udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
66
találat
lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-66
Névmutató:
Bibó István
2012. július 30.
Orbán Viktor Tusványoson: „jól döntsenek” Románia polgárai a népszavazáson
„Jó döntés” meghozatalára biztatta Románia polgárait szombaton, Tusnádfürdőn Orbán Viktor. A magyar miniszterelnök a 23. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor zárónapján rendezett politikai fórumon tartott előadást a több mint ezer fős hallgatóság előtt. A Magyarország és Közép-Európa megújul című fórumon előadást tartott Tőkés László EP-képviselő is, aki szerint a román politikusok közül Băsescu került legközelebb a magyarokhoz. A felfüggesztett államfő az idén nem látogatott el a Tusványosra, mivel a vasárnapi népszavazást megelőző kampánycsendben nem vállalhat nyilvános szereplést.
A tusványosi fórumon, amelynek moderátora Németh Zsolt, a budapesti külügyminisztérium parlamenti államtitkára volt, Orbán Viktor hangsúlyozta, nem avatkozhat bele abba, hogy a bukaresti „bicskázás” után ki marad talpon, és „kit hoznak ki a bálteremből”, de aggodalommal tölti el, amit lát.
„Arra kérném a magyarokat, hogy érezzék át a történelmi helyzet súlyát, és az ezzel kapcsolatos személyes felelősséget is. Azt kívánom a románoknak is, és az itt élő magyaroknak is, hogy jó döntéseket hozzanak, például úgy, hogy nem hoznak döntést” – jelentette ki a miniszterelnök. Ezzel a Tőkés Lászlóval, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökével közösen kiadott péntek esti állásfoglalására utalt, amelyben az erdélyi magyarságot a vasárnap tartandó népszavazáson távolmaradásra szólították fel (lásd: Orbán-Tőkés: az erdélyi magyarság maradjon távol a népszavazástól! Orbán Viktor és Tőkés László ismételten kiállt Traian Băsescu államelnök mellett, a vasárnapi népszavazástól való távolmaradásra szólította fel az erdélyi magyarságot – közölte Répás Zsuzsanna, nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár és Havasi Bertalan, a miniszterelnök sajtóstábját vezető helyettes államtitkár az MTI-vel.
Tájékoztatásuk szerint Orbán Viktor péntek este Tusnádfürdőn egyeztetett határon túli magyar szervezetek vezetőivel a kormányzás eddig eltelt időszakának nemzetpolitikai eredményeiről és a következő két év tennivalóiról.
A tanácskozáson részt vett a magyar kormány részéről Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, Németh Zsolt külügyi államtitkár, valamint Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Berényi József, a Magyar Koalíció Pártjának elnöke, Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnőke, Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke és Brenzovics László, a KMKSz alelnöke – áll a közleményben.
A közlemény kiemeli: Orbán Viktor külön megbeszélést is folytatott a Fidesz stratégiai partnerével, az EMNP vezetőségével. Megerősítették stratégiai szövetségüket a jövőre nézve. Áttekintették az erdélyi magyarság szempontjából legfontosabb problémákat, és megoldást sürgettek mind a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium, mind a Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar nyelvű képzésének ügyében.).
Orbán Viktor és Tőkés László is fehér ingben érkezett a tusványosi fórumra: a jelenlévő újságírók közül sokan ezt is a népszavazással kapcsolatos jelzésként értelmezték. Romániában ugyanis az államfő leváltását ellenzők tábora jelképévé tette a fehér színt, és a népszavazási kampány idején fehér ingben jelentek meg a Băsescu államfőt támogató politikai rendezvényeken.
Orbán: nincs világválság
Orbán Viktor egy a gazdasági válság okairól és kezelési lehetőségeiről szóló átfogó előadás során hozta szóba Románia és Magyarország sajátos helyzetét.
Szerinte Közép-Európa sikeresebb volt a válságkezelésben, mint a Nyugat, de Magyarországnak és Romániának most erőfeszítéseket kell tennie, hogy bekerülhessen a Szlovákia, Csehország, Lengyelország alkotta sikerzónába. Orbán Viktor aggodalmát fejezte ki a romániai fejlemények miatt, amelyek szerinte kockára teszik az utóbbi tíz év felzárkózását és a költségvetés rendbetételében elért eredményeket, amelyekért a lakosság hatalmas áldozatot hozott.
Elemzésében a miniszterelnök rámutatott: nincs szó világválságról, csak Amerikában és Európában van baj.
„Ma az európai egység egy olyan nemzetközi programmá vált, amellyel kapcsolatban kritikát megfogalmazni, akárcsak érzékeny kérdéseket feltenni, a kánonon kívüli hangfekvésben beszélni, nem csak illetlenség, hanem retorzióért, sőt kiátkozásért kiáltó tett” – mondta Orbán Viktor. Ezzel szemben a miniszterelnök szerint egyedi megoldásokra van szükség egyedi problémák kezelésében, és az európai nemzetek ellenében az Európai Uniót nem lehet sikerre vinni. Rámutatott, a nemzeti érzés reneszánszát éli Európában és bebizonyosodott, hogy az európai nemzetek nem akarnak összeolvadni egymással.
„A terv az gyümölcskosárra hasonlít inkább, nem pedig egy gyümölcsturmixra, amit brüsszeli bürokraták hoznak létre. Ebből az is következik, hogy a mai európai válságra nincs központi megoldás, a nemzeteknek saját erősfeszítéseik révén, külön-külön kell megoldaniuk a saját problémáikat” – magyarázta a miniszterelnök.
Úgy vélekedett: ez a válság kedvező átrendeződés lehetőségét hordozza Közép-Európa országai számára.
„Ki kell mondanunk, hogy az európai válság lényegében Brüsszel válsága. Brüsszel az elsődleges akadálya annak, hogy nem találjuk a megoldásokat a nemzetgazdasági bajok kezelésére. Brüsszelben azzal töltenek értékes heteket, hogy a csirkeketrecek méretét módosítsák, előírják, hogy a disznóknak játékot kell betenni az ólakba, és a libák lelki állapota fontos európai politikai kérdés, miközben százezrek veszítik el munkahelyüket, omlik össze a pénzünk és érezzük, hogy egyre nehezebb megélni” – mondta a miniszterelnök.
Közép-Európa országainak lépéselőnyét Orbán Viktor annak tulajdonította, hogy nem újabb hitelek felvételével próbálták a válságot kezelni.
„Ez alól csak Magyarország a kivétel, amely a 2008-as válság után radikálisan megnövelte államadósságát és most azért harcolun
k, hogy az adóssághegy ne szakadjon ránk, hanem kimászhassunk alóla” – mondta Orbán. Az eladósodásért Orbán Viktor a baloldalt okolta. „Ha jönnek a szocialisták, előbb-utóbb összedöntik az országot, és akkor előbb vagy utóbb a jobboldalhoz kell fordulnunk, hogy az hozza rendbe. Aztán ha ráununk a jobboldalra, vagy a jobboldal mindenféle hibákat vét, akkor persze visszamegyünk a baloldalhoz, aki majd megint jól összedönti az országot, és utána megint visszahívjuk a jobboldalt, hogy tegye már rendbe” – mondta a miniszterelnök.
Orbán Viktor szerint a válságkezelésre nincs egységes sikerrecept, és ez szerinte nem baj. „Ez összességében egy intellektuális szabadságot, egy lehetőséget is jelent. Ha bízunk magunkban, megértjük a folyamatokat, amelyekben élünk, képesek vagyunk kidolgozni a megoldásokat, és képesek vagyunk megszervezni magunkat ennek érdekében, akkor az az előnyünk, ami ma a válságkezelésben a nyugatiakkal szemben rendelkezésünkre áll, megmarad, és óriási lépést tettünk a siker irányába” – jelentette ki Orbán.
Orbán: a hazafiak jobban meg tudnak egyezni egymással, mint az internacionalisták
Orbán Viktor szerint a nemzetközi kapcsolatokban a hazafiak jobban meg tudnak egyezni egymással, mint az internacionalisták.
A miniszterelnök a hagyományokhoz híven a hallgatóságból érkező, írásban feltett kérdésekre is. Az új román kormánnyal való együttműködésre vonatkozó kérdésre válaszolva kitért a hazafias és az internacionalista kormányokkal való együttműködés tapasztalataira.
Kijelentette, hogy Traian Băsescu államfőt jó román hazafinak ismerte meg. „Ha jó román hazafival állok szemben, meg fogjuk találni azokat a megoldásokat, amelyek a román és a magyar hazafiaknak is megfelelnek” – jelentette ki. Hozzátette, izgalommal várja, hogy az őszi parlamenti választások után internacionalista vagy hazafias kormány alakul Bukarestben.
Orbán: „jó szerencsét” az erdélyi magyar összefogáshoz
Orbán Viktor elmondta, azért vállalt stratégiai partnerséget Tőkés Lászlóval és az Erdélyi Magyar Néppárttal (EMNP), mert néhány rendíthetetlenül képviselt cél – mint például az autonómia – szövetséget hozott létre közöttük. „Stratégiai szövetségben vagyunk, és kívánok sikert számukra, de nem kívánok konfliktusba keveredni azzal a 80 százaléknyi magyarral, akik a Romániai Magyar Demokrata Szövetségre (RMDSZ) szavaztak. Úgy tegye a miniszterelnök a dolgát, hogy a magyar eszmék irányában való elmozdulást és az itteni magyar egységet is szolgálja” – összegezte a feladatot.
Az erdélyi magyar összefogásra vonatkozó kérdésre azt hangsúlyozta, hogy az összefogáshoz erő kell. Kétségbeesettségből, szétesettségből, töredékpártokból nem jön létre erő. Azért tartotta nehéznek az Erdélyi Magyar Néppárt dolgát, mert egy erős RMDSZ-szel szemben próbál néhány ügyet győzelemre vinni. A Fidesz 1994-es dilemmáját is felidézte. Elmondta, amikor „darabokra zúzták az első magyar polgári kormányt”, a Magyar Szocialista Párt valamennyi korábbi ellenzéki pártot, így a Fideszt is meghívta a kormányba. „Ha akkor igent mondtunk volna, erkölcsileg elbukunk, és esélyünk sincs, hogy az országrontó szocialista kormányokat leváltsuk” – állapította meg. Az elmondottak alapján kívánt „jó szerencsét” az erdélyi pártoknak, hogy eldöntsék: összefognak-e vagy nem.
A hallgatóság és a miniszterelnök párbeszédét moderáló Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára összegző szavaiban az autós navigációs eszközök szótárából vett hasonlattal élve elmondta: újratervezésre van szükség, mert új helyzetbe került Európa, Közép-Európa és a határon túli magyarság. Úgy vélte, a Tusványos keretében Tőkés László és Orbán Viktor pár navigáló műholdat azonosított. Az államtitkár Bibó István gondolatát idézve megállapította: a fejődéshez a szabadság és a közösség ügye egy ügy kell, hogy legyen.
Tőkés: a román politikusok közül Băsescu jött legközelebb a magyarokhoz
A román politikusok közül Traian Băsescu felfüggesztett államfő került a legközelebb az erdélyi magyarokhoz – vélekedett előadásában Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT).
Tőkés EP-képviselő a nyári olimpiára építő sportpárhuzamot vonva utalt a vasárnapi népszavazásra, amelyen a felfüggesztett államfő leváltásáról kell dönteniük a romániai választóknak. „Le akarják küldeni a pályáról Traian Băsescut. Hát jobb csapatkapitány a xenofób Crin Antonescu? Adják meg önök a választ” – mondta Tőkés.
Az EMNT elnöke a sportból vett hasonlattal írta le a romániai magyar összefogás esélyeit is. Kijelentette, a csapatszellem a politikában is fontos. Az erdélyi magyar politikai szervezeteknek az Orbán Viktor által 2010-ben meghirdetett nemzeti együttműködés rendszerében kell összefogniuk. „A pártegység kényszerzubbonya nem illik az erdélyi magyarságra” – jelentette ki a volt püspök, majd az őszi parlamenti választásokra utalva hozzátette: „politikai megmérettetésre és erdélyi magyar válogatottra van szükség”.
Tőkés László nyomatékosította, „bundázókkal” nem tud egy csapatban játszani, „olyanokkal, akik Bukarestben vajazzák le a mérkőzést, és nem az erdélyi magyarságot képviselik Bukarestben, hanem Bukarestet képviselik az erdélyi magyarság előtt” – fogalmazott Tőkés. Úgy vélte, „a doppingbotrányok”, a „szabálytalanul benevezett játékosok” vezettek a politika beszennyeződéséhez. „Tisztulásra van szükség az erdélyi magyar politikában” – nyomatékosította Tőkés László. Azt is megállapította, az emberek azért fordultak el a politikától, mert a politika fordult el tőlük.
Az EMNT elnöke gazdasági kérdéseket is érintett előadásában. Matolcsy György nemzetgazdasági minisztert idézve jelentette ki, az a cél, hogy a határon túli magyar vállalkozások is bekapcsolódjanak a magyar gazdaság vérkeringésébe. Azt is megemlítette azonban, hogy elszigetelten nem lehetséges a gazdasági talpra állás; ebben a kérdésben a román és a magyar érdekek egybeesnek.
Tőkés László megemlítette, hogy az Erdély és Románia egyesülését kimondó 1918-as gyulafehérvári román nagygyűlés autonómiát ígért a magyarságnak, Bukarest azonban gyarmatként tekintett a megszerzett területekre. Utalt arra, hogy a nyugat-európai területi autonómiák gazdasági fellendülést hoztak azokon a területeken, amelyeken bevezették azokat. „Dél-Tirolban nincs munkanélküliség, Katalónia pedig Spanyolország legfejlettebb tartománya” – példázta a volt püspök. „Kérjük, keressék meg annak az eszközeit, módszereit, hogy miként tudnának támogatást nyújtani az autonómiához” – szólt a mellette ülő Orbán Viktorhoz.
MTI, Hírösszefoglaló
Krónika (Kolozsvár)2012. július 30.
Európa legyen gyümölcsöskosár, nem pedig gyümölcsturmix”
Orbán Viktor szerint az európai nemzetek reneszánszáról beszélhetünk
Magyarország és Közép-Európa megújul címmel tartotta meg hagyományos előadását a Tusnádfürdőn zajló, 23. Bálványosi Nyáriegyetem és Diáktáborban szombaton délelőtt Orbán Viktor magyar miniszterelnök. A magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkára, Németh Zsolt által moderált politikai fórumon ugyanakkor Tőkés László a közélet kérdéseiről, a belpolitikai helyzetről, a gazdasági fejlődés és az autonómia összefüggéseiről, a romániai magyar politikai paletta lehetséges alakulásáról értekezett, Orbán Viktor pedig európai összképet nyújtott a gazdasági válságról, és annak hatásairól. A magyar miniszterelnök keményen bírálta az európai uniós politikai intézmények válságkezelő megoldásait. Véleménye szerint Közép-Európa ebben a tekintetben nagyobb sikerrel járt, mint a Nyugat. Mint kifejtette, egyedi problémák egyedi megoldásokat igényelnek, az Európai Uniót pedig az európai nemzetek ellenében nem lehet sikerre vinni.
Idén a hagyományos szombat délelőtti politikai fórumon nem jelent meg a román állam egyetlen magas rangú képviselője sem; Traian Băsescu tisztségéből felfüggesztett államfő a vasárnapi referendumot megelőző kampánycsendben ezt nem is tehette volna meg. Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke helyzetképet vázolt előadásában az erdélyi közélet és a belpolitika aktuális kérdéseiről, tárgyalta a gazdaság és az autonómia összefüggéseit, valamint a romániai magyar politikai paletta lehetséges alakulását.
Csak az veszett el végképp, amiről lemondunk
A nemrég bírósági döntéssel visszaállamosított Székely Mikó Kollégium, valamint a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) ügyére, (a magyar és angol tagozat létrehozásának jog-, és törvénysértő akadályozására) hivatkozva Tőkés László kijelentette: a két neves reformkori politikus, Wesselényi Miklós és Mikó Imre építő munkássága megfelelő példaként szolgálhat, aziránt „hogy álljunk ki a szabadság, és elorozott tulajdonunk mellett”. Deák Ferencet idézve hangsúlyozta: „csak az veszett el végleg, amiről mi magunk lemondunk”. Felkérte a hallgatóságot, vegyenek részt szeptember elsején, az úgynevezett Igazság Napján a kollégium védelmében tervezett tüntetésen.
Az autonómia gazdasági létkérdés
A gazdasági kérdések vonatkozásában az EP-képviselő megállapította: gazdasági önállóság nélkül Erdély a politikai céljait sem tudja megvalósítani.
Matolcsy György magyar nemzetgazdasági miniszter kijelentésére hivatkozva kiemelte: a második Orbán-kormány kiemelt fontossággal kezeli a határon túli területeknek a magyar gazdaság „vérkeringésébe” való bekapcsolásának kérdését. A nemzetgazdasági minisztérium a Wekerle-tervvel összefüggésben támogatást nyújt az alulról építkező gazdaságfejlesztési stratégiaként létrehozott Mikó Imre Terv megvalósítására, amelyet az EMNT kezdeményezett. A jelenlegi magyar kormány ugyanis a gazdasági önrendelkezés megvalósítására törekszik, magyarázta Tőkés László. A Kárpát-medencei gazdasági övezet stratégiai programja, a Wekerle-terv célja a gazdasági növekedés segítése, a Kárpát-medencei térségen belüli együttműködési lehetőségek kiaknázása, hosszú távon pedig a fenti gazdasági övezet létrehozása.
– Magyaroknak, románoknak egyaránt érdekük egy olyan gazdaságpolitika kezdeményezése, amely a szubszidiaritás, regionalizmus, a szomszédságpolitika terén zajlik, és mindannyiunknak esélyt ad a felemelkedésre – fogalmazott az EP-képviselő.
Mint mondta, a politikusok általában megfeledkeznek arról, hogy az autonómia nem csak egy szép eszme: a működő autonómiák pedig általában kiváló gazdasági eredményeket mutathatnak fel, mint például a munkanélküliséget alig ismerő olaszországi Dél-Tirol, vagy Katalónia, Spanyolország legfejlettebb tartománya. Felhívta a figyelmet arra, hogy az Európában létező területi autonómiák mellett 11 európai országban érvényesül a kulturális autonómia rendszere is.
Tőkés László emlékeztetett: az Erdély és Románia egyesülését kimondó 1918-as gyulafehérvári nagygyűlés autonómiát ígért az együttlakó népek számára, ezzel szemben Bukarest Trianon után a megszerzett területeken egyfajta gyarmatosítást kezdett, annak ellenére, hogy Erdély a fejlődési folyamatok „vezérhajója” volt. Arcátlan arroganciának nevezte Victor Ponta miniszterelnök kijelentését, miszerint a Székelyföld nem is létezik.
Az autonómia gazdasági létkérdés, a romániai magyarság boldogulásának előfeltétele – szögezte le az EP-képviselő. „Kérjük, keressék meg annak az eszközeit, módszereit, hogy miként tudnának támogatást nyújtani az autonómiatörekvések terén való előrelépéshez” – kérte fel Tőkés László a magyar miniszterelnököt.
„Băsescu került a legközelebb az erdélyi magyarokhoz”
A pénteken megnyitott nyári olimpiai játékok kapcsán sportpárhuzamot vonva, a vasárnapi referendumra utaló EP-képviselő felvetette a kérdést: „Jobb csapatkapitány a xenofób Crin Antonescu, mint Traian Băsescu, akit le akarnak küldeni a pályáról? A román politikusok közül Traian Băsescu tisztségéből felfüggesztett államfő került a legközelebb az erdélyi magyarokhoz”, állapította meg Tőkés László.
Felhívta a figyelmet arra, hogy szerinte Magyarország szomszédjaihoz, Szerbiához, Szlovákiához hasonlóan Romániában is a posztkommunista erők előretörésének vagyunk tanúi. Mint fogalmazott, a kommunista típusú kizárólagossággal Románia kizárja magát a Schengen-övezetből is.
A harmincadik olimpia békeüzenetének megfelelően kijelentette: a csapatszellem a politikában is fontos. Ugyanakkor megállapította: „a kommunista pártegység kényszerzubbonya nem illik az erdélyi magyarságra”, és az őszi parlamenti választásokra utalva hozzátette: „politikai megmérettetésre, erdélyi magyar válogatottra van szükség”.
Tőkés úgy vélte, az olimpiai játékok szellemében szabály- és elvszerű, méltányos játékosokra van szükség az egyébként „tisztulást” igénylő politikai pályán is, illetve a játékban a bírónak is függetlennek kell lennie. A romániai magyar politikai alakulatok lehetséges együttműködését illetően nyomatékosította: „bundázókkal” nem tud egy csapatban játszani, olyanokkal, akik „nem az erdélyi magyarságot képviselik Bukarestben, hanem Bukarestet az erdélyi magyarság előtt”. Hallgatósági kérdésre válaszolva megállapította: fontosnak tartja az új összefogást, az egység megteremtését, ennek azonban erőteljes elvi feltételei vannak.
Orbán: radikális és azonnali megoldások szükségesek
Orbán Viktor magyar miniszterelnök átfogó elemzésben tárgyalta a világgazdasági válság európai okait és vonatkozásait, élesen bírálta az Európai Unió (EU) különböző intézményei által a krízis kezelésére nyújtott megoldásokat, illetve néhány gondolatot fogalmazott meg a romániai politikai helyzettel kapcsolatban.
– Megfigyeltem: ha megnyerjük a választásokat, akkor rendszerint az asztal közepén ülök, amikor ellenzékben vagyunk, akkor a szélére szorulok – humorizált a magyar kormányfő.
Közölte: jeles nyugat-európai közgazdászok által, a napokban nyilvánosságra hozott, „brutális egyértelműséggel” megfogalmazott helyzetjelentés szerint a világgazdasági válság európai hatásainak kezelésére radikális és azonnali megoldások szükségesek, ellenkező esetben a kontinens „holdkóros módján a saját vesztébe tántorog”.
Európa elvesztette a realitásérzékét
A magyar kormányfő sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy az EU keretében a kánonon kívüli hangnemben nem lehet beszélni a gazdasági válságra adott megoldásokról. – Úgy gondolom, az Unió sikere a nemzetek sikerében rejlik, nem pedig a nemzetek feletti struktúrákban. Szembe kell nézni az európai nemzetek reneszánszával. A nemzeti érzés megerősödését tapasztalhatjuk a hollandoknál, görögöknél – fogalmazott a miniszterelnök. Szerinte ilyen tekintetben Európa elvesztette a realitásérzékét.
– Az európai nemzetek nem akarnak egybeolvadni egymással. Szerintem Európának gyümölcsöskosárnak, nem pedig gyümölcsturmixnak kell lennie. Nyugaton lengyel vízszerelőket dolgoztatnak, s közben elítélik a bevándorlást. Tény, hogy az aggasztó hírek nem a közép-európai országokból érkeznek, a régió gazdasági szempontból aránylag stabilnak mondható. Amennyiben Nyugaton ezt sem értik meg, az súlyos következményekkel járhat – fogalmazott Orbán Viktor. Hozzátette: miközben pénzügyi vonatkozásban a közép-európai államok nem állnak rosszul, Nyugat különböző eszközökkel erőteljes nyomást próbál gyakorolni rájuk.
– Közép-Európa sikeresebbnek bizonyult a válságkezelésben, mint a Nyugat – szögezte le a magyar kormányfő. Véleménye szerint, pontosan megnevezhető néhány személy és pénzintézet, amely a gazdasági válságot okozta. Elítélte az általa személytelen intézményi politizálásnak nevezett brüsszeli ügyvivést. – Egyébként azt halljuk, hogy hibás például Görögország, de azt nem, hogy Brüsszel lenne a vétkes. A bankok ismét sorba állnak az adófizetők pénzéért. Az Unió védi a különböző pénzintézeteket. Továbbra is védik azt az elvet, hogy a piac működésébe nem kell beleszólni, de eltűrik a spekulánsokat – fogalmazott a politikus. Szerinte Nyugat-Európa ördögi körben vergődik, amelyből nem találja a kiutat.
„Ha jönnek a szocialisták, összedöntik az országot”
– Az Európai Unió válsága tulajdonképpen Brüsszel válsága, s a helyzetért Brüsszel az elsődleges felelős. Azzal töltenek el rengeteg időt, hogy játékot kell tenni a disznónak a ketrecbe, és hangoztatják, hogy a liba lelkiállapota fontos kérdés, holott az európai polgárok megélhetésének biztosítására kellene összpontosítaniuk – mondta.
A hallgatóság tetszését váltotta ki Orbán Viktornak az a kijelentése is, hogy míg Nyugat-Európában szinte lényegtelen, hogy a politikai spektrum melyik oldalán álló párt vállalja a kormányzást, Magyarországon sorsdöntő kérdés, hogy ki van hatalmon. – Ha jönnek a szocialisták, összedöntik az országot – jelentette ki.
A miniszterelnök arról is beszélt, hogy a nyugatiakkal ellentétben, a kelet-európai államok egyre sikeresebbek. – A közép-európai sikerországokhoz akar tartozni Magyarország és Románia is. Jelenleg Magyarországnak erőfeszítéseket kell tennie, hogy ne szakadjon le Közép-Európáról – közölte.
Orbán nem akar konfliktust az RMDSZ-re szavazó magyarokkal
Orbán Viktor a romániai helyzettel kapcsolatban úgy fogalmazott: az utolsó hét-nyolc év sikeres volt az ország számára, ugyanis sikerült kordában tartani az államadósságot, a kormány megfelelő intézkedéseket hozott. – A románok és a szlovákok is meghaladtak bennünket – értékelte. Úgy vélte azonban, a jelenlegi romániai belpolitikai folyamatok nagyon nagy kockázatokkal járnak, s az ország elveszítheti a jelenlegi helyzetét, eddigi eredményeit.
– Lassan ki sem lehet igazodni, hogy mi történik pontosan. Bicskázás zajlik. Románia sorsa egy-két évtizedre eldől. Hasonló pillanat ez most itt, mint Magyarországon 2010-ben – fogalmazott a miniszterelnök.
A hallgatóság kérdéseire válaszolva rámutatott: a nemzetközi kapcsolatokban a hazafiak jobban meg tudnak egyezni egymással, mint az internacionalisták. Hozzátette: Traian Băsescut jó román hazafinak ismerte meg.
Elmondása szerint azért vállalt stratégiai partnerséget Tőkés Lászlóval és az Erdélyi Magyar Néppárttal (EMNP), mert néhány rendíthetetlenül képviselt cél – mint például az autonómia – szövetséget hozott létre közöttük. „Sikert kívánok számukra, de nem kívánok konfliktusba keveredni azzal a 80 százaléknyi magyarral, akik az RMDSZ-re szavaztak – fejtette ki Orbán Viktor. Mint mondta, az a feladata, hogy „a magyar eszmék irányában való elmozdulást és az itteni magyar egységet is szolgálja”.
Németh Zsolt államtitkár az előadók gondolatait összegezve kijelentette: Európa, Közép-Európa és a határon túli magyarság egyaránt új helyzetbe került. Úgy vélte, Tusványos keretében Orbán Viktor és Tőkés László néhány „navigáló műholdat azonosított”. A politikai fórumot Bibó István gondolatával zárta: „a fejlődéshez a szabadság és a közösség ügyének egynek kell lennie”.
KISS OLIVÉR, ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár)2012. augusztus 23.
Európai emléknap - Áder: a szabadság, a partneri együttműködés és az önrendelkezés oldalán állunk
Áder János köztársasági elnök szerint a diktatúrákkal szembenéző demokrataként nem elég azt mondani, hogy az áldozatok oldalán állunk, ki kell mondani azt is: elkötelezettek vagyunk a szabadság, a partneri együttműködés és az önrendelkezés mellett.
Az államfő erről a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapja alkalmából a Parlamentben tartott, Szembesítés a múlttal című nemzetközi konferencián beszélt csütörtökön. Kiemelte: az említett három érték nem véletlenül tartozik azok közé, amelyeket a diktatúrák elsőként igyekeznek felszámolni, ezért vigyázni kell, hogy azok minden generációnak követhető és követendő, azaz "életteli és megújítható" értékei maradjanak. Áder János hangsúlyozta azt is, nincs értelme baloldali, vagy jobboldali diktatúrákról beszélni, az áldozatoknak ugyanis mindegy, hogy a szocializmus, a kommunizmus, vagy a fasizmus nevében követtek el velük szemben embertelen tetteket.
Mint mondta, az emléknap arra figyelmeztet, hogy embertelenségre csak az ember képes, vagyis a diktatúrákat nem valamiféle "gonosz és sötét fátum" hozza létre. A diktatúrák mindig a közösségre hivatkozva próbálják eltiporni az egyén szabadságát, megsemmisítő gyűlöletet szítva mások ellen, míg a demokráciák a szabad emberek alkotta közösségekből épülnek fel, az egyenjogúság eszméjének talapzatán - folytatta a köztársasági elnök, aki szerint ezért van, hogy minden diktatúrának a magányos és megfélemlítetett "tömegember" az ideálja. Bibó István is ezért mondta, hogy demokratának lenni annyi, mint nem félni - mondta Áder János, hozzátéve: demokratának lenni azt is jelenti: érteni, átérezni, mit jelent az, hogy minden ember szabadnak születik. Az államfő rámutatott arra is, hogy a nácizmus és a kommunizmus sokmilliónyi ártatlan áldozatának pedig úgy adhatunk valódi tiszteletet, ha ezt nem vonjuk kétségbe.
Szólt arról, hogy a XX. századi diktatúrák sötét árnyéka sokáig kísért majd, de az Európai Unió egy olyan szövetség, amelyben azok az országok gyülekeznek, amelyek demokratikus elkötelezettsége, modern jogállami berendezkedése, kontinensünk békés jövőjét építő együttműködése senki által sem kérdőjelezhető meg.
Külön kiemelte, Magyarországnak büszkeség, hogy több alkalommal is fontos szerepet játszott abban a történelmi folyamatban, amelynek végén Európa népei egységesen a demokrácia keretei között keresik boldogulásukat. Az államfő példaként említette 1956-ot, amikor a "magyarok megalkuvást nem tűrő szabadságszeretete elemi erővel adta tudtára a világnak, hogy a diktatúra sosem lesz elfogadható számukra". Áder János megemlékezett az 1956-os, Parlament előtti sortűzről is, hangsúlyozva, bár az emberek fegyvertelenül érkeztek a térre, az Országházzal szemközti épületről mégis "gyilkos torkolattüzek nyíltak". Áder János szerint az ártatlanul lemészároltaknak nem volt más bűnük, mint hogy olyan magyar emberek voltak, akik szabadságot, emberhez méltó törvényes rendet követeltek.
A köztársasági elnök beszéde végén azt javasolta, az 1956-os forradalom eltiprása után 18 éves koráig fogvatartott, majd felakasztott Mansfeld Péter arca legyen előttünk, amikor a diktatúrák sokmilliónyi áldozatára emlékezünk. "Mert minden egyes áldozatnak neve, arca és olyan emberi sorsa volt, ami végül a diktatúrák embertelenségében ért véget" - fogalmazott, kiemelve azt is, az áldozatok hóhéraival és gyilkosaival, a diktatúrák elnyomó gépezetének működtetőivel sincs ez másképp.
Az államfő után Horváth János, az Országgyűlés korelnöke szólt a konferencia résztvevőihez. A fideszes politikus angolul elmondott beszédében felidézte életútját, amelynek során 1944-ben a Szabad Élet Diákmozgalom tagjaként részt vett a nemzeti ellenállásban, amiért a nyilasok halálra ítélték, majd 1947-ben koholt vád alapján kényszermunkára ítélték, az 1956-os forradalom után pedig az Egyesült Államokba emigrált.
MTI2012. október 5.
SZKT, vagy amit akartok
Markó Béla volt RMDSZ-elnök a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) zilahi ülésén arra hívta fel az egybegyűltek figyelmét, hogy a kommunista zsarnokságból nemrég kilábalt országunkban aggasztóvá válik a visszarendeződés veszélye.
Tudjuk, hogy mit jelent ez, de ha nem tudnánk, akkor se reménykedjünk, ők majd megmondják. (Mi az, hogy majd? Most!) Világosan, feszes logikával, íme: ha veszély van, akkor félni kell – vagy legalábbis nem árt óvatosnak lenni –, gyanakvónak és bizalmatlannak kell lenni mindenkivel és mindennel szemben, ami újszerű. Össze kell zárni, szól a figyelmeztetés, képileg és fogalmilag pedig: juhnyáj viharban, esetleg hadi alakzat, kinek melyik tetszik. Csüggedni persze nem kell, mert nekünk, romániai magyaroknak van egy szövetségnek álcázott politikai pártunk, az egységes és oszthatalan RMDSZ személyében, az erő tehát velünk van, nem hagy el minket... soha!
Az egyetlen és kizárólagos politikai képviseletünk megvéd minket. Kiktől is? Mindenekelőtt az MPP-től és az EMNP-től – ez a kissé meredek, de alig meglepő, frappáns válasz Kelemen Hunor éppen regnáló RMDSZ-elnök szájából hangzott el. Ha megkérjük a romániai magyarság állatorvosát, hogy fejtené ki ezt részletesebben, akkor vélhetően jön az unos-untiglan ismételgetett duma: viszályt akarnak szítani köztünk, acsarkodó szekértáborok ádáz gyűlöletét exportálja az anyaország romlott politikai elitje az erdélyi tündérkertbe, ahol minden nagyon jó volt, mindennel meg voltunk elégedve mindaddig, míg ezek a mesterséges alakulatok létre nem jöttek. (Persze, ki lehet ezt fejteni hosszan „orbánozva” is, de nem érdemes!) Az én olvasatomban a helyes értelmezés így hangzik: ők, politikai képviseletünk felkent papjai megóvnak minket a belső ellentétektől, a szóváltástól, a nyilvánosság előtt zajló politikai cirkusztól (értsd politikai vita), az érvek és ellenérvek ütköztetésétől, a választott képviselőink elszámoltatásától, sőt, ha kell, megvédenek minket saját magunktól is. Mert a romániai magyar választópolgár védelemre szorul, önmagában életképtelen, éretlen, tudatlan és naiv, egyszóval elesett, olyan, aki a bölcs, tapasztalt és jól értesült előljáróira kell, hogy hagyatkozzék, másképpen neki annyi.
Kelemen Hunor az RMDSZ új generációjához tartozik, de azért nem annyira fiatal, hogy ne élte volna át a ’89 előtti mostoha időket, tehát akárcsak Markó, nagyon is tudja, hogy mit beszél. Ha valaki veszi magának a fáradtságot, és belelapoz a boldog emlékű kommunista pártsajtóba (másmilyen sajtó akkortájt ugye nem is volt), akkor ezt a gondolatmenetet, ezt a félelemkeltést, ezt az erőszakosan görcsös féltést és az azzal szükségképpen együttjáró, képmutató küldetéstudatot fellelheti ott is. Úgy tűnik tehát, a vészjelzés jókor jött: kísértet járja be Romániát, a kommunista visszarendeződés kísértete, hogy egy nagy klaszszikust parafrazáljak. Kedves romániai magyar polgártársaim, nem árt résen lenni!
Engedtessék meg nekem, hogy a zilahi SZKT szellemiségét Bibó István tekintélyével szegezzem szembe. A 20. századi magyar politikai gondolkodás talán legnagyobb alakját azért idézzük itt meg, mert ő valami olyasmit mondott, hogy a demokrácia „a nép uralma, közelebbről egy olyan politikai rendszer, amelyben a nép, vagyis az átlagemberek összessége abban a helyzetben van, hogy vezetőit meg tudja válogatni, ellen tudja őrizni, és ha kell, el tudja kergetni.” Nos, uraim, döntsék el maguk, teljesül-e ez a feltétel a romániai magyarságra vetítve? Fontolják meg, teljesülhet-e egyáltalán, ha nincs választási alternatíva. Bibó úgy látta, hogy demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a kritikától stb. Nála sokkal bölcsebb RMDSZ-es elöljárók viszont veszélyekről, védelemről és persze ennek nyomán egységről beszélnek. Csak ne lenne olyan ismerős ez az egész... Nincs miért szépítenünk a dolgot: a romániai magyarság politikai egypártrendszerben élt mindaddig, ameddig az RMDSZ lehetséges magyar váltópártjai meg nem alakultak. A „zilahi bölcsek” (sic!) ezt a korábbi áldatlan állapotot tartanák üdvösnek... Visszarendeződés? Az!
Félreértés ne essék, a fentebb idézettek nem azért igazak, mert Bibó mondta, hanem azért, mert különösebb szellemi erőfeszítés nélkül belátható, hogy nyilvános politikai vita nélkül egyszerűen nem létezik demokratikus politikai közélet. Ha a közügyeket nem lehet megvitatni az állampolgárok széles körű részvételével, akkor sem a képviselőink erényeit, sem azok hibáit nem láthatjuk. Nem tudjuk eldönteni, hogy kibe szorult politikai bölcsesség és kibe nem, nem tehetünk különbséget a magánérdekeit hajkurászó korrupt politikus és a közjót folyamatosan szem előtt tartó elöljáró között. Másfelől, ha elvakítanak minket a szenvedélyeink, a vágyaink és főként a félelmeink, akkor indulatosan ítélünk, nem pedig megfontoltan és mérlegelve.
Egyik esetben szavazunk, a másik esetben választunk. A kettő közti különbséget nem lehet eléggé túlbecsülni. Király András az SZKT-n erre is egyértelmű direktívát fogalmazott meg, amikor azt mondta, hogy az RMDSZ-nek nem választani, hanem szavazni kell elvinnie az embereket. Őszinte, de a romániai magyar választópolgárt lesújtó vélemény ez, azt feltételezi ugyanis, hogy a polgártársaink képtelenek önállóan gondolkodni és helyesen dönteni.
Egy közösség egészséges politikai ösztönei azon múlnak, hogy fel tud-e halmozni sok-sok évnyi hasznos politikai tapasztalatot. Ez pedig a maga során csak úgy lehetséges, ha tagjai minél szélesebb körben, folyamatosan, generációról generációra élhetnek politikai szabadságukkal, alkalmuk van arra, hogy a nyilvánosság előtt mérlegre tegyék véleményüket. Szabadon társulhatnak közös célok megvalósításáért anélkül, hogy ezekhez a kezdeményezésekhez valamiféle felsőbb szintű jóváhagyás vagy támogatás szükségeltetne. Egy valóban szabad és „egészségesen” működő politikai tér arról ismerszik meg, hogy a legegyszerűbb és legjelentéktelenebb polgár közérzete is jó, jövőképe pedig alapvetően derűs. Nos, elég csak körülnézni mindenkinek a saját környezetében, és nehéz szívvel ugyan, de gyorsan levonhatja a következtetést: sokan vannak, akik az ismerősök, családtagok, munkatársak közül az elmúlt 15–16 évben hagyták el az országot, még többen vannak viszont, akik itthon maradtak ugyan, de csalódottak, kiábrándultak, és teljes közönnyel viseltetnek a közügyek iránt. Pedig ezeknek az embereknek is voltak/vannak vágyaik, terveik és van a közösségi ügyekre vonatkozó véleményük, csak éppenséggel nem volt azokra kíváncsi eddig senki.
Az RMDSZ történelmi felelőssége elsősorban nem abban rejlik, hogy foggal-körömmel ragaszkodik a kizárólagos hatalomhoz – noha egy demokratikus értékeket valló politikai alakulat már önmagában ezért is elmarasztalható. Hanem azért, mert immár tizenhat éve politikai kiskorúságban tartja a romániai magyarságot. Ez a közösségre nézve sokkal nagyobb veszélyt rejt magában, mint az ellenséges többségi társadalom nyomasztó túlsúlya. A parlamenti választásokat előkészítő zilahi tanácskozás az elmúlt másfél évtized arroganciát és zavarodottságot elegyítő RMDSZ-ét vetíti elénk. Nem jó hír ez nekünk, politikai ellenfeleiknek, de talán még nagyobb csalódást keltő hír a romániai magyar választópolgárok számára.
Ilyés Szilárd A szerző tudományos kutató, az Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári szervezetének alelnöke
Krónika (Kolozsvár)2012. december 31.
Sas Péter: Egy emberből az marad meg, ami az emberek emlékezetében róla megmarad” (2.) Interjú a 90 éves Kiss András nyugalmazott főlevéltárossal
– A Facsádról elindult életút végül megérkezett, azt is mondhatnám, révbe jutott Kolozsvárt, mely bizonyosan különbözött a korábban megélt városok szellemiségétől.
– Kolozsvár más volt, új, számomra a kitárult reménységek városa volt. Kolozsvárra bukott diákként érkeztem. 1940 a bécsi döntés és a szerelmek éve volt. És azé a felejthetetlen facsádi nyáré, amelyről mintha megéreztük volna, hogy az utolsó, tombolt bennünk az ifjúság, az együttlét öröme. A gimnáziumban hetediktől kettéágaztak az osztályok humán és reál tagozatra. Az előbbiben a latinon és a nyelveken volt a hangsúly, a reál osztályokban a nagyon komoly matematika- és fizikaoktatáson. Mindig ragaszkodtam a barátaimhoz. Ezek jó matematikusok voltak és a reál tagozatra iratkoztak be. Én követtem őket, de nem mértem fel, hogy azon a magas színvonalon tanított matematikához és fizikához nagyon rendszeres, napi felkészülésre volt szükség. Az én érdeklődésem azonban nagyon megoszlott. Változatlanul sokat olvastam, rádiót hallgattam, szórakoztam, így aztán 1940 nyarán pótvizsgára buktam. A nyár viszont nagyon mozgalmas volt. Akkor folytak a Turnu Severin-i tárgyalások, tombolt bennünk a fiatalság, a szerelem, nem tudtam tanulni, nem is ment a vizsga. Matematikatanárom megkérdezte, miért nem megyek Magyarországra.Azt feleltem, hogy készülök menni, mert édesapámat áthelyezték Csíkszenttamásra. A nagyon igényes számtantanár nagyvonalú ember volt, Temesvár polgármesteri tisztét is betöltötte a királyi diktatúra előtt, az ellenőrizhető írásbelimre négyest adott, viszont a szóbelimre hatost, így ötös osztályzattal átengedett. A Karánsebesről jött, provinciális szemléletű fizikatanár 4,50-nel megbuktatott. Édesapám felvette a kapcsolatot a sepsiszentgyörgyi Református Kollégiummal, ahol tájékoztatták, hogy mint elnyomott, újra vizsgázhatok. Neki viszont az volt a véleménye, hogy mivel látta, hogy nyáron nem tanultam a pótvizsgára, ne vegyem igénybe ezt a kedvezményt. Mivel a szintén áthelyezett sógoromék már berendezkedtek Kolozsváron, beiratkozásra jelentkeztem a Kántor Lajos igazgató vezette Farkas utcai Középiskolai Tanárképző Intézet Gyakorló Gimnáziumába, ahova Gyöngyössy Dániel, akkor ügyvédjelölt barátom és földim kísért el. Bukott diákot nem szívesen veszek fel, mondta az igazgató, miután átnézte az irataimat. Dani barátom sovinizmust emlegetett. A válasz tömören ez volt: sovinizmus ide, sovinizmus oda, bukott diák az bukott diák. Kántor Lajos igazgató úr mégis felvett. Mi, felsősök hamar rájöttünk, hogy igazgatónk fő törekvése az iskolaépítés. Igyekezett jó, minőségi iskolát létrehozni, ami nem volt könnyű az örökölt tanári karral és a különböző helyekről érkező, több iskolát megjárt diákokkal. Keményen, jól vezette a rábízott gimnáziumot, és már a második évben sikerült a tanárok egy részét kicserélnie. A román oktatási rendszer több szempontból modernebb volt. A Károly-diktatúra idején azonban nehezebb lett a helyzet. A diákok is szembesültek a vasgárda és a király között dúló ádáz harccal. A vasgárda tudatosan Lupescunét, a szeretőt tette minden rossz előidézőjévé. De a diákok tapasztalták azt is, hogy a terrort nem lehet terrorral megfékezni. Két iskolatársunkat is a csíkszeredai gyűjtőtáborban megtizedelés során lemészárolták, minden bírói ítélet nélkül. Különben osztálytársaik jó tanuló, eszes fiúknak ismerték. Szerintük nem az antiszemitizmus vitte őket a vasgárdába, hanem a király és környezete erkölcstelensége, pénzhajhászása. Károly király emberei ugyanolyan törvénytelenül jártak el, mint a gyilkoló vasgárdisták, mert cselekedeteiket nem független bírói határozat alapján hajtották végre. Az iskolában kialakult ugyan a diákok véleménye, de oda nem gyűrűzött be a gyűlölködés.
A magyar oktatási rendszerben tetszett, hogy a tanár szabadon dönthette el, milyen végső osztályzatot ad a diáknak. Különbség volt a nyelvoktatás tekintetében is. A magyar oktatási rendszerben első évtől tanították a latint, harmadiktól a németet, ötödiktől az olaszt vagy más világnyelvet. A román nyelvet elsőtől tanították és érettségizni is lehetett románból. A román iskolákban első osztálytól a francia, harmadiktól a latin, ötödiktől pedig választott idegen nyelv volt a kötelező. Amint erről már szó esett, hetediktől választani lehetett a humán és a reál tagozat között. A diákok körében nagyon rossz szemmel néztek két típust: a magolót és a strébert. Kolozsvárt én kitűntem a magammal hozott irodalmi ismereteimmel és olvasottságommal. Rendszeresen vásároltam a magyar sorskérdésekkel foglalkozó folyóiratokat, ezeket a Méhkas Diákszövetkezet könyvesboltjában szereztem be. Móricz Zsigmond folyóiratát, a Kelet Népét, a Zilahy Lajos szerkesztette Híd számait pedig az Ursus kapualjában árusító Béla újságárusnál vásároltam meg. Amikor megtudtam, hogy a harmadik utas Németh László, Kodolányi János, Juhász Géza, Gulyás Pál átvették a debreceni Tiszántúl irányítását, előfizettem erre a napilapra. Ma is emlékszem a postán kézbesített napilap címzésére: „Kiss András 7. osztályos főgimnáziumi tanulónak”. Sajnos, ami nagyon gyakran előfordul, a szellemi tőkével rendelkezők anyagiakban szűkölködnek, így a Tiszántúlt is átadták a szerkesztők egy tőkével rendelkező kiadónak. Később házkutatástól tartva Tóth Kálmán aligazgatón keresztül folyóirataim nagy részét átadtam az Egyetemi Könyvtárnak. Ma már csak a Kelet Népe példányait és azt a szellemi tőkét őrzöm, amit akkori olvasmányaimból szereztem, a magam képére kialakított harmadik utat és a Tanút.
– A Gyakorló Gimnázium egykori tanári karából kikre emlékszik vissza?
– Balogh László magyartanárom a Pásztortűzben közölt írásokat, rendkívül jól, szuggesztíven, élményszerűen adott elő, mindig szabadon elmondhattuk véleményünket a felmerült kérdésekkel kapcsolatban. Az a tanártípus volt, aki nem a biflázásra, hanem az irodalom megkedvelésére igyekezett rávezetni diákjait. A fizikatanárom Balogh Antal volt, aki tudott a bukásomról, de akkorra már pótoltam lemaradásomat. (Ami nem is volt nagy teljesítmény a temesvári reálban így-úgy elsajátított ismereteimmel.) Egyszer egy stréber nem volt megelégedve az osztályzatával, neki azt mondta: „Én Kiss Andrást becsülöm, aki hosszútávfutóként halad előre”. Olasztanárom Ulrich Ferenc, aki francia szakos is volt, valóságos nyelvtehetségként tűnt ki. Skrabatovics Ede a fejébe vette, hogy majd ő megtanít latinra. Feltehetően tudta, hogy az előző évben kézről kézre járattam Móricz Zsigmondnak A latin nyelv törlendő című írását. Nyolcadikban majd minden órán feleltetett. Egyikünk sem tudta akkor, hogy mennyire szükségem lesz a latin nyelvre. Módszeresen, jól tanított. Később Sajkásra magyarosította a nevét. Az egyetemen is volt beosztása. 1944 őszén még aláírta a magyar oktatóknak az egyetem továbbműködése melletti állásfoglalását. Katonakabátban hazaindult Szatmár vármegyébe, útközben agyonütötték. Természetesen az említett fiatal tanárok közelebb álltak hozzánk, és bár nem tanított bennünket, nagyon tiszteltük a nálunk valamivel idősebb, halk szavú Mikecs Lászlót, akiről az olvasottabbak tudták, hogy publikációi is vannak. A „felszabadító” szovjet csapatok az ötezer kolozsvári magyar polgári személlyel együtt őt is Oroszországba deportálták, ahonnan nem tért vissza. A fiatalok mellett jó emlékeket hagytak bennem a román szakos Papp Imre, Szopos Sándor festőművész rajztanár és a két Török: Sándor, a matematika- és Zoltán, a természetrajztanár. Az osztályomban közismert volt olvasottságom és irodalmi tájékozottságom. Talán ennek köszönhető, hogy nyolcadikban, az önképző kör alakuló ülésén egyhangúlag engem javasoltak elnöknek. Az ülésen jelen volt Kántor Lajos igazgató is, és meglepett arccal hallgatta a bukott diák jelölését és megválasztását, de nem szólt közbe. Hagyta, hogy Balogh László, aki akkor már jól ismert, levezesse az ülést. Az érettségi vizsgámon Bartók György filozófiaprofesszor, a Középiskolai Tanárképző Intézet elnöke töltötte be az elnöki tisztet. Akkoriban az volt a szokás, hogy a nehezebb tantárgyak vizsganapja előtt a diákok a patikából Aktedront vásároltak, ami ébren tartotta őket egész éjszaka, és akkor vették át az egész nehéz anyagot. Az osztályzatok szerint 3. lettem az érettségin. Utána összetalálkoztam a folyosón Kántor Lajos igazgatóval, aki így szólt hozzám: „Jó volt fiam, megálltad a helyed”.
– András bácsi pályaválasztását nem lehetett könnyen összeegyeztetni a családi hagyományokkal és az irodalmi, valamint a politika iránti érdeklődésével.
– Érettségi után a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen tanultam tovább. A pályaválasztásnál az volt a gond, hogy – amint már említettem – mindig ragaszkodtam a barátaimhoz és igyekeztem együtt maradni velük. Jó barátom volt Maros Tibor, az osztályelső, ő hetedikben azt mondta nekem, hogy erdőmérnök akar lenni. Én is arról ábrándoztam, hogy követem őt Sopronba. Azután meggondolta magát, és elhatározta, hogy orvos lesz. (Az életpályája azt bizonyította, hogy döntése nagyon helyes volt.) Mivel jó barátaim zöme szintén az orvosira készült, én is az orvosi mellett döntöttem, gondoltam, hadd körözzem le a bátyámat, aki akkor már orvos volt. De előbb próbát akartam tenni, hogy le tudom-e küzdeni a vértől és sebektől való viszolygásaimat. Facsádi szomszédommal és barátommal, Orthmayr Alajossal, aki akkor a kórbonctanon volt tanársegéd, bevitettem magam a boncterembe, és rájöttem, hogy köszönöm szépen, de soha nem leszek képes orvos lenni. Irtózom a sebektől és a vértől, és ezt nem tudom leküzdeni Akkor mi legyek? Abban az időben létezett egy pályaválasztási tanácsadó, megírtam, hogy közíró akarok lenni. Példaképem Márai Sándor volt, akiről azt is tudtam, hogy egy-egy vasárnapi vezércikkéért ezer pengőt kap. Azt a választ kaptam a tanácsadótól, hogy nincs ilyen képzés, iratkozzam be a jogra vagy a bölcsészkarra, majd menjek el volontőrnek egy laphoz, és ott sajátíthatom el az újságírás gyakorlatát. 1942 nyarán elutaztam édesapámhoz, hogy vele is beszéljem meg pályaválasztásomat. Ő azt javasolta, hogy legyek „lódoktor”, mint Döme nagyapám, utána megkezdhetem közírói pályámat. Elmondtam neki, amit a boncteremben tapasztaltam, tehát nem lenne jobb az állatorvosi, mint a humán orvosi pálya. „Legyél hát közíró” – hagyta jóvá elképzelésemet édesapám. Részt vennék a politikai életben is – tettem hozzá. Ő arra kért, soha ne lépjek pártpolitikusi pályára, mert „az nem nekünk való”. Így hát beiratkoztam a jogra. Következett az egyetemi polgárrá avatás. 10 pengő befizetése után a dékán kezet fogott velem, egyetemi polgárrá fogadott, amit öntudatosan vállaltam. Erről a polgárrá fogadásról a diákság körében számos tréfás történet keringett. Például az, hogy a vidéki gólyát hogyan vették rá a Gábor Áron diákotthonban, vagy a Jóskában a felsőbb évfolyamosok, hogy készítsen elő a markában 10 pengőt, amit a dékán markába kell csúsztatnia a polgárság fejében. A jogi karon a hallgatók két csoportra tagolódtak: voltak a rendes hallgatók és a „mezei seregek”. Ezek főként tisztviselőkből és más, állásban levőkből tevődtek össze, és a fogalmazói státushoz megkívánt doktori címért iratkoztak be az egyetemre. A mezeizők nem hallgatták az előadásokat, ők csak a vizsgákon jelentek meg. Indexeiket az altisztek kezelték, ami nagyon jó jövedelmi forrást biztosított nekik. Egyenként 20–30 index volt a kezük alatt. A vizsgákra a jogi szemináriumon készítették elő őket. A legismertebb Bellér István szemináriuma volt, ahol jegyzeteket lehetett kapni, és felkészítést is vállalt a doktori tézisek megírására.
Az egyetemi hallgatók összetételét illetően Kolozsvárt sajátos helyzet alakult ki. Sok volt a dél-erdélyi menekült diák. Ezek tanulmányi eredményeiktől függően különböző kedvezményekben részesültek. De voltak, akik önmagukon azzal segítettek, hogy beálltak statisztálni a Nemzeti Színházhoz. Egy enyedi származású, Elekes nevű évfolyamtársam volt a statisztálás egyik fő szervezője. Én kötelességtudóan hallgattam az ajánlott előadásokat is: állami számviteltant, Felvinczi Takáts Zoltán előadásait a művészettörténetről és a Baráth Tiborét a francia forradalom idejebeli sajtóról. Rendkívül jól adott elő. El kell mondanom, hogy teltházasok voltak Buza László, Bónis György, Csekey István, Ottlik László órái. Nem találkoztam olyan egyetemi tanárral, aki nem szabadon adott volna elő. Mind beszélt idegen nyelveket. Mi is lekádereztük őket, tudtuk, hogy közülük ki a törvényelőkészítő bizottság vagy más szaktestület tagja. Szász István például egy nemzetközi bíróságnak volt a bírája. Buza Lászlót és Csekey Istvánt a legtekintélyesebb köz-, illetve nemzetközi jogászokként tartották számon.
– Milyen volt az akkori kolozsvári egyetemi élet?
– A dékán a kar igazgatásának teljes jogú ura volt, egy cédulát, egy moziplakátot nem lehetett kitenni, ha nem engedélyezte a dékán. Az egyetemi oktatókkal való viszonyában ő primus inter pares volt, de nem főnök. Minden tanár szabadon rendelkezett kollégiumával. A tanszékvezető fogalma ismeretlen volt. Mind a rektor, mind a dékán mandátuma egy évre szólt. Ezért tüntették fel kiadványaikon az e. i., azaz ez idei megjelölést. Kollokviumok, vizsgák nagy spekulációkkal történtek. Egyes hallgatóknak megvolt a kidolgozott szisztémájuk, hogy mikor jobb a vizsgáztató tanár elé állni: az elsők között, vagy később, ha a tanár már fáradt? Számon tartották, hogy az előttük vizsgázó jelölttől miket kérdezett a tanár. A szeminárium nem úgy zajlott le, mint 45 után. A hallgatónak önálló munkát kellett bemutatnia, azt vitatták meg a részvevők. Horváth Barna, a jogelmélet professzora, aki híres volt igényességéről és szigorúságáról, a mi évfolyamunk előtt a tanszék magántanárával vitatkozott, aki nem volt más, mint az 1956-os helytálló államférfi, Bibó István. A két különböző szemléletű tanár összecsapása élmény volt a kis létszámú hallgatónak. A tanár a vizsgákon a kérdésekre adott válaszok és a szemináriumi teljesítmény alapján osztályozott. A jogtudományi szigorlatok jóval nehezebbek voltak, mint az államtudományiak. Itt a szigorlók zöme mezeiző volt. Emlékszem egy beszélgetésre a nemzetközi jogról, amit dékáni jóváhagyással egy jogszigorló hívott össze. Szerinte a nemzetközi jog helytelen kifejezés, hiszen a jog ismérve: a kikényszeríthetőség, viszont a nemzetközi jogban nincs ilyen lehetőség. Végső fokon csak háborúval lehet elérni a megállapodások, szabályozások betartását, ami nem jogi kategória. A Bellér-féle szemináriumi jegyzetek jók voltak a vizsgákon. Buza és Csekey professzorok esetében, az Osztrák–Magyar Monarchia meghatározásánál figyelmeztették a hallgatót: Buzánál reálszövetségként, Csekeynél viszont egyszerű perszonálunióként kellett minősíteni a két állam közötti jogviszonyt.
– Az elkövetkező történelmi események hatással kellett hogy legyenek az ideálisnak tűnő egyetemi életre is.
– Az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállás nagyon fejbevágott. Hiába titulálták jó moszkovita szóhasználattal fasiszta államnak Magyarországot, az egyetemen egyetlen nyilas diák csak a hülye Pufi volt. Viszont a közvéleményben tartotta magát az a hír, hogy március 15-én Magyarország kiugrik a német szövetségből. Mi lesz, hogy lesz? Elterjedt a hír, hogy Dálnoki Veress a Tiszánál ellenáll. A németek viszont már az országban voltak és fenyegetéseik döntöttek. A budapesti Műegyetemen a diákok elkezdtek mozgolódni. Erre elrendelték az egyetemisták munkatáborba vitelét. Az én csoportom Borszék alatt, Székpatakon építette az Árpád-vonalat. Akkor szembesültünk először a katonai fegyelemmel. Szerencsénkre a parancsnok, Darvas százados korekt ember volt, a tisztesek többnyire a hatalomhoz jutott primitív ember módján éreztették hatalmukat. Deszkából készült finn sátrakban laktunk. Közeledett a front, csendes éjszakákon hallani lehetett az ágyúzást. Éles töltényekkel teljesítettük az őrszolgálatot és Darvas százados utasított, hogy ha a közeledő nem áll meg felszólításunkra, ne habozzunk lőni, mert „a partizán nem katona, az orvlövész, és le kell lőni, mint a veszett kutyát”. Már a táborba jövet találkoztunk menekülő ukránokkal. A mellettünk álló szerelvényen egy „ukrán madonna” a gyermekét szoptatta. Vajon mi lett a sorsuk? Aztán megjött a parancs, hogy a katonaköteleseknek be kell vonulniuk, ezért hazaküldtek a táborból. Még a német megszállás előtt Kállay Miklós miniszterelnök meglátogatta az egyetemet, és ott földijétől, Csekey professzortól jövet vékonyka titkára kísérte. S szavaira ma is emlékszem: „Az urak tanuljanak, mert nagy feladat vár magukra. Amíg én leszek Magyarország miniszterelnöke, addig nem viszik önöket a frontra, mert szükség van Magyarországon önökre.” A román átállás után megérkezett az én behívóm is. A nővérem Szatmár vármegyébe továbbította a postással, bár nem szeretek kitérni a dolgok elől. Már középiskolás korunkban kialakítottunk egy szűk baráti kört, ami egyetemi éveinkben kiegészült néhány, velünk egy évben érettségizett hallgatónővel. Fórumnak neveztük el, mert minden nap estefelé a Főtéren találkoztunk, a Szent Mihály-templom keleti végében, ott ültünk a vaskerítésen. Tagjai a lányok közül Faluvégi Baba, a későbbi Kós Andrásné, Lebó Anikó orvostanhallgató, Tamás Magdi (Mészárosné) bölcsész, Lázár Ibolya orvostanhallgató, Mandula Ibolya, Rácz Lili és Buszlai Ibolya közgazdászok. A fiúk közül Maros Tibor, Grósz Frigyes, Égető Béla, Herman Nándor, Joanovics János, Gyöngyössy János orvostanhallgatók voltak. Fórumtag volt még Bacsó István, Kovács László és Szatala Ödön biológus, aki miután szüleivel visszaköltözött Budapestre, akkor is hűséges Fórumtag maradt. Szeptember végén hazafelé mentünk a Deák Ferenc utcán, és szembejött velünk egy rendőr – szerencsére nem csendőr – járőr, igazoltattak. Az orvostanhallgatók felmutatták kórházi beosztásukat igazoló irataikat, én a diákigazolványomat. A fehérbajuszú járőrparancsnok csak ennyit mondott: „A maga helyében nem nagyon sétálnék az utcákon”. A főtéri vendéglőben, a tulajdonos szerint a legjobb bort hozták fel, hogy a bejövő oroszoknak ne jusson belőle. Szorongó érzés tört rám, amikor a Főtéren keresztüldübörgött egy 15-17 éves fiúkból álló tankoszlop. Meggondolkoztatott, hogy miközben a magyar hadvezetőség a felkelőket visszavonta Tordáról, hogy megóvja Kolozsvárt az utcai harcoktól, ezek a gyerekek rezzenéstelen arccal tovább harcoltak, mert azt parancsolták nekik. A Kolozsvár elleni támadás során nem volt az oroszoknak légierejük. Egy berepülés alkalmával találat érte Csokoládé Károly cigányprímás házát, amiről a helyi sajtó is beszámolt. A Zápolya utcában laktunk és egy nap, október 11-én, szerdán látom, hogy a Kövespad utcán egy orosz hajt fel egy lovas szekeret. Egy szomszéd román tanár pincéjében bújtunk el első éjszaka. Másnap reggel kimentünk a ház elé, és a Kövespad felől egy egyszerű asszony jött felénk és figyelmeztetett: az oroszok szedik össze a magyarokat. Akkor legalább kapunk valami írást, mondtam én jóhiszeműen, mert azt gondoltam, munkára visznek a felrobbantott hidakhoz. Édesanyám és a sógorom nem bíztak az oroszokban és úgy döntöttek, hogy bújjunk el a szomszéd akkor már üresen álló házánál a Kövespad felé emelkedő kertje végében, a bodzabokrok mögé. Mire felértünk, már ott lapult a bodzabokorban Vermessy Rezső, a Szövetség Szövetkezeti Központ cégjegyzője, valamint Kolcsár Árpád és Páter kőművesmesterek. Kis idő elteltével a kert alján megjelent egy hosszú Moszingan puskával egy szovjet katona, hogy a kertet ellenőrizze. Láttuk, hogy felénk tart, aztán egyszerre megáll a karalábéágyásnál, leteszi a puskát, előveszi a bicskáját és elkezdi jóízűen falatozni a karalábét. Aztán, mint aki jól végezte a dolgát, visszament az utcára az őrjárathoz. Másoknak nem volt ilyen szerencséje, mint nekünk. A szemben lakó Miskolczi nevű hóstáti gazdát – a Hosszú élethez nevű kocsma tulajdonosát – a nálam fiatalabb gimnazista fiával együtt elhurcolták, soha nem tértek vissza. Ez volt a sorsa több Zápolya utcai lakosnak is, akik nem bújtak el, köztük apósomnak, Kalmár Eleknek és sógoromnak, Kalmár Andrásnak, akik hosszú esztendőkig sínylődtek a Szovjetunióban. Elhurcolták egykori iskolámból a már említett Mikecs László tanárt, valamint Szabó György klasszika-filológust, aki miután visszatért, megírta az elhurcoltak színvonalas és tárgyilagos krónikáját Kolozsvári deportáltak az Uralban címmel. Közvetlen a szovjet bevonulás napján, mielőtt elhurcolták az ötezer magyar polgári lakost, a szemben lakó Steierman család – a Linda nevű cukorkagyár tulajdonosai – áthívtak bennünket, hogy az ott levő munkaszolgálatossal ünnepeljük meg a „felszabadulásunkat”. Ők felismerték sógoromban, Ferencz Antalban azt a feleki határvadász zászlóst, aki odament alakulatukhoz és biztatta őket, hogy „ne csüggedjenek, már nem tart sokáig”. Ezt meleg szavakkal meg is köszönték: „Felszabadultunk!”. Náci cseberből a vörös cárizmus vedrébe.
(Folytatjuk)
Művelődés (Kolozsvár)2013. október 10.
A második bécsi döntéshez vezető útról
Nagyvárad- Szerdán este az Ady Endre Középiskola dísztermében folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által alapított Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben modulja. L. Balogh Béni főlevéltáros, a Limes főszerkesztő-helyettese tartott előadást a második bécsi döntésről.
A megjelenteket Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. A második bécsi döntés diplomáciai előtörténetéről szóló előadását két idézettel indította L. Balogh Béni. Arra hívta fel a figyelmet: Bibó István szerint sok szempontból jó volt a döntés, de megbékélést nem hozott, Szegfű Gyula pedig Mohácshoz hasonlította Trianont, így meglátásában jogos volt az ezt követő felháborodás. Ezt a levéltáros azzal egészítette ki: nem a párizsi békeszerződés alapelveivel volt a baj, hanem azzal, hogy ezeket következetlenül és cinikusan alkalmazták, a vitás kérdésekben a nagyhatalmak nem Magyarország javára döntöttek, és főleg a stratégiai szempontok domináltak. Utólagos bölcselkedésként, 90 év távlatából viszont megállapítható: a korabeli politikum és a közvélemény helytelenül reagált a trianoni szerződésre, mert fatális véletlennek tartotta, nem mérlegelte, hogy Magyarország a vesztes országok közé tartozott, és ezért ennek megfelelően büntették. Emellett a vezető elit az 1920 utáni két évtizedben elmulasztotta elmondani azt: nagy igazságtalanság érte a magyarságot, de azért ne álmodozzon, mert a Nem, nem, soha! kijelentésnek és az ezer éves határ visszaállításának nincs realitása, ehelyett inkább etnikai revíziót kellene akarni. Jellemző, hogy a harmincas években Gömbös Gyula miniszterelnök tervei közt sem a történeti Magyarország helyreállítása szerepelt, de ezt elfelejtette közölni a nyilvánossággal, holott nem félni kellett volna a közvéleménytől, vagy idomulni hozzá, hanem tudatosan alakítani ezt.
Külpolitikai dilemmák
A korszak egyik legnagyobb személyisége az erdélyi származású Bethlen István volt, akit reálpolitikusként jellemezhetünk, irányításának betudhatóan állt talpra gazdaságilag az ország. Mussolini fasiszta volt, de őszintén szimpatizált Magyarországgal. Vele ellentétben az 1933-ban hatalomra jutott Hitler nem, mert a magyar népet se tartotta árjának, mégis a sors furcsa fintora, hogy az ő kegyének köszönhető a második bécsi döntés. Lord Rothermere angol sajtómágnás 1927-ben a lapjában együtt érző cikket jelentetett meg a kárvallott Magyarországról, melynek hatására megalakult a Magyar Revíziós Liga, az élén a délvidéki Herczeg Ferenccel. A második bécsi döntés idején miniszterelnök Teleki Pál antiszemitizmusa miatt nem vállalható, viszont egyebekben sok mindenben neki volt igaza. Ő volt a revízió egyik bajnoka, földrajztudósként elvégezte ennek elméleti megalapozását. Nem akarta Erdély ajándékba kapni Hitlertől, szerencsétlenségére azonban pont ez történt- magyarázta L. Balogh Béni.
1939-ben visszakerült Kárpátalja, 1940 nyarán pedig az addig inkább Romániát támogató Berlin pálfordulást hajtott végre, valószínűleg Románia külpolitikai elszigetelődése miatt. A Szovjetunió ultimátumot intézett hozzá, hogy negyvennyolc órán belül adja át Besszarábiát. A magyar diplomáciának kapóra jött a kivonulás, úgy látta, itt az alkalom a saját igényei bejelentésére, és üzent Bukarestnek, hogy tárgyalni akar Erdély sorsáról. 1940 augusztus 16-24. között Berlin nyomására Szörényváron tárgyalt egymással a magyar és a román fél, de az álláspontok nem közeledtek egymáshoz. A sikertelenséget tapasztalva augusztus 23-án Magyarország elhatározta: amennyiben nem változik a helyzet, megtámadja Romániát. Elkészültek a részletes katonai tervek, melyekről Hitler is tudomást szerzett, ezért elhatározta, hogy személyesen kézbe veszi az ügy megoldását. Állítólag augusztus 27-én két munkatársának a jelenlétében saját maga rajzolta be az új határokat, két nap múlva pedig Bécsbe megbeszélésre hívta a két küldöttséget, melynek tagjai nem tudtak arról, hogy kész tények elé fogják állítani őket. Végül Romániában két koronatanácsi gyűlés is elfogadta, hogy meghajolnak a végzet előtt, de ugyanakkor a román politikusok úgy gondolkodtak, hogy ha el is veszítik Észak-Erdélyt, ez csak egy ideiglenes állapot, s végül ismét nekik lett igazuk…
A fél ország
A szakember arra hívta fel a figyelmet: a visszacsatolt Észak-Erdély 43 ezer négyzetkilométeren terült el, így tulajdonképpen a felét tette ki a 93 ezer négyzetkilométernyi Magyarországnak. A Románia része maradt Dél-Erdély 60 ezer négyzetkilométeres területű volt, fél millió magyar lakossal és rengeteg ásványtalaj-kinccsel, így Magyarország tulajdonképpen Erdély kisebb és szegényebb felét kapta vissza, és 2,5 millió lakost, akiknek 52,1 százaléka magyar nemzetiségű volt. Míg Trianon után Magyarország 93 ezer négyzetkilométeren terült el és körülbelül 9,3 millió lakosa volt, addig a Felvidék, Kárpátalja, Erdély és a Délvidék egy részének visszacsatolása után 1941 végén 171 ezer négyzetkilométert tudhatott magának, közel 15 milliós lélekszámmal. Ugyanakkor Románia Besszarábia, Észak-Bukovina, Dél-Dobrogea és Észak-Erdély elvesztésével mintegy 100 ezer négyzetkilométerrel és 6,8 millió lakossal lett szegényebb.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro2013. október 23.
A forradalom üzenete
Ötvenhét éve ezekben a napokban dőlt el Magyarországon, hogy a magyar nép változtatni akar a sorsán és gyarmati helyzetén. A szabadságot választja, akár a kuruc korszakban, vagy 1848–49-ben.
Mindez nem megy könnyen, október 23-án kitör a fegyveres harc, naponta változik a kommunista pártvezetés és kormány összetétele. Véres harcok után, október 28-án délután híres rádióbeszédében Nagy Imre bejelenti a szovjet csapatok kivonását Budapestről, s nemzeti demokratikus mozgalomnak nyilvánítja az előző napok megmozdulásait. Az események felpörögnek. Október 30-án Nagy Imre bejelenti az egypártrendszer megszüntetését, majd felszámolják a rettegett Államvédelmi Hatóságot. Újjáalakulnak a pártok, kinyílnak a börtönök kapui, tárgyalások kezdődnek Magyarország Varsói Szerződésből való kilépéséről, a szovjet csapatoknak el kell hagyniuk az országot, nemzeti ünneppé nyilvánítják október 23-át! Közben szovjet „tanácsadók” Moszkvába viszik Kádár Jánost. A moszkvai vezetők meggondolják magukat, ismét megjelennek magyar területen a Vörös hadsereg csapatai, Budapesten megkezdődnek a véres harcok, a nagyvilágban dúl a szuezi válság, a forradalmat vérbe fojtják, Kádár hazatér, ő és klikkje veszik át a Szovjetunió vezéreinek jóváhagyásával a hatalmat, és megkezdődnek a megtorlások. A többit tudjuk. Tudjuk? A megtorlások értelmi szerzőit, a kivégzések elrendelőit máig nem vonták felelősségre, most készülnek a 92 éves Biszku Béla elleni újabb perre. Ugyanakkor felmerülhet bennünk ama gondolat is, hogy mi történhetett volna, ha a dolgok másként alakulnak? Igen, győzhettek volna a forradalmárok, akkor még egyet akart az egész nemzet, a szabadságot, és Maléter Pál csapatai élén bevonulhatott volna Moszkvába, lemondásra szólíthatta volna fel Hruscsovot, s a térségben 33 évvel hamarabb kezdődhettek volna el a magyar példa nyomán a demokratikus átalakulások. Bibó István, a végsőkig kitartó államminiszter az ENSZ ülésein fejthette volna ki emelkedett nézeteit az emberi jogokról, és Vlagyivosztoktól Drezdáig megvalósulhatott volna végre a nagy francia forradalom hármas jelszava: szabadság, egyenlőség, testvériség! De hát, tudjuk – tudjuk! – nem ez és nem így történt. Jött Kádár az akasztófákkal, jöttek az ítéletek, Pest és a kivérzett ország felett köröztek a halál fekete madarai. Ennyit ért az Albert Camus által is felhánytorgatott magyarok vére? Később, persze, változott a lemez, mint a balcsillagzat alatt álló magyar történetben annyiszor. Ígéretek is jöttek, aki nincs ellenünk, velünk van! És megszületett Kádár János népe. Bibó István nem az ENSZ-ben tartott szabadelőadásokat, hanem a váci fegyházban taníthatta angolra Göncz Árpádot. De mindez már hideglelősen ismerős.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2013. november 15.
Romsics Ignác az 1947-es párizsi békeszerződésről
A Kós Károly Akadémia által szervezett Erdély a huszadik században történelmi előadássorozat csütörtök délutáni meghívottja Romsics Ignác Széchenyi-díjas történész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, az Eszterházi Károly Főiskola Történelemtudományi Doktori Iskolájának vezető professzora volt, aki az 1947-es párizsi békeszerződésről, annak előzményeiről, körülményeiről értekezett.
A meghívottat Markó Béla, a Kós Károly Akadémia elnöke mutatta be a Bernády Ház közönségének. Elmondta, a történelmi előadássorozat – amelynek összehangolója Romsics Ignác - hamarosan a végéhez ér, de akkora sikernek örvend, hogy a folytatásán gondolkodnak.
A történész-professzor az 1920-as trianoni békeszerződéssel kezdte előadását, mert mint mondta, annak megkerülésével nem lehet az 1947-es párizsi békeszerződésről beszélni. Romsics Ignác Magyarország 1914-1945 közötti határmódosulásait ismertette, valamint azokat a lehetséges megoldásokat, amelyeket a nagyhatalmak helyeztek kilátásba a határproblémák orvoslására. Elmondta, a határok változtatásának felmerült lehetőségeinél az utódállamok statisztikáit vették figyelembe, hogy az etnikai kérdéseket minél pontosabban kezelhessék. Szlovákia és Kárpátalja esetében ez aránylag könnyűnek is tűnt, viszont Erdély esetében több, hét alternatív megoldás is felmerült. Létezett egy amerikai és egy brit elképzelés, illetve egy szovjet elgondolás is.
Romsics Ignác beszélt az 1945 utáni állapotokról, a háború utáni Magyarországról, Erdélyről, a békekonferenciáról, az ottani tárgyalások eredményeiről, arról, hogy Bibó István megfogalmazta Magyarország, mint anyaország szerepét, miután látta, hogy határrevízióra soha többet még gondolni sem lehet.
Az Erdély a huszadik században című előadássorozat következő előadója Stefano Bottoni, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa, aki Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság címmel tart előadást. A sorozat utolsó előadója, Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész december 13-án A Ceaușescu-rendszer magyarságpolitikája és a román-magyar államközi kapcsolatok témakörben értekezik.
Antal Erika
Maszol.ro2014. január 6.
„Ne féljünk, mert a félelem tönkretesz”
Írásban kívánt reagálni Borboly Csaba, Hargita megye tanácsának elnöke Csíkszereda polgármestere, Ráduly Róbert Kálmán őt érintő kijelentéseire. Az önkormányzati elnök kérésének helyt adtunk, válaszát alább olvashatják.
Gyerekkorom kedvenc regénye volt „A Pál utcai fiúk”. Most, 39 éves fejjel is elérzékenyülök, amikor újraolvasom a könyvet, vagy újranézem a filmet. Én sohasem akartam erős, durva, másokat ledorongoló vörös inges lenni, aki az erő és a többség elve mentén mindenkire mindent ráerőszakol, és akinek ha valaki nem rokonszenves, felnyomja a falra, és erre még büszke is! Én mindig is Nemecsek akartam lenni, Nemecsekként akarok közéleti tevékenységet végezni, aki hisz a jóban, társaiért amit tud megtesz, a dolgokat a maga rendjén és rendszerében kívánja megváltoztatni, és ha ezért közlegény marad, vagy kisbetűvel írják be a nevét, akkor sem ijed meg. Persze lehet, hogy bánkódik, emészti magát, de nem ijed meg.
A politikában, ahogy az élet minden egyes területén van aki hangos, erőszakos és ezzel akar magának „tiszteletet” kivívni. Ez nem az én világom. A megbecsülést, elismerést nem fenyegetéssel kívánom elérni, hanem úgy, hogy tartom a szavam. Pár hét alatt nem fordítok hátat a szövetségesemnek csak azért, mert pillanatnyi érdekem úgy kívánja.
Ráduly Róbert Kálmán a december 27-i interjúban alpári hangnemben és stílusban beszélt Hargita Megye Tanácsáról. Hazudott, csúsztatott, nem tudok mást mondani, mint azt, szégyellje magát.
Hargita Megye Tanácsának intézményrendszerében jó csapat dolgozik, amely rengeteg dologgal foglalkozik, ahogy szoktam mondani, a vízben szüléstől a vadkárokig mindennel. Például a napokban forgathattam a kezemben a „Mezőgazdasági kisokost”, amely három és fél ezer ötödik osztályossal szeretteti meg a földet, az erdőt, az állatokat. Ez is egy a sok száz, akár több ezer tevékenységből, amivel foglalkozunk, sokszor vért izzadva, nap mint nap. Tudom, ez nem olyan látványos, mint egy nagyot merevíteni a román televíziók kamerái előtt, mint ahogy szokta sajátos stílusában Ráduly Róbert Kálmán, de szerintem az is fontos, hogy sikerüljön mosolyt csalni egy ötödikes gyerek arcára azért, mert bújik az első ágyás hónapos retek a Kiskertész programunknak köszönhetően. Szerintem ilyen dolgokra van szükség, nem pedig szaftos, szinte vért követelő nyilatkozatokra. Én azt mondom, azokat is kell képviselni, akiket nem érdekelnek a politikusi szájtépések és nem tudják elfogadni, hogy egyes politikusok a románozással akarnak magyarázatot adni sikertelenségeikre, például arra, hogy miért mennek el városunkból a fiatalok, miért fogy a lakosság, miért zárnak be vagy költöznek el a cégek, miért nem sikerült az elmúlt évtizedben munkahelyteremtő beruházásokat hozni Csíkszeredába és miért viszi el a tömbházban lakó családok bevételének jelentős részét az átgondolatlanul fejlesztett távfűtési rendszer.
Nem félek
Jelen írásom alapgondolatát néhány napja fogalmaztam meg, amikor családommal itthon, Csíkszeredában egy nyilvános helyen jártam, és onnan kifele menet láttam a Csíki Hírlap december 27-i számát, benne két évértékelő interjúval: az egyik velem készült, a másik rólam szólt. Érdekes volt látni az eladó arcát, ahogyan a lapot szépen, mikor nem néztem oda, elrakta szemem elől. Azután elpirult, éreztem, együtt érez velem. Erőt adott nekem. Akkor fogalmaztam meg magamban azt, amit most leírok, és amit december 27-én, azon a pénteki napon, az interjú megjelenésének napján Ráduly Róbert Kálmán jelenlétében tartott gyűlésen nem mondtam el: nem félek.
Hogy is mondta Nemecsek?
„Ti most sokan vagytok, és ki tudjátok a kezemből csavarni a zászlót”. Így éreztem magam azon a napon, de tudtam és tudom, nincs mitől félni, ha következetesen dolgozom. Sokszor elhangzanak életünk során olyan nagy igazságok és igaz mondatok, melyek értelmét csak később tudjuk értelmezni. Az egyházi vezetőkkel való december 16-i találkozásomon az egyik esperes szájából elhangzott a következő Bibó István-idézet: „A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem.”
Erről van szó, ez a lényeg! Nem szabad félni, mert ha félünk, akkor az lebilincseli gondolatunkat, cselekedetünket, és ezáltal elveszítjük gondolat- és cselekvési szabadságunkat.
Hiszek Istenben! Hiszem, hogy felebarátunkat szeretnünk kell, még akkor is, ha az téved, hibázik, netalán rosszat tesz. Hiszek a megbocsátásban és a felebaráti szeretetben. Azokban is hiszek, akik nem magyarul imádkoznak. Mi jogon ne hinnék? Természetesen sajátos kisebbségi jogainkért harcolni kell, és harcolok értük teljes erőmből, ezt mindenki jól tudja. Szimbólumainkért, történelmünk oktatásáért, közösségi javainkért, sajátos szokásainkért, földjeinkért, termékeinkért, épített örökségünkért, önszerveződéseinkért, a kettős állampolgárságért, vendéglátóiparunkért. Szégyenkeznivalóm nincs, és azoknak sem, akik bíznak munkámban!
Soha senkinek „megvásárolt embere” nem voltam! Ezért már egyszer megpróbáltak eltávolítani a közéletből mert elutasítottam a szekértáborosdit. Az egésznek az lett az eredménye, hogy a két „oldal” összefogott, és közös erővel mindentől megfosztott, ami a munkámban eredménynek számított. A sors iróniája, hogy jelenleg ellenem folyó lejáratási akció néhány szervezője oszlopos tagja volt a másfél évtizeddel korábbi manővernek is.
Egyébként nem értem a nagy erőlködést. Az emberek múlt évben azzal a feladattal bíztak meg minden magyar választott politikust, így engem is, hogy ott ahol van, teljes erőbedobással dolgozzon nemzeti közösségünkért négy éves ciklusban, amelyből még hátra van két és fél év. A magyar embereket nem érdekli a politikai harc, az, hogy ki kit ver meg, ki kit győz le. Folyamatosan csökken a magyar választók részvételi hajlandósága. Nem értem, mire jó bármely közéleti szereplőnek is, ha mesterséges és nyilvános „kivégzési procedúrával” ezt a folyamatot erősíti? Négy éve mondom, hogy békességre van szükség megyénkben, mert „cirkuszos” megyébe nem jönnek a turisták, nem valósul meg munkahelyteremtő beruházás, sőt még azt is elveszik, amit sikerült kiharcolni.
Nem Ráduly Róbert Kálmán az első politikus, akit nekem ugrasztanak és nem az első akciója. Megtette ezt velem korábban is, később megbánta, bocsánatot kért és én megbocsátottam.
Életem talán legnehezebb periódusát élem, próbálok feltápászkodni, és ekkor megtámad olyan alantas módon, ahogy tette, ez egy olyan dolog, amit nagyon nehéz megemészteni. Ments meg, Uram, barátaimtól, ellenségeimmel magam is elbánok – ezen állítás igazságtartalma ismételten bebizonyosodott. Ami pedig a december 27-i interjúban részletezett hazugság- és rágalomáradatot illeti, annak minden egyes elemére nem térnék ki, mert egyfelől azt elemezni gyomor kell, és nekem ehhez nincs. A tisztelt olvasókat arról akarom tájékoztatni, hogy öt éve, minden esztendőben szóba állok az összes Hargita megyei egyház vezetőjével. Egyeztetek egyház-támogatási rendszerünkről, függetlenül felekezettől, etnikumtól, így az ortodox egyházat képviselő püspökkel is. Olyanról sohasem egyeztettem, amiről minimum a harminc megyei tanácsos kollégám ne tudott volna, sőt igyekeztem mindent előzetesen megbeszélni. Ez egy mindenkori megyeitanács-elnök kötelessége.
A lényeg
Egy közszereplő, amikor ellene vádat emelnek, azonnal le kell mondjon – nyilatkozza Ráduly. Polgármesteri mandátuma alatt volt már olyan karácsonya, talán nem is egy, amelyet úgy töltött el, hogy büntetőper vádlottja volt. Tudja milyen érzés ez. Ilyenkor az ember fejében ezer gondolat cikázik. Találkozik szeretteivel, akik aggódó tekintettel figyelik, próbál laza és felszabadult lenni, de az erőlködés teljesen felesleges, mert egy anyát, egy apát, egy testvért nem lehet megtéveszteni. Nem könnyű ez az időszak. Az ember megpróbál egy kissé lenyugodni, fejében rendet rakni, a rendelkezésre álló szabadidőt kihasználni arra, hogy felkészüljön a soron következő bírósági tárgyalásra, ami nekem január 6-án lesz. És akkor, durr bele, ahogy a csövön kifér, Ráduly Róbert Kálmán a legaljasabb módon, hangvételben és időzítéssel megtette azt amit megtett.
Az ellenem folyó büntetőper központi eleme, a csúszópénzes vád elbukott. Kérdem én, kellett valami új, ami talán még a csúszópénzes vádnál is mocskosabb, hogy lakossági támogatottságomat csökkentse, megtörje? Vagy talán arra megy ki az egész, hogy engemet törjön meg a támadás?
De, amint fentiekben leírtam, nem félek! Ezen nyílt válaszomon keresztül is megüzenem mindazon háttérben lapulóknak, akik Ráduly Róbert Kálmán közreműködésével akarják becsületemet besározni, hogy munkámat folytatni fogom, nem állok félre, nem mondok le.
Az idei költségvetés előkészítése van most napirenden. Nagyon komoly előkészítést igényel, mert a megyei költségvetés függvénye is, hogy megyénk 190 lakott településében ne lehetetlenüljön el az élet, ne szűnjenek meg az iskolák, legyen vezetékes ivóvíz, ne szűnjön meg a tejbegyűjtés, bővüljön a leaszfaltozott úthálózat. Ezért teljesen felesleges időpocsékolás a nyuszikás viccekből ismert dolgokkal előállni, hogy ha van sapka a fejemen, akkor engem azért kell ütni, ha pedig nincs akkor azért, mert 92 500 szavazattal a háta mögött az ember nem lehet nyuszika.
És ha az embert eltiltják hivatala gyakorlásától egy lejárató sajtópropaganda közepette és ennek ellenére a megye negyvenezer polgára aláírásával kéri, hogy helyezzék vissza, akkor az ember megint nem lehet nyuszika.
Nekem tiszta a lelkiismeretem. A vagyonom zárolva, várom az ügyészség által kezdeményezett bírósági per végét. És várom azon polgárjogi per végét is, amelyben nem engedtem, hogy olyanért fizessünk, ami nincs rendesen dokumentálva/elvégezve, ezért az érintett cég negyedmillió eurós pert akasztott a nyakamba, mint magánszemélynek. Kérdem én, mivel lehet még engem fenyegetni, zsarolni? Nem félek!
Az RMDSZ jelöltjeként lettem a megyei tanács elnöke. Tudom, hogy ez milyen felelősséget jelent, tudom, mi a dolgom és feladatom. Egy politikai szervezetben vannak írott és íratlan szabályok, amelyeket ha nem tartunk be, a szervezet szétesik. Engem még soha senki nem vádolt meg azzal, hogy az RMDSZ szabályait megszegtem. Ezért nyugodtan végzem a munkámat továbbra is.
Nem fogok megváltozni. Nem fogok a bőrömből kibújni, nem fogom mostantól arra, amit eddig helyesnek és jónak tartottam, azt mondani, hogy rossz és butaság, mert ezt kérik, ezt várják el tőlem valakik, bárkik. Elmondtam már többször is, nem fogok senkit parancsra utálni, főleg letámadni, főleg karácsonyi ünnep alatt, mert józan vagyok. Nem fogok pártkatonaként viselkedni, nem fogok politikustársaim kigittelésében tettestárs lenni, még akkor sem, ha Ráduly Róbert Kálmán lesz a célpont. Volt része ilyen támadásban és védelmére keltem, és ha megint célpont lesz akkor is védelmére fogok kelni, neki is, másnak is, mert nem tudom elfogadni azt a dolgot, hogy a hátba döfött tőr is politikai fegyver lehet. A politikai, felekezeti, etnikai és mindenféle gyűlölködésekben rám nem lehet számítani, mert a politikus feladata nem a gyűlölködés szítása, hanem a közösség összekovácsolása a közjó érdekében, az építés és az autonómia megvalósítása. Boldok új évet kívánva, a megyei tanáccsal megyünk előre!
Borboly Csaba,
Hargita Megye Tanácsának elnöke
Előzmény: Székelyhon.ro, 2013. dec. 27.
„Nem lehet térdre kényszeríteni”
Kozán István
Székelyhon.ro,2014. február 14.
A KELETI AKCIÓTÓL A BÉCSI DÖNTÉSIG
Revízióról, kisebbségi társadalomépítésről és (nemcsak) transzszilván dilemmákról
Erdély-politika a két világháború között, töréspontok, a II. bécsi döntés és Dél-Erdély: Bárdi Nándor és L. Balogh Béni új kisebbségtörténeti kötetei.
Nemrég Erdélyben két fontos kisebbségtörténeti kötetet mutattak be több városban: Bárdi Nándor Otthon és haza. Tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéről, illetve L. Balogh Béni Kiszolgáltatva. A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940-1944 között című, a Pro Print Kiadónál megjelent munkáit.
Az első kötet központi kérdése, hogy a romániai magyar nemzeti mozgalom működtetői mit gondolnak saját társadalmukról és hogyan szervezik közösségüket, és mindez miért és hogyan változott az elmúlt évszázadban. A második pedig az 1940. augusztus 30-án meghozott II. bécsi döntés által nehéz helyzetbe került dél-erdélyi magyarok életéről nyújt átfogó képet, az őket ért sérelmekről, túlélési gyakorlataikról.
Bárdi könyve monográfia, amely három blokkban olyan tanulmányokat közöl, amelyben egyszerre ad értelmezési keretet és nyelvezetet, szemléletet a vizsgált kérdéshez. Az első nagy blokk (Töréspontok) többek közt azt elemzi, hogyan reagált az impériumváltásra egy város elitje, milyen volt az átmenet időszaka 1918-tól 20-ig.
A másik töréspont, amikor 1923-1924-ben az Országos Magyar Párt integrálódik a román politikai életbe, és a román és magyar kormányfő Bernády Györgyöt szeretné vezetőnek – ám az erdélyi elitek ellenállása miatt ez végül nem valósul meg.
„Itt jön be az erdélyi politika sajátos világa, tudatossága, hiszen tudják, ha megosztó politikus kerül a párt élére, elveszítik legfontosabb erejüket: az egységüket” - magyarázta Bárdi Nándor a kötetek sepsiszentgyörgyi bemutatóján. A harmadik töréspontot egy megrendítő és szembesítő jellegű tanulmány járja körül, amely arról szól, a kisebbségi autonómia és a kisebbségvédelem egyes korábbi élharcosai 1940 után hogyan váltottak át egy antiszemita és kisebbségellenes retorikára.
A Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének osztályvezetője könyvében feltárja azt is, a magyarságpolitika és a kisebbségpolitika milyen intézményeken keresztül dolgozza meg a társadalmat, az erdélyi magyar kisebbségi társadalom pedig milyen pártpolitikai és kisebbségpolitikai stratégiákat dolgoz ki, létrehozva a maga nyilvánosságát, társadalmi egyesületeit – a maga külön kisebbségi társadalmát. Az utolsó fejezet pedig az integráció problémáit tárgyalja: hogyan oldja meg az elit a saját társadalmának az integrálását, a Magyarországhoz és Bukaresthez való viszonyt és a nemzetközi kapcsolatokat.
Bárdi módszerének, megközelítésének alapja, hogy a nemzetstratégiák valójában szocializációs keretek, amelyet a generációs csoportok valósítanak meg. Bárdi szerint öt nagy generációs csoport van a magyar kisebbségek életében, ezek dolgozzák ki a megoldásokat és válaszokat. A kötet összegzési kísérlet, amely kérdéseket és szempontokat vet föl, ám amelyet szerzője is egyfajta vitaindítóként tárt az olvasók elé.
A budapesti kormányzatok Erdély-politikája a két világháború között című sepsiszentgyörgyi előadásában Bárdi vázolta annak történelmi kontextusát is, miért nem működhetett a politikai transzszilvanizmus. Az egyetlen párt, amellyel az Országos Magyar Párt össze tudott volna fogni, az Erdélyi Román Nemzeti Párt lett volna, amely azonban minden választáson a román parasztoknak ígért földet. Egy ilyen erdélyi földreform a magyarok érdekeit sértette, ezért nem jöhetett létre koalíció a két párt között.
A romániai magyar kisebbség nem egy társadalomtörténeti folyamat révén jött létre: kényszerközösség, amely nyolcvan év alatt vált vállalt közösséggé, ahogy „szétfejlődött” a többi magyar közösségtől és Magyarországtól. A két világháború között a romániai magyarok még a magyar politikai közösség részének tekintették magukat, csak az azt követő nemzedékek, a kisebbségben született generáció kezdett másképp gondolkodni erről.
Szociológiai értelemben ugyanakkor a magyarság Erdélyben nem volt kisebbség ebben az időszakban: a 49 városból harmincban magyar többség volt; a kereskedelem és pénzügyek 67%-át magyarok kontrollálták, a kisiparosok 70%-a, az ipari munkások több mint 60%-a volt magyar nemzetiségű, miközben az etnikai arány 35-40% körül volt Erdélyben – magyarázta a kisebbségtörténeti kötetek bemutatóján a szerző.
Revízió: nem is Székelyföld volt a legfontosabb?
Magyarországon már 1910 után Erdély egy Bukarest-Budapest-Bécs játszma tétje, és már akkor nem nemzetiségi és belügyi kérdés. A magyar külpolitika nem volt irredenta az első világháború után, nem akarták minden áron megváltoztatni a határokat, békés revízióban gondolkodtak, a trianoni békeszerződés módosításában. Magyarország és a szomszédos országok viszonyait ugyanakkor kétszáz éve a párhuzamos nemzetépítések határozzák meg, ezért a szomszédságpolitika mindig is fontos volt.
A kérdés csak az volt, mi az elsődleges a szomszédos országokkal kapcsolatos politikákban: a magyar kisebbség helyzete vagy a gazdasági együttműködés? Magyarország a medence közepén sok fejtörést okozott szomszédainak, egyszerűbb lett volna a gazdasági együttműködés irányába elmozdulni, ám Magyarország számára mindvégig a kisebbségi kérdés rendezése volt az fontosabb – magyarázta a történész.
A revíziós politika lényegét Jancsó Benedek a következőképpen fogalmazta meg a Magyar Szemle első számában 1927-ben: a magyarság elvesztette területi, de megőrizte kulturális integritását; a legfontosabb a társadalmi, gazdasági pozícióinak megőrzése egy újabb béketárgyalás esetére; fel kell készíteni mind a “kinti”, mint a magyarországi társadalmat arra, hogy egy új helyzetben újratárgyalhassák a határok kérdését.
A nagy probléma abból adódott, hogy a revíziós politika fenntartása mellett hogyan lehet a kisebbségi eliteket úgy helyzetbe hozni, hogy az adott országban képesek legyenek az érdekeiket érvényesíteni. Azaz: hogyan lehet segíteni a párhuzamos társadalom építését, a magyar kisebbségi eliteket? Bethlen István miniszterelnök politikájának 1927-ig a célja az volt, hogy konszolidálja, gazdaságilag stabilizálja Magyarországot. 1927-ig a külpolitikai célok között nem szerepelt a revízió. Azonban Mussolininek kellett egy szövetséges Balkán-politikája érvényesítése érdekében, és Magyarország gyakorlatilag az olaszok révén lép ki a külpolitikai elszigeteltségből. Ekkor hangzik el az első kijelentés a revízióról, általános formában, miszerint “egyszer majd akarjuk” a békeszerződés felülvizsgálatát. Közbelépett viszont egy angol sajtómágnás, aki megjelentet egy tervet a magyar külpolitika tudta nélkül. Ruthermere nyomán alakult meg a Revíziós Liga, és 1928-tól bontakozik ki a revíziós politika általában.
Magyarország eleinte nem talált szövetségest a németekben, akik a harmincas évek közepéig nem akarták kockáztatni a német kisebbségek viszonylag jó pozícióját Jugoszláviában, illetve Romániában. 1938-ig Magyarországon végig lebegtették, hogy határrevíziót vagy etnikai revíziót szeretnének, bár a húszas évektől a szakértők már tudták, hogy csak etnikai revízióra lesz lehetőség, a “mindent vissza” propagandától feltüzelt közvéleménnyel azonban ezt nem lehetett elfogadtatni.
1927-ig még bíztak abban, hogy az erdélyi románokban, illetve a szlovákokban, a ruszinokban a hungarus-tudatot bizonyos anyagi támogatásoknak és autonóm jogköröknek köszönhetően fenn lehet tartani, ám kiderült, ez nem működik. Az említett népcsoportok regionális pártjai beléptek az utódállamok kormányzataiba, és a Bethlen-kormánynak le kellett számolnia ezzel az illúzióval, vagyis a történelmi Magyarország visszaállításával.
A magyar kormánynak azon túl, hogy lebegtette a revíziós terveket, volt egy titkos koncepciója is, amelyet Gömbös Gyula 1933-ban benyújtott Mussolininek. Ebből kiderül, hogy nem a Székelyföld visszaszerzése volt fontos, hanem elsősorban a kulcsfontosságú Zsil-völgye, a cél pedig Magyarország gazdasági és katonai potenciáljának kibővítése lett volna – ismertette Bárdi Nándor.
A revizionista akciókat a magyar külpolitika irányította, de hozzájárultak különböző társadalmi egyesületek is, amelyeket kormányzati tényezők hoztak létre. A revíziós döntések szakmai előkészítője az Államtudományi Intézet. Bethlen környezetében volt egy szakértői csoport, amelyet döntően Jancsó Benedek határozott meg, a béke-előkészítéstől a menekültügyig és a támogatáspolitikáig ez a kör irányította a történéseket, háttérintézményeket is létrehoztak. Erdélyben a Népies Irodalmi Társaság foglalkozott a társadalomszervezési feladatokkal.
Párhuzamos társadalom szervezése és támogatáspolitika
A magyarságpolitikai stratégia egyik kérdése, mit tegyen az önállóan politizáló magyar kisebbségi elit. 1920 júniusáig például világos volt, hogy a hűségesküt az utódállamok kormányaira nem szabad letenni, hiszen a tisztviselői kar ezáltal elismerte volna a román hatalom fennhatóságát, és ezzel rontotta volna Magyarország pozícióit a béketárgyalásokon. Utána, mikor már letették volna, nem lehetett, emiatt a 350 ezer repatriáltból mintegy 220-250 ezer állami alkalmazott került hirtelen Magyarországra, ami komoly belpolitikai válságot okozott. Apáthy István egyetemi professzor letartóztatása után Grandpierre Emil kolozsvári bíró feladata volt irányítani a magyar tisztviselői kart, amelynek fizetését a magyar kormány előre két évre biztosította.
Mivel a román állam államosította és elvette a magyar iskolákat, az egyházaknak óriási szervezőmunkával közel kétszáz iskolát kellett létrehozniuk. Ennek megszervezésében mások mellett Papp Antal, Grandpierre Emil, Pál Árpád vett részt, feladatuk a budapesti kormány informálása volt, illetve az Erdélybe érkező pénzek elosztása a felekezeteken és tisztviselőkön keresztül. Ebből a csoportból alakul meg gyakorlatilag az Országos Magyar Párt magja is.
A párt 1928-tól kezd önálló politizálásba, ekkor indul el egy párhuzamos társadalomépítés, egy nemzeti összezárkózás. Akkor már nem abban gondolkodtak, hogy Erdély a román modernizáció motorja, vagy hogy az etnikai törésvonalakat a közös hagyományok révén "a transzszilván lélek" túllépheti, hanem abban, hogy a párhuzamos magyar társadalmat meg kell szervezni. A harmincas években az Országos Magyar Párt stratégiája az, hogy a nemzetiségi kérdést megpróbálja tematizálni, kirobbantani, gyakorlatilag egy olyan helyzetet teremteni, hogy a román állam valljon színt a nemzetiségi kérdésben. Ez persze nem történik meg, hanem inkább beindulnak az antirevizionista mozgalmak.
A határon túli magyar közösségek közül a csehszlovákiai magyarok kapnak arányaikon felüli támogatást Magyarországtól, pedig ott iskolarendszert nem is kell fenntartani, hiszen az csehszlovák állam magyar iskolákat működtet: ott a szlovák autonomista mozgalmakra ment el a pénz. Erdélyben viszont a magyarországi támogatások 90 százalékát kulturális célokra fordítják, a magyar oktatási intézményrendszer fenntartására. Ennek koordinálását a Felekezetközi Tanács végezte, amely 1918 novemberétől 1948-ig működött, és amelynek keretében a négy nagy magyar egyház a beérkező pénzeket a tanárok arányában osztotta szét. Nem a lélekszám volt a fontos, hanem hogy hány tanárt foglalkoztat egy bizonyos iskola. Azt is koordinálták, melyik településen milyen iskola legyen.
A másik kulcsfontosságú bizottság 1928-ban jött létre: a Tanulmányi Bizottság. Jancsó Benedekék a szász nemzeti mozgalom példájára akarták az Országos Magyar Pártot és a romániai magyarságot megszervezni, ehhez szükség volt egy új kisebbségi elit kinevelésére. Mivel magyarországi diplomákat Romániában nem fogadtak el, Kolozsváron kellett elvégezni az elitképzést; a Tanulmányi Bizottság lényege az volt, hogy az egyházi kollégiumokban egyetemi kurzusokat hirdettek meg, a résztvevő diákok 70 százaléka ösztöndíjakat kap a párttól, egyházaktól stb. A legtehetségesebbeket külföldre küldték, Franciaországba.
Bárdi számításai szerint a felekezeti iskolák költségvetésének 15-20 százaléka érkezett Magyarországról, a politikai pénzeknél elsősorban a pártaktivisták fizetésére ment el a pénz. Egy tanári fizetés 2500 lej volt, az aktivisták 1000 lejt kaptak, ami inkább fizetés-kiegészítés lehetett csupán. Bárdi könyvében több mint hétszáz ügyiratot dolgozott föl, amelyekben különböző személyek támogatást, segítséget, ügyintézést kérnek Magyarországról, ezek jelentős része magyarországi áttelepülési vagy elhelyezkedési kérelem, illetve segély igénylése. A magyar kormány úgy tekintette Erdélyt, mint amit csak ideiglenesen csatoltak el, és egy akció keretében - „Keleti akció” - szervezte meg a támogatását.
Történelmi bűn volt a revízió dilemmáinak elhallgatása?
„Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk” - mondta Márton Áron gyulafehérvári római-katolikus püspök Csőgör Lajosnak, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektorának 1945−1946 fordulóján. L. Balogh Béni történész, a Magyar Nemzeti Levéltár munkatársa által szerkesztett kötetből többek között kiderül, miért mondta ezt a püspök, illetve hogy tágabb kontextusban melyek voltak a II. bécsi döntés következményei a dél-erdélyi magyarság számára. Bibó István a II. bécsi döntésről úgy gondolta, kétségtelenül jobb volt, mint a történelmi magyar érdek érvényesítése és a trianoni román határ, ám nem hozott megbékélést – idézte fel Balogh a sepsiszentgyörgyi előadásban. Trianon mindenképp – mint oly sok 20. századi eseménynek – a II. bécsi döntésnek is a legfontosabb előzménye. Trianonnal Magyarország középhatalomból a térség leggyengébb államává vált, jogosan érezték igazságtalannak a békeszerződést – vázolta a történész.
Trianon elsősorban egy vesztett háború következménye volt, bár más okok is hozzájárultak, mint például a dualizmus korabeli magyar kisebbségpolitika szűkkeblűsége, a korabeli magyar elit, az arisztokrácia szűklátókörűsége. Ugyanakkor az igazságtalanság abból is adódott, hogy a nagyhatalmak pont hogy a gyakran hivatkozott etnikai elvet nem tartották be, és tömbmagyar térségek is átkerültek az utódállamokhoz. Érthető volt tehát a magyar közvélemény felháborodása, de a korabeli politikusok tudatában voltak annak, hogy a teljes területi visszaállítás lehetetlen. A térség leggyengébb államaként Magyarországnak a nagyhatalmak támogatására lett volna szüksége, ám ennek a harmincas évekig nem volt realitása – magyarázta Balogh. Részleges revízióban, a határmenti területek visszacsatolásában – Felvidékről a Csallóköz, Romániából a Partium – lehetőségében gondolkodtak.
A történész szerint a magyar döntéshozóknak – Bethlennek, Gömbös Gyulának, Teleki Pálnak – a történelmi bűne az volt, hogy nem próbálták meg befolyásolni a magyar közvéleményt, hogy gondolkozzanak reálisan, és ne a “mindent vissza” alapelve harsogjon a sajtóban. Elmulasztották a reálisabb célkitűzések tematizálását.
A magyar-olasz barátsági szerződés 1927-ben valóban áttörést hozott a magyar revíziós politikában, ám Mussolini támogatása nem volt elég, mivel a harmincas évektől Európa domináns vezető nagyhatalmává Németország vált, amely Hitler 1933-as hatalomra kerülése után expanzív külpolitikát folytatott, s a térség államainak leigázása volt a legfőbb célja. Németország a harmincas évekig nem támogatta a magyar revíziós törekvéseket, többek közt azért, mert Romániát stratégiailag és gazdaságilag is sokkal fontosabb partnernek tekintette, mint Magyarországot.
A magyar külpolitika legnagyobb dilemmája a harmincas évek második felétől, hogy Németországot valahogyan meg kell nyerniük a revízió támogatásához, tudták ugyanakkor, hogy ez az ország függetlenségének a feladását jelenti. Ha viszont szembeszegülnek Németországgal, nincs reális esélyük a revízióra. Teleki ezt látta, de nem beszélt erről, a közvélemény nem értesült a veszélyekről és kétségekről.
Egy diplomata visszaemlékezése szerint 1938-ban a miniszterelnök négyszemközti beszélgetésben rettentő veszélynek nevezte a revíziót, és azt mondta, a németek arra játszanak, a “mindent vissza” propaganda elvette az emberek józan eszét, a katonák a németek mellett akarnak verekedni. Kárpátalja visszatérésével, 1939-től vált a magyar külpolitika legfőbb céljává Erdély egy részének visszaszerzése, és ekkor következik be 1940 nyarán a nagy fordulat a német külpolitikában: Németország támogatni kezdte a magyar törekvéseket, majd augusztusban Hitler meghozta a II. bécsi döntést, amellyel Magyarországnak kedvezett, hiszen Erdély “kisebb és szegényebb” részét visszaadta. Blöffölt-e Hitlernek Teleki?
A német pálfordulásban szerepet játszott, hogy a Szovjetunió ultimátumot nyújtott be Romániának, hogy adja vissza Besszarábiát. Miután a román propaganda azelőtt azt hirdette, hogy egy rögöt sem adnak vissza “az ősi román földből”, Károly király pedig kijelentette, a román hadsereg fel van készülve a védelemre, valóban szégyenteljes volt a kivonulás. Hatalmas presztízsveszteség volt, és valószínűleg ez volt az egyik ok, amiért Németország fokozatosan megváltoztatta véleményét. Addig ugyanis Románia igyekezett elhitetni, hogy ő jelenti a legerősebb bástyát Európában a bolsevikok ellen. Korabeli román diplomáciai jelentések is arról számolnak be, hogy Erdély egy részének visszaadásához az vezetett, hogy a németek csalódtak a román haderőben. A németek akkor abban kezdtek gondolkodni, Magyarország lehetne inkább a bolsevik veszély elleni bástya – magyarázta Balogh.
Magyarország is úgy érezte, a besszarábiai kivonulás után felléphet Romániával szemben, nyíltan hangot is adott ennek, és tárgyalásra szólította fel Romániát. 1940 nyarán zsarolásnak vetette alá a német kormányt, miszerint ha nem próbálja enyhíteni a román álláspontot, akkor fegyveresen szerez érvényt követelésének. Németországnak ez nem hiányzott volna, mert már titkokban tervezte a Szovjetunió lerohanását, és a Balkánon békét akart.
Hitler jobbnak látta tehát, ha mediátorként lép fel, és próbálta rávenni a románokat, tegyenek engedményeket, és olyanokat mondott, hogy valóban jogtalanul bitorolják Erdély egy részét. A románok meglepődtek a dolgok alakulásán, kénytelenek voltak tárgyalóasztalhoz ülni.
A magyarok nem kérték vissza egész Erdélyt, Teleki tudta, hogy ez lehetetlen, de az új határokról akart tárgyalni – erre azonban a románok nem voltak hajlandóak, azt javasolták, alakítsanak ki egységes homogén nemzetállamokat, lakosságcserével. Ez nem volt korrekt ajánlat, lévén hogy több mint másfél millió magyar élt Erdélyben, míg Magyarországon alig néhány tízezer román. A románok titkos terve az volt, ha Magyarország belemegy a lakosságcserébe, bizonyos kisebb partiumi területeket átadtak volna. A magyar kormány viszont hallani sem akart lakosságcseréről, különösen hogy az erdélyi közvélemény, elsősorban a székelység, bizonyosan ellenezte volna ezt.
Így a román-magyar tárgyalások sikertelenül végződtek, ekkor a magyar kormány ismét zsarolás eszközéhez folyamodott: Berlinben Hitlernek azt mondták, nem marad más hátra, mint a háború. Komolyan gondolta-e a magyar kormány, vagy csak blöff volt – ebben a történészek sincsenek egységes állásponton, L. Balogh Béni szerint viszont szinte bizonyos, hogy Teleki elszánt volt a háborúra, bár tudta, hogy a román haderő felkészültebb, de végső elkeseredésében nem látott más kiutat. Mindenki a revízió lázában égett, és tudta, ha nem születik pozitív döntés, óriási lesz az elkeseredés. Apor Vilmos szentszéki követnek írt leveléből is kiderül, hogy a háborús utat választotta volna, ugyanakkor meggyőződése volt, a revíziót “vérrel kell megpecsételni”, mert ha “érett almaként” hull Erdély az ölükbe, a magyar közvélemény nem fogja kellőképpen megbecsülni, és igenis áldozatot kell hozni érte. Több jel is mutat tehát arra, hogy Teleki elszánta magát a hadviselésre – vélte Balogh.
Hitler 1940 augusztusában úgy döntött, komolyan veszi Teleki fenyegetőzését, nem nézi blöffnek, főleg hogy attól tartott, egy magyar támadással párhuzamosan a szovjetek is megtámadják Romániát, és elfoglalhatják a kőolajmezőket, amire neki nagy szüksége volt. A német katonai hírszerzés észlelte is a szovjet csapatmozgásokat a román-szovjet határon, komolyan tartottak ettől az eshetőségtől. Hitler így – bár korábban megfogadta, magyar kérdésekben nem lesz többé döntőbíró, mivel szerinte az I. bécsi döntés után a magyarok “hálátlanok voltak” - ismét vállalta a szerepet, hogy megmentse a békét, és lekötelezze mindkét országot.
A legbennfentesebb román politikusokat is meglepte Hitler döntése. Amikor a németek és az olaszok a román külügyminiszter kezébe nyomták az új határokat ábrázoló térképet, Mihail Manoilescu összeesett a sokktól. Ez mutatja, a román politikai elit mennyire bedőlt saját propagandájának, és maguk is elhitték, hogy “az ősi román földet” már senki nem veheti el tőlük. Végig abban reménykedtek, hogy az ő elképzeléseiket veszi Hitler figyelembe, a homogén nemzetállamok kialakítását a lakosságcserék révén, s ez egyébként valóban közelebb állt Hitler gondolkodásmódjához, hiszen a “népi németek” átköltöztetését is támogatta.
A román közvélemény sem volt felkészítve, hatalmas sokkot okozott, hogy le kellett mondani Erdély egy részéről. Elképesztő menekülthullám indult el, a románok dél felé indultak. A dél-erdélyi magyaroknak pedig második Trianonnal ért fel Hitler döntése. Balogh könyvében idézi a korabeli reakciókat ezekre a történésekre: Kacsó Sándor brassói író, ügyvéd Lélekvesztő című regényében hánykolódó csónakhoz hasonlította a dél-erdélyi magyarokat, Méliusz József körutazást tett és hitelesen számolt be a dél-erdélyiek lelkiállapotáról, elkeseredettségükről, kiszolgáltatottságukról. Márton Áron püspök, aki Gyulafehérváron maradt, csalódott volt amiatt, hogy a megerősödött magyar állam nem védi hathatósabban a Romániában maradt magyarokat. Kilátástalannak érezte a helyzetet: amennyiben Dél-Erdély nem tér vissza, az ottani magyarság menthetetlen: vagy átmennek Magyarországra, vagy asszimilálódik. A könyvből kiderül az is, mi volt Mihály király és Antonescu célja: egy etnikailag homogén nemzetállam kialakítása, minden idegen elűzése, köztük a magyaroké. Ami “megmentette” a dél-erdélyi magyarságot, az a sokat kárhoztatott kölcsönös kisebbségpolitika, ami többnyire azt jelentette, ha Észak-Erdélyben egyes románok ellen visszaélések történtek, Dél-Erdélyben erre válaszul a magyarokon torolták ezt meg, és fordítva. Ez azonban visszatartó erővel is hatott a két kormányra, főleg a románra, hiszen Észak-Erdélyben több mint egymillió román maradt, míg Dél-Erdélyben kevesebb mint félmillió magyar – vázolta a helyzetet Balogh.
Számuk aztán rohamosan csökkent: négy év alatt több mint 200 ezren menekültek át, a magyar lakosság 40 százaléka, és ez mindmáig érezteti hatását az erdélyi etnikai viszonyokon. Például Torda lakosságának közel fele a harmincas években magyar volt, míg 1941-ben lecsökkent húsz százaléka. A Zsil-völgye magyar lakossága 70-80 százalékkal csökkent, Nagyszebené megfeleződött. A következményeket a mai napig nem heverte ki Erdély, hiszen már 1941-re a dél-erdélyi városok nagy részében román többség alakult ki.
Az érem másik oldala, hogy az észak-erdélyi magyarság megerősödve került ki 1945-ben a háború forgatagából, még akkor is, ha igen nagy társadalmi feszültségek voltak a négy év alatt a gúnyosan “anyásoknak” vagy “ejtőernyősöknek” nevezett, Magyarországról beözönlött magyar tisztviselőréteg miatt.
A köteteket a kiadótól vagy néhány könyvesboltban is meg lehet vásárolni.
Transindex.ro2014. február 18.
Elhunyt Bíró Gáspár kisebbségi jogi szakértő
Életének 56. évében elhunyt Bíró Gáspár egyetemi tanár, az ENSZ korábbi különmegbízottja - tudatta a Külügyminisztérium február 17-én, hétfőn az MTI-vel. A neves kisebbségi jogi szakértőt a tárca saját halottjának tekinti.
A közlemény szerint Bíró Gáspár 1958-ban született a Tenkén (Tinca), 1982-ben szerzett diplomát a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem jogi karán. Miután 1988-ban Magyarországra települt, a Bibó István Szakkollégium nevelőtanára lett, emellett az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Állam- és Jogtudományi Karán kezdett tanítani. 1989 és 1990 között a Minisztertanács Nemzeti és Etnikai Kisebbségekkel foglalkozó hivatalában dolgozott, 1990-től 1991-ig pedig a Miniszterelnöki Hivatal kormányfőtanácsosa volt.
1991-ben szakértőként részt vett az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának azon eseti csoportjában, amely a kisebbségek jogainak deklarációját dolgozta ki. Az 1990-es évektől szakértőként részt vett az Európa Tanács kisebbségvédelmi bizottságában is. 1992-től 1998-ig ő volt az ENSZ különleges jelentéstevője Szudánban, ahol munkáját széleskörű nemzetközi figyelem kísérte. Emellett aktívan részt vett a magyarországi kisebbségi törvény kidolgozásában, amelyért 1995-ben megkapta a Kisebbségekért kitüntetést a kormánytól.
1998-tól 2004-ig, majd 2008-tól 2012-ig az Európa Tanács a Nemzeti Kisebbségek Keretegyezményének végrehajtását felügyelő tanácsadó bizottság szakértője volt, melynek az első terminusban az elnökhelyettesi posztját is betöltötte. 2004 és 2006 között pedig az ENSZ emberi jogokat védelmező és előmozdító albizottság szakértője volt.
1996 és 2005 között az ELTE Politikatudományi Intézetének docense, 2005-től pedig egyetemi tanára volt. 1997-ben szerzett doktori fokozatot. A Magyar Politikatudományi Társaság elnökségi tagja volt. Az ELTE mellett számos külföldi egyetemen is tartott előadásokat a nemzetközi politikai viszonyokról és a kisebbségvédelemről Srí Lankától Szkopjéig.
A Magyar Külügyi Intézet közleményében azt írta: mély megrendüléssel értesültek Bíró Gáspár haláláról. Munkatársaik 1990 óta álltak szoros munka- és baráti kapcsolatban a tudóssal, aki 1990-től a Dunatáj Intézet munkatársa volt, 1992-től 1998-ig pedig annak a Teleki László Alapítványnak volt a kutatója, amelynek keretébe az intézet is tartozott. Korai halála nemcsak a magyar tudományosságnak, hanem az oktatásügynek is fájó, pótolhatatlan veszteség - tették hozzá.
Kiegészítés: könyvei
Bevezetés a nemzetközi politikai viszonyok tanulmányozásába /Teleki László Alapítvány/
Demokrácia és önrendelkezés a 21. század elején - Rejtjel politológia könyvek 19. /Rejtjel Kiadó, 2003/
maszol/MTI,2014. március 10.
Összefogni a háromszéki tudományosságot
Megalakult az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) sepsiszentgyörgyi fiókja, elnökéül Bíró Boróka Júlia ifjú közgazdászt, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) kihelyezett tagozatának oktatóját választották.
A Bíró Boróka által kezdeményezett, a BBTE sepsiszentgyörgyi székházának Bibó István Termében szombaton tartott alakuló ülésen Sipos Gábor, az EME elnöke beszámolt az egyesület tevékenységéről. Az 1859-ben alakult, a kommunizmus éveiben beszüntetett szervezet 1990-ben újjáéledt, és folytatja tevékenységét. Tagjai tudományt művelők és tudományt pártolók. Újdonság, hogy fiókegyesületek alakultak, legutóbb tavaly Csíkszeredában. Sipos Gábor elmondta, az EME keretet biztosít, a fiókegyesületnek önszervezően kell azt tartalommal megtöltenie. A cél a tudományművelés, a kutatási eredmények népszerűsítése. Székely Zsolt történész felvetette: szükség van-e még egy szervezet létrehozására, amikor Háromszéken megvannak a csatornák, amelyeken keresztül a kutatók közölnek, és ott a tudományosság központja, a Székely Nemzeti Múzeum. A BBTE szentgyörgyi tagozatának több munkatársa, Fazakas József, Sikó-Barabási Sándor és Ráduly István a fiók szükségességéről beszélt. Vincze Mária, az EME Jog-, Közgazdaság és Társadalomtudomány Szakosztályának elnöke Bíró Borókát javasolta a fiókegyesület elnöki tisztségébe, mondva, tanulmányai éveiből ismeri, szívvel-lélekkel dolgozik. A jelenlévő 18 EME-tag megszavazta a fiók létrehozását, a jelöltet elnökké s a szintén közgazdász Kulcsár Erikát titkárrá választotta.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),2014. április 30.
Ma nyílik Sepsiszentgyörgyön a Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékháza
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték? Mért nem várta csendben a végét? Miért, hogy meghasadt az égbolt, Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.” Márai Sándor: Mennyből az angyal A kommunista diktatúra áldozatainak tiszteletére Sepsiszentgyörgyön ma olyan emlékházat avatunk és nyitunk meg, amely méltó társintézménye – és nem konkurense! – a máramarosszigeti Kommunizmus Áldozatai Emlékházának és Kutatási Központjának, a budapesti Terror Házának.
Becslések és hozzávetőleges számítások szerint 1945 és 1989 között mintegy kétmillió állampolgárt hurcolt meg a román kommunista diktatúra. Kétmillió ember szenvedett a román gulágokon, a negyven politikai börtönben, a „halál csatornájaként” emlegetett Duna-csatornánál, a poklok poklaként emlegetett Duna-deltai megsemmisítő munkatáborokban, a közbűntényesek számára fenntartott, valójában szigorított fegyházakká változtatott büntetés-végrehajtási intézményekben. A kommunista hatalomátvétel után a leghírhedtebb hazai börtönökbe zárt politikai és szellemi – valójában lefejezett – elitet, a kuláklisták barbár kegyetlenséggel agyonlőtt vagy teljesen kisemmizett, földönfutóvá tett, öngyilkosságba kergetett több tízezer áldozatát, s az osztályellenségnek kikiáltott, ezáltal fizikai megsemmisítésre ítélt arisztokratákat, földbirtokosokat szintén joggal tekintjük a kommunizmus áldozatainak.
Fájdalmas számok
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulás, majd a forradalom leverése kiváló ürügyet jelentett a desztálinizációt csak mímelő román kommunista diktatúra számára a példátlan retorzióra. 1950 és 1968. március 31-e között 91 333 személyt tartóztattak le, közülük 73 636 gyanúsítottat állítottak hadbíróság elé. Rajtuk kívül adminisztratív büntetéssel további 25 740 személyt internáltak különböző munkatáborokba, megsemmisítő munkatelepekre. 1949. március 2-áról 3-ára virradó éjszakával kezdődően 60 000 állampolgár számára jelöltek ki kényszerlakhelyet. A magyar forradalom hatását a letartóztatási hullám fokozására a következő adatok bizonyítják: 1956 és 1962 között összesen 24 629 személyt tartóztattak le, a csúcsot 1959 jelentette, amikorra felgöngyölítették a szervezkedések és szervezkedési kísérletek döntő többségét, 8910 embert. 1950 és 1968. március 31-e között 129 személyt ítéltek halálra, közülük 34 legionárius, 10 egykori történelmi pártok tagja, 84 más kategóriájú és büntetlen előéletű. A kivégzésekről nincsenek pontos adataink. 1958-ban például az adatok szerint 34 halálos ítéletet hajtottak végre, ám a tényleges szám ennél jóval magasabb, hiszen a Szoboszlai Aladár római katolikus pap nevével fémjelzett per tíz kivégzett áldozata közül a kimutatás csak három nevet említ, az érmihályfalvi csoportból kivégzett Sass Kálmán református lelkészt és dr. Hollós István hadbíró századost meg sem említik. 1957 és 1959 között 9959 elmarasztaló, azaz börtönbüntetéssel végződő ítéletet hirdettek ki, 45 személyt végeztek ki, 139 személy hunyt el a vallatások, illetve a börtönbeli kínzások, szenvedések nyomán. A túlélők visszaemlékezése szerint a romániai politikai börtönökben az életkörülmények a szovjet gulágokon megtapasztalt állapotoknál is rosszabbak voltak. A hírhedt szovjet hadifogságból – ki tudja, hány tetvetlenítés, költöztetés, testi motozás ellenére is – Zsigmond Ferenc, a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet főtitkára hazahozhatta az azóta könyv alakban is megjelent, szivarpapírra írt naplóját, a romániai börtönökből egyetlen feljegyzés, naplótöredék sem kerülhetett ki! Szerzőjét azonnal könyörtelenül agyonverték volna! Így csak a véges emberi memória, visszaemlékezések segítségével idézhetjük meg a romániai börtönök szadista, embertelen, minden abszurd drámán túlmutató világát.
Betartott ígéret
Tavaly a Sepsiszentgyörgyön felavatott emlékparkban a beszédek során ugyanolyan lelkesedéssel fogalmazódott meg az ígéret – mint 1848. november 16-án (más források szerint 23-án) Gábor Áron bejelentése, „Lészen ágyú!” –: egy év múlva olyan emlékházat avatunk, ahol a földbirtokosok, arisztokraták kényszerlakhelyre hurcolásától, az erőszakos kollektivizálástól, Márton Áron erdélyi római katolikus püspök golgotajárásától kezdve a mérhetetlen emberi szenvedés dokumentumai, tárgyi emlékei egy helyen láthatók, tanulmányozhatók, ahová összegyűjtjük az eltelt huszonhárom esztendő levéltári kutatásainak, dokumentumfilm-termésének eredményeit. Így kap történelmi hátszelet a Háromszék 1848–49-es önvédelmi harcára való hivatkozás: ahogyan a háromszéki székely-magyarok több évtizedes kitartó küzdelem után hazahozták Gábor Áron egyetlen megmaradt ágyúját – a Székely Nemzeti Múzeum egyik páratlan értékű darabját –, ugyanúgy a sepsiszentgyörgyi Terror Házába gyűjtjük össze mindazt, amit Márai Sándor a világ bármely táján, bármely országában élő egyetemes magyarság nevében örök érvényűen így fogalmazott:
„Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.”
Ebben az emlékházban fogunk – a másik magyar költőóriást, Ady Endrét idézve – „összebújni, akik egymás ellen annyit vétkeztünk”! Áll az emlékpark, és ma megnyitjuk – talán nem is annyira nagy túlzással és sarkítva – „az emberi szenvedés és szabadság emlékházát”. Minderre azért kerülhetett sor, mert az egykori politikai elítélt, Török József, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke mert merészet és nagyot álmodni, s városának vezetése azt támogatta. Budapesten a Terror Házánál, Máramarosszigeten a Börtön-Emlékmúzeumban, Bukarestben a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács levéltárában látványtervezők, muzeológusok, történészek sokasága szorgoskodott, hogy a 21. század követelményeihez igazodó modern és ugyanakkor sokkoló kiállítást varázsoljon a szétszórt dokumentumokból, tárgyi emlékekből. Török József – merjük kimondani! – sepsiszentgyörgyi hályogkovácsként érzett rá a hihetetlenül nagy feladat kihívásaira, hadakozott, kért, kilincselt, udvarolt – ahogy a pillanatnyi helyzet megkívánta –, hogy elkészüljön élete legfontosabb műve: előbb az emlékpark, most pedig az emlékház.
E sorok írója talán a legközelebbi szemtanúja, követője volt ennek a nem mindennapi közelharcnak, és már az ötlet megfogalmazásakor felajánlotta: az 1990 elején megkezdett, a romániai, erdélyi ötvenhattal kapcsolatos kutatásai során megtalált legfontosabb levéltári dokumentumok, periratok, a letartóztatáskor készült, az emberi megpróbáltatásokat mindennél hívebben tükröző fényképek, az ítéletek, a kivégzési jegyzőkönyvek itt kapjanak őrzési helyet. Ugyanezt tette a Bolyai Tudományegyetem második csoportjának perében kutakodó Benkő Levente publicista, Ioana Boca, a romániai egyetemi hallgatók 1956-os szervezkedéseit tanulmányozó bukaresti kutató és azok a még életben lévő egykori politikai foglyok, akik legféltettebb tárgyi emlékeiket küldték el a készülő emlékháznak. Furcsa paradoxona a múzeumszervezéseknek: a sajátos, „velünk ez is, az is megesett” erdélyi sors velejárójaként a budapesti Terror Háza valóban döbbenetes fotómontázsáról, a máramarosszigeti börtön-múzeum márvány emléktáblájáról fájdalmasan hiányzik a Romániában kivégzettek, a börtönökben agyonvertek, agyonkínzottak, a halálba kergetett erdélyi magyar politikai foglyok neve, adatai. Ezért döntöttünk Török Józseffel úgy: a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért, azok teljes mértékű felvállalásáért Romániában kivégzett tizenkét erdélyi, partiumi, bánsági magyar és két román neve mellett a sepsiszentgyörgyi emlékházban feltüntetjük a Budapesten kivégzett nyolc erdélyi származású magyar nevét és adatait is!
Beszélő tárgyak
Az emlékház pannói, bemutatott tárgyai, dokumentumai – mint cseppben a tengert – az egész véres, egyéni és közösségi drámákkal teli 20. század közepével kezdődő történelmet megidézik, kezdve a kötelező beszolgáltatásokkal, padlások lesöprésével, a hírhedt kuláklistákkal, folytatva a földbirtokosságnak mint rétegnek a fizikai megsemmisítését előirányzó, 1949. március 2-áról 3-ára virradó éjszakára időzített deportálásával. Háromszék arisztokratáinak, földbirtokosainak is az embert próbáló szenvedés jutott osztályrészül: a kommunista diktatúra rájuk fogta, hogy az erőszakos kollektivizálás ellen ők lázították fel például a gidófalvi gazdaembereket, a karhatalomnak miattuk kellett erőszakot alkalmaznia. Büntetésképpen a sepsiszentgyörgyi kényszerlakhelyre hurcoltakat Dobrudzsa terméketlen, mocsaras területeire deportálták, ahol a földbe ásott kunyhókban, vályogházakban olyan méltósággal viselték a rájuk mért sorscsapásokat – többen közülük ott alusszák örök álmukat –, hogy a románság csodálatát is kivívták. Az elhurcolt háromszéki agrárszakemberek – köztük a drága emlékű dálnoki Beczásy Pista bácsi – honosították meg Dobrudzsában az addig ismeretlen krumplitermesztést.
Nem véletlen, hogy a sepsiszentgyörgyi emlékházban is méltó helyet és teret kapott a kisebbségi jogokért, minden kisebbség jogaiért, így az erdélyi magyar zsidóság deportálása ellen legkövetkezetesebben kiálló Márton Áron erdélyi római katolikus püspök golgotajárása. Nemcsak remélem, hanem biztosan tudom: a sepsiszentgyörgyi emlékház konferenciatermében is meghallgathatjuk a Kézdivásárhelyen 1968-ban született Msgr. dr. Kovács Gergely prelátus, a Kultúra Pápai Tanácsa irodavezetőjének, egyházjogásznak, Márton Áron boldoggá avatási ügye posztulátorának előadását, és megtekinthetjük Maksay Ágnesnek az 1980. szeptember 29-én, 84 éves korában elhunyt nagy püspök életútjáról készült dokumentumfilmjét. Különös ajándéka a kisebbségi sorsnak, hogy a 20. század magyar történelmében mindössze hárman tudták, meddig lehet elmenni a kompromisszumok megkötésében. Első helyen áll Márton Áron erdélyi római katolikus püspök, utána következik a mártírhalált halt felvidéki gróf Eszterházy János, aki a szlovák parlamentben egyedül szavazott a zsidó törvények és deportálások ellen, őket követi az ugyancsak erdélyi származású, Duna melléki református püspök, Ravasz László, a 20. század legnagyobb magyar gondolkodójának, Bibó Istvánnak az apósa. A mai nemzetiségi politikusok igazán tanulhatnának tőlük: a kompromisszumok kérdésében meddig lehet és kell elmenni! Belépve a sepsiszentgyörgyi emlékház belső termeibe, kibomlik előttünk az 1950-es évek második felének, végének, a hatvanas évek elejének, közepének teljes megtorló gépezete. Melyik politikai pert emeljem ki a hatvanegy szervezkedés és szervezkedési kísérlet közül? Hiszen a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért – az egyetemes jogtörténet furcsa fintoraként! – még 1965-ben is ítéltek el erdélyi magyarokat. Köztük éppen a Török József nevével fémjelzett tizenkét tagú csoportot, amelynek tagjait 1965. november 13-a és december 28-a között tartóztatták le. Mindez azért is az egyetemes jogtörténet egyik legfurcsább paradoxona, mert miközben Nicolae Ceauşescu arról papolt, hogy Romániában nincsenek politikai foglyok, elítéltek – a leghírhedtebb romániai börtönök tele voltak politikai foglyokkal.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2014. május 6.
Aki szelíden szolgálta közösségét (A Pro Urbe-Díjas Keresztes László méltatása)
„Boldogok a szelídek...”
Máté evangéliuma 5:5/a
Örömmel veszem kezembe a tollat, hogy méltóképpen javasoljam a Pro Urbe-díjra azt az embert, aki becsülettel rászolgált arra. Keresztes László nyugalmazott tanár urat nagyon sokan ismerik, ám még példamutató életvitele után is sokaknak be kell mutatni, hogy elismerjék közösségünkért végzett szolgálatát.
Úgy gondolom, hogy élete alkonya felé haladva, 70 év eltelte után számára és számunkra óriási jelentőséggel bír a több mint kétezer éves üzenet bizonyossága: „Boldogok a szelídek...” Egyre inkább kimarad a szép magyar szó, a szelídség ismerete lelki marcangolással, ellenségeskedéssel terhes korunkból. A szelídség megélésének példáját láthatjuk Keresztes László életében. Nagyon sok küzdelmet vívott, hogy eredményes munkával szolgálja a jövendőt. Mint sporttanár tanult, hogy taníthasson. Testnevelő tanárként torna- és kosárlabdaedzői, játékvezetői képesítést szerzett, majd mindezek ismerete után igen fontos megbízatásokat teljesített: szaktanfelügyelő, a Kovászna megyei sporttanács elnöke, az 1-es számú sportklub igazgatója és 16 évig a Székely Mikó Kollégium aligazgatója volt. Nem hivalkodva, hanem szelíden, de elévülhetetlen érdemeket szerzett. Megszervezte a Kárpát-medencei magyar gyermekek atlétikai bajnokságát. Élő, eleven kapcsolatot teremtett a határokon túli magyar iskolákkal, különböző sportrendezvényeket szervezett. Hadd írjuk le, emlékezve és emlékeztetve, hogy Magyarországról a kiskunhalasi Bibó István Gimnázium, a budaörsi Illyés Gyula Gimnázium, a dunaújvárosi sportiskola, a hajdúnánási iskola, a miskolci Fény Gyula Gimnázium, Ukrajnából a beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnázium, Szlovákiából a füleki gimnázium, Muravidékről a lendvai kétnyelvű középiskola, Szerbiából a szabadkai vegyészeti iskola tanárai és diákjai ismerkedtek meg a Székely Mikó Kollégium tanáraival és diákjaival. Időtálló és jövendőt munkáló magvetés volt. Tevékenységét elismerve jó reménységgel gondolunk arra, hogy folytatni kell e nemes munkát. Mint csendesen, szépen munkálkodó tanárnak arra is jutott ideje, hogy 1990 után a Székely Mikó Kollégium véndiák-találkozóit szervezze, nyugdíjas- kora ellenére felvállalta a Székely Mikó Alapítvány titkári tisztségét, és hatalmas szervezőmunkájával hordozza ma is ennek oroszlánrészét. Emlékezve és emlékeztetve a múltra, az alapítvány szobrot állított Csutak Vilmos egykori igazgatónak, az iskola neves tanárainak, diákjainak síremlékét ápolva Bágyu András, Vékás Domokos, Kis Manyi síremlékét is megkoszorúzták. A kiskunhalasi gimnázium bejáratához kis székely kaput állíttatott az alapítvány, és az évek során nagyon sok tanulónak nyújtott tanulmányi segélyt. Rengeteg levelezés, utazás saját autóval – Keresztes László szolgált! Ismételten kérdezhetjük, honnan volt és van ereje az embert próbáló szolgálatra? Bizonyosan mondhatom, kapott tálentumát nem ásta el, hanem bőséggel kamatoztatja népünk javára.
Keresztes László bölcsen teljesítette kötelességét, és nyugodt szívvel írhatom, hogy azért boldog ember, mert híven töltötte be elhivatottságát.
Incze Sándor, nyugalmazott esperes. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2014. május 24.
A legsúlyosabb ítéletek (A kommunista diktatúra áldozatainak emlékháza – 5.)
2007-ben a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadóval közösen elindítottam egy tízkötetes, az erdélyi, romániai ötvenhatnak, illetve az „erdélyi kérdés” megoldási kísérleteinek szentelt sorozatot. Eddig megjelent öt vaskos kötet. A több százezer oldalnyit kitevő, eddig ismeretlen levéltári dokumentumok, politikai perek levéltári iratainak jelentős része itt látható a sepsiszentgyörgyi emlékházban.
A Szoboszlai Aladár magyarpécskai, aradi, temessági, Óbéb községi római katolikus plébános nevével fémjelzett perben hozták a legsúlyosabb ítéleteket: tíz személyt halálra ítéltek és 1958. szeptember elsején a Securitate temesvári börtönében kivégeztek. Az életfogytiglani kényszermunkára ítélteken kívül a per többi vádlottját 1300 év börtönbüntetéssel sújtották. Nem tévedünk, amikor azt állítjuk: ez volt az ötvenes évek második felének legnagyobb politikai pere, hiszen több halálos ítéletet mondtak ki, mint a Ion Antonescu nevéhez kapcsolódó háborús bűnösök perében!
A mondvacsinált kémper
Az emlékházban nemcsak a perirat dokumentumai, hanem a többpártrendszert, a politikai pluralizmust sürgető Keresztény Dolgozók Pártjának programja is látható. A Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkész elsőrendű vádlott nevéhez kapcsolódó érmelléki per azért különleges, mert a román vádhatóság egy mondvacsinált „kémpert” indított: a Szabad Európa Rádió léggömbakciója során ledobott röpcédulák alapján úgy állította be, hogy a Münchenből induló kémrepülőgépek az érmihályfalvi temető kriptáinál landoltak, hogy adatokat gyűjtsenek Románia siralmas gazdasági, társadalmi és politikai helyzetéről. A per különlegessége: Sass Kálmán elsőként dolgozta ki a kantonális Erdély tervezetét, amelyben – a svájci modelltől eltérően – a kantonok határai nem esnek egybe a nyelvi határokkal! A bukaresti magyar éppen úgy tagja a magyar kantonnak, mint a tömbben élő székely-magyar. Ő fogalmazta meg: a szórvány kifejezés elsősorban a szórványban élők számára dehonesztáló. A per másik különlegessége: az előbb halálra, majd életfogytiglani kényszermunkára ítélt Balaskó Vilmos református lelkész emlékiratának köszönhetően pontos képet nyerhetünk a romániai siralomházak egyedi világáról. Balaskó Vilmos a halálos ítélet kimondása után egyetlen éjszaka leforgása alatt teljesen megőszült!
A jogászper
Dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász és nyolc társa úgy gondolta, hogy az erdélyi magyarság jogsérelmeit a „magyarkérdés” appendixeként az Egyesült Nemzetek Szervezete elé kell tárni. Az ENSZ-memorandum nevet viselő, tizenöt oldalas dokumentum egyedülálló a maga nemében: dr. Dobai István úgy képzelte el, hogy az ENSZ égisze alatt meg lehet és meg kell valósítani a báró Wesselényi Miklós árvízi hajós által 1848. június 18-án megfogalmazott lakosságcseretervet. Miközben a romániai közéletben a legsúlyosabb tabutéma az „erdélyi kérdés” volt, a Kolozsvári Katonai Törvényszéken az „erdélyi kérdés” megoldási módozatait vitatták. Ez az egyetlen romániai politikai per, amelyben „érintett” a magyar irodalmi, szellemi és politikai élet számos kiválósága: Németh László, Tamási Áron, Kodolányi János, Ravasz László, Bibó István. Dobai Istvánéktól teljesen függetlenül Fodor Pál csíkszeredai híd-, út- és vasútépítő mérnök szintén kidolgozta a magyar–román lakosságcseretervet, és kiszámolta, hogy a népcsere lebonyolítása nyolc évet venne igénybe, és több ezer vasúti szerelvényre lenne szükség. Az előbb említett, úgynevezett „hazaárulási perek” különlegessége abban áll, hogy vallási hovatartozásuktól függetlenül mindannyian Márton Áron püspöktől, a 20. század legnagyobb magyarjától kértek tanácsot, eligazítást.
Iskolások is belekeveredtek
Külön kell szólnunk a számbelileg legtöbb elítélttel „büszkélkedő” Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetéről, az EMISZ-ről. Sok mindent leírtak, elmondtak az elsőrendű vádlottról, Orbán Lászlóról. De azt most és először fogalmazom meg: nagyon ismerte a magyar helyesírás szabályaival viaskodó szakmunkás tanulók világát. Kétlem, hogy ma akadna olyan tanár, pedagógus, aki rá tudná venni a szakmai iskolák tanulóit, hogy megírják szülőfalujuk történetét. Orbán Lászlót közel két napon át Márton Áron püspök is vendégül látta, és helyeselte a székelyföldi magyarság művelődési helyzetére vonatkozó tervezetét. Sem akkor, sem később nem volt egyetlen olyan szervezkedés sem, amely annyira pontosan látta a vegyes házasságok hátrányait, mint az EMISZ. A háromszéki, brassói, Udvarhely megyei szakmunkás fiatalokat tömörítő szervezet sokkal mélyebb, világosabb programot mondhatott magáénak, mint a jóval jelentősebbnek tartott, 1956-hoz kapcsolódó szervezetek! Most készítem elő kiadásra az 1000 oldalas forráskiadványt, amelyből egyértelműen kiderül: a román kommunista hatalom akkora veszélyt látott az EMISZ-ben, hogy felgöngyölítése után elrendelte a magyar nyelvű szakmunkásképzés azonnali felszámolását! Az emlékház most bemutatott dokumentumaiból az is egyértelműen kiderül: 1956-ban, 1957-ben, 1958-ban és 1959-ben a magyar értelmiségi képzés legfontosabb központja, a „Bolyai” Tudományegyetem ellen indítottak pert. Mint ahogy már 1956-ban elhatározták az európai hírnevű marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet kétnyelvűsítését, majd a magyar nyelvű oktatás fokozatos felszámolását. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ellen ma folyó hajszát jobban megértjük, ha megismerjük a Székely Ifjak Társasága, a SZIT itt látható periratát. A nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége a maga 59 elítéltjével, tanár-diák perével – a csíkszeredai Puskás Attila biológus, a sepsiszentgyörgyiek népszerű kutatója, közírója nevéhez kapcsolódó peréhez hasonlóan – önmagában jelezte, hogy a kommunista diktatúrával szemben álló ifjúság, értelmiség megtalálja a belső ellenállás modus vivendijét. Akárcsak a temesvári, kisdiákokból álló Bíbor Banda elnevezésű csoport vagy a Fekete Kéz elnevezésű, szintén szakiskolásokból, diákokból és egyetemi hallgatókból álló csoport.
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. január 28.
A hiányzók
Kissé talán oda nem illőnek, amolyan ünneprontásnak is tűnhetett, amikor a Vox Populi vitafórum első rendezvényén a hozzászólások során egyszer csak előjöttek azok a nevek, amelyeket olyannyira jól, túlságosan is jól ismerünk, mert valahányszor Sepsiszentgyörgyön, a Székelyföldön magyar–román konfliktusról szólnak a hírek, azokban bizony főszereplők ezen úriemberek.
Természetesen, Ioan Lăcătuşuról és az általa vezetett Kovászna, Hargita és Maros megyei Románok Civil Fórumáról van szó, meg mindazokról – a szolgálatos feljelentőktől, Dan Tănasétól kezdve egyes ortodox papokon át a felkent vezetőkig, parlamenti képviselőkig, mint Horia Grama – akik nyíltan vagy a háttérből támogatják eme oly sokat ártó társaság aknamunkáját. Ünneprontásnak hatott, olyannyira belengte a vitát a normalitás, a nyílt beszéd kíváncsi fülekre talált, az őszinte szó megértést keresett, és azt nem követte szitok – mintha végre tényleg elkezdtünk volna beszélni egymással. Pedig igenis, helyénvaló eme nevek kimondása, ha nyíltan akarunk egymással beszélni, ha valóban meg akarjuk érteni egymást, akkor szükségszerű szólni a hiányzókról is. Nem azért, hogy őket is asztalhoz ültetve parttalan viták kezdődjenek, nem azért, mert naiv módon azt hisszük, meg lehet őket győzni, partnereinkké lehet őket tenni – régóta tudjuk, ilyesmire nincs esély. De azért kell szólni róluk, mert távol a sepsiszentgyörgyi egyetem Bibó István Termétől, távol a párbeszéd asztalától és szellemétől, nagyon könnyen tönkretehetik azt, ami még csak elkezdődni, szárba szökkenni látszik. Ne higgyük, hogy majd ölbe tett kézzel nézik, amint bontogatjuk a bennünket elválasztó falakat. Figyeljünk és figyelmeztessük egymást: ők abból élnek, hogy minket összeugrasztani próbálnak. Ezért ki kell őket szorítani, nem szabad engedni, hogy szavuknak súlya legyen, befolyásuk nőjön – és ez bizony elsősorban a román közösség feladata, harca. Mi legfeljebb azzal segíthetünk, hogy gesztusokat teszünk a közeledést hirdető és vállaló román közéleti szereplők, civilek, fiatalok irányába. Közben pedig meg kell ejtenünk a magunk névsorolvasását. Mert hiányzóink – a párbeszéd asztalától távol maradók, a románsággal szót érteni, tárgyalni sem akarók – nekünk is vannak.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. február 26.
Amikor a sajtó szítja a gyűlöletet – Vox Populi Sepsiszentgyörgyön
Sokszor, sokan elmondták, így már-már közhelynek számít, hogy az etnikumközi feszültségeket, az idegengyűlöletet voltaképpen szavazatokat vadászó politikusok gerjesztik. De vajon milyen szerepet játszik ebben az üzeneteiket a nyilvánosság felé közvetítő sajtó? Miként viszonyul a román média a mássághoz, a magyarokhoz, hogyan befolyásolja ez a két nemzetiség együttélését?
Ilyen és ehhez hasonló kérdések vetődtek fel az értelmes magyar–román párbeszédet szorgalmazó és annak helyet adó Vox Populi második rendezvényén kedd este a sepsiszentgyörgyi Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bibó István Termében. A körülbelül félszáz érdeklődő jelenlétében zajló vitán Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője és a marosvásárhelyi Marius Cosmeanu, a România liberă napilap munkatársa osztotta meg gondolatait, a fordítást a házigazda Cziprián-Kovács Loránd egyetemi tanár biztosította.
Kik vagyunk mi és kik ők?
Bevezetés gyanánt Kozma Csaba egyetemi tanár doktori disszertációja egyik fejezetéből közölt néhány érdekes adatot. Azt vizsgálta, a romániai magyar sajtóban megjelent írások alapján milyen a közösség énképe, és milyen a másokról alkotott kép, az ellenségkép, illetve miként változtak ezek az idők során. Kutatásában az Előre és a Romániai Magyar Szó, illetve a Megyei Tükör és a Háromszék lapszámait tanulmányozta 1988-tól 2004-ig, választási ciklusok szerint. A közösség magáról, illetve másokról alkotott képét a tartalomelemzés módszerével vizsgálta a címekben előforduló szavakra fókuszálva.
A rendszerváltás előtt a mi fogalmához értelemszerűen a szocialisták, kommunisták, a kommunista párt, a munka társult, egyáltalán nem meglepő módon Nicolae Ceauşescu neve igen gyakran előfordult, lapszámonként legalább két címben. Az ellenségképhez olyan fogalmak társultak, mint a kapitalizmus, nyugat, tőke stb. Az 1989-es változást követően, 1990-ben a mi-tudathoz a magyarság, a demokrácia, a szabadság, a forradalom fogalma kapcsolódik, illetve a Nemzeti Megmentési Front és az RMDSZ, továbbá Tőkés László neve. Az 1990-es márciusi marosvásárhelyi események nyomán az ellenségképhez a magyarellenes, nacionalista, Vatra, Securitate, bányászjárás fogalmak kapcsolódnak.
1990 és 1992 között elkezd felfelé ívelni az RMDSZ címbéli előfordulása, mint a közösség énképének egyre meghatározóbb része, az ellenségképet továbbra is a Vatra, Gheorghe Funar, a román nacionalizmus uralja. 1992 és 1996 között tart a korábbi folyamat: az RMDSZ folytatja „előretörését”, Markó Béla, Tőkés László neve fordul elő gyakran. A negatív jelentésekhez egyre inkább társul a román, a nacionalizmus, a Nagy-Románia Párt, feltűnik a prefektus, illetve az olyan szociális gondok, mint a sztrájk stb. 1996 és 2000 között a korábbi irányvonalak erősödnek, fordulat a 2000-es és 2004-es választási ciklusban következik be: az énképhez elkezd társulni a Magyar Polgári Szövetség, illetve az ellenségképnél most először feltűnik az RMDSZ is.
Radikalizálódik a román média
Ambrus Attila szerint ismét rossz irányba tartanak a dolgok, nehéz időszakát éli a román média, korábban mérvadónak, befolyásosnak tartott lapok tűntek el az elmúlt években, a komoly sajtó visszaszorulóban, helyüket a virtuális térben kialakuló média és az úgynevezett hírtelevíziók veszik át, pszeudo-újságírók, agitátorok, adott esetben fedett ügynökök dolgoznak és avatkoznak be. A román média radikalizálódása egyik oka az utóbbi időben felerősödött magyarellenes megnyilvánulásoknak – szögezte le az előadó. Meglátása szerint az 1989-es változást követően számos újságíró, aki addig kénytelen volt betartani a rendszer által előírt szabályokat, nacionalista retorikát kezdett használni.
A román média politikai szólamokat propagált, és négy tévhitet, hamis mítoszt terjesztett, amelyeknek a magyarok is célpontjaivá váltak. Az összeesküvés-mítosz lényege, hogy valakik minduntalan ellenünk konspirálnak, az ellenség pedig csak az lehet, aki más. A megmentő mítoszához tartoznak a hamis próféták, akik e félelmeket eloszlatják, hamis reményt táplálnak – tipikus példaként említette a România Mare lapot, illetve a Nagy-Románia Párt vezetőjét, Corneliu Vadim Tudort. Az aranykor mítosza a román sajtóban a két világháború közötti időszakot jelenti, azt állítják be a román demokrácia fénykorának, megfeledkezvén arról, hogy ugyanabban az időszakban alakult meg például a Vasgárda. Az egység mítosza azt jelenti, hogy a román államnak minden időkben és minden körülmények között egységesnek kell maradnia.
Ambrus Attila szerint az RMDSZ kormányra kerülése után úgy tűnt, változott valamelyest a román média viszonyulása a magyarsághoz, ez azonban visszafordulni látszik. Közben a romák kerültek a középpontba: a román médiában a romaellenesség terjedt el, és most ugyanazokat az eszközöket a magyarok ellen vetik be. Sekélyes információk jelennek meg a másik közösség kulturális értékeiről, hagyományairól, kétpólusúvá redukálják a világot, jó és rossz oldalra, a magyarok ez utóbbira kerülnek, hiányos, ellenőrizetlen információkat terjesztenek – mindez megfigyelhető például a román média torzszülötteinél, a hírtelevízióknál, ahol híreket nem közölnek, csak félretájékoztatnak. A többséggel tart a román sajtó
Azért időszerű az emberekben kialakult sajtóképről is szólni, mert lám, a politikusokhoz hasonlóan újabban médiamogulok, médiatulajdonosok ellen is ügyészségi eljárás folyik, némelyikük rács mögé került – hívta fel a figyelmet Marius Cosmeanu, megjegyezve: Romániában valamiképpen összekapcsolódik ez a két világ, a politikai elit és a média. Ráadásul mindkettő magatartásában kontinuitás tapasztalható 1918-tól mostanáig a mássághoz való viszonyulását illetően.
A román állam például az Erdéllyel való egyesülés után számos nemzeti kisebbséget „kapott”, az ország lakosságának harmada valamely nemzeti kisebbséghez tartozott – róluk gondoskodni nemcsak erkölcsi kötelessége lett volna, de ki is aknázhatta volna az etnikai sokszínűségben rejlő értéket. Az állam azonban az európai szinten is egyedi helyzetet nem tudta maga javára fordítani, az asszimiláció útját választotta, és ma a lakosság alig tizede valamely nemzeti kisebbség tagja, miközben több közösség eltűnt vagy az eltűnés szélére került: például a szász, a zsidó közösség, a törökök stb.
A homogenizálási törekvések kapcsán példaként említette a Román Kommunista Párt dokumentumát, amely Marosvásárhely elrománosításának tervéről szólt. Erről a román sajtó sem nagyon beszél, miként nem ismert számos nagy román történelmi és kulturális személyiség magyarokhoz való kötődése sem: hogy Lucian Blaga, Ioan Slavici kiválóan beszélt magyarul, hogy Avram Iancunak magyar szeretői voltak stb. A România liberă munkatársa – aki korábban a Cotidianul napilapnak is dolgozott – úgy látja, a román sajtó provinciális – hajlamos tudomást sem venni a világban zajló fontos eseményekről, nem foglalkozik a régió, Közép-Kelet-Európa ügyeivel –, szórakoztat, cirkuszt kreál. Ő azért nem megy el a hírtelevíziók stúiójába, mert amikor például magyar ügyről van szó, meghívják Gheorghe Funart vagy Vadim Tudort is.
A média másik problémája, hogy mindig a többséggel tart, mindig elutasítja a másságot. Ez nem csupán etnikai kérdésekben nyilvánul meg, de az élet minden területén, vallási ügyekben – a neoprotestáns, adventista románokról például tudomást sem vesznek – is. Némi derűlátásra ad okot, hogy a társadalom bölcsebb, mint a média és a politikum – erről tanúskodik az államfőválasztás, és az internetes világban is olyan projektek születnek, amelyek reményt keltőek lehetnek, vélekedett Cosmeanu.
Farcádi Botond
Háromszék
Erdély.ma2015. május 5.
Miért a szemlesütés?
Száraz Miklós György Fájó Trianon című könyve ürügyén
„Azt mondjuk, Trianon, és lesütjük a szemünket. Vajon miért? Hiszen a békekötés megszületésének, törvénybe cikkelyezésének pillanatától tudjuk, hogy Trianon igazságtalan béke volt. Tudták azok is, akik tető alá hozták. Tudták az angol, a francia, az amerikai diplomácia vezetői: George Lloyd, a francia Foch tábornok, Wilson vagy Chamberlaine. Tudta, leírta Lenin. Tudta Churchill. Tudta és ki is használta ezt Mussolini és Hitler. De tudta Károlyi Mihály, Kun Béla, Rákosi Mátyás és Kádár János is. Tudta Bartók és Kodály, tudta 1956 államminisztere, Bibó István. Tudta mindenki, még a béke haszonélvezői, csehek, szlovákok, románok és szerbek is tudták” – írja Száraz Miklós György Fájó Trianon című, immár második kiadást megért könyvében. Elsősorban azoknak üzenve, akik – a Szózattal ellentétben – a magyarságnak nem rendületlen hívei, hanem rendületlen ellenségei és rosszakarói; azoknak, akik sajtójukban és könyveikben rendületlenül és gyalázatos módon azt üzengetik a Kárpát-medence határon túlra rekesztett magyar nemzeti közösségeinek, hogy üdvös lenne feladniuk magyarságukat, kultúrájukat és történelmüket.
Pedig valóban tudta és tudja mindenki, köztük a fenti, népünk idegenlelkű rosszakarói is, hogy 1920-ban a konok rövidlátás és a szájaló propaganda robbantott fel gazdasági, kulturális és etnikai közösségeket, figyelmen kívül hagyva a népek önrendelkezési jogát, az utódállamoknak ajándékozva olyan színmagyar területeket, melyeket maguk a megajándékozottak remélni sem mertek.
S valóban. Ha mi, magyarok is tudtuk és tudjuk, hogy Trianon igazságtalan, akkor miért hallgattunk és hallgatunk? És főleg: miért a szemlesütés? Miért a mi szégyenünk ez a rajtunk esett erőszak? Vajon nem olyan ez, mint a megerőszakolt nő szégyene: a megbecstelenítést végrehajtó dúvad helyett a megbecstelenített áldozatnak kell szégyellnie magát!!?? Igen: mire ez a sunyítás, maszatolás, szemérmeskedés? Miért van az, hogy azt, aki erről beszél, tüstént a nacionalista, fasiszta, antiszemita, irredenta, szélsőséges, felforgató, békétlenkedő jelzőkkel illetik?
És ismét csak és főleg: miért van az, hogy a velünk ezer éve együtt élő szlovákok vagy románok csak ugyanazt a „rosszat” tudják rólunk, mint mi – meghamisított történelemtudatunk miatt – saját magunkról: szégyenszemre ezeréves magyar elnyomásról, nacionalizmusról, arisztokratikus gőgről, kakastollas csendőrökről és nyilasokról, deportált zsidókról tudnak és tudunk? És miért nem tudnak például a szlovákok és mi, magyarok sem, a „jóról” is, arról, hogy kezdetektől más az igazság, mint ma „hirdetik”; hogy a honfoglaló Árpád a meghódolt népeket nem gyilkoltatta le, nem tette rabokká, hanem alkotmánya jogkörébe vonva szabadokká tette őket, ezért nem félelmet, hanem tiszteletet ébresztett bennük; s ha a honszerző Árpád kibékítette népével a magyar honban élő, Kárpát-medencei népeket, akkor Szent István kibékítette e gyönyörű térséggel Európát; ha Árpád megszerezte e gazdag térség népeinek becsülését nemzetének, akkor Szent István a keresztény európai népekét; és később is: miért nem tudják szomszédaink, és miért nem tudjuk mi, magyarok, hogy Magyarország ódzkodott belépni az első világháborúba, és Trianon sebeit százszor is angol, francia és amerikai segítséggel kívánta gyógyítani, nem pedig olasszal és némettel? És miért nem tudnak és tudunk Bajcsy-Zsilinszky Endrékről, Esterházy Jánosokról, Márton Áronokról? És főleg: miért van az, hogy a velünk ezer éve együtt élő szlovákság mai átlagembere a mi bűneinket felnagyítva ismeri, de semmit sem tud – vagy nem akar tudni – az övéi viselt dolgairól, a magyar szabadságharccal szemben az elnyomó Habsburgok támogatásáról, a fasiszta szlovák államról, a szlovák zsidók szolgálatkész meghurcolásáról, a magyar iskolák bezárásáról, a magyar nyelv betiltásáról, a Csehországba hurcolt felvidéki magyar rabszolgákról, az áttelepítésekről? Látható, a múltról beszélni kell, hogy tisztában legyünk vele: addig egy tapodtat sem lépünk előre, míg tabunak tüntetjük fel a közös történelmet, míg késik a Beneš-dekrétumok felülvizsgálata, míg csak az egyik fél a vádlott, míg nem egyenrangú partnerek ülnek a tárgyalóasztalnál bárhol és bármikor, mondjuk a szlovák parlamentben. Az együttműködés nem azt jelenti, hogy ne vállaljuk a konfliktusokat: a fűben lapulás, az örökös meghátrálás, a rossz kompromisszum egyenlő az önfeladással; olyan ez, mintha feltartott kézzel indulnánk csatába. Pedig: nem merni, amit merni kell, gyalázat – tudhatjuk ezt már Kazinczy Ferenc óta. Bízz Istenben, de tartsd szárazon a puskaport – tanácsolja Oliver Cromwell is, azt sugallva, hogy a szép eszmék és a hamis ígérgetések helyett józanságra és határozottságra van szükség. Nem kell hát Trianon hallatán lesütni a szemünket! Ellenkezőleg: számon kell kérnünk, amit ott, Trianonban törvénybe cikkelyeztek: a teljes egyenrangúságot. A magyarságnak joga van ehhez, mert miután elvégezte az önvizsgálatot, nyugodtan nézhet szomszédai szemébe, képviselheti álláspontját, mely befogadó és pozitív, éppen a megbékélés és egy közös, erős Európa okán.
A szlovák, a román, a magyar, a Kárpát-medencei történelem mi magunk vagyunk! A múlt – általunk – a jelenünk is! „És ostoba az, aki nem tanul a történelemből, aki nem tanul legalább a saját kárán. Aki a »piacon« a mindig a saját hasznukra tévedő, nagyhangú és arcátlan »kofák« közt szemérmesen hallgat.” De amíg némelyek – köztük „magyarok” is! – az elszakított nemzetrészeknek szájkosarat és meghunyászkodást ajánlanak, nehéz lesz az 1920-ban papírra rögzített egyenrangúságot kivívni. Nekik Száraz Miklós Györggyel ezt üzenhetjük: „Trianon valóban történelem, de amíg a határokon túl összegyűlik csak tíz magyar gyermek az óvodában, tíz férfi a kocsmában vagy a faluházban, tíz hívő lélek az imaházban, addig élő valóság is”, melyet illik tiszteletben tartani.
Kulcsár Ferenc
Felvidék.ma2015. május 14.
Dózsa Györgytől Gábor Áronig (A székelység története)
Honismereti jutalomkiránduláson vettek részt azok a diákok, akik összemérték ismereteiket a székelység történetéről rendezett vetélkedő második, döntő fordulójában. Mind a versenyt, mind az azt követő kirándulást figyelemfelkeltő szándékkal szervezték, hisz 35 ezer példányban kinyomtatták a székelység történetét feldolgozó oktatási könyvet – most készül a második, javított kiadás –, de alig pár iskolában tanítják.
Történelmi vetélkedő
A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium Alapítvány kezdeményezésére, a Tanulók Klubja támogatásával, Pénzes Loránd fiatal mikós történelemtanár főszervezésében vetélkedőt rendeztek. Olyan háromszéki iskolaközösségeket szólítottak meg, ahol VI., illetve VII. osztályban tanítják a székelység történetét. Tapasztalat szerint elenyésző számú osztályban oktatják, pedig akár a romániai magyar kisebbség története című tantárgy keretében is lehetne tanítani, hisz témába vág. Az első fordulóra jelentkező négyfős csapatok közül tizenegy bekerült a második szakaszba. Képviselték a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceumot, Székely Mikó Kollégiumot, Református Kollégiumot, Plugor Sándor Művészeti Líceumot, Váradi József Általános Iskolát, Tanulók Klubját, a barátosi Bibó István Általános Iskolát, a berecki Comenius Általános Iskolát, valamint az illyefalvi Lukács László Általános Iskolát. A forduló résztvevőit múlt csütörtökön tematikus, főleg az 1848–1849-es önvédelmi harc helyszíneit érintő honismereti jutalomkirándulásra vitték a szervezők. Az útvonal
A verseny helyszínéről, a sepsiszentgyörgyi Tanulók Klubjától indult az autóbusz. Zuhogott az eső, a közelben hely sem volt parkolásra, ezért a busz kétszer kerülte meg az Állomás negyed északi részét, így is csak az ablakból tekinthettük meg az Eprestetői csata emlékművének másolatát az Ady Endre Általános Iskola előtt. A csata, pontosabban mészárlás történetét Kádár Gyula történész hangosbemondón ismertette. Az első igazi állomás Eresztevény volt. Gábor Áron síremléke előtt Kádár Gyula a hős életútjáról, az uzon-kökösi csatáról és a székely hős temetésének körülményeiről beszélt. Kis kitérővel következett Dálnok, ahol Dózsa György szobra előtt tartott előadást a történész. Innen Bereckbe utaztunk, a Gábor Áron Emlékháznál a helybeli Tibád Sándor történelemtanár várt, ő mesélte el a település történetét, kiemelve Gábor Áron nagyságát. Ebéd után Kézdivásárhelyre vonultunk, de idő szűkében csak a buszról tekintettük meg Gábor Áron szobrát, melynek történetét Keresztes László, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány titkára vázolta. Ezután a Nyergestetőre utaztunk. Az ottani csatáról és az emlékműállításról szintén Kádár Gyula beszélt. Onnan már haza vezetett az út. A helyszíneket kronológiai sorrendben mutatjuk be.
Dálnok A Dózsa György szülőfalujaként jegyzett település központjában emelkedő monumentális Dózsa-szobor, Szobotka András alkotása előtt gyűlt össze a diáksereg. Kádár Gyula felhívta a figyelmet, itt magyarul is megjelenik Dózsa György neve, nem csak románul. Az elmúlt évtizedekben millióknak tanították Gheorghe Doja hőstetteit. A románok tudatában Dózsa György a román jobbágyparasztok harcának vezetője. Ők úgy tudják, a magyar nemesség kegyetlen elnyomása miatt fegyvert ragadt románokhoz csatlakoztak a magyar jobbágyok is. És sok erdélyi magyar gyermek is Gheorghe Doja nevű hősről hallott, mert Románia történelmének oktatása az elmúlt évekig csak román nyelven folyt. A megyei csendőrfelügyelőség még mindig a Gheorghe Doja nevet viseli. Sepsiszentgyörgyön egy utca évtizedekig Gheorghe Doja volt, de ma már Dózsa György.
Az 1514-es Dózsa-felkelésről elterjedt/elterjesztett tévhitek dacára az eredetileg keresztes hadjárat céljából összeállt seregben túlnyomóan nem parasztok voltak, hanem szép számmal kisnemesek, sőt középnemesek is, valamint tehetős alföldi polgárok, a küzdelem nem annyira a nemesi elnyomás, hanem a kialakult gazdasági különbségek miatt folyt.
Dózsa György seregét Szapolyai János erdélyi vajda, a későbbi király verte le. A vezérnek különleges kegyetlenségű kivégzésben volt része. Izzó vaskoronát helyeztek a fejére, katonáit arra kényszerítették, hogy egyenek a még élő Dózsa húsából. Dózsa György az embertelen kínzást hatalmas lelkierővel, szótlanul tűrte. Nem felel meg a valóságnak, hogy izzó vas-trónra ültették, ahogy az néhány irodalmi műben megjelenik.
Bereck Itt született Gábor Áron 1814. november 27-én, a jelenleg 103-as házszámmal megjelölt telken akkor még álló házban. Ettől nem messze, a 89. szám alatt alakították ki az emlékházat. Bereck első írásos említése 1332-ből, a pápai tizedjegyzékből való, de már a római korban lakott volt, Luxemburgi Zsigmond 1426-ban mezővárosi rangra emelte, s e kiváltságát 1888-ig megőrizte. Nagyszámú oklevél bizonyítja városi privilégiumait.
Stratégiai fekvése lehetővé tette a városi rang elnyerését. A királyi hatalom – az Ojtozi-szoros előterében – az ellenséges betörések útjában létrehozott egy olyan jogállású települést, amelynek lakói az elnyert szabadságjogok fejében a szoros védelmére kötelezhetőek. Címerében a levelet tartó kéz mutatja a település szerepét a posta megszervezésében. Mivel a Bécs–Konstantinápoly közötti postai útvonalon helyezkedik el, a bereckiek feladata a levelek, a postások, küldöncök Moldvába szállítása volt, valamint lovasszekerek előállítása a fejedelmi futárok számára. A bereckiek által fenntartott posta Moldvában Tatros városáig megy, visszafelé pedig Kézdivásárhelyig.
Eresztevény Gábor Áron nyughelye. A református templom előtt, a főút szélén emelkedik Gyárfás Győző háromszéki főépítész által tervezett síremléke. Rajta a születési évszám hibás, hívta fel a figyelmet Kádár Gyula, aki ismertette a hős életútját.
Gábor Áron népéért aggódó, mártírhalált vállaló, széles látókörű forradalmár szabadságharcos, aki 1848 őszén – műszaki ismereteivel és a népe iránti elkötelezettségével – készen állt a történelem által rászabott feladatok elvégzésére. Legnagyobb érdeme a székely hadiipar megteremtése mellett az önálló székely tüzérség megszervezése. Bátran küzdött a csatatereken, forradalmárként lépett fel a népgyűléseken, következetes keménységgel járt el a gyávákkal, a haszonlesőkkel szemben, miközben emberséges katonatisztként viselkedett a nemzeti ügy szolgálatában állókkal. Háromszék népe 1848 őszén megmutatta a világnak, hogy mire képes közössége, ha a szabadságáért küzd, és olyan vezetői vannak, mint Gábor Áron. Ágyúi Háromszék népének bátorságot adtak, erkölcsi erőt ahhoz, hogy vállalja a lehetetlent, az önvédelmi harcot.
A szabadságharcos Gábor Áron ma az önrendelkezésért küzdő székely nép jelképe. Életét áldozatkészség jellemzi, kitartása ma is erőt sugároz.
Nyergestető Kászonújfalu és Csíkkozmás között helyezkedik el, mintegy nyeregalakzatot öltve két csúcs között. Itt zajlott 1849. augusztus 1-jén az az egyenlőtlen ütközet, amely ma is a székely kiállás jelképe. A mintegy 12 ezres, Clam-Gallas császári tábornok vezette osztrák-orosz túlerő támadását Tuzson János alezredes mindössze 200 székely honvédje igyekezett feltartani. A szorosban többször sikerült visszaverniük a támadást, végül árulás nyomán az ellenség bekerítette és legyilkolta a hősiesen védekező székelyeket.
A csata helyén 1897. augusztus 8-án emlékművet avattak. A Poulini János csíkzsögödi kőfaragó által készített emlékoszlop költségeit „a Bukarestben lakó Székely honfiak és honleányok” adták össze, tudhatjuk meg az oszlop oldalába vésett szövegből. A szemközti oldalra temették az 1849-ben itt elesett hősöket. A tömegsír fölött előbb keresztek jelentek meg, ma már kopjafaerdő díszeleg. Székelyföldi látogatásakor Áder János, Magyarország köztársasági elnöke is állított kopjafát a tetőn. A nyergestetői hősökre emlékezve Kányádi Sándor így ír:
„Nemcsak szép, de híres hely is, fönn a tetőn a nyeregben ott zöldellnek a fenyőfák egész Csíkban a legszebben, ott eresztik legmélyebbre gyökerüket a vén törzsek, nem mozdulnak a viharban, inkább szálig kettétörnek.” Utószó A székely történelmi vetélkedő szervezői, a zsűri tagjai, valamint a csapatokat felkészítő tanárok elemezték a verseny részleteit, levonták a következtetéseket. A becsúszott hibákat igyekeznek kiküszöbölni, a vetélkedőt érdekesebbé, vonzóbbá tenni. Egyetértettek abban, hogy folytatni kell, sőt, kiterjeszteni egész Székelyföldre. A cél, hogy minél több iskolában tanítsák a székelység történetét, hiszen van miből, csak akarni kell.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. május 19.
Negyedszerre lesz román-magyar vitafórum Sepsiszentgyörgyön
Sorin Mitu, kolozsvári történész lesz a Vox populi akadémiai vitafórum negyedik kiadásának meghívottja, aki az Én Erdélyem címmel tart értekezést az említett régióban és Romániában élő románság és magyarság mindennapjait taglalva, kedden.
Cziprián-Kovács Loránd, a Vox populi egyik ötletgazdája a meghívott előadóval kapcsolatban elmondta, hogy a Babeș-Bolyai Tudományegyetem történelemben jártas professzora. Két könyvét is kiemelhetjük, egyikben a magyarok nézőpontjából a románságról kialakult képekről beszél az osztrák-magyar monarchia idején, illetve az Én Erdélyem című kötete rövid történetekkel ábrázolja a nemzetiségi kérdéseket, mentalitást és viszonyokat – fejtegette az ötletgazda. A meghívott előadó felesége különben magyar származású, több alkalommal is férje könyveinek szerzőtársa. Mădălin Guruianu, a Vox populi másik szervezője elárulta, Sorin Mitu könyvei nagyban befolyásolták jelenlegi gondolkodásmódjának kialakulását, illetve új nézőpontokat ismerhetett meg a könyvekből az erdélyi román-magyar viszonyokat illetően, az előadást pedig úgy a magyarság, mint a románság számára ajánlja.
A vitafórum felépítése a korábbi elképzeléseknek megfelelően fog maradni, ezek alapján tehát mindkét előadónak 15–15 perc áll rendelkezésére, hogy kifejtse véleményét az adott témával kapcsolatban, majd az eseményen résztvevő közönség teheti fel kérdéseit legfeljebb egy percben. Az esemény zárásaként a meghívott előadók néhány percben összegezhetik véleményüket az elhangzottakról. A vita ezúttal is két nyelven zajlik majd, csakúgy, mint az előző kiadások alkalmával. Mădălin Guruianu, ismét hangsúlyozta, bár mindketten a liberális párt színeiben politizálnak, ugyanakkor a megyei, valamint helyi önkormányzat képviselő-testületének tagjai, ezt a fórumot civilként kezdeményezték. Szándékuk szerint ugyanakkor bármilyen téma megvitatható, így tabuk sincsenek, viszont a civilizált vitaformát igyekeznek támogatni, és úgy a személyeskedést, mint egymás megszégyenítését is ki fogják zárni. A május 26-án kedden 18 órától sorra kerülő esemény helyszíne a Babeş–Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi tagozatának Bibó István terme lesz, a belépés pedig ezúttal is ingyenes.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro