udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 75 találat lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-75

Névmutató: Gaál Gábor

2008. október 28.

Az 1956-os magyar forradalom romániai előtörténetéről adott képet Szabó Gyula Képek a kutyaszorítóból /Pallas-Akadémia, Csíkszereda/ címmel 2001, 2002-ben megjelent önéletrajzi visszaemlékezéseiben, dokumentumokat közölt róla az Etnokulturális Sokszínűség kolozsvári Forrásközpontja kiadásában 2002–2003-ban megjelent Maghiarii din Romania című, Lucian Nastasa és munkatársai gondozta kétkötetes dokumentumgyűjtemény, azóta újabb levéltári források váltak hozzáférhetővé, s ezek részben pontosították az 1956-os év erdélyi magyar vonatkozású eseményeiről alakuló képet. Az újabb kiadványok közül különösen értékes és fontos az a jegyzőkönyv-köteg, amely a kolozsvári és marosvásárhelyi magyar írókkal, szerkesztőkkel, 1956. szeptember 29–30-án az RMP KB kezdeményezésére tartott két napos gyűlésen történteket tartalmazza, mégpedig úgy, ahogyan azok elhangzottak, legnagyobbrészt magyar nyelven. (Az őszinteség két napja. Erdélyi magyar értelmiségiek 1956 őszén. A RMP Kolozs Tartományi Bizottságánál kolozsvári és marosvásárhelyi írókkal, szerkesztőkkel tartott gyűlés jegyzőkönyvei és más dokumentumok. Sajtó alá rendezte, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátta Benkő Levente. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2008.) A jegyzőkönyvekből részleteket már korábban is közölt a Krónika napilapban Benkő Levente, most azonban a teljes anyagot tette hozzáférhetővé, sőt alaposan dokumentált bevezető tanulmányában és a jegyzőkönyveket kiegészítő, egykorú sajtóközleményeket, cikkeket, interjúkat magába foglaló függelék segítségével ennek a minden szempontból fontos gyűlésnek az előzményeit, összefüggéseit is feltárta. A Sztálin halála után az egész szovjet tömbben egyfajta olvadás kezdődött, ez vezetett szovjet kommunista párt XX. Kongresszusához. Romániában azonban a korábbi sztálinista vezetés arra használta fel a változást, hogy eltávolítsa a pártvezetés belső ellenzékét: ekkor ítélték halálra és kivégezték a már évek óta bebörtönzött Lucretiu Patrascanut, ekkor juttatták a süllyesztőbe Vasile Lucát és Ana Paukert. Ugyanakkor az irodalomban, a művészetek tájain tér nyílik az alkotás valódi problémáinak felvetésére, megvitatására. Az 1956. szeptember 29–30-i gyűlés szempontjából különösen fontos, hogy a megoldottnak kikiáltott nemzetiségi kérdés helyett felvetették a többségi nacionalizmus jelenségét. A romániai magyar írók és értelmiségiek egy számottevő része elfogadta a marxista ideológiát és a kommunista pártvezetést. Abban a meggyőződésben (vagy hitben) tette, hogy a nemzetiségi kérdés megoldásáról hirdetett tanok valóságos szándékot fejeznek ki, s valóban elkövetkezik a megbékélésnek, közös dolgaink rendezésének kora. Azok a kolozsvári és marosvásárhelyi magyar írók és szerkesztők, akiket akkor a Központi Bizottság küldötteivel való tárgyalásra összehívtak, a magyarságnak vagy a pártnak való elkötelezettség közül az előbbit választották. Benkő Levente kiért röviden az előzményekre, az ún. „Jar-ügy”-re (a párt központi vezetését korábbi tetteik miatt nyilvánosan felelősségre vonó Alexandru Jar román író megbélyegzésére); az 1956 nyarán megrendezett és a Jar-ügy hatásaként jóformán érdektelenségbe fulladt országos írókongresszusra; végül magára a szeptember 29–30-i tanácskozásra. A tanácskozás légkörét Nagy Olga néprajzkutató felszólalása értékelte: „Tíz év telt el, mióta először mondhatjuk el sérelmeinket őszintén. ” A gyűlésen 35 író és szerkesztő szólalt fel. Többek között Szabédi László szóvá tette, hogy amennyiben Kolozsvár kétnyelvű város, az miért nem tükröződik az utcanevekben és a hivatalos feliratokban is; Szilágyi András a Mezőgazdasági Akadémia magyar tagozatának néhány évvel ezelőtti megszüntetése, az orvosi egyetemen a magyar származású tanárok hátrányos megkülönböztetése ellen emel szót; Sőni Pál a kolozsvári Politechnika magyar évfolyamainak felszámolását tette szóvá; Csehi Gyula azt sérelmezte, hogy a román akadémia miért mellőzi a magyar (és általában a nemzetiségi) kutatókat; Kányádi Sándor és Kormos Gyula az államosítással, a mezőgazdaság kollektivizálásával kapcsolatos túlkapásokat, Fodor Sándor a milícia tisztjeinek székelyföldi erőszakoskodásait tette szóvá. Sütő András az irodalmi alkotások cenzúrázásának megszüntetését sürgette, Bodor Pál a szerkesztőségekben hemzsegő hozzá-nem-értő pártaktivisták eltávolítását kérte, Földes László szerint „itt az ideje, hogy biztosítsuk végre irodalmunkban a vélemények valóban szabad harcát, minden áramlat kibontakozását”. A legfelső pártvezetés akkor a felvetett „hiányosságok” kijavítását ígérte, új magyar intézmények létrehozását, a magyarság nagyobb beleszólását a saját sorsát illető problémákba. Újra beindult a magyar nyelvű oktatás az Agronómián és a Politechnikán, előkészületek történtek a két háború közötti marxista Korunk, az 50-es évek elején fokozatosan megszüntetett Tanügyi Újság, Szakszervezeti Élet, Népsport újraindítására (utóbbiak Munkásélet illetve Új Sport címmel), post mortem rehabilitálták Gaál Gábort, s 1956 decemberében a börtönből előzőleg szabadon engedett Balogh Edgárt, Csőgör Lajost, Demeter Jánost és Jordáky Lajost, új folyóiratként megindult a román akadémia kiadásában a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, továbbá a Napsugár gyermeklap, Marosvásárhelyen a Művészet (később Új Élet), az Oktatásügyi Minisztériumba kisebbségügyi alminiszterré nevezték ki Bányai Lászlót. Egy idő múlva jött a számonkérés, jöttek a romániai megtorlás évei, zsúfolásig megteltek a börtönök, százakat távolítottak el az egyetemekről, milliókat némított el a félelem, s csak kevesen voltak, akik – akár életük árán is – nemet mertek mondani. Az 1956. szeptember 29–30-i tanácskozás mindennek ellenére a romániai magyar értelmiség 1945 utáni történetének – épp a folytatás ismeretében – emlékezetre érdemes pillanata volt. /Dávid Gyula: Az őszinteség két napja. 1956. szeptember 29-30. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 28./

2008. november 1.

A Népújság két részletet közölt Gáll András: Innen az Óperencián nem voltunk boldogok /Novum Verlag, Sopron, 2008/ című kötetéből. A szerző Kolozsváron született, itt nőtt fel. 1944-ben a téglagyárból Auschwitz helyett a németek Budapestre vitték, így életben maradt. A Bolyai Egyetemen 1952-ben végzett, ezután Bukarestbe került, az akkori Romániai Magyar Szó szerkesztőségébe. Újságírói nevén Gáll András, eredeti nevén Glancz András, van aki így szólítja, a héberül beszélők számára Andréj – Andrei Glancz. Ez a név szerepel útlevelében. Gáll András lelkes meggyőződéssel lett tagja a Kommunisták Romániai Pártjának. Meggyőződéses kommunista maradt 1956-ig. 1975-ben kivándorlási útlevelet kért Izraelbe. Kijutva belátta: magyar nyelvhez kötött értelmiséginek lenni Izraelben annyit jelent, hogy a társadalom peremén él. Adminisztratív munkát vállalt, majd amikor megjelentek a számítógépek, programozó lett. „Ma, már a hetvenhaton is túl, még mindig ugyanaz vagyok, aki mindig is voltam. Kolozsvári magyar zsidó” – írta. Romániában újságíró barátja volt Tabák László, aki Izraelbe települése után megjelentetett egy kötetnyi szellemes karcolatot a következő címmel: "Lemondtam a világfelelősségről". A bukaresti Előre című lap történetéhez hozzátartozik, hogy ellentétben Robotos Imrével, aki 1952-ben, a "jobboldali elhajlás" ürügyén elküldte a laptól főszerkesztő-helyettesét – és konkurensét -, Kenyeres Pált, s aki tíz éven át Gaál Gábortól Daday Lórándig és másokig bárki fejét élvezettel a víz alá nyomta, majd Szilágyi Dezsőt azért neveztek ki az Előre élére, hogy Gállékat nyomja a víz alá, végül is jobb embernek bizonyult elődjénél. Nem firtatta munkatársainak belső meggyőződését, csak az érdekelte, hogy elvégezzék a penzumot. Szilágyi Dezső szakembereket vett maga köré, nem pártszolgálatos idiótákat. Domokos Gézát hozta maga mellé főszerkesztő-helyettesnek. Robotos Imre a sztálinista korszak tipikus képviselője volt. /Egy outsider emlékei. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 1./

2010. december 16.

Horváth István emlékezete
A fáradhatatlan irodalomtörténész, Nagy Pál szerkesztésében jelent meg a költő, író Horváth István életművét méltatók egy csoportjának írása, illetve Horváth István prózai, lírai műveiből válogatás.
A szerkesztő rendezni akarja közös dolgainkat, immár a szocialista realizmus árnyékából kilépve. 1909-ben született az író, költő Magyarózdon szegényparaszt családban. A cselédsors kérlelhetetlenül megkínozta a családot, akár a nemzet kétharmadát.
"...minél többet tudtam, annál inkább láttam a paraszti sors tarthatatlanságát, és kiáltó szó akartam lenni: a parasztság kiáltó szava".
Az író fölmérte a vállalkozás minden terhét, 1940-ben elindult a Magyarországhoz visszakerült erdélyi részbe, hogy tanulhasson. Első írásait Jékely Zoltán gondozta, a Pásztortűz adta le legelébb azokat. Követte az Erdélyi Helikon, a Termés, Híd, Forrás. Nem volt példátlan a sorsa, a nyomorúsága sem, hiszen napszámoskodott, szolgált, altiszt volt — kortársa a hasonló sorsú Veres Péternek, Sértő Kálmánnak, Sinka Istvánnak... A párt, mármint a kommunista, aztán annak aktivista irodalmárai, kritikusai hamar kioktatták, hogyan kell az ő módjuk szerint a parasztságot megváltani. Horváth István is beállott a sorba, ha nem is úgy, mint sokan mások. Ha vallott a műanyagrealizmus mellett, legtöbbször fenntartásokkal tette, mindig kihangsúlyozva és hittel hangsúlyozva a nép, a nyomorúság állapotát. Székely János egész tanulmányt közölt 1961-ben Horváth Istvánról — jelen van e gyűjteményben is —, és a szigorúan is óvatos szerkesztő, költő kíméletesen megmagyarázza, hol vét, hol igénytelen Horváth, hol emelkedik ihletetten költői magasságba, hol sikkad el a gondolatiság, hol kattog az üresjárat. Olyan szerzők vallatják az életművet, mint Cseke Péter, Gaál Gábor, a kérlelhetetlen kommunista főszerkesztő, aki még Arany Jánost és a Toldiját is kikezdte, aztán Szabó T. Attila, Deák Tamás, Sütő és Mózes Attila, Czine Mihály, Görömbei András, Dávid Gyula. Sosem volt közömbös Horváth iránt a kortárs irodalom, és nem csupán azért, mert a legmélyebbről tört föl, maga is jelenséggé vált. Tanulmányában Deák Tamás a tőle megszokott szigorral mutat rá: igenis gyökértelen Horváth István, hiába mutogatják egynémely kritikusok az elhagyott gyökereket. A tudós, nyelvész Szabó T. Attila elemzi értő módon Horváth István hatalmas szociográfiáját, a Magyarózdi toronyalja című monumentális művet, melyet évtizedeken át írt, gyűjtögetve a maradékot a falu süllyedő kultúrájából.
Ízeket kapunk a családi levelezésből, hátborzongást is azokkal együtt. Háborúk, aztán szocializmus. A háborút még kiheverte a maradék nép, a szocializmus szétverte a hagyományrendszert, de azt aztán módszeresen tevé.
Illesse tisztelet a szekustiszt által halálra gázolt író emlékét és hagyatékát, s nem kevésbé a kilencven felé szorgalmaskodó Nagy Pált ezért a könyvért!
Czegő Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. január 28.

A szomszéd kultúra tükrében
Veres István műfordító, szerkesztő úgy véli, nem fordíthatunk hátat a mellettünk élőknek
Sokan elsősorban a Szatmári Magyar Hírlap napi jegyzetének szerzőjeként és a havonta megjelenő Szamos kulturális folyóirat szerkesztőjeként ismerik beszélgetőtársunkat, aki azonban jóval több ennél. Tanár, műfordító, az erdélyi szászok és a szatmári svábok irodalmának ismerője és ismertetője, az írott kultúra egyik jelentős szervezője. Interjúnkban minderről szó esik
Az Erdélyi Magyar Ki Kicsodában az áll, hogy ön újságíró, szerkesztő, műfordító meg a Scriptor Alapítvány ügyvivője. Hol maradt a tanár, nem azzal kellett volna kezdeni?
– Lehet, elnéztem valamit a kérdőíven, netán rosszul értelmeztem, ezért nincs ott, hogy először is német–magyar szakos tanár vagyok. A Babeş-Bolyain végeztem 1973-ban.
A székely fiú tudatosan választotta egyetemi tanulmányi ágként a német nyelvet?
– Mondhatom, igen, amiben sokat segített nekem a Székely Mikó Kollégium kiváló némettanára, néhai Rácz Lajos. Nemzedékek hálásak ma is neki, amiért képes volt arra, hogy a négy líceumi év alatt megtanítsa tanítványait egy bizonyos szinten németül. Talán ő ébresztett rá arra, hogy figyeljünk jobban oda közvetlen szomszédainkra, a szászokra. Uzontól, ahol születtem, nincs messze Prázsmár, a nagy szász település.
Emlékszem, már gyermekkoromban megfigyeltem, sőt, egy kicsit rá is csodálkoztam, mikor apámmal az ottani malomba vagy éppen vásárba mentünk, hogy milyen más emberek ezek a szászok, mennyire más a népviseletük, a házuk, a paraszti gazdaságuk és annyi minden, pedig egymás mellett élünk. Egy kicsit még bosszantott is, hogy Uzonban milyen keveset tudunk ezekről az igen szorgalmas emberekről, noha érdekünkben állna, hogy ne csak ismerjük őket, de megtanuljuk tőlük mindazt, amit jobban csinálnak, amiben sokkal hatékonyabbak, mint mi. Nagyon jó gazdaemberek voltak.
A Mikó után jött a négy év egyetem, bekapcsolódtam a Gaál Gábor Kör tevékenységébe is, amelynek akkoriban Markó Béla volt az elnöke. A német irodalom kapcsán az egyetemen volt egy kötelező választás az akkori világ tagoltságának megfelelően: úgynevezett „speckurzust” lehetett választani a nyugat- és kelet-német avagy az erdélyi szász, pontosabban romániai német irodalom közül. Utóbbit választottam, az említett okok miatt is.
Lényegében ezt követően ismertem meg a hazai szászok régi irodalmát, az újabbat már ismertem, és meglepett, mennyire rangos, mostani mércével is európai. Ugyanez mondható történelmükről is, amit példamutató alapossággal fel is dolgoztak.
Volt más egyéb is az egyetemen, ami a szász kultúra iránti érdeklődést ösztönözte? Főként, hogy ez már a másságtól és az idegenektől félő, sőt, azokat megvető soviniszta Ceauşescu-korszakban történt!
– Ilyen ösztönző volt – szász nemzetiségű tanáraim és kollégáim mellett – például az Echinox háromnyelvű diáklap, amelyben magam is közöltem fordításokat, mert úgy éreztem, a fordítás kiváló eszköz egy másik nyelv mélyebb megismeréséhez. A diplomadolgozatom témája az irodalmi fordítás elméleti vetülete volt.
Konkrétabban Eminescu híres, Luceafărul című poémájának Franyó Zoltán által készített magyar és német fordítását elemeztem, vetettem össze. Franyóval is elbeszélgettem telefonon a dologról, pozitívan értékelte hozzáállásomat. Aztán később tanárként vetettem bele magam jobban a fordításokba. Az első erdélyi szász könyvet a tanítás mellett ültettem át magyarra.
Aminek nyilvánvalóan az is kedvezett, hogy Halmiban, jóllehet nem a világ vége, nem sok lehetőség kínálkozott a szabadidő értelmesebb eltöltésére. Ott fordította le Erwin Wittstock Végítélet Ónyírban című regényét is, amelyet annak idején nem tudtam letenni. Ebből ismertem meg részletesebben az erdélyi szász falvak és társadalom példásan okos, racionálisan önellátó és önsegélyző belső szervezettségét.
– Sok ilyen visszajelzést kaptam első fordításom, Adolf Meschendörfer Leonóra, majd Otto Fritz Jickeli Nemzedékek című regénye kapcsán is, nem csupán Erdélyből. Érdekességként említem meg, hogy utóbbiról Magyarország egykori mezőgazdasági miniszterének, Hütter Csabának a véleményét is alkalmam volt megismerni – lényegében ugyanezeket mondta.
Közben egy bánsági sváb szerző, Franz Storch Zenélő óra című novelláskötetét is lefordítottam, s hozzáfogtam Josef Haltrich erdélyi szász mesegyűjteményének a lefordításához. Ebből egy kisebb kötetet állítottam össze évek múltán Hattyúleány címmel, szatmárnémeti iskolások által készített illusztrációkkal jelent meg. Még egy erdélyi szerzőtől, a ma Németországban élő Franz Hodjaktól fordítottam Végh Balázs Bélával együtt egy novelláskötetet, amelyet a budapesti Pont Kiadó adott ki.
A rendszerváltás azt is jelentette, hogy a romániai német kisebbség egy érdekes csoportja, a mellettünk élő szatmári svábok is kezdtek ismét magukra találni. Magam egyébként elég jól megismertem a kuruc szabadságharcot lezáró 1711-es szatmári béke után ide telepített svábok életét. Ezt elsősorban a szerkesztőségi munka tette lehetővé az által, hogy jártuk településeiket és írtunk róluk. S nemcsak azt, hogy milyen jó gazdák és az ide hozott új munkakultúrával mennyire megváltoztatták Nagykároly vidékét, de azt is, hogy milyen trauma érte őket a második világháború utáni deportálásokkal és a Ceauşescu-féle kiárusításukkal.
A Szatmári Friss Újság főszerkesztőjeként tudatosan vigyáztam rá, hogy történetüket megismerje a magyar lakosság. Elsősorban számbeli megfogyatkozásuk miatt az utóbbi évtizedekben nehezen állt helyre írásbeliségük. Ezt elősegítendő, a Friss Újságban időközönként egy-egy német nyelvű oldalt közöltünk, amit rendszerint én szerkesztettem.
Valamivel később ugyancsak én kezdeményeztem és szerkesztettem a Schwabenpost című lap első számait, amely az utóbb kitanult és felnevelődött szerkesztői gárda munkája nyomán ma is megjelenik, s a realitásokra építve, magyar nyelvű cikkeket is közöl. Ugyanis sok svábnak, főleg Nagykároly környékén, ma már magyar az anyanyelve.
Vizsgálódásai, gondolom, mindig új dolgokkal is szolgáltak...
– A rendszerváltás előtt két olyan német nyelvű könyv is a látókörömbe került, amelyek a környékünkön élő svábok és cipszerek körében gyűjtött népi elbeszéléseket, adomákat tartalmaznak. Egyik Claus Stephani Tal der stummen Geigen (Néma hegedűk völgye) című gyűjteménye, a másik egy Krieg im Scherbenland (Cserépfazékháború) című kötet volt, amelyről csak később derült ki számomra, hogy anyagát Helmut Berner gyűjtötte a szatmári svábok körében.
Az történt, hogy a gyűjtő a kötet leadása és megjelenése közti időszakban kivándorolt Németországba, így törölték a nevét a könyvről. A szerző a szatmári svábság igen jelentős és tekintélyes személyisége ma is, németországi szervezetük vezetője. Pár évvel ezelőtt bővebb válogatást tett közzé ezekből a szövegekből, amelyek rendszerint a hétköznapi élet különböző dolgairól, a falusi élet megnyilvánulásairól szólnak: munkáról, vallásról, ünnepekről, szokásokról, vásárokról, szőlőművelésről, pincei borozásokról, civakodásokról, megbékélésekről.
Feltett szándékom, hogy a közeljövőben ebből a második könyvből válogatok és fordítok magyarra, méghozzá azzal a reménnyel, hogy könyv is lesz belőle. De közben mást is fordítok Bernertől, a szatmári svábok történetének, sorsfordulóinak rövid bemutatását. Ennek részletei a Szamos című kulturális szemlében jutnak el a magyar olvasóhoz.
A Szamosnak ön a szerkesztője és anyagainak a begyűjtője is. Hiánypótló ez a tizenhat oldalas havi kiadvány, amely a Szatmári Magyar Hírlap önálló melléklete, a lap olvasói ingyen kapják. Voltak még Szatmárnémetiben kulturális lapok, mellékletek, de egy-két évi szárnypróbálgatás vagy inkább vergődés után megszűntek. A Szamos viszont a hetedik évfolyamánál tart!
– Csakugyan vannak előzményei a Szamosnak, ahogy általában a kulturális sajtónak Szatmárnémetiben. Egy időben még színházi lapja is volt a városnak, amivel jóval nagyobb kulturális központokat is megelőzött. Igaz, azóta sok víz lefolyt a Szamoson. De ami már a közelebbi múltat illeti, a rendszerváltás előtti időkben jelent meg az akkori Szatmári Hírlap mellékleteként a Forrás, ami, ugye, olyan volt, amilyent akkor a rendszer engedett. Nagyon kellett vigyázni például arra, hogy a román kultúra is kellő súllyal legyen benne.
Veres István (1950, Uzon)
Műfordító, szerkesztő, tanár. A középiskola (Székely Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy) elvégzése után a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen szerzett német–magyar szakos diplomát, majd a Szatmár megyei Halmiba kapott tanári kinevezést.
1977-től újságíró, először a Szatmári Hírlapnál, majd egy évig a bukaresti Előrénél; a rendszerváltás után a Szatmári Friss Újság, 2005-től 2008-ig pedig a Szatmári Magyar Hírlap főszerkesztője. Ezt követően a Szamos kulturális szemle szerkesztője. Több erdélyi német író (Meschendörfer, Storch, Wittstock, Hodjak) kötetét magyarra fordította. 2008-ban a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíjasa. Hosszabb ideje az RMDSZ Szatmár megyei tanácsosa.
Aztán mindjárt a fordulat után egy lelkes irodalomtanár, Gál Elemér beindította a Szamoshát című kulturális lapot, de kellő anyagi és szellemi támogatottság hiányában hamar leállt. Később is voltak elképzelések, próbálkozások, de ezek rendre hamvukba hulltak. Talán azért, mert nem eléggé kitartó emberek kezdeményeztek, s nem tudták kellően bizonyítani, hogy egy ilyen magyar nyelvű lapra szükség van. Így hát a közpénzekből való támogatása is csak ötletként merülhetett fel.
Közben a jóval kisebb és kevesebb magyar lakost számláló Zilah lekörözte Szatmárnémetit. A Fejér László szerkesztette Hepehupa továbbra is él és megjelenik! Igaz, mind nehezebb összekaparni a kiadásához szükséges pénzt. Mi kellett ahhoz, hogy a Szamos beinduljon és évek múlva is rendszeresen megjelenjen?
– A jól megfogalmazott szándék mellett elsősorban egy olyan kultúraszerető vállalkozó és önzetlen mecénás, mint Szilágyi Ferenc, aki talán több üzletember társánál jobban hitte és hiszi, hogy az az összeg, amit az anyanyelvi kultúrára költ, nem ablakon kidobott pénz, nagyon is megtérül közösségünk számára. Szilágyi Ferenc 2005 nyarán új napilapot alapított Szatmári Magyar Hírlap címmel, amelynek kulturális melléklete is volt csaknem az első lapszámok megjelenésekor.
Valamivel később született a döntés, hogy legyen a melléklet neve Szamos, ez egyrészt a tájegységre, másrészt a nagy elődre, az egykori Szamos polgári lapra is utal, amely többek között Márai Sándor, Móricz Zsigmond és Markovits Rodion írásait is rendszeresen közölte. Ha rájuk gondolunk, több mint magas a mérce. Mivel egy Márai vagy Móricz nem tűnik fel bárhol és bármikor, egyelőre azt is nagy eredménynek tartjuk, hogy a több ezer példányban megjelenő lapot minden hónapban az olvasó asztalára tehetjük.
A mai Szamost a Scriptor Alapítvány adja ki, amelynek elnöke Szilágyi Ferenc, az állandó munkatársak jól ismert szatmári értelmiségiek, mint Bura László, Fazekas Lóránd, Muhi Sándor, Végh Balázs Béla, szerkesztőtársam, Debreczeni Éva. A Communitas Alapítvány két alkalommal támogatta csekély mértékben, de alapvetően Szilágyi Ferenc finanszírozza a megjelenését. Egyébként már kétszer is elnyertük a szatmári kulturális kiadványok éves kitüntetését. A Scriptor Alapítvány könyvkiadó is, amely eddig a Hírlap-könyvek sorozatban húsz kötetet adott ki. Ez sem utolsó dolog.
Az eltelt időben a Szamosnak sikerült-e nagy vonalakban megvalósítania az induláskor megfogalmazott célokat?
– Jó a megfogalmazás: nagy vonalakban – mert az ember soha nem lehet tökéletes. Az elsődleges cél az volt, hogy a magyar és ezen belül a szatmári kultúrát, hagyományokat – és ezt hangsúlyosan mondom – minél közelebb vigyük az olvasóhoz, mert nagyon sok a pótolnivaló.
Nem csak a nemzeti történelmünkkel és irodalmunkkal kapcsolatos cikkek és tanulmányok, a helytörténeti, néprajzi és népművészeti vagy akár művészettörténeti cikkek sokasága bizonyítja, hogy ezt többnyire sikerül, de az is, hogy a fiatal tehetségeknek is teret adunk. Innen is bátorítanám őket és kérném tanáraikat, hogy irányítsák hozzánk legjobban író diákjaikat!
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

2011. június 3.

Részecske mivoltom értelmére vagyok kiváncsi
Gyimesi ?va halálára
Az erdélyi és a magyarországi szélsõjobb válogatott csoportjai megnyugodhatnak. Sikerült elõször alkoholizmusba, majd öngyilkosságba kergetniük Gyimesi ?vát, 1989 erdélyi változásainak egyik forradalmi hõsét. Vádolták magyartalansággal, zsidóbérencséggel, a rágalmak mindenféle lassan ölõ mérgével, a liberalizmus bûnével, azzal, hogy egyetemi oktatói tudását a magasabb, nemesebb eszmék oktatására használta fel, nem a nemzeti önköldöknézésre, a populisták tömeg- és nyájszellemére. Mert egyéniség lenni, a saját tiszta fejével és meggyõzõdésével gondolkozni, s így lett a forradalmi változások magyar Doina Corneaja, akinek minden szava hiteles volt és tisztességes, útmutatóul szolgált. Nem a román nacionalisták kergették a halálba, hanem a magyarok, akikért lelki energiájának a javát adta. Nem tudták neki megbocsájtani, hogy nem a revansisták és tálib gondolkodású fõpapok és helyezkedõk kottájából fújta, hanem egyéni látása és megérzései vannak. Ez az öngyilkosság szégyene Erdélynek, szégyene a lapító kultúremberek magatartásának, akik a tényeket ismerve az évek hosszú során át nem álltak ki mellette, hanem ringatóztak ide-oda, a politikai áramlatokban, loccsanva a politikai érdekek irányába.
Egy görög tragédiának a mélységét elérõ az ? élete, életmûvének hatalmas súlya szakadt itt meg halálával, s a tehetetlen, helyezkedõ intellektuális réteg hiába várja az erkölcsi feloldozást. Nyugodj békében, kedves Gyimesi ?va, még eltelik harminc év, amíg nagyságodat megértik, s halálod elõidézõi lassan ölõ rágalmazó tetteikért megkövetnek.
Jakobovits Miklós
* * *
Gyermekkor. A Kossuth Lajos utcában laktunk, elsõ élményeim egyike az orosz és román csapatok fel- s levonulása '46-ban. Kisgyermekként álltam a sötét kapualjban, és hallgattam a különbözõ katonadalokat. Most már nem tudom, milyen csapatok voltak, biztos, nem magyarok.
Minden, ami a nemzeti érzelmekkel összefüggésben volt, abba a kulcsra zárt dobozba volt elrejtve, amit kalotaszegi szerzeményként édesanyám apámtól kapott. Piros-fehér-zöld kokárdadarabok, magyar cserkészjelvények. Minden, ami piros, fehér, zöld, el volt rejtve.
Egyetlen gyermek voltam, nagyon szerettem kutakodni, meg oknyomozni, viszont sok titkot túl késõn tudtam meg. A városban lehetett magyarul gyülekezni, március 15-ét nem emlékszem, hogy nyilvánosan ünnepeltük volna, de a magyar rádió akkor is mûködött. A Kossuth rádiót hallgattuk, és ünnepeltünk csendben, anélkül hogy ezt szomszédok vagy bárki is tudta volna; így tett minden magyar ember. Gyermekkoromban nagy volt a divatja még a mi köreinkben azoknak a dallamoknak és énekeknek, amelyeket a magyarok bevonulásakor énekeltek, megtanultak az anyaországiaktól, az ?des Erdély, itt vagyunk-at és másokat. Három-négy éves koromban ?desanyám, akinek jó hallása és hangja volt, néha énekelte, dúdolta ezeket. Szomorúbb stádiumban édesapám hegedült ilyesmiket, vagy kuruc dalokat.
Identitás. Mindig inkább az elõnyeit élveztem annak, hogy többszörös kisebbségi vagyok. Anyai nagyapám ágán, aki aradi származású volt, hajthatott igazán lombot a magyar öntudat, az aradi vértanúk mint emblematikus személyek kultikus tiszteletével együtt, ám anélkül, hogy idejében tudatosult volna a családban, hogy milyen sokan nem tudtak közülük magyarul. Amit azért kezdtem végül fontosnak tartani, hogy megértsem, milyen értékek buzdítanak más ajkú embereket a velünk való szolidaritásra, áldozatra vagy asszimilációra. Hiszen kellett legyen valami értéktöbblet, ahogyan Széchenyi állítja, ha erõszak nélkül kívánják a magyarság vezetõi, hogy hozzájuk más nemzetiségek hasonuljanak. A Sváb-hegy, a Szerb utca vagy a Németh, Tót(h), Román, Orosz mint tulajdonnév azt a magyar populációt jelöli, amelynek tagjai más etnikumból lettek magyarok. A kazár, kabar, jász és kun törzsekkel való korábbi keveredésrõl most ne is beszéljünk.
Szóval György Géza nagyapám fiai igaz magyarok lettek, de édesanyám, a legmagyarabb nevû Etelka, a háború alatt egy Goldberger nevû férfi menyasszonya volt. Géza bácsi azt mondta neki: Csak akkor adom hozzád, Jani fiam, a lányomat, ha magyarosítod a nevedet. ? nem esett a nürnbergi törvények hatálya alá, mert dédnagyapám már keresztény volt, és német nõt vett feleségül, Mayer Máriát. A tõlük született nagyapám pedig elvette a pankotai származású román Todutza nagymamámat, akit sohasem hallottam románul beszélni, pedig a nagy román zeneszerzõ, Sigismund Toduþã elsõ unokatestvére volt. Katica nagymamám tizenkét gyermeket szült. A Kajántói úton gyermekkoromban friss bivalytejjel, gyümölcsökkel, szilvaízes kenyérrel kínált, gyönyörû, ragyogó szemû asszony volt. A magyarok bejövetelekor, 1940 szeptemberében, hatalmas kokárdákat varrt minden hozzátartozónak. ?n akkor már iskolás voltam, elég nagy, amikor meghalt, és nem emlékszem, hogy egymással valaha is románul beszéltünk volna. Itt valakik nagyon szerettek volna magyarok lenni. Anyai nagyanyám felmenõi morvaországi németek voltak, a vasúti hatóságok helyezték Johannes Schoustal nagypapámat Erdélybe, és csupán feleségével, Mutz Annával beszélt németül, a gyerekeket nem akarták németre tanítani. (.)
Adott volt a minta: a felmenõkben, úgy tûnik, három ágon nagyon mûködött valami értéktudat, érdek vagy tisztelet, vagy félelem, ami magyarrá válásra ösztökélte õket. Legegyszerûbben szólva: bizonyára jobb, elõnyösebb többséginek lenni, mint kisebbséginek a hatalmi státust cserélgetõ Kárpát-medencei országokban. Ebbõl az is következett, hogy nagyon vigyáztak az anyanyelvre minden ágon. Nem beszéltek akcentussal azok a nagynénéim sem, akik románhoz vagy némethez mentek feleségül. A szüleim sok magyar irodalmat olvastak, világirodalmat is, fõként az angol, francia, német prózaírókat, büszkék voltak magyarságukra olyannyira, hogy nekem õk lettek a mérce nemzeti öntudatilag.
 Világnézet. Tanár szerettem volna lenni elsõsorban, magyartanár. Húszéves koromban eldöntöttem: katolikus vagyok. Ilyen származással Európában nem lehetek más, csak olyan vallású, amelyik - állítólag - befogadó: katholikosz. Ebben az ügyben nem megfelelni akartam valamely elvárásnak, hanem szembe menni a kommunista rendszer eszmei alapjaival. Dogmatikát, katekizmust olvastam, például Schütz Antalt, Elõd Istvánt, a második vatikáni zsinat hozzánk is beszivárgó irodalmát. Ez utóbbival raktam le emberjogi orientációm alapjait a szabadság és a méltóság tárgykörében. Lételméleti vonatkozásban az egzisztencializmus is foglalkoztatott (Kierkegaard, Sartre, Camus, Jaspers), de folyton olvastam más filozófiai munkákat is: görögöket, Kantot, Husserlt, és általában a fenomenológusokat.
Irodalomelméleti felfogásom a Teremtett világ címû könyvemben (1983) minden, csak nem marxi gyökerû volt, és úgy látom, nem egészen vesztette el érvényét az eltelt negyedszázad alatt. Akkor már eldöntöttem a világnézeti orientációmat. Katolikus templomba jártam, olvastam teológiát, bibliát meg filozófiát. Húszéves voltam, amikor nem hitbõl, de kulturálisan úgy orientálódtam, hogy a marxizmustól meg a kommunista rendszertõl elhatárolódjak. Nem elsõsorban egy közösségi, nemzeti szellem, hanem az individuum önvédelmét kerestem valamivel szemben, ami skatulyába gyömöszöl, uniformizálja és államosítja az emberi szellemet, amely mindig egyedi. Ezt én akkor nem fogalmaztam meg ilyen világosan, de az a beszivárgó katolikus irodalom, amihez a második vatikáni zsinat után hozzájuthattam, úgy beszélt az emberi személyiség szabadságáról és méltóságáról, hogy rányitotta a szememet arra, ami hiányzik. Tudatosan nem akartam párttag lenni. Egyetemi éveim alatt ebbõl a szempontból jó iskola volt még a Gaál Gábor kör mint kritikai mûhely, amelyben jó írók és jó költõk olvastak föl. Szabadon lehetett hozzászólni, akkor egy sziget volt, amikor én oda jártam.
 Kíváncsiság. A kíváncsiság önmagában nem elég ahhoz, hogy tanulni tudjak. Nem mások életére vagyok kíváncsi. ?n a világra vagyok kíváncsi. Az egésznek, pontosabban a részletnek az értelmére a nagy egészben. Egészen konkrétan a saját részecske mivoltom értelmének titkára vagyok kíváncsi, de ahhoz, hogy ezt megértsem, az egészrõl is kell tudnom gondolkodni. Börtönb

2011. szeptember 9.

Betű- és számvetés között
Ágoston Hugó
Beszélgetés a hatvanadik születésnapjához érkezett Markó Bélával
Időutazásra invitáltuk beszélgetőtársunkat, életútja és pályája eddigi jelentős stációit érintve. Óhatatlanul is onnan indultunk, ahol a költő és politikus Markó Bélával készülő interjúk többsége „megfordul”: alkotás és közéleti szerepvállalás mindig kihívást jelentő mezsgyéjéről. „Évtizedes” léptékű kor-sétánk során nemcsak múltat és jelent szemlézünk, miközben valamiképpen a gyökerekhez való visszatérésről esik szó, hanem a közeljövőbe is előrenézünk ... egy keveset, amennyire interjúalanyunk enged az ilyenfajta „kísértésnek”.
Markó Béla hatvan éves. Mit tudsz felhozni a mentségedre? Készülsz számvetéssel? Hát betűvetéssel?
– Általában nem ragaszkodom az ilyen konvenciókhoz, hogy ha az ember elrúgja az ötvenet vagy a hatvanat, ha kerek évfordulója van, akkor annak van valami jelentősége. Biológiailag nem pontosan szeptember 8-án öregszem én sem, hanem azelőtt is és azután is, és folyamatosan, mint mindannyian. De az emberi konvencióknak mégis van jelentőségük, mert megteremtik a számvetés kényszerét, és én az utóbbi időben – szintén nem éppen szeptember 8-án vagy ezekben a napokban, hanem ezekben az években – folyamatosan készítem a magam számvetését.
Ennek része volt az is, hogy úgy döntöttem, politikai pályámat fokozatosan lezárom, és ott próbálom folytatni, ahol abbahagytam, vagyis az irodalomban. Ez viszont tagadhatatlanul kötődik az életkorhoz, mert most még úgy érzem, van még egy életem, vagy lehet még egy életem, vagyis esetleg még képes vagyok kiteljesíteni egy hivatást. Ez válasz arra is, hogy készülök-e betűvetéssel. Igen, természetesen.
Most abban a szerencsésnek mondható lelkiállapotban vagyok, hogy több a megírnivalóm, legalábbis én így gondolom, mint amennyit nap mint nap meg tudok írni, különösen úgy, hogy azért más felelősségem is van. Itt nem csak versírásról van szó, hanem arról, hogy azt is meg kell írnom, ami az én tudásom és tapasztalatom szerint az elmúlt húsz évben velünk történt.
Vegyük sorra felnőtt életed stációit! 1971 szeptembere: Markó Béla húsz éves, a kolozsvári Gaál Gábor Irodalmi Kör elnöke. Gyönyörű életkor, de a rendszer kezd bekomorulni...
– Talán nem a húsz éves kor volt ilyen szempontból számomra emlékezetes, hanem a tizenhét, tizennyolc éves kortól el egészen húsz, huszonegy, huszonkét éves koromig, ugyanis hogyha valaki belenéz, ha nem másba, akkor a történelemkönyvekbe, akkor látni fogja, hogy ez az időszak volt, általában Európában is, tehát nem csak a szocialista világban, hanem Nyugat-Európában is, egy radikális nyitás pillanata: a párizsi diáklázadások, mozgalmak, minden ami ide kapcsolódik, el egészen a zenéig, a Beatlesig – az valamivel hamarabb robbant be.
Romániában is ez a kor a kommunista diktatúrán belül mégiscsak a nyitás kora volt. Tehát én kamaszként és aztán fiatalon is, húsz évesen, úgy érezhettem, hogy van remény, hogy a világ minálunk is megnyílhat, hogy a dolgok elindulhatnak jó irányba. Ugye, köztudott, hogy a hatvanas évek végén új magyar intézmények jöttek létre Romániában, akkor történt a közigazgatási átszervezés, ez megpezsdítette a különböző erdélyi régiókat, beleértve a Székelyföldet is.
Az más kérdés, hogy ez utólag mind illúziónak bizonyult, és aztán a hetvenes évek elején, valamikor 1972–1973 körül tényleg, ahogy mondod, kezd a rendszer bekomorulni, de nekem azelőtt módom volt a legérzékenyebb életkorban azt is megtapasztalni, hogy nyílhat is a rendszer.
1981 szeptembere: harminc éves vagy, gyakorló kétgyermekes családapa, háromkötetes költő, folyóiratszerkesztő, írószövetségi tag.
– Igen, harminc évesen túl vagyok már a huszonéves kor dilemmáin, megtorpanásain, aprónak tűnő, de fontos személyes válságain, amelyek, nyilván, elsősorban a hivatáshoz kapcsolódnak: hogy ki tudom-e magamat teljesíteni az irodalom és a vers által... igen, a húsz éves és a harminc éves kor között sok dilemmát meg kellett nekem is élnem: vajon jól választottam-e hivatást, vajon tudok-e érvényeset alkotni ebben a hivatásban?
Meg kell mondanom, hogy nekem az emlékezetem nagyon szelektív: hangulatokra, közérzetekre emlékszem, tapintásélményeim, illatélményeim sokkal inkább vannak, mint például adatok a fejemben – tehát fogalmam sincs, hogy 1981 szeptemberében harminc évesen hogyan ünnepeltem, de az biztos, hogy akkor már bizonyosnak tűnt számomra a pályaválasztás, akkor már úgy látszott, hogy szerkesztőként és íróként, költőként megtaláltam a magam helyét, már az első irodalmi díj is mögöttem van, mögöttem vannak már méltató, értékelő, fontos kritikák a verseimről, és család van, gyermekek vannak körülöttem, ennek következtében megjelenik a gyermekvers is az életművemben, de a tankönyv is, hiszen pontosan ezekben az években írtam a Magyar irodalom tankönyvet, miközben a világ körülöttünk nagyon cudar. Akkor már lassan-lassan érződik az anyagi nyomor is körös-körül.
1991 szeptembere: negyven éves vagy, RMDSZ alapító tag, vezetőségi ember, Maros megyei szenátor. Az eltelt tíz évben további nyolc köteted jelent meg. Nemcsak a rendszerváltás eufóriáján, de a marosvásárhelyi „fekete március” okozta megrázkódtatáson is túl...
– Én azt hiszem, hogy 1991 szeptemberében fiatalabbnak éreztem magam, mint akár 1981-ben, és legalább annyira, mint 1971 szeptemberében. 1991-ben ugyanis hatalmas idő van már mögöttünk 1989 decemberéhez képest. Azok olyan évek voltak, amikor megtapasztaltam, hogy a népmesei fordulatban, amely azt mondja, hogy három nap egy esztendő, nagy igazság rejtőzik. 1991 szeptemberében már mögöttem volt az RMDSZ-alapítás, természetesen másokkal együtt, mögöttem volt sok-sok remény, rengeteg illúzióvesztés, reggeltől estig tartó munka sok-sok hónapon át, Marosvásárhely márciusa. Egy egész történelem – nekünk abban sűrűsödött az egész életünk...
Fiatal is voltam, és nagyon öreg is 1991 szeptemberében. Ha 1989 előtt a körülöttünk levő életben alig történt valami, és alig változott valami, és ilyen értelemben az akkori rendszer minket erőszakosan fiatalnak tartott meg, nem engedte, hogy minden szempontból felnőhessünk, akkor legalább annyira igaz, hogy 1989 decembere után villámgyorsan öregedtünk a felelősség terhe alatt. Úgyhogy én nem is tudom, hogy politikailag nekem ez a most betelt hatvan évem mennyi. Úgy véltem, hogy – ha biológiailag nem is – politikailag sokkal több, és azért is döntöttem úgy, hogy abba kellene hagyni. 1991 szeptemberében – mindenképpen és összességében – mégis nagyon fiatal voltam, mert megint csak pályaválasztás előtt álltam.
Igaz ugyan, hogy 1989 decemberében teljes energiával beleártottam magam a politikába, de legalább annyira igaz, hogy ugyanakkor az irodalomban is felelősséget vállaltam: az addigi lapot, az Igaz Szót átalakítottuk, az lett a Látó, én voltam a főszerkesztője, és éles választás állt előttem, hogy a politikát rövid kitérőnek tekintem-e és folytatom az irodalmi hivatásomat, vagy pedig egy időre a politika lesz a legfőbb felelősségem.
Meg kell mondanom, hogy akkor én rövid kitérőnek szántam – még 1991 szeptemberében is – a politikát, és tulajdonképpen csak 1992 második felében lett ez másként, amikor az 1993-as januári RMDSZ-kongresszusra készülve el kellett döntenünk, hogy ki vállalja az elnöki tisztséget, és végül is kollégáim feltették nekem a nagy kérdést, és meglehetősen sok érvvel és vehemensen győzködtek, hogy vállaljam el. Tehát 1991 szeptemberében még úgy tudtam, hogy a politika szép, embert próbáló, de rövid kitérő az életemben.
2001 szeptembere: ötven évesen hét esztendeje vagy szövetségi elnök (kétszer újraválasztva, majd 2003-ban harmadszor is), napvilágot látott összegyűjtött verseid reprezentatív kötete. 2000-ben megszületett harmadik gyermeked, Balázs fiad is. Nélküled nincs román és romániai magyar politika.
– Már 1991-ben vagy akár 1981-ben is, ha éppen számvetést készítettem, az irodalomra gondolhattam vissza elégtétellel, és valamennyire a szerkesztői munkára is, hiszen nekem az irodalomhoz való viszonyomat nemcsak az írás határozta meg, hanem az is, hogy szerkesztőként mindenképpen irodalmi mozgást próbáltam kiváltani, és ez nagyon sokszor sikerült is: fiatal, tehetséges embereket behozni a közfigyelembe, a reflektorfénybe...
Ilyen elégtételeim voltak nekem azelőtt. 2001 szeptemberében, azt hiszem, ahogy visszagondolok, a politikai elégtételek voltak az elsődlegesek. Akkor már mögöttünk volt két óriási eredmény: az egyik az új oktatási törvény elfogadása 1999-ben, amelyet aztán meg kellett változtatni, rá több mint tíz esztendőre, de jóval tágabb keretet adott az anyanyelvi oktatásnak, 2001 elején pedig elfogadtuk azt a közigazgatási törvényt, amely a húsz százalékos nyelvhasználati szabályozást bevezette Romániában.
2001-ben tehát, ha volt időm és energiám a magam számvetését elkészíteni, ezekre az eredményekre gondoltam vissza, és minden bizonnyal némi elfojtott fájdalommal az irodalomra, mert 1994– 1995 után hosszú-hosszú évekig – beleértve 2001-et is és még utána néhány évet – semmi verset vagy szépirodalomnak tekinthető szöveget nem vetettem papírra. És persze, éppen fiatal apa voltam, ez is igaz.
Sokszor fiatalodtam és sokszor öregedtem én meg ezekben az általad idézett korszakokban, tehát hol hirtelenjében megfiatalodtam, és harminckilenc-negyven évesen ifjú politikusként kellett tapasztalat nélkül megtanulnom egy hivatást, hol aztán megfiatalodtam mint családapa, és most megint próbálok fiatalodni mint költő.
2011. szeptember 8.: hatvanadik születésnapod. Köteteid száma a harmadik ikszet tapossa. Már nem vagy az RMDSZ szövetségi elnöke, de – hét éve, kis megszakítással – a román kormány miniszterelnök-helyettese, második embere, mérvadó vélemények szerint a Kárpát-medence legnagyobb formátumú magyar politikai vezetője. Érdemes volt? Ha újrakezdhetnéd, mit tennél másképpen? Mikor fogsz már neki a naplódnak?
– Mindenképpen érdemes volt. Egyébként rám az jellemző, hogy nem szoktam hosszan rágódni a saját hibáimon. Tudom őket, ismerem, azt is tudom, hogy mikor hoztam jó döntést, mikor nem, fölmérem, elemzem ezeket, de általában irtózom az olyan közérzettől, hogy akkor most valamit is újra kellene kezdeni. Ezt egyébként az eredményekkel kapcsolatosan is így gondolom. Nekem nagyon fáj, ha valamit lerombolnak, valamit, amit már felépítettünk, vagy elrontanak valamit, amit már felépítettünk, de ilyenkor is meg tudom teremteni magamnak azt a közérzetet, hogy ne omoljak össze, mert mindig azt mondom, hogy ami volt, az volt, azt nem lehet megsemmisíteni.
Tehát ami jó példa megtörtént velünk, azt nem lehet utólag megsemmisíteni, akkor sem, ha lebontják, ha elrontják a törvényt, az intézményt, amit létrehoztunk – ez nagy baj, nagyon fáj –, de a múltat ilyen szempontból nem tudják megsemmisíteni, s ami jó történt velünk, azt sem tudják ilyen értelemben megsemmisíteni. Így, most, hogy elém tetted ezeket a kérdéseket és ezeket az évfordulókat, azon gondolkodom, hogy érdekes alkat bontakozik ki belőle, és hogy én minden bizonnyal olyan ember vagyok, aki időről-időre a pályamódosítást szeretem, tehát az ilyen fajta változásokat: az irodalomból hirtelen a politikába, aztán egy idő után, amikor úgy érzem, hogy át kell venni másoknak a stafétabotot, vissza az irodalomba.
Egyébként az irodalmon belül is mindig így voltam, sohasem hittem azt, hogy húsz évesen az ember megtalál egy hangot, egy stílust, és akkor azt hatvan évesen is művelni kell; időről-időre váltottam, kísérleteztem, kerestem a formát, az új stílust, az új műfajt, de emögött – bízom benne – egy nagyon is kiszámítható és átvilágítható alkat van. Vagyis én nem gondolom úgy, hogy az irodalomban mást csináltam, mint a politikában, vagy mást csinálnék, ezek ugyanannak a jó vagy rossz alkatnak, világlátásnak, világszemléletnek a lecsapódásai.
Nem gondolkozom azon, hogy ha újrakezdeném, akkor mit tennék másképpen. A legnagyobb nyereség abból, hogy politikára vállalkoztam, hogy semmilyen értelemben nem vagyok fatalista – most hirtelenjében ez a kifejezés ötlött az eszembe, de megfogalmazhatnám ezt másképp is, közelebb vagy távolabb a teológiától vagy akár a filozófiától is –, más szóval nagy nyereségem, hogy jól láthattam azt, hogy mennyi minden függ tőlünk, és hogy az ember befolyásolhatja a világ menetét.
Ma már egy pillanatnyira sem hiszek abban, hogy ki vagyunk szolgáltatva a történelemnek, azt gondolom, hogy a történelmet emberek csinálják – persze, bizonyos adottságokból nem tudunk kilépni –, de ami a legfontosabb: tudom, hogy nagyon sokszor gyarló, gyenge, nem is mindig jól felkészült emberektől mennyi minden függhet, és hogy milyen fontosak egyéni döntéseink a jövő szempontjából.
Nem biztos, hogy ezt korábban, 1981, 1991 szeptemberében is így gondoltam, de most így gondolom. Ennek ellenére egy pillanatig sem kísért az a gondolat, hogy valamit is másként kellett volna tennem. Én is ismerem Ray Bradbury népszerű sci-fi novelláját, hogy, ugye, ha a múltba visszatérünk és véletlenül eltaposunk egyetlenegy pillangót, akkor attól megváltozik az egész történelem.
Aki arról kezd el gondolkodni, hogy mi történik, ha eltapossa vagy nem tapossa el a pillangót, annak azon is gondolkodnia kell, hogy jó, de akkor ettől mennyit változott volna a világ – ezt pedig magam sem tudom és nem is tudhatom megmondani. A naplómat nem fogom megírni, mert nincs naplóm, hanem sok-sok feljegyzésem van. Ezek nem azzal a céllal készültek, hogy valamikor könyv lesz belőlük, hanem a napi munkám eszközei voltak, az előjegyzési naptáraktól elkezdve el egészen addig, hogy nyilván tárgyalásokról, beszélgetésekről rövid vázlatokat én magam is ott helyben írtam. Tehát naplót nem fogok írni, de ennek a több mint két évtizednek a személyes történetét megírom, természetesen.
Játsszunk mi is az idővel, ha már ő játszik velünk. 2021 szeptembere: Markó Béla hetven éves. Hol van a politika? Hol van a költészet? Vagyis hát hol lesznek ezek az életedben?
– Ahogy a változó múlttal nem szeretek eljátszadozni, ugyanúgy a jövőt sem szeretem kísérteni. Tehát, hogy hetven évesen hol leszek, és leszek-e, ez már nem tartozik a saját döntések körébe, amiről az imént beszéltem. De ha szándékomtól és akaratomtól is függ majd ez, akkor meg kell mondanom, hogy hetven évesen nagyon távol lesz tőlem a politika – nem mintha a világ nem lenne körülöttünk tele hetven éves politikusokkal, de én nem fogok akkor közéjük tartozni –, és remélem, nagyon közel a költészet és az irodalom.
Ha úgy megy minden, ahogy én gondolom, akkor jó néhány kötetettel gyarapszik a könyvespolcomnak az a része, ahol a saját köteteimet tartom, és remélhetőleg ez nem csak mennyiségi, hanem minőségi gyarapodást is jelent. Van, mit megírnom, úgy gondolom, hogy tudom, hogyan kellene megírnom, de ez nem olyan egyszerű.
Meg kell mondanom, hogy a politikai döntések is őrlik, gyötrik, morzsolják az embert – ugyanúgy az irodalomban is az írás előtti és az írás utáni pillanatok a fontosak és felemelőek. Írni nehéz, gyötrődést jelent a számomra. Remélem, hogy hetven évesen sok újabb gyötrődés lesz mögöttem.
Markó Béla
Ujjongó kertem
Azt mondják, mintha húzná valaki, talán az Isten, úgy nőnek az égre, körték, meggyek, cseresznyék ágai kapaszkodnak egy láthatatlan kézbe,
amely kacagva, szaladva viszi a gyámoltalanokat, helyben s mégis előre az időben, s azt hiszi mind, hogy sietni kell, azt hiszem én is,
ujjongva méricskélem sorra őket, hogy izmosodnak, egyre fennebb nőnek, tavaly az árnyék még csak térdig ért
nekem, s idén, igaz, hogy csak leülve, de végig eltakar már nyári hűse, mert nő az is, szorítja ki a fényt. Új Magyar Szó (Bukarest)

2011. szeptember 30.

Száll az emlék – Kolozsvárra...
Sütő András
Az életrajzom nyugodtan elhanyagolható. Az olvasót ez általában nem érdekli. Némelykor valamely könyvnek a szerzője sem. Falumbéli atyámfiai rengeteg könyvnek a történetét tudják elmesélni, de szerzőjükre nem emlékeznek. Legutóbb a Rómeó és Júliát mondták el nekem, de nem tudták, hogy Shakespeare írta.
Ez az igazi siker. A fordítottja azonban, midőn az olvasó csak a szerző nevére emlékszik, ám könyvéről semmit sem tud elmondani emlékezeteset – mert, ugye, manapság a történet, a tiszta epika már nem divat –, az már a tökéletes kudarc. Vannak mégis, akiknek a kudarc a fejükbe szállott, és büszkék arra, hogy nincsenek olvasóik.
A könyv könnyen születik. A dráma is. Amikor már csak írni kell. Annál többet kell szenvedni érettük, míg oda jut az ember, hogy nekiálljon az írásnak. Némely könyvemet tizenöt évig hordom magamban. A tehetség titka talán ott keresendő valahol, ahol egy szerző nem futamodik meg a kor drámáinak átélésétől. Ami keserves tehervállalás. Az irodalom és általában a művészet nagy alkotásai nagyrészt személyes vallomások is. Kálváriajárás kicsapódásai. Azt is mondhatnám: a tehetség – együttérzés másokkal. Ezért hatalom, mint minden együttérzés.
Gyermekkorom, diákéveim legkedveltebb írói a magyar klasszikusok voltak. Mellettük, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban – románnyelv-tanárnőm jóvoltából – szerettem meg Caragialét és Creangăt. Ez utóbbit kivált azért, mert hangvétele rokon a mezőségi román parasztok nyelvezetével. Azt kell mondanom: „mindenevő” voltam a világirodalom más területein is. Nem mondhatnám, hogy mágnesként rántott volna magához egy életre akármelyik is közülök, s ilyenformán meghatározta volna a magam próbálkozásait. Bizonyára tanultam mindeniktől, de sosem annyit, hogy az a magam magányos útkereséseit fölöslegessé tehette volna.
Az embernek vállalnia kell a kort, amelybe született. S e korban meg kell találnia a maga sajátos vállalni valóját, mit elkerülhet különben, ha fél az álmatlan éjszakáktól. Ha csupán egyszemélyes üdvösségét keresi. Én azonban nem hiszek az egyszemélyes üdvösségben. Azzal a néppel valósítja meg önmagát az ember, amelynek fiaként indul az életbe. Azzal emelkedik és zuhan, ha netán úgy hozza a történelem.
Aki csak azt tudja mondani: Én, én, én! – és nem ismeri azt, hogy MI –, akassza szögre azt a keserves lantot. Erre némelyek azt mondják, hogy múlt századi esztétika. Én úgy tudom, hogy még Homérosz idejéből való, és ma is érvényes. Olyanformán persze, hogy a lírai lélek legszemélyesebb vallomása is közösségi gyökérzetű, hiszen az ember társas lény. Ezért ismerheti a magányt is.
Az időszerűségről sok hamis tant alkottak már. Korbácsként csapott végig irodalmunkon a dogmatizmus éveiben, amikor a napi politika hónaljából kellett a költőnek szólnia – és mindig a MÁ-ról. Ám a művészet akkor is a Máról szól, ha évezredek történelmi távolából hoz érvényes üzenetet. Az ember múlt, jelen, jövendő hármas dimenziójában él, nem lehet ebből kiszakítani.
Öt éve, 2006. szeptember 30-án hunyt el Sütő András próza-, dráma- és esszéíró, közéleti személyiség
Hányszor mondták nekem itt-amott kultúraktivisták: látta, elvtársam, a mi bányászainkat? Írjon róluk regényt. Ez így nem megy. Még úgy sem megy, amiként a szocialista realizmus némely híve elképzelte: legalább egy fél liter vodkát igyunk meg műveink hőseivel, ha már „kiválasztottuk” őket. Nem, ez így egyáltalán nem megy. Énnekem azt mondta anyám: írhatnál rólunk is egy könyvet, fiam. De ő nem olvasta a szocialista realizmus tételeit, ő tudta, mit beszél.
Az egész életünkre gondolt és az álmatlan éjszakáira. Arra, amit közösen éltünk át az ötvenes évek nem épp kegyes történelmében. Egy regénynek a hőseit az írás belső napja világítja. Ez a belső nap pedig: a szerző vallomása önmagáról is, nem csupán a kortársairól. Minden regény: a szerző regénye is, annak létérzése.
Mindenikben benne vagyok, önmagamat osztom szét közöttük, a bennem lévő jót és rosszat, a képességeimet és vágyaimat, az álmot és valót, a szerelmet és hűtlenséget, a dogmatikust és a dogmának ellenszegülőt, a humánumot és a kegyetlenséget, mindent, amivel belém költözött az élet.
Egyik könyvem mottójául Jean Pierre megállapítását választottam. Ez így hangzik: „A Szó, amely Isten, redőiben őrzi az emberi nem történetét az első naptól fogva, s minden nép történetét annak nyelvében olyan bizonyossággal s oly cáfolhatatlanul, hogy zavarba ejti a járatlanokat és a tudósokat egyaránt.” Ezt vallom magam is.
A tehetség – mint említettem már –: együttérzés másokkal. Minél erősebb ez az együttérzés, annál erősebb a benső parancs a szólásra. Az ember, a nép, a nemzet, az emberiség lelkiismeretének nevében. Jól tudták ezt a mindenkori inkvizítorok, ezért találták föl mint „vitamódszert” a könyvégetést, némelykor magának a szerzőnek a máglyára vitelét is.
A romániai magyar irodalom a hazai magyar nemzetiségnek legerősebb szellemi frontvonulata. Az elmúlt negyven esztendő alatt olyan alkotásokkal gazdagította az ország szellemi életét és emellett az egyetemes magyar irodalmat, amelyek valószínűleg maradandóak. Helyünk nincs most nevek és címek felsorolására. Ezt a fölmérést sokan elvégezték már a hazai irodalmi sajtóban. Ennek az irodalomnak kettős kötöttségét némelyek tagadják, és fölösleges pánikot keltenek ez ügyben, az egyszerű igazság mégis az, hogy helyzeténél fogva hazánk kultúrájának, nyelvénél és hagyományainál fogva pedig az egyetemes magyar irodalomnak is szerves része. Fejlődését, eredményeit, perspektíváit és sajátosságait csak így lehet megítélni.
Kolozsvárt kezdtem írni és publikálni. Ebben a városban éltem át a közlés első, felejthetetlen örömeit. Itt találkoztam azokkal az idősebb írókkal, akik támogatták törekvéseimet. Ez ma már különösen hangzik. Öreg az ifjút? Hogyan lehetséges az, amikor oly nagy divat az idős generációkat leradírozni a szellem térképéről! Amikor minden ifjú zseni hóhérként akarja kezdeni pályáját, vagyis az öregek akasztásával s majd csak azután az alkotással! Bevallom, engem segítettek az akkori „nagy öregek”. Ilyen volt Gaál Gábor, Kós Károly és Emil Isac is. Hálával gondolok rájuk. És ilyenformán Kolozsvárra is természetesen. A legtöbb, mit az élettől várok, hogy elmondhassam róla a véleményemet. Ez már fölér a boldogsággal. (1984)
A szöveg forrása a szerző Erdélyi változatlanságok. Esszék, cikkek, beszélgetések című kötete – Digitális Irodalmi Akadémia, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest (www.pim.hu). Új Magyar Szó (Bukarest)

2012. január 13.

A könnyűlovasság és a páncélosok – beszélgetés Király Lászlóval
Költő, író. Sóváradon született 1943. november 19-én. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem orosz–magyar szakán diplomázott. 1967-ben a Lászlóffy Aladár által szerkesztett Vitorlaének című antológiában is szerepel, ugyanebben az évben jelenik meg első kötete Vadásztánc címmel. Az úgynevezett második Forrás-nemzedék egyik hangadó egyénisége. Előbb az Előre kolozsvári tudósítója, majd 1968-tól az Utunk szerkesztője, 1990-től pedig a Helikon főszerkesztő-helyettese volt nyugdíjazásáig. Költőként és íróként is ismert és elismert: több mint tíz verseskötete, két novelláskötete és egy regénye, a Kék farkasok jelent meg. Számos díj tulajdonosa, többek között József Attila-, Déry Tibor-díjjal és a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki.
– Versben és prózában is igen elismert alkotó. Szétválasztja ezt a két alkotói „címet”?
– Nem választom szét. Úgy gondolom, minden, amit papírra vetek – eltekintve a kisebb munkáktól, amelyek távolabb állnak a fikciós szépirodalomtól –, fontos számomra, és nem teszek különbséget vers és próza között. Vannak írók, akik kirándulnak a költészet mezejére, és írnak néhány verset is, néha igen jókat, a magyar irodalomban sok példa van erre. Nálam fordítva volt: a próza területére tettem kirándulást, de a kirándulás tulajdonképpen rossz szó, mert nagy késztetést éreztem, hogy bizonyos dolgokat prózában mondjak el, éppen ezért nem teszek különbséget.
– Több mint tíz verseskötete és mindössze három prózakötete jelent meg, mégis sokszor hallani, hogy a Kék farkasok című regényt tartják egyik fő művének. Mit szól ehhez Király László, a költő?
– A Kék farkasoknak igen fura története van. A legnagyobb meglepetésemre a regény megjelenése után talán 35 évvel, a szovátai zöldségpiacon valaki meghallotta a nevemet, és egyből rákérdezett, hogy „a Kék farkasok?”. Egy fiatalember volt, engem nem ismerhetett arról a helyről, amelyet a Kék farkasok megidéz. Kiderült, hogy a Nyárád mentéről származik, és az édesapja adta a kezébe a regényemet azzal, hogy olvassa el, mert róluk szól. Ez igen jóleső dolog. Nem tudom, meg lehet-e mondani, hogy egy írónak mi a fő műve addig, amíg él, és tervei vannak elkövetkező munkákat is tető alá hozni. Kétségtelen, hogy regény lévén más az olvasóközönsége, és olyan témáról szól – szerénytelenül mondom, de nem én mondtam először –, amelyet így még nem közelítettek meg az erdélyi magyar irodalomban.
Hozzávéve azt, hogy egy fiatal költő első jelentősebb prózai művéről van szó, az ezzel járó „tökéletlenségekkel” együtt, úgy gondolom, hogy az őszinte beszéd az, ami ezt a könyvet az emberek számára érdekessé tette.
– Mit gondol, miért olvasnak ma sokkal kevesebben verset, mint mondjuk 50 éve?
– A hatvanas években, amikor indultam, a verseknek azért volt erősebb a hatása, mert a költők munkáiban, az akkor jelentkező fiatal nemzedékek munkáiban lehetett fölfedezni egy olyan hangot, látásmódot, szándékot, ami a nyíltabb, őszintébb beszédet tette meg céljául, holott olyan kor volt az, amelyben az őszinteség nem volt túlságosan célravezető, kifizetődő meg egyáltalán nem.
Minden korban létezik ez a probléma, de akkor kifejezetten így volt. Úgy gondolom, hogy az előttünk járó nemzedék és már a mienk is olyan úton indult el, amelyre odafigyeltek. Hozzá kell venni ehhez, hogy abban az időben a sajtóviszonyok, a médiaviszonyok milyenek voltak: magyar nyelvű televízió nem volt, rádió is alig, írott sajtó pedig majdnem semmi a mostanihoz képest, így érthető, hogy például egy Utunk című lapot habzsolva olvasott az ember, mert abban vélt fölfedezni néhol, a sorok között, netán teljesen eldugva, de a bennfentesek, a vájtfülűek számára mégis érzékelhetően olyan dolgokat, amelyre vágyott tulajdonképpen.
Úgy gondolom, hogy a vers a régi harcmodort tekintve a könnyűlovasság, amely először jelenik meg, és becserkészi a terepet, és először válik láthatóvá mindenki számára. A próza később érkezik, az a nehéztüzérség, meg a páncélosok, nehezebben mozognak. És hát a költők alkatilag is nyugtalanabbak, feltűnőbbek, mint a prózaírók. Abban az időben volt nekünk a híres-nevezetes Gaál Gábor Irodalmi Körünk, ahol hetente hangzottak el ezek az új lírai próbálkozások, amelyek az akkori hatalom szemében vadabbnál vadabb megnyilatkozások voltak. Híre is szaladt a dolognak – a versnek ilyen szempontból nagyobb volt a hatása. A próza később jön, a nagypróza megállapodott időkben születik, csata közben harci dalt rikoltoznak az emberek, és nem novellákat olvasnak, meg regényeket.
Hogy manapság olvasnak-e verset, vagy sem, azt nem tudom. Nyilvánvalóan nagyobb a dömping is, hiszen szűrés gyakorlatilag nincs, mindenki maga szűri meg a mondandóját. Ilyen értelemben eltűnt a verseket körüllengő kis titok, hiszen akkoriban az én kedvenc elméletem szerint minden jó erdélyi magyar versben – azért mondom ezt, mert ezt a költészetet ismerem a legjobban – két vers volt tulajdonképpen: egy vers a sorokban és egy vers a verssorok között.
Nemrégiben a Székelyföldben Ferencz Imre igen jó verset írt arról, hogy a verssorok közötti verset nem találja manapság sehol, illetve nem magáról írja, hanem a kétségbeesett nyugdíjas cenzorokról, akiknek már nincs mit kutatni (A sorok között című vers). Lehetséges, hogy e titokzatosság – ami nem árt a művészetben, hogyha van – miatt volt népszerűbb a vers. Egy régi kedves ismerősöm, egy egyetemről eltávolított irodalomtanár, aki okítgatott bennünket az induláskor, azt mondta: ne légy hülye, és nehogy mindent beleírj a munkádba, meg kell hagyni az egyharmadot vagy az egynegyedet az olvasónak, hogy ő írja tovább magának.
Egy tapasztalatom azért van, és ez egészen friss: ha a verset a hallgatóhoz viszi az ember, akkor igen nagy hatása van mind a mai napig, mindenki felvillanyozódik a versek hatására, és olyankor derül ki, hogy tulajdonképpen mennyire hiányzik nekik. Lehetséges, hogy egyik útja ez lenne a versek ezutáni terjesztésének.
– Esterházy egy televíziós műsorban mondott véleménye jut eszembe, miszerint a „beszélő író” szerep nem természetes állapot, hiszen az írónak arra van jogosítványa, hogy a műveit létrehozza, nem arra, hogy beszéljen azokról vagy bármilyen közéleti problémáról. Ön visszahúzódó alkotó, ritkán szerepel, mit gondol a „beszélő író” szerepkörről?
– Nem abból indulok ki, hogy ki mit mondott erről, én valóban nem szeretek szerepelni. Nagyon szerettem szerepelni diákkoromban, mint amatőr színész, ma már nem. Kiülni egy asztalhoz a közönség elé kifejezetten nem szeretek, elkerülöm az ilyen alkalmakat, amennyiben lehet. Valóban úgy gondolom, hogy az irodalmi mű önmagáért beszél, még interpretáló művészekre, színészekre, előadóművészekre sem igen lenne szüksége.
Igen ám, de amennyiben olyan világot élünk, amelyben nincs idő arra, hogy az előadóművészeink a mi verseinkkel utazzák körbe a Földet, azonfelül a könyvterjesztés olyan állapotban van, amilyenben, vagyis a könyv nem jut el arra a helyre, ahol tulajdonképpen várnák, az ember nem tud ellenállni egy-egy meghívásnak, és bár megválogatom, hogy hova megyek el, évente négy-öt meghívásnak eleget teszek. Nem az a célom, hogy magamat helyezzem előtérbe és mutogassam, hanem az, hogy a közönséget próbáljam bevonni a mindnyájunk által most írt irodalom szeretetébe, fölpártolásába. Ilyen értelemben úgymond „hazafias lelkesedésből” teszem ezt, mert én magam nem jelentkeznék soha.
– Visszatérve a sorok közötti versekhez, ön szerint a kommunizmus kimondottan a művészet számára rossz volt, vagy éppenséggel jó volt?
– Az én és a hozzám közelebb álló alkotók egybehangzó véleménye szerint nem tehető fel így a kérdés, hogy rossz volt-e, vagy jó volt. Rossz volt abból a szempontból, hogy nem lehetett egyenesen beszélni, éleslövészet nem létezett, de a művészet egyébként sem éleslövészet. A művészetnek minden hatalom jót tesz, az igazi művészetnek, ha a kezét, lábát lekaszabolják, és a nyelvét kivágják, az is jót tesz, az igazi művészetet egy dolog teheti tönkre: ha az alkotót sikerül a hatalomnak megvásárolnia vagy megijesztenie.
Egyébiránt a művészetre hatványozottan igaz a mondás, hogy ami nem öl meg, az erősít. Tisztességes művész számára a kommunizmus éveiben nem volt kétséges az, hogy hol a helye, a hatalomhoz viszonyítva milyen állást foglal el. A legjelentősebb munkák azok, amelyek túl tudják élni a hullámvölgyeket – az olvasói hullámvölgyeket, és ezek mind válaszként születtek erre az elnyomásra. Könyvekkel igazolható, hogy abban az időben igen-igen jelentős művek születtek, úgyhogy szerintem helytállt a művésztársadalom.
– Jó viszonyban volt Lászlóffy Aladárral, akit élete végén sok más művésszel együtt szintén meghurcoltak ügynökmúltja miatt, holott pozíciójánál fogva nem kerülhette el a titkosszolgálattal való kapcsolattartást. Mit gondol az ügynökmúltak mostani erőltetett feltárásáról?
– A leszámolásnak semmilyen körülmények között nem vagyok híve, hiszen mögötte mindig ott a gyanú, hogy pillanatnyi meggondolások alapján történik, és nem biztos, hogy erkölcsileg vagy akár az igazság szempontjából jó cselekedet. Az kétségtelen, hogy a tisztánlátás érdekében szükség van, hogy megtudjuk, ki mit, hogyan ítélt meg annak idején, főleg az erkölcsi hozzáállása mit engedett meg, milyen fajta kapcsolatot a hatalommal. Van egy küszöb, mégpedig, hogy valaki önszántából informálta-e a hatalom soros szerveit, vagy sem, és persze még rosszabb, ha ebből előnye is származott.
Azt, hogy Lászlóffy Aladár milyen viszonyban volt a belügyi szervekkel, nem tudom. Jó viszonyban voltam vele, generációm indulásakor a Vitorlaének című, fiatal költők műveit tömörítő antológiát ő gyűjtötte, ő szerkesztette és intézte el a kiadását, így mi hálásak voltunk ezért. Aladár írószövetségi párttitkárként hivatalból kapcsolatban állt ezekkel a szervekkel, köteles volt véleményt nyilvánítani időnként arról, hogy mi történik az írószervezetben. Ha azon kívül, magánszorgalomból dolgozott nekik – amit én nem hiszek –, akkor igen súlyos lenne a helyzet. Mivel azonban a részleteket nem ismerem, nem is vagyok hajlandó változtatni visszamenőleg azon az emlékeimben élő Lászlóffy Aladár-képen, amit megszoktam.
– Korábban azt nyilatkozta, hogy a Gaál Gábor-kört a szabadság levegője járta körül. A hatalom hogyan viszonyult hozzá?
– A kör spontán nőtte ki magát egy olyan heti fórummá, ahová úgy érezték az emberek, hogy érdemes elmenni, és odafigyelni arra, amit az ifjú titánok fölolvasnak és megvitatnak. Állítom, hogy az én nemzedékem jóindulattal és teljesen naivan ment bele ebbe a dologba, föl sem merült, hogy előre leszögezett szempontok alapján vitatkozzunk, így spontánok, kissé talán színvonaltalanok, de annál vehemensebbek voltak a vitáink.
A hatalom természetesen gyanakodva figyelte ezt a sok tagot számláló kört, de annak idején a Szovjetunióban – amelytől nagyban függtek a kelet-európai országok – a művészetekben, különösen az irodalomban volt egy nagy nyitás, szabadabb légáramlás volt érzékelhető, ezért úgy gondoltuk, hogy itt is lehet. Szándéka sem volt senkinek rendszerellenes műveket alkotni vagy fölolvasni, de természetesen voltak beépített emberek. Itt mindig a jelentőkkel volt a baj, hiszen sokan nem pontosan azt jelentették, ami elhangzott, hanem igyekeztek jó pontot szerezni a hatalom szemében. Akkoriban született és mindig érvényes a vélekedés, hogy békében megvolnánk a besúgóinkkal, csak annyit várnánk el, hogy pontosan azt jelentsék, amit hallottak.
– Mennyire volt meghatározó a kör a pályakezdők számára, illetve az egykori kör hagyományait tovább éltető Bretter György Irodalmi Kör által nyújtott lehetőségek mennyiben mások a mostani pályakezdők számára?
– Nem ismerem a Bretter-kör tevékenységét, csak annyiban, amennyi ifjú barátaim révén eljut hozzám. Gondolom, lényeges különbség az, hogy a mi időnkben az egyetemi tankönyvekben sem szerepelt semmi, ami nyitást jelentett volna számunkra, így a körnek önképző, egymást képző szerepe is volt, művészképzésnek számított. Voltak idősebb kollégák, akik szívesen eljártak a körre, és szóba álltak velünk, ami kezdő tollforgatóknak sokat jelentett. Rang volt részt venni a körön, nemcsak a szerzőknek, hiszen volt, hogy 80–100 ember is megjelent, akik közül sokan nem irodalmárok voltak. A mai nemzedék elképesztő előnnyel indul, hiszen a tájékozódásukat tekintve nyitott kapuk előtt állnak, egyedül rajtuk múlik, hogy milyen művészeti élményeket építenek be a saját művészi világukba. Ez nehezebb is, hiszen a mi időnkben más út nem volt, most annyi út van, ahány ember. De a szabadság sem könnyű műfaj.
– Mi a véleménye a fiatalabb nemzedékről?
– Ha szívesen olvasok manapság irodalmi alkotásokat, akkor legszívesebben a fiatalokat olvasom, annál is inkább, mert tőlük várom az újítást, az általam eddig nem ismert szempontok fölfedezését és a dolgok megközelítésének egy más módját. Természetes, hogy a világot a fiatalok viszik előbbre, és nem az öregek, az öregeknél csak az lehet érdekes, ha szellemükben fiatalosak maradnak. Igen derűlátó vagyok az erdélyi magyar irodalmat illetően, érdekesnek tartom az új alkotásokat, nagy szeretettel olvasom őket, és egyáltalán nem vagyok kétségbeesve, hogy válságban lenne az irodalom, a költészet meg különösképpen nem. Nagyon szeretem a fiatalokat, és nagyon büszke vagyok rájuk, ezt olyan helyen is szoktam hangoztatni, ahol szinte nem is veszik jó néven.
– Min dolgozik mostanában?
– El nem készült munkákról nem szívesen beszélek. Természetesen írok verseket, készül egy új verseskönyv, szándékom szerint ebben az évben elkészülök vele, talán meg is jelenik. Ami a prózát illeti, ott egy kissé csehül állok, legalább három hosszabb prózai munkám áll félbehagyva, és nem tudom biztosan megmondani, hogy tovább írom, befejezem-e őket, vagy sem. Ahhoz még mindig túl mozgékony vagyok, hogy teljes erőmet erre tudjam koncentrálni. Nem azok közé a szerzők közé tartozom, akik évekkel előre megtervezik, hogy mit fognak írni, nálam még mindig igen nagy a szerepe annak a látogatónak, aki időnként arra biztat, hogy fogjak neki valaminek.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

2012. június 20.

Csontokról a mozgólépcsőn
Kántor Lajos Konglomerát (Erdély) című, a Kossuth Kiadó által megjelentetett kötetét mutatják be a Kós Károly Akadémia Alapítvány és Minerva Művelődési Egyesület szervezésében június 21-én, csütörtökön délután 6 órakor Kolozsváron a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében (Jókai/Napoca utca 16 szám). A könyvről a szerzővel beszélget Demény Péter és Markó Béla. A kötet bevezető írását az alábbiakban közöljük.
– Vannak csontjai?
– Tessék?
– Vannak csontjai?
Ez meg miféle őrület? Sebestyén nem érti, ki szólította meg, honnan jön a hang. Jó ideje üldözik a hangok, de nem ilyen agresszíven szokták megszólítani. Most tulajdonképpen nem is hang jön, csak kép, képről a szöveg, ahogy halad fölfelé, a kijáratnak. Egyszerű Sandoz-reklám, reklámok a mozgólépcső két oldalán, a kalciumhiány pótlását sulykolják beléd. Egymást érik, most már a belső képernyőn is.
Csontok, csontok… Párhuzamosan a reklámmal, egy vers sorai motoszkálnak Sebestyénben, persze nem a sajátjai, egy barátja írta, a híres kolozsvári ortopéd professzornak ajánlotta őket; a saját csontjait szólította meg, még abban az időben, amikor biztatta magát: „hogy: előre! – vagy csak tovább!” Azt is leírta, ami tulajdonképpen mindenkire érvényes, ha nem vesszük is tudomásul: „Időm egyre kevesebb”, viszont hozzátette: „s ez nem keresztény misztika”. Vajon hogyan reagálta le a dedikáció címzettje, jó emlékű dr. Fazakas János (valamikor Sebestyén is járt nála a klinikáján) a Sandoz-reklámot? Ó, dehogy, most nem a Sandoz szól az aluljáróban, hanem Szisz verse.
Csontok, csontjaim, csikorogtok,
amíg élek, amíg éltek.
S ha a halál késes angyalai
húsomból kiheréltek:
ti őriztek engem tovább,
évszázadoktól meggyötörten.
Tanúm leszel, ásványi váz.
Hogy nem hajlottam. Hogy csak törtem.
Végül is miben segít a Sandoz? Hogy ne törjünk, hanem csak hajoljunk? Mit válaszolna erre Fazakas professzor? Vagy mai utódja, akinél Sebestyén épp mostanában járt? És mit ők hárman, ahogy kezdik befészkelni magukat Sebestyén agyába? Most már SzGSz, vagyis az idősebb és a fiatalabb Sz, meg évtizedek óta vitafelük, főleg az idősebbik Sz-é, a híres szerkesztő, G. Sebestyén szerint még annyira sem fognák fel a mozgóbeli kérdést, mint ő. És mégis, mintha együtt válaszolnának, Szisszel.
– Csak csontjaink, csak csontjaink.
Már ha azok is el nem porladtak. Jóllehet mind a hárman fiatalabbak Sebestyénnél. Bizonyára valamennyien kalciumhiányban – de élnek. De élnek? Sebestyén László rögeszmésen ragaszkodik hozzá, hogy együtt kérdezze őket, hogy együtt válaszoljanak. Ők négyen együtt élnek. Négyen most már, a mozgólépcsőn haladó túlélővel, egyben-másban utóddal. Akinek ugyancsak elszámolni valója van. Velük.
Mi az, hogy él? Nehéz erre válaszolni. Él a celeb, a világ ura. Él „a világ bajnoksága”, Dél-Afrikától Kolozsvárig. Élnek a labdarúgás hősei. Él a mikrofonba hangját beeresztő énekes, a vele dübörgő zenekar. Él a mindenütt jelen lévő politikus. A tévésztár. A celeb, mindenekelőtt.
És mi az, hogy celeb? SzGSz ezt még nem hallotta.
Ha le akarná fordítani a benne, Sebestyénben sajátosan élő hármast, többé-kevésbé pontosan így nevezné őket: Szabédi László, Gaál Gábor, Szilágyi Domokos, a 20. századi Erdélyből, a Kárpát-medencéből. Főképpen Szabédi, ő nem hagyja nyugton Sebestyént, már évtizedek óta. De a szerkesztő előd G.G. és a fiatalon távozott Szisz (nem csak mint ellensúly). Ki ismeri még őket? Celebritások? Az ő, mármint SzGSz idejében (hármuk idejében) híres volt a költő, de akár a szerkesztő, a professzor, pláne ha akadémikus. Tévé? Internet. Csak nézi(k) Sebestyént. A sajtó, az más. Bulvár? SzGSz-szel nem illik, nem kellene viccelni. Bár ifjabbik Sz értette a viccet. Tervezett közös szemináriumaik előtt Sebestyén mai kortárs költő (nem parlamentbe választott celeb) mondatából idéz, most olvasta egy hetilapban: „…a tömegnyilvánosság, ez a celebidióta látványhomály a művészi megnyilvánulások zömével nem tud mit kezdeni”.
Akkor hát menekülni kellene a látványhomályból. Távol a metró reklám- és embersűrűjétől, keresni egy helyet, ahol Sz, G és a náluk nemzedéknyivel fiatalabb Sz vitatkozhat, Sebestyén pedig kihallgathatja, illetve faggathatja őket. A két idősebb erősen hitt, fiatalon, a világmegváltó eszmékben, később is kereste a világmagyarázatot. Az ifjú Sz-nek a kételkedés maradt. A mesternek választott Sz, az előd, huszonévesen a század, a huszadik betegségéről akart könyvet írni. De ő írta le a naplójában, hogy az igazság igen általános fogalom, s ha jól utánajársz, nem takar semmit; vagy nagyon is sok mindent takar, de csak úgy, mint a szekér ponyvája: olyan dolgokat, amik nem tartoznak együvé. Hát most erről kellene beszélni. Tőle olvasta Sebestyén azt is, hogy nem az eszet s a szívet kell magyarrá tenni, hanem az életet; lehet szép a magyar élet, és mindenki irigyelni fogja, nem gyűlölni. Létezhet ilyesmi? G egészen másokat gondolt. Legalábbis másként. Ő egész életében azt próbálta magyarázni, tanítani, hogy mindenütt előbújik a rosszul tanított múlt. És mint a valóságirodalom teoretikusa figyelmeztetett, ha úgy ítélte meg: mindennapjaink elköltőiesítve, elfabulázva ködlenek fel egy-egy lírai futamban. Ő a magyar életet, a kisebbségit különösen, internacionalista mértékkel mérte. De tudta: a kisebbségi élet nem teljesség, nem valódi és őseredeti egyetemesség; tartozéka volt egykor az egésznek, melyben, ha zavartalanabb egyéni vérkeringése volt is, rész és függelék jellege sosem volt eltagadható. Ifjú Sz már ebbe a nem-teljességbe született bele.
Három helyzet. Együtt: SzGSz. Több, mint három név, több, mint három élet külön-külön.
Sebestyén úgy gondolja, a csontokat össze kell rakni*. És azt, ami a csontoknál is fontosabb.
Egy korszak. A múltunk.
A jelenünk?
* A csontok összerakásához Sebestyén a Szabédi László, Gaál Gábor és Szilágyi Domokos leírt (tehát ellenőrizhető) szövegeit használta fel, megőrizve a három szerző – helyenként pedig a barátaik – eredeti fogalmazását
Kántor Lajos. Szabadság (Kolozsvár)

2012. június 23.

Konglomerát – alkalom a szeminarizálásra
– Ez a kötet arról szól, amiről Erdély is, immár száz esztendeje: illúziókról, azok elvesztéséről, veszteségekről; szereplői erdélyiek: Szabédi László, Gaál Gábor, Szilágyi Domokos és maga a szerző, aki végigvezet bennünket azon az inkább pokoli, mint mennyei történeten, amely ezeket a sorsokat magába foglalja – hangsúlyozta Markó Béla csütörtökön délután, a Minerva Művelődési Egyesület Jókai utcai székházának Cs. Gyimesi Éva termében tartott könyvbemutatón, a Kós Károly Akadémia Alapítvány és a Minerva közös rendezvényén, amelyen az érdeklődők Kántor Lajos Konglomerát (Erdély) című munkáját ismerhették meg; a szerzővel és Markó Bélával Demény Péter beszélgetett. A budapesti Kossuth Kiadó gondozásában idén megjelentetett könyv kapcsán Markó kiemelte: Kántor Lajos mindannyiunk számára fontos és érzékeny kérdéseket tárgyal benne, sajátos és újszerű műfajban. Úgy vélte, a legpontosabb műfaji meghatározást a zárójeles alcím – Erdély – hordozza, tartalmában pedig lényegesen új információkkal szolgál a kor és az irodalomtörténet ismerői számára is. – Revelációként hatott például, ahogyan Szabédi Lászlót közelebb hozza, s ismét felfedezi mindannyiunk számára – tette hozzá.
Kántor Lajos elmondta: hosszú évek gondolkodásainak eredménye a kötet; doktori értekezésében, valamint annak nyomán napvilágot látott Erdélyi sorskerék (Balassi Kiadó, 1999, Budapest) című kötetében is foglalkozott korábban Szabédi munkásságával, ugyanakkor folytatásra, kiegészítésre érdemesnek tartotta a témát. – Olyan személyeket állítottam a középpontba, akik áldozatai voltak egy történelmi folyamatnak, de alakítói is próbáltak lenni. Hogy Szabédit, Gaál Gábort és Szilágyi Domokost „össze tudjam hozni”, szükségem volt egyfajta keretként a szemináriumokra, amelyek lehetőséget biztosítottak a hármukhoz és a korhoz kapcsolódó problémák előtérbe állítására – magyarázta a szerző. Mint kiderült, az élettörténetek bemutatásán túl a „bárhol élő” magyarokhoz kíván szólni, hogy a szövegek, vélemények, érvelések szembeállításával gondolkodásra ösztönözze, vitára késztesse őket.
– Tele vagyunk hiányokkal és tévesztésekkel. Az egyik nagy tévesztésünk az erdélyi közélettel kapcsolatos, beleértve a két világháború közötti közéletet és az ötvenes évek korszakát – vélekedett a folytatásban Markó Béla, kifejtve: hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy „nincs egy nagyon komoly és fontos gondolkodás mögöttünk az időben” Erdély helyzetéről, jövőjéről, beleértve a kultúrát, az együttélést, mindent, ami erre a térségre jellemző. – Ezért kell szeminarizálnunk ezt a könyvet, a mögöttünk lévő korokat és az előttünk járók életművét egyaránt – összegezte Markó. A kötet apropóján transzszilvanizmusról, Erdély-szemléletről és erdélyiségről is beszélgettek a résztvevők az est folyamán. Szabadság (Kolozsvár)

2012. július 4.

Határtalanul!
A határon túlra rekedt magyarok sorsa, és amit ezen az egzisztenciális körön belül kell értenünk: kapcsolata az anyaországgal a rendszerváltozás „uralkodó eszméinek” alighanem az egyik legfontosabbika. Kommunikációs tekintetben, mondhatni az, amely a legszélesebb körökben uralta a nyilvánosságot, sőt talán az egyetlen, amelyet a korábbi államvezetés sem merészelt következetesen és nyíltan negligálni, tiltani, szabotálni – noha bizony érdekében állt volna ez a „proletár nemzetköziségnek” becézett programos és permanens honárulás jegyében. Mondjuk például a romániai „falurombolás” mellett kiállni Kádár és követői sem merészeltek, noha tudva tudták, hogy a határokon átnyúló népi, nemzeti tiltakozó akciók szerveződése (a világvisszhangot is figyelembe véve) aligha erősíti (nem létező) legitimitásukat, sőt leleplezi mindazokat a hazugságokat, amelyeket a vérrel megteremtett kelet-közép-európai „feszültségmentesség” fenntartásában érdekelt bolsevik hatalmi központ kényszerített ránk (érdekes, hogy a „többi érdekelt” ezzel kevéssé törődött).
És ez az állampárti gyakorlat az „antisovinizmussal” és „antinacionalizmussal” mint liberális érvekkel megtámogatva, bizony már az első világháború előttről itt hangoskodott, és folyamatosan jelen van a két háború között a baloldali „értelmiség” Párizsában és a KGB Moszkvájában, a darab ideig szocialista enyhelynek számító Bécsben, majd Berlinben, a polgári demokrácia csodaállamában, Csehszlovákiában, sőt – urambocsá! – még Kolozsvárt is, ha Erdély fővárosán ez alkalommal a Gaál Gábor-i Korunk városát értjük, a szovjet világhódító technológia első nagy lelepleződése alkalmával, a spanyol polgárháborúban (amit még ma is előidejének vall az anarchizmusra hajló európai „polgári” baloldal), de még a Trockijnak otthont adó Mexikóban is.
Hosszú lenne folytatni ezt a gondolatsort, különösen, ha még hozzávesszük mindazt, amit ma már nyugodtan elmondhatunk a Trianon utáni magyar államvezetés kisebbségpolitikájáról, meg ha még mélyebbre nyúlva a históriában, azon a felelőtlen naivitáson, sőt (nemzetvesztő) nemtörődömségen merengünk el, ami a kiegyezés utáni magyar belpolitikát jellemezte a határszéli-nemzetiségi területeken. Ez utóbbi elemet azért érdemes szóba hozni, mert az állam szerepének a fontosságára utal az akkori nemzetállami időkben, s ennek ma is van – kellene, hogy legyen – hangsúlyos jelenléte, amikor a magyar kultúrállam-koncepció minél erőteljesebb érvényesítése kell legyen a nemzetpolitika egyik sarokpontja.
Mit jelent ez? Azt, hogy észlelnünk kell és tudatosítanunk, hogy a rendszerváltoztatás egyik spontán, nemzeti, sőt talán össznépi „ideologikus” mozgatója attól a pillanattól, hogy az első szabadon választott kormány letette az esküt, állami feladattá vált (amely persze nem nélkülözheti továbbra sem a nemzet érzelmi „felhajtó erejét”). És persze ha a mai, hol lehangoló, hol kedélyemelő eseményeket nézzük, eszünkbe jut sok-sok minden a korábbi kormányzatok idejéből, sok ügyetlenkedés és sok erőn felüli vállalás, sok csalódás és sok olyan esemény, amely erősítette-erősíti a határokkal mit sem törődő nemzeti közösséget. A Duna Tv létrehozásától kezdve, hogy egy igazi mérföldkövet idézzünk az Antall-kormány idejéből. De hatalmas politikai szervezőmunka folyt a második nemzeti kormány alatt is 1998 és 2002 között, nem kevés anyagival megerősítve. Aligha ok nélküli, hogy az akkori ifjú miniszterelnök újságból kivágott képét rendre ott találtuk a székelyföldi tisztaszobák saroktékájában. Az „egyéb” kormányzatokról jobb nem beszélni, a főhatalmú emeszpések ugyanúgy szorongtak, mint emeszempés atyáik, ha bármi határon túli dolog szóba került, és ezt az állapotot ügyesen kihasználták liberális szövetségeseik. És sikerült „lenyúlniuk” – megvenniük és manipulálniuk – az utódállamok sajtójának, könyvkiadásának, egyetemi oktatásának stb. nagy részét (és itt egy rendkívül nyomorúságos példatárnak kellene következni), de volt olyan vezető alakjuk is, aki attól sem tartózkodott, hogy másságát is latba vesse az „eszmei” hódítás érdekében.
Mit is látunk ma? Sok szívmelengető tényt és nem kevés bosszantó vagy nyugtalanító esetet. Mondjuk megengedőleg, hogy az állam keresi a maga szerepét ezen a területen is, ahol hozzáállásának korrektsége természetesen kétségbevonhatatlan. Keresi a szerepét a külhoni magyar politikai szerkezettel és szervezetekkel való viszonyban. Mert ez is újdonság. Hogy a külországi magyar pártok politikailag emancipálódva már nemcsak pénzekért kujtorognak át, hanem országukon belül is érvényesíteni akarják érdekeiket. (Nem mondva le persze az „anyaországi” apanázsról akkor sem, ha pillanatnyi érdekükben áll barátságtalanul viselkedni azokkal szemben, akiknél ott a kasszakulcs…) Ezekben a pártközi ügyekben mondhatni folyamatos a magyarországi kormányzat kudarctörténete, noha nehéz elképzelni, hogy miféle viselkedés volna helyénvaló a felvidéki vagy a romániai győztes magyar pártokkal azok után, amik a részükről elhangzottak vagy másként megnyilvánultak. Pedig meg kell teremtődni a modus vivendinek és nem a „kettős identitású” Híd-Most (ahonnan újra a szlovákiai nagypolitika csúcsai mellé emelődött A. Nagy László – emlékszünk boldogult úrfikorára?), vagy a ki tudja már, milyen módon azonosítható, jórészt román miniszterekként funkcionáló RMDSZ vezérkarának jó szándékát kiérdemelni, hanem azokra a magyar százezrekre gondolva, akik rájuk szavaztak. Külpolitikailag kezelendő (tehát állami) feladat mindaz, ami nyílt nemzeti sérelemként nyilvánul meg. A temesvári bebörtönzöttek ügye (nyolc év után!), a marosvásárhelyi és nyitrai egyetem mélyrepülése, a Nyirő-kérdés rendezése és számtalan más.
Az persze rendjén van, hogy külön államtitkársága lett a határon túli nemzetpolitikai kérdések kezelésének (az viszont nem egészen világos, hogy kormányzati besorolása ellenére hol is van az igazi főhatósága…), hogy a Bethlen Gábor Alap talán rendet tud tenni a kiutalások elképesztően kusza gyakorlatában, és – talán – a legszebb, hogy máris több tízezer magyarhoni iskolás utazhatott a határon túlra állampénzen és „tanügyi előírásra”. És mindaz, ami megindult spontán nemzeti kezdeményekként valamikor a hetvenes évek elejétől, az megyeget szépen továbbra is, egyszerre erősítve a lelki és gazdasági kapcsolatokat. Ennek sem érnénk a végére, ha elkezdenénk sorolgatni. Mindenesetre az államnak van mire támaszkodnia, ha olyan problémák adódnak elő, amelyek meghaladják a civil szféra erejét és illetékességét.
Alexa Károly
Magyar Hírlap
Erdély.ma

2012. július 21.

Könyv az erdélyi konglomerátumról
Kántor Lajos Konglomerát (Erdély) című új kötetét a kolozsvári Minerva Művelődési Egyesületben ismerhette meg a közönség, Markó Béla és Demény Péter közreműködésével. A közreműködők Szilágyi Domokos, Gaál Gábor és Szabédi László személyét, valamint a transzilvanizmus fogalmát értelmezték. Az elhangzottakat Kustán Magyari Attila jegyezte le.
A Kossuth kiadó gondozásában megjelent könyv mintegy ötven évet ölel fel, s teszi ezt három közismert személyiség, Szilágyi Domokos, Gaál Gábor, valamint Szabédi László szövegeinek segítségével. Ahogy Poszler György fogalmaz a könyv hátsó borítóján, ez a munka „fiktív szemináriumokat” gyűjtött össze, amely három nagy halott elmélkedéseit tárja fel, fontos létkérdésekről, „a romániai magyar politikatörténet, eszmetörténet, irodalomtörténet égető kérdéseiről.” Markó Béla ennek nyomán igyekezett meghatározni a kötet „sajátos és újszerű” műfaját, kijelentve, hogy egy mindenképpen alapműnek számító esszéregényről, dokumentumregényről beszélhetünk, de a műfajt illető legpontosabb megfogalmazást a könyv alcíme hordozza: Erdély. „Illúziókról, azok elveszítéséről, majd újabb illúziókról szól nemcsak a mű, hanem maga Erdély is”, – jelentette ki. Az egyik tévedésünk, hogy nem tudunk azokról az elődökről, akik korábban már gondolkodtak a térség sorsáról, így Kántor kötete ebben a tekintetben is hathat a felfedezés erejével. Szabédiról beszélt, aki nem csak gondolkodóként, hanem íróként is más utat járt be, nem a manapság előtérben levő „tündérkedő” vonulat, „most Nyirőt olvasnak, illetve Wass Albertet – ez utóbbit sajnos”, – tette hozzá.
Kántor elmondta, a kötet megvalósítását hosszas gondolkodás előzte meg, ugyanakkor egy pillanatig sem titkolta, hogy a három ember munkáiból vett át szövegeket, de a célja nem az volt, hogy az életútjukat felvázolja, hanem a Szabédi ifjúkori naplójában megtalált „konglomerát” fogalmat érzékeltetése. Olyan személyeket állított a középpontba, akik áldozatai voltak egy történelmi folyamatnak, de alakítói is próbáltak lenni. A könyvben gyakran monogramokkal utal a személyekre, sokszor az Sz.-G.-Sz. triót is használva. Sz. azonban nem különbözik sokban Szabéditól, mindössze annyiban, hogy a monogram által erősödik a fikció jelleg, annak ellenére, hogy a szereplők eredeti szövegeivel dolgozott.
Minden aspektusban tökéletes? Más kérdés, hogy például Gaál Gábor vagy Szilágyi Domokos személye mennyire megosztott, és megosztó. Ezzel kapcsolatosan tette fel a kérdést Demény Péter, amelynek aktualitása is van: magyar sajátosság-e elvárni a művészektől, hogy minden szinten és aspektusban tökéletesek legyenek? Demény úgy látta, meglehetősen kétséges alakok kiváló írók, színészek lehetnek, Markó azt válaszolta, hogy „tetszetős lenne egyszer s mindenkorra leszámolni azzal a magyar kulturális beidegződéssel, amely arról szól, hogy nincs fiktív én a versben, hanem az azonos az életrajzi énnel, élet és mű nem választható el egymástól”. Petőfi példáját említette, azzal kiegészítve a gondolatot, hogy akár Balassi Bálint személyéig visszamehetünk, amikor ezt a kérdést kutatjuk. Petőfi esetében az ember és az alkotó egyesítése azt eredményezte, hogy a versei hitelességét a csataéren kellett bizonyítania, ebbe pedig belehalt. A kultúránk tette ezt vele, viszont Petőfi halálával szemben Jókai például hosszú életet élt meg, ami nyilvánvalóan nem negatívumként említendő. A magyar kultúra sajátossága ember és életmű egybeforrása, ezért is jelenthettek olyan méretű traumát azok az életrajzi tények, amelyek az utóbbi években kiderültek nem csak Szilágyi Domokossal, de ebben a térségben több közismert személyiség kapcsolatosan is. Kántor Lajos úgy vélte, minden életnek sok tanulsága és olvasata létezik, hogyha a dossziék elolvasása után embereket kellene leírnia, sokaktól elbúcsúzhatna, így szerinte meg kell tanulni elválasztani a két dolgot. Irodalomtörténetileg soha nem szerette a kánonokat, – mondta, Demény Péter pedig ráerősített: mindig csak sztárok vannak, hiszen a közönség nem tud mindenkire figyelni. Sokakat nem is a moralitásuk miatt tolnak háttérbe, hanem mert egy-egy adott korban éppen másokra illik hivatkozni, viszont fontos megjegyezni, hogy az éppen közismert alkotók nem válnak feltétlenül rossz minőségűvé a státuszuk miatt.
Nemlétező közös Erdély-kép. A beszélgetés következő fonala már Erdélyről és az egységről szólt. Kántor Lajos a könyve címét említette, mivel a konglomerátum éppen azt jelenti, hogy nem lehet egységről beszélni; a Kós Károly és Kuncz Aladár által megfogalmazott transzilvanizmustól pedig teljesen eltér a Szabédi-féle értelmezés, amely éppen azt hangsúlyozza, meglehetősen illúziórombolóan, hogy azoknak az erdélyi magyaroknak az elmélete ez, akik egy országrész elveszítéséből építkeztek. Demény rámutatott, a transzilvanizmus maga is egy egység felé mutat, hiszen éppen azt akarja meghatározni, hogy három nemzet hogyan kreál valami különlegeset ebben a régióban. Kántor két, a könyvében is szereplő idézetet vetett össze: Csíki László „örök egy Erdélyét”, és Lucian Blaga azon írását, amelyen maga is megdöbbent, hiszen úgy szól Erdélyről, hogy a magyarok ittlétét egyáltalán nem említette meg. Maga sem tenné naftalinba a transzilvanizmust, mint fogalmazott, viszont messzemenően elfogadja Szabédi véleményét, aki szerinte egy teljesen reális megközelítésben nyilvánult meg a kérdésről.
Markó Béla a román-magyar közös Erdély-kép kapcsán rámutatott, ilyen nem létezik, bár valaha azt mondták, hogy Erdély a magyar nemzet keletje az ősiség, az eredet tekintetében, míg a románok számára a nyugatot jelenti, az európai értékeket látják benne. Nehéz volna tehát közös nevezőre hozni a két nemzet közti véleménykülönbséget, erre nem is akart kísérletet tenni, de úgy látta, valahol, valamikor bár a magyar közös szemléletet fontos volna meghatározni.
A mai közös Erdély-szemléletbe nem fér bele Tamási Áron és Szabédi László, vagy Székely János és Sütő András, – mondta, mert ezek olyan erdélyi alternatívák, amelyek, ha egységes szemléletet akarunk kialakítani, akkor fölöslegesek. Az egységes szellemiség meghatározása során nem zárhatjuk ki egyikük nevét sem, hanem éppen a közös pontokat kell megtalálnunk bennük. Szabédi racionalizmusa kapcsán úgy vélekedett, az nem a múlt, hanem a jövő ideológiája lehetne, annál is inkább, hogy könnyen megtörténhet, nincs más kiút számunkra.
A beszélgetés záróakkordjaként Demény Péter megjegyezte, számos olyan témát sikerült felvetniük, amelyet a jövőben bizonyítani kell, az az állítása pedig, mely szerint egy könyv csak akkor él, hogyha beszélnek róla, egy találkozóra is alkalmazható.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

2012. augusztus 4.

Egy sokoldalú, reneszánsz művész (Bánffy Miklós életmű-kiállítása a múzeumban)
Kísérletező kedv
Néhány napja leplezték le Bánffy Miklós Csaba királyfit ábrázoló monumentális, gyönyörű ólomüvegfestményét, melynek terve 1933-ban készült el, az üvegképet Makkai András kolozsvári üvegművész készítette. A vitrálium mutatja Bánffy fáradhatatlan kísérletező kedvét, hiszen állandóan új és új területeket hódított meg.
Írt, rajzolt, politizált és jelmezeket tervezett, érdekelte a lótenyésztés, nagy műértő és műgyűjtő is volt, sajnos, bonchidai kastélyát a visszavonuló német csapatok 1944 októberében felgyújtották, és pótolhatatlan értékek vesztek oda. (Feltételezések szerint bosszúból, Bánffy németellenes diplomáciai ügyködései miatt; 1944 őszén Bukarestben járt, Maniuval tárgyalt a kiugrásról, meg akarta előzni, hogy Erdély hadszíntérré válva elpusztuljon, s a háborúból való kiugrásra akarta rábeszélni Horthyt is. Nem járt sikerrel. A többit tudjuk. Tudjuk?) A Csaba királyfi felavatását a múzeum dicséretes módon egy nagy Bánffy életmű-kiállítással is összekötötte. A magyar Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet a sokoldalú és sok mindennel foglalkozó Bánffy életművének bemutatására vállalkozik. Hatalmas díszes kivitelezésű pannókon látható Bánffy családfája, a méltán erdélyi Versaille-nak nevezett bonchidai kastély. Láthatjuk Fr. Gall festményét a kolozsvári Bánffy-palotáról, majd Bánffy nagy érdeklődési színterei következnek, mindenekelőtt a színház és az opera. Jelmez- és díszlettervei, aztán a grafikus és könyvillusztrátor művei, de külön pannón mutatják be felesége, Váradi Aranka színésznő pályáját is, s egy másikon élete nagy szerelmének életét. Az Erdélyi történet című trilógia felejthetetlen nőalakját, Adriennt báró Bornemisszáné Szilvássy Karola ihlette, akihez Bánffy haláláig ragaszkodott, s aki a korabeli Erdély egyik botrányos arisztokrata nőalakja volt örökös mágnáspukkasztó hecceivel. Megkapó képet rajzol róla Marosi Ildikó a Bánffy Miklós estéje című könyvben, amely az író és lánya, Katalin levelezését s felesége, Váradi Aranka naplóját tartalmazza. Az Erdélyi történet keletkezéséről is külön pannó számol be, a Lovakról című értekezésről s Bánffy lótenyésztői tehetségéről is, aztán a politikus következik.
Igazi író
A leggazdagabb és egyik legősibb erdélyi család sarja. Egy emlékezetes anekdota szerint a nagy levéltáros, Kelemen Lajos így búcsúzott tőle a negyvenes évek végén a kolozsvári állomáson, amikor kényszerűen, már betegen Budapestre távozott meghalni, „üdvözlöm önt, gróf úr, abból az alkalomból, hogy 700 év után elhagyja Erdély földjét.” Bánffy, már fiatalon, a családi hagyományokat követve úgyszólván besétál a magyar parlamentbe, diplomata, majd Kolozsvár főispánja lesz, de hamarosan megunja az örökös magyar jogi vitákat, s kilép a politikából. Főispánsága és képviselősége alatt szerzett döbbenetes élményei egy részét a román és magyar parasztság nyomasztó életkörülményeiről, az Albina áldásos tevékenységéről vagy a magyar parlament eszelős vitáiról és szelleméről szarkasztikusan írja meg, évtizedek múlva, az Erdélyi történetben, hiszen már fiatalon a politika mellett gazdasági tanulmányokat is folytat, és írni is kezd.
Első drámáját, a Naplegendát Ady Endre üdvözli lelkesen. Ekkor még Kisbán Miklós néven ír, de vájt fülű beavatottak sejtik, ki rejtőzik a név mögött, az egyik legősibb és leggazdagabb magyar arisztokrata család sarja, s ez Bánffy művészi pályáján állandó hátrányt jelent. Úgy érzi, dilettánsnak tartják, főúri műkedvelőnek, s ez idegesíti, és állandóan bizonyítani akar. És bizonyít is, hiszen van néhány kiváló elbeszélése (Farkasok, Havasi történet, A császár titka). Egészen Emlékeimből című emlékirata megjelenéséig, a harmincas évek elejéig műveit, elbeszéléseit, drámáit, Reggeltől estig című első regényét Kisbán Miklós néven jegyzi, s csak a koronázási ünnepségeket megörökítő emlékezéseit szignálja Bánffy Miklósként. A tízes évek elején nevezik ki az operaház intendánsának, s fordul érdeklődése a díszlet- és jelmeztervezés felé. 1916-ban régi ismerőse, barátja Kós Károly közreműködésével ő rendezi Károly király koronázási ünnepségeit – erről is külön pannó számol be –, s nagy botrányt kelt, hiszen az „aranysarkantyús vitézek”, az arisztokrácia krémje mellett felvonultatja a templomban a frontot megjárt, csonka-bonka, mankós hadirokkantakat is. Minderről izgalmasan számol be már említett, Emlékeimből című első emlékiratában, amelyet a műveit sorozatban megjelentető kolozsvári Polis Kiadó kétszer is megjelentetett a Huszonöt év című, negyvenötben elkezdett, de sajnos félbemaradt emlékiratával s más memoártöredékeivel együtt. Aki ezt így meg tudta írni, ti. a koronázási ünnepséget s a háborús évek dermesztő hangulatát, igazi író. Mint ahogy Bánffy az is, csak ezt kevesen és későre ismerik el.
Ekkor már, a háború alatt az operaház intendánsa, érdekelni kezdi a jelmez- és díszlettervezés. Kiállítva gyönyörűen és kifejezően megrajzolt figurái A fából faragott királyfiból (könyvillusztrátori pályáját is Balázs Béla Fából faragott királyfi című könyvének illusztrálásával kezdi) s más, általa tervezett jelmez- és díszlettervek rajzai is láthatóak (Richard Strauss: Salomé, Weber: Oberon, Mozart: Varázsfuvola, Bartók: A kékszakállú herceg vára). Az ő irányítása alatt és kezdeményezésére mutatja be a különben őskonzervatív és Bartóktól idegenkedő budapesti operaház A fából faragott királyfit és A kékszakállú herceg várát. A jelmez- és díszlettervezésben végre megérdemelt babérokat arat, sikere van, elismerik.
Később még Szegeden, 1934-ben és 1935-ben nagy sikerrel megrendezi Az ember tragédiáját, ezt is mintaszerűen dokumentálják. Ha valakit bővebben is érdekel, fellapozhatja Marosi Ildikó Kis Bánffy könyvét (Pallas Akadémia, 1997), ahol bőven idéz a korabeli sajtóvisszhangokból. Külön érdekesség, hogy 1934-ben Bánffy Octavian Gogát is meghívja a bemutatóra, s a tragédia román fordításával évek óta foglalkozó költőt elbűvöli az előadás, dönt szövege véglegesítése és kiadása mellett. Ezzel le is zárul Bánffy színházi működése, noha érdemes megemlíteni, hogy a negyvenes évek elején díszlet- és jelmezterveket készít A nagyúr című Attila-drámája kolozsvári előadásához. Jelmeztervei, számtalan rajza maradt fenn s tekinthető meg a kiállításon. „A legfrissebb szakirodalom – írja Murádin Jenő Bánffy Miklós, a rajzoló és illusztrátor című tanulmányában – Bánffynak éppen a szcenikai működését tekinti a leginkább maradandónak, a dilettantizmus árnyékától is távol esőnek. Lehet, hogy a szakma némi elfogultsága rejlik az ítéletben, de bizonyos, hogy a színpadi látványtervező művészetben – melyhez komoly grafikai felkészültség is szükségeltetett – máig tartóan megbecsült nevet vívott ki magának.” (Bánffy mestere a képzőművészetben Székely Bertalan volt, róla szóló esszéje Az erdélyi csillagok című antológiában jelent meg.)
A politikus
A háború után újra visszatér a politikába, és régi ismerőse, az ugyancsak erdélyi Bethlen István kormányában külügyminiszter lesz. Sokat tesz Sopron visszacsatolásáért, életének ezt a szakaszát már említett, Huszonöt év című, terjedelmes, de félbemaradt emlékiratában írja meg, betegen, szegényen, kisemmizetten. Mindenét elveszik, nyomorog, s végre az lesz, ami mindig is akart lenni: író, kézirataival szerkesztői előszobákban várakozik. Régi ellenfele, Gaál Gábor (az általa irányított Korunk s a Bánffy vezérelte Helikon közt ádáz csata dúlt a harmincas években) közli anekdotáit az Utunkban. Olvashatóak elbeszéléskötetben. De ez már Bánffy megidézett estéje. Térjünk vissza a diplomáciához, magyar külügyérként vesz részt 1922-ben a génuai konferencián, és karikatúrákat készít a jelem levő politikusokról. Ezt politikából való távozása után Ben Myll álnéven háromszáz példányban, élénk európai érdeklődést keltve egy albumban egy lipcsei kiadó meg is jelenteti. Ezeket a remekbe szabott karikatúrákat is láthatjuk, a rajzoló Bánffy művének csúcsa ez, keserű gúnyrajz-sorozat egy tébolyodott korról. (A Polis Kiadó 2006-ban Dávid Gyula tanulmányával és Bánffy emlékezéseivel együtt újra kiadta.) A kiállítás szervezői a karikatúrák mellé a politikusok fényképeit is prezentálják, láthatjuk, milyen pokoli érzékkel ragadja meg Bánffy az arcok és személyiségek lényegét. Néhány vonással pompásan torzítva, de kifejezően is. A politikából távozva 1926-ban hazatér. Visszakapja birtokai egy részét, a bonchidai kastélyban rendezkedik be, s Kolozsváron. Ekkor az illusztráció és az írás érdekli. Sorra illusztrálja Reményik, Áprily, Tamási, Berde Mária könyveit, van a tragikum iránt is érzéke, kétségtelen, ez Áprily Idahegyi pásztorok című drámájához készített illusztrációiból is látszik (majdnem mindenik látható a kiállításon), de az igaziak gúnyrajzai, Tamási Ábeljéhez és főként saját Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja című könyvéhez (2005-ben a Polis életműsorozatában újra kiadta). Bánffy egyik legjobb könyve ez, álmemoár, apokrif, egy letűnt kor stíljében rajzol kíméletlen kór- és korképet a húszas évek erdélyi torzsalkodásairól.
Ezután, leszámítva szegedi vendégrendezéseit, idejét, energiáit élete fő művének, az Erdélyi történet című trilógiának szenteli (Megszámláltattál, És híjával találtattál, Darabokra szaggattatol). Ez az első háború előtt játszódó történet az erdélyi és a magyar arisztokrácia haláltánca. Évtizedekig agyonhallgatták, aztán a magyar irodalom nagy búvárlója, Nemeskürty István a nyolcvanas években „felfedezte”, újra kiadták, az életműsorozatban megjelentette a Polis is. Nagy tanulmányokat írt róla többek között Huszár Sándor, Kolozsvári Grandpierre Emil, Fábián Ernő, Bajor Andor, Szegedi Maszák Mihály, és első megjelenése után hatvanegynéhány évvel kiadták angolul és spanyolul is, megkezdte világhódító útját. Az Élet és Irodalom 2009. november 20-án tallóz a Megszámláltattál első spanyol kritikáiból. Zárjuk egy idézettel írásunkat, hiszen kiderül belőle, hogy bizonyos dolgokat a távoli spanyolok jobban látnak, mint egyes elfogult kor- és kartársaink. „Ha csak a budapesti felső tízezer életéről szólna a mű – írja Robert Saladrigas –, aligha keltene nagyobb érdeklődést. A regény valódi ereje a magyar történelmi-politikai helyzet ábrázolásában rejlik, meg a kisebbségi kérdés felvetésében, a magyar nacionalisták és az osztrák monarchia viszonyának rendkívül problematikus időszakában (1904–1914). És épp ilyen fontos a legelső oldaltól kezdve a lenyűgöző erdélyi táj jelenléte, melynek leírása annyira erőteljes és sokszínű, hogy az olvasóra szinte fizikai vonzerőt gyakorol. Két pillérre építi Bánffy nagyra törő művét: egyik maga a történet, a másik az elveszett haza identitásának visszakövetelése.”
*Írtuk már, a Polis sorozatban adja ki Bánffy műveit, néha a Balassi Kiadóval közösen, megjelentek az elbeszélések, az emlékiratok, a drámák, a trilógia, a kisregények (Reggeltől estig, A bűvös éjszaka, Milolu), a Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja, a karikatúra-album, Bánffy levelezése lányával, lánya emlékezései (Ének az életről). Hátravan még tanulmányainak gyűjteménye, 1944-ben pedig Tarló címmel rendezett kiadásra egy tanulmánykötetet, de a háború elsodorta. Jó lenne ezt is kiadni végre... Megjelent az első monográfia is életművéről (Takács Péter: Bánffy Miklós világa, 2006). A Nap Kiadó népszerű, Emlékezet-sorozatának egyik utolsó köteteként, 2008-ban jelent meg A nagyúr című, Sas Péter szerkesztette válogatás vallomásaiból, leveleiből s főként a Róla szóló írásokból, s amint írtuk, trilógiája angol és spanyol nyelvterületen is sikert aratott. S most itt ez a kiállítás, megtudhatjuk, ki is volt valójában Bánffy Miklós. Szánjunk időt megtekintésére. Megéri.
Kiegészítés: megjelent: Emlékezések. Irodalmi és művészeti írások / Bánffy Miklós - Kolozsvár: Polis Könyvkiadó, 2012
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. október 12.

Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel” – beszélgetés Kántor Lajossal, a Korunk volt főszerkesztőjével
Kántor Lajos irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő Kolozsvárott született 1937. augusztus 7-én, 1959-ben a kolozsvári Bolyai Egyetemen magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett, majd 1979-ben doktorált. 1959-től a Korunk folyóirat irodalmi szerkesztője, 1963-tól a művészeti rovat vezetője is. Tanulmányait, kritikáit rendszeresen közlik a romániai és magyarországi folyóiratok. Nagy szerepe volt a Korunk Galéria létrehozásában, kiállításainak megszervezésében. Több mint tíz tanulmánykötete, irodalomtörténeti könyve, monográfiája jelent meg. A rendszerváltást követően 2008-ig a Korunk főszerkesztője volt, jelenleg a Korunk Baráti Társaság elnöke.
- 1959-ben került a Korunk folyóirathoz, azóta szerkesztője, a rendszerváltás után pedig főszerkesztője volt 2008-ig. Hogyan kezdődött a kapcsolata a folyóirattal?
– Annak idején, még az egyesítés előtt hívtak az egyetemre gyakornoknak vagy tanársegédnek, de nekem az volt a véleményem a magyar szakról legalábbis, hogy inkább egy kisdedóvó, mint egy egyetem. ’56 után voltunk, nagyon rossz volt még a hangulat. Szerencsére hívtak a Korunkhoz is, így inkább oda mentem, amit soha nem is bántam meg. Később voltak az egyetemmel időszakos kapcsolataim, tanítottam többször, aztán ’90 után ismét felajánlották, hogy egyetemi tanárként folytassam a pályafutásomat.
Az volt a válaszom, hogy most, amikor tényleg lehet lapot csinálni, nem hagyok fel ezzel az egyetem miatt, de azért tanítottam 20. századi magyar irodalmat, később a teatrológián műfajelméletet, majd aztán a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium tanszékvezetője is voltam. Korábban, még a hatvanas évek végén csábítottak Pestre, ahol az Irodalomtudományi Intézetben meg lett volna az állásom, de nem akartam elmenni sem a Korunktól, sem az országból. Így 1959-től 2008-as nyugdíjazásomig végig a Korunk szerkesztője voltam, azóta is megmaradtam a szerkesztőségben a tulajdonosi testület, a Korunk Baráti Társaság elnökeként.
Erre az évre ráadásul Balázs Imre Józsefet, az új főszerkesztőt elengedtük tanulmányi szabadságra, mivel elnyert egy európai ösztöndíjat, ami nagy feladatokkal és sok külföldi szerepléssel is jár, így januártól gyakorlatilag Horváth Andorral és Kovács Kiss Gyönggyel hármasban vezetjük a lapot.
– Tehát sosem gondolt arra, hogy otthagyja a Korunk szerkesztőségét. Mások viszont igen.
– Először 1962-ben akartak kitenni a Korunktól a Régi és új a lírában címmel megjelent tanulmányom miatt. Ez az első Forrás-nemzedék könyveiben megjelenő új lírai hangvétellel foglalkozott elsősorban (Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Hervai Gizella stb.), és az Utunk kérte tőlem, aztán mégsem vállalta. Végül is a Korunkban jelent meg két részben, és óriási botrány lett belőle.
A második próbálkozás 1987-ben volt, és sokkal véresebbnek ígérkezett, akkor engem már nem elvtársaztak, csak a nevemen szólítottak, ami nagyon rosszat jelentett. Abban az évben volt a Nemzetközi Filológiai Társaság közgyűlése Bécsben, ahova engem nem engedtek ki, de az előadásomat elküldtem és felolvasták. Ekkor Szőcs Géza már elhagyhatta az országot, és engem át akartak helyezni az ő helyére a nyelvészeti intézetbe, de valamilyen oknál fogva ezt mégsem hajtották végre.
– Egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, hogy a szerkesztőségen belül talán a legtöbb konfliktusa Balogh Edgárral volt, szerkesztőként mégis tőle tanulta a legtöbbet.
– Balogh Edgár valóban nagyon ellentmondásos személyiség volt. A szekusdossziékba belenézve meglepő lehet azok számára, akik nem ismerték közelebbről, hogy a rendszer őt tekintette a fő ellenségnek, a magyar nacionalizmus fő képviselőjének. Tényleg nagyon sokat vitatkoztam vele, sokat autóztunk annak idején olvasótalálkozókra, és mindig megjegyeztem, hogy ők rontották el még a negyvenes években, és nekik köszönhetően jutottunk ide. Ő ezt el is fogadta, nem sértődött soha meg.
Viszont minden hibájával és erőszakosságával együtt valóban szerkesztői alkat volt, akitől sokat lehetett tanulni, például hogyan kell dolgozni egy kéziraton. Ami nagyon fontos, és ma már kiment a divatból, nemcsak lapoknál, de könyvkiadóknál is, nagyon sokszor azzal szembesül az ember, hogy nincs igazán megszerkesztve egy-egy kötet, nemcsak itt, de Magyarországon is és jobb kiadóknál is. Sajátos koncepciója, világnézete, kommunista meggyőződése volt, később aztán szociáldemokratának tartotta magát. Kétségtelen viszont, hogy ez a meggyőződés nála azt jelentette, és sokáig azt remélte, hogy a nemzetiségi kérdés megoldódik a kommunizmusban, és a sok csalódás ellenére ő ezt teljesen nem adta föl. Sok értéktelen dolgot is írt, főként a második világháború utáni időkben, de azt is hozzá kell tenni, hogy később ő volt az elsők egyike, aki kiállt az erdélyi helikoni örökség mellett.
A román pártvezetés mindig kételkedett benne, kétszer volt börtönben, és ellentmondásosságát mutatja az is, hogy amikor második alkalommal szabadult a börtönből, az első dolga az volt, hogy egy nagy cikket írt a boldogság kategóriáiról. Az életműve sok jót és sok ma már elmarasztalhatót tartalmaz. Egy anekdota vele kapcsolatban: amikor a Forrás első nemzedéke indult, nekem szerkesztőként lehetőségem volt sokuk szövegét közölni a Korunkban.
Akkoriban mondta egy Lászlóffy Aladár-verssel kapcsolatban, hogy mikor fog ez a Lászlóffy olyan szép verseket írni, mint Létay Lajos. Tehát ő elfogadta ezt az újabb vonalat is, de az akkori, hatvanas évekbeli ízlése szerint az igazi vers még mindig olyan volt számára, mint amilyeneket mondjuk Létay írt.
– Említette, hogy az utóbbi időben mennyit hanyatlott a szerkesztői munka. Pár éve ön kezdeményezte a Korunk Akadémia keretében a szerkesztői képzés beindítását. Milyen tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban?
– Ezt két évben indítottuk be, az első évfolyam nagyon jó volt, a második talán kevésbé. Lehet, hogy egy idő után újabb képzést kellene indítani, bár most már az egyetemeken is több mindent kapnak a diákok, amelyet a szerkesztői munkában később hasznosíthatnak. Nyilvánvaló, hogy a számítógépes korszakban minden másképpen működik, de az is bizonyos, hogy egyes alapdolgok most is szükségesek a szerkesztéshez, nem lehet interneten szerkeszteni, ez most is meggyőződésem. Persze erre a képzésre olyan szakembereket is meghívtunk előadni, akik ennek a szakmának az újfajta lehetőségeit ecsetelték a hallgatóknak, de van egy olyan része a szerkesztői munkának, a tájékozódásnak, a koncepcióalakításnak, amelyhez elengedhetetlen az előképzés.
– A rendszerváltás előtt Erdélyben a két meghatározó magyar kulturális folyóirat a Korunk és az Utunk volt. Milyen volt a kapcsolat a két szerkesztőség között, mennyire volt jó az átjárás, voltak-e konfliktusok? Hogyan egészítette ki egymást a két lap?
– Átjárás volt, hiszen mi, a Korunk munkatársai rendszeresen írtunk az Utunkban, a munkatársi gárda is részben azonos volt – főleg az irodalomkritika terén, de az irodalmi közléseket tekintve is. Például Láng Gusztáv sokat közölt az Utunkban is, nemcsak nálunk, vagy említhetném Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Páskándi Gézát a szerzők közül, de az idősebb nemzedékből például Bajor Andort, aki nálunk is sokat közölt. Arra is volt példa, hogy az Utunktól jöttek át hozzánk munkatársak, Király László például több mint egy évig nálunk volt saját rovattal, de átjött K. Jakab Antal is.
Valószínű, hogy nekik hosszabb-rövidebb konfliktusuk volt az akkori Utunk-vezetéssel. A képzőművész munkatársak is rendszeresen dolgoztak mindkét lapnak. Nem volt tehát rossz a kapcsolat a két szerkesztőség között. Az más dolog, hogy az Utunk elsősorban szépirodalmi jellegű volt, másmilyen szövegeket kevéssé vállalt, és bár abban az időben a Korunkban is eléggé jelentős volt a szépirodalom, emellett ideológiai, szociológiai, filozófiai tanulmányok, társadalom- és természettudományos munkák is szépszerével megjelentek, amelyek az Utunkba nemigen kerültek be.
A személyes kapcsolatok a két szerkesztőség között tulajdonképpen jók voltak, persze ez is változó volt annak függvényében, hogy épp ki volt az Utunknál a főszerkesztő – ott sűrűbben váltakoztak. Azt mondhatnám, hogy elsősorban az Utunk fiatalabb, illetve az idősebbek közül a liberálisabb – és itt elsősorban az esztétikai felfogásukról beszélek – munkatársai voltak jelen a Korunkban is, hiszen ez a lap vállalta is ezt a szerepet. Akadt egy-két szerző, aki nem nagyon volt jelen nálunk, és ezt sajnálom is, de ennek anyagi természetű okai lehettek. Bodor Ádám például, aki a hetilapként működő Utunkban rendszeresen közölt, hiszen onnan mindjárt kapott is honoráriumot, míg nálunk egy közlésért sokkal később fizettek volna.
Ezzel szemben mondjuk Páskándi sokat publikált nálunk, sőt azt gondolom, hogy életműve legfontosabb darabjait, mint a Vendégség vagy a Tornyot választok, mi közöltük. Persze voltak olykor feszültségek is a két szerkesztőség között, de ez általában személyfüggő volt. Azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az Utunk képviselte a konzervatív vonalat, de az is előfordult, hogy Szilágyi Domokos egyes szövegeit, amelyek vagy az Igaz Szóban vagy az Utunkban nem jelenhettek meg, végül mi közöltük. Többet mert kockáztatni a Korunk, beleértve a vezetőséget is. Ez persze nem vonatkozik már a Rácz Győző főszerkesztésének idejére eső korszakra, Gáll Ernő 1984-es nyugdíjazásától a rendszerváltásig. Az nagyon szomorú időszak volt a lap történetében, szinte hihetetlen, micsoda hirtelen leromlás ment végbe azokban az években.
– Az 1984 októberétől bekövetkezett leromlás után 1990-ben ön lett a főszerkesztő. Mi volt az elsődleges cél, a fő irányvonal, aminek mentén újra szerették volna gondolni a folyóiratot?
– Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel, hiszen sokan a szemünkre vetették, miért tartunk meg egy ilyen nevet, hiszen az Utunk vagy az Igaz Szó is megváltoztatta a címét. A munkatársak viszont egyetértettek abban, hogy ez egy hatalmas örökség, és nemcsak baloldali, hiszen olyan nagy szerzők közöltek itt, mint József Attila, Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron vagy Kassák Lajos, a képzőművészet terén pedig az Erdélyi Helikon sem tudott olyat felmutatni, mint a Korunk, hiszen az ő képzőművészeti szemléletük sokkal konzervatívabb volt.
A másik, hogy hosszú időn keresztül, főképpen a hatvanas évek végétől a Korunk az első számú közellenség volt a rendszer szemében, állandó hecc volt, állandó botrány, egy szerkesztőséget sem figyelt annyi besúgó, mint minket – egyszerre négy-öt. Nem csoda, hiszen például börtönviseltek rúghattak nálunk ismét labdába, mint a szociológus Venczel József, akit a Márton Áron-perben ítéltek el vagy László Dezső, aki kétszer is ült börtönben. Azt mondtuk, ezt a hagyományt nem szabad föladni, és ez be is igazolódott. Persze meg kellett változtatni a Korunkról kialakult képet, és ez sikerült is elsősorban a fiatalítással. Így a rendszerváltás után folytatni kívántuk a hagyomány legjobb részét: a nemzeti örökségből fölvállalni a minőséget, ugyanakkor nyitni Európa és a világ felé.
Mindig elmondom, hogy talán a világon nem volt olyan folyóirat, amely a legelső számában, 1926 februárjában közölte egy kolozsvári orvos írását, amelyben a szerző kifejti, hogy a két fő veszély a fasizmus és a bolsevizmus. Ilyen nemeslevele nincs egyetlen folyóiratnak sem.
– A Korunk Galéria létrejöttében önnek volt a legnagyobb szerepe. Hogyan kezdődött?
– Elég korán, már 1962-től rám bízták a lap képanyagának és a művészeti anyagainak szerkesztését. A képanyag rendszeres összegyűjtésének köszönhetően közvetlen kapcsolatba kerültem a képzőművészekkel, műtermekbe jártam. Kolozsváron akkor a magyar művészek voltak a meghatározók. Az egész úgy kezdődött, hogy a kolozsvári Igazság szerkesztőségének volt egy klubszobája, ahol néhány alkalommal kiállításokat is rendeztek, ez is buzdítást jelentett. Egyszer Gáll Ernő mondta nekem, hogy jó lenne valami képeket hozni a Korunkhoz, hogy ne legyenek olyan csupaszok a falak.
Később fölmerült, hogy jó lenne most már kiállításokat is szervezni, 1973 márciusában volt az első ilyen tárlat Kabán József fotóiból, attól kezdve rendszeressé váltak ezek az alkalmak. Sok kiállítást szerveztünk a fiataloknak, de olyanoknak is, akiket máshol nem láttak szívesen, mint Incze Ferencet, aki kegyvesztett volt, vagy Györkös Mányi Albertet, akit akkor még nem fogadtak be. Amikor ’74-ben a Főtérről átköltöztettek minket a mostani polgármesteri hivatalba, szerettük volna odavonzani a közönséget, és a legnagyobbaknak szerveztünk kiállítást: Szervátiusz Jenőnek, Nagy Albertnek, Nagy Imrének, Gy. Szabó Bélának és sorolhatnám. Kiderült, itt olyasmit lehet csinálni, amit máshol nem lehetett.
Lassan találkozási hely lett a galéria és a kiállítás-megnyitók, a Szekuritáté természetesen figyelt is erre, aztán 1986-ban betiltották a galéria működését, kilencvenig nem is szervezhettünk újabb tárlatot. A rendszerváltás után ez is újraindult, de akkor már azért nem volt akkora jelentősége, mert mindenhol lehetett kiállításokat szervezni. Most a legfontosabbnak a Korunk Stúdiógalériát tartom, ami kifejezetten a fiataloké, és azt hiszem, ez megint hozzáad valamit az itteni művészeti élethez.
– Nemcsak szerkesztőként, irodalomkritikusként és irodalomtörténészként, de korábban színháztörténészként is nagyon aktív volt. Ha meg kellene nevezni a rendszerváltástól napjainkig három erdélyi magyar előadást, amit fontosnak tart, melyek lennének ezek?
– A múlt rendszer legvégéről a Tompa Gábor rendezte Hamletet említeném elsőként, a másik szintén Tompa-rendezés, a Buszmegálló, ami már rendszerváltó darab, harmadiknak pedig talán az Andrei Şerban rendezte Ványa bácsit mondanám. Ezek művészileg is, elgondolkodtató voltukban is olyanok, hogy nyugodtan kiemelhetem őket. Ezekhez hasonlót csak a nagyon régi időkben láttam, amikor a kolozsvári színház nem volt olyan jó, mint most, de voltak kiváló színészei. A hatvanas években egy középszerű vagy inkább gyenge rendezőnek volt egy kiváló Mrożek-előadása, a Sztriptíz. A kétszereplős előadásban Szabó Lajos és Bencze Ferenc játszott, mindketten remek színészek voltak, és fantasztikus előadást produkáltak.
– Ön szerint az irodalomban a rendszerváltást követően volt-e valamiféle érzékelhető nagy irányváltás? Születtek-e nagy művek azóta Erdélyben?
– Nem hiszem, hogy olyan látványos lett volna a változás az irodalomban. Jelentős művek születtek 1989 óta is, de változatlanul az a véleményem, hogy az erdélyi magyar irodalom legjobb korszaka a hatvanas évek legvégén és a hetvenes években volt. Mintha valahogy nagyobb erőfeszítésre késztette volna a szerzőket a múlt rendszerben reájuk nehezedő nyomás, mint amit a mostaniak a szabadságban ki tudnak fejteni. Amit Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című könyvében, Lászlóffy Aladár a hetvenes évekbeli versesköteteiben, Kányádi korábbi könyveiben, Szilágyi István a Kő hull apadó kútba című regényében vagy Bálint Tibor a Zokogó majomban megvalósított, később nem tudták meghaladni sem az említett szerzők – nagyon kevés kivételtől eltekintve –, sem az utánuk következő alkotók.
Persze azóta is nagyon sok tehetséges ember nőtt fel költővé vagy prózaíróvá, most csak kapásból Kovács András Ferencet említhetem, akinek nagyon jó versei voltak, vannak, Visky Andrást is említhetjük, de nagyon jól indult Orbán János Dénes is, és lehetne folytatni a sort Lövétei Lázár Lászlóval, László Noémivel vagy Jánk Károllyal. De ha mint korszakot vesszük, a mostani távolról sem szárnyalja túl a hetvenes éveket.
– Nagy hatással volt önre Szabédi László és az ő tragikus sorsa, idén pedig a Kossuth Kiadónál jelent meg a könyvhétre a Konglomerát (Erdély) című kötete, amely részben róla szól.
– Valóban úgy éreztem, hogy a Szabédi-életmű és -életút olyan kulcskérdés, amire fel lehetne fűzni annak az egész korszaknak a roppant ellentmondásos voltát, azt, hogy mi mindennek tették ki embereket. Ennek a könyvnek Szabédi lett a főszereplője, de van két ellenpólus is benne, az egyik Gaál Gábor, akivel neki nagyon sok konfliktusa volt, és aki sok szempontból ártott neki, a másik pedig Szilágyi Domokos, aki Szabédi-tanítvány volt, és ugyanúgy öngyilkos lett, mint ő. A könyvnek az is az alcíme, hogy Utazások SzGSz-szel. Ez egy nagyon vegyes műfaj, a dokumentum és a fikció keveréke, az összekötő szövegeket leszámítva minden szövegrész az említett három személyiség írásaiból származik, és valamiféleképpen átfogja a korszakot.
– Könyvek terén mik a legközelebbi tervei?
– Ha minden jól megy, októberben mutatjuk be a Lászlóffy Aladárról írott könyvemet, amely, úgy érzem, elég objektíven tekint erre az életműre, életre.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

2013. február 2.

A Kós Károly-i örökség kisajátításáról a tények nyelvén
Kós Károlyt egyetlen politikai oldal sem sajátíthatja ki – így a jobboldal sem. A tények azt bizonyítják, hogy az erdélyi szellemóriás nemcsak a jobboldalhoz, hanem a baloldalhoz is erőteljesen kötődött. A második világháborút követően ugyanis aktív baloldali politikai szerepet vállalt, előbb a MADOSZ-ban (Romániai Magyar Dolgozók Országos Szövetsége), majd az MNSZ-ben (Romániai Magyar Népi Szövetség). 1945 májusában lépett be az MNSZ-be, tagja volt az MNSZ „százas” intézőbizottságának, az MNSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke volt, 1946–1948 között nagy nemzetgyűlési képviselő, illetve ez utóbbi időszakban az MNSZ központi sajtóorgánumának, a Világosság napilapnak szerkesztőbizottsági tagja is volt). Ez utóbbi szervezet, az Országos Demokrata Arcvonal szövetségeseként, együttműködött a kommunista párttal és a kommunisták irányítása alatt álló Petru Groza vezette kormánnyal.
Hogy az MNSZ-nek a bölcsészek miképpen értékelik a szerepét, azt a Magyar Katolikus Lexikonban (https://lexikon.katolikus.hu/) elolvashatjuk: „Romániai Magyar Népi Szövetség, RMNSZ, 1944. okt. 16–1953. márc. 31.: politikai szervezet. – Brassóban alakították a M. Dolgozók Orsz. Szöv-éből baloldali irányzatok képviselői. Székhelye Kolozsvár, 1948. I: Bukarest. Elődjéhez hasonlóan, a nemzetköziség alapján álló baloldali társutas szervezet, együttműködött a komm. párttal, ill. a komm. Petru Groza kormányával. Osztályharcos alapon a m. nemzetiségi jogokat védelmezte. 1947. II. 11: csatlakozott a komm. irányítású Dem. Pártok Blokkjához (Kurkó szerint az nem jelentette a függetlenség föladását), 1948. II. 27: a Népi Dem. Frontjához.”
Kós Károly azonban már 1944. október 22-én, 11 nappal az orosz haderő Kolozsvárra érkezése után a baloldal mellé állott, amikor Kolozsváron, több korábbi illegalista kommunistával együtt, újraalapította a MADOSZ-t, amelynek elnökévé is őt választották. Akkor, 1944 őszén, a dolgokat már teljesen másképp látta, mint a Horthy-rendszer idején, és ezt az Ezerkilencszáznegyvennégy című írásában meg is fogalmazta. „…Túlvoltunk már a Horthy-rezsim kurta egyhetűs farsangján és hosszú, négyesztendős, kálváriás böjtjén… Negyvennégy őszén már azzal a biztos tudással igyekeztem a magam helyét megtalálni, hogy itt teljesen más világ lesz, mint amilyen volt a régi.”
Emlékezetesek Kós Károly hangsúlyosan baloldali felhangú kortes beszédei, amelyek közül 1946 őszén néhányat éppen Kolozsváron tartott (városunk Főterén is), akárcsak más hasonló MNSZ-es politikai megnyilvánulásai. Az MNSZ sajtóosztályát vezető bizottság tagjaként a következő baloldali személyiségekkel vállalt politikai közösséget: Bányai László, Benedek Marcell, Gaál Gábor, Kacsó Sándor, Méliusz József, Kurkó Gyárfás (az RMNSZ elnöke).
1948 februárjában – tehát jóval a párizsi békeszerződés aláírása és két hónappal a Román Népköztársaság kikiáltása után – az Igazság, a Román Kommunista Párt erdélyi napilapja is közölte a Romániai Írók Szövetsége magyar csoportjának kiáltványát, amelyet Kós Károly és testvére, Kós Balázs mellett olyan neves baloldali írók jegyeztek, mint például Aszódy János, Asztalos István, Balogh Edgár, Bányai László, Bárdos B. Arthur, Csehi Gyula, Gaál Gábor, Horváth Imre, Horváth István, Jánosházy György, Kovács György, Létay Lajos, Méliusz József, Molter Károly, Nagy István, Salamon László, Szabédi László, Szemlér Ferenc, Szilágyi András, Tompa László, Tompa Miklós és Tamás Gáspár.
Kós Károly ebben a kiáltványban, a többi aláíróval együtt, egyebek mellett kijelentette: „Március 28-án valamennyien a Népi Demokrata Arcvonalának a jelére szavazunk, mert akarjuk azt az új alkotmányt, mely nemcsak biztosítja minden dolgozó szabadságjogait, hanem gyakorlattá és életté is váltja azokat. Akarjuk az új alkotmányt, mert biztosítja a dolgozó nép minden fiának kenyerét, jólétét és szilárd alapokon a művelődés, a tudomány, a művészetek kiteljesedését. A haladó irodalom romániai magyar művelői abban a tudatban veszik ki részüket teljes erejükkel s a művészi alkotás fegyvereivel is a küszöbön álló választásokból, hogy a dolgozó nép egységes akaratának győzelme nemre, nemzetiségre, fajra és vallásra való tekintet nélkül az új alkotmánnyal teljes jogegyenlőséget s az alkotó tehetség szabad kibontakozását biztosítja a Román Népköztársaság minden polgárának. Románia népei akaratának egységes megnyilvánulása ezeken a választásokon nemcsak az új alkotmány elveinek maradéktalan megvalósulása, hanem a Szovjetszövetség vezette békearcvonal erejének nemzetközi jelentőségű kifejeződése.”
„Voltak, akik akkortájt kommunistának tartották, még el is kerülték” – írja róla egyik monográfusa. (Sas Péter: Kós Károly képeskönyv. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009, 154. old.) És akik – tehetnénk hozzá – nem értették, hogy a Horthy-rendszer egyik kegyeltjéből hogyan lehet egyik napról a másikra a kommunisták jelentős súlyú szövetségese. Pedig lett volna más választása is. Hiszen az MNSZ megalakulásával párhuzamosan, az erdélyi románságot polgári párt fogta össze, és a szovjet jelenlét dacára megalakulhatott például a Román Demokrata Szövetség, amely a Nemzeti Parasztpárt észak-erdélyi „fiókszervezeteként” működött, és amely még saját újságot is kiadhatott.
Érdekes párhuzamok azért adódnak a mával is. Egyik beszédében Kós Károly arra hívta fel a figyelmet, hogy az erdélyi magyarságot egyetlen szervezetnek kell képviselnie. Íme: „Mi bármilyen komoly demokratikus szervezet is legyünk, és bármilyen szoros szövetségben is álljunk a demokratikus más ajkú szervezetekkel, mégis azt világosan kell lássa minden magyar demokrata, hogy a jogegyenlőség kivívásában, kultúránk fejlesztésében, népünk szolgálatában egyetlen szervezet lehet, amely minket képvisel ebből a szempontból. Ez pedig a saját magyar szervezetünk, az MNSZ.” (Kós Károly hozzászólása a Kolozs megyei intézőbizottság 1946. április 14-i gyűlésén. Országos Román Levéltár, Kolozs megyei kirendeltség, fond 26, UPM, Org. jud. Cluj, 2/1946, 133.)
Lehet ezt ma magyarázgatni: hogy csak okos kompromisszumot kötött, hogy igazán baloldali nem volt, kommunista pedig még kevésbé. A lényeg megmarad, a baloldalhoz látványosan hozzákötötte a nevét, és a második világháború utáni első kommunista hatalom egyik – nem éppen alacsony beosztású (országgyűlési képviselő) – tagja volt. Később sem szakította meg kapcsolatát a baloldallal, sem a magyarral, sem pedig a románnal. Fényképanyag is maradt fent arról a ’70-es években lezajlott találkozóról, amelyiken például Kolozs megye vezető pártkádereivel találkozott. S mind a magyar, mind a román kommunisták egyaránt magas állami kitüntetést adományoztak Kós Károlynak 90. születésnapja alkalmából. Ez persze érdemeit szemünkben fikarcnyit sem csökkenti, csak arra figyelmeztet, hogy Kós Károlyt, örökségét, „megszentelt nevét” egyetlen mai politikai erő sem sajátíthatja ki.
Kós Károly ugyanis valamennyiünké.
Kós Béla, Kós Károly egyik Budapesten élő unokája január végén a sajtónak eljuttatott levelében tiltakozását fejezte ki amiatt, hogy nagyapja nevét olyan alapítvány használja, amely véleménye szerint „egyezséget, alkut köt a nemzet megosztására, az erdélyi magyarság megtagadására buzdító, és annak veszélyeztető voltát vizionáló pártokkal az önös politikai céljai elérése érdekében”. Kós Béla az RMDSZ által alapított és a volt szövetségi elnök, Markó Béla által vezetett Kós Károly Akadémia Alapítványra utalt, amely együttműködési szerződést kötött a Magyar Szocialista Párt által működtetett Táncsics Mihály Alapítvánnyal. Erre az MSZP-küldöttség január végi kolozsvári látogatása alkalmával került sor.
„Kós Károlyt Erdély polihisztoraként tartják számon, utalva ezzel arra, hogy nemcsak az egyik legnagyobb magyar építész volt, hanem kiváló író, irodalomszervező, grafikus is, a transzszilvanizmus egyik atyja, a Trianon után elszakított erdélyi magyarság vezéralakja, a 20. század egyik legtevékenyebb magyar értelmisége. Kós Károly említésekor mindenkinek az életvitelére, az életművére kell gondolnia, nem pedig azonosítani őt bármely politikai párttal. Kós Károly neve, személye nem válhat különböző pártideológiák és pártcsatározások mentén érzelmi elégedetlenség, felháborodás eszközévé.” – fogalmazott Kós Béla.
A levélre reagáló Markó Béla annak a véleményének adott hangot, miszerint Kós Károly életműve igenis közkincs. „Mindenkié, aki jót akar a nagyhatalmak – és az ország önző, rövidlátó vezetői – által egykor nyomorúságos sorsra ítélt, abból kilábalni igyekvő erdélyi magyar népnek. Kós Károly az RMDSZ-é is, de másoké is, akik tisztességes, tartós, elfogadható megoldást keresnek helyzetünkre. Azoknak viszont nincs közük Kós Károlyhoz, akik ki akarják sajátítani azt a közös ügyet, ami fél-nemzettel, féloldalúan megoldhatatlan, legyen szó pártról, ideológiai vagy kulturális táborról, legyen szó mégoly visszhangos, magukat mégoly karizmatikusnak kikiáltó személyiségekről.”
Markó élesen bírálta Tőkés László EMNT-elnököt is, aki korábban heves hangú nyilatkozatban ítélte el, hogy az RMDSZ a magyar szocialistákat látta vendégül. „Igen, Kós Károly valóban nem volt sem hithű baloldali, sem hithű jobboldali – tudjuk-e ma is, hogy mi értelme nálunk Erdélyben ennek a címkézésnek? –, hanem demokrata volt. Amit máig nem tanultak meg tőle egyesek, Tőkés László sem, akinek több püspöki mandátummal a háta mögött sincsen fogalma arról, hogy mit jelent a tolerancia, de attól még nyakra-főre megmondja nekünk, hogy mi a nemzeti és mi a nemzetietlen”.
A Markó-levélre válaszoló Tőkés László azzal vádolta az RMDSZ-t, hogy „az öncélú hatalomgyakorlást fontosabbnak ítélték az erdélyi magyarság érdekeinek következetes képviseleténél”. „A korrupció, a hazudozás, a paktumpolitika, a görcsös hataloméhség és a kizárólagos egypártrendszerre való törekvés nem nemzeti érdek” – fogalmazott Tőkés.
Tibori Szabó Zoltán
Szabadság (Kolozsvár),

2013. április 13.

Benkő Samu
Bolyai Farkas és fia, János a matematikai kérdéseken kívül a tudományok majd minden területét vizsgálták. Foglalkoztak nyelvészettel, történelemmel, filozófiával, erkölcstannal, politikával, pedagógiával, művészettel. Az emberi tudásanyagot igyekeztek összefoglalni. Megközelítőleg tízezer oldal őrzi fejtegetéseiket a tudományok legkülönbözőbb területeiről.
Hogy mi köze a Bolyaiaknak Benkő Samu erdélyi művelődéstörténész portréjához?
A Széchenyi-díjas professzor ötvenéves kutatómunkája eredményeként elkészítette Bolyai János kéziratainak katalógusát. Megfejtette Bolyai írásjeleit, és összeállított két kötetre való szöveget a nem matematikai vonatkozású kéziratokból. Ebből kiindulva nyilván az sem véletlen, hogy a filozófus végzettségű Benkő Samu otthon van a művelődéstörténetben, a történelemkutatásban, a nyelvművelésben is. Talán az egyik legfontosabb éppen az említett Bolyai-hagyaték feldolgozása, de sorolhatnánk más könyveit, különféle jegyzeteit, előadásait, történelmi kutatómunkáit. Ez utóbbival kapcsolatban, ha megkérdeznénk, kinek a megbízásából és mi célból kutatott, valószínűleg nekünk is ugyanazt válaszolná, mint a Magyar Országos Levéltár kérdőívében feltett kérdésre: „A magam gyönyörűségére.” (Állítólag akkor az egyik tisztviselő megjegyezte: ügyelni kell, vajon épelméjű-e ez az Erdélyből jött „idegen”.)
Benkő Samu református lelkészcsaládban született Lőrincfalván, 1928. február 25-én. A középiskolát a marosvásárhelyi, majd a kolozsvári református kollégiumban végezte. 1946-ban, a második világháború utáni első romániai választások során a Magyar Népi Szövetségben dolgozott Balogh Edgár mellett. A Bolyai Tudományegyetem filozófia karán tanári oklevelet szerzett, ezt követően rövid ideig Fazekasvarsándon tanított. Tanársegéd volt Gaál Gábor mellett a kolozsvári egyetemen. 1952-ben kizárták a pártból és elbocsátották az egyetemről, olyan záradékkal, hogy csak fizikai munkát vállalhatott. Írni is csak álnév alatt írhatott. 1953-tól a Román Akadémia kolozsvári Történeti Intézetében lett kutató. 1957/58-ban a Korunk szerkesztőjeként dolgozott. 1975-től 1988-as nyugdíjba vonulásáig a Román Akadémia kolozsvári könyvtárának volt a tudományos főmunkatársa. Felesége B. Nagy Margit művészettörténész volt. Testvéröccse Benkő Lóránd nyelvészprofesszornak.
Gyermekkori élete valószínűleg úgy telt, ahogyan a többi hasonló korú, szigorú erkölcsű családban élő fiúgyermeké. Talán innen hozta magával a családról és a nemzetről alkotott képét is. „Nyelvünk két legtermészetesebb közösségi szerveződésünket, a családot és a nemzetet tartotta és tartja össze.”
Gyermekéveiről nem mesélt sokat zentai találkozásunkkor, de azt elmondta, csak keveseknek adatik meg, hogy napra pontosan meg tudják mondani, mikor ért véget ifjúkoruk. Benkő Samu esetében ez a dátum 1949. november 3-ára esett. Ez Balogh Edgár, a kolozsvári állami magyar egyetem rektora, a Romániai Magyar Népi Szövetség egyik vezetője letartóztatásának éjszakája volt, akinél Benkő Samu megszállt akkor éjjel. Ami akkor történt, egy életre meghatározta sorsát. Az egyetemet még befejezhette, de elbocsátották egyetemi gyakornoki állásából.
Baráti segítséggel ekkor kezdett el komolyabban foglalkozni a két matematikus által fölhalmozott tudásanyaggal. A diákévekből hozott kíváncsiság és a munkanélküli állapot előhívta belőle a Bolyai-kutatót, ami végül is hozzásegítette ahhoz, hogy Sztálin halála után a Román Akadémia kutatóként alkalmazta.
„Egy olyan iskolába kerültem, ahol a tanító bácsi, Gagyi László elvitt a marosvásárhelyi református kollégium nagy könyvtárába, ahol láthattuk a Bolyaiak könyveit, kéziratait, körzőit, vonalzóit, sakktábláit, sőt az exhumáláskor kiemelt koponyáit is. Ez olyan megrendítően hatott rám, hogy kitörölhetetlenül megmaradt az emlékezetemben. Ráadásul a diákok körében nemzedékről nemzedékre szálltak bizonyos mesék, hogy ez a két tudós ember mi mindenben tért el a hétköznapi élettől: hogy veszekedtek, hogy párbajra is kihívták egymást, hogy féltékenyek voltak egymásra stb. Tehát ezek a diákszájon formálódó események fölkeltették a gyerek fantáziáját.”
Fontos szerepet játszott az erdélyi művelődéstörténet 18/19. századának kutatásában. Tanulmányokat írt Kemény Zsigmondról, akinek közreadta a naplóját is, munkatársa volt a Románia történelme III. kötetének, sajtó alá rendezte Szenczi Molnár Albert naplóját, II. Rákóczi Ferenc vallomásait. Egyik szerkesztője volt a Kriterion Könyvkiadó Téka sorozatának. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület megálmodóiról, az erdélyi történetírási és intézményteremtési törekvésekről több szaktanulmányban számolt be.
1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Romániában és Magyarországon egyaránt több díjat és kitüntetést kapott: a Román Írószövetség díja (1971 és 1984), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1994), Nagy Imre-emlékplakett (1994), Széchenyi-díj (1997), Kemény Zsigmond-díj (1997), a Magyar Művészeti Akadémia aranyérme (1999), Bethlen Gábor-díj (2000) stb. A romániai rendszerváltás után 1990-ben újraindult Erdélyi Múzeum-Egyesületben alelnöki (1990–1994), majd elnöki (1994–2002) tisztséget viselt.
Volt azonban idő, amikor a némaságot választotta, amikor hosszú évek teltek el úgy, hogy egyetlen szót nyilvánosan nem ejtett ki, nyomtatásban nem jelentetett meg. Ezeket az éveket nem jelzik fiókba zárt kéziratok. Nem látta értelmét az írásnak. Annál többet olvasott azonban, élettapasztalata új mondanivalókkal egészítette ki a régi igazságokat. Tanult, építkezett. Hogy ekkora élettapasztalattal és tudással miért nem kapott soha katedrát?
„Engem hatvan esztendeje eltanácsoltak az iskolától. A könyveimben azonban leírom, amit tudok. Így elmondtam a magamét, és meghallgattak. Amíg élek, motyogok, monologizálok, ha egy ember is akad, aki meghallgat.”
Benkő Samu az április 18-a és 21-e között megrendezésre kerülő jubileumi, XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége lesz: nyolcvanötödik születésnapján köszöntik.
Gruik Ibolya .
Magyar Szó (Újvidék).

2013. szeptember 25.

18. sz.
Szőcs István
„Szívjad, fiam, szívjad, az életünk függ tőle!”
1. Túlélés-irodalom
1945 után…1. Túlélés-irodalom
Marosi Péter, alighogy behívták, néhány hónapra rá, az Északkeleti Kárpátokban, 1944 végén, hadifogságba esett. A tiszteket sorba állították, ott húzta össze magát diszkréten Péter is, alig múlt 24 éves tábori lelkész, két oldalán idősebb törzstisztek. A gyászosan megdermedt sorfal előtt egy hatalmas termetű kozák ezredes járkált fel s alá, fürkészően meredve a fogoly magyar tisztek arcába. Marosi Péter előtt egyszer csak megállt, kivette fogai közül a szétrágott végű, vastag, lucskos szivarat és bedugta Marosi szájába. A mellette álló magyar alezredes élesen sziszegte a fülébe:
– Szívjad, fiam! Szívjad! Az életünk függ tőle!
Amikor Marosi Péter elmesélte az esetet, nem mondta ki, de savanykás, elrévedő mosolyával érzékeltette, egész további életére ez lett a sorsa; nyálkás-ragacsos dolgokat szájába, illetve szájára venni, hogy mások létét biztosítsa, illetve, legalábbis a kibúvó lehetőségének illúziójával ajándékozza meg. A hadifogságából hamar hazakerült, az újrainduló szervezett irodalmi életnek szüksége volt rá; édesapja, Molter Károly révén kapcsolatot kínált az Erdélyi Helikon íróinak régi világával, de maga is, még jóformán ifjoncként, szerkesztette volt – és kitűnően – az Ifjú Erdély-t, a kolozsvári református teológia háttér-fedezetével indított folyóiratot, nem csoda, hogy már Gaál Gábor is kapva-kapott rajta (Utunk, 1946-tól), utána egy ideig színházigazgató, a kolozsvári állami (akkor még) magyar színháznál, megfúrása után kis ideig az Irodalmi Könyvkiadó kolozsvári fiókjánál Földes László és Kacsó Sándor megnyugtatására – és támogatására – szívja a polkovnyikok szivarjait. Majd Földes László átviszi az Utunkhoz, emennek lebukása után kapturálja Létay Lajos, eleinte még a Nagy István–Orosz Irén–Látó Anna s ő maga alkotta vonósnégyes keretében, és elképesztő, mennyire képes volt 22 év során kizsákmányolni. Többek közt a különböző pártbizottságoknál tartott felszólalásait is vele íratta, az egykori református lelkésszel, bezárólag a Központi Bizottságnál időnként tartandott rituális szereplései forgatókönyveivel. Igaz, hogy Létay jó költőnként indult, Áprily és Jékely sodrásvizében (A Boldog utcát elvitte a víz, csak néha villansz meg stb.), de mint személyiség, szürke és jelentéktelen volt; kövendi és várfalvi földijei közül az évjáratbeliek Kendermagos Lajosnak hívták, nem tudom, miért, a románok úgy emlegették, hogy mutra acela de şobolan (az a patkánypofa), mivel jellegzetes aranyosszéki – „kései szumír” – profilja volt; Marosi mégis kitartott mellette, az utolsó töltényig… a Változásig… A nyög-díjat nem sokáig bírta, sajnos, hamar belehalt, anélkül, hogy megírta volna a nagy Összefoglalót. Nem bírta elviselni a félelem nélküli (?) életet, mondták a „barátai” (?)…
Igaz, már gyerekkora óta nagyon rájárt a rúd (akár RUD-nak is írhatnám) – nagy volt házuknál az irodalmi nyüzsgés, ezért a hatalom mindig rajtuk tartotta a hátsó szemét; sőt: a hatalmak, a voltak és leendők is. (Marosi mesélte, hogy még gyerekkorában, egyszer nagy vacsora volt náluk, Kosztolányi Dezső tiszteletére, vásárhelyi Köteles Sámuel utcai lakásukban. Egyszer csak a költő felugrott és kirohant a sötét éjbe; mindenki a keresésére indult; egy nagy háztömbbel arrébb találták meg, a Sárosi utcában, egy piszkos kapu alatt, a falnak dőlve zokogott: „Meg fognak ölni, mindnyájunkat meg fognak ölni!”… Még aznap éjjel hazautazott Pestre, többet nem jött errefelé.)
Amikor 1940-ben bejöttek a magyarok, a házukat hónapokig, nem is titkolt módon, megfigyelés alatt tartották, kitüntetett figyelemben részesítenek, mondták a családtagok. Utána jött az, hogy – múltkoriban írtam róla – az illegalista kommunista kőmíves, Sós Jóska bácsi azzal szórakoztatta: „Úrfi, ha béjönnek az oroszok, magát is felakasztatam.” Péter nevetett, de az illegalistáktól attól kezdve pokolian félt.
Akkor képzeljük el, hogy egyszer csak Bukarestből, a legmagasabb körökből lefele irányítva, Kolozsvárra helyeznek tartományi másodtitkárnak egy Tompa István nevű személyt, egyébként pénzügyi szakértőt, aki a kincses városban óriási illegalista háttér-szövődményekkel „rendelkezett”, és aki, nem egy más idekerült politikushoz hasonlóan, egyszer csak ráébredt, hogy ő tulajdonképpen író is! És megjelenik az Utunk szerkesztőségében, és személyesen letesz a Marosi Péter asztalára egy elbeszélést.
Ami erre következett, az már művészet! Amerikaiasan szólva, amolyan survival art! Este tízkor Marosi és a felesége becsengetnek a tartományi propagandatitkár lakására, halálsápadtan. Tudják, szól a szerkesztő, ilyenkor nem illik látogatóba jönni; de a délután elolvastuk azt az elbeszélést, és az annyira izgalomba hozott minket, hogy ma éjszaka már egy percet sem fogunk tudni aludni, és ezért átjöttünk hát, hogy legalább beszélgessünk egy kicsit róla.
Tompa Miklós, a marosvásárhelyi színház volt rendező-igazgatója, különben Németh Antal kitűnő tanítványa, nyugdíjas korában, amikor már velem is szóbaállt, mesélte: Mindig szerettem volna, és még most is szeretnék egy regényt írni Marosi Péterről! Ő alakította leghatásosabban azt, amit a történelem elvárt mindnyájunktól… Móra Ferenc írta valahol, hogy a tekintetes úrfiak mindnyájan márciusi ifjakként kezdik, aztán reálpolitikusként folytatják! Ebben a hazai magyar irodalomban Marosi Péternél lehet, hogy majdnem mindenki jobban írt, de a legjobban ő játszott! Ezt én, mint színházi ember, szavatolom! Tudja, mindennek ellenére, pedig mint színházigazgatók még konkuráltunk is egymással, sohasem haragudtam rá. Beillett volna Bánffy Miklós Martinovicsában második személynek, az elsőt Gaál Gábor játszhatta volna… – Ám amit sohasem tetszett megrendezni! mondtam. – Maguk fojtottak volna meg, ha megteszem! – felelte. Tudja, milyenek maguk? Egyszer ott volt Molteréknél Kacsó Sándor és Tamási Áron. Kacsó valamikor elvesztette a hüvelykujját. Odahívja a legkisebb Molter-fiút: mutasd csak a kezed! – Jé, te nyomorék vagy, mert tíz újad van! Látod, Áron bácsinak is csak kilenc ujja van (ő is elvesztett valahol egyet! És a kis Marosi-fiú elkezdett bőgni!... Ilyen a mi irodalmunk, senki sem meri vállalni az egészet!... Na, ezt szerettem volna Marosi alakjában megírni… – legyintett Tompa Miklós.
2. Túlélés, nemcsak
irodalom
Nevek emlegetése, sőt irodalmi kiindulópontok nélkül is e tünetcsoportról vagy húsz éve, többször is írtam. Például a feledékenyebbek kedvéért felidézem Maupassant egyik elbeszélésének cselekményvázát: Az 1870-es francia-német háború idején francia menekültek, jobb körökhöz tartozó hölgyek, urak verődnek össze éjszakára egy kis vidéki vendégfogadóban. Éppen vacsorához ülnek, amikor befut egy német tiszt. Rémület, szorongás, dermedt csend. És ráadásul, nemsokára jön a fogadós; a tiszt úrnak vacsora után női társaságra van igénye! A vendégek félájultan merednek egymásra, és főleg a hölgyekre! Szerencsére van a társaságban egy kis párizsi könnyű műfajú leányzó, Gömböc… Kötelességtudóan feláll és bemegy a német tiszt szobájába. A társaság fellélegzik, a szörnyű megaláztatás veszélye elhárult fejük fölül… Másnap reggel aztán, amikor előkerül a kis Gömböc is, mindenki megvetéssel sújtja: az aljas! Képes volt lefeküdni egy német tiszttel.
Ami a Gömböc-tünetcsoport irodalmunkbeli megfeleléseit illeti, annak idején bőven kifutottam, és senkit sem érdekelt, főleg az irodalomtörténészeket nem… Ugyan melyikünk merte volna azonnal kiköpni a kozák ezredes megrágott nyálas szivarját? Ami pedig annak az anekdotának a példázatértékét illeti, hogy az elbolondított kisfiú sírva kezdte szégyelleni ép kezét: a mai színjátszásban, könnyen felmérhetően is, többen látszanak olyanoknak, akik nem vállalják az egészséges épkézláb mivoltot – és milyen lelkesen nem! –, mint az irodalomban… félelmetes kozákok „kedveskedése” nélkül is!
A kegyetlen katonától a modern jog nem fogadja el azt a mentséget, hogy „parancsra tettem”. A művészettől sem fogadhatni el a sunyi mentegetőzést, hogy „a korszellem parancsára” tette magát hülyének.
Helikon (Kolozsvár)

2013. szeptember 28.

Az erdélyi Anonymus
A 90 esztendeje született Dani János levéltáros emlékezete
A kerek százas évfordulók bűvöletében szokatlan lehet az ettől eltérő időpontban való megemlékezés. Dani Jánossal kivételt kell tennünk, életében olyan kevés figyelem övezte, hogy kárpótlásul évtizedenként megemlékezhetnénk születési és halálozási évfordulóiról.
1923. szeptember 18-án született a Szászrégentől 10 kilométerre fekvő Maros megyei faluban, ma a közigazgatásilag Bátos községhez tartozó Dedrádszéplakon. A református vallás helybeli százados térnyerései ellenére, szülei ősi vallásukat megtartva római katolikusnak keresztelték, mely egész életében meghatározó jelentőségűnek bizonyult. Középiskolai tanulmányait az erdélyi egyházmegye székhelyén, Gyulafehérvárt végezte, a születése előtt egy évvel Majláth Gusztáv Károly megyéspüspök nevét felvett római katolikus főgimnáziumban. Családi indíttatásból, vallásos neveltetése okán, a hely szellemisége miatt, vagy összességében mindhárom tényező hatására a papi pálya iránt érzett elhivatottságot. Édesapja a püspöki szőlőgazdaság vincellére volt, erősen ragaszkodott az egyházi székhelyhez. A várat építtető III. Károly után elnevezett egykori Károlyfehérvár sajátságos módon János fia Pál utcájának bizonyult. A családi asztalnál hallottak és a mindennapokban látottak alakították, formálták jövendő életképét, az őt körülvevő mindenkori hierarchiába való természetes, magától értetődő betagozódását. Ministránsként élhette át a Márton Áron celebrálta misék élményeit, s már az érettségi vizsga előtt felöltötte a teológiai hallgatók kék színű reverendáját. A második bécsi döntés után a gyulafehérvári székhelyű szeminárium és teológia megszűnt, helyét és szerepét Észak-Erdélyben az ottrekedt hallgatók miatt Kolozsvár, Dél-Erdélyben a bánsági többnyelvű Temesvár vette át.
Pályatársai által sem tisztázott, ezért egyelőre ismeretlen, személyes jellegű okok miatt 1945-ben pályamódosító lendülettel a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Karának hallgatója lett. 1949-ben, az államvizsgák letétele után történelem–földrajz szakos tanárként fejezte be egyetemi tanulmányait.
Az egykori Ferenc József Tudományegyetem sokat megélt, a „boldog békeidők” polgári társadalmára emlékeztető termeinek hangulatából, a piarista Biró Vencel professzor lenyűgöző történeti előadásaiból a városi közmunkákban való kötelező részvétel ébresztette a micisapkás valóságra. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület levéltárának költöztetési munkálataiban való részvétel a legjobb pályaválasztási tanácsadásnak bizonyult. Az Egyetemi Könyvtártól a Farkas utcai Nemes–Huszár-ház udvari traktusáig vezető – képletesen is értelmezhető – útszakasz életre szóló hozadéka Kelemen Lajos nyugalmazott könyv- és levéltári főigazgatóval való megismerkedése volt. Levéltári munkálkodása kiindulópontjaiként olvasási szeretete, a régi írások varázslatosnak tűnő világa megismerése utáni vágya, kutatói kíváncsisága és a szeminaristaként elsajátított magas szintű latin nyelvtudása megfelelő alapvetéseknek bizonyultak.
Az EME levéltárának alapembereként, egyszemélyes kezelőjeként – Jakó Zsigmond igazgató keze alatt – naponta találkozhatott az országos jelentőségű archívum egykori kiteljesítőjével, az oda mindennap bejáró Kelemen Lajossal és a magukat tanítványaiként megvallóknak az idő múlásával egyre bővülő körével. Az akkori időszakot átéltek visszaemlékezései alapján nagy hihetőséggel kijelenthető, hogy a második világégés után Dani János egyedüli tanítványának és egyben utódának vallhatta magát, s ritka kivételként Szabó T. Attilán és Jakó Zsigmondon kívül az Istennel is perlekedő nyugalmazott főigazgató urat Lajos bácsinak szólíthatta.
Személyesen nagy hálával tartozom neki, 1998-ban, a Kelemen Lajos, Erdély levéltárosa című dokumentumfilm szerkesztőjeként, beszélgetőtársként a már azóta elhunyt Ferenczy Júlia festőművésznő, Jakó Zsigmond történettudós és Kónya Ádám művelődéstörténész mellett – Kiss András főlevéltáros közbenjárására – Dani Jánost is vallomásra késztethettem. Ahogyan korábban, még egykori Mestere életében tehette, halála után is szeretettel és nem kis megilletődéssel emlékezett reá, amint felidézte alakját, kivételes személyiségét. ’47-ben ismerkedtem meg vele. Rendkívül barátságosan fogadott, s beszélt a levéltári kutatásnak a szépségéről. […] A levéltárat ’49 nyarán hivatalosan – az újságok is közölték – nyitották meg. Kezdődtek a hétköznapok. Lajos bácsi minden nap bejött. Akkor döbbentem rá, hogy mi mindent tud.” Egyik kérdésemre – Mi volt a titka Kelemen Lajos félelmetes tudásának? – így válaszolt: „Isteni adomány. Erős kritikai érzék, erős logika, judícium, párosulva félelmetes memóriával, ez a titka.”
Egykori Mesterére utaló egybevetésül, a közöttük lévő szakmai jellegű hasonlatosságok hangsúlyozásául kiemelendő, hogy Dani János is ugyanazt a levéltárosi szemléletet képviselte, mint ő. Nem készített segédletet, emlékezőtehetségére hagyatkozva kereste ki a mások számára rendezetlennek tűnő anyaghalmazból a szükséges okmányokat, okleveleket, a szükséges iratokat. Köztudomású volt, hogy a legmesszebbmenően kiszolgálta a hozzá forduló kutatókat. Éjszakákat virrasztott át, azért körmölve, hogy a latin és magyar nyelvű kéziratokból mások számára másoljon. A számtalan hálás kutató között Jakó Zsigmond is megköszönte az erdélyi papírmalmok feldolgozásában nyújtott segítségét.
A 17–19. századi erdélyi művelődéstörténet tárgykörében saját részre is folytatott kutatásokat. Szathmáry Pap Károly ifjúkoráról a Kelemen Lajos 80. évfordulójára megjelent emlékkönyvben értekezett. Forrásfeltáró munkája eredményeiként adta közre Mihai Halici hagyatéki leltárát, Gyarmathi Sámuel, valamint Tolnai Lajos és Koncz József levelezését. Nevéhez fűződik Kemény János fejedelem magamentsége, Barcsay Ádám, Benkő József ismeretlen levelei, Ioan Piuariu-Molnar és Kalmár György életrajza megjelentetése. A Documente privind istoria României forráskiadvány erdélyi sorozatának, a Documenta Romaniae Historica és a Documente privind revoluţia de la 1848 în Ţările Române erdélyi vonatkozású köteteinek munkatársai között dolgozott.
Az 1948-ban államosított EME levéltárának élére Imreh Istvánt nevezte ki Veress Pál, az egykori illegális kommunista, 1944 őszétől az észak-erdélyi szakszervezeti mozgalom vezetője, 1952-ig Kolozsvár Néptanácsának elnöke, aki „Szakítunk a múlttal” – jelszóval a pincébe dobatta Kolozs megye levéltárát. Balogh Edgár menteni próbálva az EME levéltárát, felajánlotta a Román Tudományos Akadémia Kolozsvári Könyvtárának. Az általuk kiküldött háromtagú bizottság – David Prodan, Emil Isac és Gaál Gábor – javaslatára az átvétel mellett döntöttek. Ennek köszönhetően lehetett a Nemes–Huszár-házban működő levéltár raktárából kialakított szoba tudományos kutatója, majd a RTA Kolozsvári Könyvtára Történeti Levéltára új igazgatója David Prodan, a későbbi akadémikus.
Az „osztályharc éleződésével” folyamatosan borotvaélességűvé vált belpolitikai viszonyok között a levéltárban uralkodó, idillinek nevezhető helyzet hamarosan véget ért. Az 1950-es évek második felében mikrofilm-kölcsönzési megállapodás született Magyarország és Románia között. Egy magántermészetű vita elfajulásaként a másolásra előkészített anyagokat kezelő Dani Jánost bűnbakként felhasználva, kémkedéssel és csempészéssel gyanúsították. A Szekuritate egyik főtisztje, a hírhedt Dumitraşcu ezredes bevonásával lezajlott, mentálisan nagyon megterhelő és lelkileg soha ki nem hevert vizsgálat végén megszületett döntés alapján, Dani Jánosnak 1961-ben meg kellett válnia levéltárosi állásától. Constantin Daicoviciu, a kolozsvári Történeti Intézet igazgatója jóvoltából – egy alapos leteremtés közepette – sikerült újra álláshoz jutnia, az ottani középkori munkaközösség tagjaként a szakmában maradnia és egyúttal kenyérhez jutnia. Hívő lelke ujjonghatott az isteni kegyelem megnyilvánulásán, melynek felélesztésében nagy szerepe lehetett kitűnő latin nyelvtudásának. 1975 nyarán egy új, szigorító utasítás miatt ismét állást kellett változtatnia, a Történeti Intézetből az Akadémiai Könyvtárba helyezték. A hatályos intézkedés megtiltotta nem párttagok alkalmazását, mely egyformán vonatkozott Dani Jánoson kívül Benkő Samura és Alexandru Neamţura.
Az 1989-ben bekövetkezett romániai történelmi és politikai változások után egykori kollégáival együtt örvendett az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezésének, az ígéretesen beindult magyar tudományos életnek. Nem előadóként, lelkes hallgatóként vett részt a tudományos egyesület szervezte rendezvényeken, előadásokon, konferenciákon.
Nyugdíjasként a Mamaia kávéház törzsvendége volt. Az illatos „fekete levest” szürcsölve eszébe juthatott, hányatott életében hányszor kellett kiinnia nemcsak képletes módon a baljóslatú színű folyadékot. Megpróbáltatásait nem heverte ki soha, lelki görcsei nem tudtak feloldódni idősebb korában sem. Talán nem bocsátotta meg önmagának, hogy Isten helyett csupán teremtményeit, a legtöbbször hálátlannak bizonyult embereket próbálta közvetlenül szolgálni. Méltatlanul elszenvedett csalódásai emberkerülővé tették, még haláláról és temetéséről sem kívánta a közvéleményt értesíttetni. Jól indult tudományos munkássága sem lett számottevő. Nem szeretett írni, nyomasztotta a penna, a nevéhez kötődő publikáció felelőssége, egy-egy téma adatgyűjtése számára befejezhetetlennek tűnő folyamatnak bizonyult, holott „négerként” sok-sokívnyi szöveget megfogalmazott és lefordított. Sírfájára rá lehetett volna írni: Itt nyugszik az erdélyi Anonymus.
Kolozsvárt, 2005. augusztus 4-én hunyt el, s két nap múlva helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. Talán néhai Mestere, Kelemen Lajos és egykori kedves kollégái társaságában megleli nyugalmát, s egykori önmagát.
Szabadság (Kolozsvár)

2013. november 28.

Kötelékek – kézfogások
Történetek, történelem
Vitatkozhatunk róla, vajon mai életünket, világunkat a tárgyiasság, a tények megismerésének vágya, tisztelete határozza-e meg, vagy a „történetmondás”, az ilyen vagy olyan történelmi emlékezés, nosztalgia, a nagy mese jellemzi inkább. A pénz mindenekelőtt, ezt ugye megéljük napról napra, ugyanakkor a blogok, a Facebook mást (is) mutatnak.
2013 novemberében, közeledve az évnek (és ennek az ilyen-olyan sorozatnak) a végéhez, konferenciák, találkozások, olvasmányok gondolkodtatnak el a válaszon, újkori történelmünk alakulásán. Lehetőség szerint (ami sajnos nemigen adatik meg) távolodva a média, a televíziós-rádiós híradók, kerekasztalok, a napi politika világától.
Hazám-díjak, szép sorozatban
Évente hét díjat oszt ki egy tekintélyes kuratórium Budapesten. A hetes szám József Attilára vezethető vissza („a hetedik te magad légy!”), mint ahogy a díj elnevezése is, mindehhez pedig Varga Imre gyönyörűséges kisszobra társul, alighanem a díjat igazoló tárgyak legszebbike. Az, hogy civil-díj, azaz nem politikai szempontú, minden ünnepi alkalommal elhangzik, és ezt a kitüntetett írók, művészek, tudósok névsora bizonyítja is. (A régebbiek listájából szemelgetve: Bacsó Péter, Benkő Samu, Borbándi Gyula, Czeizel Endre, Domokos Géza, Jancsó Miklós, Juhász Ferenc, Kallós Zoltán, Kányádi Sándor, Kosáry Domokos, Kurtág György, Rubik Ernő, Sütő András, Szabó Magda, Törőcsik Mari. A tavaly az erdélyiek közül Markó Béla és Szilágyi István egyszerre volt díjazott.)
A 2013-as ünnepség a Petőfi Irodalmi Múzeumban zajlott (vagyis nem az Akadémián, mint régebben), népes közönség előtt, sok korábbi kitüntetett jelenlétében. A zenei kísérőprogram ezúttal is minőséginek bizonyult, mint ahogy ismét Galkó Balázs mondott értő mélységgel és közvetlenséggel József Attila-verseket. Idén ugyan nem szerepelt erdélyi a Hazám-díjasok közt, mégis volt szó rólunk, hiszen az irodalomtörténész Ilia Mihály laudációjából nem hiányozhatott elkötelezettségének, már-már hihetetlen figyelmének kiemelése a Magyarországon kívül élők, elsősorban az irodalomnak elkötelezett erdélyiek iránt.
Budapesten a normalitás – természetesnek gondolt (?) – óráit élhettük meg e hónap közepén.
Jékely – PIM – Magyarvalkó
Egy hét alatt kétszer a Petőfi Irodalmi Múzeumban, vonatos-autós (kényszerű átszállásos) utazással Kolozsvárról Budapestre. A száz éve Nagyenyeden született és – merem állítani – Kolozsvár költőjévé vált Jékely Zoltán öröksége ennél jóval nagyobb fáradságot is megérdemel. A szervezők adta konferenciacím szerint „Csillagtoronyban” jártunk, és a tudományos igényű előadások ezt valóban alátámasztották. Érthető módon sűrűn szóba került Jékely lírájának elégikus hangvétele, a halál s a feltámadás motívuma. Engem azonban a legjobban az a két előadás ragadott meg, amelyek a magyarvalkói Jékely-kiállítás tájépítészeti, illetve irodalmi koncepciójáról szóltak.
Magyarvalkó a Kalotaszeg talán legfestőibb faluja, eddig is vonzotta a látogatókat. (Valószínűleg nem olyan mértékben, mint a faluturizmusban, táborszervezésben már eddig is jelentőset nyújtó Kalotaszentkirály-Zentelke.) Hogy pontosan ki és mikor kezdte összekapcsolni Jékely egykori valkói kirándulásait, írásait a ma lehetséges és ígéretes idegencsalogatással – és ezt nem Drakula-bolondítás szellemében teszik! –, azt nem tudom; a megvalósítás útján elindult terv és a további elképzelések mindenesetre ígéretesek, s ebből nem csupán az irodalom, hanem Kalotaszeg és talán egész Erdély nyerhet.
Hátha ezután Kolozsvárt és környékét nem „átmenő forgalomként” tekinti majd sok túloldali kirándulásszervező, útban a Székelyföld felé…
Egy „csak” hetvenéves költő
A Székelyföld és Kolozsvár rég összekapcsolódott Király László életében és költészetében. (Annak jóval kisebb a súlya, mégis megjegyzem: ugyanígy ért össze mára, de már tegnapra a Forrás ún. első és második nemzedéke; sőt ez tulajdonképpen 1967-ben megkezdődött, amikor Király Vadásztánc című első verskötetéhez Lászlóffy Aladár írt méltató, figyelemfelhívó előszót.) A veszélyek és kihívások valójában egyaránt – ha talán nem is egyformán – érintették a múlt század hatvanas éveiben a pályán elindultakat, és bizonyára még inkább elmondható ez az egy-két-három évtizeddel korábbi pályakezdőkről. Hogy azokat a nehéz évtizedeket ki hogyan „abszolválta”, azt egyenként kell természetesen megvizsgálni. Mostanában divatba jött (megélhetési „kutatók” által?) könnyű szívvel ráhúzni a vizes lepedőt egy-egy nehéz helyzetben rosszul reagált költőre, művelődéstörténészre, az életmű egészére vetve árnyat ezáltal. Király László lehet, hogy szerencsésebb, lehet, hogy keményebb volt; ezen az estén emelt fővel jelenthette ki, hogy az ő vára valójában az élete, a műve, amit az utókorra hagyhat.
Tanulságos könyvek
Egy József Attila-, egy Jékely- vagy egy Király-verskötetre természetesen nem lehet azt mondani, hogy tanulságos. De Kolozsvári Papp László posztumusz regényéről sem így beszélnék, noha A diák utolsó története (Kortárs Kiadó, 2011.) sok olyan pillanatra emlékeztet, amelyet én is kolozsvári diákként éltem meg – ha nem is úgy, mint ő: például Sztálin halálát (1953-ban), iskolai kivezényeltetésünket a Főtérre. (És én sem tartoztam a sírók közé. De nem hancúroztam az éppen üres Capitol moziban, a Bánffy-palota udvarán, mint KPL.)
Most közel egyszerre három könyv (illetve négy, pontosabban öt) került a birtokomba, szerzői dedikálással, és ezek nem számíthatók profi szerzők termékeinek – jóllehet mindegyikük a maga szakmájában diplomás, elismert ember, és ma már nyugdíjas. Dr. Kiss András Nagyváradon kardiológusként szerzett nevet magának. Fodor Nagy Éva jeles mesterek tanítványaként végzett a kolozsvári képzőművészeti főiskolán; nemrég nyílt akvarell-kiállítása a Báthory-líceum könyvtár-galériájában. Kiss Károly agronómus végzettséggel járta végig a pályát. Nem azzal jellemezném önéletrajzi jellegű könyveiket, hogy magánkiadásban készültek, vagy a szöveggondozásra jobban figyelni tudó hivatásos kiadó vállalta a megjelentetést. (Fodor N. Éva Időutazás képekben című emlékezését a csíkszeredai Pro-Print jelentette meg, Kiss Károly 558 oldalas „civil” élet-összefoglalójára viszont igencsak ráfért volna a szerkesztői munka.) A tanúvallomás egyediségének jelentőségére akarom felhívni a figyelmet, lényegében a 20. század első harmadának végétől vagy a századközéptől többnyire máig, de legalább 1989-ig terjedő erdélyi (négy év kivételével romániai) idő számbavételére, változatos helyszíneken, változó élethelyzetekben. S ami mind a három szerző szövegének fontos kísérője: a korabeli fényképek hangsúlyos jelenléte a családi és korjellemzésben.
Nem kritikát írok ezekről a könyvekről – bár írhatnék, helyenként kifejezetten elismerőt a megjelenítés érzékletessége, a szereplők megidézése okán (Fodor Nagy Éva kötetében), a naplószerű pontosság, hitelesség dicséretével (Kiss András ezt két vaskos kötetben, közel 1000 oldalon teszi Egy váradi orvos visszaemlékezéseiben). Kiss Károly a következő kérdést teszi fel, mondhatni provokálóan: Ilyenek voltunk mi? Ő már a címoldalon így minősíti vállalkozását: „Egy becsapott generációja a küzdelemre felkent daliáknak”. Ehhez mindjárt hozzá kell tennem, hogy vele osztálytársként kezdtük a Református Kollégiumban, és együtt folytattuk az utódiskolában, a 2. számú Magyar Fiúlíceumban – tehát az ő korai emlékeit (akár a barátságokban, akár a hajdani IMSZ-ben) közvetlenül szembesíthetem a sajátjaimmal. (Ami már nyilván nem érvényes uzdiszentpéteri, kisiklandi, szászbonyhai, csíkszentmártoni vagy bánsági, újszentesi és temesvári agronómusi tapasztalataira.) Dr. Kiss András – kevéssel fiatalabban – a vásárhelyi orvosin nem ugyanúgy (bár hasonló politikai légkörben) élte meg 1956-ot, mint mi a Bolyain, a Bölcsész Karon (a „min” ezúttal többek közt Lászlóffy Aladárt értem, akiről Kiss Károlynak is van érdemi, régi baráti mondanivalója); persze, ott is, az orvosin, Kolozsvárt is következtek a megtorlások, ahogy ezt Kiss András részletesen leírja. (Domokos Géza beidézésével meglepetést szerez.) Egyszóval összeérnek a történetek, számos mozzanatban, és erről váradi orvos barátom mint páratlan kultúra-, irodalom- és képzőművészet-fogyasztó, gyűjtő, színházlátogató, bőven beszámol. A két Kiss egymástól eléggé távoli emlékezése ilyenformán számomra hasznos forrás, előbb-utóbb élni fogok a lehetőséggel.
A meglepetést Fodor Nagy Éva könyve okozta, nem is annyira férjével, a prózaíró Fodor Sándorral közösen megéltek felidézésével (jóllehet például az Erzsébet út 57. lakásuk leírása többszörösen irodalomtörténeti jelentőségű, Gaál Gáborék, Gáll Ernőék is laktak ott), mint nyugat-európai, többek közt angliai, londoni emlékeinek elevenségével. Siklós Istvánék, a költő és BBC-szerkesztő lakása nekem is élményt jelentett, hasonlóképpen a találkozás Cs. Szabó Lászlóval, Szabó Zoltánnal és háza népével, no meg a jelenlét a Szepesi Csombor Körben. (Most találkozom újra ezekkel az évekkel, a titkosszolgálati dossziémba került utalásokkal.)
Hát így értem, amikor tanulságos könyvekről beszélek. De még adós vagyok dr. Kiss András legújabb ajándékkönyvének a megköszönésével. A Gyantai beszélgetéseim Róza nénivel megjelentetése 2013-ban régi adósságot törleszt – nem utolsósorban a Korunk akaratlan (akkoriban cenzorális) adósságát. Szociográfiai-emlékirati pályázatunkon ennek a rendkívüli falusi asszonynak az életútját idéző szöveggel Kiss András (és Róza néni) 1984-ben első díjat nyert nálunk, ám a (részleges) közlésre is sok évet, politikai fordulatot kellett várni. Most mindenki olvashatja, Kiss András magánkiadásában. (Vállalhatta volna akár a Kriza Társaság!)
Valamiképpen visszatérünk a „hazám” értelmezéséhez…
Szabadság (Kolozsvár)

2013. november 28.

Ragyogó irodalmárok sötét múltja
Kényes témáról, az erdélyi irodalom nagy alakjainak besúgói múltjáról folyt az Írók és a hatalom című beszélgetés a kolozsvári Bulgakov Kávézóban, Stefano Bottoni történész és Könczei Csilla néprajzkutató-antropológus közreműködésével, akiket Orbán János Dénes kérdezett.
Az író mindenkor eszköz volt a hatalom kezében, lehetett kényszeríteni, de meg is lehetett vásárolni. Gyönyörű példa rá Torquato Tasso, a nagy eposzíró, a Mediciek udvari költője. Kiszolgálta az uralkodó családot, ezért cserébe palotában lakhatott, hintóval járhatott Firenzében, és többek között ennek köszönhetően írhatta meg a ránk maradt csodálatos költeményeket – vezette be Orbán János Dénes a rendkívül izgalmas, több mint kétórás beszélgetést, amelynek azonban nem a világirodalom, hanem az erdélyi literatúra közismert alakjai voltak a főszereplői.
Stefano Bottoni történész vállalta föl, hogy nyilvánosságra hozza a birtokába jutott, kényes információkat, a téma másik, személyesen is érintett kutatója pedig Könczei Csilla, aki a Transidexen Szekusblog néven 2006 óta publikál adatokat erdélyi írók és közismert személyiségek rendszerváltás előtti múltjáról.
Elsőként a történészt hallgathattuk meg, aki elmondta, Olaszországban nőtt föl, és érdekelte az a generáció, amely a húszas évek második felében született, a második világháború után nőtt föl, és ’45–’46-ban lépett be a kommunista pártba. Sütő Andrással, Szilágyi Domokossal és főként Mikó Imrével foglalkozott behatóan, utóbbiról könyvet is készül írni. Olyan fiatal értelmiségiekről van szó, akik általában szegény, paraszti családból származtak, ezért kézenfekvő volt, hogy a kommunista utópia erdélyi szószólói legyenek. Irodalmi szempontból felejthető, dicsőítő műveket írtak az akkori rendszerről, például megénekelték a Magyar Autonóm Tartományt. Stefano Bottoni szerint ez kimondottan „mozgalmi irodalom” volt, amelyért ők nagyon sokat kaptak.
Sütő András 1927-ben született, és huszonkét évesen már főszerkesztő. Később fölkerül Bukarestbe, olyan hatalmat kap a kezébe, amelyről kortársai nem is álmodhatnak. Forgatókönyvet ír, amelyből nem készül film, de munkáját 30 000 lejjel jutalmazzák, ami körülbelül 30 akkori fizetést jelent. A kommunizmusban csak az számított írónak, aki írószövetségi tag volt, így juthatott hozzá az Irodalmi Alap jelentős támogatásaihoz, publikálhatott könyveket. Sütő is él a lehetőséggel. Neki és a hozzá hasonló fiataloknak nincs olyan műveltségük, erkölcsi normarendszerük, amely visszatarthatná őket. Benne élnek a mozgalomban, amely sodorja őket – magyarázta Bottoni.
Sütő nem a Securitaténak, hanem a pártnak, a legfelső vezetőknek írt jelentéseket, egyebek mellett a kolozsvári kritikusról, Földes Lászlóról is. 1969-ben a Központ Bizottság póttagja, ennek köszönthető, hogy ’79-ben megírhatja az Anyám könnyű álmot ígér című regényét, amely háromszázezer példányban jelenik meg. Az ötvenes évek falusi osztályharcáról írhat kritikus hangon, nem esik bántódása.
Szilágyi Domokos esete kissé más, részben azért, mert költészetet nehezebb elemezni, mint prózát – mondta a történész, akinek nem kis fejtörést okozott, amikor először szembesült a költő kollaboráns múltjával. Néhány évet várt, kikérte a szakértők véleményét, irodalmárokat, hozzátartozókat keresett meg, s csak azután publikálta 2006-ban a Transindexen az erről szóló száraz, tényszerű közleményt. „Egyfajta stafétabot volt, amellyel tovább inkább irodalmároknak kellene érdemben foglalkozniuk, ám ez a mai napig sem történt meg”.
Szilágyit az ötvenhatos forradalom után szervezték be először, megzsarolták, arra kényszerítették, hogy adatokat szolgáltasson barátairól. A költő a barátnőjét védve először szabadkozik, majd belemegy egy “nála sokkal nagyobb játékba”. Bottoni szerint, amikor a családdal, a kedveseddel zsarolnak, s a Duna-csatornát emlegetik, tán még érthető is valamilyen szinten mindez, ám később, a hatvanas években, amikor újból bevonják Szilágyit, jól látható Páskándi Géza, Páll Lajos dossziéjából, hogy ezt már nem kényszerből, hanem szinte hivatásszerűen műveli. Nemcsak irodalmi műveket elemez állambiztonsági szempontból „hasznosan”: Páll Lajos egyik festményéből például a kisebbségi lét sanyarú helyzetét olvassa ki. A hetvenes években sokat jár a marosvásárhelyi idegklinikára, komoly alkoholproblémái vannak, és öngyilkosságának oka is lehetett a lelkiismeret-furdalás. Érdemes lenne kikérni a dossziéját, de eddig senki sem tette meg, pedig abból sok mindenre fény derülne.
Ötvenhat előtt nem volt kötelező besúgni, kollaborálni – folytatta Bottoni, de Majtényi Erik például az ötvenes években a Securitaténak dolgozik. A forradalom után a magyarok potenciális veszélyforrást jelentenek, megtorlások sorozata veszi kezdetét. Az olasz történész szerint érthető, ami ötvenhétben történik, de az már nem, hogy ezek az emberek akkor is folytatják, amikor már konszolidálódik a rendszer, enyhül a kényszer. Elgondolkodtató, hogy ugyanakkor sokan ellenállnak. Dávid Gyula például, miután szabadul a börtönből, ötször küldi el az őt beszervezni akarókat, de voltak olyan ötvenhatos elítéltek is, akiket szabadulásukkor sikerült megtörni, így Veress Zoltánt és még sok más, közismert személyiséget.
Van a kollaborációnak egy másik fajtája is, amelyre Mikó Imre esete kiváló példa. Sütővel és Szilágyival ellenétben ő közismert unitárius család tagja, akik nem gazdagok, de értelmiségiek, sokan felnéznek rájuk. Mikó ’40–’44 között képviselő volt a magyar parlamentben, nagyon művelt ember, öt idegen nyelvet beszél, már egyetemista korában, 21 évesen megírja jelentős művét, az Erdélyi falu és a nemzetiségi kérdést. Negyvennégyben szovjet fogságba kerül, a lágerben megtanul oroszul, átképzi magát, rájön, hogy itt új világ következik. ’48-ban hazajön és az unitárius gimnáziumban orosztanár lesz, tíz évig azt a nyelvet tanítja, amelyet mindenki utál. Szovjet filozófiát fordít oroszról magyarra a kolozsvári értelmiségnek, Gaál Gáboréknak. Közvetít, miközben semmi köze az egész ideológiához.
Három alkalommal próbálják beszervezni: először 1952-ben, amikor letartóztatják, a családjával és a Duna-csatornával fenyegetik, és addig nem engedik ki, amíg alá nem írja a beszervezési nyilatkozatot. Kelletlenül, de csinálja egy ideig, majd 1955-ben újra letartóztatják, egy háborús bűnt akarnak a nyakába varrni. Sikerül meggyőzniük... ’56 után ki akar szállni, mondván, hogy ő már tíz éve szolgálja a rendszert. Levelet ír az akkori kolozsvári tartótisztnek, ezzel dekonspirálja magát, ’58-ban kirúgják az állásból, sokáig könyveket árul. A hatvanas évektől közölhet a Korunkban meg más lapokban de csak álnéven, és nem a szakmájába vágó, nemzetiségi jogról. Sokat ír gyerekirodalomról, szovjet irodalomról, nyugati folyóiratokról, egyházi témákról. Ügynökök látogatják a könyvesboltban, de felismeri és kijátssza őket. Olyan válaszokat ad, amelyeket nem lehet rendszerellenesnek értelmezni.
A hetvenes években kiengedik először Magyarországra, majd Németországba, végül Amerikába. Azzal a céllal, hogy megnyugtassa a nyugati emigránsokat: Romániában minden a legnagyobb rendben a magyarokat illetően. Míg Domokos Gézát, Hajdú Győzőt, Sütő Andrást – akik szintén jártak Amerikában – nem engedik be a New York-i Magyar Házba, mondván, hogy bizosan kommunisták, Mikó oda is bemehet, mert róla nem is sejtik, hogy együttműködik a rendszerrel.
Mikó kapcsán Bottoni megemlítette Kolozsvár egyik legnagyobb „irodalmi krónikását”, Florian Oprea szekus tartótisztet, akivel Mikó jó kapcsolatot ápolt. Oprea mintegy harminc éven át követi figyelemmel az itteni történéseket, mindenről tud, ami lényeges, kitűnő elemző. Sok ember halála, tönkretett sorsa szárad a lelkén, de nem vonták felelősségre.
Mikó, bár nemzetiségi kérdésekről nem publikálhat, az erdélyi magyar múltról annál inkább, ő szerkeszti a Kriterion Téka-sorozatának művelődéstörténeti kiadványait. Egy idő után megpróbálja kijátszani a rendszert, 1974–76 között tizenhatszor találkozik Vasile Ioanával, a Kolozs megyei állambiztonság képviselőjével. Ezekben a „baráti beszélgetésekben” megpróbálja felvetni a magyarság hátrányos helyzetét. A történész szerint Mikó valószínűleg látta, hogy a rendszerben nincs más politikai fórum, s burkoltan ugyan, de ily módon próbált segíteni saját közösségén.
Orbán János Dénes az elmondottakra reagálva kifejtette: a hetvenes-nyolcvanas, sőt még a kilencvenes években is Magyarországon az erdélyi irodalmat sokan Sütő Andrással azonosították, egyfajta bálvány volt, ehhez képest nagyon is kétes múltja van. Ajánlja mindenki figyelmébe Kuszálik Péter Purgatórium című művét, ebben félelmetes tényfeltárást olvashatunk az íróról. OJD szerint nagyon sok embert kényszerítettek arra, hogy jelentsen, hogy működjön együtt, de voltak, akik úgy írtak írótársaikról, ismerőseikről, hogy nem ártottak, vagyis a rendszer szerint “használhatatlan” információkat szolgáltattak. Őket előbb-utóbb békén hagyták.
A megfélemlítést meg lehet ugyan érteni, de olyanok is voltak, akik ennek ellenére sem jelentettek. A fiatalság nem mentség arra, amit Szilágyi Domokos vagy Sütő András tett. Szilágyi miatt négy ember került börtönbe, sok sorsot megnyomorított. Aki olyan elme volt, mint Szilágyi Domokos, olyan verseket tudott írni, s szellemesen megviccelni szerkesztőket, pontosan tudta, mit csinál, s úgy is jelenthetett volna, hogy ne ártson másnak. Mikó Imre OJD szerint szavakkal próbált manipulálni, sokkal okosabb volt, mint két előbb említett társa és a tartótisztek. Talán arra gondolt, ha nem ő jelent, megteszi más, aki sokkal többet árthat.
OJD elmesélte, hogy diákkorában, az utolsó pártkongresszus idején ő is szembesült azzal, hogy osztálytársai között vannak besúgók, hiszen tanárnője kérdőre vonta a szünetben elhangzó politikai viccekért. Akkoriban is nagyon sokan nemet mondtak a csábításnak, de voltak, akiket meg lehetett vásárolni. Ha egy pártverset írt valaki, jóval több honoráriumot kapott érte – magyarázta, majd Könczei Csillát kérte meg, hogy beszéljen a Szekusblog történetéről.
A blogot nem a bosszúvágy szülte – mondta Könczei –, s mikor elindította, álmában sem gondolta volna, hogy közismert emberekről, családi barátokról derülnek ki sötét dolgok, akiket ő gyerekként nagyon szeretett, s később is nagyra tartott. Ilyen volt többek között Veress Zoltán. Érzékeny témára tapintott, s nagyon nehéz volt feldolgoznia a birtokába jutott információkat. Hosszú ideig gondolkodik, mielőtt egy-egy bejegyzést közzétenne, dilemmákkal küzd, hogy nyilvánosságra hozza vagy inkább elhallgassa az igencsak súlyos tényeket. Bottoninak ez a szakmája, ő viszont személyes érintettség révén került kapcsolatba a témával, saját életén érzi át zsigerileg mindezt. Mozaikokat, mondatokat rak össze, amelyből egy egész világ kerekedik ki. “Nemcsak egy letűnt kor ez, a mi világunk is, hiszen azok az évek nem múlnak el nyomtalanul”.
Varga Melinda
irodalmijelen.hu/2013-nov-28-1720/ragyogo-irodalmarok-sotet-multja



lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-75




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék