udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
73
találat
lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-73
Névmutató:
Bocskay Vince
2009. január 20.
Három jóváhagyott építkezési engedély is megszületett László Attila rövid polgármestersége idején. Helyére kerülhet végre Bocskay Vince rég elkészült alkotása, a Márton Áron-szobor, valamint a Szakáts Béla temesvári szobrászművész készítette 56-os emlékmű, és megkezdődhetnek a modern Sapientia-épületegyüttes munkálatai. A Mátyás-szobor restaurálásáról tavaly novemberben megszületett Budapesten a végleges döntés, a felújítást a magyar kulturális kormányzat és Kolozsvár önkormányzata fele-fele arányban állja. /Németh Júlia: Türelemjáték Mátyás-szoborral. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 20./2009. január 31.
Nemrég jóváhagyták Bocskay Vince szobrászművész Márton Áron szobrának felállítását Kolozsváron, a Szent Mihály-templom főbejárata melletti templomkertben. A talapzat kimérése után mentési ásatásokat végeztek. A munkálatok során emberi csontokra bukkantak, amiből négy teljes csontváz. Az idők során a templomkert temetkezési helyként szolgált. /Emberi csontok a főtéri templomkertben. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 31./2009. február 5.
A szovátai Bernády Közművelődési Egylet elmúlt évi tevékenysége változatos volt. Januárban Dzsingisz kán és a mongol birodalom című előadás hangzott el, majd dr. Veér Győző beszélt az ujgurokról. Februárban jótékonysági estet szerveztek a Mezőhavas népi zenekar, a Szent Ferenc Alapítvány és a szovátai Szent József Otthon javára. A műsor bevezetőjét Mester Zoltán tartotta. Márciusban, Wass Albertre emlékeztek. A március 15-i megemlékezésen a kulturális műsorok szervezését ezúttal is az egylet vállalta fel. Áprilisban együtt ünnepelték az EMKE megyei szervezetével a magyar közművelődés napját Marosvásárhelyen. Az egylet Intermezzo kamarakórusa Fülöp Judit vezetésével fellépett. Júniusban a nagybányai művésztelep tárlatát nézték meg. Szeptemberben Beder Tibor, a Julianus Alapítvány, a Magyarok Székelyföldi Társaságának elnöke volt az egylet vendége. Október 6-án a református egyházzal közösen emlékeztek meg az aradi vértanúkról. Az egylet emlékezett a 70 éve elhunyt dr. Bernády Györgyre. Mester Zoltán előadásában kirajzolódott Bernády kevéssé ismert profilja: az Erdély magyarsága iránt aggódó ember arca, akinek városvezetése idején a városnak – a huszonötezer lakosú Marosvásárhelynek – tizennégy (!) közkönyvtára volt, és öt magyar napilapja. Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla Felső-Nyárád menti fotóalbumát mutatta be novemberben Józsa András tanár, helytörténész. Nagy Lajos székelykeresztúri tanító néprajzos könyvét mutatták be: Katonadalok a siklódiak emlékezetében. Decemberben az egylet szervezésében mutatták föl a szovátaiaknak a Bocskay Vince szobrászművész munkásságát méltató albumot. Még ebben a hónapban Kovács Mózes ny. agrármérnök harmadik könyvével ismerkedtek a városka emberei. Kovács Mózes kutatja s papírra teszi a szűkebb pátria, a Sóvidék és környéke közelmúltját. Az Intermezzo mellett a 15. Mátyás Huszárezred és a Mátyás Vilmos vezette Mezőhavas népi zenekar elmaradhatatlan tényezői a városkultúrának, jelezte a rendíthetetlen hitű Mester Zoltán. Ebben az ében volt már elődadás, melyet Magyar himnuszok az évszázadok folyamán címmel dr. Orosz-Pál József és Józsa András tartott. /Bölöni Domokos: Mester Zoltán, a reménymagyar. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 5./2009. február 13.
Február 12-én Kolozsváron a Szent Mihály-templomban ünnepi szentmisével emlékeztek Márton Áron püspökké szentelésének hetvenedik évfordulójára. Boér Ferenc színművész egy Bajor Andor-írást s egy ferences nővér által írt verset olvasott fel, majd Kovács Sándor főesperes köszöntötte az erdélyi magyar történelmi egyházak vezetőit, Szilágyi Mátyás, kolozsvári magyar főkonzult, papokat, hitoktatókat, politikusokat. „Ha a csaknem hét évszázados templom falai beszélni tudnának, büszkén számolhatnának be a hetven évvel ezelőtti püspökszentelésről” emlékeztetett a főesperes. A Jakubinyi György érsek által celebrált mise folyamán kifejtette: Márton Áron igazi jellemzését II. János Pál adta meg, amikor 1980-ban elfogadta Márton Áron lemondását, Istennek talpig becsületes szolgájának nevezte. Úgy tervezték, hogy az ünnepi megemlékezés alkalmával felavatják a Márton Áron-szobrot, de ez nem történt meg. „Remélhetőleg két-három héten belül megtörténik a szoboravatás is. Erre most azért nem kerülhetett sor, mivel a szobor jelen pillanatban még Budapesten van. Jakubinyi György érsekkel is egyeztetnünk kell az avatást illetően, hiszen ő lesz az, aki felszenteli a szobrot. Amióta elfoglaltam a főesperesi tisztséget, kétszer beszéltem Emil Boc egykori polgármesterrel, aki nem viszonyult ellenségesen ehhez az ügyhöz” nyilatkozta Kovács Sándor főesperes. A Szent Mihály-plébánia 2001-ben írta ki a versenytárgyalást a szobor elkészítésére. Ezt Bocskay Vince szovátai szobrászművész nyerte meg, aki 2002-ben fogott neki a munkának, szobor agyagmintája csak 2005-ben került Magyarországra, a karcagi öntödébe. A szobor magassága közel három méter, súlya hétszáz kilogramm körüli. A szobor felállítására vonatkozó építkezési engedély megadása éveken át húzódott, míg idén januárban László Attila alpolgármester aláírta a kérdéses dokumentumot. /Márton Áron püspökre emlékeztek. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 13./2009. február 20.
Február 28-án avatják fel Kolozsváron Márton Áron püspök szobrát. Ez alkalommal a főtéri Szent Mihály-templomban szerveztek ünnepséget. A Szent Mihály plébánia már 2001-ben kiírta a versenytárgyalást a szobor elkészítésére, amit Bocskay Vince szovátai szobrászművész nyert meg. A felállításra vonatkozó építkezési engedélyt viszont csak az idén sikerült aláírnia László Attila alpolgármesternek. /Február 28-án avatják fel Márton Áron szobrát. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 20./2009. február 24.
Kovács Sándor főesperes-plébános és Bocskay Vince szovátai szobrászművész jelenlétében február 23-án Kolozsváron a Szent Mihály-templom kertjében lerakták a Márton Áron-szobor talapzatát, majd elhelyezték rajta a műalkotást. Február 28-án avatják fel a püspök szobrát. /(K. O.): Elhelyezték Márton Áron szobrát. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 24./2009. március 2.
Történelmi elégtétel, adósságtörlesztés a XX. század egyik legnagyobb magyarja előtt, hogy február 28-án Kolozsváron a Szent Mihály-templom mellett felavatták Márton Áron püspök szobrát, Bocskay Vince szovátai művész alkotását, melyen mintegy 1000–1500 személy vett részt. Az ünnepi hálaadó szentmisét Jakubinyi György érsek celebrálta a Szent Mihály-templomban. Ezt követően Kovács Sándor főesperes és László Attila alpolgármester leleplezte a templomkertben Márton Áron szobrát. A szobor elhelyezésének kezdeményezése Czirják Árpád pápai prelátus nevéhez fűződik. A Szent Mihály-templom plébániája 2001-ben hirdette meg a szoborállításra a versenytárgyalást, a 2006-ra elkészült műalkotás elhelyezése azonban építkezési engedély hiányában sokáig váratott magára. Jakubinyi György érsek felhívta a figyelmet arra, hogy Márton Áron püspök mindig kiállt a társadalmi igazság mellett, legyen szó akár népéről, akár egyházáról, akár más nemzetiségű és felekezetű emberről, ugyanakkor egész életében gyakorolta a keresztény szeretetet. Florentin Crihalmeanu, kolozsvári és szamosújvári görög katolikus püspök beszédében Márton Áront méltatta, ugyanakkor a „szeretet és a fény forrásának” nevezte a szobrot. „Van mire büszkék legyünk. Népünknek szüksége van mindarra, amit Márton Áron megálmodott és követett. Most már Mátyás király és Márton Áron együtt vigyázzák igazunkat, becsületünket és lelkünket”, fejtette ki László Attila alpolgármester. Vekov Károly történész előadásában hangsúlyozta: „A birtokomban levő nyolckötetes anyag csak töredék, amelyhez 2000–2004 közti képviselőségem alatt jutottam hozzá.” A perről elmondta: „A kihallgatási anyag sem teljes. A perről rendkívül keveset tudunk, s a tényleges peranyag ma sincs a kezünkben. Nem tudjuk azt sem, volt-e egyáltalán védőügyvédje Márton Áronnak. A Márton Áron-pernek a püspökön kívül még hét fővádlottja volt – Szász Pál, Korparich Ede, Kurkó Gyárfás, gróf Teleki Ádám, Venczel József, Bodor Bertalan és Lakatos István –, akiket több koholt vádponttal – például rendszerellenes tevékenységgel, hazaárulással, a rendszer megbuktatásával – illettek.” majd felolvasta azt az 1946-ban kelt dokumentumot, amelyet Márton Áron és követői írtak, s amelyben azt kérték: a magyar kormány kövessen el mindent, hogy az erdélyi magyarság véleménye a folyamatban levő béketárgyaláson meghallgatásra találjon. Ezen dokumentum eredetije sem most, sem a per lefolytatása alatt nem volt meg Magyarországon. /Nagy-Hintós Diana: Zavartalanul zajlott Márton Áron szobrának felavatása Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 2./2009. június 26.
Szent László királynak állít szobrot a helyi önkormányzat június 27-én Csíkszépvízen. A Bocskay Vince szovátai szobrászművész készítette szobrot ünnepség keretében leplezik le. A Hargita megyei településen erőteljesen él a Szent László-kultusz, a falu eredet- és alapításlegendája is a szent király személyéhez kapcsolódik. Szent Lászlónak Erdélyben köztéri szobra csak a nagyváradi székesegyház előtt áll. /Pap Melinda Szent László-szobrot avatnak Csíkszépvízen. = Krónika (Kolozsvár), jún. 26./2009. július 1.
Csíkszépvízen Szent László három méter magas, egész alakos szobrát avatták fel június 27-én. A falunapok kiemelkedő eseménye volt a Szovátán élő Bocskay Vince szobrászművész monumentális alkotásának leleplezése. A szobor állva, kezében az országalmával és egy bárddal ábrázolja a lovagkirályt. Erdélyben a rendszerváltás óta magyar közösség még nem állíttatott ilyen nagyméretű szobrot. /Hírsaláta. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 1./2009. július 11.
Csíkszépvízen Szent László szobra már beilleszkedett a tájba. A lovag király ott áll őrzőn a kőtalapzatán. Az alkotónak, Bocskay Vince szovátai szobrászművésznek ez jó éve: néhány hónappal ezelőtt avatták a kolozsvári Szent Mihály-templom főbejáratánál másik monumentális művét, Márton Áron püspök egész alakos bronzmását. Erdélyben a rendszerváltás óta magyar közösség még nem állíttatott ilyen nagy méretű szobrot, annak ellenére, hogy Csíkszépvíznek alig másfélezer fős a lakossága. /N. M. K. : Szent László Csíkszépvízen. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 11./2011. május 6.
Halasztódik a vásárhelyi a Sütõ-szobor felállítása
Valószínûleg az idén nem állítják fel Sütõ András szobrát - fejtette ki tegnap lapunknak Csegzi Sándor. A Sütõ András szoborbizottság elnökeként nyilatkozó marosvásárhelyi alpolgármester szerint inkább várnának egy olyan mûvészi munka elkészítéséig, ami méltó az öt éve elhunyt író emlékéhez, minthogy elsiessék a szoborállítást.
Nagy Pál, a Sütõ András Baráti Társaság elnöke a kérdés kapcsán ?MSZ-nek elmondta, a bizottság a napokban összeült, és úgy döntött, a beküldött pályamunkákon még némi változtatást kér a mûvészektõl. Egyik pályázat sem felelt meg tökéletesen azoknak a kívánalmaknak, amelyet a bizottság elvárt. Ezért úgy döntöttünk, idõt hagyunk még a szobrászoknak, hogy további változtatásokat végezhessenek a maketteken egészen augusztus 1-ig - számolt be a helyzetrõl Nagy Pál.
Mint elmondta, annak idején hat szobrásznak küldték el a pályázati felkérést, de közülük csak hárman válaszoltak érdemben: Hunyadi László és Kiss Levente marosvásárhelyi, illetve Györfi Sándor karcagi szobrászmûvész. A bizottság tagjai - Csegzi Sándor alpolgármester, elnök, Demeter József lelkész, Bocskay Vince, Gyarmathy János és Kolozsi Tibor szobrászok, Nagy Miklós Kund mûvészeti író és Nagy Pál irodalomtörténész - abban egyetértettek, hogy valamennyi bemutatott szoborpályázat mûvészileg is értékes, de nem felel meg eléggé az elvárásoknak.
Mivel az alkotók az idõ rövidségére panaszkodtak, lehetõséget adunk még arra, hogy átgondolják ezeket a munkákat, esetleg újabb változatokat készítsenek - mondta az ?MSZ-nek Csegzi, hozzátéve, hogy a zsûri elsõsorban azt várja, hogy az arc felismerhetõen Sütõ Andrásé legyen.
Abban maradtunk: az idén már nem valószínû, hogy fel is állítható a szobor - jelentette ki az alpolgármester. Az eredeti elképzelés szerint a szoboravatást az író halálának ötödik vagy születésének 85. évfordulójához kötötték volna, de most megfogalmazódott, hogy a szobrot a szoborért kell felállítani, akkor, amikor elkészült és nem szabad elkapkodni.
Antal Erika
?j Magyar Szó (Bukarest)2011. szeptember 30.
Kultúra, abbahagyhatatlanul
Nagy Miklós Kund műkritikus, szerkesztő úgy véli, a művelődésszervezés terén hiányzik a megfelelő utánpótlás
Beszélgetőtársunk elismert marosvásárhelyi művelődésszervező, képzőművészeti kismonográfiák szerzője, kiállításmegnyitók és könyvbemutatók házigazdája, több mint húsz éve szerkesztője a napokban ezredik lapszámához érkezett Múzsának, a három éve általa főszerkesztett Népújság napilap hétvégi kulturális mellékletének. A művelődéssel való aktív foglalatosságnak nincs határa, vallja interjúalanyunk. Ennek jegyében kérdeztük őt.
Sokfelé elkötelezett, elfoglalt ember. Hogyan győzi egyszerre mindezt?
– Egyfelől időbeosztás kérdése: az ember úgy tudja időzíteni és beosztani a feladatait, hogy erre is jut egy kevés, arra is jut egy kicsi, mint a kabaréban, de a helyzet tényleg az, hogy az újságírónak és szerkesztőnek már eleve be van táblázva az élete.
Másfelől esetemben a hobbi, a szenvedély és az érdeklődési kör nagyjából azonos. Újságíróként, korábban rádiósként – még tévéztem is annyit, amennyit lehetett – elsősorban mindig a kulturális jelenségekkel, a művészetekkel, az irodalommal foglalkoztam. Ez tette lehetővé, hogy ugyanakkor bekapcsolódjak a kultúraszervezésbe is, s egy kicsit úgy érezzem magam, hogy hozzászólhatok a művészeti kérdésekhez is. Végtére is olyan ez, mint a mókuskerék, ha az ember egyszer belekerül, roppant nehéz kilépni belőle. Lehet, hogy nem is tud...
Vagy nem is akar esetleg?
– Nem is akarok. Persze, azért az embernek gondolnia kell arra is, hogy az idő telik, és már kellene könnyíteni valamilyen módon. Úgy tűnik, hogy ezt az egész elfoglaltságot, a közszereplést, a kiállításmegnyitókat és az irodalmi esteket lehet könnyedén, flottul csinálni, de azért az ember idegzetét észrevétlenül kikezdi a folyamatos határidőre való dolgozás, mindez tudat alatt növeli a stresszt. Másfelől pedig ezekre a kihívásokra fel is kell készülni.
Én általában mindenütt szabadon szoktam beszélni, mert úgy képzelem, hogy akkor tudom leginkább megszólítani a közönséget, ha szembenézek velük. De nem lehet csak úgy kiállni: mindenből fel kell készülni, még akkor is, ha az embernek már elég nagy rutinja alakult ki az évtizedek folyamán. Miközben a művelődési eseményekhez hozzá kell olvasni, utána kell nézni, eközben én is gazdagodom valamivel. Már csak ezért sem mondok le általában egyetlen felkérést sem.
A képzőművészettel is úgy voltam, hogy 1968-ban rádiósként kezdtem el foglalkozni ezzel, és azóta annyit olvastam a képzőművészetekről, annyi műteremben jártam, művet láttam, olyan sok művészemberrel és művészettörténésszel beszélgettem, hogy az az érzésem, mintha kijártam volna egy halom rangos főiskolát. Az ember folyamatosan gyarapodik valamivel, de ennek ára van: szinte naponta több órát áldozok adatgyűjtésre, eközben nem tudok, mondjuk, a családommal foglalkozni, egy olyan regényt elolvasni, amit nagyon szeretnék, nem sportolhatok, pedig vágyom rá, de közben úgy érzem, hasznomra, épülésemre, örömömre szolgál ez a munka.
Mikor ír?
– Valahogy úgy hozta a sors, hogy a 90-es évek végétől minden évben megjelent egy-két, volt olyan is, hogy három kötetem, ami nem magától készült el. Lehet, hogy szerencsés ember vagyok, elég nagy a munkabírásom. De azok a könyvek például, amelyeket a művészeti kismonográfia-sorozat számára készítek, nagyon megkínoznak.
Ahhoz, hogy ezeket a tanulmányokat megírjam, kisebb barikádot halmozok fel az íróasztalomon. A feleségem aggodalommal nézi, hogy mind több és több tornyosul, és aztán borzasztóan örül, amikor látja, hogy a könyvek apadni kezdenek körülöttem.
Az ön által szerkesztett irodalmi-művészeti melléklet, a Múzsa ezredik lapszámához érkezett.
– Épp írni kezdtem a „vezércikkét”. Ez is egy olyan dolog, amit több mint húsz éve felvállaltunk. Minden lap foglalkozik kultúrával, de mi azt mondtuk, adjunk többet, külön mellékletet, szombatonként, amikor más újság nem jelenik meg. Illúzió lenne azt hinni, hogy minden olvasó kézbe veszi a Múzsát is. Nem, ez tulajdonképpen bizonyos rétegekhez szól, ugyanakkor olyan alkotók számára lehetőség, akik még erőt éreznek magukban arra, hogy ide is írjanak, nagyon kicsi honoráriumért.
A kulturális élet az utóbbi húsz évben annyira gazdag lett és olyan változatos, hogy mindig van amiről beszámolni. Az ezredik számnál elégtételt jelent, hogy sok olyan ember van, aki az első számtól az ezredikig megőrizte a mellékletet és fontos számára. Ahhoz, hogy megjelentessük, a lap anyagi áldozatot hoz, és kérdés, hogy az ezredik után hány jöhet még.
Lapunk az utóbbi két alkalommal kimaradt az anyaországi sajtótámogatásból, ami lényegében nagyon minimális, de már csak biztatásként is jól jönne. Ahonnan elismerést várunk, onnan nem jön, az olvasók viszont nagyon hálásak, megállítanak az utcán vagy telefonálnak, elégedettek a melléklettel. Tehát amíg lehet, folytatjuk.
Ezer lapszámot könnyű vagy nehéz megszerkeszteni?
– Tulajdonképpen a bőség zavarával kellett megküzdenünk. Tekintve, hogy erdélyi kitekintésű a Múzsa, és az anyaországra is figyelünk, a melléklet tartalmas, sosem szűkölködik témában.
Vannak állandó munkatársaink, csak örülhetünk annak, ha olyan szerzőktől kapunk írást, mint Kovács András Ferenc, Nagy Attila, Markó Béla, Sebestyén Mihály vagy kollégám, Bölöni Domokos. Csak néhányat soroltam fel azok közül, akik tényleg színvonalas írásokkal vannak jelen a lapban. Amikor a magyarországiaktól válogatok, akkor is igyekszem a lehető legjobbat adni.
A Bernády Alapítványnál is számos feladat jut önnek.
– Alelnökként ténylegesen hozzá kell járulnom a rendezvényekhez és azok kigondolásához. Elég sok energiámat emészti fel, ugyanis két-három ember vesz részt a szervezésben, mert az elnök, Borbély László, elfoglaltsága miatt nagyon ritkán van itthon. A képző- és fotóművészeti kiállítások dolga hárul rám. Persze, azért ebben segítségeim is vannak, művészembereket kérünk fel arra, hogy részt vegyenek a programok megtervezésében.
Amikor bejön harminc ajánlat, abból közösen válogatunk. És ott vannak az egyéb rendezvényeink, például a Bernády-napok, amit, mint mindig, októberben tartunk most is. Ennek is meg kell tervezni, szervezni a műsorrendjét, ez is részben rám hárul. Sokan mondták már, hagyd abba, öreg, elég. Én ebbe egykor belecsöppentem, és hogyan lépnék ki most, amikor tudom, hogy nincs, aki folytassa. Kevesen maradtunk, és azok a fiatalok, akik pótolhatnák a mi nemzedékünket, sőt, az utánunk következőket is, nem léptek még be vagy hiányoznak.
Három éve főszerkesztője a Népújságnak. Gondolom, ez a legfontosabb.
– Megrögzött újságíró és szerkesztő vagyok, még az a régi fajta zsurnaliszta, aki komolyan veszi a hivatását, és ragaszkodik ehhez. Számomra tehát az a legfontosabb, hogy amit a Népújságnál végzek, az jól menjen. A többit inkább csak úgy, mellékesen csinálom, ez az, ami energiáim nagyon nagy részét felemészti. Viszont ez az, amiből aztán nemsokára ki tudok lépni.
Hisz a többit, a könyvírást, a tárlatbeszámolókat, az egyebeket nincs miért abbahagynom, legfeljebb megritkítom, de a lap élén, ahol a szerkesztés teljes embert követel, egyre nehezebb. Tudom, ennek a lapnak, ha nem is vezetőként, de újságíróként, szerkesztőként a továbbiakban is szüksége lesz rám, de lehet, hogy én azt már nem fogom tudni nyújtani ugyanolyan tetterővel.
Ahogyan a válság mélyül vagy tartósan ugyanúgy érinti a sajtót, ez mindennapi küzdelmet jelent a fennmaradásunkért és azért, hogy érdekes és színvonalas lapot nyújtsunk az olvasóknak, hogy ne morzsolódjanak le. Miközben jól tudjuk, hogy az írott sajtó iránt világszerte egyre kisebb az érdeklődés...
Bármilyen szenvedéllyel is végzi valaki a munkáját, néha csak elfárad, nem?
– És jönnek a családi ultimátumok is, hogy most kész, abba kellene hagyni. Persze, hogy szükségem van pihenésre, vagy lenne. Ilyenkor, ha tehetem, elutazom valahová, messzire, ahol békén hagynak.
Például nagyon jól érzem magam, ha elmehetek a lányomékhoz, az unokáimhoz Dániába. Nem ismerem a nyelvet, egy kisvárosban élnek, teljesen más az élet, lényegében bármivel foglalkozhatom, segítek nekik a ház közül, nyugodtan felülhetek a biciklire és körbekarikázhatom a várost. Egy évben egyszer. Ezenkívül nyaralni megyünk. Ennyire futja, ezért is mondom, hogy ideje lenne szép csendesen abbahagyni.
Nagy Miklós Kund (1943, Nagyenyed)
Román–magyar, majd magyar–francia szakon szerzett tanári diplomát Marosvásárhelyen, illetve Kolozsváron. A nyárádmenti Szentgericén tanított, majd 1968-tól 1985-ig a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa volt. 1990-től a marosvásárhelyi Népújság napilap főszerkesztő-helyettese, Múzsa című heti kulturális mellékletének szerkesztője, 2008-tól a lap főszerkesztője.
A marosvásárhelyi Bernády Alapítvány alelnöke. Több tíz kötet (művészmonográfiák, interjúkötetek, albumok stb.) szerzője, társszerzője, elő- vagy utószóírója; legutóbbi munkái közül: Míg a magnó összekapcsolt (Csíkszereda, 2006), Szabó Duci (Kolozsvár, 2007), Bocskay Vince (Csíkszereda, 2008), Galéria a Bernády Házban (Marosvásárhely, 2009), Bandi Kati (Csíkszereda, 2010).
Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)2011. október 1.
Sütő András szobrot avattak Sopronban
Szobrot állítottak Sütő András erdélyi írónak, az egyetemes magyar irodalom kiemelkedő személyiségének Sopronban. A köztéri alkotást pénteken, az író halálának ötödik évfordulóján avatták fel a Deák tér nyugati szegletében, nem messze Deák Ferenc és Kölcsey Ferenc szobrától.
A közadakozásból megvalósult bronz mellszobor Bocskay Vince szovátai szobrászművész munkája. Ez az első köztéri alkotás a Kárpát-medencében, amely emléket állít az Anyám könnyű álmot ígér című regény és a Csillag a máglyán, illetve az Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámák szerzőjének. Úry Előd, a szoborállítást kezdeményező helyi Erdélyi Kör és Kálvin Kör képviseletében üdvözölte az egybegyűlteket, köztük Mádl Dalmát, a korábbi köztársasági elnök özvegyét, az ünnep védnökét és az Erdélyből érkezett félszáznál több vendéget. Köszöntőjében szólt a soproniaknak a sütői életmű iránti elkötelezettségéről, amelyet jelez a szoborállítás hírének hallatán megmutatkozó adakozási kedv. Sütő András művei erőforrások, erőt adnak tovább élni, a kisebbségi létben is felemelkedni – fogalmazott az író életművének központi gondolatiságáról ünnepi beszédében Görömbei András irodalomtörténész. Méltatásában elmondta: Sütő András regényeiben az örök értékek vállalását, drámáiban a hatalommal szembesülő embert mutatta meg, és valamennyi munkájában az anyanyelv meghatározó voltáról szólt.
Az alkotást a civil szervezetek a város tulajdonába adták. Sopron befogadta Bocskay Vince szobrát – mondta az ünnepségen Fodor Tamás polgármester.
A szobor megkoszorúzását követően a református templomban emlékestet tartottak, amelyen részletek hangzottak el Sütő András műveiből.
stop.hu/MTI
Erdély.ma2011. október 1.
Sütő András-szobrot avattak Sopronban
Sütő András első Kárpát-medencei köztéri szobrát avatták fel tegnap délután Sopronban. A Kossuth-díjas magyar író előtt halálának ötödik évfordulóján tisztelegtek, és a köztéri alkotást A leghűségesebb városban, a Deák tér nyugati szegletében, a református templommal szemben helyezték el.
A közadakozásból megvalósult bronz mellszobrot Bocskay Vince erdélyi szobrászművész készítette. Szarka László, a szoborállítást kezdeményező helyi Kálvin Kör és Erdélyi Kör képviseletében Sütő András és Sopron kapcsolatáról elmondta: az író 75. születésnapját Sopronban tartották 2002-ben, több civil szervezet, köztük a szoborállítást indítványozó körök rendezésében. Ezen az eseményen vette át az ünnepelt a Köztársasági elnöki érdemérmet, amelyet az egyetemes magyarságtudat elmélyítéséért, egész életművéért adományozott a Herder- és Kossuth-díjas alkotónak Mádl Ferenc akkori köztársasági elnök. Bocskay Vince szobrászművész munkája a fiatal Sütő Andrást ábrázolja. A mellszobor végleges helye a Deák téren lesz, nem messze Deák Ferenc és Kölcsey Ferenc szobrától.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2011. október 1.
Sütő-mellszobor Sopronban
Előzetest már közöltünk a szeptember 30-i soproni szoboravatásról. A tegnap délutáni, esti eseményről, amelyen írók, irodalomtörténészek, színészek, dalosok és a szoborállítást lehetővé tevő közéleti személyiségek idézték fel az öt éve elhunyt Kossuth- és Herder-díjas író személyiségét, életművét, a jövő héten helyszíni tudósításban számolunk be.
Ma viszont be tudjuk mutatni olvasóinknak Sütő András bronz szobormását, Bocskay Vince alkotását, amelynek reprodukcióját a szovátai művész még elutazása előtt küldte el szerkesztőségünknek.
Bocskayt a Soproni Erdélyi Kör és a Soproni Kálvin Kör kérte fel a mellszobor, illetve a Leghűségesebb Város Deák terére helyezett emlékmű elkészítésére. Mint minden portré megmintázása, ez is szép, de nehéz feladat volt. Annál is inkább, mivel olyan kortárs személyiségről van szó, akit nagyon sokan ismertek, és akiről mindenki kialakított magában egy sajátos arcot, amit őriz valahol legbelül. Sokakban a marosvásárhelyi író idősödő vonásai rögzültek, arra a köztiszteletnek örvendő közéleti emberre emlékeznek, aki bátran kiállt a magyarságért, és emiatt élete utolsó két évtizedében sokat is szenvedett. A szobrász a fiatalabb kori egyéniséget örökítette meg, Sütő Andrásnak azt az arcát, amilyennek a 70-es évek elején ismerhettük, amikor egyik főművét, az irodalomtörténeti jelentőségű Anyám könnyű álmot ígér című nagy sikerű könyvét írta meg. Ötnegyedes méretű a bronzalkotás, a szintén szovátai Sánta Csaba szobrászművész öntőműhelyében öltött végleges formát. 1,70 méteres kőtalapzatra került. Mint Bocskaynak már annyi előző fontos műve esetében, most is csíkszeredai szobrászkollégája, Dóczy András faragta ki a talapzatot. Sopronban természetesen illő teret is kialakítottak az új alkotásnak. A későbbiekben erről is közlünk majd fényképfelvételt.
(nk)
Népújság (Marosvásárhely)2011. november 19.
A lámpás-ember (Csutak Vilmos-évforduló)
Készül a szobor Petrovits István műtermében. Középen a háttérben Bocskay Vince szobrász, a zsűriző bizottság elnöke
Csutak Vilmos alakja kiesett közösségünk, Sepsiszentgyörgy történelmi tudatából. A nagy többség – talán a Mikó Kollégiumban végzetteken kívül – vagy semmit nem tud róla, vagy csak hallotta a nevét.
Ez a felismerés késztette Keresztes Lászlót, a Mikó Kollégium nyugalmazott aligazgatóját, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány kuratóriumának titkárát és Incze Sándor nyugalmazott esperest, az alapítvány elnökét, hogy a Székely Nemzeti Múzeum Alapítványával közösen kezdeményezze Csutak Vilmos egész alakos szobrának felállítását az egyre szépülő városközpontban, az iskola épületének közelében. Az alapítvány ebbéli szándéka szerencsésen illeszkedik a polgármesteri hivatal minden fontosabb magyar kulturális intézmény elé tervezett szoborállítási programjába, ugyanis Antal Árpád András polgármester elképzelése az, hogy a szobrokat a kapcsolódó intézmény közelébe állítanák, s ezek mintegy őrködnének ezen intézmények szellemisége, szellemi öröksége fölött. (A képtár bejáratához állított Gyárfás Jenő már példázza a fenti elképzelést.)
Pedig "Csutak Vilmos nagy fejezetet írt... a Székely Mikó Kollégium és a Székely Nemzeti Múzeum történetébe. Bár mindkét intézményt elődeitől örökölte, azokat megtartva, továbbfejlesztve hagyományozta az utána következő nemzedékekre. Mindkét intézmény magán viseli... egykori nagy hírű rektor-igazgatójának, illetve igazgató-őrének markáns kézjegyét. S bár ideje nagy részét a nevelői és igazgatói teendők vették igénybe, a történetírásban is maradandót alkotott" – olvashatjuk a Kriterion Kiadó 1993-ban megjelentetett, Csutak Vilmosnak emléket állító Közösség és művelődés című kötetének Egyed Ákos akadémikus által írt előszavában. Az egyre apadó emlékezet frissítésére elevenítsük fel Csutak Vilmos alakját, életpályáját, szerteágazó tevékenységét.
Zágon szülöttjét tanítójának biztatására az elemi osztályok elvégzése után a Székely Mikó Kollégiumba íratják. Az érettségin történelemből és latinból adott kitűnő feleletei arra késztetik az elnöklő Szádeczky Kardoss Lajost, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem tanárát, hogy rábeszélje a jogásznak készülő diákot elképzeléseinek megváltoztatására. Így történt, hogy 1898 őszén már a kolozsvári egyetem bölcsészkarán találjuk. Történelem-latin szakos oklevéllel a kezében 1903-tól alma materében vállal tanári állást. 1916-ban kinevezik az intézmény igazgatójává, melyet húsz éven át, 1936-ban bekövetkezett haláláig odaadással, szakértelemmel és bölcsességgel irányít. Ez az időszak egybeesett az első világháború román betörést hozó heteivel, nélkülözésekben és kilátástalanságban őrlődő utolsó hónapjaival, az 1918-as impériumváltozás elkeseredettségével, a kisebbségi oktatásra ránehezedő Anghelescu-féle oktatási törvény nemzetiségpusztító paragrafusainak alkalmazásával. Ilyen körülmények között Csutak Vilmosra hárult, hogy a hajlék nélkül maradt elemi, valamint polgári fiú- és leányiskolák tanulói előtt megnyissa a Mikó Kollégium kapuját, vállalva a túlzsúfoltság okozta nehézségeket és a felekezeti alapon való újjászervezés kivitelezését. Kezdeményezésére 1926–27-ben Kós Károly tervei alapján közadakozásból felépítették a Székely Mikó Leánygimnáziumot (ma Kós Károly Iskolaközpont), majd 1935-ben az internátust. Kós Károly az építkezésről értekezve arra a kérdésre, hogy Csutak honnan vette a szükséges pénzt, így válaszolt: "Előteremtette. A semmiből. A háromszéki székelyektől szedte össze krajcáronként. Három és fél milliót." Csutak Vilmos pedagógusi munkássága mellett a helytörténeti értékek kutatójaként vált ismertté. Kedvelt kutatási területe a kuruc kor helyi vonatkozásainak feltárása, amelyek a Háromszék felkelése a Rákóczi-szabadságharc idején, Az utolsó gyulafehérvári országgyűlés, Bujdosó kurucok Moldovában és Havasalföldön 1707–1711-ben című tanulmányok megírásához vezettek. Élete harminc éven át egybefonódik a Székely Nemzeti Múzeuméval, melynek őrévé 1908-ban nevezik ki. 1911–12-ben jelen van a múzeum új hajlékának építésénél, s berendezését tudós kollégájával, dr. László Ferenccel kezdi meg. A világháború alatt az épületet katonai kórháznak foglalták le. Az 1916. évi román betörés nem okozott kárt a gyűjteményben, hála Csutak kitűnő diplomáciai érzékének és Alexandru Tzigara Samurcaş európai gondolkodású tudós közbelépésének (a háború és a politikai változások miatt a teljes bebútorozásra csak az 1921–22. évi gyűjtés után kerülhetett sor). László 1925-ben bekövetkezett halála után az intézmény minden gondja-baja az ő vállára nehezedett. Csutaknak köszönhetően maradt az intézmény "az erdélyi magyarság egyetlen igazán élő, sőt, határozottan fejlődő kulturális intézménye... egyetlen realitása nemcsak a székely, de az egész romániai magyar kultúrának." (Sas Péter) A pénzhiány mérséklésére tett intézkedéseiről Kós Károly említett írásából idézünk ismét: "a két múzeumőri lakásba két kollégiumi tanárt költöztetett (egyik ő maga); a tanári lakbért a múzeum kapja, a múzeumkertben teniszpályát építtetett, és azt bérbe adta, a múzeumőri fizetést megtakarítja: nem ád fizetést saját magának, a múzeum szolgáját, illetve kapusát nem pénzzel fizeti, de a szuterénban lakást és műhelyt ad neki, megengedi, hogy önkéntes adományokat adjon bárki a múzeum számára." Múzeumi és tudományos munkásságának fő műve s egyben betetőzője az általa szerkesztett és 1929-ben megjelent Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára, melyben olyan ismert kutatók, a művelődés jelentős személyiségei közöltek írásokat, tanulmányokat, mint Kodály Zoltán, dr. Roska Márton, Keöpeczi Sebestyén József, Huszka József, Lyka Károly, dr. Szádetzky Kardoss Lajos, Al. Tzigara Samurcaş vagy Childe V. Gordon, akik abban az időben valamilyen vonatkozásban a Székelyfölddel és annak népeivel foglalkoztak. A múzeum építési munkálatainak történetét 1933-ban Kós Károly és a Székely Nemzeti Múzeum címmel megjelent tanulmányában tette közzé. Sokirányú munkálkodása közepette sem feledkezett meg egyházáról. Mint az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsának tagja hosszú éveken át eredményes egyházépítő tevékenységet fejtett ki. Az erőltetett munkaütem, az állandó feszültségben élés azonban végül is felőrölte szervezetét, és 1936. május 14-én agyvérzés következtében váratlanul elhunyt. Sepsiszentgyörgy városa sem azelőtt, sem azután nem látott akkora, végtisztességre összegyűlt tömeget, mint 1936. május 16-i búcsúztatásán. A szemerjai református temetőben alussza örök álmát. A legtöbb erdélyi folyóirat és újság megemlékezett a szomorú eseményről. Már 1936 májusában Csutak Vilmos Emlékbizottság alakult öröksége ápolására. "Csutak Vilmos lámpás-ember volt, aki akkor vállalta a Székely Nemzeti Múzeum vezetését, amikor a legnehezebb volt. Amikor mások kitelepültek Erdélyből, ő itthon maradt, azokkal együtt, akik éppen hazatértek, akár Benedek Elek, vagy Kós Károly. Nemcsak Csutak Vilmos, hanem szülőfaluja, Zágon is példája annak, hogy következetességgel és kitartó munkával jelentős eredményeket lehet felmutatni" – jellemezte Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke szülőfalujában 2010-ben leleplezett mellszobrának avatóünnepségén. A Mikó Kollégium déli szárnya mellett felállítandó egész alakos szobra Petrovits István munkája.
A szobor avatása november 19-én lesz.
József Álmos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2012. január 10.
Emlékezés a Don-kanyari áldozatokra
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezete tíz évvel ezelőtt indítványozta, hogy hosszú évtizedek kényszerhallgatását követően emlékezzünk meg történelmünk egyik legtragikusabb eseményéről, a második világháborúban a Don-kanyarba kivezényelt és többnyire elpusztult 2. hadseregről, a doni áldozatokról. A történelmi egyházak és egyes civil szervezetek képviselőiből Marosvásárhelyen emlékbizottság alakult, amely felvállalta egy emlékmű felállítását, kutatómunka indítását, a túlélők felkutatását, kiállítások megszervezését, valamint a januári megemlékezések megtartását.
A kutatómunka eredményeképpen sikerült összeállítani egy 577 személyből álló listát mindazokról, akik Maros megyéből kerültek a Don-kanyarba, és ott meghaltak, eltűntek vagy megsebesültek. Marosvásárhely mellett (83 személy) 125 Maros megyei település érintett. A marosvásárhelyi, Maros megyei, erdélyi magyar, zsidó, román, cigány áldozatok emlékére állítottuk fel 2005-ben a doni emlékművet, Bocskay Vince szobrászművész alkotását. Azóta minden év januárjában, többnyire a doni offenzíva elindításának napján, január 12-én a római katolikus temetőben levő emlékműnél elhelyeztük a kegyelet virágait, koszorúját.
A megemlékezést az idén is folytatjuk, de némiképpen megújult, rendhagyó formában. Bár az 1943. január 12-én Urivnál megindított szovjet hídfőtámadás 70. évfordulójára csak egy év múlva kerül sor, mi már most beindítjuk a hetvenéves megemlékezést. Hiszen a magyar és a német politikai és katonai vezetés pontosan 1942. január 22-én, a Budapesten tárgyaló Keitel vezértábornagy és Wehrmacht-főparancsnok jelenlétében állapodott meg a kétszázezer személyt meghaladó 2. magyar hadsereg felállításában és a keleti hadszíntérre való küldésében, ahol kétszáz kilométeres védelmi vonalat foglalt el a Don folyó mentén.
(Egyébként az 1942. július 18. és szeptember 16. közötti hídfőcsaták súlyos véráldozatokat követeltek, az akkor elesetteket még el lehetett temetni. Milyen magasztos lenne, ha a rudkinói és a boldirevkai katonatemetőkben nyugvó erdélyi honvédek tiszteletére idén nyáron személyesen is elhelyezhetné a kegyelet virágait egy marosvásárhelyi küldöttség!)
Idén január 12-én odahaza csendesen emlékezünk, majd január 21-én, szombaton délelőtt 10 órakor tartunk közös megemlékezést a Don-kanyari áldozatok marosvásárhelyi emlékművénél. Az ünnepséget a hagyományőrzés jegyében, magyarországi példára “doni emléktúra” követi: gyaloglás Backamadarasra, ahol az elszállásolás honvédeknek kijáró tábori körülmények között zajlik ugyan, a közös esti program azonban “királyi” lesz, a helybeliek vendégszeretetének köszönhetően.
Január 22-én a backamadarasi református templomban kerül sor megemlékezésre a 11 órakor kezdődő istentiszteletet követően, ami koszorúzással ér véget a backamadarasi áldozatok emlékére. Aki az emléktúrán részt szeretne venni, az alábbi telefonszámon jelentkezhet: 0744-918-840.
A részletes programra még visszatérünk.
Dr. Ábrám Zoltán
Népújság (Marosvásárhely)2012. február 17.
Jegelik a magyar emlékművek ügyét az erdélyi önkormányzatok
Jegelik a magyar személyiségeknek állítandó szobrok ügyét az erdélyi önkormányzatok. Kolozsváron válaszra sem méltatták a Sissi-szobor újraállításának kezdeményezőit, Nagyváradon a magyar honvédemlékmű, Marosvásárhelyen a Sütő-szobor ügye akadozik. Bécsi Sissi csokoládéval lepte meg csütörtökön Radu Moisin ideiglenes kolozsvári polgármestert, László Attila alpolgármesternek pedig nagykárolyi Sissi sonkát nyújtott át Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) közép-erdélyi régióelnöke az önkormányzat által csütörtökön a Fellegvár és a Farkas utca felújítása kapcsán szervezett közvitán.
A politikus ezzel akarta emlékeztetni a kincses város előjáróit a tavaly ősszel átadott nyílt levelükre, amelyben arra kérték az önkormányzatot, hogy az Erzsébet híd restaurálása mellett a közeli Erzsébet sétautat is újítsa fel, és ezek hivatalosan is kapják vissza eredeti nevüket. Utóbbin ugyanis az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ismét felállítaná az osztrák–magyar császárné mellszobrát, amiről tájékoztatta is az önkormányzatot. Gergely Balázs elmondta: erre a gesztusra azért kerítettek sort, mert azóta sem kaptak érdemi választ az önkormányzattól. „Ezért találtuk ki ezt a kedves tréfát, amellyel fel akartuk hívni a közvélemény figyelmét arra, hogy létezik egy ilyen ügy. Moisin úr nagyon sokszor hivatkozik a bécsi példára, többek közt a főtéri karácsonyi vásár esetében, reméljük ezzel sikerül a szívébe lopni az ötletet” – nyilatkozta Gergely Balázs.
Mint arról beszámoltunk, az EMNT tavaly augusztusban jelentette be, hogy visszaállítaná Erzsébet királyné mellszobrát a Fellegvárra vezető Erzsébet sétaúton. A tervek szerint az ehhez szükséges anyagi forrásokat a Magyar Ifjúsági Tanács, illetve két magyarországi ifjúsági szervezet adományokból gyűjti össze. Stróbl Alajos szobrászművész – az Európa-szerte népszerű Sissit ábrázoló – alkotását Haller Károly, Kolozsvár egykori polgármestere javaslatára 1901-ben helyezték el az Erzsébet sétaúton, azonban a büsztnek a kommunista diktatúra évei alatt nyoma veszett. Az azóta a Kolozsvári Szépművészeti Múzeumban megtalált szobornak most készül a másolata, a tervek szerint ez kerülne ki a fellegvári sétaútra.
Új helyszín a váradi honvédemlékműnek
Nagyváradon hasonlóképpen a Románia területén elesett magyar katonák emlékművének felállítását akadályozza az önkormányzat, amely korábbi határozatának ellentmondva, új helyszínt javasol a kegyhely számára. A Sárközi Zoltán, Delorean Gyula és Pásztor Sándor nagyváradi önkormányzati képviselők által létrehozott Pro Liberta Partium Egyesület azt követően döntött az emlékmű felállításáról, hogy Románia és Magyarország között kormányközi egyezmény született arról, hogy emlékhelyet hoznak létre a másik ország katonái számára.
Sárközi Zoltán, az egyesület elnöke a Krónikának elmondta, azt szerették volna, ha a váradi emlékmű méltó utódja lenne a magyar hősök emlékére korábban állított obeliszknek. A Rulikowski sírkertben 1914-ben létrehozták a hősök temetőjét az első, majd a második világháborúban elesett magyar honvédek számára, de ezek tetemeit a 90-es évek elején exhumálta, a sírhelyeket pedig román veteránoknak adta az akkori önkormányzat – tájékoztatott az RMDSZ-es tanácsos. Elmondta, az emlékművet a korábbi helyén, a román katonai sírok közelében szerették volna felállítani, a temető főbejáratánál, a helyszínt a magyar és román hadisírgondozó szervek is megfelelőnek ítélték.
Bár tavaly nyár elején a tanács is rábólintott a kezdeményezésre, és a tervek is elkészültek, az emlékmű ügye nem haladt előre, holott mind Budapestről, mind Bukarestből sürgették azt, a polgármester ugyanis nem írta alá az építkezési engedélyt. Ilie Bolojan végül nem hivatalos formában arról értesítette a kezdeményezőket, hogy meg kell változtatni a helyszínt, mert az emlékhely akadályozná a temetőbeli forgalmat. Sárközi Zoltán a Krónikának úgy értékelte, hogy az elöljáró igénye „kínosan” érinti őket, főleg, hogy a magyar és román hatóságok is érdekeltek az ügyben.
Az RMDSZ-frakció ennek ellenére mintegy 50 méterre a korábbi helyszíntől kiválasztotta az emlékmű új helyét, és abban reménykednek, hogy ezt még a februári soros ülésen megszavazza a helyi tanács. Ezt Petri Csilla, a városháza szóvivője is megerősítette lapunknak. A szóvivő szerint azért kellett megváltoztatni a helyszínt, mivel a szobor és a köré épített kerítés akadályozta volna a gyalogosforgalmat a sírkertben.
Sárközi Zoltán lapunknak arról is beszámolt, hogy a Pro Liberta Partium Egyesület a doberdói harctéren elesett Bihar és Temes megyei magyar katonák emlékére emelt négy emlékmű egyikét is felújítaná. A gúla alakú építményre Szlovéniában, darabokban akadtak rá, és székesfehérvári partnereikkel ennek helyreállítását is vállalták. Sárközi Zoltán sajnálattal állapította meg, hogy miközben a szlovéniai hatóságokban partnerre találtak, az ottani emlékmű ügye jól halad, Váradon akadályozzák terveiket.
Idén sem lesz Sütő-szobor?
Marosvásárhelyen sem tudni még, hogy sikerül-e a második betervezett időpontra felállítani Sütő András író szobrát. A Kiss Levente helyi képzőművész által megálmodott egész alakos szobrot eredetileg tavaly szerették volna fölavatni. Utólag Sütő születésének 85. évfordulójára, ez év július 17-ére ütemezték át az eseményt. Nagy Pál, az író egykori kollégája és barátja, a szoborállító bizottság tagja csütörtökön a Krónikának elmondta, hogy még mindig nem sikerült valamennyi szükséges jóváhagyást beszerezni.
„Egyre inkább úgy tűnik, hogy a nyári határidő nem tartható. Pontosabb adatokkal viszont egy hét múlva szolgálhatnék” – fejtette ki lapunknak a közíró. Csegzi Sándor alpolgármester viszont azt állítja: a papírok körül minden rendben van, vagy legalábbis lesz hamarosan, most már csak az anyagi forrásokat kell előteremteni. „Szokás szerint az önkormányzat elkészíti a talapzatot, és kialakítja a terecskét, a szoborállítási költségeket viszont a kezdeményezőknek kell felvállalniuk. Több ígéret is van, és remélem, hogy Sütő András szobra nem fog az anyagiakon elbukni” – bizakodik Csegzi, aki egyben a szoborállító bizottság elnöke is.
A szoborállítást Markó Béla közbelépése is késleltette, ugyanis miután a héttagú bizottság kiszemelt Sütő lakhelyétől mintegy kétszáz méterre egy parkocskát, majd az önkormányzat el is fogadta a helyszínt, az RMDSZ volt országos elnöke nemtetszésének adott hangot. Markó az író és politikus hírnevéhez méltóbb helyre szerette volna helyeztetni az alkotást. A szoborállító bizottság tagjai azonban úgy vélik, a Mărăşti téri postapalota épülete előtti kis zöldövezet a legmegfelelőbb a szóba került helyszínek közül. Csegzi Sándor szerint a parkrészt a Herder- és Kossuth-díjas íróról lehetne elnevezni. A huzavona közepette Sopron megelőzte Marosvásárhelyt, a szovátai Bocskay Vince alkotását tavaly ősszel, Sütő András halálának ötödik évfordulóján avatták a hűség városában.
Marosvásárhelyen idénre egy másik köztéri alkotás avatását is tervezik. A vár északi fala mellé – ahol hajdanán Mihai Eminescu mellszobra állt – Vályi Gyula matematikus, a lég- és hajócsavar felfedezőjének szobrát képzelték el. Az önkormányzat pozitívan bírálta el a kezdeményezők kérését, a városháza ki is bocsátotta az építkezési engedélyt.
Kiss Előd-Gergely, Pap Melinda, Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)2012. március 16.
Ünnepi főhajtás, szoboravatás Nyárádszeredában
A nyárádszeredaiak több helyen is tisztelegtek március 15-én. Legtöbben a város főterén, a Deák Farkas általános iskola előtti téren gyűltek össze, ahol ünnepélyesen felavatták a tanintézet 180 éve született névadója bronz mellszobrát, Bocskay Vince szovátai szobrászművész alkotását. A helybeliek mellett távolabbról érkezettek is jelen voltak az eseményen, több százan köszöntötték a nemzeti ünnepet. Havadi és marosvásárhelyi hagyományőrző huszárok tették még emlékezetesebbé a megemlékezést, politikusok, nyárádszeredai városgazdák, lelkipásztorok szóltak a nap jelentőségéről, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc üzenetéről, méltatták Deák Farkas életművét. Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke, környezetvédelmi miniszter mindenekelőtt a magyarság összefogásának szükségességét hangsúlyozta, csak széthúzás nélkül tudjuk a közösség folyamatos küzdelemben megszerzett jogait megvédeni, mondotta. Az úszítók, a 90-es magyarellenes támadások, a gyűlöletkeltés hangulatának újabb hullámát is elítélte. A nagy elődök szellemét idézve Kerekes Károly parlamenti képviselői is kiemelte: nem szabad engednünk a 48-ból, meg kell védenünk a magyarság egységét. Tóth Sándor alpolgármester kifejtette: az új szobor, amelynek létrejöttét sokan támogatták, annak is jele, hogy a nyárádszeredaiak nem hagyják elidegeníteni a település ősi jussát, a főtéri parkot. Deák Farkasról, aki a nyárádandrásfalvi temetőben nyugszik, Nagy Miklós Kund beszélt részletesebben. Kidomborította, hogy a marosvásárhelyi székely vértanúkkal egy időben hosszú börtönbüntetésre ítélt fiatalember képességei teljességével nemzete, szűkebb pátriája szolgálatába állott, nem csak szellemiekben, tettekben is példát nyújtott kortársainak és az utódoknak is. Ezt a távlatosan gondolkodó, példás egyéniséget adja vissza meggyőző erővel Bocskay Vince új köztéri alkotása. Az avatás lelki, hitbeli üzenetét Székely Endre református lelkész, Sajgó Balázs római katolikus plébános és Varga Sándor unitárius lelkész illő igével, imádsággal gazdagította. A helyi önkormányzat biztosította szobrot Dászkel László polgármester adta át az iskolát képviselő Kicsi Elemér igazgatónak. A László János nyugalmazott tanár vezette ünnepség a Credo fúvószenekar, az általános iskola dalosai, szavalói, valamint Nagy Eszter és Ferencz Örs műsorával vált teljessé. Az avatás koszorúzással zárult.
Délután a református templomban ökumenikus istentisztelettel folytatódott a főhajtás. A Bocskai István Dalkör közreműködésével ünnepi műsorra is sor került.
Népújság (Marosvásárhely)2012. szeptember 15.
Isten fogta a kezemet
Beszélgetés Józsa Judit kerámiaszobrásszal, a Magyar Kultúra Lovagjával
– Kedves művésznő, köszönöm, hogy elfogadta a levélinterjú lehetőségét, s máris arra kérem, meséljen korondi gyermekéveiről.
– Szívesen, hiszen számomra megtiszteltetés és öröm, akár ilyen formában is, hogy a szülőföldem nem feledkezik meg rólam. A családi tűzhely melegét ma is féltve őrzöm, és az a hamuban sült pogácsa, amellyel édesszüleim, Józsa János korondi fazekasmester és Julianna, az édesanyám tarisznyált fel, soha el nem fogyó erőt, kitartást és szeretetet adó táplálék életem végéig!
Hálát adok a Jóistennek, hogy olyan családba születtem, ahol a keresztény értékrend mellett a népművészeti hagyományok tiszteletét, a különféle művészeti ágak megismerését és különösen a magyar történelemben való jártasságot fontosnak tartották. Tudatosan neveltek és irányítottak így a szüleim, hiszen azt szerették volna, hogy ezekkel az erős székely gyökerekkel olyan biztonsággal tudjak megkapaszkodni az életben – bárhová vet is a sors –, akárcsak a Hargita tetején a sziklák oldalából sudáran felemelkedő örökzöld fenyő.
– Kíváncsiságból, játékból vagy ösztönösen fogott agyaggyúráshoz, formázáshoz gyermekfejjel?
– Korondon a fazekasmesterség apáról fiúra száll, így történt ez a mi családunkban is: a kisebbik bátyám, ifj. Józsa János viszi tovább a családi hagyományt. Édesapánk joggal lehet büszke rá – olyan fazekasmesterré lett, hogy ember-nagyságú padlóvázát is meg tud korongozni. A leánygyermekeknek is megvan a feladatuk, általában az asszonyok – nagymamák, édesanyák, leányok, lányunokák – díszítik a kerámiatárgyak felületét, és az is természetes, hogy részt vesznek minden járulékos munkában. Ennek megfelelően természetes és magától értetődő volt már kisgyermekkoromban, hogy számomra az agyag, a "pala" – ahogy Korondon mondják – ösztönösségből fakadó játékként kéznél lévő eszköznek bizonyult.
– Mi volt első "alkotása", amit ma is ott hordoz a szíve csücskében?
– Minden alkotásomra emlékszem, mindegyik ott van a szívemben, és ma már pontosan számon is tartom, hogy melyik hová, kihez kerül, mert szeretem őket.
A korai alkotások közül szívem csücskében mégis a nagy bajuszú öreg székelyek mellett a keresztfára boruló székely asszonyt őrizgetem, Szeretet a címe.
– Első "tanítója", nem kétséges, édesapja, a nagy hírű Józsa János fazekasmester, de ki "fogta a kezét" a későbbiekben, a szakmai fejlődés magasabb régióiban?
– Első és egyetlen mesterem az édesapám. Mesterségbeli és technikai tudását, kutatási, fejlődési vágyát át tudta adni, és igaz, hogy tőle örököltem a tehetséget, viszont édesanyámtól örököltem mellé egy nagyon fontos dolgot: a szorgalmat. Az az igazság, hogy a világ legnagyobb tehetsége is elvész szorgalom és kitartás nélkül. Volt egy kis kitérő a pályámon, az embereken való segítőkészség és szándék arra késztetett, hogy Székelyudvarhelyen végezzem el az egészségügyi szakközépiskolát, s majd tovább tanulván olyan orvos lehessek, aki valóban segíteni is tud az embereken. Ennek az elhatározásnak az egyik régóta ápolt betegünk halála vetett véget, miután ráébredtem arra, hogy lelkileg nem tudom elviselni és feldolgozni e tényt, következésképpen nem lesz jó orvos belőlem. Ma már tudom, hogy nem véletlenül történt mindez! A Jóisten a legnagyobb rendező: még időben visszatérített a számomra kijelölt útra, amelyről igyekszem azóta is nem letérni… S hogy ki "fogta a kezemet" a későbbiekben, a szakmai fejlődés magasabb régióiban? Hiszek az isteni elrendeltetésben, és tudom, hogy Ő fogta a kezemet. Megéreztem, hogy azt, amit a kerámiaszobrászatban elképzeltem magamban, az anyaországban tudtam kibontakoztatni, és valóban magasabb szintre fejleszteni úgy, hogy ne hozzak szégyent a családomra, a szülőfalumra, Korondra, se a szülőföldemre, Erdélyre és vele együtt a székely népre.
– Miért Budapestet választotta az egyetem elvégzésére, hiszen Kolozsváron és Bukarestben is magas szintű képzőművészeti oktatás van?
– 1994-től kétlaki lettem, azóta élek az anyaországban, Budapesten. A sikeres kiállításaim mellett, úgy éreztem, hogy nem a technikai tudásomat vagy stílusérzékemet kell tovább fejlesztenem, hanem egy belső kényszer és fejlődési vágy kielégítésére a művészeti ismereteimet. A sors rendelte úgy, hogy nem Kolozsváron vagy Bukarestben tanultam, hanem neveltetésemből adódóan esett a választásom a katolikus egyetemre, a budapesti műteremlakásomhoz közeli, Piliscsabán működő Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának művészettörténeti szakára, amelyet 2002-ben dicsérettel végeztem el.
Az egyetemi évek egyáltalán nem voltak könnyűek – nappali tagozatra jártam, naponta oda-vissza 3 órát ingázva Budapest és Piliscsaba közt –, az éjszakák különféle nyelven – francia, angol, német, olasz – íródott művészettörténeti szakkönyvekből készített recenziók írásával, kiselőadásokra, vizsgákra való készüléssel teltek, a hétvégék maradtak csak a mintázásra. Rengeteget kutattam az Országos Széchényi Könyvtárban, különféle levéltárakban, a Szépművészeti Múzeumban és a könyvtárában, a Magyar Nemzeti Galériában, a Magyar Nemzeti Múzeumban, az Iparművészeti Múzeumban és még sorolhatnám… A sok erőfeszítés és tanulás egyáltalán nem volt hiábavaló. A művészettörténet szak csodálatosan átfogó tudást jelent – az antikvitástól napjainkig.
– A szakmai képzésen túl mit kapott még a Pázmány Péter Katolikus Egyetemtől?
– A katolikus egyetem követelményeinek köszönhetően mélyebb ismeretekre tettem szert az ó- és újszövetségben, a vallásfilozófiában, a görög és arab filozófiában, kozmológiában, antropológiában, az egyházatyák irodalmában, a keresztény egyház társadalmi tanításaiban, tanultam didaktikát, érveléstechnikát, etikát és szociológiát is.
Művész létemre tudóssá képeztem magam: művészettörténész lettem. Művészettörténeti ismereteim és tanulmányaim segítenek a történelmi alkotásaim hiteles megfogalmazásában, nem véletlenül érezhető szobraimon a tanult ikonográfia hatása. Továbbá a különféle történelmi személyek megismerése érdekében megtanultam, hogy mit hol lehet és érdemes kutatni. A magyar társadalomban egyfajta közművelésként a megmintázott személyről vagy témáról a kutatási anyagomat mindenki számára közérthetően megfogalmazva közzéteszem a tárlataimon és az eddig kiadott nyolc könyvemben is, hogy elérhető legyen, megismerhesse és megszerethesse azt minden magyar, határon innen és túl.
– A legnagyobb sikert a Magyar Nagyasszonyok című sorozatával érte el, erre figyelt fel a világ. Honnan jött az ötlet?
– Hosszú ideig érleltem a Magyar Nagyasszonyok megfogalmazásának gondolatát, olyan asszonyokét, akik a magyar történelem alakításában jelentős szerepet játszottak, és akiknek a legtöbbet köszönhet a nemzet. Gyermekkori elképzelésem megvalósulásai e kisplasztikák, ebben később csak megerősítettek a magyar művészettörténetben szerzett ismereteim. Bármilyen hihetetlen, de még egyetlen magyar művész sem dolgozta fel és mutatta be őket tematikus csoportban. Valóban felfigyelt a világ, több mint tízezer ember volt kíváncsi e tárlatomra. Tizenhárom évnyi kutatómunka és anyaggyűjtés után, ma már történelmünk kiemelkedő személyiségű asszonyai közül – három kiállítási anyagban, Emesétől Tóth Ilonáig – eddig összesen 59 csodálatos teremtést mutattam be a nagyközönségnek.
A szobrokat ihlető személyek válogatása természetesen szubjektív. Úgy gondolom, hogy nemzeti történelmünkben, társadalmunk fejlődésében kimagasló szerepet betöltő asszonyok ők, akik eltérő gazdasági, társadalmi, politikai körülmények között, más szellemi közegben és más kulturális környezetben éltek. Kimagasló intelligenciájú, csodálatra méltóan erényes, kitartó, elszánt és példás életvitelű nők, akik nem csupán származásuknál fogva érdemelték ki megbecsülésünket, hanem azáltal, amit és ahogy cselekedtek. E téren is gazdagabbak vagyunk, mint hinnénk, hiszen a teljességre törekedve elmondható, hogy még számos olyan példás nagyasszonyunk van, akiket érdemes a feledés homályából kiemelni. A jövőben szeretném mindannyiukat a Magyar Nagyasszonyok Panteonjában megörökíteni. A Patrona Hungariae, azaz a Magyarok Nagyasszonya, a Boldogságos Szűz – Mária alakja mindhárom kiállítási anyag középpontjában áll, ő a magyar nagyasszonyok királynője.
– Milyen sorozata van még?
– Műveim közül a földfestékes pasztellszínűek a magyar és székely népi életképeket, kihalófélben lévő népi mesterségeket, az archaikusan patinázottak a magyar honfoglalás alakjait, a vezérektől a korabeli mesterségeken át a táltosokig – 1996: Honfoglalás, az Árpád-házi szentek alakjait – 1997: Táltosok és szentek. Árpád népe és házának szentjei – és a magyar irodalom kiemelkedő személyiségeinek múzsáit – 2006: Múzsák kertje – mutatják be.
Egy különleges kiállítási anyagom témája a tenger – 2007: TerrAqua világa – különösen a már halott élőlények meszes vázai, amelyek újra életre kelnek az úgynevezett naturáliaszobrokban. Velük nemcsak egy sajátos magán mitológiát álmodtam agyagba, hanem – a művészettörténészek szerint a világon egyedülállóan – az egyik legrégebbi művészeti ágnak számító kerámiaművészetben sikerült új műfajt teremtenem.
Művészettörténészi ismereteimre alapozva kifejezett célom, hogy olyan témákat dolgozzak fel évente megújuló tárlataimban, amelyekre addig nem vagy csak elvétve került sor a magyar képzőművészetben, különös tekintettel a szobrászat műfajára.
Így állítottam ki 2008-ban a Magyar mesevilág című kiállítás szobrait. Itt a magyar népmesék hőseinek és meseelemeinek az értelmezésével, magyarázataival lebbentettem fel a feledés fátylát a magyar nép ősi világképéről.
A kortárs képzőművészet által ritkán érintett témát dolgoztam fel a Magyar táncok című tárlat alakjainak rendkívül lendületes szobraiban 2009-ben. Térben és időben nagy és változatos kirándulásra hívtam a tárlatlátogatókat, amelynek során a magyarság táncait a Táltostánctól a csángók Árgyeleánka táncán át a kalotaszegi Szerelmes csárdásig tánctörténeti magyarázatokkal láttam el.
– Munkáinak mi az üzenete?
– Nemcsak szívemben él, hanem alkotásaimban is megjelenik szülőföldem, Erdély, de megmintáztam a megszemélyesített Magyarországot is. Nemcsak esztétikai élményt szeretnék nyújtani a szellemi-lelki értékekre fogékony látogatónak, hanem egyúttal történelmet, művelődéstörténetet, asszociációs látást is. Szeretném, ha alkotásaim mondandóját az örömről, bánatról, szépségről, szeretetről, emberségről, magyarságról megértenék és szívükbe zárnák!
– Eddig melyik alkotása jelentette a legnagyobb kihívást, s min dolgozik jelenleg?
– 2011 a család éve volt. Társadalmunk alapja és a magyar örökség örököse a Magyar család, amelyet egyedülálló, különleges kompozícióba álmodtam meg. Talán ez a kompozíció jelentette eddig a legnagyobb kihívást, nem csak a mérete miatt – csaknem életnagyságú –, hanem azért is, mert a kompozíció alapjául szolgáló gyökeres keményfát már sok-sok éve kerestem. E nagyméretű kompozíciót a Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia templomának adományoztam, ahol a keresztelőkápolnában fogadja az Úr színe elé hozott gyermekeket, családokat. Jelenleg éppen e templom számára mintázom Szent László királyunk szobrát, amelyet Árpád-házi Szent Erzsébet szobromhoz hasonlóan, a két reneszánsz pasztofóriummal szemben fognak majd elhelyezni az oldalhajók boltívében.
– Hol voltak kiállításai Magyarországon?
– Számos hazai és határon túli kezdeményezéshez nyújtok önzetlen támogatást. Célom az, hogy akár a legszegényebb településeken is bemutatásra kerülhessenek az alkotások; hogy azok, akik egyébként nem tehetnék, de igényük van rá, láthassák és megismerhessék történelmünk kiemelkedő alakjait, vagy csak élvezzék a művészi alkotás gyümölcsét. Ez az a cél, amiért nem válok meg, nem adom el az adott feldolgozott téma kiállítási anyagait. Az évente megújuló kiállításaimat mindig Budapesten mutatom be, de több tucat kiállításom volt kisebb és nagyobb városokban, például: Sárospatakon, Székesfehérváron, Egerben, Esztergomban, Verőcén, Veszprémben, Szombathelyen, Pécsett…
– …és Európában meg a nagyvilágban?
– 2011-ben a Magyar Nagyasszonyok című tárlat válogatott anyagából az Európai Parlament épületében rendeztek szép csoportos kiállítást Brüsszelben. Egyéni kiállításom volt Hollandiában, Kanadában, az Amerikai Egyesült Államokban és Ausztráliában is.
– Ha sikerülne, hová szeretne még eljutni alkotásaival?
– Nagyon szeretném, hogy a sok kiállítási anyagom közül legalább a Magyar Nagyasszonyok eljusson minden olyan, az anyaországtól elszakított magyar területre, a fontosabb településekre, ahol még élnek testvéreink…
Szomorúan mondhatom, hogy igaz az a mondás, hogy a saját hazádban nem lehetsz próféta, nem mintha az szeretnék lenni, de azért mégiscsak szomorú, hogy a szülőföldemre nem hívják meg a kiállításaimat. Eddig egy kivétel akadt: Székelyudvarhely, ahol szerették volna valamely tárlatot megrendezni, de végül a mindkét fél számára megfelelő időpontot nem tudtuk összeegyeztetni. Szülőfalum, Korond szervezésében egy gyűjteményes tárlaton részt vettek a munkáim.
– Milyen kapcsolatot ápol Koronddal és az erdélyi képzőművészeti világgal?
– Korond a szülőfalum, ha hazamegyek, ott elsősorban szüleim gyermeke vagyok, s nem az ismert művész. Kiveszem a részem a család és a ház körüli, vagy a mesterségbeli munkából, bármi legyen is az, és élvezem minden pillanatát, mert boldog vagyok, hogy együtt vagyunk. Édesanyám szoknyája mellől ilyenkor nem szívesen mozdulok, csak a hegyekben tett kirándulások kedvéért csábulok el néha. Az erdélyi képzőművészeti világot figyelemmel kísérem, mert szeretem emberként és művészként, és érdekel mint művészettörténészt. Budapesten csak a médián és az interneten keresztül lehet értesülni bármiről is, ám ha itt rendeznek erdélyi vonatkozású képzőművészeti rendezvényt, akkor azt nem hagyom ki. Különösen szeretem a Vármegye Galériában rendezett erdélyi művészek tárlatait. Több erdélyi művészt is nagyra becsülök, a teljesség igénye nélkül sorolom fel néhányukat: Páll Lajos festőművészt, költőt Korondon, Bocskay Vince szobrászművészt Szovátán, Kusztos Endre grafikust, festőművészt Szovátán, Jakobovits Márta keramikusművészt Nagyváradon, Vinczeffy László festőművészt Sepsiszentgyörgyön, és akit nagyon szeretek – Hunyadi László szobrászművészt Marosvásárhelyen. Gyermekkori emlékek kötnek Benczédi Sándor kolozsvári szobrászművészhez és kamaszkori szeretetteljes emlékek törnek fel, ha a székelyudvarhelyi festőművészre, Maszelka Jánosra gondolok, de sajnos már mindketten az égben kergetik a múzsákat.
– Amikor nem szobrászkodik, mivel tölti szabadidejét?
– Az egészség mellett a szabad idő a legdrágább kincs, és ebből van a legkevesebb. Nincs benne semmi különös, ugyanúgy töltöm a szabadidőmet, mint bárki más, csak talán nagyon megbecsülöm minden percét, mert bármennyire is igaz az, hogy leginkább a műteremben szeretek foglalatoskodni, mégiscsak szükség van arra, hogy néha-néha kimozdulva onnan új impulzusok érhessenek. A szabad időm egy részét óhatatlanul a kedvencként tartott, hiúznak kinéző és olyan méretű Hancúr cica veszi igénybe, aki imádja a virágokat, utálja a fésülgetést és kutyamód őrzi a szobraimat.
– Adja az Isten, hogy mentől többet kelljen őriznie!
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)