelyik a 23-ból nyolc tanulónak adott átmenő jegyet, 15-en évet kell ismételjenek más iskolában.
Az igazolatlan hiányzásokért nyolcasig az osztályfőnök vonhatja le a magaviseleti jegyet, a nyolcasnál kisebb jegyről a tanári kar szavaz. Minden esetről jegyzőkönyv készült, anélkül, hogy az igazgatónak köze lett volna hozzá. Volt olyan diák is, akit eltanácsoltunk az iskolából, mert a tanárok megszavazták.
A különböző klubok, egyesületek által adott igazolásokat átnézem és jóváhagyom, mert ismerem a klubok működését, és meg tudom ítélni, hogy az igazolásnak van-e fedezete. Volt olyan igazolás is, amit nem fogadtam el. Az, hogy lenne olyan tanuló, aki egy tanórán sem vett részt, nem felel meg a valóságnak. Az viszont előfordult, hogy a sportolót elvitték valamelyik kiválósági központba, ahol tanult és edzésre járt. Az iskolában tartjuk a helyét, a jegyeit átküldik, s a hivatalos okiratokat iskolánk adja ki.
A kiválósági futballcsapat tagjai a sportlíceum egyik legjobb osztályát alkotják. Szívesen mennek be a tanárok, a diákok fegyelmezettek, öröm velük dolgozni. Ahhoz, hogy élsportoló legyen valaki, esze is kell legyen, tanulnia is kell, és logikusan gondolkodnia, ezt segíti az elméleti oktatás – mondja Csiki Zsolt.
– Vannak olyan diákjaink, akik szerepelnek a román ifjúsági válogatottban, amire nagyon büszkék vagyunk, és nem tehetjük meg, hogy nem engedjük el őket.
Például néhány eredmény: iskolánk kosárlabdacsapata 2012–2013-ban országos aranyérmet nyert, diákjaink atlétikából egyéni érmeket szereztek, ritmikus tornából országos helyezéseket érnek el, futballból az erdélyi régióban második helyen végeztek, kézilabdacsapatunk országos szinten a negyedik helyen áll.
Az egyesület az iskola tevékenységét támogatja
Csiki Zsolt igazgató elmondta, hogy manapság minden iskola mellett működik egy egyesület, amelynek a segítsége nélkül nehezen tudnának fennmAradni. Az egyesületen keresztül 4.000 lejes önrésszel szálltak be az iskola udvarának parkosításába, több tevékenységet (például gólyabált, versenyeket) szerveztek, sok kirándulást támogattak, hangosítást különböző ünnepélyes eseményekre, akárcsak a barátságos sportversenyeket, edzőtáborokat. A sporttermet szappannal, szalvétával, törülközővel az egyesület révén látják el. Az egyesület egyáltalán semmilyen transzfert (sem anyagiak, sem játékosok vonatkozásában) nem hajtott végre, mivel nincs kiváltva az ehhez szükséges CIS- (certificat de identitate sportiva) -igazolvány. (Az alapítványnál tagként szerepel az igazgató, és ez megjelenik a vagyonnyilatkozatában is.)
A beszélgetés során az elmondottakhoz hozzáfűzte: büszke arra, hogy az ASA utánpótlás csapatát is edzte, az UEFA által elismert A licences edzői könyvvel, hiszen ezzel a Marosvásárhelyi fiatal játékosok kineveléséhez járult hozzá. A IV. ligás csapattal sikerült a Románia-kupában Marosvásárhelyre hozni a Concordia Chiajna csapatát. Ebben nem lát összeférhetetlenséget.
Az iskola igazgatói irodájában a kupákkal teli szekrényekkel szemben látható a kiválósági oklevél, amit 2013-ban a Maros Megyei Tanfelügyelőség és a prefektúra adott az iskolának a megyei oktatásban elért eredményekért. Ez is azt a fejlődést igazolja, ami 2011 óta végbement – hangzott el a beszélgetés végén.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

2016. szeptember 21.

Az atyhai templom újraépítéséről egyeztettek
Az egyházi épület tíz évvel korábban is leégett, így 2007-ben kapta azt a formáját, ami még néhány nappal korábban látható volt.
Atyhára a leégett templom helyszínére látogatott Borboly Csaba, Hargita megye Tanácsának elnöke, Biró Barna Botond alelnök, valamint Kolumbán Dávid, Derzsi Zoltán, Berde László megyei tanácsos, Katona Mihály, Korond polgármestere, Mátyás Károly főesperes, hogy megbeszéljék Albert Márton tervezővel és a helyiekkel, hogyan tudnának segíteni a templom újraépítésében.
– Ez a templom, ami néhány nappal korábban még ragyogott, most romokban áll, de az élet nem áll meg Atyhán, a közösség számíthat a megyei tanács segítségére, kötelességünk melléjük állni. Adományokat fognak gyűjteni, pénzügyi forrásainkat újra csoportosítjuk, hogy részben támogatni tudjuk az újjáépítés folyamatát a lehetőségeink függvényében. Az esetről Kelemen Hunor szövetségi elnököt is értesítettük, aki felajánlotta segítségét, hogy minél hamarabb újraépülhessen a templom. Ez egy hosszabb folyamat, de a megyei tanács segít a lépésekben – fogalmazott a megyeelnök.
A helyszínen elhangzott, hogy az egyházi épület tíz évvel korábban is leégett, így 2007-ben kapta azt a formáját, ami még néhány nappal korábban látható volt. A tervező elmondta a legelső lépés, amit meg kell tegyenek, hogy felmérjék a megmAradt épületrészek állapotát, lehetséges, hogy lesz olyan rész is, amit le kell bontsanak. Szükség lesz fára, betonra, vasra és cserépre, szakemberekre és önkéntesekre, akik kalákában segítenek majd.
Csíkszereda, 2016. szeptember 20.
erdon.ro

2016. szeptember 21.

Összefogással újjáépítik a leégett atyhai templomot
A szakemberekkel és a helyiekkel karöltve a helyszínen mérte fel a Hargita megyei és a helyi önkormányzat, hogyan tudna segíteni a leégett atyhai templom újjáépítésében – számolt be szerdán Hargita Megye Tanácsának sajtóirodája.
Az önkormányzatok képviselői, Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke, Biró Barna Botond alelnök, valamint Kolumbán Dávid, Derzsi Zoltán, Berde László megyei tanácsos, Katona Mihály, Korond polgármestere, Mátyás Károly főesperes a helyszínen egyeztetett Albert Márton tervezővel és a helyiekkel.
„Ez a templom, amely néhány nappal korábban még ragyogott, most romokban áll, de az élet nem áll meg Atyhán, a közösség számíthat a megyei tanács segítségére, kötelességünk melléjük állni. Adományokat fognak gyűjteni, pénzügyi forrásainkat újracsoportosítjuk, hogy részben támogatni tudjuk az újjáépítés folyamatát a lehetőségeink függvényében. Az esetről Kelemen Hunor szövetségi elnököt is értesítettük, aki felajánlotta segítségét, hogy minél hamarabb újraépülhessen a templom” – fogalmazott a megyeelnök.
A helyszínen elhangzott, hogy az egyházi épület tíz évvel korábban is leégett, így 2007-ben kapta azt a formáját, amely még néhány nappal korábban látható volt. A tervező elmondta: a legelső lépésként fel kell mérni a megmAradt épületrészek állapotát, lehetséges, hogy lesz olyan rész is, amelyet le kell bontani. Szükség lesz fára, betonra, vasra és cserépre, szakemberekre és önkéntesekre, akik kalákában segítenek majd - hangzott el.
Mint arról már korábban beszámoltunk, vasárnap este villámcsapás érte és leégett az atyhai templom.
A tűzesetről hétfőn hajnalban számolt be az Élő Székelyföld munkacsoport. Tájékoztatásuk szerint a Korondhoz tartozó falu néhány évvel ezelőtt teljesen felújított temploma rendelkezett ugyan villámhárítóval, de olyan rendkívüli erősségű volt a légköri elektromos kisülés, hogy a szentély fölött a tetőszerkezet azonnal lángra kapott. A plébános és a harangozó, akik a helyszínen tartózkodtak ezekben a pillanatokban, hiszen szokás szerint harangoztak az égiháború ellen, az értékeket - a szentségtartó és néhány miseruha kivételével - már nem tudták kimenteni.
A helyi és a szomszédos településeken működő önkéntes tűzoltóegyesületek igyekeztek megfékezni a lángokat. Végül a tűzoltóknak hétfő hajnalban sikerült megfékezniük a lángokat.
Alina Ciobotariu hadnagy, a katasztrófavédelem Hargita megyei egységének szóvivője elmondta, a tetőszerkezet és a mennyezet égő gerendái beestek a templomtérbe, és a tűz átterjedt az oltárra, a bútorzatra és az orgonára is. A tűzoltóknak csupán a torony egy részét sikerült megmenteniük. Első becslése szerint a tűzvész 380 ezer lejes kárt okozott.
maszol.ro

2016. szeptember 21.

Mágnás Miska, Otello, Carmen az operában
Eseményekben gazdag évad előtt áll a Kolozsvári Magyar Opera, az első bemutatót október 13-án tartják: Szirmai Albert Mágnás Miska című nagysikerű operettjét Béres László viszi színre. Október 6-a és november 3-a között öt különböző eseménnyel köszöntik a 700 éves Kolozsvárt, majd novemberben a Don Giovanni premierje következik Selmeczi György rendezésében. Ezzel indul az a sorozat, amelyben mostantól minden évben műsorra tűznek egy kamaratermi előadást Wolfgang Amadeus Mozart műveiből.
A részletekről Kosztin Áron aligazgató számolt be a sajtónak tegnap délután az intézmény emeleti előcsarnokában; örömmel nyugtázta, hogy a Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar rendkívüli hangversenyével indulhatott a 2016/2017-es évad, ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy a Kolozsvári Operabarátok Köre továbbra is megtéríti az útiköltséget azon nézők számára, akik Kolozs megyeből szervezett csoportban érkeznek az opera előadásaira.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

2016. szeptember 23.

Egy honvéd szomorú története
„Csak az hal meg, akit elfelejtenek”
A Történelmi Vitézi Rend bardoc-miklósvárszéki állománya kopjafát állíttatott Bálint László olaszteleki honvédtizedes emlékére, aki 1944-ben az Úz völgyében esett el, és akinek hamvai különös módon kerültek haza 1945-ben Olasztelekre. Az egykori honvéd sírján található kopjafát vasárnap leplezték le az olaszteleki temetőben, megható megemlékező ünnepség keretében.
Az ünnepség az országzászló felvonásával kezdődött, majd a megemlékezésre érkezetteket v. Bartha Imre bardoc-miklósvárszéki székkapitány köszöntötte, külön üdvözölve a Történelmi Vitézi Rend helyettes főkapitányát, v. Lázár Elemért, annak székely törzskapitányát, v. Máthé Lóránt Pált, Albert Andor olaszteleki veterán katonát, továbbá Galyai Máriát és testvérét, Sándort, Bálint László rokonait.
Először Máthé Lóránt Pál szólt a jelenlevőkhöz, felelevenítve 1940 szeptemberének örömteli, majd 1944 szeptemberének tragikus emlékezetét.
– Olyan honvédnek állítottunk emléket, akit ez utóbbi, démoni szeptember ragadott el. Bálint László földi mAradványait hazahozta és eltemette a családja, de sok honvéd nem kaphatta meg ezt a végtisztességet. Legyen a mai alkalom mementó értük is – fogalmazott.
V. Keserű Sándor történelemtanár 1944 augusztusának és szeptemberének eseményeire tekintett vissza, elmondva, hogy a becslések szerint 1944. augusztus 26. és 1944. szeptember 11. között az Úz-völgyi harcokban több mint hétezer magyar honvéd esett el. Egyikük az olaszteleki Bálint László volt, akinek történetét a megemlékezésen Bartha Imre ismertette.
A történet nagyon megható. Bálint László 1921-ben született Olaszteleken, volt egy testvére is, Klárika, aki 1920-ban született. A család boldogan élt az 1940-es évekig, kálváriájuk ekkor kezdődött. Klárika 1942-ben tüdőgyulladásban meghalt, Lacit 1944 nyarán az Úz völgyébe vezényelték, mint a 34-es határvadász zászlóalj katonáját. Az augusztus 26-ai ütközetet túlélte, de augusztus 30-án, éjjeli járőrözés közben halálos lövést kapott. Reggelig szenvedett, bajtársai karjaiban érte a vég. Családja csak későre tudta meg, mi történt vele, mégpedig egy felsőHáromszéki honvédtől, aki azt is elmondta, hogy körülbelül hol van eltemetve, és hogy a lábán az a zokni van, melybe az édesanyja belevarrta a B. L. kezdőbetűket.
Hét és fél hónappal később, 1945 áprilisában édesapja másodmagával elindult, hogy megkeresse fia holttestét. Kiérve az Úz-völgyi csatatérre, rettenetes látvány fogadta őket. Az eső, a hólé és a szél elvitte a holttestekről a földet, azok szanaszét hevertek, az oszlásnak indult arcokat már nem lehetett felismerni, így csak a zokni volt az irányadó.
Szerencséjük volt, már a harmadik sírban megtalálták Lászlót testét, azonosítva azt a zokni alapján. Óvatosan egy pokróccal kiemelték a földből, feltették a szekérre, és hazavitték Olasztelekre, ahol másnap tisztességesen eltemették. Szülei a következőt íratták sírkövére: „Az Úr adta, az Úr vette el, Legyen áldott az Úrnak neve”.
– A mi dolgunk, hogy emlékezzünk, mert csak az hal meg igazán, akit elfelejtenek. E kopjafa legyen emlék, mert Bálint László emléke addig él, míg e kopjafa állni fog – mondta végül Bartha Imre.
A bibarcfalvi v. Szabó Pál által faragott kopjafát a Történelmi Vitézi Rend tagjai leplezték le, áldást mondott Tüzes Bölöni Ferenc lelkipásztor. A megemlékezésen közreműködött az olaszteleki Bene János és a helyi református egyház Harmónia kórusa, régi katonadalokkal, énekekkel téve meghitté az emlékezést. Végül v. Galyai Sándor, Bálint László unokatestvére néhány szóban a Bálint család történetét osztotta meg a jelenlevőkkel.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2016. szeptember 23.

Egészségturizmus: ezért megy Magyarországra a romániai beteg
Hiába a beruházások a romániai egészségügyi intézményekbe, a rendszer megbízhatatlansága, a szolgáltatások gyenge minősége vagy a szakértelem hiánya miatt még mindig sokan – sőt egyre többen – a magyarországi kórházakhoz fordulnak a magyar–román határ mentén élő romániaiak közül. Nem utolsó szempont, hogy a páciensek visszaigényelhetik a kórházi kezelés költségeit. Utánajártunk a jelenségnek.
A diagnózis felállítása, műtét vagy terápia céljából a határ túloldalára utazók azt állítják: a jobb körülmények, a bánásmód, a szakértelem, következésképp a gyógyulás jobb esélyei miatt választják a magyarországi egészségügyi intézményeket.
Temesváron műtötték, még betegebb lett
A Temesvári Albert László tavaly februárban egy focimeccsen szenvedett Achilles-ínszakadást. „Az első Temesvári műtét után szerintem gipszbe kellett volna tenni a lábamat, vagy figyelmeztetniük kellett volna, hogy mire vigyázzak. Lehet, hogy én sem vettem komolyan a dolgot, mert egyszer óvatlanul ráálltam a lábamra, s akkor még egyszer elszakadt – mesélte a Maszolnak. – A második operáció után két héttel kinyílt a műtéti heg, egy féltenyérnyi nyílás látszott. Kétnaponta jártam a sebészhez, aki mindig azzal nyugtatott, hogy jó úton haladunk. Végül a kétségbeesés vitt rá, hogy Szegedre menjek”.
A Temesvári férfit Szegeden a traumatológiai klinika vezetője, dr. Varga Endre műtött meg. Előzőleg felvilágosította a beteget, hogy jó esetben egy, rossz esetben három hetet vesz igénybe a felépülés. Albert László azóta három operáción esett át a magyarországi klinikán, már túl van a fizikoterápián is, vagyis teljesen „talpra állították” – ahogy fogalmazott. „Járok pingpongozni is, focizhatnék is, de nem merek” – jegyezte meg, elismerve, hogy főleg lelkileg viselte meg a hónapokig elhúzódó kezelés. Ráadásul a kálváriának még nincs vége: amikor beszéltünk, már készen állt a csomagja, hogy elutazzon ismét „kés alá feküdni” Szegedre.
„Akkor bőrátültetésre is szükség volt, a combomból távolítottak el egy körülbelül négy bélyeg nagyságnyi darabot, amit beültettek a sarkamhoz – mesélte Albert László. – Idén februárban a plasztikázott rész szélén megjelent egy apró tályog, amiből váladék folyik ki. A szegedi orvos azt mondta, hogy valószínűleg a Temesvári műtétkor kerülhetett be valamilyen baktérium, ami mostanra szaporodott el annyira, hogy kész kivetni a szervezetem. Ezt kell most eltávolítani.”
A férfinek nem kellett fizetnie a magyarországi beavatkozásokért: a költségeket teljes egészében a romániai Országos Egészségbiztosító Pénztár állja, Szegeden ugyanis elfogadták az ún. S2-es nyomtatványt (lásd keretes írásunkat).
Hírhedt az Aradi egészségügyi ellátás színvonala
Az Arad megyei Tanács a megyei kórház fenntartójaként az utóbbi négy-öt évben közel hétmillió eurót költött az egészségügyi intézményrendszer fejlesztésére. A külszínen – az épületek állagán, a felszerelésen, berendezésen – látszik a ráfordított összeg, de a belbecsre nem adtak, még mindig sokan panaszkodnak az Aradi egészségügyi ellátás hírhedten alacsony színvonalára.
Az Aradi P. B. édesanyját tragikus hirtelenséggel ragadta el tavaly a gyógyíthatatlan kór, de állítja, ha körültekintőbben járnak el az Aradi orvosok, meghosszabbíthatták volna az életét, vagy legalábbis megkímélhették volna a sok szenvedéstől.
„Elviselhetetlen epefájdalmai miatt fordultunk orvoshoz, és bár a belgyógyász az ultrahangos vizsgálaton felhívta a figyelmet, hogy foltokat lát a máján, a sebész ezt nem vette figyelembe, és megműtötte epekővel. Néhány nap múlva magas lázzal engedték haza, a zárójelentésbe ezt nem írták be, az ultrahangos vizsgálat eredményét sem adták vissza. Utóbb a gasztroenteorológián derült ki, hogy negyedik stádiumú vastagbéldaganata volt, és a máján látott foltok az áttétek voltak. Szegedi és Kolozsvári orvosok véleményét is kikértük, de sajnos már késő volt, annyira előrehaladott a betegsége. A szegedi professzor azt mondta, lett volna egy-két szakmai kérdése az Aradi kollégához, aki megoperálta…” – idézte fel a szomorú eseményeket.
Szülés Szegeden
Pálfi Kinga Aradi újságíró júniusban a gyermekét hozta világra Szegeden. Kategorikusan kijelentette, hogy a szakértelem volt a döntő szempont, miután a hazai orvosok kétségek közt hagyták vergődni a várandóság idején.
„A trombofíliás teszt azt mutatta ki, hogy elég sűrű a vérem, ami a nőgyógyászom szerint a csecsemő halálát is okozhatta volna, ezért szerinte vérhígító injekciót kellett volna kapnom kilenc hónapon át a hasamba – kezdte történetét. – Ezt nem vállaltam, ezért megkérdeztem két hematológust is, akik azt mondták, a végső döntés az enyém. Egy másik nőgyógyász nem ajánlotta, ezért döntöttem úgy, hogy kikérem egy harmadik orvos véleményét is. Ő volt a szegedi, aki nemcsak mindent részletesen elmagyarázott, hanem szimpatikus is volt, ezért döntöttem úgy, hogy ott szülöm meg a kislányomat”.
Az Aradi nő szerint nem lehet összehasonlítani az Aradi és a szegedi kórházakat. „Nem tudom, mi az oka, lehet, hogy nálunk nagy az ápolóhiány, míg odaát talán kevesebb beteg jut egy nővérre, és több türelmük van, de velünk roppant kedvesek és aranyosak voltak” – magyarázta.
Más szempontból is „megérte” a szegedi szülés, ugyanis Kingáéknak nem kellett fizetni ezért: az Aradon kiváltott európai egészségi kártya alapján a költségeket a romániai egészségbiztosítótól hajtotta be a szegedi kórház, a kismamának csak 20 ezer forintot kellett fizetni két éjszakára a külön szobáért, amit pluszba igényeltek.
Havi 60-80 külföldi páciens Makón
Szegeden kívül a makói és gyulai kórházakat is gyakran keresik fel a romániai betegek. Dr. Kallai Árpád, a Csongrád Megyei Egészségügyi Ellátó Központ Hódmezővásárhely-Makó telephelyének főigazgatója írásban válaszolt az erre vonatkozó kérdéseinkre. E szerint havonta 60-80 külföldi beteget látnak el. Arad és Temes megyeből érkeznek a legtöbben, de volt már Kolozsvári és Bukaresti páciensük is.
„Kivizsgálás (labor, rtg, CT) sérvműtét, visszér, szürke hályog, nőgyógyászati műtét, epeműtét, vastagbélműtét” – sorolta a főigazgató, hogy mivel fordulnak hozzájuk a leggyakrabban. A páciensek tapasztalatiról azt írta: „Nagyon meg vannak elégedve az ellátással, a tisztasággal, a személyzettel, szervezéssel. Ezeknek a betegeknek otthon sincs biztosításuk, így fizetni kell ott is, így aztán inkább a mi kórházunknak fizetnek. Háziorvosokkal tartjuk a kapcsolatot, és az ő ajánlásukkal kerülnek hozzánk ezek a betegek.”
Aradon sok a daganatos beteg
A sajtóban Arad megyét gyakran olyan régióként emlegetik, amelyikben országos szinten a legmagasabb a rákos megbetegedések száma. „Ez nem helytálló megállapítás, még ha valószínűleg benne is vagyunk az első ötben – magyarázta dr. Székely Csaba, az Arad Megyei Kórház onkológiai osztályának vezetője. – Nálunk szinte naprakész a daganatos betegek nyilvántartása, míg más megyékben nem működik olyan jól ez, tehát evidens, hogy nálunk többről tudunk”.
A szakember szerint Románia nyugati részén valóban az országos átlagnál több a daganatos beteg, miként Magyarország nyugati felében is. Európa középső régiója felé haladva egye nő ez a szám, Csehország és Szlovákia világviszonylatban is elsők e negatív rangsorban. „Ez főleg az étrenddel van összefüggésben – a hagyományostól eltérő ételeket fogyasztunk, gyakran mértéktelenül, és »modern« lett az étkezési szokásunk” – magyarázta az onkológus.
Portálunk csak az utóbbi egy évben négy daganatos betegről tud, aki az Aradi intézmény helyett a szegedi onkoterápiás klinikát kereste fel. Akadt, akinél még idejében felfedezték a bajt, és a műtétet követően tünetmentesen él. De olyan is volt, hogy az Aradon tévesen felállított diagnózist helyesbítették, úgyhogy a „beteg” fellélegezhetett.
Ennek ellenére Székely doktor állítja: az ő betegei közül kevesen választják Magyarországot. „Ma már szabad a mozgás, mindenki eldöntheti, hová megy, és nem kell beszámolnia róla. De az Aradiak, akiket rákkal diagnosztizálnak, főleg a Temesvári és a Kolozsvári onkológiát választják, vagy egyenesen Bécsbe mennek” – mondta a szakember.
Így téríti meg a költségeket a hazai egészségbiztosító. A romániai biztosítottak több módon igényelhetnek orvosi ellátást külföldön. Erre való az európai egészségügyi kártya, az ún. S2-es vagy az E112-es nyomtatvány (utóbbi sürgősségi esetekben). Az is működik, ha a beteg egyszerűen lefordíttatja a külföldön kiállított számlát és kórházi zárójelentést, majd visszaigényli a pénzt a hazai egészségbiztosítótól. „Azonban nem minden esetben kapják meg a teljes összegeket. Attól függ, hogy milyen beavatkozásról van szó, itthon mennyibe került volna a kezelés, van-e arról szóló rendelkezés az adott állam egészségbiztosítójával kötött egyezményben. Ajánlatos minden esetben külön érdeklődni” – nyilatkozta a Maszolnak Bianca Găicean, az Arad Megyei Egészségbiztosító Pénztár szerződéskötésekkel megbízott vezetője. Tájékoztatása szerint 2015-ben 577 358,73 lejt fizettek ki Arad megyei személyek külföldi kezelésére, de ez az összeg a 2013–2015-ös időszakra vonatkozott (az első két évben jelentős tartozást halmozott fel a biztosító). Tavaly 116-an folyamodtak hozzájuk költségtérítésért, és 113 esetben magyarországi beavatkozás miatt (két ausztriai és egy németországi eset is volt). A járóbeteg-rendeléstől kezdve az idegsebészeti műtétig sok mindenre igényelték vissza a költségeket.
Pataky Lehel Zsolt
maszol.ro

2016. szeptember 27.

Iskolákban népszerűsítik a Székelyföldi értékeket
Iskolákban népszerűsíti a Székelyföld értékeit a Hargita és Kovászna megyei önkormányzat által létrehozott és működtetett Csomád-Bálványos Közösségi Fejlesztési Társulás.
A kezdeményezők a térség öt tanintézetében mutatják be a gyerekeknek a Szent Anna-tóhoz és térségéhez fűződő legendákat. Albert Zoltán projektmenedzser lapunknak elmondta: hétfőn a Tusnádfürdői iskolában jártak, a következő napokban pedig Tusnádfaluba, Csíkkozmásra, Torjára és Sepsibükszádra viszik el a papírszínházat és a hozzá kapcsolódó foglalkozásokat.
A papírszínház Benedek Elek nyomán a Szent Anna-kápolna elveszett harangjának legendáját dolgozza fel, a kisdiákok pedig a tó eredetéről szóló közismert legendához rajzolhatják meg saját papírteátrumukat. Az akció keretében a pedagógusoknak módszertani előadást tartanak arról, hogy a tanintézetnek ajándékozott papírszínházat miként tudják beépíteni a tananyagba A foglalkozásokat Demeter Éva múzeumpedagógus koordinálja.
Albert Zoltán hangsúlyozta: céljuk, hogy a helyi értékek a gyerekek életének részévé váljanak, kis idegenvezetők legyenek, a legfontosabb pedig, hogy megbecsüljék a közvetlen környezetükben található természeti és kulturális örökséget. A projektmenedzser szerint a munka tíz–húsz év múlva térül meg, és akár az idegenforgalomnak is hasznot hozhat. A fejlesztési társulás a Bethlen Gábor Alaphoz pályázott a projekt megvalósítására, a költségvetés 250 ezer forint.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

2016. szeptember 30.

Ötvenéves a Gyökerek
A Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanulói, véndiákjai mindig képesek voltak időtálló ötletekkel, meglepetésekkel szolgálni. Az iskola szelleme „behálózta” a nebulókat, hatni tudott a padokban ülő diákokra, akik így hozzájárultak, hozzájárulnak ma is iskolájuk, városuk hírnevének öregbítéséhez. Találkozóra készülődve, az ötvenedikre, mi, véndiákok egyre gyakrabban beszélünk egymással, idézzük fel emlékeinket.
A nyár végén magyartanárunk, Albert Ernő A Gyökerek iskolai folyóirat néprajzrovata címmel tanulmányt készített a Kriza János Néprajzi Társaság október 21-én tartandó, Tudománytörténeti hagyományok és örökség a Kolozsvári (romániai magyar) néprajzkutatásban tematikájú értekezletére. Megkeresett – egyik alapítója voltam a Gyökereknek –, így ugrott be, hát persze: 2016 októberében 50. születésnapját ünnepeli a Gyökerek, a Székely Mikó Kollégium iskolai folyóirata. Hogyan is indultunk?
Albert Ernő kéziratából idézek: „1966. október 1-jén az ifjúsági szervezetek országos konferenciát tartottak. Azon az összejövetelen hangzott el, hogy fel kellene eleveníteni a diákújságok hagyományát. Végre a sok unalmas gyűlés helyett olyan javaslat hangzott el, amely mozgósítani tudta a diákokat. Magam arra gondoltam, hogy elkészítem az első szám tervét, megbeszélem a tanulókkal, elindítjuk a folyóiratot. DIÁKOK lett volna a címe. Előzőleg azonban megkerestem a Brassóban működő nyomdánál dolgozó ismerősünket azért, hogy tájékozódjunk a nyomdai költségekről. Olyan összeget közölt, amelyet akkor nem tudtunk volna előteremteni. Arra gondoltunk, esetleg majd később a szülők segítségével összegyűjtjük a szükséges összeget… A diákok megelőztek – bátrabbak, határozottabbak voltak… Néhány hét elteltével, órám után Kerekes Mária és Szabó Éva XI. osztályos tanuló azzal kísért el, hogy diákfolyóiratot szeretnének megjelentetni – bizonyára a forrás közös volt. Elmondtam, hogy Brassóban költségeiről érdeklődtem, egyelőre el kell halasztanunk a folyóirat megjelentetését. Egy hét elteltével, most már óránk kezdésekor közölték tanulóim, hogy ha nem lehet nyomtatni, kézírással el is készítették a folyóirat első számát. Neve: Gyökerek. Látszott az egész osztály hangulatán, hogy megvalósítását magukénak érzik, ezért elő sem hozakodtam az általam kigondolt címmel. Az első szám megszületett, valamely érdekes és értékes folyamat elindult. Az első szám szerkesztői: Herbszt István, Kerekes Mária, Szabó Éva. A 34 oldalt olvasható betűkkel, egységesen Keresztes Irén írta. Mind a négyen a XI. A osztály tanulói voltak.” Az első – sajnos, az időközben elhunyt Keresztes Irénke gyöngybetűivel írt – számban a szerkesztők megfogalmazták akaratukat: „A folyóirat célja megszerettetni az irodalmat tanulótársainkkal, és eddigi irodalmi ismereteink minél jobb elmélyítése”. A szám tartalma tükrözi ezt a célt: a Janus Pannoniusról, Gaál Gáborról, Szilágyi Andrásról, Radnóti Miklósról írt tanulmányokat Bartalis János versei, világirodalmi szemle – külföldi írók, költők művei – egészítik ki, de nem hiányzik sem az anekdota, sem a sziporka belőle.
1967. január 21-én megjelent a második szám, a szerkesztésbe immár beszállt az igazgatóság is: géppel írott kiadvány; majd február 2-ától, a 3. szám megjelenésétől Bíró Iván Géza rajztanár által készített címlappal jelentünk meg, ez meghatározta a folyóirat arculatát, annak „kimúlásáig”. A tanulók által gyűjtött népköltészeti anyagok is megjelentek már.
A folyóirat tartalma is változott, vaskosabb, érettebb lett, a harmadik számtól Gyökerek/Rădăcini címmel, két nyelven jelenik meg. Az irodalmi kör munkássága, népköltészeti anyagok (Nika Tibor, Molnár Károly, Árvay Katalin, Bedő Ildikó és sok más diák gyűjtései) mellett pályázatot hirdetnek meg „eredeti irodalmi alkotások írására”. Új írások címszó alatt első szárnypróbálgatással jelentkeznek is „a költők”. Sokukból az is lett, Kapui Ágota (1970 és 1974 között szerkesztő), Veress Gerzson, Benedek Éva, Vrabie Florica, akik már az elemi iskola padjaiból kérezkedtek be a folyóiratba. De a szerkesztők figyelme kiterjedt a romániai magyar irodalomra is, jeles alakjaihoz fordulnak levélben: Szabó Gyulához, Faragó Józsefhez, Méliusz Józsefhez, Beke Györgyhöz, Horváth Istvánhoz. Nagy Istvánt Késmárki Erzsébet kereste meg. Fordítással is próbálkozik Ütő Judit, Mattis Waldemar, Persinariu Maria, Lepedus Csaba, Târlungeanu Lidia, Sipos Attila, Tóth Attila, Pászka Imre. Mitroi tanár (alias Miron Rusu Barian) a szárnypróbálgató költők írását fordítja magyar nyelvről románra. Elindul Szabó Éva szerkesztésében egy állandó rovat, a Színházi őrjárat. Frissen megjelent könyvek bemutatása, pályaválasztási tanácsadás, sőt, már érettségizett diákok, Ferenczi Imre, Sikes Márta, Bende József is visszatérnek a laphoz, segítenek a szerkesztésében. Közben a folyóirat hírneve eljut Kézdivásárhelyre, és még messzebb. A Kolozsvári Brassai Sámuel-iskolából Kardos Adrienn és Gyulai Gyöngyi keresi meg szerkesztőségünket. Életre szóló barátság kezdete ez, Kardos Adrienn és jómagam az egyetemen is egymás mellé kerültünk. Gazdagodik a folyóirat, visszatérnek a volt diákok: Bogdán László, Czegő Zoltán írásai mellett a véndiák képzőművészek alkotásairól készült fotók jelennek meg.
Tanáraink is beszállnak: Becsei Pál a 9. számban kitűnően dokumentált tanulmányában írja le a Székely Mikó Kollégium történetét, de a nebulók fejét tágítandó szót kér Sombori Sándor, dr. Székely Zoltán. Valami elindult a kollégiumban. Valami, ami megmozgatott mindenkit.
Az iskola 110 éves évfordulója alkalmával Albert Ernő ezeket mondta: „…jó földbe fogóztak a Gyökerek. Gondos kertészek ápolták… köszöntjük az 1967-ben végzett XI. A osztályos tanulókat is, akik lelkes munkával elindították folyóiratukat, amely azóta nem kevés dicsőséget szerzett iskolánknak”. A folyóirat mellett évkönyvet is kiadott az igazgatóság, de sajnos, az iskola 125 éves évfordulójára, 1984-ben elkészült évkönyv már nem került nyomdába, kéziratban várja feltámadását a Csikósné Péter Julika – aki napokig eltűrt maga mellett, aki elkészítette a folyóirat bibliográfiáját – által gondozott dokumentációs könyvtárban.
Valami elindult és valami elmúlt. De merem remélni, hogy azokban a tantermekben, amelyekben annak idején mi ültünk, izgultunk, nevettünk, alkottunk, most is vannak olyan tanulók, akik alkotni szeretnének, akik útra indítanának valami hasonlót, annak modernebb változatát, de örök életűt.
Kerekes Mária
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. szeptember 30.

Keresztény értelmiségi nők vallomásai
Bemutatták Bodó Márta Nőszirom című kötetét
Izgalmas és megtisztelő volt Bodó Márta számára a vállalt feladat, minden alkalommal úgy érezte, beszélgetőpartnerei „nagyon mélyre engedik”.
Az interjúalanyok jelentős részét már korábban is jól ismerte, a pörgős, zajos hétköznapokban viszont ritkán jutott idő arra, hogy bensőségesebb kapcsolatba kerüljenek. Transzcendens egyórákként tartja számon ezeket az alkalmakat, valósággal lebegett a beszélgetések után, lelkileg egyértelműen gazdagabbnak érezte magát. A szerző, a Vasárnap hetilap és a Keresztény Szó kulturális havilap főszerkesztője erről szerdán délután, Nőszirom című kötetének bemutatóján beszélt a Györkös Mányi Albert Emlékházban, Egyed Emese költő, irodalomtörténész pedig arról gondoskodott, hogy a tíz interjú hangulatához hasonlóan az est is minél meghittebben teljen. Ennek érdekében szólította meg a jelen lévő Ferenczi Enikő lelkészt, mentálhigiénés szakembert és Buzogány Emese kórházlelkészt, hogy oda-vissza is kérdezgessék egymást Bodó Mártával, a zenei pillanatokról pedig Starmüller Éva és Geréd István gondoskodott.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

2016. október 1.

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 29. (részletek)
A Magyar Népi Szövetség hatalomközelbe kerülésével újabb generáció magyar érkezett a fővárosba, sokan közülük munkás- vagy parasztszármazású értelmiségiek, újságírók, tolmácsok, képzőművészek, zenészek, majdnem mindannyian „jó káderlappal”. Mások felsőfokú iskoláikat végezték Bukarestben, és közvetlenül tanulmányaik befejezése után a fővárosban kaptak munkahelyet. A kommunisták hatalomra jutása és  magyar nemzetiségűek kormányzásba való bevonása nélkül legtöbbjüknek esélyük sem lett volna szakmailag érvényesülni, annál is inkább, mert túlnyomórészt nagyon alacsony társadalmi helyzetből indultak.
A magyar értelmiségiek tucatjával vagy akár százasával helyezkedtek el a felsőoktatásban, gazdasági irányításban, kutatásban, hadseregnél, külkereskedelemben stb. Sokan elismert szaktekintéllyé váltak. A friss jövevények általában nem ismerték egymást, ez alól kivételek a sajtónál vagy az egy intézményen belül elhelyezkedők. Ezt az új generációt nem érdekelte a kapcsolatteremtés a régebbi bukarestiekkel; ignorálták őket, vagy nem is tudtak róluk.
A kivételezett magyarok kasztjához tartoztak a pártaktivisták, az állami intézmények központi alkalmazottai, a központi sajtó, rádió és később a televízió szerkesztői és újságírói. Jól fizetett állásuk mellett könnyen jutottak lakáshoz is, a szimbolikus bér fejében osztott lakáskiutalás a kommunizmus egyik legkívánatosabb „kegye” volt.
1948 után több olyan állami könyvkiadó alakult, amelyekhez magyar szerkesztőségek is tartoztak: az Irodalmi  és Művészeti Állami Kiadó, az Ifjúsági Kiadó, a Pedagógiai és Didaktikai Kiadó, később pedig a Ion Creangă, Eminescu, Albatros vagy a Műszaki, Orvosi stb. kiadók. A szerkesztők közé tartozott például a sokoldalú író-újságíró Csire Gabriella (szül. 1928) is; egy évtizedig az Irodalmi Kiadónál dolgozott, majd a gyermekirodalomban szerzett magának nevet, több könyve is megjelent.  Néhány magyar szerkesztő és tolmács Bukarestben román iskolába járt vagy román filológia szakot végzett, mint Hegedűs László (szül. 1953, Bukarest) vagy Skultéty Sándor (szül. 1948). Hegedűs László egy darabig a közrádió magyar nyelvű adásánál dolgozott, de ismertté a Szocialista Nevelés és Kultúra Minisztériumának magas rangú tisztviselőjeként vált; még 1989 után is államminiszter maradt. Az egyetem befejeztével Skultéty Sándort a Scânteia Kiadónál alkalmazták, majd 1980-tól a Politikai Kiadónál, amely 1989 után Gabriel Liiceanu vezetésével Humanitas Kiadóvá alakult át. Testvére, László (szül. 1942) a Közgazdasági Akadémián végzett, a külkereskedelemben dolgozott, ami rendkívüli kiváltságot jelentett, hisz lehetővé tette a külföldre utazást. 
Külön figyelmet érdemel a poliglott Mariana Şora (1917−2011) fordító, prózaíró és a Bukaresti Egyetem német és angol nyelvre szakosodott esszéistája; a világháború alatt ösztöndíjjal Franciaországban élt. Egy interjúban osztrák-magyarnak vallotta magát: a családban magyarul és németül beszéltek. Budapesten született, szülei zsidók voltak, a családja 1919-ben visszatért Temesvárra, a város már Nagyrománia részévé vált. Románul csak 11 éves korára tanult meg. 1978 után Németországban élt, három gyermeke Német-, illetve Franciaországban telepedett meg. Férje, a filozófus Mihai Şora ortodox pap fia, aki ugyancsak tud magyarul; 1989 után egy ideig oktatásügyi miniszter volt.
1949-ben megalakult a Folklórintézet, ahol szintén dolgoztak magyarok; sikerült 1954-ben egy kötet csángó éneket és balladát kiadniuk, ami pár év múlva, a csángópolitika megváltozásával már nem lett volna lehetséges.
Még az Electrecord lemezkiadónál is voltak magyar szerkesztők. Imre Sándor, a neves szaxofonművész és hangszerelő az Electrecord zenekarának volt a karmestere; később Németországba emigrált. 
Több magyar képzőművész, köztük néhány rendkívüli tehetség a Képzőművészeti Főiskola tanára, mások könyvillusztrátorok vagy az újonnan alapított magyar lapok grafikusai lettek. Az új hatalom elvárta tőlük, hogy a nép elnyomás elleni harcát és a munkásosztály szocializmust építő forradalmi lendületét ábrázolják. Ez – legalábbis a kezdetekben – nagy vonalakban egyezett személyes meggyőződésükkel. Hárman közülük, akiket a Képzőművészeti Főiskolához neveztek ki, rendkívüli elismerésnek örvendtek a háború utáni években: a festő Szőnyi István (1913−1967), a szobrász Szobotka  András (1917−1992) és Molnár József grafikus (1907−1984). 
Párizsi tapasztalatszerzés (1938−1939) után hazatérve, Szőnyi nemcsak Temesváron vált elismertté, hanem országos hírnévre is szert tett: 1948-ban elnyerte a Román Akadémia Ion Andreescu-díját, 1950-ben tanulmányi igazgatónak nevezték ki a Képzőművészeti Intézetnél; ezt az állást töltötte be korai haláláig. Szoborszerű és monumentális festészete, amely a Fekete Józsefére vagy a Romulus Ladeáéra emlékeztetett, az egyszerű embereket, legyen az munkás vagy paraszt (Nehéz aratás, A hegesztő, A hegesztőnő), a parasztlázadásokat és vezetőit (Dózsa György, A bábolnai felkelés, Varga Katalin) vagy a Kommunista Párt illegalitásbeli tevékenységét, illetve az októberi forradalmat ábrázolta. Lánya, Julieta Szőnyi-Ghiga a filmművészetben alkotott maradandót G. Călinescu Otilia titka című regényének vászonra vitelével (Félix és Otilia, 1972), ő játszotta a női főszerepet; fia, George Ghiga Bukarestben orvos. A másik, második házasságából született lánya, Anca Nicola a Ciuleandra, a Rebreanu azonos című regénye alapján forgatott film főszereplője volt; jelenleg Franciaországban él.
A festő Krausz Tibor (1919−2010), egykori ellenálló, nagyjából Szőnyivel egy időben  tanított a főiskolán. Miután Kanadába emigrált, T. K. Thomas néven elismert tájképfestő lett. Nővére, Krausz Zsuzsanna (Juji) a modern táncművészetben remekelt, új színpadi mozgástechnikát fejlesztett ki, és nagyon keresetté vált a rendezők körében...
Ugyancsak egy magyar nőnek, a modern táncos Magyar Eszternek köszönhető a bukaresti koreográfiai líceum megalapítása. 
A bukaresti magyar értelmiség, a különböző intézmények és felsőoktatási intézetek alkalmazottjainak egyik jó ismerője Rostás Zoltán szociológus. Kutatási módszere az interjú. A rádiónál egykor hetente közvetített egy-egy beszélgetést magyar értelmiségiekkel. Sajnos, ezek nem jelenhettek meg nyomtatott formában, így gyakorlatilag örökre elvesztek. Néhány kötet, más interjúja mégiscsak megjelent. Egy másik sorozat A Hétben és A Hét 1978-as évkönyvében látott napvilágot; néhányan az alanyok közül Bukarestben éltek. Ezek a magasan képzett szakemberek még a magyarság számára is jóformán ismeretlenek maradtak.
Egyike a meginterjúvolt szakembereknek Miklós László mérnök, aki a Sala Polivalentă csarnokának a fedélszerkezetét tervezte; másik Márton Gyárfás, a fotogrammetria specialistája. Az eredeti végzettsége szerint matematikus Márton Gyárfás 1951-ben költözött Bukarestbe Lőrinczi Gyula kollégájával együtt, közvetlenül a kolozsvári Bolyai Egyetem befejezése után. Mindkettőjüket a Haditechnikai Akadémiára nevezték ki mint geodéziai szakembereket. Három év után újabb kolozsvári társ, Györfi Jenő csatlakozott hozzájuk, aki később az akadémián belül az elektronikára szakosodott. Feleségeiknek is került bukaresti állás a tanügyben vagy a kutatásban. Mindhárman doktori címet szereztek.
Márton Gyárfás Antal (Gherasim Marton, 1928−2009) rendkívül szegény, sokgyerekes székely parasztcsaládból származott. Elismerte, hogy kinevezése a Haditechnikai Akadémia laborfőnöki posztjára a jó „káderlap” alapján történt: nem volt eminens tanuló, fogalma sem volt a fotogrammetriáról, nem tudott sem oroszul, sem németül, hogy a hozzáférhető bibliográfiát olvashassa. A hiányokat bepótolta, és elismert kutatóvá vált, több tucat tudományos munkája jelent meg, a Fotogrammetriai Társaság alapító tagja volt; társszerzője az első román nyelvű fotogrammetriai és geodéziai tanulmánynak, valamint a többnyelvű szakszótárnak. 1963 és 1969 között a Geodéziai Intézet, utána a Katonai Topográfiai Kutatóintézet igazgatója volt. Felesége 1960-tól a magyar iskolában volt tanítónő. 2012-ben a Magyar Földmérési, Térképészeti és Távérzékelési Társaság és az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság emlékplakettel tisztelgett Márton Gyárfás előtt. 
Lőrinczi Gyula, a matematika doktora különböző vezető beosztásokat töltött be az akadémián, 1995-beli nyugdíjazása után is folytatta kutatótevékenységét 2005-ig a Geodinamikai Intézetnél.  Márton és Lőrinczi 1989 után szerepet vállalt a magyarság politikai életében, előbbi a területi RMDSZ elnöki tisztjét töltötte be 1990−1991 között, Lőrinczi pedig a Petőfi Művelődési Társaság elnöke lett. 
Szintén a Haditechnikai Akadémián tanított dr. Demeter István dandártábornok.  Négyük neve szerepel Demény Lajos 2002-ben megjelent könyvecskéjében is a több tucat, az elmúlt fél évszázadban a tudomány vagy a művészetek világában tevékenykedő, javarészt a kommunizmus idején érvényesülő személyiség között. Ez a névsor 33 kutatót, felsőfokú tanügyi kádert, a fővárosi magyar elit reprezentatív neveit tartalmazza, a listán a saját neve is szerepel, rajta kívül: dr. Cihó Miron és dr. Lukács Antal történészek, dr. Kovács Albert, dr. Molnár Szabolcs, dr. Murvai Olga és dr. Murvai László nyelvészek, Árvai Zsolt, dr. Lányi Szabolcs, dr. Nagy E. József, dr. Nagy József és dr. Lingvay József vegyészmérnökök, Szabó Károly, dr. Demeter Elek, Gedő István energetikus mérnökök, dr. Grúzsniczky Fülöp spektrográfiai szakmérnök, dr. Gyéresi István, Osváth Jenő mérnökök, Bíró István és dr. Soós Jenő matematikusok, dr. Dévényi András, dr. Katona László és Dr. Fazakas Antal Béla fizikusok, dr. Katona Éva biofizikus, dr. Szedlacsek Jenő István biokémikus, dr. Sztojánov István és Szász-Gábor Domokos informatikusok, dr. Tövissi Lajos statisztikus és dr. Fábián Csaba Béla közgazdász.
Ezen az eléggé szubjektív listán néhány tudományos, műszaki vagy gazdasági szaktekintély is szerepel. Így például Lingvay József (szül. 1949), aki találmányainak számával rekordtartó az alkalmazott elektrokémia terén (a földgáz szállítóvezetékeinek és elosztóhálózatának korrózióját kutatta); Osváth Jenő az atomfizika orvosi alkalmazását kutatta japán tudósokkal közösen. Szabó Károly kutatómérnök (szül. 1948) a bukaresti műszaki egyetemen végzett, a telekommunikáció és a távérzékelés területén publikált több művet, 1992-től a Légforgalmi Hatóság alkalmazottja. A biokémikus Szedlacsek Istvánt 2000-ben a Tudományos Érdemrend lovagi fokozatával tüntették ki. Ugyanezzel az érdemrenddel méltatták dr. Fábián Csaba Béla (szül. 1941) matematikust és közgazdászt, kutatót és egyetemi tanárt, aki tanulmányait Németországban végezte, az informatikai rendszerek programozására szakosodott, és két egyetemet is végzett. 
A romániai magyar személyiségek tára, a Ki kicsoda 2000 a felsorolt 33 névből csak 14-et említ, ami a bukaresti magyar közösség és a helyi RMDSZ szervezet közti rossz kommunikáció tanújele. (...) A Petőfi Társaság által kiadott három értesítőben sem említik a Demény által felsorolt vagy akár az általa kihagyott neveket, leszámítva néhány, az RMDSZ-ben felelős szerepet vállaló vagy felkérésre előadást tartó személyt. Nevük többnyire a román enciklopédiákból és névtárakból is hiányzik, habár munkájukkal és szaktudásukkal elsősorban a román államot gyarapították. Ahogy azt Nagy Sándor már pár évtizede megállapította, lassanként ,,az erőnk, a munkánk, a lelkünk, a vérünk, a gyermekünk, a jövendőnk mind-mind a másé lészen”. A nagy román tömegben ezek az emberek, külön egyedenként elveszve, nem jelentenek gyakorlatilag semmit a magyar közösség számára, amely általában nem is ismeri őket; a románok pedig még annyira sem.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. október 1.

Tizenhárom év a Szabadságnál, tizenhárom év távlatából
Dózsa Sándor: „Elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam”
FOLYTATÁS SZEPTEMBER 30-I LAPSZÁMUNKBÓL
– Néhány órával később pedig eljutott az olvasókhoz a legelső Szabadság, benne többek között Cs. Gyimesi Éva cikkével is, aki azt írta: „sírva nevetünk, nevetve sírunk, hogy megérhettük ezt is. Hogy Karácsonyra a SZABADSÁGGAL, eljött az Igazság napja”. Kétségtelen, hogy örömteli pillanat volt ez a szerkesztőség tagjai számára és az olvasók körében egyaránt, de ugye hozzászokhattunk ahhoz, hogy a legnagyobb örömben sem hiányozhat a fejcsóválás, az elmarasztalás. Voltak-e akkoriban ilyen vélemények?
– Persze, volt, aki felháborodott, közöltük is a szövegét: mit keresnek ezek a nevek a lapban, hát olvastuk őket addig is, amíg még Ceauşescu élt?! Ki onnan mindenkit, és tessék új szerkesztőséget alapítani – valami ilyesmire ösztönöztek bennünket. Ami pedig a szerkesztőség tagjait illeti, idővel nyilván cserélődtek az emberek, a munkatársak többsége nyugdíjba vonult, és újak jöttek a helyükbe, sok minden történt. Olyan emberek is megfordultak, akik megpróbálták ráerőszakolni a saját álláspontjukat bizonyos helyzetekre, azt viszont pozitívumnak tartom, hogy a lapnak, mindennek ellenére, sikerült megőriznie a mértéktartását. Soha nem váltott ki olyan reakciót, ami esetleg kellemetlen helyzetbe hozta volna a szerkesztőséget.
– Nem fenékig tejfel az újságírás és egy szerkesztőség működése, ez nyilvánvaló, viszont érdekelne, hogy a kilencvenes években, amikor még nap mint nap része volt ennek a taposómalomnak, hogyan tapasztalta, milyen nehézségekkel kellett szembenéznie aSzabadságnak?
– Adott pillanatban a Szabadságot is rá akarták venni, hogy hódoljon be a magyarországi Inform Média nevű médiatrösztnek, és adja fel a függetlenségét. Ez szerencsére nem történt meg, bár egyeseknek nagyon is tetszett volna. A másik fő gond, amivel már a kilencvenes években szembe kellett nézni, hogy elkezdett beszűkülni a terjesztés, és sokan lemondták a lapot. Azok a nyugdíjasok, akik korábban eltartották, a kilencvenes évekre elszegényedtek, és már nem tudtak előfizetni. Ez magával hozta, hogy önerőből szinte lehetetlen fenntartani az újságot, nem beszélve a munkatársak anyagi honorálásáról – ha pedig kevés a fizetés, akkor olyan a hozzáállás is, sajnos. Én ezt nem érzem, mert 2003-ban kiléptem, akkor volt egy műtétem, utoljára már csak tisztafejként dolgoztam, fél normával. Azután is hívtak vissza, de nem tudtam vállalni, a feleségem állapota is egyre inkább romlott. Visszatekintve, úgy érzem, jó, hogy így döntöttem. Azóta párszor még felhívtam a figyelmüket egy-két hibára, és nem föltétlenül vették jó néven. A másik dolog, hogy néhány kolléga esetében nem láttam megnyilvánulni a laphoz való kötődést, az érdekkapcsolódást, és ez időnként elszomorított…
– Mert mindenkinek ott a család, kevés a fizetés, megannyi magyarázatot lehet találni…
– Nézze, az ötvenes, hatvanas években is mindenkinek kijutott a problémákból, de amikor a lapról volt szó, akkor teljes odaadással dolgoztunk. Egy történet mindenképp ide kívánkozik, hogy érthető legyen, miről beszélek. Ha úgy tetszik, ezek az események is befolyásolták, hogy 1989 decemberében, egyik napról a másikra megjelenhetett a Szabadság. 1968-ban konfliktusba kerültem a városi pártbizottság első titkárával, Bucşa Remusszal, neki is „köszönhetjük” amúgy kincses városunk nevének Napoca toldalékkal való kiegészítését. Egyik nap telefonon értesítettek, hogy dél körül rövid gyűlésre hívják össze a két lap, az Igazság és a Făclia pártalapszervezetek büróit és a lapok főszerkesztőit. Átmentünk a Făcliához. Bucşa Remus és az értünk felelős pártinstruktor fogadott, de jelen volt ”¨ is, a megyei pártbizottság propaganda és agitációs osztályának vezetője, zsdánovi exaspiráns és Mihalcea Aurelia, azaz Varga Aranka, a megyei pártbizottság sajtómegbízottja.
Bucşa rövid bevezetőként közölte, hogy a városi pártbizottság bürója elhatározta a két lap alapszervezeteinek egyesítését. Az egyesítést a két alapszervezet tagságának kell határozatban „kérnie” a városi pártbizottság bürójától, és meg is indokolta az elképzelését: fölösleges a külön-külön alapszervezet, együtt eredményesebb munkát tudunk kifejteni, és jobban megismerjük egymást. Kinek van hozzászólnivalója, tette fel a szokványos kérdést.
Vállaltam a vita megnyitását, és leszögeztem, hogy nem értek egyet az indítvánnyal. Magyarázatomat a szervezeti szabályzat azon előírására alapoztam, amely eldönti, hogy pártalapszervezetet munkahely szerint kell létrehozni. Az indítvány ezzel szöges ellentétben volt. Elmondtam, hogy az Igazság alapszervezetében a gyűlések magyarul folynak, a dokumentumokat is anyanyelvünkön készítjük, a pártoktatás, a továbbképzés is úgy zajlik, mindez az ideológiai kérdések jobb megértése, alaposabb megismerése, munkánk során történő felhasználása miatt is fölöttébb indokolt. Bucşa rám ripakodott: „Măi mustăciosule (te, bajuszos), mit képzelsz, mi nem ismerjük a szervezeti szabályzatot? Értsétek meg, ez jól átgondolt, új irányzat, amit el kell fogadnotok!” Felháborodottan replikáztam, hogy ne gúnyolódjon, van nekem tisztességes nevem, és különben is, nem bokszmeccsen vagyunk, hogy így beszéljen velem. Különben tegeződtünk, régebbről ismertük egymást, de ilyen gyűléseken illett betartani a szabályt.
Szerencsémre utánam Ion Arcaş, a Făclia alapszerveze-tének titkárhelyettese kért szót, és bejelentette, hogy ő sem ért egyet az egyesítéssel. „Ce dumnezeu (mi az isten), ti összebeszéltetek a párthatározat ellen?”, kérdezte Bucşa, mire Arcaş csak annyit válaszolt: senki sem értesített előre a gyűlés témájáról, így nem volt miről összebeszéljünk. „Itt és most szembesültünk első kézből a témával. Egyébként, amit kollégámmal – talán elvtársad, vetette gúnyosan közbe Bucşa – elmondtunk, az egyéni vélemény, a kérdésről az alapszervezetek tagságának kell kimondania a végső szót.” „Ez így igaz, de teszünk mi róla, hogy a felsőbb szerv véleménye érvényesüljön”, fejezte be Bucşa a vitát.
Kovács András főszerkesztőm csak néhány szót szólt, kifejezte meggyőződését, hogy a jelenlegi forma eddig jól működött, nem tartja indokoltnak a változtatást. Szabó Sándor nem vett részt a vitában, csupán bejelentette: tájékoztatja a megyei pártbizottságot a javaslat fogadásáról. Aztán napok múlva Crişan Adalbert, a megyei szervezési titkár telefonált, és megnyugtatott: maradunk a külön alapszervezetekkel.
– Ez a része inkább „előtérben” zajlott, de mi minden rejlett a dolgok mögött, melyek voltak ennek az elképzelésnek a mozgatórugói az adott helyzetben?
– A témafelvetés elsősorban ellenünk irányult: kis magyar szigetecske voltunk a városi pártszervezetben, és ez zavarta Bucşát. Nekünk az Igazságnál nagy nehézséget jelentett volna a „közös”, mert ott csak románul fejezhettük volna ki magunkat, ami egyeseknek nem lett volna könnyű, de különben is, egyetlen porcikánk sem kívánta a vegyülést a szomszéd lap munkatársaival. Ők más okból ellenezték az egyesülést: nem akarták kiteregetni a szennyesüket, nagymérvű alkoholizmusukat és az ebből fakadó erkölcsi romlást, a sok kilengést, fegyelmezetlenséget. Ezek a kendőzött problémák állították mellénk őket az egységes álláspont meghozatalában. Kiküldött megfigyelő aktivisták jelenlétében tartott alapszervezeti közgyűléseinken a tagság egyöntetűen elvetette a városi pártszerv indítványát. Ezzel a döntéssel magunkra/magamra haragítottuk elsősorban a kezdeményező Bucşát, de voltak ott mások is, akik nem nézték jó szemmel a „függetlenségünket”.
– Pontosan mi történt ezután?
– Rövidesen lecsapott rám Bucşa bosszúja. A következő választási közgyűlésen megjelent küldött, akit Bucşa előtte jól felkészített, úgy manőverezett a jelöltlista összeállítása során, hogy én lemaradjak róla. Így végül megszabadultam tízévnyi alapszervezeti titkárságtól, és egyben a városi pártbizottsági póttagságtól, ami nemcsak terhes volt, de a szabadidőmet is igénybe vette. Leváltásomért amúgy hálás voltam Bucşának, de ezt soha nem közöltem vele.
Az alapszervezeti titkár pozíciójától való mentesítés mellé kaptam egy szakmai pofont is: a főszerkesztő közölte, hogy a nyugdíjba vonuló Erős László külpolitikus helyét felsőbb javaslatra nekem kell átvennem, így megszűnik a rovatvezetői tisztségem. Ennek következtében a rovatvezetői fizetésem különbözetét is az utódomnak, Kiss Sőni Erzsébetnek adják, én pedig csak főmunkatársi besorolásért járó javadalmazást kapok. Mit mondjak, ezt nem vártam volna a szerkesztőség vezetőségétől, de az is lehet, hogy összefüggött a lecserélésem a Bucşával való konfliktusommal. Örvendtem annak, hogy a külpolitikához kerültem, ami sokkal nyugodtabb körülményeket biztosított, nem kellett terepre mennem, és többet lehettem a családommal; nem örvendtem viszont a fizetési besorolásom megváltoztatásának, így néhány száz lejjel kevesebb jutott a családi kasszába. A pénzmegvonáson túltettem magam, a leváltásomon sokat gyötrődtem, de el kellett fogadnom. Az emésztett, hogy a felettes szervekkel szembeni jogos magatartásom miatt jártak el így velem, viszont elégtétellel töltött el, hogy kicsi magyar közösségünk felszámolását megakadályoztuk.
Többé nem is kísérleteztek velünk. Így őriztük a függetlenségünket további 21 éven át, amikor a múltat és vele a pártot is elsöpörte a ’89-es decemberi rendszerváltó „forradalom”. Én voltam a szenvedő alany, engem rugdostak, de az alapszervezet megmaradt külön, a lap is megmaradt külön, és ennek köszönhetjük, hogy Szabadság is lehetett. Mert ha egyetlen „fordított” lap lett volna 1989. december 22-ig, akkor a Szabadság nem jelent volna meg, és nem lenne Kolozsvár magyarságának ez a kiváltsága, hogy immár 27. éve van magyar nyelvű napisajtója.
– Sokat kellett nyelni 37 éven keresztül, mondjuk ki…
– Volt, sok volt…
FERENCZ ZSOLT
 FOLYTATJUK
Szabadság (Kolozsvár),

lapozás: 1-30 ... 3031-3060 | 3061-3090 | 3091-3120 ... 3331-3350




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék