udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
89
találat
lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-89
Névmutató:
Ignácz Rózsa
2009. szeptember 12.
Makkai Ádám a kiválasztottak közül való. Édesanyja, a nagyszerű író, Ignácz Rózsa tudta ezt. Ezért mondta az 1956-os forradalom és szabadságharc szovjet mintájú letiprásakor, eredj, fiam, önmagad megvalósítása irányába, ki a hazátlan országból. Megjelent Makkai Ádám összegyűjtött verseinek könyve (Jézus és a démonok imája, Atlantis-Centaur, Pro Print, Csíkszereda, 2009), és jellemző, hogy nem Magyarországon, de Csíkszeredában látott napvilágot. Makkai több földrészen s több egyetemen tanított, tanít. Makkai verseiben megjelent Horn Gyula is, az 1956-os géppisztolyos nemzetáruló, majd 1994–98 között miniszterelnök. Egyes pesti szerkesztőcskék rámondják, hogy itt, ott pulbicisztika ízű, pl. amikor horngyulázik. Követni őt nem tudják, elásni igen, ma is. /Czegő Zoltán: Költő, az éggel is vitázó. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 12./2009. szeptember 28.
Két intézmény, a budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI), valamint az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) között létrejött megállapodás eredményeként újabb életmű került a kolozsvári közönség elé: a zágoni eredetű Kiss Manyi után a kovásznai születésű Ignácz Rózsa író, színész, újságíró, meseíró, műfordító sokoldalú egyéniségével ismerkedhettek meg az érdeklődők Kolozsváron a Reményik Sándor Galériában. Beszédet mondott Dáné Tibor Kálmán, az EMKE elnöke és Vetési László református lelkész, szórványügyi előadó. Ha beszélhetünk az erdélyi magyar irodalom nemzeti veszélyeztetettségi részéről vagy irodalmáról, akkor abban Ignácz Rózsának minden bizonnyal előkelő helye van, mutatott rá Vetési László. /Köllő Katalin: Ignácz Rózsa „hazaérkezett” Kolozsvárra. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 28./2009. október 17.
Bogdán László az első Ignácz Rózsa-konferencián az írónő szülővárosában, Kovásznán ,,perújrafelvételről” beszélt, s ma is úgy gondolja, nem minden alap nélkül, Ignácz Rózsa terjedelmes életműve kapcsán akkor még csak tárgyalások folytak arról, hogy a méltatlanul elfeledett írónő összegyűjtött műveinek kiadását elkezdi a csíkszeredai Pro Print Kiadó. Addig a budapesti Püski Kiadónál jelent meg néhány régebbi nagy sikerű s néhány újabb, kéziratban maradt regénye. Azután a Pro Printnél megkezdődött az összkiadás, régi népszerű regények, a Róza leányasszony, az Urak, úrfiak mellett kiadták egyik főművét, a negyven évig kéziratban maradt, az ötvenes évek embertelen viszonyait leleplező, A vádlott – 1950-1952 című regényt, vagy a nem kisebb író, mint Kodolányi János által remekműnek tartott, Szent Lászlót megidéző Ünnepi férfiút. A sorozat folytatódik most Ignácz Rózsa születésének századik évfordulójára a Pro Printnél megjelent, régóta esedékes Emlékkönyv, az író fia, Makkai Ádám közreműködésével, Neményi László szerkesztésében. Az írónő műveinek újrakiadásával, néhány nagy empátiával megírt tanulmánnyal a perújrafelvétel megkezdődött. Most az Emlékkönyv után egy Ignácz Rózsa-biográfia s egy -monográfia lenne soron. /Bogdán László: Ignácz Rózsa emlékezete. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 17./2009. november 14.
A budapesti Országos Színháztörténeti Múzeumban november 18-án nyílik az Ignácz Rózsa centenáriumi kiállítás. A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum, a kézdivásárhelyi Vigadó, a kovásznai Ignácz Rózsa Emlékház, a kolozsvári Reményik Sándor Galéria után itt is bemutatják az intézet munkatársa, Szebeni Zsuzsa kurátor által szervezett centenáriumi kiállítást. A kovásznai születésű Ignácz Rózsa író, színész, újságíró, meseíró, műfordító, ugyanakkor színpadi szerző is. /Ignácz Rózsa Centenáriumi vándorkiállítás az OSZMI-ban. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 14./2009. december 15.
Ignácz Rózsa centenáriumi kiállítás nyílt Budapesten az Országos Színháztörténeti Múzeumban. A tárlat a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum, a kézdivásárhelyi Vigadó, a kovásznai Ignácz Rózsa Emlékház, és a kolozsvári Reményik Sándor Galéria után érkezett Budapestre. Ignácz Rózsa sokoldalú egyéniség volt: író, színész, újságíró, meseíró, műfordító, valamint színpadi szerző. 1909-ben Erdélyben, Kovásznán született, 1931-ben végezte el a Színművészeti Akadémiát Budapesten. A szegedi, valamint a budapesti Nemzeti Színház tagja volt, ezután tudósító és író lett. 1979-ben hal meg. Budapesten élt és alkotott, de kétlakinak érezte magát: „Kéthazájú emberek hontalanságával hánykolódom Erdély s Magyarország között” – írta. Szebeni Zsuzsa, a pesti kiállítás kurátora elmondta: „Ignácz Rózsa idén lenne százéves, halálának harmincadik évfordulóján, azonban hiányzik részletes életrajza, monográfia sem készült róla, nem született pontos bibliográfiai jegyzék műveiről, az irodalomtörténet, a lexikonok alig vesznek tudomást róla. A kiállítást azért készítettük, hogy felhívjuk a figyelmet a méltatlanul elfeledett alkotóra, hogy Ignácz Rózsát a maga sokoldalúságában mutassuk be. ” /K. Gy. : Rózsa a Körteremben. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 15./2010. szeptember 23.
A magyar drámát ünnepelték Csíkban
Ünnepi programmal várta az érdeklődőket a Csíki Játékszín kedden a Magyar Dráma Napján. Délután 5 órától Ignácz Rózsa centenáriumi vándorkiállítását nyitották meg a színház előterében, majd 6 órától a társulat néhány tagjának rendhagyó előadása következett.
Csíkszereda immár a hetedik állomása az Ignácz Rózsa-kiállításnak, amelynek kurátora, Szebeni Zsuzsa, a magyarországi Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársa beszédében Ignácz Rózsa élettörténetének egyes fejezeteit elevenítette fel. A Kovásznán született művésznő színészként kezdte pályáját, de íróként vált ismertté, több mint 42 műve ismeretes, amelyek között találhatók regények, műfordítások, bábdarabok, de újságíróként is tevékenykedett.
A tárlat összeállítása során a kurátor igyekezett tematikusan összefoglalni a művésznő életét. „Ha végignézzük a kiállított anyagot, egy általánosabb képet kapunk Ignácz Rózsáról. De ha valaki szeretne elmélyedni a református családból származó művész életében, kézbe veheti az itt látható könyveket is” – magyarázta Szebeni Zsuzsa. Az október elsejéig nyitva tartó kiállításon a képek, hangfelvételek, valamint könyvek mellett Ignácz Rózsa személyes tárgyait, például az írógépét is megtekinthetik az érdeklődők. A Csíki Játékszín néhány színésze 6 órától felolvasó-színházi előadásra várta a közönséget: Tasnádi István Paravarieté című darabját adták elő. A Magyar Dráma Napja alkalmából a felolvasó-színházi előadás ingyenes volt. A csíkszeredai társulat október 1-jén mutatja be Shakespeare Macbeth című művét.
Forró Gyöngyvér. Krónika (Kolozsvár)2011. február 9.
Nem húzta vissza a válság a csíkszeredai könyvkiadók forgalmát
Nem érezhető a válság hatása a könyvforgalomban – jelentette ki a Krónika kérdésére a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó igazgatója, Burus Endre. „Mi a kisebbségtörténetre »szakosodtunk« főleg, ezek a könyvek pedig ugyanolyan lassan fogynak, mint eddig” – szögezte le az igazgató, aki úgy vélekedett, bár kevés szépirodalmi mű lát napvilágot a Pro-Print kiadónál, a tavaly megjelent Ignácz Rózsa-életműsorozatot nagy érdeklődés övezi.
Az idei tervekkel kapcsolatban Burus Endre elárulta, még a népszámlálás előtt szeretnék újra kiadni azt a statisztikai évkönyvet, amit 2002-ig öt éven keresztül minden esztendőben megjelentettek. „Egyszerre szeretnénk mind az öt kötetet piacra dobni, kibővítve a 2002-es adatokkal. Kettő már készen van, és reméljük, márciusra mindegyik elkészül” – fejtette ki Burus. Emellett 2011-ben kiadnának egy Erdélyt bemutató művészalbumot és folytatnák eddigi sorozataikat is.
A Bookart Könyvkiadó 2010 decemberében jelentette meg Kovács András Ferenc Alekszej Pavlovics Asztrov hagyatékából című verseskötetét. Hajdú Áron Péter, a kiadó igazgatója szerint kiadási programjukat nem, azonban az eladásokat befolyásolta a válság. „Szerencsénk, hogy értékesítési piacunk nagy része Magyarországon található, ott annyira nem érződött a válság” – tette hozzá. Az áprilisban Budapesten tartandó könyvfesztiválra három fordítással készülnek, így megjelenik majd Ludwig Hohl A munkáról, a halálról című írása Hajdú Farkas-Zoltán, Mircea Cărtărescu Sárkánylexikon című írása Szőcs Géza, valamint Jack Holland Nőgyűlölet című műve Vallasek Júlia fordításában.
„Ha az élelmiszerüzletek forgalma csökkent, hogyne lenne kevesebb vásárló a könyváruházakban is” – fogalmazott a Krónika kérdésére Tőzsér József Gyula, a Pallas – Akadémia Könyvkiadó igazgatója. Tőzsér hozzátette, bár az országon belüli forgalmuk 15 százalékkal csökkent, a magyarországi exportnak köszönhetően az összforgalomra nem panaszkodhatnak. 2010-ben tízzel kevesebbet, 33 új könyvet adtak ki, különböző intézmények támogatásával. Legnépszerűbbek az útikönyvek voltak, így a Váli Éva–Váli Csongor által írt Dubaj, ahol a madár is izzad és Ferdinandy György Trópusi szerelem című könyve. Emellett keresett volt Kozma Mária Marcika-mesék című írása is. Idén 18 éves a Pallas – Akadémia Könyvkiadó és 40 éves a Beke Gyula által elnevezett Tőzsér-posta könyvpostaszolgálat, amelynek legfontosabb küldetése volt annak idején a magyar könyvek eljuttatása a szórványba és a Csángóföldre. A Pallas – Akadémia idei tervei közt szerepel egy címertani könyv kiadása Sas Péter művelődéstörténész szerkesztésében, a gyergyóalfalvi Ambrus Imre monográfiájának kiadása, valamint Pomogáts Béla a magyar irodalom történetét bemutató újabb két kötetének megjelentetése.
Forró Gyöngyvér. Krónika (Kolozsvár)2011. július 23.
Vándorgyűlés Kunszentmiklóson
Kunszentmiklóson, a Varga Domokos Általános Művelődési Központban tartotta meg huszadik vándorgyűlését a Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége (KITÁSZ). A rendezvényen – amely egyben tisztújító ülés is volt – Medvigy Endre leköszönő elnök és Németh Ágnes tiszteletbeli elnök javaslatára Kovács Attila Zoltán irodalomtörténészt, könyvkiadót, műfordítót, a Hírhatár lapcsoport munkatársát választották meg elnöknek. A Bács-Kiskun Megyei Költők és Írók Baráti Körét Kovács Sándor Pál és Kovács István József képviselte az összejövetelen. Kovács Sándor Pál előadást is tartott, a kunsági népszokásokról, a kunok életéről szólt a jelenlevőkhöz. Székelyné Kőrösi Ilona történész, főmuzeológus, a KITÁSZ ügyvezető elnöke, a kecskeméti Katona József Emlékház vezetője A Duna-Tisza köze és a Kiskunság címmel tartott előadást. A vándorgyűlés résztvevői ellátogattak a szalkszentmártoni Petőfi Emlékmúzeumba is. Itt megkoszorúzták a 2004-ben elhunyt Majsai Károly múzeumigazgató emléktábláját.
A KITÁSZ számos szervezetet tömörít, határon innen és túl, a teljesség igénye nélkül: Berzsenyi Társaság, Erdélyi Könyv Egylet, Erdélyi Szövetség, Arany János Művelődési Egyesület, Ignácz Rózsa Irodalmi Klub, a Kárpátaljai Szövetség, a Kassai Magyarok Baráti Társasága, Katona József Emlékház, Kazinczy Ferenc Társaság, Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület, Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület, Madách Kör, Magvető Irodalmi Klub, Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület, Németh László Társaság, Pro Universitate Partium Alapítvány, Tormay Cécile Kör, Vörösmarty Kör.
Az Irodalmi Társaságok Szövetsége megálmodója, kigondolója és első elnöke (1993-1998) Varga Domokos, kuszentmiklósi születésű, Kossuth-díjas író volt, akinek emléktábláját szintén megkoszorúzták. A megtisztelő címet később Réthei-Rikkel Lajos is kiérdemelte. 1998- tól dr. Medvigy Endre irodalomtörténész a szervezet elnöke. A KITÁSZ bejegyzett szervezet, 1997-től közhasznú szervezetként működik. Jelenleg 50 magyarországi, határon túli, aktív tagszervezetet egyesít, melyek fő tevékenysége az irodalmi, művészeti és kulturális élet, az irodalompártolás és az olvasáskultúra ápolása.
(Forrás: Kecseméti Lapok) Népújság (Marosvásárhely)2011. szeptember 14.
Oltország fővárosában (Jövőképünk)
Jövőképünket láthatjuk Fogaras, Szeben, Vízakna magyar és szász népének sorsában. Amikor szóban és írásban mondjuk a magunkét, mint Cato a római szenátusban, amikor figyelmeztünk arra, hogy Erdély színmagyar nagyvárosait, magyar többségű régióit alig egy emberöltő alatt elrománosították, tulajdonképpen ébreszteni akarjuk Székelyföld őshonos népét, hogy kötelességünk megtartani szülőföldünket, szülőhazánkat utódainknak.
Évszázadokon át ezt tették elődeink is. Nekünk sincs jogunk arra, hogy a pénzhajsza miatt, valamint történelmünk, kultúránk ismeretének hiányában karba tett kézzel, ütődött gyermek módjára, bambán bámuljuk, amint nap mint nap szorítják vissza nyelvi és közösségi jogainkat. Hogyan nyomulnak a tőlünk idegen kultúra és nyelv bajnokai azon a földön, amely a miénk is! Nemrég néhány dél-erdélyi településen jártamban tapasztaltam, hogy a magyarság és a szászok felszámolása gyors, teljes beolvasztásuk, eltűnésük még néhány év, esetleg néhány évtized kérdése. Az említett városok rövid története, demográfiai változása arra int, hogy a székely megmaradás eszköze a határozott, következetes és nyílt küzdelem az autonómiáért.
Fogaras középkori toleranciája
Brassótól 67 km-re fekszik Fogaras. Besenyő nyelven Fagar šu, azaz kőris (fás) víz jelentésű, amelynek átvétele a magyar Fogaras név. Ez utóbbiból származik a német Fugerschmarkt és a román Făgăraş településnév is. Hajdanán a türk eredetű blakok (nem románok) és besenyők lakták a vöröstoronyi szorostól a tömösi szorosig húzódó határvidéket, ahol határvédő feladatkört töltöttek be. Fogaras várát 1310-ben Apor László vajda parancsára kezdték építeni, majd évszázadokon át állandóan bővíteni. A legjelentősebb várépítő Majláth István (XVI. sz.) erdélyi vajda volt. A fogarasi váruradalom központja Fogaras mezőváros. A váruradalmat 1368-tól kezdve Mátyás király uralkodásáig a havaselvi román vajdák hűbérbirtokként, vazallusi hűségükért kapták. Ez idő alatt Havaselvéről nagyszámú román telepedett ide.
A középkori Fogarason a tolerancia szellemében oldották meg a különböző vallású, nyelvű közösségek részvételét a város vezetésében. A fogarasi varga céh Bethlen Gábor fejedelem által 1622-ben kiadott privilégiuma (is) előírja: a "céhben lévő mesterek kölön-kölön nemzetségekből léjendenek, tehát mindenik nemzetség között ebben az céhben az céhmesterség és atyaság renddel jártassék, minden esztendőről esztendőre". A céhszabályzat egyértelműen arra utal, hogy a tisztségek betöltésében a nemzetiségek évről évre cserélődve képviseltetik magukat. De még az egyik legkorábban alapított román tannyelvű iskola felállítása is Fogarashoz kötődik. Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony – I. Rákóczi György fejedelem felesége – alapította 1657-ben. A váruradalom a fejedelemség korában az erdélyi fejedelmek és fejedelemasszonyok birtoka lett. Így került az osztrák megbízásból Erdélyt (néhány hónapig) kormányzó Mihály vajda tulajdonába is, aki feleségének adományozta. 1661-ben a törökök foglalták el. I. Apafi Mihály uralkodása idején Fogaras vált az erdélyi fejedelemség fővárosává. Itt kötötték meg 1688-ban az osztrákokkal azt a híres fogarasi szerződést, amely alapján Apafi fejedelem halála után Erdély visszakerült a magyar koronához. A várban 1689-től császári őrség vert tanyát, 1715-től 1960-ig börtönként használták. 1892 és 1910 között Mikszáth Kálmán képviselte Fogarast a magyar parlamentben. Fogarason tanított 1908 és 1911 között Babits Mihály. Itt nyugszik Árva Bethlen Kata, a XVIII. század nagy erdélyi mecénása, akinek támogatásával a csernátoni Bod Péter nemcsak külföldön tanulhatott, de nagyszámú könyve is megjelenhetett. Az ő támogatásával építették Fogaras (1715–1740) mai református templomát.
Románosítás mindenáron
A kovásznai születésű írónő, Ignácz Rózsa gyermekként került Fogarasra. Az Ignácz család épp a hatalomváltás idején költözött a városba. Erre így emlékszik: "Mielőtt a románok bejöttek, még végiglátogatták a notabilitásokat, de a város előkelői már búcsúlátogatásként adják vissza a tisztelgő első vizitet". Jött a menekülés, megszüntették az állami magyar iskolát. Ennek helyébe Ignácz Rózsa édesapja, Ignácz László református lelkész a fogarasi magyarok anyagi áldozatvállalásával református gimnáziumot alapít. Azonban a magyarság lélekszáma a trianoni békediktátum utáni években rohamosan csökkent, így a református magyar gimnázium 1926-ban megszűnt. A hajdan magyar többségű városban a – huszonegyedik század első évtizedében – már az általános magyar iskola is bezárta kapuit!
A magyarság gyors fogyását a népszámlálások adatai tükrözik a legjobban. Amíg 1910-ben a magyarok (3359) és a szászok (1000) a népesség kétharmadát alkotják, és a románság alig egyharmad (2174), addig a 2002-es népszámlás már 1643 magyart és 332 szász nemzetiségűt vett nyilvántartásba, ami az összlakosság alig 4,5 százaléka.
Oltország fővárosában, Fogarason a hatalomváltás pillanatától beindult a románosítás. A húszas évek egyik nevezetes fogarasi élményét, amely nyíltan mutatja a helyi hatóságok románosításhoz kötődő gondolkodását, Ignácz Rózsa így meséli el: "A fogarasi nagypiacon beroskadt a föld. Barlang van a fogarasi nagypiac alatt. Barlang? Az is lehet, hogy temető." A hatóság azonnal kivonult. "Két napszámos ember csonka pléhvederrel meregette a sír tartalmát. Az archeológus ott állt a sír szélén, mellette a prefekt, a szigurancafőnök, a rendőrkapitány. Az archeológus azt az utasítást kapta a hivatali uraktól, hogy minden kétséget kizáróan állapítsa meg: ősrégi román temető volt e helyen, román temető, mit századok óta lezártak, s ami éppen ezért örökre eldönti a vitát, kié hát csakugyan Oltország fővárosa. Ki volt Fogarason a városalapító, az őslakó, kié, mely nemzeté a múlt." A sírgödörből azonban a hatóságok nagy csalódására egy XVI. századi magyar sírbolt maradványai kerültek elő. Semmi dák, semmi románságra utaló anyag. A csontok mellett aranyos, piros bársonymellény maradványa, görbe kard és több nyaklánc került a felszínre. A román prefektus és a román archeológus már beérte volna fogarasi szász őslakóval is, de az ásatás csak a magyarok ittlétét bizonyította. Természetesen, így sem volt eredménytelen, mert az ékszerek a prefektus házába kerültek, míg a csontok, a ruhadarabok a református temetőbe, Bethlen Kata ma is álló síremléke mögé. A három magyar egyház még működik, de már a fiatalok, ahogy Beder Tibor írta, az apadó fájdalom eredményeképp, egyre inkább "felekké" válnak, azaz vegyes házasság révén elrománosodnak. E város és e régió néhány, még magyarok által lakott települése megérdemelné, hogy bekerüljenek a szórványprogramba. Jó lenne, ha a két székely megye, Hargita és Kovászna kiterjesztené kapcsolatait Fogarasföld magyar településeire is.
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2012. május 5.
A titokzatos kovásznai asszony (Gocz Elvira mesél)
Gocz Elvirát 2005. szeptemberében avatták Kovászna díszpolgárává. Akkoriban még Párizsban lakott, de már hangoztatta hazaköltözési szándékát.
Szülővárosában csak az idősebbek emlékeztek rá, de hamar híre kelt: dúsgazdag asszony, aki megteheti, hogy szórja a pénzét. Valóban számottevő pénzbeli adományokkal segítette a város főbb intézményeit: a két református, a katolikus, az ortodox egyházat, az iskolákat, egy óvodát, a Boldog Apor Vilmos Gyermekotthont, a városi, majd a Szívkórházat, és a mentőállomást. Már állt az a monumentális borvízforrás is, melynek megépítését ő finanszírozta. Később elkészült Ignácz Rózsa főtéri mellszobra, ebben is részt vállalt.
– Elvira! Te bolond vagy! – szólította le hazaköltözése után egy gyermekkori ismerőse. – Jobban tetted volna, ha azt a rengeteg pénzt szétosztottad volna Kovászna szegényei közt. Most többre becsülnének! A helyi közvélemény azóta is leragadt a keserű konklúzióban, hogy bezzeg, szegény emberből nem lehet díszpolgár. Telt-múlt az idő, és tavaly februárban véletlenül összetalálkoztunk.
– Szomszéd! – szólított meg a Díszpolgár Asszony. – Ön újságba író ember. Nem jönne át hozzám, hogy beszélgessünk? Már hetvenkét éves vagyok. Szeretném, ha ezt-azt elmesélhetnék az utókor számára. Én át is mentem: felszerelkezve, abban a naiv hitben, hogy könnyű dolgom lesz. Egy év telt el azóta. Elvira asszony eközben oly megrázó őszinteséggel mesélte el életének történetét, hogy ezek után már nem is nevezhetjük őt készülő könyve "főhősének". Legfennebb szenvedő alanyának! Több ízben ő maga teszi fel a kérdést: az, ami vele megtörtént büntetés-e, avagy égi küldetés?
Vajon ki lehet ez a titokzatos asszony? Azt gyanították róla valamikor: szovjet kém, kit a francia fővárosba küldtek, hogy betegápoló nővérként államférfiak, magas rangú katonatisztek, üzletemberek titkaiba férkőzzék. Párizsban – kezdetben – gyanakodva fogadták. Titokban figyelték őt a franciák. De attól is tartania kellett, hogy a sötét lelkű Securitate teszi el láb alól, mint ahogyan azt szökésének idején meg is próbálta a trieszti menekülttáborban. Elvira nem rejtegette, hogy katonai kiképzést kapott a korabeli Szovjetunióban. Megtanult ejtőernyővel célba ugrani, repülőgépet, terepjáró autót, motorbiciklit vezetni, fegyverrel bánni, úszni és víz alá rejtőzni visszatartott lélegzettel, sebet fertőtleníteni, törött végtagot rögzíteni, életet menteni és – ha a helyzet úgy követelte volna – akár életet kioltani; kalasnyikovval tüzet nyitni az ellenségre. Elvira asszony nem titkolja: tartalékos hadnagyi rangja van. Önként választotta a háborús nővéri pályát. De ilyen előzmények után ki/mi kényszeríthette őt, hogy nyugatra meneküljön, ráadásul alig hároméves kisfiát is magával cipelve az életveszélyes kalandba! És végül ki ez a titokzatos nő (francia irataiban Elvire Gozin), akit Marilyn Monroe hasonmásaként emlegettek? Aki énekesként kapásból lett első helyezett egy tehetségkutató fesztiválon Monte Carlóban, majd rövidesen egy éven át feküdt a klinikán, kómában, halálközeli állapotban. És nem utolsósorban kinek/minek köszönhette, hogy világhírű személyiségek, mint Windsor hercegnője (a száműzött angol királynő), a volt francia államelnök, Mitterrand családja, Perez de Queillard ENSZ-főtitkár, a Rotschild család, a kuvaiti királyi udvar, Mihály román király, egy spanyol hercegnő, híres színészek, írók, üzletemberek és sokan mások őt választották betegápoló nővérként, testük-lelkük gyógyító mesterévé? A készülő könyvből bemutatunk néhány részletet. Az itthon történtekkel kezdjük, hadd vigasztaljuk meg Kovászna népét: íme, koldusszegény emberből lesz az igazi díszpolgár.
*
Gyermekkori emlékeim közt a legelső – melyre én emlékszem hitelesen és elevenen, tehát nem rokonaimtól vagy ismerőseimtől hallottam – mostohaapám falujához, Bodokhoz fűződik. A parányi község két hatalmas domb közt egy hosszan elnyúló völgyben fekszik Erdély délkeleti sarkában, az Olt folyó útvonalán. Ötéves voltam. A falusiak tetőtől talpig feketében, nagy csoportokban érkeztek hozzánk. Sírtak! 1944-et írtunk. A háború már vége felé járt. Ekkor történt, hogy Bodokon, ahol szénsavas ásványvízforrások is vannak, egy beteg német katona beesett egy kútba. Nem vették idejében észre, az emberek ittak a vízből, és az egész falu tífuszt kapott. Tavasz volt. Szegény anyám, aki második férjénél épp Bodokon élt, elkapta a betegséget. És tulajdonképpen most következik az, amire én oly fájdalmasan emlékszem.
Édesanyám holttestét letették a házban, a hátsó, hűvös szobában. Feketére akkoriban nem futotta, ezért hófehérbe öltöztették, a menyasszonyi ruhájába, melyben még első férjével – apámmal – állt az oltár elé. A tükrön volt a fátyol, amit rátettek, és egy fehér lepedővel letakarták. Akkor este tehát láttam, hogy mindenki talpig gyászban érkezik hozzánk és sír, de én nem értettem pontosan az okát. A halál fogalma valahogy még ismeretlen volt számomra.
Amikor mindenki elment, én nem a három mostohatestvérkém mellé mentem lefeküdni, hanem odalopódzkodtam édesanyám mellé, hozzábújtam és fáradtságomba belealudtam. Eközben kerestek engem! Tűvé tették az udvart, a szomszédokat, a vidéket, de arra senki sem gondolt, hogy bent vagyok a belső szobában. Korán hajnalban felébredtem, és mindenkit felébresztettem. Kiabáltam:
– Hideg van! Tegyenek tüzet! Édesanyám fázik! – így valahogy.
– S hát hol voltál eddig Ellike? (Ez volt a becenevem: Ellinek hívtak.)
Elmondtam, mindenki megrökönyödésére, hogy én édesanyámmal aludtam, de olyan hideg szegény, hogy megfáztam mellette. Mondanom sem kell, hogy ettől a búcsúéjszakától én is lebetegedtem tífuszban. "Fejtífuszt" kaptam (így mondták a falusiak), de viszonylag könnyen kilábaltam, mert gyermek voltam. Édesanyám, szegény, amiatt nem tudta megúszni ezt a betegséget, mert mostohaapámtól épp kisbabát várt, és elvérzett. Huszonöt éves volt, amikor meghalt, én ötévesen maradtam árva.
Anyámat gyakorlatilag csak néhány fekete-fehér fényképről ismerem. Számomra ő a legszebb, de a legelérhetetlenebb asszony a világon. Lefekvés után sokszor imádkozom, hogy jelenjen meg álmomban, de ez életemben eddig csak egyszer sikerült, amikor még tizenkét éves leányka voltam. Már cselédként szolgáltam Sepsiszentgyörgyön a Becze családnál, és egy szabad pillanatomban felszaladtam vonattal Bodokra a sírhoz. Az állomástól a temetőig a mezőn hatalmas virágcsokrot szedtem. Gyönyörű napsütés volt. Elhelyeztem a vadvirágcsokrot, leültem a sírhant mellé, hátammal a fejfához támaszkodtam, és sírtam. Úrrá lehetett rajtam a fáradtság, mert elaludtam. És ekkor – életemben először, de utoljára – álmomban megjelent előttem anyám. Fehér ruhában volt! Talán abban a menyasszonyi öltözékben, melyben a ravatalon feküdt mellettem? Hangjára, vagy arra, hogy szólt volna valamit hozzám, nem emlékszem. Ezek örökre odavesztek. Esteledett, amikor arra riadtam fel, hogy egyedül vagyok a temetőben, és... fázom. Remegtem, a fogaim is kocogtak, mint ötéves koromban, amikor megébredtem, majd leszálltam a ravatalról édesanyám mellől.
Szülőfalum és a fehér kígyók
Kovászna, ahol 1939. szeptember 30-án a világra jöttem – a Cuza Vodă utca 6. szám alatt, apám szülői házában –, ma közismert fürdőhely, akkoriban még nagyközség volt. A patak folyását követve hosszan nyújtózkodott a hegyek alól a mező felé. Felfelé rohamosan szűkül a völgy, Vajnafalvának nevezik ezt a szegeletet, mert rokonságunké, a Vajna család birtoka volt valamikor. (...)
Gocz nagytatámat, aki Vajna leányt vett feleségül, én nem ismerhettem. Idejekorán özvegyen maradt nagymamámtól hallottam, hogy mi történt. Az udvaron volt egy hatalmas, talán több száz éves, odvas diófánk. Nem tudták, vagy nem törődtek azzal, hogy az üregben kígyófészek lapult, és abban – az elbeszélések szerint – fehér kígyók laktak. Nyár volt, rekkenő hőség. Nagyapám megebédelt, és lefeküdt a diófa tövébe, hogy az aratás délelőtti fáradalmát kipihenje. Aludt, amikor egy kígyó megmarta, és ő nem ébredt fel többé, ott halt meg az árnyékban. A diófát azonnal kivágták, de előre petróleummal begyújtották az odvát. Hogy elpusztultak-e a kígyók, vagy idejében szerteszét szaladtak, azt nem tudtuk. Tény, hogy diófánk már régóta nem volt az udvaron, de mi hosszú ideig a kígyóktól való rettegés árnyékában éltünk.
Apám, Gocz Bálint 22–23 éves lehetett, amikor apját eltemette, és mint egyetlen gyermek, ő lett a nagy vagyon törvényes örököse. Ki gondolta volna, hogy nem is annyira a kígyómarás, hanem a szomszédunkban zajongó kocsma állítja kényszerpályára családunk jövőjét?
Kegyelemkenyéren
Amikor az emberek megláttak minket Kovásznán, ujjal mutogattak ránk, és szánalommal vagy épp kárörömmel suttogták:
– Nézd! Ez a rongyos leányka – Elvirának hívják –, a részeges Gocz Bálintnak a gyermeke! Az a télen gumibocskoros, nyáron mezítlábas asszony pedig Bálint anyja, született Vajna Rozália, aki Bécsben szabott ruhákban járt, nemesi "naccsága" volt valamikor. Látjátok, hova jutottak?
Nagyon szégyelltem magam! A korabeli református papnak, Havadtői Sándor tiszteletes úrnak is tudomására jutott a dolog, mert szomszédunk, a román pópa a magyar paptársait is figyelmeztette, hogy baj van. Ekkor hívott le Havadtői tiszteletes, megtartotta a hittanórát, majd annak befejeztével, miközben hazamentek a gyermekek, azt mondta:
– Elvirácska! Te maradj egy keveset! Beszélgessünk! Hol van édesapád?
– Elhagyott, mondtam. Pávára ment egy nőhöz.
– És hozzátok már nem jár?
– Nagyon ritkán! Három hónaponként hoz egy kenyeret, de akkor is elveszi a nagyanyám pénzét, amit Ghiţă Trandabur bácsinál keres gyapjúfonással.
– És valóban nincs, amit ennetek?
– Hát... Van pityókánk! A mezőn szedtük össze. A hullást! Mi pityókalevesre kelünk, köménymaglevesre fekszünk. Én sült vagy főtt pityókát viszek az iskolába. Ez az én uzsonnám. Olteanu pap bácsi szokott kisegíteni minket. De tiszteletes úr! Ne tessék megmondani nagymamámnak, hogy én ezt elárultam, mert ő nagyon szégyelli, ami történt.
– Nem szólok én az égvilágon senkinek, kislányom, de intézkedem majd másféleképpen.
És Havadtői tiszteletes minden második héten küldött egy kenyeret, vagy húst, vagy egy csirkét. Így tengettük az életünket. Amikor konfirmáltam, nem volt, amit magamra vennem. Mátyás Márika (ez volt a leányneve, ma is él Kovásznán), ő a megmondhatója, hogy kölcsön adta a menyasszonyi ruháját, és én abban konfirmáltam. Egyedül álltam a templomban, mert nagyanyám épp kórházban feküdt Sepsiszentgyörgyön. Apámat természetesen nem érdekelte olyasmi, mint holmi... konfirmációs ünnepség. Később saját anyjának a temetéséről sem tartotta fontosnak tudomást szerezni.
A Márika nénitől kölcsön kapott ruha bizony nagy volt rám. Itt-ott felkötöztem! Esetlennek, koldusnak éreztem magam. Még emlékszem, hogy mit énekeltem: "Az úr szent bárányára teszem le hitemet...". Ezt még sikerült befejeznem, de amikor ismét rám került a sor, már mukkanni sem tudtam. Elájultam! Arra eszméltem, hogy cukros vizet öntenek a számba. A jóságos arcú, Kovásznán legendás tekintélyű Gál doktor bácsi hajolt fölém. Azt hihették, hogy aznap még nem ettem, pedig faltam én reggel főtt pityókát, már egyedül is meg tudtam főzni. Nem az volt a baj, hogy éhezési cukorszinten éltem (mondom így, tudományosan, miután életemet egészségügyi nővérként töltöttem), csupán annyi, hogy árvának, szerencsétlennek éreztem magam. Anyám a sírban! Nagymamám kórházban! Apám a kocsmában! Tehát lelkileg omlottam össze, életemben először, mégpedig Isten házában, épp a konfirmáció pillanatában.
(folytatjuk)
Sajtó alá rendezte: Gyila Sándor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2012. június 7.
Könyvhét Kolozsvár szívében
Magyar ajkú könyvkedvelők második alkalommal látogathatnak el a Kolozsvári Ünnepi Könyvhétre. A holnaptól vasárnapig tartó rendezvénysorozat kiadók, szerzők, kötetek tucatjait sorakoztatja fel az érdeklődők előtt, erdélyi és magyarországi területről egyaránt.
A Romániai Magyar Könyves Céh és az RMDSZ Főtitkársága által szervezett rendezvény sokszínű és sűrű kínálattal rukkolt elő ebben az évben: a Mátyás király szülőháza előtti téren felállított színpadon, csütörtökön délután kerül sor a megnyitóra, előtte és utána a Bogáncs néptánccsoport lép fel a Harmadik zenekar kíséretében, hét órától pedig Balázs Fecó és a Korál koncertjén vehetnek részt az érdeklődők. A következő napokban a kolozsvári magyar iskolák kórusai, néptánccsoportjai szintén szerepet kapnak: a Médiabefutó döntősei lépnek fel, a Role és a Bóbita zenekar, a Fűszál együttes, a Kalapos Band. Énekelt versek, szavalatok, felolvasások hangzanak el, Berecz András mesemondó előadását lehet megtekinteni, emellett a Házsongárdi temető látogatását, irodalmi és várostörténeti sétát szerveznek Asztalos Lajos helytörténész vezetésével.
Könyv, grafika, könyvművészet Erdélyben (1919–2011) című kötetét mutatja be Kántor Lajos és Könczey Elemér, Markó Béla Boldog Sziszüphosz című haiku-kötetével lesz jelen. Cseke Péter Védjegyek című könyvét, Gudor Kund Botond Rediviva chartophylax Igeniensis, Az erdély-hegyaljai Magyarigen református közösségének története című munkáját, a Székelyföld szerkesztői a Székely Könyvtár öt kötetét ismertetik.
A rendezvény alkalmával az RMDSZ Főtitkársága újra könyvadományozási akciót szervez a szórványban működő magyar nyelvű iskolák támogatása céljából. Bárki adományozhat könyvet (újat vagy használtat), továbbá különböző eseményekre egy könyv lesz a szimbolikus belépő. A könyvadományokat június 7. és 10. között a Mátyás szülőháza előtti téren felállított Infó Pontnál várják.
H. Szabó Gyula, a Romániai Magyar Könyves Céh alelnöke hangsúlyozta: mindazokat várják a könyvünnepre, akiknek fontos az erdélyi magyar írott kultúra jelene és jövője, és akiknek elégtételt jelent, hogy Kolozsvár szívét négy napra kisajátítja a magyar könyv.
A kolozsvári könyvünnep őse
Hetvenegy évvel ezelőtt Benedek Marcell, Benedek Elek legidősebb fia, aki egy ideig a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének főtitkára is volt, jött el Erdélybe, hogy előkészítse a kolozsvári, a marosvásárhelyi, a nagyváradi és a szatmári rendezvényt. 1941. június 9., 10. és 11-e valóságos közönségsiker volt, az érdeklődés minden várakozást felülmúlt. A Kolozsvár főterén felállított kilenc sátor előtt olyan írók ajánlották könyveiket, mint Móricz Zsigmond, Veres Péter, Sinka István, Ignácz Rózsa, Reményik Sándor. Az Ünnepi Könyvhét tiszteletére megjelent könyvek sorában nagy sikere volt a Versekben tündöklő Erdély című versantológiának, amelyet Szentimrei Jenő állított össze, és amelyet olcsó, fűzött és népi szőttesbe kötött amatőr változatban is több száz példányban eladtak. Az eseményekről bőven beszámolt a korabeli sajtó, ennek archívumát bárki végigböngészheti az unnepikonyvhet.ro honlapon.
Kustán Magyari Attila. Új Magyar Szó (Bukarest)2012. július 17.
Magyarságunk fogyatkozik
Szomorú szívvel szereztünk tudomást arról, hogy az Amerikai Egyesült Államokban 47. évfolyamot megért Székely Nép magyar és a Carpathian Observer angol nyelvű lap utoljára jelentkezett ez év júniusában olvasói, barátai, tagtársai és támogatói előtt. Az előfizetők száma az utóbbi időkben nagyon megcsappant. Sokan elhunytak, többen az óhazába vagy a déli amerikai államokba költöztek anélkül, hogy meghagyták volna a címüket.
Mi Erdélyből köszönettel elmondhatjuk, hogy e lap, az Erdélyi Bizottság hivatalos értesítője az elmúlt 56 esztendőben hűségesen betöltötte hivatását. Pontosan és tárgyilagosan, mindig célzatosan előre mutatva tájékoztatta az otthon élő székely magyar testvéreket a nyugati és otthoni fejleményekről. Másrészt gazdasági felszerelésekkel támogatta falvak népeit, ösztöndíjakat küldött a szegény sorsú székely magyar és magyar csángó diákoknak, ruhát, cipőt és gyermekjátékokat árvaházaknak. A lap, illetve az AEÁ Erdélyi Bizottságának fő érdeme az volt, hogy higgadtan, mindig a tényekre hivatkozva ismertette a magyarság helyzetét az amerikai államférfiakkal, szenátorokkal, képviselőkkel, a külügyminisztérium vezető embereivel, a Pentagon felelős bizottságával, az egyetemek kutatóival és a sajtóval! Tanúvallomásokat is tettek, melyeken értékeltek. Így például a politikai foglyok szabadon bocsátása, a vámkedvezmény visszavonása Romániától mind az ottaniak érdekeit képviselte. Midőn sajnálattal elbúcsúzunk e laptól, hadd szóljak pár sort annak főszerkesztőjéről, dr. Havadtőy Sándorról. Kovásznán született 1924 novemberében abban a házban – a református parókián –, ahol Ignácz Rózsa írónő is. Nekem nemcsak osztálytársam volt nyolc évig a Református Székely Mikó Kollégiumban, hanem barátom és sorstársam egy életen át (88 évesek vagyunk). Amikor az ő édesapja megkeresztelt a kovásznai nagytemplomban, a szülők, akik maguk is mikós diákok voltak, bevonultak a parókiára, hogy az újszülöttre áldomást igyanak. Engem betettek Havadtőy Sándor – aki két hónappal előbb született – ágyacskája mellé. Attól kezdve tart a barátságunk szakadatlanul. Ő elvégezte Kolozsváron a teológiát, majd ösztöndíjjal Genfben doktorált, ahonnan Észak-Amerikába ment, mivel a román állam megsemmisítette az útlevelét, megakadályozva hazatértét Erdélybe. Lelkipásztorként mindent megtett, amit lehetett ott, az óceánon túl, Erdély és az összmagyarság iránti szeretetből. Tegnap azt telefonálta nekem, hogy munkájukat folytassák az Európai Parlamentben megválasztott magyar képviselők, immáron hatásosabban. Munkájukra és magyar nemzetünkre Isten gazdag áldását kéri.
Dr. Szőts Dániel
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2012. július 24.
Értetlenség a Tokaji Írótábor felhívása körül
Közleményben foglal állást az ELTE Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének Intézeti Tanácsa a Tokaji Írótábor 2012-es felhívása kapcsán. Mint kiderül, a tanács meglehetős értetlenséggel fogadta a Tokaji Írótábor 2012-es felhívását, amelyben négy írószervezet a jelenlegi magyar irodalmi kánonok radikális revíziójára szólít fel, s indoklásában szakmailag tarthatatlan vélelmezésekkel illeti a rendszerváltás utáni irodalmi intézmények és a szakmai közélet szereplőinek jelentős hányadát.
„Intézetünk elfogadhatatlannak tartja a felhívás előítéletekkel és kifejtetlen célzásokkal teli általános ítéleteit, s hangsúlyozza: a hajdani, represszióra épülő szocialista kultúrpolitika hiteles bírálata nem mehet végbe ugyanazokkal az eszközökkel, amelyek a bírált rendszernek voltak a sajátjai. Elítélése nem egyszerűsödhet sem az elmúlt fél évszázadban keletkezett kulturális értékek egységes elvetésére, sem a kánonok utólagos megbélyegzésére, sem pedig a jelenlegi, egyáltalán nem homogén intézményrendszer gyanúba keverésére. Minthogy az irodalmi írás nem ideológiai rendszerek lenyomata, Intézetünk károsnak ítél minden olyan szándékot, amely az irodalmi kánonok alakulásának politikai befolyásolására s különösen a kánonok egységesítésére irányul.
Mivel minden kánon folyamatos mozgásban van, és amíg van irodalom, ez a mozgás feltartóztathatatlan, a kánonok körüli vita és párbeszéd természetes velejárója, nélkülözhetetlen része az irodalmi folyamatoknak. De úgy véljük, a vita ilyen eszközökkel történő kiélezése nem szolgálja a magyar irodalmi kultúra ügyét, hanem a kultúrától kifejezetten idegen tartományokba tereli a párbeszédet. Közös érdeke minden ép szakmai érzékkel rendelkező irodalmi köztudatnak, hogy ne csak azt lássa be, miért indokolt újra meg újra megvitatnunk az örökölt kánonok kérdéseit, hanem azt is, hogy e vitának csak higgadt körülmények között és tárgyilagos szakszerűség mellett van értelme”, áll a közleményben.
A 40. Tokaji Írótábort augusztus 15. és 17. között rendezik meg, és amint az a tábor honlapján olvasható, az idei tanácskozás Eltiltva és elfelejtve – A hallgatás és elhallgattatás évei a magyar irodalomban címen többek közt azokkal az írókkal foglalkozik, akiket – mint fogalmaznak – a hatalom kihagyott a magyar irodalom történetéből.
„Az irodalom és a politikai hatalom viszonya – a diktatúrák és az ideológiai egyeduralom idején – az alkotói sorsokat, irodalmi pályákat, a frissen formálódó és a már lezárt életművek helyzetét végzetesen befolyásolta. A szabad szellem állami ellenőrzésének, cenzurális csonkításának történelmi korszakonként változtak a módszerei. A szakmai szervezetek és az autonóm irodalmi orgánumok felszámolásától az ’ellenséges’ vagy ’reakciós szemléletű’ szerzők betiltásától, elüldözésétől, bebörtönzésétől a klasszikus irodalmi alkotások ideológiai alapon történő cenzúrázásáig, a fiatal tehetségek kontraszelektálásáig, a kortárs alkotók hamis hierarchiájának kialakításáig, később a nyilvánosság, a szakmai befogadás zsilipjeinek a ’tiltott, tűrt, támogatott’ minősítések jegyében történő mozgatásáig számtalan eszköz állt a hatalom rendelkezésére, hogy létrehozza az általa teljes mértékben uralt és irányított irodalmi életet. Ez a következetes irányítás határozta meg az irodalomközvetítő rendszerek: az oktatás, a könyvtár, a rádió, a filmgyártás, majd a televízió által reprezentált kánont, amely számos értéket is magában foglalt ugyan, de a különböző politikai időszakokban – például 1945–49, 1950–56, 1957–61 – könyörtelenül kiiktatta a köztudatból a vele azonosulni nem képes, nem hajlandó alkotókat és életműveiket. Így törölték a 2. világháborút követő évtizedek magyar irodalmából például Bánffy Miklós, Dsida Jenő, Hamvas Béla, Ignácz Rózsa, Kodolányi János, Kós Károly, Márai Sándor, Mécs László, Nyirő József, Reményik Sándor, Tormay Cecile, Várkonyi Nándor, Wass Albert és más kiváló írók, irodalmárok nevét. Műveiket kitalicskázták a könyvtárakból és bezúzták, arcképüket, fényképeiket kiretusálták a dokumentumokból, létüket kihagyták a magyar irodalom történetéből” – olvasható a 40. Tokaji Írótábor felhívásában.
A bevezető összegzése pedig ekként hangzik: „A 40. Tokaji Írótábor azért idézi meg azokat a történelmi pillanatokat, amikor a diktatúra a megtorlás, a tiltás, a korlátozás rendszerét létrehozta, illetve amikor az ízlésbeli és ideológiai eszmecserét akadályozó gyanakvás és megosztottság túléli korát, hogy felhívja a figyelmet a jelen kétarcúságára, egyszersmind ösztönözze egy előítéletekkel teli, értékzavaros korszak örökségének felmérését és felszámolását”.
Népújság (Marosvásárhely)2013. december 11.
Vándorbottal az emberség útján (Bemutatták a Gazdáné Olosz Ella-kötetet)
Második nekifutásra, a tervezett időpont után három hónappal látott napvilágot a Gazdáné Olosz Ella életművét összefoglaló könyv. Az eredetileg a művész kovásznai mellszobrának avatójára időzített esemény késése még értékesebbé tette a kötetet.
„A szoboravató után hoppon maradtunk, de mondtam, nincs kizárva, hogy a Jóisten keze van a dologban, a könyv gazdagabb lett így” – mondta a hétfő esti bemutatón a kovásznai városi művelődési házban Gazda József, a könyv megálmodója, írója, szerkesztője. Mindez a nyomdai munkálatokat vállaló sepsiszentgyörgyi ArtPrinter Stúdió vezetőjének, Kopacz Attilának köszönhető. Miután elolvasta a kéziratot, úgy látta, a kötet teljesebb lesz, ha abban a művészeti szakértők írásai mellett Olosz Ella tervei, rajzai, vázlatai is helyet kapnak, ugyanúgy, miként Gazda József korábban a Püski Kiadónál megjelent, a textilművészt bemutató monográfiai kötetében. Az Olosz Ella életművét bemutató könyvet a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület Ignácz Rózsa Irodalmi Klubjában bocsátották útjára. Zsúfolásig megtelt a kovásznai művelődési ház nagyterme, mintegy tükrözve: Olosz Ellát nemcsak életében szerették, emberként és művészként – a maga szerénységével – maradandót alkotott. Szabó Etelka megnyitóbeszédében hangsúlyozta: „sokívű ember, művész, tanár, oktató, nevelő, néprajzos, egyben a közösségért, magyarságért sokat tevő személyiség volt, s ezzel még nem mondtunk el mindent róla. Életében nem tudatosult bennünk nagysága, észrevétlenül lopta közénk az értékeket – csak halála után döbbentünk rá erre”. A könyv születésének történetét Kopacz Attila ismertette. Kitért a nehézségekre, kihívásokra, de ennél sokkal komolyabb következtetéseket is levont. Kovásznának élnie kellene Olosz Ella anyagi és szellemi hagyatékával, kellő hozzáállással ez lehetne a város vendégforgalmi fejlesztésének egyik alapja – hangoztatta. Jó példaként a Bernben létrehozott Paul Klee-központot említette, ahol alapítvány kezeli a művész hagyatékát, amely turisztikai attrakció lett, önfenntartásra is képes. Hozzátette: Háromszék rendkívül gazdag olyan művészekben, akik világszinten is kimagaslót alkottak – annak ellenére, hogy Bukarest számára Erdély még mindig fehér folt az ország művészeti térképén, Budapesten pedig „vidékinek” titulálják az itteni alkotókat. Gazda József a kötet forrásanyagának összegyűjtését is felelevenítette. „Nem volt kivétel, a művészeti írók, akik megszólaltak, a legnagyobb alázattal, lelki meghajlással írtak Ella alkotásairól” – hangoztatta. A könyv előkészítése alatt újra együtt lehetett néhai feleségével, élete boldog napjai voltak ezek – vallotta be a közönségnek. A világmindenség bonyolult egyszerűségét vetítette ki, elevenítette meg munkáival, az élet szépségeivel, fájdalmával, bonyolultságával – összegezte Olosz Ella életművét. Olosz Ella munkásságának elismerése, összegzése vonatkozásában az utolsó mozzanat a most megjelent könyv. Halála után fél évvel Budapesten állítottak emlékplakettet, később Kovásznán is pislákolni kezdett kultusza, ma már emlékplakett, tárlat, mellszobor őrzi emlékét. Művészete vándorbot lehet kezünkben, mellyel az emberség útján haladhatunk – mondta Gazda József. A könyv bemutatóján fellépett a vajnafalvi Hozsanna kórus Gyerő Katalin vezetésével. Balogh István Lászlóffy Csaba: Vers – virradatig című versével hangolta az eseményre a jelenlévőket, Pál Szilvia Farkas Árpád írását idézte a könyvből. Az est rövid szeretetvendégséggel ért véget. A Gazdáné Olosz Ella-kötet ötszáz példányban jelent meg, kereskedelmi ára 80 lej. A család a részletfizetés lehetőségét is megteremtette, az igénylők a kovásznai városi könyvtárban áprilisig törleszthetik a könyv árát.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2014. augusztus 15.
A prefektus, a zászló és a székelyek
A háromszéki magyarok szemszögéből szinte teljesen mindegy, éppen ki a szolgalelkű prefektus. Popica, Marinescu, avagy Munteanu ugyanazon nemzetállami nézet képviselője, jószerével minden magyar vonatkozású intézkedés örökös kerékkötője.
Nem újdonság: a példaértékűen rosszul működtetett állami felépítményben már maga a prefektusi intézmény szükségessége is legalább kérdéses, ám e sajátos, székelyföldi helyzetben egyenesen fejlődésellenes. Mert miközben az állam legfőbb megyei képviselője következetesen a székely zászló és a magyar szó ellen csatázik, nem marad ideje az egész itt élő közösség jövőjét érintő kérdésekkel foglalkozni. Hiszen úgy tűnik, számukra fel sem tevődnek azok a kérdések, amelyek a gazdaságfejlesztés, a munkanélküliség mérséklése, az egészségügy és oktatás, s végül, de nem utolsósorban a megyét is érzékenyen érintő romagondok során jelentkeznek. Szinte az összes kormányképviselőnk legfőbb érdeme, hogy támadnak mindent, ami az itt élő magyarok számára fontos. A székely zászló elleni hadjáratban pártkatonánk – feljelentői segédlettel – most éppen Kovásznára pillantott, s észrevette, hogy Ignácz Rózsa, Gazdáné Olosz Ella és Erkel Ferenc szobrairól hiányzik a román felirat. Borzalmas mulasztás, melynek kapcsán művészettörténészek vélhetően szívesen nyújtanának felvilágosítást prefektusunknak, ám a kovásznai önkormányzat áthidaló megoldást javasolva úgy döntött, segít a probléma megoldásában, s az említett műalkotások mellé helyezett felirattal tájékoztatja a román nyelvű érdeklődőket is. Ez azért is gesztusértékű, mert amennyiben a kormánymegbízott is hasonló megértéssel viszonyulna a magyar közösség gondjaihoz, bizonyosan nem járnánk egy helyben.
De nincs pihenés, nincs megnyugvás: a kabinet rendíthetetlen őre folytatja a jogszabályok védelmezését, s megtámadja a háromszéki települések tanácsai által hozott autonómiahatározatokat is. Illúziónk ne legyen: prefektusunk minden magyar vonatkozású intézkedést meg fog támadni, legalábbis erre utal az a politikai hagyomány, amely a nemzetállami kizárólagosságból táplálkozik. Valahogyan e szemléleten kellene változtatni, s ebben kellene szövetségeseket keresni. Mert a mindenkori prefektusok Székelyföldhöz való viszonyulásának tekintetében az RMDSZ kormányzati szerepvállalása nem oszt és nem szoroz: a szövetség prefektusi székecskékért folytatott alkudozásai helyett talán jobban tenné, ha partnereket keresne azért, hogy közös erővel egy korszerűbb, kevésbé központosított államszerkezetért dolgozzanak, így mások mellett megszüntethető lenne a prefektusi intézmény is. Hiszen a kormánymegbízotthoz kapcsolódó problémakörben a jelek szerint minden más megoldás csak tüneti kezelés, mely szerencsés esetben akár el is húzódhat, csak éppen a betegen nem segít.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2014. október 2.
Ambrus Attila: Szórványra is figyelj
Brassó a magyar próza térképén ma is fehér foltnak számít. A barcaságiaknak is. Legfennebb azzal került be az irodalom- és eszmetörténetbe, hogy a Cenk alatti városban írta le Németh László a kisebbségi idegbajt és az ebben a kórban szenvedő zárványi ember három típusát. A dohogót, aki minden sérelmet számon tart, aki szinte örül az újabb és újabb igazságtalanságnak, s a sérelmet azért növeszti apokaliptikussá, hogy ne lásson lehetőséget arra, amire ereje nincsen. A lojálist, a hatalom támaszát, aki minden kis többségi gesztusban vagy pesti vállveregetésben a megdicsőítő élet felkínált lehetőségét látja. A szervezőt, aki szerint, ha fenn akarunk maradni, az anyagi létünket kell rendezni, a gazdasági függetlenségben majd fészket talál a szellem is, aki hősnek képzeli magát, noha minden kisebbségi hősiesség: neurózis. Ezeknek a kisebbségi embertípusoknak a leírása után a nemzeti író levonta a szomorú következtetést: az erdélyi magyarságnak nincs komoly hadrendje, amelybe beállni férfipróba, mert egy nagy eszme sem fut a körében szét.
Németh László szerencsére tévedett.
Ahogyan az is hibázik, aki a mai Brassó megyét a magyar irodalom térképén üres tartományként jelölné. Az jár a legközelebb az igazsághoz, aki terra incognitának tarja a Barcaságot. Így járt el a román irodalomtörténész, Vasile Şelaru is, aki összeállította a Barcasági írók és gondolkodók enciklopédiáját. A magyar írókról avatatlanoktól informálódott, ezért az első kiadás mindössze tucatnyi és szinte kivétel nélkül tucatszerzőt említett meg.
Eléggé felelőtlenül elvállaltam, hogy a lexikon második kiadására összeállítom a mai Brassó megye területén született, élt, alkotó és elhunyt magyar író lajstromát, életrajzát, életművének listáját. Felelőtlen vállalás volt, ugyanis nem gyanítottam, hogy 139 személyiségről kell kartotékokat készítenem.
Közülük most csak hármat említek: a Kossuth-díjas Sánta Ferencet (akinek sikerült átadnunk szülővárosa, Brassó az ajándékát: a kovásznai származású Csutak Levente grafikáját az Ötödik pecsét írójáról), Nyirő Józsefet és Ignácz Rózsát.
Nem csupán a barcasági, de az erdélyi olvasó is csak az elmúlt húsz-huszonöt évben fedezte fel a három jelentős szerzőt. Az ismeretlenség oka mindhármuk esetében azonos: az irodalmi kanonizáció, amely igyekezett eltemetni a kánonnak mindenben meg nem felelő életműveket. Ahogyan Jókai Anna Ignácz Rózsa irodalmi száműzetéséről írta: „Az irodalom történetéből agyonhallgatással próbálják kitörölni. A politikai diktatúra a politikai vétkeket néha – kellő vezeklés után – megbocsátja. A világlátás másságát azonban soha.”
Sánta Ferenc elbeszélés kötetének (Isten szekerén – Stúdium, Kv), illetve esszégyűjteményének megjelenése a reveláció erejével hatott a szülőföldjén. Felfedezhettünk egy XX. századi humanista szerzőt, aki kíméletlen kritikát mondott a kóros korról, amikor élt. Nyirő József újrakanonizációja is megtörtént. A szülőfalu Székelyzsombor az évente megtartott Nyirő-ünnepségek révén is ápolja az író emlékét, ezek mediatizálása is hozzájárul ismertségének növekedéséhez. Ignácz Rózsa barcasági felfedezésére azonban még várnunk kell.
Noha Ignácz Rózsa és Nyirő József egyaránt beemelte a fogarasi, erzsébetvárosi, illetve a székelyzsombori és alsórákosi tájat, embert, életérzést a magyar irodalomba, előbbi munkássága jobbára ismeretlen ott, ahol az írónő gyermek- és fiatalkorának egy részét töltötte.
Igaz, nem teljesen ismeretlen. Fogarason, a nemrég felújított református iskolaépületben, amely ma magyar közösségi házként várja a kultúrára vágyó magyarokat, illetve az anyanyelvüket, őseik történelmét, népüknek irodalmát megismerni akaró gyerekeket – akik csak román tannyelvű iskolába járhatnak, mert a magyar oktatás megszűnt, amikor még hetven magyar diák volt a városban – nos, a magyar közösségi ház tanácstermét Ignácz Rózsa teremnek nevezték el. Szász Tibor református lelkész pillanatig sem mondott le arról, hogy a város jelentős társadalmi szerepet vállaló lelkészének, Ignácz László esperesnek és lányának, az író-színművész Rózsának életét és munkásságát népszerűsítse, emlékét őrizze.
A lelkész az elmúlt években az Árva Bethlen Kata hagyaték, a református templom ápolására, megőrzésére fordította energiái, anyagi tartalékai jó részét. A felújított templom átadása, a hálaadó istentisztelet október 5-én lesz. Értesüléseim és reményeim szerint az elkövetkező években fokozott figyelmet szentelnek Fogarason az Ignácz család örökségének feltárására, megőrzésére és megismertetésére. Ehhez a kezdeményezéshez, erőfeszítéshez a Brassói Református Egyházmegye is csatlakozik.
A húsz éven át Kovásznán szolgált, majd 1918-ban püspöki kinevezéssel Fogarasra átirányított, a Magyar Párt megbízásából bukaresti képviselőséget is vállalt református lelkész apának, Ignácz Lászlónak (a püspök-író Makkai Sándor sógora) jelentős szerepe volt Rózsa íróvá válásában, ahogyan kulcsszerepe volt ebben Fogarasnak is.
Rózsa kilencéves volt, amikor a családjával a gazdag történelmi múltú kisvárosba költözik, ahol a vár a középkori magyar királyság s az erdélyi fejedelemség fölemelő és gyászos eseményeire emlékeztet: II. Endrétől Nagy Lajosig és Mátyás királyig, Bethlen Gábortól Apafi Mihályig vezetnek a birtokadományozások, a várépítések. És ennek a több évszázados történelemnek részesei, szereplői a havasalföldi és az erdélyi románok, illetve a szászok.
Amikor Ignácz Rózsa Fogarasra érkezik, a kisváros már alig hasonlít arra a csendes, szinte nyomasztóan néma településre, amely Babits Mihály tanári éveiben volt, s amelyről ma már egyre több Babits-kutató állítja, filozófikus gondolkodóvá és költővé avatta a Nyugat későbbi mesterét.
Ikerpályáimon című önéletrajzi írásában Ignácz Rózsa visszaemlékezik arra, hogy az 1910-ben Mikszáth Kálmán alapította gimnázium homlokzatára felkerül a Liceul Radu Negru felirat. Egyetlen drámai mondatban írja le, hogy a város magyar lakosságának fele, köztük mintegy ezer hivatalnok 1918 és 1920 között elhagyja a várost. Megemlíti azt is, hogyan ismerkedik meg Babits verseivel, regényével, illetve hogyan veti össze Babits kora Fogarasáról alkotott képét az új valósággal.
A gyerek Rózsa a felgyorsuló történelem tanúja, miként annak is, hogy az ország urai és a város lakói gyorsan kicserélődnek. A várba ezerkétszáz fogoly katonát hoznak, az ellenálló székely hadosztály volt tisztjeit és közlegényeit. Később polgári internáltak jönnek a helyükbe. A helybeli magyar polgárság összetétele megváltozik: távoznak a régi hivatalok és velük a tisztviselők, maradnak a cipészek, szabók, bádogosok, szűcsök. És marad a változás előtt éppen csak megérkezett református lelkész és családja. Ignácz Lászlóék, a kilencéves Rózsával. Bizonytalanság és sorsvállalás, kétségbeesés és abból fakadó teremtő cselekvés: a megszűnt magyar állami iskola helyébe magyar nyelvű református gimnázium teremtése, a háromezer fogarasi magyar áldozatvállalásából. Ignácz László aktív közreműködésével.
A gyermek- és serdülőkori indíttatás, a fogarasi élmény egy életre szól, Ignácz Rózsa prózáját, legalábbis az első évtizedét döntően meghatározza.
A húszas évek fogarasi élménye nélkül aligha írhatta volna le a két világháború közötti erdélyi – és a mai erdélyi – valóságra is leginkább jellemző sorokat: „…a temetőben a sírfeliratok magyarok, és arról beszélnek, hogy nem is olyan régen itt egy más nép élt, nem az, amelyik most uralkodik. A múlt, ó a múlt, a történelem, erősen kísért az új urak boldog életében, erősen háborgatja biztonságérzetüket. Pedig a huszadik században nincsenek – nem lehetnek kísértetek. A technika századában az a jelszó, hogy mindent gyártani lehet. Múltat is. Történelmet is. Csak okos emberek kezébe kell letenni a várospolitika irányítását.”
Ignácz Rózsa szociológiai éleslátásról tanúskodó írásait ma is haszonnal forgathatnák idősek és fiatalok. Nála a mai napig senki nem érzékeltette szemléletesebben a Budapestre vágyakozó magyar fiatalok és a román királyságból betelepedők dilemmáit, a Bukarestbe kitelepedők „kis minoritár” lányok vagy jövendő román feleségek sorsát. A folyamat ma sem ért véget, csak Budapest mellé felsorakoztt opcióként London, Bécs vagy Sidney.
Felfedezéséhez azonban szükség van a rekanonizációjára, ami ellentétben Nyirővel és Wass Alberttel, tovább késik. De talán már a rekanonizáció is kevés. A mai középiskolások – a jövő olvasói – ma (valamilyen furcsa félreértés folytán) nem hallanak Szabédi Lászlóról, Sütő Andrásról, Székely Jánosról, Bözödi Györgyről, Nyirő Józsefről, Ignácz Rózsáról. Az erdélyi magyar irodalomról sem, mert a legújabb iskolák szerint ilyen nem létezik. Pedig van, ahogyan van zsiráf is, hiába bizonygatja a komájának a góbé, hogy ilyen állat nincs.
Külön tantárgyként kellene megszerettetni az erdélyi magyar irodalmat a középiskolában, mert rólunk beszél, nekünk szól, nyújt eligazítást a kisebbségi sor(s)ban, kelt bennünk megválaszolásra váró kérdéseket, melyek a cselekvésre is késztetnek. Mert a miénk. Akárcsak Ignácz Rózsa, a kovásznai-fogarasi: az erdélyi író.
maszol.ro2014. október 30.
A maradék sem alszik románul
Nyomkereső útjainkon próbáljuk fölidézni Babits köreit is Fogarason. Bármennyire meglepő a mai fiatalok számára, Fogaras, Szeben, Brassó, Lugos és annyi más szász, sváb, magyar város Királyföldön, Szászföldön a magyar királyság saját beépített és ősi földje volt. Most Románia. Megidézzük a Brassói Lapok mostani főszerkesztőjével, Ambrus Attilával Ignácz Rózsa nyomait is Fogaras városában. Járta a temetőt is a későbbi író, már fiatalon rácsodálkozott a fejfákra, sírkövekre: itt egykor egy másik nép élt. Hová lettek el a fiai, lányai?
A Bolyai tudósok faluja ma, mára teljesen románná lett. Vannak népek, melyek megbecsülik a Gyermeket, a nagycsaládot. Ilyen volt a székely is, még az én gyermekkoromban is, mely egykor 9 gyermeket plántált Erdély földjébe. Megnézhetjük itt a szomszédban Szilágyságot: vegyük csak elé az általánosan elérhető dokumentumokat, melyek szerint falvak, városok százai, lakosok százezrei tűntek el, ki a magyar nemzetből. Ma egyszerűen szórványként tartja számon, aki egyáltalán foglalkozik velük. Pedig a maradék név illik a településekre, emberekre.
És a vidék magyar településein, a maradékon még találni magyar lányokat, majdani román feleségeket. Azokhoz kell szólnunk s gyakrabban, akik még az előző népekhez, szászokhoz, magyarokhoz tartoznak. Engedni s küldeni kellene hozzájuk a magyar lapokat, könyveket, hadd emlékezzenek. Divatos, kiszolgáló lett a szó, hogy „asszimiláció”, de hogy mi van mögötte, azt már a „szórvány” magyar szó is csak sejteti. Mert sem itt, sem a Bánságban, a Partiumban, Szilágyságban nem érvényes a szórvány magyarság. Nem, mert ezek az ottani magyarok nem szétszórtan élnek bizony, hanem maradékként, megmaradtakként! Egy tömbben éltek, és most falunyi kevéske magyar maradt. Felnő a lány, s lesz belőle román feleség, román anya.
A fogarasi pap, Ignácz László tiszteletes úr unokája, Makkai Ádám, ma Kossuth-díjas író, költő, egyetemi tanár Amerikában, tiltakozott gyermekként a német nevelőnő ellen: nem akarok németül aludni! Milliók alusznak bizony románul a maradékban. És szépülve nőnek a majdani román anyák, feleségek.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2015. január 13.
Rendezvények mindenkinek
Az elmúlt év kulturális eseményei
Kovászna gazdag kulturális évet tudhat maga mögött, és ez évben is hasonlóan színes lesz a felhozatal – derült ki a Czilli Balázs művelődési igazgatóval folytatott évértékelőből.
Tavaly 40 rendezvénynek adott otthon a Művelődési Központ. A helyi amatőr felnőtt színjátszók és a diákszínjátszók mellett több hivatásos színház is bemutatta produkcióját. Ugyanakkor, minden korosztály számára rendeztek koncerteket, irodalmi estet, néptánc-előadást, vetítettek 3D-s filmeket, és bekapcsolódtak a Filmtett fesztiválba is. A Művelődési Központ otthont adott még a Csoma-napok gálaestjének, valamint turisztikai konferenciának is.
Czilli Balázs elmondta, a Művelődési Ház keretében néptánc-, népzene-, fúvószene-, zene- és hangszeroktatást tartanak a gyerekeknek, de működik még az Ignácz Rózsa Irodalmi kör, valamint a Fábián Ernő Népfőiskola is. A Kádár László Képtárban hét, a Művelődési Házban pedig nyolc kiállítást hoztak tető alá tavaly.
Idénre elsősorban projektort és vásznat szerezne be az igazgató, hogy lehetőség legyen a 3 dimenziós filmek bemutatására. Ugyanakkor fokozott hangsúlyt fektetnek az évente visszatérő rendezvényekre, mint az április 9–12. között sorra kerülő Csoma-napokra, a július 18–19-ei juhászlakodalomra és a szeptember 4–6. között megrendezendő városnapokra.
Az önkormányzat idéntől a Szabadtűzi Lovagrenddel közösen olyan, gasztronómiával és kultúrával összekötött rendezvényt szervezne, ahol a helyi ízeket népszerűsítenék az idelátogatók körében. Thiesz János polgármester elárulta, céljuk, hogy a különféle finomságok által még több turistát csalogassanak a fürdővárosba. Ugyanakkor Czilli Balázs felhívta a figyelmet, hogy január 31-ig lehetőség van a kulturális pályázatok benyújtására. A nyomtatványt a Művelődési Házban, valamint a [email protected] címen lehet igényelni.
Nyugati Jelen (Arad)2015. február 5.
Van-e élet kultúrházainkban?
Az utóbbi időszakban több háromszéki kultúrotthont felújítottak, bővítettek. A helyi erőforrások mellett európai uniós alapokból, kormányzati pénzekből, önkormányzatok által kiírt pályázatokon elnyert forrásokból dolgoztak.
Fontos szerepet játszott a Kovászna Megye Tanácsa által meghirdetett pályázat, melyen tízezer lejes támogatást kaphattak az igénylők – legalább ugyanekkora önrész biztosításával. Annak próbáltunk utánajárni, van-e élet a használhatóvá tett kultúrotthonokban, kihasználják-e a helyi közösségek a létesítmények által nyújtott lehetőségeket. Elsőként Orbaiszéken néztünk körül.
Kovászna élen jár
Az elmúlt évek során látványosan nőtt a művelődési élet szerepe Kovásznán. Egymást követik a rendezvények, hetente több előadás, foglalkozás, szórakozási lehetőség közül válogathatnak az érdeklődők. Nem véletlen: a művelődési ház, a kultúrközpont, a csomakőrösi kultúrotthon, a vajnafalvi közösségi ház, a városi képtár megfelelő helyszíne a művelődési eseményeknek. „Igyekszünk változatossá tenni Kovászna és Csomakőrös kulturális életét, bátorítjuk a helyieket, vendégeket hívunk meg. Amíg a közösség is felkarolja a kultúrát, úgy érzi, hogy számára fontos a művelődés, működnek a város kultúrintézményei” – vélekedett Czilli Balázs, a városi művelődési ház igazgatója.
A legnagyobb tömegeket a művelődési központ mozgatja meg. Nemcsak a helybeli csoportok – a Diákszínpad, a Pódium, a Pokolsár Egyesület színjátszói, kórusok, fúvószenekar, táncegyletek – kapnak itt szereplési lehetőséget. Szinte folyamatosan lépnek fel meghívott, idegenből érkező előadók, társulatok – magyar és román részről egyaránt. Nemrégiben a Hahota társulat nevettette a közönséget. Mindkét előadás telt házas volt, nemcsak kovásznaiak, a környékbeli falvakból is érkeztek nézők. Ez mutatja: a kovásznai létesítmény lassan egész Orbaiszék kulturális központjává, színházává válik. A városi művelődési ház kisebb rendezvényeknek ad otthont. Óvodások, iskolások léphetnek fel. Havonta itt tartja összejöveteleit az Ignácz Rózsa Irodalmi Klub, a Fábián Ernő Népfőiskola. Hetente zajlanak a sepsiszentgyörgyi Művészeti Népiskola kihelyezett tagozatainak órái – fúvószene, zongora, gitár, kóruséneklés szerepel az ajánlatban, idéntől szülői igényre megkezdődött a hegedűoktatás is. Részt lehet venni heti rendszerességgel tartott rajzórákon, kézműveskörökön. A Konnát Rita vezette Kádár László Városi Képtárban havonta szerveznek tárlatokat, könyvbemutatókat, fotókiállításokat. Kialakultnak mondható a látogatók közössége, de egyre több fiatal jelenik meg a képtárban szervezett eseményeken.
Csomakőrösön tavaly adták át a felújított kultúrotthont. Az avatón a kovásznai Diákszínpad lépett fel, egy héttel korábban szüreti bált tartottak. Karácsonyi, szilveszteri események nem zajlottak. Az idei tervek: februárban farsangi mulatságot szerveznek, következik a nőnapi kosaras bál, majd a Csoma-napok alkalmával is szerepet kap a kultúrotthon, itt tudnak próbálni a helyi táncegyüttes tagjai is – mondta el érdeklődésünkre Kosztándi Annamária, a kultúrház felelőse.
Vidéken is igyekeznek
Zágon egykor élen járt a háromszéki művelődési életben. Ma ez már nem mondható el, különféle okok miatt. A feltételek adottak, de a közönség kiábrándult, ha helyiek lépnek fel, azt megnézik, de ha pénzt kell kiadni egy előadásért, oda már nehéz nézőket toborozni – véli Kis József polgármester. A szervezés dolgában is akadna javítanivaló.
Az értelmiségiek – főként a tanügyiek – nem tekintik szívügyüknek a művelődést, legtöbben ingáznak, jönnek, s minél előbb mennek is, nem vesznek részt a kulturális életben. A pedagógusok részéről Beder Melinda és Csoma Ibolya vállal szerepet a szervezésben – jegyezte meg a polgármester. Dezső Tibor Attila református lelkész is bekapcsolódik a művelődési élet felrázásába. A községközponti kultúrházban néptáncot oktat, a népzenét is próbálja belopni a helyiek szívébe. Ehhez az irányvonalhoz kapcsolódik a múlt szombati előadás: a Székely Mikó Kollégium és a Százlábú táncegyüttes adta elő az Ide, lábam, ne tova című produkciót, muzsikált Dezső Attila és barátai. A polgármesteri hivatal igyekszik gondot fordítani a zágoni és a papolci kultúrotthonra. Most a Progressio Leader-csoportnál megnyert pályázati pénzből újítják fel a két létesítményt, bútorzatot cserélnek, hangosítást szerelnek. Nem elégszenek meg ennyivel, tovább keresik a kultúrotthonok fejlesztésére felhasználható pénzforrásokat – jelentette ki Kis József polgármester. Nagyborosnyó polgármesteri hivatala öt kultúrotthon működéséért felel. A községközponti termet öt éve újították fel saját erőből. Ifjúsági rendezvényeknek, gyerekcsoportok fellépésének ad helyet. A színházi előadásokat is szeretnék meghonosítani, éppen a szentivánlaborfalvi színjátszókat várták Kelemen Alpár vezetésével – mondta el Szőcs Levente polgármester. Kisborosnyón tavaly újították fel a kultúrotthont. 80 ezer lej volt a költség, tízezer lejt a megyeháza pályázatán nyertek el. Öltözőt építettek, kutat fúrtak, vizet vezettek, illemhelyet építettek, az öltözőből konyhát alakítottak ki. Egyelőre iskolások fellépéseinek ad helyet, emellett esküvők, torok, mulatságok rendezésére igényelhető.
Lécfalván három évvel ezelőtt fektettek be a kultúrotthon fejlesztésébe. Szerepet vállal itt a Leza Egyesület, a megyei tanácsnál és a Leader-alapoknál pályáztak sikeresen. A kultúrotthonban tartja próbáit a Nemere táncegyüttes.
Cófalván 2011-ben javították a kultúrotthont, azóta van ott is konyha, így a hagyományos mulatságok mellett akár esküvők is tarthatók.
A feldobolyi kultúrotthon egyelőre használhatatlan állapotban. A napokban írják alá a 145 ezer eurós finanszírozási szerződést, így alapjától a tetőig megújulhat. Ha elkészül, helyet adhatnak különféle kultúrcsoportok fellépésének, magánrendezvények részére is bérbe lehet adni a kultúrotthont – jelezte Szőcs Levente.
Más orbaiszéki községekben is hasonló a kultúrházak helyzete. Kisebb-nagyobb megvalósításokról majdnem mindenhol lehet beszélni, néhol a kultúrcsoportok tevékenysége, fejlődése és közösségi szerepvállalása is megmutatkozik. Látható és figyelemre méltó az igyekezet, hogy pályázati pénzeket használjanak fel korszerűsítésre, felújításra – az viszont sajnálatos, hogy esetenként a fejlesztések fő célja nem más, mint lakodalmak, keresztelők, más bulik szervezésére alkalmassá tenni a kultúra hajlékait…
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. február 16.
Kovászna régészeti múltja
Rendhagyó történelemóra a fürdővárosban
Múlt héten a kovásznai Fábián Ernő Népfőiskola meghívottjaként dr. Székely Zsolt régész, egyetemi tanár mutatta be Kovászna régészeti múltja című, frissen megjelent kötetét a városi művelődési ház Ignácz Rózsa Termében.
Az író–olvasó találkozó elején Székely Zsolt a kötet keletkezéséről beszélt. Elmondta, még Lőrincz Zsigmond polgármester kérte fel őt és pár szakembert, hogy készítsenek monográfiát Kovásznáról. A javaslatot üdvözölték, ugyanis kevés magyar nyelvű történelmi szakmunka jelent meg fürdővárosunkról. A kezdeményezés azonban Lőrincz Zsigmond elhunytával félbeszakadt, viszont tavaly áprilisban a szerző úgy döntött, nem hagyja veszni az anyagot, a monográfia első felét külön kötetként jelenteti meg.
Az előadás során elhangzott, Kovászna már a neolitikumban lakott volt, a későbbi anyagi kultúra pedig a dákokhoz (de semmiképp a románokhoz!) köthető. A folytonosság megszűnt a rómaiak érkeztével, akik a maguk során „mindent felégettek maguk után”. A bemutató sikerét nemcsak a telt ház igazolta, az érdeklődők közül majdnem mindenki megvásárolta a hiánypótló könyvet, ugyanakkor többen kérdésekkel fordultak a szerzőhöz a város múltjával kapcsolatban.
Nagy Sz. Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)