udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
66
találat
lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-66
Névmutató:
Janus Pannonius
2012. április 25.
Hálózatok és a tehetséggondozás
A Janus Pannonius Szakkollégium meghívására Prof. dr. Csermely Péter kutató, tudományszervező tartott előadást április 24-én a Partiumi Keresztény Egyetemen.
Csermely Péter
vegyészként a Semmelweis Egyetem orvosi közegében lett professzor, és egy olyan, több mint százfős munkacsoportot (Link-csoport) vezet, amelyben biológusok, fizikusok, informatikusok, középiskolai tanárok, pszichológusok dolgoznak együtt. Évtizedek óta áldoz időt és energiát a tehetséggondozás fejlesztésére, a jövő nemzedék tehetségeinek segítésére, emellett a magyar és a nemzetközi hálózatkutatás neves szakértője is. Nem véletlen tehát, hogy ezt a két témakört egyesítve tartotta meg előadását Hogyan segítenek a hálózatok a tehetségem kibontakoztatásában? címmel. Az előadás három nagy részre tagolódott: a tehetség, ezen belül a kreativitás, a hálózatok szerepe a tehetség kibontakozásában, míg a harmadik részben tanácsokat sorakoztatott fel arra vonatkozóan, hogy mire érdemes odafigyelni annak, aki életpályáját tervezi.
Tehetség
Első lépésben a tehetség részeit ismerhették meg a jelenlevők: ezek az intellektuális tőke (absztrakció, memória, Információ-kezelés, IQ), az érzelmi tőke (kitartás, motiváció, érdeklődés, érzelmi intellektus) és a szociális tőke. Hozzátette, hogy életünk során olyan tehetségünk is előjöhet, amelyről nem tudtunk, amelyet egy bizonyos, addig ismeretlen helyzet vált ki. A professzor bővebben beszélt a kreativitás fogalmáról, amelynek két részét különböztette meg: originalitás és minőség, vagyis úgy kell elő állnunk valami egészen új dologgal, hogy annak haszna is legyen. Csermely Péter hozzáfűzte, hogy görcsösen nem lehet ragaszkodni a kreativitáshoz, ahhoz egy bizonyos játékosság kell, az első ötlet elvetéséhez szükséges bátorság. Figyelmeztetett arra is, hogy a kreativitás sem mindig hasznos, nap mint nap találkozhatunk új találmányokkal, amelyek a gyakorlatban nem hasznosak.
Hálózatok
Csermely Péter a biológiai hálózatokkal végzett kísérleteinek eredményeit a társadalmi hálózatokra is kivetítette, mivel a hálózatok sok mindenben egyformák, és a biológiai hálózatoknak sok olyan tulajdonságuk van, amelyek a társadalmi hálózatokra is igazak. Elsőként a biológiai hálózatok viselkedését mutatta be egy válság szituációban. Ezeket a reakciókat mi is produkáljuk: a csoporton belüli nagyobb összetartás, a különböző csoportok közötti összekötő hidak leomlanak a problémák nem terjednek át. A továbbiakban a személy és a csoport kapcsolatáról beszélt. Elmondta, hogy a hervasztó ember nem tud hálózatot építeni, ezért ahhoz, hogy másokat pozitívan tudjuk szemlélni, először magunkra is pozitívan kell tekintenünk, pozitív üzeneteket kell sugároznunk, így pozitív visszajelzéseket kaphatunk. Ez az önerősítő kör, amely során saját értékeinket is megerősíthetjük.
Tanácsok
A hálózatépítés fontos dolog a társadalom életében. Két stratégia ismeretes: a biztonságkereső (baráti körhöz való ragaszkodás) és az újdonságkereső (új csoportokhoz való közeledés, csatlakozás) stratégiája. Minél több csoporttal kerülünk kapcsolatba, annál nagyobb lesz a szociális tőkénk. A professzor hozzátette, nem szabad megijedni az újdonságoktól. Végezetül Csermely Péter a tanácsokra tért ki. Fontos, hogy kerüljük az önsajnálatot, ne higgyük azt, hogy a feladat megoldhatatlan, ne kövessük a nyájszellemet és ne kapkodjunk megfontolatlanul. Ugyanakkor fogadjuk el, hogy a változás az élet lényege, gondolkodjunk nagyban, találjuk meg az olyan hidakat, amelyek a legtávolabbi csoportokat kötik össze, és legyünk kreatívak, ne ragadjunk bele azokba a szituációkba, amelyek ránk vannak kényszerítve.
Nagy Noémi. Erdon.ro2012. május 18.
A Charta XXI. mozgalmat mutatta be Surján László Nagyváradon
A Kárpát-medencei népek megbékélését célzó Charta XXI. mozgalmat mutatta be nagyváradi sajtótájékoztatóján Surján László, az egykori Antall-kormány népjóléti minisztere, az Európai Parlament néppárti alelnöke a tisztséget előtte betöltő Tőkés Lászlóval közösen.
Surján László a partiumi Keresztény Egyetem Janus Pannonius Szakkollégiumának meghívására érkezett Nagyváradra, ahol a másfél éve általa elindított Chartáról, illetve az Európai Parlament költségvetéséről tartott előadásokat a hallgatóknak. A szakkollégiumi programokat megelőző sajtóértekezleten Tőkés László a romániai rendszerváltozás spirituális dimenziójának nevezte a nemzetiségek, illetve a felekezetek közötti megbékélést.
Surján ismertetőjében hangsúlyozta: a Charta XXI. mozgalom mondanivalója nem politikai, és nem kötődik pártokhoz. Mint elmondta, előző nap Bukarestben tartott előadást a román egyetemistáknak, akikben meglátása szerint már nem olyan mélyek a történelem folyamán elszenvedett sérelmek, mint az idősebb generációban, és sokkal inkább törekednének a román-magyar együttműködésre.
Surján László szerint a kelet-európai népek közös történelméből a leghosszabb, több száz éves időszakot a békés együttélés jellemzi, s csak egy-két évszázadot az ellenségeskedés. A Charta XXI. célja épp az, hogy a békés időszakra irányítsa a figyelmet és „21. századi megoldást kínáljon a 19. és 20. században okozott problémasorozatra” – fogalmazott az EP-alelnök.
A sajtóértekezleten Tőkés László elmondta: Surján László személyében egy olyan keresztény meggyőződésű politikust üdvözölhet Nagyváradon, aki sokat tesz a közép- és kelet-európai népek megbékéléséért. Rámutatott arra, hogy a Charta XXI mozgalom azt az ökumenikus szellemiséget viszi tovább, amit az 1989-es temesvári népfelkelés kirobbantói is hirdettek. Az egykori temesvári lelkipásztor végül kijelentette: az igazi rendszerváltás nem következik be mindaddig, amíg a mozgalomban spirituális szintekre emelt megbékélés meg nem valósul.
A mozgalom hitvallása az interneten a www.chartaxxi.eu címen található meg, ahol azok, akik a hét nyelven elolvasható szöveggel egyetértenek, aláírásukkal támogathatják a kezdeményezést. Mostanáig mintegy 3200 személy írta alá a Chartát, ami Surján László meglátása szerint nem kevés, figyelembe véve a tényt, hogy napjainkban a legtöbben nem szívesen teszik közzé nevüket. Krónika (Kolozsvár)2012. június 4.
Összetartozás?
Van, persze hogy van, ahol értelmetlen, sőt fájdalmas a kérdőjel.
Ilyen a múlt. Összetartozunk a múltunkkal. A történelmünkkel. Minden egyes napjával.
Örökre és eltéphetetlenül. Aztán e múlt, e história némely eseményét s alakját megpróbáljuk kitörölni önmagunkból. Az sem megy. Néhány eseményt és alakot gyűlölünk – az meg most, a jelenben szül újabb és újabb gyűlölséget. Nehéz tenni ellene, és egyre kevésbé látom, hogy lehetne egyáltalán. De felejtés, megtagadás, gyűlölet hasztalan: a múlt mi vagyunk. Mi játsszuk tovább.
„A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés…”
Nem oldotta békévé. Ki tudja, talán nem is oldhatja soha. Olyan sebeket ejtettünk egymáson a múltban, amelyek nem begyógyíthatóak. S a megbocsátó belepusztulna a megbocsátásba. Ez nem keresztényi mondat, tudom. S félem is az Istent miatta. S azt is tudom, nincsen kibúvó az utolsó ítéletnél – hát csak azt fogom tudni dadogni, hogy az elkövetett rettenetes bűnöknek csak egyikéről esett szó mindig, csak az egyiknek járt ki a tisztelet s az emlékezés. A mások rettenetes bűneit mindig illett nagyvonalúan megbocsátani, s még inkább elfelejteni. Ez növesztette naggyá ismét a gyűlöletet.
A múltunkkal összetartozunk tehát, de múltunk emlékei s az emlékekből, családi legendáriumokból fakadó, jelenbe nyúló ítéletek s gyűlölségek mélyen megosztanak bennünket. Nem mi, most élők leszünk azok, akik ezen felülemelkednek. Sebaj. Egy illúzióval legfeljebb kevesebb. Aztán, persze, összetartozunk ővelük, akiket ezen a napon elszakítottak mitőlünk.
1920. június 4., 16.30. Nem elfelejthető pillanat. S ők – mi vagyunk.
Nincs kérdőjel, ha közéjük megyek. Oda, ahol elrongyosodott a csönd, dunyhát húz magára a csecsemősírás is, oda, a hegyek közé. Vagy Kassára, reménykedve, hogy Márai majd megvált bennünket. Vagy éppen a Délvidéken, Csáth rémlátomásai közé. Lám-lám, doktor úr, semmi az ópium iszonyata ahhoz képest, amit a történelem produkált fél kézzel arrafelé…
Összetartozom velük.
Összetartozás? „»Szeresd a magyart, de ne faragd le« – szóla, / »Erejét, formáját, durva kérgét róla: / Mert mi haszna símább, ha jól megfaragják? / Nehezebb eltörni a faragatlan fát.«” Arany János üzen így a Toldi estéjében, s Hunnia mélysége, csodája világlik fel az üzenetből. A zsírral kevert korommal kent hajú hajdúk bizonysága és tanúságtétele, a nyakas reformáció halk, szótlan, mély ereje és elpusztíthatatlansága. Leborulok eléjük…
„S íme virágzik a mandulafácska merészen a télben,
Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd!
Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,
Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?”
Íme, Janus Pannonius szelíd szavával szól Pannónia is. A mély zengésű orgonán búgó egyetemes katolicizmus s a szent, templomépítő, fenséges barokk – leborulok eléd… Mert összetartozom véletek is.
Összetartozunk mi sok mindennel, csak nem tudunk róla. Vagy nem merünk tudni róla. S mert nem merünk, s mert a múlt elválaszt, s mert mást és mást meséltek szüleink, hát idehaza, idehaza térben és időben, vagyis hát a maradék hazában és ebben a nyomorult, szánalmas jelenben inkább gyűlölködünk. Egyszerűbb is, látványosabb is talán, csak hát, ha így folytatjuk, belehalunk. Ezért inkább menekülök. Gyerekekhez, megjuhászodott önmagamhoz. Odaátra, Wass Albert tizenhárom almafája alá, Nyirő Uz Bencéjéhez, Tamási rengetegébe. Balassi szép szavához, Márai bölcsességéhez. Csáth Gézához, Kosztolányihoz. Ha kell, egészen az Adriáig. Otthon vagyok az Őrvidéken, s ismerem a testőr költő minden panaszát. Enyém Hunnia s Pannónia – s tudom a varázslatot:
„Ha új tatárhad, ha kufárhad
özönli el a tiszta tájat,
ha útaink megcsavarodnak,
mint giliszta, ha rátapodnak:
te mondd magadban, behunyt szemmel,
csak mondd a szókat, miktől egyszer
futó homokok, népek, házak
Magyarországgá összeálltak.”
Illyés is megvigasztal… De növekvő rettegéssel értem egyre mélyebben
az ifjú Babitsot:
„Gyülöllek: távol légy, alacsony tömeg! / ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha / nem hallott verseket ma, múzsák / papja, erős fiatal füleknek.”
Lám, nem is Babitsot: Horatiust. S már nem szállok szembe vele. Mivel otthon vagyok mindenütt, mindenütt a múltban, mindenütt a régi hazában, csak itt nem vagyok otthon, a „varázstalanított” világban és a tömegben, hát én igenis az arany középszert kívánom. Sajnálom. De élni akkor is gyönyörűség. E világ ellenében is…
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap. Erdély.ma2012. október 16.
Szőcs Géza válasza a Ferlinghetti-ügyben
Szeptemberben még elfogadta a Magyar PEN Club által alapított, 50 ezer euróval járó Janus Pannonius nemzetközi költészeti nagydíjat Lawrence Ferlinghetti amerikai költő, aki október közepén mégis azt közölte az amerikai sajtóval: emberi jogi aggályok miatt nem veszi át az először neki odaítélt elismerést – nyilatkozta az MTI-nek Szőcs Géza, a Magyar PEN Club elnöke. – Az erre vonatkozó hír közzététele után aggályai támadtak: hirtelen rájött, hogy a díj szponzorai között a magyar kormányzat is ott van. Korábban ez a tény nem zavarta, és a kormányt sem tartotta szélsőjobb irányzatúnak – részletezte Szőcs Géza. Kifejtette: Ferlinghetti később azt látta helyesnek, hogy elfogadná ugyan a díjat, de a vele járó pénzösszeget olyan alkotóknak szánná, akik a véleményszabadság, sajtószabadság, társadalmi elnyomatás elleni küzdelem harcosai. A költőt ekkor felkérték, hogy amennyiben van személyes jelöltje, akit támogatni szeretne, nevezze meg.
Alternatív megoldásként a Magyar PEN Club azt javasolta, hogy a leghátrányosabb, legelnyomottabb helyzetben levő alkotók, a roma költők, írók, festők, filmesek köréből válasszák ki a kedvezményezetteket, a PEN és a Klubrádió közös döntése alapján, fűzte hozzá Szőcs Géza.
– Lawrence Ferlinghetti erre a felvetésre sértődött levelet írt, amelyben nem válaszolt javaslatainkra, és leszögezte, hogy semmilyen körülmények között nem tartja lehetségesnek a díj átvételét, majd rendkívüli fürgeséggel, bennünket is megelőzve, e hírt közzé is tette – jegyezte meg. A Magyar PEN Club elnöke hangsúlyozta: Magyarországon nem az szokott gondot okozni, ha a (bármilyen színezetű) kormányzat pénzt ad valamilyen kulturális célra, hanem az, ha ezt nem teszi. – Ezek a pénzek adókból származó közpénzek, elfogadásuk semmilyen módon nem jelent azonosulást a kormányzat politikájával, nézeteivel vagy céljaival – mutatott rá Szőcs Géza, ugyanakkor úgy vélte: bármi történt is, biztos abban, hogy igen kiváló költők fogadják majd el nagy örömmel a Janus Pannonius-díjat anélkül, hogy visszakoznának.
Szabadság (Kolozsvár)2012. október 27.
Szép álmok a jövendőről
Beszélgetés a 75 éves Ráduly János népköltészet- és rovásíráskutatóval, költővel, fordítóval
– Kedves Ráduly János, 2012. október 27- én lesz 75 éves. Hogy érzi magát?
– Az elmúlt 2011-es esztendő végén ilyen elgondolásom született: "De hiszen jövőben töltöm a 75. életévemet. Milyen jó lenne, ha 75 önálló kötettel ünnepelhetném." Akkor a könyveim száma 70 körül volt. A szerencsés véletlenek folytán már befutott a 81. kötetem. Felajzott lelkiállapotomnak háromsoros versben, a Hetvenöt című haikumban adtam hangot. Íme: Hetvenöt évem: / Visszapillantó tükör / Aranykeretben.
– Kiszámítottam, hogy 1975-től, első kötete megjelenésétől a 37 év alatt megjelent 81 kötet több mint kétkötetes átlagtermést jelent évente. Persze, voltak "gazdagabb" és "szegényebb" évek is…
– Úgy van, de ne feledjük: első cikkem a sajtóban 22 éves koromban jelent meg, és már 38 esztendős voltam, amikor az első, Kibédi népballadák című gyűjteményem napvilágot látott. A kötetkésésnek egyszerű a magyarázata: a kibédi balladakincs első bemutatására 1966-ban került sor, ugyanis akkor védtem meg a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen Kibéd népballada-költészete című államvizsga- dolgozatomat. Ezt aztán bővítettem, fejlesztettem, tökéletesítettem tovább, hogy végül a bevezető tanulmányomat így kezdhessem: "Ez a balladagyűjtemény (...) a Maros megyei Kibéd (Chibed) élő népballada-költészetének bemutatására vállalkozik..." Könyvem tehát műfajmonográfia volt, első kísérlet egy adott faluközösség balladatudásának a taglalására. Érdekes a "gazdagabb" meg "szegényebb" termésű évekre való utalás: 1981-1984 között nem jelent meg könyvem, 2008-ban viszont 13 önálló kötet "birtokosa" lettem.
– Kérem, szíveskedjék megadni a 81 kötet műfaji besorolását.
– Elsőként a néprajzi/népköltészeti kiadványokat említem, ezek száma 48. Zömében népmese- és mondakötetekről, népi tréfákról van szó, ezek mintegy 1200 népi epikumot tartalmaznak. De vannak népballadákat, találós kérdéseket, népi imákat, szolgavallomásokat tartalmazó könyvek is, valamint három tanulmánykötet. A székely (magyar) rovásírást taglaló művek száma 11. Újabban fölfedezett rovásemlékeket (is) bemutatnak, valamint számos, nyelvtörténetileg is igazolható olvasattal vagy olvasatpontosítással hozakodnak elő. A szépirodalmat 22 kötet képviseli, ebből a verseskönyvek, fordításkötetek száma tizenhárom.
– Mint látjuk, a legtöbb néprajzi kiadvány, de nem elhanyagolandó a verseket, rovásírás-tanulmányokat és fordításokat tartalmazó kötetek száma sem. 1962-ben kezdte népköltészeti gyűjtéseit Kibéden, amiből aligha hiszem, hogy maradt volna még, ami nem került "ceruzavégre". Vagy mégis?...
– Sok anyag van, ami Kibéden nem került "ceruzavégre". A néprajz mint fogalom roppant tág, gyűjtése mai és eljövendő nemzedékek hosszú sorának alapos kutatómunkáját igényli. A magam pászmáján maradva: nem foglalkoztam – például – a gazdag szokásvilággal, a szokásvilág költészetét is csak itt-ott említettem – érintőlegesen. A tárgyi néprajz kérdésköre úgyszólván a figyelmemen kívül maradt. Csak bizonyos szellemi műfajokra "specializáltam" magamat, de ott sem végeztem teljes értékű munkát. A lehetőségeim már behatárolódtak. Ez a tény többirányú érdeklődési köröm/köreim természetes következménye is.
– Hol gyűjtött még Kibéden kívül?
– Elsősorban Hármasfaluban, ahol nevelkedtem, majd Erdőszentgyörgyön, ahol 1955-ben hivatali munkámat megkezdtem. Említésre méltó, hogy Erdőszentgyörgyön állt össze A tulipános láda című személyi mesemonográfiám (1958–1961-es gyűjtés), amely közel ötven esztendős késéssel látott napvilágot. Kibéden és Hármasfalun kívül anyagokat közöltem még Nagykendről, Bözödújfaluból, Székelyvéckéről, Havadról, Havadtőről, Egrestőről, Ravából, Szovátáról stb.
– Ismer-e olyan erdélyi magyar települést, ahol nem jártak még a "parlagtörők", azaz: találni mesét, balladát, lakodalmi búcsúztatót, sirató kesergőt vagy egyebet, ami még nincs lejegyezve?
– Igen, az úgynevezett "fehér foltok" eltüntetésében nagy feladataink vannak. A főutaktól távolabb levő kis települések folklórkincse elevenebb, ezt Bartók és Kodály is hangsúlyozta a XX. század elején. Ma Romániában van magyar néprajzi képzés, az iskola, a pedagógusok egyik szép feladata – a hivatali munka mellett – a gyűjtőmunka megsokszorozása. Az előjelek biztatóak: egyre több cikk, tanulmány, sőt gyűjtemény lát napvilágot a főiskolát/egyetemet végzett pedagógusok tollából. De nyilvánvaló: mint ahogy írónak/költőnek születni kell, jó gyűjtőnek is születni kell. Ők akadályozhatják meg a néphagyomány "sírba-vitelét".
– Amit eddig publikált, abból mi került tankönyvekbe, gyűjteményes válogatásokba, mit oktatnak a néprajzi egyetemen?
– Számos antológia, kalendárium, évkönyv, tankönyv stb. közölte már eddig – a gyermekversek mellett – meséimet, mondáimat, találós kérdéseimet. Íme néhány adalék: 1982-ben jelent meg a Nyitva van az aranykapu. Versek, mesék, játékok óvodásoknak című összeállítás, a munkaközösség irányítója Péterfy Emília volt. Kibédi anyagok is helyet kaptak benne. Megemlítem a Nagyapó mesefája új sorozatának Az égbe nyúló fa című kiadványát (10. kötet, 2003), amelyben az összeállító egyáltalán nem említette a nevemet és gyűjteményeimet, holott a könyvnek vaskos fele kibédi népmese. A kötetcím is kibédi mesecím. Roppant beszédes a következő adalék: Varga Ferencné: 1111 találós kérdés című, több kiadásban megjelent gyűjteménye (1998) 304 kibédi találós kérdést tartalmaz, a forrás pompás megjelölésével.
– Egyébként milyen a kapcsolata a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem néprajzi tanszékével?
– Jók a kapcsolataim a tudományegyetem néprajzi munkaközösségével és más egyetemek megfelelő tanszékeivel. Itt két, munkásságomról szóló dolgozatot említek. Az első: "Van itt mese zsákszámra". Ráduly János és a kibédi népmese hatása. Készítette Jenei- Szenner Emőke-Szende (2008). Babes-Bolyai Tudományegyetem. Kolozsvár-Marosvásárhely (a mellékletekkel együtt 118 old.). A második: A Ráduly János gyűjtötte kibédi népmesék az oktató-nevelő munkában. Készítette: Bereczki Erzsébet (2008). Károli Gáspár Református Egyetem, Nagykőrös-Marosvásárhely (a mellékletekkel együtt 67 old.).
– Gyűjtéseiből, verseiből bizonyára kazetták és CD-k is készültek...
– Hát igen, íme néhány kazetta: Szép Magdolna. Kibédi népmesék. Előadják Albert Júlia és Katona Éva (1997), Tündérszép Mosolygó Ilona. Kibédi magyar népmesék Katona Éva előadásában. Kibédi népmesék Katona Éva előadásában (2006). Most CD-k következnek: Válogatás Ráduly János népmeséiből (Csobánka, 2010), Kis- Küküllő menti népmesék (Csobánka, 2012). Előadják Bagi Rea és Koncz Hédy. Három megzenésített gyermekversem szerepel az Álomjáró című kiadványban, a zenét szerezte Székely Réka és Orsolya János (2009). Két felnőtteknek szóló versem is található az Üzenet, másként című CD-n, megzenésítette és előadja a budapesti Németh Viktor (2012). Külön kell megemlítenem azt a svéd sztereó lemezt, amelynek anyagában három kibédi népballada is szerepel a pécsi Janus Pannonius Női Kórus előadásában. Conductor: Mátyás Ivasivka (1976). Három kibédi népmese dramatizált változatáról is szólok, a szerzők: Bölöni Domokos, Kolcsár Irén, Jenei-Szenner Emőke- Szende. Ezek nyomtatásban is megjelentek.
– Régebbről tudom, hogy gyakran jönnek látogatói kibédi otthonába; ezek milyen "súlycsoportba" sorolandók?
– Elsősorban a baráti körömhöz tartozó belföldiek/külföldiek "ütik be" magukat hozzám, de lám, 1994-ben a japán Bartók- kutató Susumu Kuroishi látogatott meg, 2007-ben pedig az ugyancsak japán Takashi Yamazaki volt a vendégem. Bartók és Kibéd kapcsolata érdekelte őket. Takashi – Bartók életművének japán népszerűsítéséért – megkapta a magyar Pro Cultura Hungarica díjat. Az idén pedig a mongóliai Ulánbátorból érkeztek egyetemi tanárok, a rovásírás kérdésköre érdekelte őket. Rögtönzött előadásomat több tévékamerával rögzítették, a tolmács dr. Obrusánszky Borbála (Barbi) volt. Megkérdeztem, miért a több tévékamera? "Mert más-más egyetemeken tanítunk, s meg akarjuk őrizni találkozásunk félóráját /óráját" – válaszolták.
– Egy-egy székely rovásírásos emlék felkutatása akár több száz kilométeres út megtételét is megköveteli. Melyik volt a legtávolabbi pont Romániában, ahol ez ügyben megfordult?
– Számomra a legtávolabbi romániai rovásemlék a moldvabányai (Baia) volt, amelyet Tánczos Vilmos egyetemi tanár fedezett föl. 2006. augusztus 18-án magával vitt a helyszínre, ahol "meg- tanulmányoztam" a feliratot. Még aznap haza is hozott Kibédre (hatalmas vállalkozás volt!), így nem kényszerültem arra, hogy magammal vigyem félpatikányi gyógyszereimet. Persze, vonattal, busszal, alkalmikkal más rovásemlékgócokat is megközelítettem, például Székelyzsombort (Nyirő szülőfaluját), Sepsikilyént, Csíksomlyót, Bonyhát. Át a hegyeken sokszor jártam Berekeresztúron, rendszerint gyalog tettem meg a huszonvalahány kilométeres utat.
– Most min dolgozik?
– Pillanatnyilag bibliográfiámat állítom össze, a mintegy kétezer publikációból a néprajz és rovásírás témakörébe vágó közléseimet lajstromozom. Különben is: fel-felváltva mindig több kéziraton dolgoztam, kb. húsz újabb könyvkéziratom van kész, fokozatosan számítógépbe viszem át őket.
– Ha már "túlszárnyalta" a 75 kötetet, gondolt-e arra, hogy 75. születésnapja alkalmával egy többszáz oldalas válogatást tegyen le az olvasó asztalára, amelyben mindegyik Ön által művelt műfaj képviselve legyen?
– Ilyen típusú könyvre nem vágyom, a műfajmonográfiák híve maradok ezután is.
– Mit ajánl a most induló néprajzos(ok)nak?
– Nincs bátorságom az ajánlásokhoz, végül is – ahogy a sláger mondja – "mindenki másképp csinálja".
– Beszéltünk könyvekről, munkáiról, beszéljünk az életéről is. Hol született, s milyen volt a gyermekkora?
– A Hargita megyei Korondon születtem 1937. október 27- én. Édesapám akkor pénzügyi tisztviselő volt, s mint ilyent, minden két, két és fél év elteltével tovább helyezte a hatalom. Apám 35 éves korában meghalt, s Gizella édesanyám visszaköltözött három gyermekével Hármasfaluba (Csokfalvára). Itt végeztem elemi iskolai tanulmányaimat. Akkoriban faluhelyen is nagy volt a szegénység, varrónő édesanyám éjt nappallá téve dolgozott érettünk. Ilyen körülmények között is szép, nagyon szép álmokat dédelgettem a jövendőről.
– Korondon kívül Erdőszentgyörgy és Kibéd is fontos állomás az ön életében. Mit kapott a két helységtől?
– 1955. október 1-jén lettem – frissen érettségizettként – az induló erdőszent- györgyi líceum egyszemélyes "titkársága" (kívül ez volt az ajtóra felírva). Tizennyolc éves voltam akkor, már gyűjtöttem a népköltészetet, és folytattam a még harmadik osztályosként elkezdett versírást. 1957 őszétől bentlakási nevelő (pedagógus) lettem. Épp akkor felvételiztem a mai Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakára, a levelező tagozatra. Erdő-szentgyörgyön váltam érett legénnyé. Kezdtem közölni a sajtóban, a marosvásárhelyi Vörös Zászló lap hozta első cikkeimet, riportjaimat. Az erdőszentgyörgyi helyi rádióstúdióban egyre gyakrabban jelentkeztem könyvrecenziókkal, Kádár Klári, a szerkesztő épp hármasfalusi volt. 1960-ban, 51 éves korában elhunyt édesanyám, így egyik napról a másikra családfenntartó lettem, két húgom eltartásáról is gondoskodnom kellett. Anyám mondogatta volt: "Fiam, mikor bajba kerülsz, nehézség támad, szorítsd össze a fogaidat, a lelkedet acélosítsad, az Isten megsegít". Úgy cselekedtem, ahogy anyám mondta. 1962-ben, huszonöt évesen kerültem Kibédre, ahol magyartanárként dolgoztam nyugdíjas koromig. A község akkor még elevenen őrizte az évszázados hagyományokat. Csodavilágba csöppentem, már könyvekben kezdtem gondolkodni, döntöttem: fokozatosan megörökítem Kibéd szellemi arculatát. Erőfeszítéseim nem voltak/lettek hiábavalóak, ezt megjelent könyveim zömével igazolom. Különben: Kibéd vezetősége, önkormányzata díszpolgári címet adományozott 2009-ben.
– Gyerekei nem viszik tovább a néprajzkutatást, de mindannyian a tanári pályát választották…
– Úgy igaz: Jutka lányunk magyartanár, Ani lányunk matematikát tanít, Zoltán fiunk történelemtanár, több írása jelent meg a kolozsvári Korunkban.
– Milyen kapcsolatot ápol Koronddal, a Hazanéző folyóirattal és a "hazanéző" írókkal, művészekkel, a korondi táj szerelmeseivel?
– Amikor első írásaim kezdtek megjelenni, a korondi értelmiségiek újólag fölvették velem a kapcsolatot. Neveket mondok: Ambrus Lajos, Páll Lajos, Tófalvi Zoltán, István Lajos. Ez utóbbi azon is ügyködött, hogy kiderítse: melyik házban születtem? A szülőházam ma is áll a városiasodó nagyközség régi központjában, a volt patika épülete mellett, István Mihály bácsi lakik benne. A Hazanéző folyóiratnak indulása pillanatától állandó munkatársa lettem, egyben szerkesztőbizottsági tagsággal is megtiszteltek. Föltétlenül meg kell említenem, hogy a Hazanéző Könyvek sorozatban három könyvem is napvilágot látott: egy kibédi meséket tartalmazó kötet (1993) és két rovásíráskötet (1995, 1998). Aztán 2007 novemberében a Firtos Művelődési Egylet vezetőtanácsa tiszteletbeli tag címet adományozott. Az együttműködés azóta sem lanyhult. Ragaszkodásomat Serlegén című haikuversemben örökítettem meg, íme: Korond álmai / Aranypénzként csengenek / Sorsom serlegén.
– Köztudottan nem vállal nagy utazásokat, előadásokat, elég ritkán hagyja el a kibédi Belszeget. Ha mégis sikerülne, hová szeretne elmenni a nagyvilágban?
– Külföldre először 1990-ben jutottam el, Budapest, Pécs, Bonyhád, Mohács voltak állomáshelyeim. 1991-ben Szegeden részt vettem a III. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson, ahol előadást is tartottam. A futó évekkel már nem bírom a versenyt, úgyszólván sehová sem utazom. Kolozsváron például jó 25 éve nem jártam. Ha kimerészkedem is a közelebbi városokba, betegen térek haza. Itthoni munkálkodásom teljesen leköt. A legelső kibédi tanítványaim már 63 évesek, tehát ők a legfőbb adatközlőim. Mert ma is gyűjtök népköltészetet.
– Egyik régebbi könyvének ezt a címet adta: Siratóim lesznek az égi madarak. Ezt komolyan gondolta?
– Az elmúlás gondolata már apró gyermekségem idején foglalkoztatott. A siratóim lesznek motívuma azóta kísért. Ezt időskori lírám is tanúsítja. Íme a Fokozatosan című haikum: Most önmagamnak / Leszek – fokozatosan – / Végállomása.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)2012. november 11.
A várható pozitív folyamatok sem elegendőek a felzárkózáshoz
Chikán Attila a Budapesti Corvinus Egyetem Rajk László Szakkollégiumának igazgatója, volt magyarországi gazdasági miniszter tartott előadást múlt csütörtökön a PKE-n.
A Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) Közgazdaságtudományi Karának és Janus Pannonius Szakkollégiuméának meghívására Nagyváradra látogató gazdasági szakember A közép-kelet-európai országok versenyképessége címmel tartott előadást csütörtök délután aPKE dísztermében. Chikán Attila előadásában először az új világrend összetevőiről beszélt, kiemelve többek között azt, hogy a globalizáció új viszonyítási alapot teremtett nem csak a gazdaság, de a tág értelemben vett társadalom világa számára is. Chikán Attilaelőadásának második szakaszban a kelet-európai országok regionális versenyképességről beszélt, kiemelve, hogy hét az Unióhoz az utóbbi években csatlakozott vizsgált kelet-európai ország közül 2001-ben gazdasági szempontból Magyarország állt a legjobban a különböző tekintélyes intézmények rangsorolásában, 2012-re azonban Bulgáriával egy szintre csúszott le, mely utóbbi ország jelentős javulást tudhat magáénak. Chikán Attila hozzátette, hogy Románia aránylag könnyen vészelte át a gazdasági válság első két évét, de ezt követően ismét lefelé tartó tendencia figyelhető meg a román gazdaságban.
Egy régió elemzése
További összehasonlító elemzését Chikán Attila négy országra – Horvátországra, Magyarországra, Romániára és Szlovéniára szűkítette le, hangsúlyozva először azokat a közös tényezőket, melyek támogatják ezeknek az országoknak a versenyképességét. Ezek között a tényezők között említette, az alapoktatás minőségét, a középfokú oktatásban résztvevők arányát és a beiskolázási arányt a felsőoktatásban. Nagy előny továbbá az átlagon felüli mobiltelefon előfizetést, internet hozzáférést és szélessávú internetelérést. Ezekre a tényezőkre lehet és kell támaszkodni a versenyképesség növelése érdekében, hangsúlyozta az előadó. A négy országot hátráltató tényezők között említette Chikán Attila a közép- és felsőfokú oktatás nem versenyképes minőségét, a munkavállalók továbbképzésének hiányát és az értelmiség elvándorlását. Kifejtette továbbá, hogy a vizsgált országok még mindig nem értették meg a piacgazdaság lényegét, ezért hajlamosak állami monopóliumok létrehozására, ugyanakkor nem tudnak szabadulni az agrárpolitika problémáitól. „Nem igaz az a tézis, hogy az agrárium húzóágazata a magyar gazdaságnak” – szögezte le Chikán Attila. Komoly hátráltató tényezőként mutatkozik ezekben az országokban az, hogy nagyon alacsony a bizalom a politikusokban, ellenben nagyon erőteljesen jelen van a kormányzati korrupció. Ugyancsak nem segítik ezeket az országokat a kormányzati szabályozás terhei, a költségvetési pazarlás, a gazdasági ügyek rendezetlensége, a közbeszerzési problémák a kisebbségi tulajdonosok védelmének az esetlegességei, a fogyasztók hiányos tájékoztatása – ebben a vonatkozásban a hitelesek nem megfelelő tájékoztatását emelte ki az előadó –, de az is a hátráltató tényezők közé tartozik, hogy a finanszírozás során ezek az országok nem tudták kihasználni a tőzsde nyújtotta lehetőségeket.
Jóslatok
A továbbiakban a régióban a jövőben várható tendenciákról beszélt Chikán Attila. Kifejtette, hogy lassan erősödő növekedés várható, viszont ez a növekedés nem lesz elegendő arra, hogy behozzák a lemaradásukat a fejlett uniós országokhoz képest. Ugyanakkor számottevő külföldi közvetlen tőkebefektetésre lehet számítani. Ennek kapcsán Chikán Attila leszögezte: „Lehet nem szeretni a külföldi tőkét, belső tőke azonban nincs”, azaz, a régió gazdaságai saját fejlődésük szempontjából a külföldi tőkére vannak utalva. Ugyancsak várható egy lassú javulás a munkaerőpiacon a négy vizsgált országban, ami azonban szintén nem lesz elegendő a felzárkózáshoz, hiszen ezekben az országokban a termelékenység rendkívül alacsony. Az inflációt ezek az országok kordában tartják, ugyanakkor folytatódni fognak a finanszírozási nehézségek. Végezetül Chikán Attila ismertette a Világbank középtávú elvárásait, melyekkel, mint mondta, ő maga is egyetért: a piaci rendszernek megfelelő munkapiaci reformot kell végrehajtani, átlátható szabályozásra, az oktatás és a közszolgáltatás minőségének javítására van szükség. Fontos ugyanakkor a költségvetési fegyelem és egy hatékony szociális védőháló kialakítása. Ez utóbbi kapcsán Chikán leszögezte: „a társadalom nem mondhat le a szegényekről, arról a rétegről, amelyről a gazdaság már lemondott.” A jól strukturált, tartalmas előadás végén a PKE dísztermében szép számban jelen lévő diákok tehették fel kérdéseiket a szakembernek.
Pap István
erdon.ro2012. december 4.
Új ösztöndíj a PKE számára egy Ausztráliában élő magyar üzletembertől
Új ösztöndíjat hozott létre a Partiumi Keresztény Egyetem számára egy Ausztráliában élő magyar üzletember. Pető Árpád évek óta támogatja a váradi magyar egyetemet, most jelentős összeggel járult hozzá ahhoz, hogy az egyetem kiemelkedő tehetségű hallgatói minél jobb körülmények között tanulhassanak.
Az 500 és 1000 amerikai dollár értékű összeget, egyszeri anyagi támogatásként az egyetemen működő, jelenleg 69 egyetemistát tömörítő Janus Pannonius Szakkollégium hallgatói pályázhatják meg. A pályázatokat december közepéig kell benyújtaniuk, az első Pető-ösztöndíjakat még év vége előtt átadják, a beérkező pályázatoktól függően 15–25 diáknak, a tervek szerint az alapító jelenlétében megtartott ünnepélyes alkalommal.
Tőkés László, az egyetem vezetőtanácsának elnöke a sajtótájékoztatón elmondta, hogy az Európai Parlamentben a felsőoktatás korszerűsítéséről szóló jelentésbe előadóként beemelte a kelet-közép-európai térség egyetemeinek felzárkóztatását is. Kifejtette, Európa legnagyobb egyetemei között alig szerepelnek ebben a térségben működő felsőoktatási intézmények, ami meglátása szerint „öröklött lemaradottság” eredménye, amin változtatni kell.
János-Szatmári Szabolcs rektor szintén jó hírnek tartja, hogy a romániai egyetemek minősítési folyamata nem állt le: az oktatási minisztérium pályázatának köszönhetően jövőre Európai Uniós szakemberek érkeznek az ország felsőoktatási intézményeibe, köztük a PKE-re is. A rektor célja, hogy a váradi egyetem ne csupán magánegyetemként jelenjen majd meg a végső értékelésen, hiszen jelenleg is csak a román törvények szerint az: támogatását állami költségvetésből kapja, csak nem a román, hanem a magyar államéból.
„A Partiumi Keresztény Egyetem a továbbiakban regionális célkitűzéseket felvállaló, közösségi egyetemként szeretné meghatározni magát” – jelentette ki a rektor. Hozzátette, az oktatási törvény legutóbbi változásainak köszönhetően ugyanakkor a PKE, amely évek óta a pedagógusképzés regionális központjává szeretné kinőni magát, újra elindíthatja tanárképzőmodulját. Az idei tanév második szemeszterében az első- és másodéves hallgatók meg is kezdhetik a hat félévet felölelő modult, amelyet a törvények értelmében sűrítve is elvégezhetnek, így mire befejezik tanulmányaikat, a tanári képesítés is a kezükben lehet.
A sajtótájékoztatón arról is beszámoltak, hogy Deák Brigitta, a Partiumi Keresztény Egyetem másodéves, menedzsment szakos hallgatója azon 17 fiatal egyike, aki több tízezer pályázó közül bekerült az Európai Unió Tanácsa által meghirdetett versenybe. Brigitta ugyan nem került be a nyertesek közé, de az egyetem vezetősége igen büszke arra, hogy messzire vitte a PKE hírét – mondta el Tolnay István tanügyi tanácsos.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)2013. március 5.
In memoriam Rohonyi Zoltán
(Kolozsvár, 1943. május 31. – Pécs, 2013. március 1.)
Az 1970-es évektől a rendszerváltásig a kolozsvári egyetem magyar szakán „vele” kezdődött az irodalomtörténet: a középkor, reneszánsz és barokk irodalmát, majd a felvilágosodás koráét hallgattuk tőle. Diákként imponálónak, egyszersmind ijesztőnek találtuk az óráin elhangzó információmennyiséget; hetekbe telt, amíg megtanultuk követni a gondolatmenetét; szerettük előadásainak tartalmi-formai eleganciáját, a legújabb kutatási eredmények mindig reflektált közvetítését, a gondolatok gyors áramlását; és sokszor nem értettük, nagyon nem értettük a témájához képest mutatott távolságtartását, már-már szkepszisét. Azt a távolságtartást, amely csak olykor, számomra máig emlékezetes módon a Berzsenyi-előadásban oldódott fel kissé, éppen csak annyira, hogy kiderüljön: a kutatót bizony személye mélyéig meg tudja szólítani a tudományos témája. Senki ne gondoljon itt érzelmes vallomásokra: néhány hangsúly, egy önkéntelen mosoly, az aznap éjjel olvasottakra tett utalás árulta el mindössze a témával való kapcsolatát.
Aztán amikor a tanulmányait is olvasni kezdtük, sok minden világossá vált. Rohonyi tanár úr filozófián iskolázott elméje az irodalomtörténeti jelenségeket bölcseleti hátterükkel együtt tekintette: bármiről írt is, Berzsenyiről, Kölcseyről vagy a magyar romantika kezdeteiről, elemzéseiben kitapintható volt, hogy azokat a vizsgált időszak filozófiai gondolkodásában megmártózva dolgozta ki, annak terminológiáját a maga funkcionalitásában és szubtilitásában használta. Irodalomelméleti érdeklődése pedig további távlatokat nyitott kérdésfelvetései számára. Ez lehetett a titka írásai és szóbeli megnyilatkozásai töménységének, tömörségének.
Amikor egy konferencián több év után újra találkoztunk (magam már, igaz, kezdőként, a Magyar Irodalomtudományi Tanszéken dolgoztam, ő a pécsi, akkor még Janus Pannonius Tudományegyetem megbecsült oktatója volt), megajándékozott egy frissen megjelent kötetével, a könyvbe írt dedikáció pedig ez volt: Gábor Csillának szeretettel, azt kívánva, hogy magasabb szinten folytassa, amit korábban „együtt”. Utalás volt ez a hajdani, távolságtartástól és szkepszistől sem mentes, de eredményét tekintve, úgy gondolom, nem gyümölcstelen témavezető–szakdolgozói együttműködésre; de még inkább biztatás (amely az akkori beszélgetésünkben is nyomatékosan elhangzott), hogy akarjam, merjem keresni és megtalálni saját tanári és kutatói profilomat.
Kedves Tanár Úr, korai távozásod mindannyiunkat megrendített. Nyugodj békében.
Gábor Csilla
Szabadság (Kolozsvár),2013. november 12.
Szőcs Géza: Megelégszem azzal is, hogy költő
Hatvanéves Szőcs Géza. A költő neve az elmúlt években elsősorban politikai szerepvállalása kapcsán merült fel a közbeszédben. Volt kultúráért felelős államtitkár, jelenleg miniszterelnöki főtanácsadó és a 2015. évi milánói világkiállításért felelős kormánybiztos. A politika kihat a költészete megítélésére, de úgy véli: költőként 2010 előtt sem volt a kánon kedvence. Legújabb könyve képzeletbeli, szürrealisztikus feldolgozása Kolozsvár és Erdély valóságának. Marosvásárhelyi születésű, és sok műve szól Kolozsvárról, de Szőcs Géza számára a haza nem egy pontot jelent, hanem pontok sokaságát, amelyek között az ember sorsa megtörténik. Bár Liberté ’56 című művét Vidnyánszky Attila állította színpadra, Szőcs a Magyar Nemzetnek azt mondta: elképzelhetetlennek tartja, hogy a Nemzeti Színház új igazgatója bármit is rendezzen a színházban az ő darabjai közül.
– Kolozsvárott, 60. születésnapi ünnepségén azt mondta legújabb könyvéről, a Ha polip szuszog Kolozsvárott című kötetről, hogy „szinte szamizdatban jelent meg”, a könyvesboltokban sem kapható. Nekünk sikerült megvenni Budapesten az egyik nagy könyvesboltlánc üzletében, bár ott a világirodalom polcára került. Hogy értette, amit akkor mondott? – Örömmel hallom, hogy a világirodalomhoz sorolták a könyvet. Az engem ért ottani sokk alapján mondhattam ezt Kolozsvárott, ezt a rossz tréfát a szamizdattal. A helybeli könyvesboltok kirakatai tele vannak jobbnál jobb magyar könyvekkel, és elszomorított, hogy ez a kötetem, amely legfőként Kolozsvárról szól, a kolozsváriakat oly kevéssé érdekli, hogy még csak meg sem próbálják megmutatni. Azóta nekem is sikerült megvásárolnom Budapesten, akkor éppen a költészet polcon volt. Nyilván nem tudnak vele mit kezdeni, és nem is állítom, hogy hagyományos megközelítéssel egykettőre meghatározható, hogy micsoda. Gyakori panasz, hogy nincs látható helyen. Tőlem is nagyon sokan kérdezték, hol lehet kapni. De hát a könyvbeszerzés, sőt a könyvolvasás hagyományos formái felett úgyis eljárt az idő. Ennek nem örülök, mert nem szeretek képernyőről olvasni, de mégiscsak ez lesz a jövő útja. A szép könyveket persze nagyon fogjuk sajnálni, eltűnésük a könyvkultúra leépülését jelenti. De valószínűleg ugyanezt érezte az az írástudó kaszt is, amely kevesek privilégiumaként kódexeket olvashatott. Amikor megjelent a könyvnyomtatás, talán úgy vélekedtek, hogy a könyv olyan, mint egy festmény, szobor vagy ékszer: manufakturális remekmű. És ezt a könyvnyomtatás tönkreteszi majd. Iparivá teszi az írott betűhöz való hozzáférést. Akármeddig élek, nem tud oly nagyot fejlődni a technika, hogy ne akarjak szép könyveket írni és olvasni. Ha tervezek valamit a hetvenedik vagy nyolcvanadik születésnapomra, az biztosan egy szép könyv lesz.
– A Sziveri Jánossal való beszélgetésekben kitalált Kolozsvár-történeteket nem Szőcs Géza jegyzi, hanem valaki más, aki Szőcs Géza történeteit meséli el, és akivel korábbi műveiben is találkozhattunk. Miért a Carbonaro álnév?
– A jegyzetekben meg is neveztem Darkó István barátomat, akivel közös történeteket írtunk, és a Szénégető Henrik álnevet használtuk. Ezek a kolozsvári Echinox diáklapban jelentek meg negyven évvel ezelőtt. A romantikus szabadságeszmény és a természetközeliség, amely a carbonarókhoz kötődik a képzeletemben, hatott rám akkor is, és nyilván ma is. De ma már az álnévnek nem az az elsődleges szerepe, hogy elrejtsen, hanem, hogy eltávolítsa a valóságos hús-vér szerzőt annak irodalmi mutációjától. Amióta van olvasás, sokan elkövetik azt a hibát, hogy a könyv szerzőjét azonosítják a szerző valóságos énjével. Márpedig nem azonosítható. Az én helyzetem különösen kényes. Annyi kígyót-békát kapott a Szőcs Géza nevű politikus-író, hogy a mocsokdobálók maguk is képtelenek elkülöníteni az írót a politikustól, akit maguk mázoltak feketére. De nem csak ezért választottam ezt a megoldást. Meghatározhatatlan műfajú a könyv, nem a szó klasszikus értelmében vett novellákról van szó. Elvont, képzeletbeli, parodisztikus, szürrealisztikus feldolgozása Kolozsvár és Erdély valóságának, annak a tapasztalatnak, amit Sziveri János nem ismert, de aminek a megismerésére rendkívüli módon vágyott. A könyv egészében, azt hiszem, pontosan visszaadja azt a sajátos kapcsolatot, amely kettőnk között volt. Ezzel emlékezem meg Sziveri Jánosról, akivel nagyon sokféle játékot megengedtünk magunknak. Úgy gondoltam, az eltelt negyedszázad indokolja, hogy az akkori Szőcs Gézát eltávolítsam a maitól.
– Hamar megosztott lett a közélet a rendszerváltás után, ekkor mégsem érezte szükségét annak, hogy álnéven írjon.
– Bizonyos konklúziók akkor már megszülettek bennem. Ezt jelzi A vendégszerető avagy Szindbád Marienbadban – Sz. G. utolsó verseskönyve című, 1992-es kötet. Világos volt, hogy az az attitűd, amellyel az ember 1990-ig – főleg Erdélyben – magyar költő lehetett, nem folytatható. A könyv üzenet volt, hogy ez Sz. G. utolsó verseskönyve, és most valami más következik. Lehet, hogy Carbonaro, lehet, hogy csak versek, de biztosan nem verseskötetek. Amit 1990 előtt egy verseskötet jelentett egy magyar költő életében, azt többet nem lehetett már megismételni.
– A költő szerepe változott?
– Minden megváltozott, a költő valóságos és elképzelt szerepe, a missziója és a missziós tudata, a költészeti, verselési technikák, eszmények, trendek. Máshogyan üzent akkor egy kötet. Ahogy a világ kezdett szétesni, úgy atomizálódott az egykor egységes mondatként felfogható verseskötet is. Szétesett, megtöredezett egyes versekre.
– Ön szerint ez a változás rossz?
– Ezt a szót nem használnám. Szokatlan annak, aki nem nőtt bele. A politikai viszonyokat, amelyekben felnőttem, nem kívánom vissza. De az ezekhez elválaszthatatlanul kötődő saját verseskönyveket igen. Ez nosztalgia. Akinek persze – mondjuk – a slam poetry az anyateje, annak mindez már teljesen érthetetlen és érdektelen. – Jól értjük, hogy ön szerint inkább a prózának és a drámának van túlélési esélye? – Az embereknek mindig szüksége lesz történetekre. A lírai tudat elsorvadása viszont nagy kockázat, mert ez a legősibb önkifejezési és önértelmezési formája az emberi léleknek. Évezredekig hozzátartozott az emberi közösségek tudatvilágához, mentális és pszichés önismeretéhez. Ma, amikor egyre bonyolultabbak az összefüggések, még kevésbé nélkülözhető ez a fajta tudás és világinterpretáció. Az az emberiség, amelyik el tudja képzelni, hogy költészet nélkül lehet élni, az önsorsrontás felé halad. Egy falanszterben nem az ellenőrzöttség, a megfélemlítettség és a kiszolgáltatottság a legborzasztóbb, hanem a léleknélküliség. – Ha így gondolja, akkor nem csoda, hogy nemzetközi költészeti díjat alapított, a Janus Pannonius-díjat. – Bozótharcosok vagyunk, akiknek az egyetlen imperativus, hogy a költészetet életben kell tartanunk, át kell mentenünk, valamiképpen Asimov Alapítványának megfelelően. Egy olyan költészeti nagydíj, amelyre a világ odafigyel, e célnak fontos eszköze lehet.
– Úgy tűnik, szívesen foglalkozik olyan elődökkel és pályatársakkal, akiket kevésbé becsülnek meg, mint érdemelnék. Ez a programja?
– Ez a karakteremhez tartozik. Úgy vélem: ami érték, azt meg kell mutatni. Az idén Janus Pannonius-díjjal kitüntetett perzsa költőnő, Szimin Behbaháni magyarul teljesen ismeretlen volt, hiába jelölték kétszer is Nobel-díjra, hiába idézték a legmagasabb méltóságok a strófáit, és hiába volt ismert világszerte mint polgárjogi aktivista. Angol fordításban ismerkedtem meg a műveivel, nagyon rossz fordítás: leegyszerűsít, elhagy sok mindent, de mégis megérintett. Cél volt az is, hogy magán a költőn segítsünk üldözött állapotában. Óriási siker volt az idei Janus Pannonius-díjátadás, a BBC-től lefelé rengetegen foglalkoztak vele. A magyar sajtó jelentős része viszont csak hallgatott, némán és nyilván ingerülten, és valószínűleg pokolba kívánta Szimin Behbahánit, amiért el merte fogadni a díjat ahelyett, hogy megalázta volna Magyarországot azzal, hogy visszautasítja. Ugyanez a sajtó kárörömmel konstatálta, hogy tavalyi díjazottunk, Lawrence Ferlinghetti, miután előbb elfogadta, végül is nem vette át a díjat.
– A Terror Háza Múzeumban rendezett Szolzsenyicin-kiállítás kísérőprogramjára önt is meghívták, hogy felolvassa az esszéjét. A meghívóban az állt, hogy „Szőcs Géza, erdélyi magyar költő”. Ugyanebben a sorban a szintén meghívott Spiró Györgynek a Kossuth-díját tüntették fel. Ilyen sokat jelent az erdélyi magyar költő cím?
– Persze, lehet az erdélyi magyar költő presztízskategória vagy elismerés, felérhet adott esetben akár egy Kossuth-díjjal is. De vannak erről más élményeim is. Irodalmi értéktulajdonítás szempontjából az erdélyiség ma biztosan semmit nem jelent. Egy időben fontos volt, Bukarestben és Párizsban is volt üzenetértéke annak, hogy Erdélyben vannak magyarok, erdélyi magyar költők is. Aztán az önmeghatározásom mind inkább eltolódott afelé, hogy megelégedtem a magyar költő meghatározással. Ma már azzal is megelégszem, hogy költő.
– Az életműve Erdély-, többnyire Kolozsvár-központú. A száműzetésből is hazavágyott, most mégis régóta nem él már otthon. Az ön számára ez normális állapot, vagy törést jelent nem Kolozsvárott élni? – Számomra a haza egységes kontinuum, Soprontól, sőt Őriszigettől és Cinfalvától Brassóig, Kézdivásárhelyig tart. Az, hogy ezen a hazán belül valaki hova költözik, szuverén döntés. Nem véletlen, hogy a régi kolozsvári családoknak volt házuk Kolozsvárott és Budapesten is. A haza nem egy pontot jelent, amely „a” haza földje, hanem pontok sokaságát, amelyek között meghatározódik és megtörténik az ember sorsa.
– Húsz év telt el, amióta megalapította az Előretolt Helyőrséget, a kilencvenes évek fiatal erdélyi költőgenerációjának fórumát. Milyen utat járt be ön szerint ez a műhely, és most hol tart? – Akkor ez azért volt fontos, mert kibontakozási lehetőséget jelentett nem kevés ifjú tehetségnek. Sajnos őnekik is meg kellett élniük az irodalom és főleg a líra leértékelődését. Ők más generáció, mint azok, akik 1980 vagy 1990 előtt adhatták ki a versesköteteiket. Akkor, a kilencvenes években pontosan érzékelték, hogy abban a világban nekik hol a helyük. Mára ezt a biztonságérzetet elvesztették. Megöregedtek, lehetne mondani. De nagyon örülök, hogy akkor ez az egész elindult. Előképei voltak már a hetvenes években: az Echinox, ahol fiatal és tehetséges emberek próbáltak publikálni, és az Igazság című kolozsvári hetilap Fellegvár című rovata, amely ugyanerről szólt, és én szerkesztettem. Már huszonévesen szívesen támogattam azokat, akikben tehetséget láttam. Számomra az irodalmi kapcsolatok soha nem a rivalizálásról szóltak. Vagy barátságról, vagy elutasításról, de semmiképpen nem a rivalizálásról.
– A 60. születésnapjára készült kötetben Karinthy Márton teszi fel a kérdést, hogy miért nem játszanak Szőcs Géza-darabokat a színházak. A Liberté ’56 című művét 2006-ban Vidnyánszky Attila vitte színre, aki most a Nemzeti Színház élére került. Lesz Szőcs-darab a Nemzetiben?
– Vidnyánszky Attilának mindig nagyon következetes támogatója voltam, akkor is, amikor nemcsak ellenoldalról támadták, hanem házon belül is. Már csak ezek miatt az előzmények miatt is elképzelhetetlen, hogy Vidnyánszky bármit is rendezzen a Nemzeti Színházban az én darabjaim közül. Ha a helsinki vagy a Kuala Lumpur-i színház felkéri, és ő igent mond, az más dolog. De a Nemzeti Színházban nem, ezt nem tartanám helyesnek.
– A politikai támadások árnyéka nem túl igazságos módon visszavetül a költői életművére, annak megítélésére is. Ez bántja?
– A költő érzékeny ember. Attól költő, hogy túlérzékeny.
– Feltehetőleg számított erre, amikor politikai szerepet vállalt.
– Ha úgy vesszük, 2010 előtt sem voltam a kánon kedvence. Az a szekértábor, amelynek tagjai az elmúlt huszonöt évben megmondóemberek voltak a kultúrában, jól körülírható orientálódást és gazsulálást vár el azoktól az íróktól, akiket sztárolni akar. Ez a fajta futtatás, helyzetbe hozás, feltupírozás ízlésem ellen való. Megelégszem azzal, hogy nem tudtak megsemmisíteni, kiradírozni, elpusztítani. Persze talán azért, mert nem tartottak elég fontosnak.
– Az alkotói életére milyen hatással volt a politikai szereplés? – Nem szabad elszakadni a valóságtól. Sok művész hajlana rá, hogy egy kellemes dolgozószobában írja a műveit. De ahhoz, hogy a valóságot izgalmas művekben tudja feldolgozni a művész, állandó kapcsolatban kell lennie a tényekkel, kihívásokkal, amelyeket az élet hoz. Látnia kell, hogy viselkedik az ember elesettként, és hogyan egy kivételezett kaszt tagjaként. A politikusi pozícióból ilyen értelemben sokkal gazdagabb életanyaghoz jutottam, mint ami egyébként lehetséges lett volna számomra. Ha lesz időm mindezt beépíteni különböző műfajú szintézisekbe, akkor hálás lehetek a sorsnak, hogy politikusként is rálátást nyerhettem az életre.
– A politikus ezek szerint ott volt a költészetben. A költő ott volt-e a politikában? És ha igen, hogy boldogult? – Olykor korlátozták, máskor inspirálták egymást. Az nem igaz, hogy szétválasztható a kettő. Már csak azért sem, mert a politikus sokszor olyan kihívásokkal szembesül, amelyek a költőnek is kihívást jelentenek. És erre nem lehet kétféle választ adni.
– A magyar költők körében mindig nagy hagyománya volt a közéleti tevékenységnek. – Itt van rögtön szegény Janus Pannonius, aki rosszul politizált, ott is hagyta a fogát. Mindig volt ennek kockázata. Sok a kísértés és a kihívás is, ezekre én általában igent mondtam. Olyan generációhoz tartozom, amely évtizedekig a legstatikusabb, legeseménytelenebb, legsivárabb életkörülmények között élte az életét. Amikor kinyílt a világ, az összes lehetőséget úgy értelmezte, mint kihívást, feladatot. Amire egy normális helyzetben lévő költő, politikus vagy egészen egyszerűen egy polgár azt mondja, hogy nem lehet, vagy túl sok, arra az én generációm azt mondja: dehogynem, próbáljuk meg.
– Közelmúltbeli sajtóértesülések szerint önt nevezhetik ki az Országos Széchényi Könyvtár kormánybiztosának. Akkor úgy nyilatkozott, hogy elvállalná a feladatot. Ön szerint mikor születhet döntés az ügyben? Kinevezése esetén milyen elképzelésekkel, tervekkel kezdene hozzá a kormánybiztosi működéshez? – E kérdés már túlmutat valamelyest eredeti szándékunkon, hogy e beszélgetés alanya elsősorban a költő, író, irodalomról gondolkodó szerző lesz. De igaz: hogyne tartozna bele egy író érdeklődési körébe a könyvtár, egyáltalán: a könyv, a könyvkultúra jövője? Különösen a mai válságos időkben, amikor állítólag éppen végét járja a Gutenberg-galaxis. Úgy fogalmazhatnék: a könyvek iránti érdeklődésemből és szeretetemből évek alatt kifejlődött a felelősségérzet is. Egyre többet kezdtem foglalkozni a késégbeejtő állapotba jutott Széchényi-könyvtárral is, megoldásokat, mintákat keresve a problémáira, egyre többet konzultálva hazai és külföldön élő szakemberekkel és intézményvezetőkkel. Ennek a kapcsolati és szakismereti tőkének a gyarapodását érzékelte a kormányzat is, ezért kaptam a felkérést a kormánybiztosi tisztség elvállalására. Ami nagy megtiszteltetés, és igent is mondtam, de pár hónap türelmi időt kértem, különös tekintettel a közelgő választásokra meg arra, hogy éppen mostanában kerülnek magasabb energianívóra a milánói világkiállítás előkészületei. Vagyis két kormánybiztosság terheit és felelősségét kellene vállalnom. Azt kértem, egyelőre egy saját szellemi műhelyre támaszkodva segíthessem a könyvtár megbízott főigazgatójának munkáját, s ennek eredményeit mérlegre téve szülessen meg majd a végleges döntés. És ez így is lesz.
rKissNelli, Tölgyesi Gábor
Magyar Nemzet2014. április 4.
Farkas Árpád hetvenéves
Valahogy úgy vagyok a költővel, hogy örökifjúnak tartom. Alig harmincöt esztendős lehetett, amikor érettségi tétellé vált, hiszen benne volt az 1977-re elkészült, a romániai magyar irodalom történetét bemutató tankönyvben.
Én akkor arra gondoltam, hogy vannak a régi klasszikusok, akik – mondjuk – Janus Pannoniustól Nagy Lászlóig, Szilágyi Domokosig sorakoznak elénk valami helyi Pantheonban, és vannak az élők, a közöttünk járók, akik természetes módon örökkévalók, vagy legalábbis: nagyon-nagyon, de nagyon hosszú ideig egyazon szerelvényen utaznak velünk.
“Mi mítosztalan már,/ de lelkiismeret még”
Gyermekként teljesen más volt az időhöz való viszonyulásom, szép volt, tágas és bizalomkeltő minden, mintha kizárólag értünk, főleg a székelyekért teremtették volna ezt az álom-dús, fenyves és borvizes a világot.
Egyébként Farkas Árpád volt az első élő költő, akit emberi mivoltában is megismerhettem, s mivel a versei hozzám közelálló gondolatokat, miénk-féle mondanivalót hordoztak, igencsak megkedveltem a munkásságát.
Egyébként olyan volt akkor, a hetvenes években a korhangulat, hogy a versnek, a jó versnek, úgy általában, irtózatos ereje volt. Alig-alig fordulhatott elő iskolai ünnepség, amelyen ne hangzott volna el egy-két igen szép és fontos, gerincet erősítő költeménye: az Avaron, az Epilógus a lófürösztéshez vagy igen emlékezetes prózaverse, az a Mikor az öregemberek mosakodnak című. Mert nagyapám is ilyenformán mosakodott vasárnap délelőttönként, úgy tíz óra tájban, még az első harangszó előtt. Írhatta volna Mózsi nagyapámról is, hiszen találkoztak: „…meregető és nyújtózkodó mozdulatokkal/ mosdanak az öregemberek, apró szusszanásaiktól porzik a víz s/ visszahulló függönye mögül felsejlenek háromnegyed százados/ hajoló mozdulataik, botot emeltek a földről, forrásból itták a vizet/ tenyérrel merve, az Irtisz vagy a Tisza partján hajoltak így a/ patak fölé, bokornak támasztva a bajonétos puskát, mikor bukdá-/ csolva, ügető hajolgatással kergettek ellenséget vagy éppen előle/ futottak, fölperzselve a földet és szagolva, törölve magukról a vért…”
Egyébként ma is kellemes borzongás fut végig rajtam, ha felidézem az egykori évzárókat vagy ballagásokat, amikor megilletődött leánykák szavalták valamelyik versét. A hatás frenetikus és feledhetetlen. Recsegnek a hangfalak, begerjed közben az emlék-mikrofon, de ma is hallani az ünnep fénykörében: „…ne csupán látva lássa/ a földet, honnan vétetett/ a fel-feltámadásra.” Ez pedig nem csak biztatás volt, hanem maga volt a megmaradás. In integrum. Holott tiltották, de csoda volt, hogy ez a versbeszéd élhetett és működhetett a lelkekben.
Közéleti költészet a Farkas Árpádé, az a nemes-magyar aggódás, amilyen az Illyés Gyuláé és a Kányádi Sándoré. Minden sora helyén való, értünk való. A költői magasságokat már a Forrás-kötetével (Másnapos ének, 1968) és második könyvével (Jegenyekör, 1971) elérte. A következő évtizedekben szűkszavú volt, ám legalább annyira jelentős publicistaként működött és működik ma is. A poéta manapság ritkábban szól belőle, de akkor ünnep van, versek általi különös vasárnap.
Simó Márton. Székelyhon.ro2014. június 16.
Tóth Árpád Irodalmi Kör
Véget ért a 2013–2014-es évad
Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör június 10-én, kedden délután tartotta évadzáró munkaülését a megyei könyvtár Concordia Termében. A kör alkotóműhelye mutatkozott be verssel (Odry Mária, Mester József Tamás, Kleits Zoltán), prózával (dr. Brauch Magda, Jankó András, Katona Béla, Regéczy Éva, Czernák Ferenc), műfordítással (Regéczy Szabina Perle, Kiss Anna előadásában), képzőművészeti alkotással (Kolumbán Zsolt). E rendezvénnyel tulajdonképpen véget ért az irodalmi kör 2013–2014-es évadbeli tevékenysége.
Milyen is volt az elmúlt időszak? Tekintsünk csak vissza. Az irodalom barátai szeptembertől júniusig 10 foglalkozáson vettek részt. Megemlékeztek Kölcsey Ferencről, Janus Pannoniusról, Balassi Bálintról s a kuruc költészetről. A megemlékezéseken közreműködtek az Erdőhegy–Kisjenői Általános Iskola diákjai (vezető tanár Őzéné Vörös Kinga), az Ágyai Általános Iskola diákjai (vezető tanár Erdős Márta), az Aradi Aurel Vlaicu Általános Iskola diákjai (vezető tanár Szabó László), az Az aradi Csiky Gergely Főgimnázium diákjai (vezető tanár Tóthpál Renáta).
A színvonalas irodalmi esteket Czernák Ferenc, Hevesi József, Katona Béla, Kiss Anna, Kolumbán Zsolt és Lovász Miklós szavalatai, felolvasásai tarkították.
Előadónk legtöbbször dr. Brauch Magda tanár, irodalomkritikus volt, ám Matekovits Mária és Matekovits Mihály tanár-házaspár Matematika a természetben és a művészetekben című előadása is maradandó nyomot hagyott a hallgatóság lelkében.
Az irodalmi kör alkotóműhelye idén is tevékenykedett. Dr. Brauch Magda, Brittich Erzsébet, Mester József Tamás, Ódry Mária, Regéczy Éva, Jankó András, Katona Béla, Hevesi József, Czernák Ferenc tollából sok-sok vers, prózai írás, műfordítás került ki. Bemutatták Dr. Brauch Magda tanár, irodalomkritikus Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban megjelent Személyi igazolvány című novelláskötetét, Ódry Mária képzőművész, költő a Kölcsey Egyesület gondozásában napvilágot látott Színek és szavak című verseket és festményeket tartalmazó könyvét. Ódry Mária, Kolumbán Zsolt, Brittich Erzsébet értékes képzőművészeti alkotásaival is megajándékozta a művészet szerelmeseit.
Reménykedjünk abban, hogy a következő évad tevékenysége még gazdagabb, változatosabb lesz az ideinél.
A szeptemberi viszontlátásra!
Regéczy Szabina Perle műfordító,az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör elnöke. Nyugati Jelen (Arad)2014. július 14.
A megtartó erő – Az identitásról tanácskoztak a Partiumi Írótábor résztvevői
Partium identitása volt a központi témája a Nagyváradon 11. alkalommal megrendezett háromnapos Partiumi Írótábornak, amelynek megszervezésében immár a Partiumi Keresztény Egyetem és a Partiumi Magyar Művelődési Céh is csatlakozott az eseményt életre hívó Pro Universitate Partium Alapítványhoz.
Ma egy kicsit elmúlt az a félelmem, ami abból fakadt, hogy az irodalomban nem annyira artikulált az identitás kérdése. Nagy fába vágtuk a fejszénket, de azt hiszem, hogy a kollegák, költők, irodalomtörténészek átsegítettek a nehezén” – fogalmazott lapunknak Barabás Zoltán, a tábor alapító szervezője, aki a szombati zárónapon az irodalomtábor díját is átvehette.
A költő úgy érzi, hogy a korábbi táborokhoz hasonló színvonalon zajlott az idei rendezvény is, érdekes témák merültek fel, olyan irodalomtörténeti részletek és szinte már napi politikai kérdések bukkantak elő, amelyek eggyé fonódtak a „Partium – Kompország. Irodalom és identitás” mottó alatt folytatott megbeszéléseken.
„Nagyon jó motívum volt ez a Kompország. Hiszen Partium a nyugati és a szláv kultúra közötti tamponterület. Az anyaországi kultúra a megtartó kultúra volt, mi pedig itt Erdélyben és a Partiumban örökké védekeznünk kellett egy másik kulturális közeggel szemben. Ez nagyon szépen kijött az előadásokból. Többről nem is kellett volna beszélni, csak arról, hogy a Partiumnak Janus Pannoniustól kezdve egészen Horváth Imre bácsiig és Fábián Sándorig, illetve a mai ismert költőkig mindig az volt a szerepe, hogy őrizze, továbbörökítse azokat a hagyományokat, amelyek itt megtartó erőt képviselnek. Azt hiszem, hogy ezt a megtartóerőt próbáltuk kicsit visszatáplálni egymásba” – mutatott rá Barabás.
Az írótábor fővédnöke, Tőkés László európai parlamenti képviselő is emlékeztetett arra, hogy Ady Endre publicisztikájában nem véletlenül fogalmazott úgy, hogy „Komp-ország, Komp-ország, Komp-ország: legképességesebb álmaimban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza.”
A volt királyhágómelléki református püspök előadásában úgy vélekedett, hogy pár évvel később Trianonban a kelet-nyugat irányú kompjárat zátonyra futott, és most annak „gyógyításától” függ, hogy regionális egységgé alakul a peremvidék, vagy esetleg „Kelet és Nyugat határán bukdácsolva oldott kéveként hull szét a nemzet”.
Meglátása, hogy bár fontos a keleti nyitás, ám a magyarság európai elkötelezettsége evidencia, így a Partium – ahol jelentős számban, ám mégis kisebbségben vannak a magyarok – némiképp még ma is komp és híd egyszerre. A Partiumi Írótábort méltatva Tőkés – aki a partiumi autonómia évének szellemében javasolta az esemény tematikáját – leszögezte azt is, hogy reményei szerint a múló divatok és igazodási kényszerek nem morzsolják fel a magyar irodalom nemzeti elkötelezettségét, hagyományos küldetéses szerepét.
Vásárhelyi-Nyemec Réka,Krónika (Kolozsvár)2014. augusztus 20.
Székelyudvarhelyen a Szóra bírt csontjaink című tárlat
A Szóra bírt csontjaink című vándorkiállítás nyílt meg kedden a Haáz Rezső Múzeumban – a tárlat a Magyar Természettudományi Múzeum jóvoltából jutott el Székelyudvarhelyre.
A látogató megismerkedhet az antropológusok munkájával, betekintést nyerhet a kutatói műhelyekbe, ahol az embertan művelői az ásatások során a Kárpát-medencében felszínre került maradványokat „faggatják” arról, hogy elődeink milyen munkákat végeztek, hogyan táplálkoztak, s a különböző betegségek milyen nyomokat hagytak a csontjaikon.
Mivel Magyarországon éppen nemzeti ünnep van, a kölcsönző intézmény munkatársai nem tudtak részt venni a megnyitón, úgyhogy egy kiváló „helyi” szakemberre, a Maros Megyei Múzeumnál dolgozó Gáll Szilárd András antropológusra bízták a kiállítás szakavatott és ünnepélyes megnyitását.
A tárlat bemutatja a viszonylag új tudományágat, a legmodernebb technikai eszközökkel végzett arcrekonstrukciót is, amely segítségével „megelevenedik” a különböző történeti korokban élt személyiségek arca. Janus Pannonius, Szent László király, Dobó István és közemberek tekintenek vissza ránk a tárlókból és a több évszázados „távlatból”.
Az itt látható anyagnak van egy helyi vonatkozású része is, hiszen az elmúlt évtizedben mintegy kéttucatnyi helyszínen zajlottak olyan ásatások a Székelyföldön – többek között Székelypálfalván, Zabolán, Kányádban, Székelykeresztúron, Székelyudvarhelyen, Szentábrahámon, Csíkszenttamáson, Csíksomlyón és Gyergyószárhegyen – a létező és romos templomok körül, illetve felhagyott és ma is használatos temetőkertekben, amelyek során felszínre kerültek az itt élt elődök maradványai.
Megismerhetjük antropológiai sajátosságaikat, illetve következtethetünk táplálkozásukra, a gyakorolt szakmákra és arra is, hogy mely életkorban, természetes körülmények közepette, járványok, betegségek vagy éppen erőszak hatására hunytak-e el. A kiállítás hasznos kiegészítője lehet az általános és a középiskolai képzésnek, érdekes adalékokkal szolgálhat felnőtt és iskoláskorú érdeklődőknek egyaránt, felkeltheti, erősítheti az érdeklődést a fiatalokban az embertan iránt.
A múzeum munkatársai úgy időzítették a Szóra bírt csontjaink című kiállítást – amely október 31-ig lesz megtekinthető –, hogy a következő időszakban iskolai csoportoknak szervezhessenek tárlatvezetéseket. A Láthatatlan Udvarhelyszék című – ugyancsak a napokban megnyílt kiállítással együtt – ez az anyag kiválóan alkalmas lesz arra, hogy az általános és középiskolai tanárok hathatósan szemléltessék a diákoknak az antropológiai és a régészet új eredeményeit. A Haáz Rezső Múzeum ezt a munkát két múzeumpedagógus állandó közreműködével végzi majd.
Simó Márton, Krónika (Kolozsvár)2014. augusztus 22.
Kitüntetett következetlenségek
Kitüntették, átvette.
Ez már azért is hír, mert néhány napig szinte füstölt a net és a sajtó a Kertész Imre és magas rangú elismerése (a legmagasabb állami kitüntetés, a Magyar Szent István-rend) kapcsán. Ne vegye át, és miért, vegye át, és miért. Számos érv elhangzott, hogy a rend elődjét fasiszta politikusoknak adományozták a második váligháború előtt, és hát nagyon furcsa lenne a kitüntetettek azon listája, amelyen Kertész neve Göringgel együtt szerepel. És persze a legfőbb: az átvétellel legitimálni fogja az Orbán-kormány valamennyi rémisztő tettét.
Csak kevesen figyelmeztettek néhány alapvető dologra. Azt senki sem vonhatja kétségbe, hogy az egyetlen magyar Nobel-díjas szerzőnk nem éremelné meg a legmagasabb állami kitüntetést. Hogy ezt épp Orbán adja át, aki rettentően következetlen a magyar közelmúlt kérdéseiben, az szinte véletlen. Az átadó következetlenségét viszont semmiképp sem szabad Kertészre és életművére terhelni. Ez nem az ő vétke. Nem az ő problémája. Ha Orbán alaposan ismerné és értené Kertész fontosabb szövegeit, akkor eszébe sem jutott volna a sasos-arkangyalos emlékmű ötlete. Hiszen akkor megértené, hogy a nemzet épülését szolgálná, ha a holokausztra mint kultúrateremtő eseményre gondolna, amely segíthet egy új európai értékrend kialakításában. A humanizmus helyett, amit a holokauszt éppúgy maga alá gyűrt, ahogy sok-sok áldozatát. Ám ez csak a szembenézés árán érhető el, ami igazából nem is oly rettentő fizetség egy új kezdetért. De láthatón Orbán sem az új európai értékrendből nem kér, nem akar részt venni a formálásában, sem a tisztázásban, mert annak még mindig csak a kínos oldalát látja.
De ez még csak az egyik következetlenség. Mert miként is értheti és értékelheti Kertész gondolatait egy olyan kormányzat, amely egyúttal Takaró Mihály irodalomtörténészt is kitünteti, aki több jobbikos rendezvényen is tartott már nagyon is odaillő előadást. Azt, aki önmagát „a XIX. századból itt ragadt mélymagyarként” hirdeti, aki mindent megpróbál, hogy Nyirő és Tormay személyét harmattisztának tüntesse fel, aki botrányosnak tartja a jobb híján embernek hívott Spiró, Esterházy és Petri Kossuth-díját, és oly előszeretettel vonja kétségbe Kertész magyarságát. Elég egyetlen előadását meghallgatni, hogy émelyegni kezdjen az ember. Abba most nem mennék bele, hogy a saját magyarságával interjúkban, esszékben, naplókban vitázó, megtagadó, ám végig magyarul író Kertész miért magyar mégis. Vagy akkor a saját nemzetével, hazájával vitázó, azt kárhoztató, időnként leszóló Ady vagy Márai sem az? Csak mert úgy szerették, hogy nem tűrtek el neki mindent?
A legnagyobb következetlenség mégis a hívekben támadt fel. Azokban, akiknek elhitették, hogy Imre Kertész már nem is magyar, így igazából nem is kell figyelelmbe venni, úgyis csak a hazáját mocskolja, a svéd akadémia pedig ugyanúgy része a holokausztbiznisznek, mint a németek, akik a lelkiismeretük miatt járték ki neki a Nobelt. Hogy lesz mindebből Szent István-rend, hogy lesz a legfőbb magyar a legkisebb hazaárulóból? Vagy akkor most már az árulót kitüntető vezénylő tábornok is áruló? Hát milyen fordulat az ilyen? Kiben lehet itt akkor megbízni? Vagy megint támadásba lendült a buzilobbinál is erősebb zsidólobbi, és saját országában fenyegetett meg a legfőbb országépítőt? Vagy csak pusztán számításból igazított ezzel egy kicsit az amúgy rettenetesen eltolt országimázson, hogy a külföld is megnyugodjon és befogja a száját?
Látható, hogy ezek mind-mind olyan kérdések, amelyek igencsak távol esnek Kertész életművétől. Bárki felvethetné, hogy de hát annak idején roppant karakánnak tartottuk, hogy Erdős Virág nem fogadta el a Nemzeti Kulturális Alapnál elnyert ösztöndíját, mert az a Kárpátia egyik lemezének megjelentetését is támogatta. Vagy Ferlinghetti gesztusát, aki emberi jogi aggályai miatt utasította vissza a Szőcs Géza alapította Janus Pannonius-díjat, mert abban a kormány pénze is benne lett volna. Eme logika fényében Kertész díjátvételét megalkuvásnak kellene gondolnunk. Holott mindkét gesztus nagyon is érvényes a maga szemszögéből. Kertész helyett egész életműve tiltakozik és áll ellen, hogy a politika fel- és kihasználja, míg Erdős és Ferlinghetti esetén a visszautasítás is az életmű szerves részévé válik. A felvállalt közéleti szerep erősíti a verset, és fordítva.
Papp Sándor Zsigmond, maszol.ro2014. szeptember 8.
Janus Pannonius Itáliában – Orbán János Dénest díjazták
Orbán János Dénes vehette át az idei Salvatore Quasimodo Emlékdíjat Balatonfüreden a Nobel-díjas olasz lírikusról elnevezett költőverseny díjkiosztó gálaestjén, vasárnap.
Weiner Sennyey Tibor Heraklion című alkotásával különdíjat, a nyolcvanéves Kalász Márton pedig életműdíjat kapott. Cserép László, a Salvatore Quasimodo Alapítvány elnöke az MTI-nek elmondta: a 22. alkalommal megrendezett nemzetközi költőversenyen további 12 költő számára elismerő oklevelet adományoztak. Ebben az esztendőben 192 pályázat érkezett a versenyre, ami 384 alkotást jelent, mivel mindenki két költeménnyel nevezhet – mondta az alapítvány elnöke.
Orbán János Dénes kolozsvári költő, író a Guarino köszöntése – Janus Pannonius Itáliába érkezik című versével nyerte el a költőverseny fődíját. A költemény a nemrég megjelent A költő, a ringyó és a király című Pannonius vers-átköltéseket tartalmazó kötetében is szerepel, amelyet Szőcs Géza, a Magyar Pen Club elnöke mutatott be Balatonfüreden.
„A szerep-idézés ezúttal Janus Pannoniust állítja elénk. Az ismert szituációban: az ifjú költő az itáliai Guarino da Verona újlatin költő előtt mutatkozik be, ígérvén, hogy méltó tanítványa lesz... Ha úgy vesszük, némi meglepetést okoz Orbán János Dénes verse, kissé meg is haladva „mondén és frivol" szellemi bravúrjait, képes volt a maga jobbá tevő elhivatottságának a múltból felújított, de mindképpen érvényes és hiteles lírai előképet találni. A versben felidézett nyitottság és elkötelezettség – a tiszta és nemes szándék által kiváltott eltávozás és visszatérés modellje – ma is érvényes például szolgál" – mondta Péntek Imre költő, kritikus laudációjában.
A hagyományokhoz híven a Bertha Bulcsu–emlékdíjat is átadták, amelyet Balázs Géza nyelvésznek ítélt a zsűri. A Bertha Bulcsu-emlékdíj meghívásos pályázat, amelyre még nem publikált és nem díjazott publicisztikai mű, irodalmi riport küldhető be.
Az Írók Alapítványa, valamint Balatonfüred és Balatongyörök városa által alapított díjat 2004 óta minden évben Balatonfüreden adják át. A díj pályázati feltétele a Balaton és térsége természeti, kulturális értékeinek, sajátosságának és gondjainak méltó irodalmi bemutatása.
A díjátadást követő esti gálaműsor keretében a nyertes verseket, valamint Salvatore Quasimodo egyik művét Oberfrank Pál és Alessandro Quasimodo színművészek adták elő.
Krónika (Kolozsvár)2014. szeptember 27.
Emléktábla a Jelen Házban
Főhajtás Faludy György előtt
Faludy György (1910–2006) nagyon sokszor járt Erdélyben – mondta a költő Szőcs Géza (sok egyéb titulusát is fel lehetne sorolni, többek között a Magyar PEN-klub elnökségét – tudomásunk szerint mellesleg magyar PEN-klub elnök még sohasem járt Aradon), azt mondta tegnap egy interjúban: érthetetlennek tartja, miért nem idéződnek fel kellő súllyal ezek a rendkívüli alkalmak, Faludy erdélyi látogatásai a közemlékezetben, a szerkesztőségekben, szellemi műhelyekben, kávéházakban, kocsmaasztal mellett, egyetemek tanszékein, újságírók, írók, költők körében, miért jelentkezik ilyen (a látogatások nyújtotta intenzív élményhez viszonyítva) halvány leképeződésben Faludy Gyögy emléke. Mától egy tárgyi emlék, amely Faludy egyik erdélyi útjának emlékét őrzi, ez az Aradon leleplezett tábla, amelyre méltán lehet büszke az aradi közösség, és annak vezetői, akik ezzel hűségüket bizonyították – nem mintha nagyon bizonyítani kellene pont Aradon, a mártírok emlékművének városában –, de ezzel a táblával egyfajta folytonossági plusszal járultak hozzá a Faludy-kultuszhoz, ahhoz, hogy Faludy még hosszabb életű legyen.
Az említett emléktáblát tegnap délben – az Aradi Magyar Napok rendezvénysorozat keretében – a Jelen Ház kapubejáratának falán leplezték le a költő özvegye, Faludy Fanny jelenlétében. A viszonylag népes közönséget (köztük volt az RMDSZ képviseletében Cziszter Kálmán városi tanácsos) Böszörményi Zoltán, az Irodalmi Jelen főszerkesztője, a Nyugati Jelen tulajdonosa köszöntötte, felidézve: emlékezetes nap marad 2004. március 24., amikor Faludy György először járt Aradon, s a Jelen Ház dísztermében tartott előadást népes közönség előtt. Egy következő előadásra már nem került sor, de az év októberében még egyszer ellátogatott Aradra, felesége társaságában egy bensőséges találkozásra. „Összeszorult szívvel gondolok rá, hogy már nincs közöttünk – egy évre rá örökre eltávozott”, emlékezett Böszörményi Zoltán, majd felolvasta e pillanat rögzítésére szánt mementót:
Faludy György imája
Elfehérül a tér, mikor kék szemét ráveti a sok szomorúságot látott tájra. Ez a táj most Faludy György Maros mosta alföldje, a tizenhárom szabadságharcos tábornok utolsó állomása: Arad.
Amikor a Mester először itt járt, megkérdeztem tőle, miért csak most, miért ennyire későn, nem furdalta a kíváncsiság, hogy a magyar történelem ezen szomorú városába viszontagságos élete során egyszer is benézzen. Komoran tekintett vissza rám, mint aki csak akkor tudatosította, mit jelent Arad Magyarország vérzivataros múltjában. „Ide jövet, ezt a kérdést én is feltettem magamnak, de akkor sem tudtam okosabbat kiötleni, mind azt, hogy a sorsom nem hozott erre” – mondta, és a Jelen Ház díszterme felé vette apró, óvatos lépteit.
A pillanat szülte pillanat akkor a sors különös játéka lehetett, hiszen ő nem gondolt Október 6. című versére, melyben a táj hasonlított a maihoz, „mint a fácán: tarlók, fák, vérző foltjai”. De ahogy lépkedett felfele a lépcsőkön, mintha az idő létrájáról nézett volna vissza, lelki szemeivel látta, mi történik Aradon azon a végzetes, gyászos napon.
Nekem pedig az járt az eszemben, mennyire tapintatlan voltam vele, hiszen az ő lelkében „égi fény ragyog” és a messzeségből világok intenek feléje.
Most hogy már levetette testének börtönét, jobban látszik, ami volt.
Mintha most is hallanám Michelangelo utolsó imájának záró sorait: „Istenszobrász! a márvány én vagyok.”
Még volt egy mementója Faludy Györgynek itt, Aradon, folytatta: halálának hírét a világon először mi közöltük, Faludy Fanny jóvoltából. Megemlítette továbbá: a Nyugati Jelen címlapján, a fejléc fölött egy évtizede – az Óda a magyar nyelvhez c. költeményéből való – Faludy-idézetet („Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk / és forró, mint forrongó szellemünk”) láthat a lap olvasója.
Szőcs Géza azzal kezdte beszédét: „Mindenkinek köszönettel tartozunk, akik itt vannak és akik nincsenek itt, akik együttesen hordozzák Faludy György költészetének, alakjának az emlékezetét, olyannyira, hogy ez megtestesült egy emléktáblában is, amelyhez hasonló – éppen összeszámoltuk Fannyval – nagyon kevés van: van egy a (budapesti) VII. kerületi szülőházon, a XIII. kerületben, ahol lakott, egy magyarországi faluban, amelynek kultúrháza az ő nevét vette fel és az Írók Boltjában – Arad tehát az ötödik város, amely emléktáblát szentelt Faludy Györgynek”.
A Faludy Fanny és Szőcs Géza által leleplezett emléktáblára koszorút helyezett el a költő özvegye, Szőcs Géza, valamint az Irodalmi Jelen és a Nyugati Jelen nevében Böszörményi Zoltán, majd Czernák Ferenc elszavalta Faludy Janus Pannonius hazatérése c. versét.
***
Arad emléktáblákban sajnálatosan szegény, de tegnaptól egy nagy magyar költőnek állított táblával gazdagodott. Egy költő emlékét azonban a neki állított táblánál is jobban őrzi az, hogy olvassák, mert igazán ezzel marad meg az őt megillető örökkévalóságban. Faludy Györgyöt, remélhetőleg, nemcsak ez az emléktábla őrzi meg az aradiak számára.
Jámbor Gyula, Nyugati Jelen (Arad)2014. október 2.
Az emberi erőforrások megújuló energiaforrása az Istenbe vetett hit
Október 2-án, csütörtök délelőtt a nagyváradi színházban nyitották meg hivatalosan a Partiumi Keresztény Egyetem 2014-2015-ös tanévét. Az ünnepélyes megnyitón a magyar kormány, valamint több felsőfokú oktatási intézmény képviselői is jelen voltak.
A Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) ünnepi tanévnyitójának első felszólalója Tőkés László a PKE elnöke, európai parlamenti képviselő volt, aki emlékeztetett arra, hogy huszonöt évvel ezelőtt hozták létre a PKE jogelődjét, a Sulyok István Református Főiskolát, majd 1999-ben, azaz tizenöt évvel ezelőtt megalapították a Partiumi Keresztény Egyetemet. E kettős évfordulóra való tekintettel Tőkés László jubileumi emlékévet hirdetett, mely az évnyitótól az évzáróig terjed. „Nem csupán ünnepléssel, emlékezéssel, hanem munkával és reformmal és beszédes eredményekkel kívánjuk emlékezetessé tenni ezt az évfordulót. A megújulás, a megerősödés éve legyen ez az évforduló” – fogalmazott a szónok, aki emlékeztetett arra is, hogy negyed századdal ezelőtt megbukott a kommunista diktatúra és az erdélyi magyarság elindulhatott a nemzeti kisebbségi szabadság és felemelkedés felé. De mint Tőkés László fogalmazott „sajnos távol állunk attól, hogy véget ért volna a küzdelem, az építés és a küzdelem együttes időszaka következett el. Kivívtuk az építés jogát és lehetőségét, ennyi történt huszonöt évvel ezelőtt, és azóta is tovább kell folytatnunk emberi és nemzeti jogainkért vívott harcunkat, és tovább kell folytatnunk küzdelmünket Románia demokratikus átalakításáért”. E küzdelemnek az utóbbi időben tapasztalt számos negatív történését idézte fel Tőkés László megemlítve azt, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román vezetősége nem hajlandó teljesíteni a Románia tanügyi törvényében előírt kötelességeit, és a magyart tagozatot nem hajlandó beindítani a maga teljes jogával, de utalt az egyházi iskolák nehéz helyzetére, valamint az ún. zászlóháborúra is: „nap mint nap önkényes prefektusok garázdálkodnak székely megyéinkben, de ide számítva Nagyváradot is, ahol, amikor kitűztük szolidaritásból a székely zászlót, egy 30-50 ezer lejes büntetést helyeztek kilátásba. Ellenséges propagandakampány folyik a székelyföld területi autonómiája ellen” – sorolta a magyar közösséget ért sérelmeket. Végezetül így szólt Tőkés László: „A rendszerváltás buktatói megviselték egész Románia lakosságát, és különösképpen megviseltek bennünket. Sokszor érzékeljük a fáradtság jeleit, vagy a lemondás, a kiábrándultság érzését közösségünkben, de nem szabadna engednünk ennek a kísértésnek. Az emberi erőforrások megújuló energiaforrása az Istenbe vetett hit, ez a hit tartott meg és vitt előre bennünket nemzedékről nemzedékre. Ezt kérjük a mai megnyitón Istentől”.
Egyetemi reform
Dr. János Szabolcs rektor beszédében kiemelte, hogy Magyarország kormányának támogatása elengedhetetlen feltétele annak, hogy ma új egyetemi évet kezdhet a PKE, majd így folytatta: „huszonöt év után megérett az idő egyetemünk átalakítására, céljainak, működési elveinek újragondolására, újrafogalmazására”. A rektor tudatta, hogy a 2014-2015-ös tanévben az egyetem három karán 375 első éves hallgató kezdi meg egyetemi tanulmányait alapképzésen és mesteri szakon. Az egyetem falai között tanuló mintegy ezer hallgató tizennyolc alapképzés és hét mester szakon 98 főállású oktatótól sajátíthatja el választott szakmájának tudásanyagát. „Fokozott érzékenységet érzünk a tehetségek iránt, ezért létrehoztuk a Janus Pannonius és a Fényes Elek szakkollégiumokat, amelyek a legkiválóbb hallgatóink számára teszik lehetővé a tutoriális rendszerben történő elitképzést. A szakkollégiumok keretében folyamatosan fogunk neves, és nemzetközi szinten is elismert vendégelőadókat hívni. Egyetemünk egyre nagyobb forrásokat fordít a kutatói mobilitás kiterjesztésére, kutatási és oktatási együttműködési megállapodások megkötésére. Az előttünk álló egyetemi évben az Erasmus program keretében a tavalyihoz képest is jóval több oktató, hallgató és adminisztratív személyzet vehet részt teljes szemeszterben külföldi képzésen, illetve szakmai tanulmányúton. Folyamatosan törekszünk arra, hogy erősítsük oktatói gárdánkat” – fogalmazott János Szabolcs, megemlítve azt is, hogy az utóbbi időszakban felújították az egyetem tulajdonában lévő Zárda (Mihai Vitezul) utcai épület alagsorát, ahol kiállító termet és közösségi teret hoztak létre, felújították a kollégium több szintjét, diákklubot hoztak létre, és néhány nappal ezelőtt megszerezték az új egyetemi épület kivitelezéséhez szükséges utolsó engedélyeket is.
Nemzetstratégiai cél
Dr. Palkovics László Magyarország felsőoktatásért felelős államtitkára beszédében leszögezte, hogy a szülőföldön való megmaradás nemzetstratégiai cél, és a kormány örül annak, hogy a PKE bekapcsolódik ezen stratégiai cél elősegítésébe. „A magyar kormány kiemelten kezeli a határon túli magyar felsőoktatást, és jól halad a magyarországi egyetem határon túli fejlesztése is. Tizenkét magyarországi intézmény tizennégy alapképzést és négy mesterképzést működtet a határon túli magyar területeken. Az előző tanévben a kihelyezett alapképzéseken és mesterképzéseken 1400 magyar fiatal tanult, jobbára állami ösztöndíjasként, hasonló létszám várható ebben az évben is” – tudatta az államtitkár, hozzátéve azt, hogy a magyar kormány olyan képzéseket biztosít, amelyek amelyek eddig nem voltak elérhetőek a határon túli területeken magyar nyelven.
Díjazottak
A megnyitón beszédet mondott Tóth Katalin a Magyar Földművelődésügyi Minisztérium nemzetközi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára, dr. Fodor János, az Óbudai Egyetem rektora és dr. Csiba Péter a komáromi Selye János Egyetem rektorhelyettese is. Az esemény ünnepi hangulatát emelendő a nagyváradi Csillagocska Néptáncegyüttes tagjai és zenekara két rövid népzenei összeállítással örvendeztették meg a jelenlevőket. A Pro Universitate Partium Alapítvány és a PKE Egyetemi Szenátusa Pro Universitate Partium Díjat ítélt oda dr. Kovács Béla, dr. Geréb Zsolt, dr. Kozma Dezső, dr. Letiţia Chirodea, dr. Liviu Cotrău, dr. Elena Viorel, dr. Gorun Gheorghe, dr. Péter György, Nistor Ioan, dr. Angi István, dr. Ujvárossy László és Nica Joachim professzoroknak, Pető Árpád Ausztráliában élő üzletembernek, dr. Biró András Csaba, dr. Szaffkó Péter, Mojzesné dr. Székely Katalin docenseknek, dr. Hermán M. János, Wéber Csilla, Kiss Emőke-Rozália, Ari Nagy Éva adjunktusoknak. A díjakat János Szabolcs és Tőkés László adták át. Ezt követően az első éves hallgatók letették egyetemi hallgatói esküjüket. A mintegy két órás rendezvény az egyházi áldással és a Himnusz eléneklésével zárult.
Pap István
erdon.ro2015. május 14.
Nagyváradon tartják a 13. Anyanyelvi Konferenciát
Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetemen tartja a XIII. Anyanyelvi Konferenciát, 2015. május 14—17. között.
A Magyar nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia olyan független egyesület, amely a világ bármely részében – különösen kisebbségekben – élő magyarság magyar anyanyelvének, kultúrájának, így anyanyelvi és kulturális önazonosságának megtartását, művelését, fejlesztését szolgálja. Célja, hogy az öt világrész magyarságának segítsen anyanyelve ápolásában, kultúrája megtartásában, fejlesztésében és magyarságtudata megőrzésében. A társaság elsősorban kulturális és pedagógiai tevékenységet folytat. Negyedévenként kiadja a Nyelvünk és Kultúránk című folyóiratot.
A nagyváradi konferencia tervezett programja:
2015. május 14. csütörtök
20.30 A 12 legszebb magyar vers (Pusztay János Prima Primissima-díjas egyetemi tanár előadóestje). Helyszín: Scriptum könyvesbolt, Teleki (ma Városháza) utca 31/A (a PKE épületétől balra, a sarkon álló könyvesbolt-kávézó).
2015. május 15. péntek
9.00 Megnyitó és plenáris előadások (Bartók-terem)
Tőkés László EP-képviselő: Köszöntő
Hoppál Péter kulturális államtitkár: Megnyitó
János Szabolcs rektor: Köszöntő
Pomogáts Béla (MNYKNT), Budapest): Közel fél évszázad a magyar nyelv szolgálatában
Péntek János (Babeș-Bolyai Tudományegyetem): Mit ér a nyelv(ünk), ha magyar?
Pusztay János (Konstantin Filozófus Egyetem, Közép-Európai Tanulmányok Kara, Nyitra): A magyar-magyar terminológia jelene és jövője
Balázs Géza (ELTE-PKE): A magyar nyelv stratégiája
Cseke Péter (Babeș-Bolyai Tudományegyetem): Nagy Károly emlékezete
14.00 Tervezett szekcióülések (15-15 perces előadások)
A. szekció: A magyar nyelv és kultúra helyzete, lehetőségei (2010-2015) (Bartók-terem)
Szekcióvezető: Minya Károly
Boka László (PKE): Várad az irodalomban
Málnási Ferenc (Kolozsvár): Irodalmi bölcsőink Váradon
Magyari Sára (PKE): Lesz új értelmük a magyar igéknek? A romániai magyar oktatás helyzetéről
Minya Károly (NYF): Neologizmusok, nyelvújítás
Dede Éva (Manyszi): A nyelvi viselkedésformák változásai
Veszelszki Ágnes (ELTE): Egy új nyelvváltozat, a digilektus.
Hujber Szabolcs (Manyszi, Édes anyanyelvünk): Ötvenéves a magyar nyelvű pop-rock
Fleisz János (Kolozsvár): Az erdélyi magyar sajtó 1940-1944 között
B. szekció: Kisebbségi magyar nyelv és kultúra (E14-es terem)
Szekcióvezető: Balogh Andrea
Hódi Sándor (Ada): Nemzetpolitika – nyelvstratégia
Andrássy Dorottya (PPKE): Horvátország
Máté László (Kassa): Szlovákia
Hódi Éva (Ada, SZGNYE): A magyar nyelvhasználat Délvidéken
Dupka György (Ukrajna): Kárpátalja
Kardos Béla (Ausztrália): A magyar nyelv használatának és oktatásának lehetősége Ausztráliában
Balogh Andrea (PKE): A kortárs magyar irodalom recepciója a román kultúrában
Bartha Krisztina (PKE): Magyar-román kétnyelvű gyermekek beszédfeldolgozásának jellemzői – a fejlesztés lehetséges útjai
16.30 Az AK 2015. évi közgyűlése (E14-es terem)
Elnököl: Pomogáts Béla
19.00 Fogadás a Partiumi Keresztény Egyetemen, a PKE zenepedagógia szakos hallgatóinak fellépésével (Bartók-terem)
21.00 Búcsú Váradtól – egy vers sok színben (Pölcz Ádám előadóestje). Janus Pannonius versének fordításai, valamint a most elkészült román fordítás (Adio Oradiei) bemutatása (Mátray László Gyula munkája) (Bartók-terem).
2015. május 16. szombat
Fakultatív program
9.00 Nagyváradi séta – Nagyvárad művelődéstörténete
Találkozás 9 órakor a PKE rektori hivatala előtt (Teleki/Városháza u. 36.)
12.00 Autóbusz-kirándulás Nagyszalontára, Világosra és Ménesre
Ebéd: Nagyszalontán, majd: Arany János, Sinka István-emlékek, Csonkatorony
Megálló Világoson. Fakultatív vacsora és borozás Ménesen (Balla Géza borászata). Visszaérkezés busszal Nagyváradra 24 óráig.
2015. május 17., vasárnap
9.00 Séta, kávézás a Pece-parti Párizsban...
Találkozás 9 órakor a PKE rektori hivatala előtt
Hazautazás
itthon.ma2015. július 1.
Titokban utaztatják az érettségi dolgozatokat
Nem hozzák nyilvánosságra, hogy az egyes megyékben megírt érettségi dolgozatokat melyik másik megyében javítják – nyilatkozta lapunknak Szőcs Domokos, a tanügyminisztérium kisebbségi oktatásért felelős főosztályának vezérigazgatója. Mint rámutatott: a cseréről a szaktárca kizárólag a tanfelügyelőségeket tájékoztatta.
Ezzel együtt Király András, a minisztérium államtitkára lapunknak elárulta: Erdélyben egyedül Temes megyével voltak gondok – végül úgy döntöttek, hogy a kisebbségek nyelvén megírt dolgozatokon kívül mindegyik felmérőt Dolj megyében javítják, a magyar nyelvűeket pedig Aradra viszik.
Lapunk ugyanakkor arról értesült, hogy a Kovászna megyei dolgozatokat Hargita megyébe szállítják, a Hargita megyei felmérők Maros megyébe kerülnek, a Maros megyei diákok vizsgamunkáit Máramarosban javítják, a Kolozs megyei dolgozatokat pedig Szatmár megyébe viszik. A Szatmár megyeieket Szilágy megyében javítják, a Szilágy megyei felmérők Aradra kerülnek, a bihari dolgozatokat Temes megyébe szállítják, míg a brassói tanulók írásait Fehér megyében osztályozzák.
Kedden a tizenkettedikesek magyar nyelv és irodalomból írásbeliztek, Dáné Szilárd Hargita megyei magyar szakos tanfelügyelő elmondása szerint pedig sem a humán, sem a reál osztályosoknak jutott tételsorok nem voltak különösebben nehezek.
A reál tagozaton végzett diákoknak az első feladatban Ady Endre Új vizeken járok című verse alapján kellett kérdéseket megválaszolniuk – például szimbólumokat kellett keresniük, rá kellett mutatniuk az ismétlések szerepére, valamint a cím és szöveg kapcsolatáról kellett értekezniük.
A második tételben Hegedűs Géza A magyar irodalom arcképcsarnoka című kötetéből a Janus Pannoniusról szóló részlet, illetve ezzel kapcsolatos feladatok szerepeltek, a tanulóknak ugyanakkor kedvenc utazási élményükről kellett fogalmazást írniuk. A harmadik feladatban a 19. század epikájában fellelhető hőstípusokról kellett hosszabban értekezni.
A humán tagozatosoknak Kölcsey Ferenc Huszt című verse alapján kellett kérdésekre válaszolniuk – egyebek mellett rá kellett mutatniuk az alkotás műfaji sajátosságaira és a romantikus stílusjegyekre. A tételsor második feladata az emberi nyelvről szóló szöveg megfogalmazását írta elő, ugyanakkor rövid szöveget kellett írni az Aki korán kel, aranyat lel közmondással kapcsolatban. Az utolsó feladatban a 20. századi drámában a cselekmény, a konfliktus és a hős átértelmeződéséről kellett hosszabb fogalmazást írni.
Bartolf Hedvig, a Hargita megyei vizsgabizottság elnöke, volt főtanfelügyelő azt is elmondta: a megyében 59 beiratkozott diák nem jelent meg a magyar írásbelin, ugyanakkor egy tanulót kellett kizárni kedden az egyik székelyudvarhelyi iskolában, mivel a szabályok ellenére mobiltelefon volt nála, amely a vizsga alatt megszólalt. Maros megyében is egy diákot kellett kizárni puskázás miatt a magyar nyelv és irodalom megmérettetésről. Az érettségi második írásbeli próbáján egyébként 17 magyar anyanyelvű diák nem jelent meg.
Nem módosult a kisérettségi eredménye
Nem módosult számottevően a nyolcadik osztályosok országos képességfelmérő vizsgájának eredménye az óvások elbírálása után: a kedden közzétett végső jegyek szerint a tanulók 79,36 százaléka szerzett átmenő, legalább 5-ös osztályzatot. Sorin Cîmpeanu oktatási miniszter elmondta: az újrajavított dolgozatok 66 százalékánál nem változott a jegy, ugyanakkor 29,5 százalék esetében nagyobb, 4,5 százalék esetében pedig kisebb jegyet adtak a tanárok. Országos szinten egyébként 14423 kisérettségi felmérő kapcsán nyújtottak be óvást a diákok. A színtízes átlagjegyeket figyelembe véve a legsikeresebb Kolozs megye volt, ahol 43 tanuló szerzett mindhárom tantárgyból maximális osztályzatot. Kolozs megye ugyanakkor az eredmények tekintetében első Erdélyben, az átmenési arány ugyanis 91,5 százalékos volt.
Krónika (Kolozsvár)2015. szeptember 15.
Búcsú a Babeş–Bolyaitól (10.)
A másik ötletem, hogy ha a karácsonyt az ortodoxok (de legalábbis a román ortodoxok) is december 25-én tartják, miért ne lehetne, hogy a húsvét napját is ugyanazzal az algoritmussal számítsák ki, mint a római katolikusok és a protestánsok? Sőt tovább menve, miért kell ma, a 21. században mozgó ünnep legyen a húsvét? Miért nem lehet rögzíteni, például április második vagy harmadik vasárnapjára?
Ezt sokszor elmondtam különböző helyeken, racionális érvet senki sem tudott felhozni ellene. Egyszer megemlítettem az ortodox teológiai kar dékánjának is, aki nagyon nyílt ember volt, egyáltalán nem látszott rajta, hogy ortodox pap. Legnagyobb megdöbbenésemre azt válaszolta, hogy a húsvét problémája annyira bonyolult, hogy azt nem szabad bolygatni. Az utóbbi időben olyan híreket olvastam, hogy mintha valami megmozdult volna ebben az irányban. Türelmetlenül várom az eredményt.
A harmadik ötletem teljesen új keletű. Állandóan halljuk, hogy egyesek miként rejtik el a pénzüket ilyen-olyan bankokban, hogy ne kelljen adózniuk. Mások mennyit kínlódnak, ha valahonnan külföldről kevés kis pénzt kapnak tisztességes munkáért, hogy azt ténylegesen meg is kapják (különféle engedélyek, különféle hivatalokból). Pedig ezt az egészet könnyen meg lehetne oldani, legalábbis európai uniós szinten. Ahogy mindenkinek van személyi igazolványa, úgy lehetne egy uniós szintű banki igazolványa is. Mindenhol, minden pénzügyi tranzakció csak ezzel lenne lehetséges. Bankszámlát is csak ennek felmutatásával lehetne nyitni. Minden kapott pénz után az illető országban adózna, ahol kapta a pénzt. Semmilyen más engedélyre nem lenne szükség, sem munkavállalóira, sem adóhivatalira. Aki azt mondja, hogy ez nem lehetséges, az szerintem érdekelt valamilyen pénzügyi csalásban.
1989 előtt Csehszlovákiában láttam egy nagyon érdekes és hasznos dolgot, amely mára megszűnt, pedig igen hasznos lenne ma is. Bizonyos vasúti állomásokon (én Királyhelmec környékén láttam) gyümölcs- és zöldségátvevő központok voltak. A környező falvak lakói oda vitték eladásra a kertben termesztett zöldségeket és gyümölcsöket. A központ meghirdette, hogy mikor mit vesz át, milyen minőségben, milyen formában. Például a retket egyből csomókba kötözve vették át, ahogy aztán a boltokba került. Az átvett áru másnap már Kassán vagy más városokban a boltokba került. Ma is elkelne az ilyen friss áru, csak meg kellene szervezni az átvevést, szállítást!
Irány a Sapientia!
Amikor 2004 őszén a Korunkban cikket írtam az egyetemépítési kudarcainkról, felvetettem azt a lehetőséget, miszerint ha már nem lehet visszaállítani a Bolyai-egyetemet, olyan megoldásban is gondolkozhatnánk, hogy lassanként átvisszük a szakokat a BBTE-ről a Sapientiára, s akkor az lesz a magyar egyetem. Ezt csak lehetőségként írtam, nem gondoltam végig, hogy ennek milyen következményei lennének, lehetnének. És akkor magam sem terveztem még, hogy átmegyek a Sapientiára tanítani. Utána hallottam, hogy a cikket valamelyik titkárnőnek le kellett fordítania Andrei Marga részére, aki nagyon dühös lett ettől az elgondolástól. Ennek ellenére, érdekes módon, a velem való személyes találkozásokkor sohasem volt ellenséges, még akkor sem, amikor már a Sapientián voltam főállásban.
Amikor 2000-ben a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem megalakult, semleges voltam, nem dicsértem, de nem is bíráltam a létrehozását. Ma úgy látom, hogy előrelátó, hasznos elgondolás és döntés volt. Engem is felkértek, hogy készítsem el az egyik tantárgy leírását, és nyilatkozzam arról, elvállalom a tanítását. Világosan megmondtam, hogy mindkét kérésnek eleget teszek, mivel ez szükséges az informatika szak ideiglenes jóváhagyásához, de a tanítást nem fogom vállalni. Nem tartottam összeférhetőnek sem a BBTE-s tanári állásommal, sem a rektorhelyettesi pozíciómmal. Ezt el is fogadták, a tantárgy tanítását meg tudták oldani.
A Sapientia hivatalos megnyitóján a kolozsvári Brassai Sámuel Líceum dísztermében – ahol az akkori tanügyminiszter, Ecaterina Andronescu is jelen volt – én is köszöntő beszédet mondtam az egyetem vezetőségének kérésére. Ezen a megnyitón a beszédemet egy néhány nappal előtte olvasott újsághírre alapoztam, amelyben arról volt szó, hogy Magyarországon volt egy futballbíró, akinek mindkét fia labdarúgó volt, és két különböző csapatban játszottak.
Én arról beszéltem, hogy mit érez, és hogyan viselkedik ez az apa, amikor olyan meccset vezet, amelyen a két fia egymás ellen játszik. A beszéd kicsengése az volt, hogy érzelemmentesen csak a játékra koncentrál, mert az a fontos, és nem az, hogy melyik csapat győz azon az egy mérkőzésen. A megnyitó után Wanek Ferenc, aki akkor a Bolyai Társaság elnöke volt, azt mondta, a végére odamondhattam volna azt, hogy az apa álma az, a két fia egyszer majd a nemzeti válogatottban közösen szerepeljen. Elismertem, hogy ez tényleg szép befejezés lett volna, és sajnáltam, hogy magamtól nem jöttem rá, vagy hogy előtte nem beszéltünk erről.
Ezek után a kapcsolatom a Sapientiával csak arra szorítkozott, hogy néha megkértek, legyek tagja egy-egy tanári versenyvizsga-bizottságnak. A kollégáim közül többen vállaltak órát, és el-eljártak Marosvásárhelyre tanítani. 2007 nyarán Bege Antal és Szenkovits Ferenc kollégáimmal (már nem emlékszem, milyen alkalommal) beszélgettünk a Sapientiáról, arról is, hogy ők tanítanak Vásárhelyen, milyen gyakran és hogyan mennek oda. Bege Antal elmondta, nem tudja eldönteni, hogy átmenjen-e főállásba a Sapientiára, mivel tanszékvezetőnek hívják, a rövidesen esedékes akkreditáció miatt szükségük van legalább egy docensre.
Szenkovits Ferenc (de lehet, hogy én, már nem emlékszem rá pontosan) azt találta mondani: mi lenne, ha mind a hárman átmennénk. Mivel Szenkovits Ferenc szovátai, és szívesen ment volna (és talán menne ma is) minél közelebb Szovátához, ez nem volt elvetendő gondolat. Abban maradtunk, hogy erről még beszélgetünk. Erre a beszélgetésre aztán Gyergyószentmiklóson került sor, amikor a Bolyai Nyári Akadémia rendezvényén vettünk részt. Ekkor eldöntöttük, hogy beszélünk Dávid László rektorral, és ha ő is jónak látja az ötletünket, mind a hárman átmegyünk. A rektor úr készségesen fogadta elgondolásunkat. Később aztán Szenkovits Ferenc visszalépett, mi ketten pedig jelentkeztünk versenyvizsgára. Már szeptembertől átmehettünk volna, de mivel nekem dékánhelyettesként még voltak elintézni való dolgaim a BBTE-n, csak a második félévtől foglaltuk el az elnyert állásokat.
2008 eleje a négyévenkénti választások ideje lett volna a BBTE-n, de már 2007 decemberében megtartották. Ennek az oka az volt, hogy Andrei Marga újrajelöltette magát rektornak, de az akkori törvények szerint csak azt lehetett megválasztani bármilyen egyetemi funkcióba, aki az elkövetkezendő négy évben nem tölti be a 65. évét. Ő pedig 1946 nyarán született, tehát a mandátum végén, 2012 elején már elmúlt volna 65 éves. Ha azonban a választásokat még 2007 decemberében megtartják, akkor csak az évet nézve, 2011-ben még csak 65 éves. Megtörténtek a választások kari szinten még december elején, az egyetemi szintű választást pedig december 30-ra tették. Ekkor azonban a diákok vakáción vannak, de mivel létszámuk a szenátusban 25 százalék körüli, fontos, hogy ott legyenek a rektorválasztáskor.
Nincsenek megoldhatatlan feladatok! Az egyetem ezeknek a diákoknak ingyen téli tábort ajánlott fel, december 30-án pedig autóbusszal beszállították őket Kolozsvárra, majd vissza a táborba. A választás úgy zajlott, mintha az a nagy könyvben lett volna megírva. A tanügyminisztériumban, szokás szerint, ellenőrzik a választások törvényességét, és csodák csodája, a kolozsvári BBTE választásait is teljesen törvényesnek találták.
Nem vacakoltak a hónapokkal! Érdekes módon, akik az egyetemi tevékenységet kívülről figyelték, és minden apróságért feljelentéseket tettek, pereskedtek az egyetemmel, most mintha elszunyókáltak volna. Decemberben tehát lejárt a dékánhelyettesi mandátumom, nyugodtan mehettem. Januárban kollégámmal beadtuk a kérést, hogy február közepétől szeretnénk megszüntetni a munkaviszonyunkat. Nem indokoltuk, nem is kérdezte senki az okot, és idejében, rendben megkaptuk az elbocsájtó dokumentumot. Február 18-án már Vásárhelyen voltunk, épp aznap érkezett az akkreditációs bizottság. A látogatás sikeres volt, az első akkreditált szak a Sapientián éppen az informatika volt.
Rögtön az első félévemben három előadást kellett tartanom, olyanokat, amelyeket pont abban a formában még nem tanítottam. Mivel úgy döntöttem, hogy ideje áttérni a prezentációs előadásokra, elég sok időmet elvette az órákra való készülődés. Mivel sok dolgom volt, és jó környezetbe kerültem, nem volt se időm, se szükségem nosztalgiázni. Dávid László rektor rögtön lecsapott rám, és meg akart tenni rektorhelyettesnek.
Próbáltam ellenállni, de nem ment. Azzal érveltem, ha elvállalom, senki sem fogja lemosni rólam azt a vádat, miszerint csupán azért mentem át a Sapientiára, hogy ezt a funkciót megkapjam. De a mérnöki leleményesség túltett rajtam, azt mondta, hogy vállaljam el, és nevezzük a funkciót tudományos igazgatónak. Ez nem volt éppen teljesen elrugaszkodva a valóságtól, mert a Sapientia mellett létezett a Kutatási Programok Intézete, és akkor azt átszervezték, kicsit beépítették a Sapientiába, de részben független maradt, annak lettem az igazgatója, rektorhelyettesi státusban.
Az is érdekes, hogy ismerőseim hogyan fogadták ezt a döntésemet. A magyar kollégák közül sokan dicsértek érte, mások csóválták a fejüket, de akadtak, akik emiatt egyenesen ellenségesen viselkedtek. Olyanok is voltak, akik évekkel később azt mondták, annak idején rosszallták, hogy „cserbenhagytam” az egyetemet, de ma már jónak tartják a döntésemet. A marosvásárhelyi ismerősök természetesen pozitívan reagáltak. Sokszor éreztem magam kényelmetlenül, amikor Weszely Tibor kollégám társaságban túlságosan dicsért ezért a lépésemért.
Az pedig szintén érdekes, hogy egyetlen román kolléga sem szólt meg azért, mert átmentem a Sapientiára. Szemembe soha senki sem mondta, de nem hallottam kerülőúton sem. Többségük azt gondolta, hogy sokkal nagyobb fizetésért vállaltam ezt, pedig ez nem volt igaz. A fizetésem semmivel sem volt nagyobb, mint a Babeş–Bolyain. Egy román jogász kolléga nagy kacsingatások közepette azt mondogatta, hogy háromszor annyi pénzért nyilván megéri. Lehet, hogy román magánegyetemeken kezdetben egy-egy embernek, aki fontos volt az akkreditáció miatt, sokkal nagyobb fizetést adtak, mint az állami egyetemeken, de ez nem volt jellemző minden ott tanító emberre. Ezt biztos forrásból tudom.
Kollégámmal együtt alighogy megmelegedtünk a Sapientián, villámcsapásként ért a kolozsvári napilapban, a Szabadságban 2008 márciusában megjelent támadás a Sapientia ellen. Mivel közelről ismertem az akkori magyar kormánynak az egyetemhez való viszonyulását, számomra világos volt, hogy az oknyomozónak álcázott cikk tulajdonképpen megrendelésre készült. Ez megerősített abban a hitemben, hogy jó helyen vagyok. Nagyon jól szórakoztam később a MÚRE fellebbviteli bizottságának azon véleményén, miszerint igaz, hogy az újságíró több valótlanságot is állított, de a következtetései helyesek voltak. Vajon hol tanultak ezek a MÚRE-sok matematikai logikát?
A Babeş–Bolyain még tartottam órákat ezután is, általában két (egy időben három) előadásom volt. Amikor voltak már olyan fiatalok, akik ledoktoráltak, és vállalták ezeket a tárgyakat, átadtam először az egyiket még 2009-ben, a másikat pedig 2014-ben. Így 2014-ben végleg búcsút mondtam a Babeş–Bolyainak.
„Nem siklik soha úgy a lenge csónak Jó sodrásban, erős lapát-csapástól, Még akkor se, ha fodrozódó Zephyrus Bíborszínűre festi át a tengert, Mint ahogy lovaink a szánt repítik. Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.”
(Janus Pannonius: Búcsú Váradtól, Áprily Lajos fordítása)
Krónika (Kolozsvár)