udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
78
találat
lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-78
Névmutató:
Károlyi Mihály
2012. június 4.
Trianon sebei
A sors fintora, hogy épp egy francia politikus, Théophile Delcassé fogalmazta meg talán legpontosabban, hogyan kell értelmeznünk Trianont. „Egy nemzet sincs megalázva azzal, hogy legyőzték, vagy hogy aláírt – késsel a torkán – egy végzetes békeszerződést. Becstelenné válik azonban, ha nem tiltakozik, ha tönkretételéhez maga is hozzájárulását adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás.” Talán erre született a magyar válasz: „Nem, nem, soha!”
Békeszerződés? Nem békeszerződés volt az Trianonban. Rossz szóösszetétel ez arra az irathalmazra, amit az orrunk elé toltak a versailles-i kastélyban kilencvenkét éve, 1920. június negyedikén. A világháborút lezáró béke helyett viszont már ott sistergett a következő világégés valamennyi kelléke: a győztesek gátlástalansága, a féktelen területrablás, a hadisarc, megannyi ordító igazságtalanság. Az az iromány maga volt a garancia a következő világháborúra. Nem volt ott semmiféle szerződés; diktátumot írattak alá velünk azon a szomorú napon.
Igaz, hónapokkal előbb, ahogyan kell, meghallgatták a győztesek jó Apponyi Albertet, aki három világnyelven is elmondhatta szívszorító, legendás védőbeszédét az ezeréves hazáért. „Érzem a felelősség roppant súlyát, amely rám nehezedik abban a pillanatban, amikor Magyarország részéről a békefeltételeket illetőleg az első szót ejtem. Nem tétovázom azonban, és nyíltan kimondom, hogy a békefeltételek úgy, amint Önök szívesek voltak azokat nekünk átnyújtani, lényeges módosítások nélkül elfogadhatatlanok. Tisztán látom azokat a veszélyeket és bajokat, amelyek a béke aláírásának megtagadásából származhatnak. Mégis, ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene a béke elfogadása vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lennie, nehogy megöljék.” De addigra készen volt a ránk szabott ítélet, belefoglalva a harmadára csonkolt ország, a szétdarabolt nemzeti vagyon, az otthon nélkül maradt sok millió magyar, a bánathegyek és a kilátástalan sorsok. Henri Pozzi tanulmányában ezt írta 1935-ben: „A háborús vesztesek közül Magyarországot nem büntették – Magyarországot kivégezték.”
És végül mégsem használt senkinek a trianoni diktátum – a győzteseknek sem. A térképasztal mellett összetákolt Csehszlovákia éppúgy életképtelennek bizonyult, mint ahogy Jugoszlávia, a délszláv turmixállam is darabjaira hullott (Koszovó környéke még mindig füstölög). Az ábrándos utódállamok csődöt mondtak, nem igazolták vissza Trianont, Közép-Európa máig önmagát keresi. Magyarország az igazát. Megtörténhetett, hogy egy kárpátaljai magyar öregember hosszú élete során öt állam polgárává is lett – megtűrt, kisebbségi sorban, persze –, holott ki sem lépett a falujából, csupán a történelem masírozott át rajta.
Mivel szolgáltunk rá Trianonra? Ekkora méltatlan büntetésre? És miért éppen mi, magyarok? Máig keressük a választ. Sok történész szerint valójában szelídebbre tervezték a békekötés forgatókönyvét, korántsem ilyen kíméletlenre; az ítélet gerince hamar el is készült, ám közbejött a tizenkilences tanácskommün, ez felbátorította a Monarchiából kiszakadt kisantantállamokat. Kun Béláék ámokfutásának letöréséért cserébe szabad kezet kaptak az országkoncoláshoz a nagy győztesektől. Éltek is az alkalommal, de még mennyire: hiénaként zúdultak a vérző anyaországra, benne látva elmúlt évszázadok minden bajának okozóját. Tehették bátran, nemzeti hadereje már régen nem volt a hazának, szélnek eresztette azt Károlyi Mihály, mielőtt átadta hatalmát a kommunista csőcseléknek.
Szólhatott-e másról Horthy Miklós kormányzó Trianon évében kezdődő negyedszázados országlása, mint a meggyalázott, feldarabolt és kifosztott ország testi, lelki talpra állításáról, a békediktátum revíziójáról? Ezzel kezdődött minden magyar ember gondolata, álma, imája, reménye, bármelyik oldalán élt is a gyalázatos határvonalnak. Trianon fájdalmáról, igazi arcáról évtizedeken keresztül beszélni sem lehetett. Bélyeget kapott, aki csak szóba hozta, hogyan bánt el velünk a „művelt Nyugat” abban a Párizs melletti kastélyban azon a kegyetlen napon, amikor Nagy-Magyarország-szerte szirénák szóltak, harangok zúgtak. Károlyi és Kun Béla később szobrot kapott a diktatúrában – Horthy irredenta, fasiszta bélyeget. Trianon óta csak annyi változott, hogy már beszélhetünk róla. Már megírhatják az újságok, hogy megverték Nyitrán a diáklányt, mert magyarul beszélt. Hogy megfosztották szlovák állampolgárságától a százéves felvidéki Ilonka nénit, mert magyar papírokért folyamodott. Hogy a vereckei szobrot újra és újra meggyalázzák ismeretlen barbár ukránok. Hogy továbbra sem kaphat végtisztességet a délvidéki vérengzés több tízezer magyar áldozata. Hogy a nagy székely írónak még a hamvait is kitiltják Erdélyből.
Más nemigen változott az eltelt kilencvenkét év alatt. Legutóbb még azt reméltük, talán majd a nagy csatlakozás Európához biztosan segít. Hogy a megnyitott határok megoldanak mindent, az előítéletek eltűnnek, a falak leomlanak. Nem így történt, az Európa Unió „megoldása” is íróasztal mellett született – olyan is lett. Sólyom László köztársasági elnökként még a komáromi Duna-hídon sem mehetett át.
Trianonra emlékezni annyi, mint szót emelni az igazságért, ha tabukat sért, akkor is. Európa hallgat, a mi médiatörvényünk az uniós bürokraták szerint égre kiált, de a fejlett nyugat-európai államokban mindenütt elfogadott kettős állampolgárságot ellehetetlenítő szlovák törvény nekik „belügy”. Mintha Attila hunjai lennénk, olyan veszélyesnek tartanak minket – pedig csak felemelt fejjel szeretnénk járni, kívül rekedt nemzettársainkkal együtt.
Pihál György. Magyar Nemzet2012. november 9.
Egy kis visszatekintés
Örömmel olvastam az egyik úriember véleményét lapjukban arról, hogy mennyire passzív az ifjúság érdeklődése a magyar történelem és úgy általában a magyarság sorsa iránt, egészen addig, ameddig a fejtegetés feléig nem értem. Itt egy 180 fokos fordulattal találtam szembe magam. Valahogy úgy éreztem magam, mint régen, amikor jött a fekete autó és a pribékek egészen megnyugtattak, hogy elvtárs, mi érted jöttünk, nem ellened. Az történt ugyanis a szerzővel, hogy a fiatalok kezdeti történelmi hiányosságai miatt már-már kitör és a magyarok legádázabb ellenségeitől vett idézettel kezdi szapulni a magyarságot. Úgy éreztem, mintha a megboldogult SZDSZ, vagy annak hosszú nyelvű csatlósai szólaltak volna meg - jönnek a szarból a mélymagyarok, vagy zsidó kultúra nélkül a magyaroknak csak a fütyülős barackjuk lenne stb. - és céljuk az egész nemzet lejáratása itthon és külföldön egyaránt. Ilyen véleményt akár a románoktól is vehetett volna, ők sem írtak valami hízelgően rólunk (a lovaglástól teljesen karikalábú, makogó, törpe, vad kinézetű hordák stb.). Véleményem szerint azért nem ideális pont egy Habsburgot idézni, mert tudjuk, kik voltak az említett urak. Ezt még fokozza az a tény is, hogy az említett II. Habsburg József (1741-1790), akit Kalapos Királynak is hívtak – ugyanis nem volt megkoronázva - és 1781 után cseh és magyar király – nem az intelligenciájáról volt híres. Autodidakta módszerrel képezte magát, aztán Álmodozások (franciául Réveries) címmel veti papírra elképzeléseit, a reformok alapjául a korlátlan teljhatalmat jelölve meg. A nemzetiségi mozgalmakat Bécs hallgatólagosan támogatta, külön épületrész volt számukra biztosítva, és ide az ún. Controlor folyosón lehetett bejutni. Itt fogadta a Horia, Cloșca és Crișan triót is, és biztatta az 1784-es kegyetlenségekre. Az említett trió mindent támadott, ami nem volt ortodox, és ezen belül is főleg a magyar nemességet. A király a rendfenntartó szerveket nem engedte közbelépni, csak miután már több ezer áldozatot követelt a véres randalírozásuk. A felkelés leverése után csak a 3 főkolompos ellen indult eljárás a király parancsára. Ez röviden a kalapos király, akire hivatkozik a szerző - és ő hihetetlenül igazat ad neki (érdekes kifejezés) - vádol és verbőczyzik. Azt is tudni kell, hogy Werbőczy István (1458-1541) kora egyik legműveltebb egyénisége volt . A magyar és német nyelv mellett tökéletesen elsajátította a latin és görög nyelvet is. Az állami apparátusban különböző magas funkciókat foglalt el és az ő nevéhez fűződik a Hármas Könyv - Tripartitum - című törvénygyűjtemény kiadása 1517-ben, amely a nemesség és a parasztság közti viszonyt igyekszik tisztázni. A bécsi udvarral nem volt különösebben rossz viszonyban, ezért a szultán 1541-ben megmérgeztette. Most, ha kicsit is beletekintünk a magyarok történetébe, akkor egyből látjuk, hogy már több mint ezer éve (most nem veszem figyelembe László Gyula kettős honfoglalás-elméletét) népünk talán a világ egyik legnagyobb ütköző zónájában telepedett meg. Itt találkozik ugyanis két ellentétes civilizáció, az ortodoxia és a kereszténység, és itt kellett helytállni több mint ezer éven keresztül mindenféle idegen segítség nélkül. Persze, ígéretek mindig voltak, de hány Habsburg vagy román király esett el az ellenséggel vívott csatában úgy mint II. Lajos magyar király (1506-1526)? Persze, azt elismerem (erdő száraz fa nélkül), hogy a nemesség körében voltak széthúzások és kisebb-nagyobb kilengések, de nem ez volt a történelem során az általános jellemvonása a magyarságnak, de mivel állandó hadakozásban volt, férfinépségből mindig hiány volt. Bezzeg a betelepedő népeknek nem volt kötelező hadviselés, ami az addigi életkörülményekhez képest Kánaán volt. Így is pl. Lórántffy Zsuzsanna, Rákóczi György (ma terrorista lenne) fejedelem felesége a fogarasi oláhoknak iskolát építtetett „Isten dicsőségére és az oláh nemzetnek épületekre”. Ma melyik moldvai településen nyitnak magyar iskolát megtollasodott román testvéreink? Máskülönben Bécsnek a „legnagyobb magyar” Széchenyi Istvánról sem volt valami jó véleménye, hiszen ő a döblingi börtönben végezte 1860-ban, talán azért, mert azt merte mondani, hogy „vár állott, most kőhalom”. Pedig volt idő, mikor „nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára”. Tehát az a nemzet, mely 22 fő szentet, 22 fő boldogot, 18 fő tiszteletreméltót avatott, ugyanakkor 1222-ben kiadta az Aranybullát, lényegében az ország alkotmányát - a világon talán csak az angolok előzik meg ebben - az én olvasatomban nem lehet egy söpredék nemzet, sőt büszkeség tölt el, hogy ide tartozom. A szerző gondolatmenetét folytatva, Kálmán Imre Csárdáskirálynőjének az ősbemutatója 1915-ben volt , és zeneileg legtermékenyebb periódusa 1920 után kezdődött, tehát az ő zenéjére már nem nagyon mulathatták el az országot. Sajnos, a legkritikusabb időben Magyarországnak nem volt egy Kemal Atatürkje, de volt egy Károlyi Mihálya, aki a liberálisok teljes befolyása alatt állt, majd Kún (alias Kohn) Béláék politikai prostituáltja lett, ami a hatalmas országvesztés egyik okozója. Abban az időben talán Liszt Ferenc zenéje volt a topon, de az nem feltétlen volt alkalmas nagy mulatozásokra. Kölcsey Ferenc a Himnuszban nem mástól vár segítséget, ő Istenhez esedezik áldásért, ami nem meglepő, hiszen Szent István királyunk Máriának ajánlotta országát. Tehát nem kell ellenségeink alá lovat adni, mert tudok egy nemzetet, amely 2500 éve már hordozza a civilizációt és kultúrát e tájon, minden csatában győzedelmeskedett, az első világháborúban is csak győzelemre emlékeznek (pe aici nu se trece), de arra már nem, hogy August von Machensen a magyar hadsereggel egyetemben úgy megriasztotta, hogy ijedtségükben még a fővárost is Iași-ba költöztették. Erre mondják: Falsa tempore ac spatio vanescunt. Da pace Domine! (A hamisságok idővel semmivé foszlanak. Adj nekik békét, Uram!) Azt is tudjuk, hogy a történelemben, bármennyire is akarják egyesek, nincsen status quo. Románia mai határvonalait az 1947. 02.10-én kötött párizsi békeszerződés szentesíti. Az MNSZ (Magyar Népi Szövetség) élén tevékenykedő Kurkó Gyárfás hathatós hozzájárulásával akkor Észak-Erdélyt Romániához csatolták. Akkor még Kolozsvár (ezért Vadim elvágja a torkomat), Nagyvárad stb. még magyar többségű városok voltak. Azóta egy magyar nemes sem telepített be senkit, de az etnikai összetételt ma meg lehet nézni. Ez a tendencia sajnos, ma is gőzerővel folytatódik, csak Csíkszeredában is nyitott szemmel kell járni. Végül a szerző mondanivalójának befejező részével újra tökéletesen egyetértek, ha egyáltalán ennek van valami jelentősége. Tisztelettel,
Bilibók Károly
Székelyhon.ro2013. január 12.
Egyenruhás államfő, stratégia nélkül
A Szacsvay Akadémia legfiatalabb előadója, Turbucz Dávid nagy érdeklődést keltett a Magyarország 1920 és 1944 közötti kormányzójáról, Horthy Miklósról megjelent könyvével. Az MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos segédmunkatársa alapos tájékoztatást kínált eddigi munkájáról Szilágyi Aladár interjújában.
Milyen meggondolásból választotta kutatása tárgyául Horthy Miklós alakját, illetve a Horthy-kultusz kérdéskörét?
Öt és fél éve foglalkozom a Horthy-kultusszal. Tudományos diákköri dolgozatot írtam harmadéves koromban a korszak politikai rendszerének jellegéről. Az ahhoz kapcsolódó szakirodalom feldolgozása közben találkoztam a kultusz jelenségével, miután több történész is utalt rá, de senki sem elemezte áttekintő jelleggel. Alapvetően emiatt kezdtem el ezzel foglalkozni. Egy olyan terület volt, ahol érdemben lehetett, lehet újat mondani.
Mivel magyarázható az, hogy Trianon után ez a különös, „király nélküli királyság” államforma alakult ki Magyarországon?
Azzal, hogy a Károlyi Mihályék által bevezetett köztársaság, amit Horthy budapesti bevonulását megelőzően pont egy évvel, 1918. november 16-án kiáltottak ki, teljesen leszerepelt. A szociáldemokratákat leszámítva talán alig volt olyan ember az országban, aki a köztársasági államformát támogatta. Különösen azok nem, akik a formálódó rendszer meghatározó alakjainak számítottak. Abban tehát egyetértés volt, hogy a köztársasági államforma nem maradhat, a királyságot vissza kell állítani. Királyt azért nem választottak akkor, mert a győztes nagyhatalmak – nem csak a szomszédos államok – sem támogatták a Habsburg restaurációt. Ez jelentősen megnövelte Horthy esélyeit. A Habsburg restaurációt itthon a legitimisták támogatták. Ők azzal érveltek, hogy IV. Károlynak továbbra is joga van a trónhoz, az 1918 őszi lemondása nem érvényes, mert nem volt ellenjegyezve, nem fogadta el a törvényhozás. A velük szemben álló „szabad királyválasztók” – például a kisgazdák – azt mondták, IV. Károly elvesztette erkölcsi jogát, hogy király legyen. Lehetőség van tehát nemzeti királyt választani, ha majd eljön ennek az ideje, érveltek. Horthyt ideiglenesen választották meg államfőnek, azt senki sem gondolta, hogy huszonnégy évig tart majd a király kormányzó általi helyettesítése.
Legalább két esetben – itt Telekire és Bethlenre gondolok – olyan kormányfőt nevezett ki, aki a konszolidáció előmozdítója volt. Egyfajta előrelátó döntés volt ez a részéről…
Megítélésem szerint Bethlen kinevezése volt Horthy legnagyobb érdeme, illetőleg az, hogy kinevezését követően a napi politika alakításától a kormányzó szép lassan visszavonult. Szerepfelfogása alapvetően úgy összegezhető, hogy ő az a vezér, akinek válságos időszakban kell aktív szerepet vállalnia, ugye, válság emeli az ország élére. Ez beépült az önképébe. Bethlent az ország egyik legokosabb emberének nevezte, tisztában volt azzal, hogy a konszolidációs politika végrehajtására Bethlen sokkal alkalmasabb. Horthy megbízott benne és átadta neki az ország „kormányát”. Ez tette lehetővé, hogy Bethlen és egyes miniszterei – például Klebelsberg Kunó – végrehajthattak egy olyan politikát, amely elég komoly sikereket ért el a néhány évvel korábbi összeomlás után. Én nem nevezném Horthyt államférfinak, hiszen nem volt hosszú távú stratégiája azonkívül, hogy antibolsevista volt, azonkívül, hogy a rendet fenn kívánta tartani. Ezzel kapcsolatban 1923-ban megjegyezte, hogy a „rendetlenkedőkbe” belelövet, akár bal-, akár jobboldalról érkezzenek, és hozzátette, hogy ha baloldalról jön a rendetlenkedés, akkor „passzióból” fog lövetni, ha jobboldalról, akkor „fájó szívvel”, de rendnek kell lenni, ennek a konzervatív rendszernek fenn kell maradnia. Tehát antibolsevizmus, rendpártiság és revízió, ez a három eleme volt Horthy politikai felfogásának. Ha használjuk a „horthyzmus” kifejezést, ezt nem nagyon szoktuk, mert ez nem volt egy kidolgozott ideológia, de ha használjuk, akkor szerintem ezt a három dolgot lehet ezen érteni. Ez nem egy államférfiúi koncepció, legalábbis Bethlenéhez képest. Horthy Miklós államfő volt, reprezentált egy rendszert, egy korszakot, emellett mindig is katona, tengerész maradt, elég csak az egyenruháira gondolni, ilyen fényképek, festmények is szép számmal készültek róla.
Ami Csehszlovákia megszállását, majd Lengyelország megtámadását illeti, Horthy igyekezett ezekből kimaradni, sőt, adott pillanatban nem adott engedélyt a német hadseregszállításokra. Hitler nem taksálta kedvezően ezeket a döntéseket. Miután kitört gyakorlatilag a második világháború, a fentebbieknek tudható be részint, hogy Hitler nem sürgette annyira a magyarok belépését, miközben úgy tűnt, magyar részről voltak olyanok, akik igyekeztek minél hamarabb csatlakozni?
Magyarország kényszerpályán mozgott 1920 óta, mert revízióra törekedett, s mivel önerőből ezt nem valósíthatta meg, szövetségesekre volt szüksége. Szövetségesei csak azok az államok lehettek, amelyek elégedetlenek voltak a versailles-i békerendszerrel: a Szovjetunió, Olaszország és Németország. A Szovjetunió kiesett ideológiai okokból, maradt a másik kettő. A revízió érdekében természetes volt, hogy Magyarország a tengelyhatalmak felé orientálódott, azonban arra is törekedett a magyar diplomácia, hogy lehetőleg ez nemzetközi egyetértéssel, minél szélesebb támogatással valósuljon meg. A második világháború kitörése előtt erre egyre kevesebb esély volt, amihez kellett az is, hogy Anglia és Franciaország 1938-ban engedékenységet tanúsított a Harmadik Birodalom iránt. A revíziós sikerek áraként köteleződött el a magyar állam Berlin irányába. Ezt a folyamatot tehát a nemzetközi erőviszonyok, a német hegemónia és a saját mulasztások is befolyásolták. Magyarország mozgástere így fokozatosan csökkent. 1938 augusztusában azt mondta Hitler Horthynak: ha megtámadja a magyar állam Csehszlovákiát, a Wermacht be fog avatkozni, biztos a győzelem, és Magyarország visszakapja egész Szlovákiát. Erre akkor Horthy nemet mond, a küldöttségével egyetemben. Részben azért, mert nem akartak agresszorok lenni, de azért is, mert a haderőfejlesztés terén volt még pótolnivaló. A lényeg itt az, hogy akkor még nemet lehetett mondani. 1939 szeptemberében is nemet lehetett mondani a német–lengyel konfliktus idején, igaz, a nemzetközi körülmények már megváltoztak 1938 nyarához képest. 1940 őszén, a második bécsi döntés után tovább szűkült az ország mozgástere. 1941 áprilisában viszont fel sem merült, hogy Magyarország kimarad a katonai konfliktusból, ráadásul Hitler ezt el is várta, úgy, hogy a Délvidék bizonyos részeinek visszacsatolására ígéretet tett. Horthy meg, ha ilyen ajánlatot kapott Hitlertől, nem tudott nemet mondani. Ugyanis beépült az önképébe, hogy neki köszönhetően kerülhetnek vissza az elcsatolt területek, erről szólt a kultusza, hogy ő az az ember, aki visszaszerzi az elvesztett területeket. Nem tudott nemet mondani. 1941. június 26-án, Kassa esetén más a helyzet, ugyanis akkor nem kellett német elvárásoknak megfelelni. 22-én indult meg a Barbarossa hadművelet, Németország megtámadta a Szovjetuniót, négy nappal később történt a kassai bombázás. Ötven perccel később tájékoztatták Horthyt, hogy szovjet gépek bombázták Kassát. A kormányzó talán egy percig sem gondolkozott azon, hogy a szovjeteknek milyen érdekük, céljuk fűződhetett ehhez. Háborús oknak tekintette, a kormány egy-két órán belül döntött arról, hogy a hadiállapotot ki kell hirdetni. Magyarország így lépett be a világháborúba. Itt felvetődnek kérdések. Először is az, hogy a Szovjetuniónak semmi érdeke sem volt Kassát bombázni. Valószínűleg az történt, hogy nem rajzolták át a térképeken az új határokat, Kassát csehszlovák városként mutatta a térkép, úgy vélték, hogy egy ellenséges várost bombáztak. Moszkvának nem volt érdeke Magyarországot belerángatni a konfliktusba, miközben a németek nyomultak az országuk belseje felé. Horthy ebbe nem gondolt bele, nem rendelt el vizsgálatot, megbízott a vezérkari főnökben, Werth Henrikben, aki németbarát katona volt. A németek 1941 júniusában nem kértek a magyar államtól katonai segítséget. Azt mondták, ha önkéntesen fölajánl Magyarország katonákat, azt elfogadják, mert tudták, hogyha kötelezik a magyarokat erre, akkor Magyarország újabb területi követelésekkel fog előállni. Németország azt remélte, hogy néhány hónapon belül legyőzik a Szovjetuniót, önbizalomban nem volt hiány német oldalon, emiatt sem tartottak igényt magyar segítségre. A magyar államnak nem voltak területi követelései a Szovjetunióval szemben, ez sem volt ok. A háromhatalmi egyezmény, amelyhez 1940 őszén csatlakozott Magyarország, egy defenzív szerződés volt, így nemzetközi jogi kötelezettségek miatt sem kellett a háborúba belépni. Tehát Horthyék kivárhattak volna, néhány hónap múlva, nem tudjuk, mikor, valószínűleg egy erőteljesebb német nyomás hatására kellett volna a háborúba belépnünk. Nem tudtunk volna kimaradni a háborúból, ez kétségtelen, de máskor és más körülmények között is bekövezhetett volna.
A megkésett, kudarcba fulladt kiugrási kísérlet mennyire írható Horthy számlájára?
Az egy dilettáns kivitelezésű próbálkozás volt. A hadsereg nagy többsége németbarátnak tekinthető, főleg a vezérkar. Horthy többször fogalmazott meg olyan bizalmas parancsot a korszak utolsó éveiben, sőt, erről rádióbeszédben is kifejtette álláspontját, hogy „el a kezekkel a hadseregtől”. Tisztában volt a problémával, de nem lépett föl erélyesen ellene. Nem volt közvetlen és rendszeres kapcsolatban a hadsereg felső vezetésével, csapatszemléken alig vett részt, átengedte ezt azoknak, akik egyre inkább elkötelezték magukat Németország irányába. Ez egy éveken át tartó folyamat volt, Horthy alig tett valamit, hogy a helyzetet a saját javára fordítsa. S az lett a kudarc egyik fő oka, hogy a hadsereg kihátrált mellőle. Magyarország megszállt ország volt, az államapparátus, a belügyminisztérium hivatalnokainak egy részét lecserélték, a főispánok közül is sokat, többségben németbarátok kerültek a helyükre. Ez is rontotta az átállás esélyeit. Horthy antibolsevizmusa is alapvető aspektusa ennek a problémának. Az utolsó pillanatban szánta rá magát arra, hogy Moszkvába küldjön egy fegyverszüneti küldöttséget, s az is megkérdőjelezhető, hogy mennyire volt ez a szándék őszinte a részéről. Rosszul volt megszövegezve a proklamáció, mert az a jövőre utalt, amikor fegyverszünetről volt benne szó, miközben azt már megkötötték október 11-én. Amikor 15-én beolvasták Horthy nevében a rádióban, akkor már megvolt, de ez nem volt kimondva. Horthy előbb tájékoztatta Veesenmayert, a német nagykövetet a döntéséről, mint a magyar kormányt. Úgy gondolkodott, hogy a „bajtársakat”, tehát Hitlert tájékoztatni kell… merthogy 1915-ben Olaszország úgy lépett be a háborúba, hogy elárulta a Monarchiát, a szövetségesét. Ilyen árulást ő nem fog elkövetni – gondolta. Amit a román fél elkövetett augusztus 23-án, az árulás volt az ő szemében: ilyet nem lehet csinálni, „nekünk becsületesnek kell lennünk”. Hitler és Sztálin között nem biztos, hogy a tisztességnek kellett volna dominálnia. Horthy részéről ez egy szép elv, bizonyos körülmények között rendben lenne, csakhogy 1944-ben egy ilyen szörnyű háború, tragédiasorozat, a holokauszt után, két totalitárius rendszer között őrlődő kis országnak miért kellene „becsületesnek” lennie, amikor ez a becsületesség az ország érdekeivel szemben állt. Horthy szerepét befolyásolta az is, hogy a németek elrabolták a még élő egyetlen gyermekét.
Ami a holokausztot illeti, a történettudomány nem dolgozik a „mi lett volna, ha” kategóriával. Mégis rákérdezek: ahogy a budapesti zsidóságot sikerült, nagyrészt, megmenteni, mi lett volna, ha Horthy valamilyen módon erélyesen fellép a vidéki zsidóság gettósítsa, majd elszállítása ellen? Netalán – fogalmazzak naivul – lemond, és világgá kiáltja a fenyegető szörnyűségeket?
A „mi lett volna, ha” – eléggé ingoványos talaj, bármivel kapcsolatban. Tény, hogy Horthy követelésére leálltak a deportálások július elején, ez érdeme a kormányzónak. Ebből következően azonban teljes joggal tehető fel a kérdés: miért nem tette meg korábban? A felelőssége már ebből is látszik. Horthy azért nem mondott le március 19. után, mert Hitler azt mondta neki 18-án, hogy ha Magyarország bizonyítja, hogy megbízható szövetségese a Harmadik Birodalomnak, akkor kivonulnak a megszálló csapatok. A környezete is amellett érvelt, hogy maradjon a helyén, mert ez egy újabb lehetőség lehet „megmenteni” a nemzetet. Úgy vélte, a megszállás ideiglenes lesz, ezért nem szabad lemondania. Ezzel legitimálta a megszállást, és gyakorolta az államfői jogait, nem vonult passzivitásba. Nem költözött Kenderesre, nem is volt házi őrizetben, és az sem igaz, hogy a megszállásból következő sokk hatására összeomlott, s június végéig, amikor elkezdte követelni a deportálások leállítását, nem tudott érdemi döntéseket hozni. Pilátusként mosta a kezeit, hogy ő nem tehet erről, megszállás van, a németek akarják. Passzívan végignézte 440 ezer vidéki zsidó deportálását. Az auschwitzi jegyzőkönyvek nyilvánosságra kerülésének hatására intenzív nemzetközi tiltakozás indult be Magyarországgal szemben. Emiatt szakított Horthy az addigi politikai stratégiájával, amelynek a szuverenitás visszaszerzése volt a célja. Ezt akkor feladta és leállítatta a deportálásokat. Az addig történtekért egyértelműen felelős, ugyanis felléphetett volna korábban is, legalább megpróbálhatta volna. Tény, hogy legalábbis átmenetileg, megmentett 200 ezer zsidót. Október közepe, a nyilasok hatalomra jutása után ő ebből a szempontból már nem volt tényező.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),2013. január 25.
Rossz kérdés?
Megvan a pikantériája annak, ha egy adott politikai családhoz tartozó párt vagy szervezet politikai számításból a fő riválisnak számító másik nagy politikai tömb képviselőjével kokettál. A felszínes szemlélőtől épp úgy megkaphatja a politikai szélkakas minősítést, mint az alapos elemzőtől, különösen, ha ezt nem csak országon belül teszi. Hogy az RMDSZ már a választások előtt titkos megállapodást kötött az USL-lel, egyáltalán nem meglepő, mondhatni egyenesen következik az 1996 óta érvényes Neptun-logikából, amely olvasatukban az egyetlen út: a bölcs kompromisszumok, a tudatos építkezés, a kis lépések politikájának útja.
Az autonomista tábor optikájában pedig az elvtelenség, az önfeladás, a perspektívátlanság és középtávú felmorzsoltatás útja. Az azonban, hogy Markó Béla az RMDSZ nevében az MSZP-vel paktál, nos, ez az RMDSZ saját retorikájával sem egyeztethető össze, és biztosan nehezebb lesz eladni a választói bázisnak.
A mai MSZP, amelynek megnyilvánulásaiban az egykor még hangsúlyos nemzeti politika már nyomokban sem fedezhető fel – képviselői vagy kiléptek, mint Szűrös Mátyás és Pozsgay Imre, vagy beálltak a sorba, mint Tabajdi Csaba –, ma érdemben nem különbözik az SZDSZ-től. Egyenes ági leszármazottja a Magyarországot tönkretevő Károlyi Mihály és Jászi Oszkár nevével fémjelzett, magát eufemisztikusan polgári radikálisnak nevező kozmopolita, nemzetellenes szabadkőművességnek. Az MSZP nem nemzeti politikát akar másképp, hanem ott vágott alá az elmúlt két évtizedben a nemzetpolitikai törekvéseknek, ahol tudott: ha kellett, önfeladó, a határon túli közösségek kinyilvánított akarata ellenére megkötött alapszerződésekkel, ha kellett, egy követ fújva a náci ihletettségű Beneš-dekrétumok ügyében a szlovák féllel. A sor folytatható a 2004-es népszavazáson át 2005. szeptember 26-ig, amikor a Gyurcsány-kormány kezdeményezésére a magyar parlament megszavazta Románia uniós csatlakozásának feltétel nélküli támogatását, miközben tudni lehetett, hogy középtávon nem adódik még egy lehetőség, amikor Magyarország diplomáciai nyomás alá képes helyezni nagyobb és gazdagabb szomszédját. A Kolozsváron Markó Bélával közösen fellépő, tárgyaló és együttműködést aláíró Mesterházy Attila úgymond bocsánatot kért a 2004-es népszavazás idején tanúsított MSZP-s magatartásért. Szerinte rossz politikai kérdésre rossz választ adott a párt. Érdekes lenne megtudnunk, hogy miért is lett volna e népszavazáson feltett politikai kérdés „rossz”?
A magyar állampolgárság kiterjesztése nemzetpolitikailag már sokkal hamarabb indokolt lett volna, a népszavazást kezdeményező Magyarok Világszövetsége 1996-ban rögzítette alapszabályában és programjában e célt, majd mindent elkövetett, hogy a politikumot megnyerje az ügynek. Mindhiába. A népszavazás ultima ratio volt, amely, ha nem is vezetett azonnal sikerre, megágyazott a 2010-es döntésnek. Ha 2004-ben a népszavazás nem teszi hónapokra az egyik legfontosabb közéleti témává a kérdést, ha nem teszi kikerülhetetlen nemzetpolitikai problémává, akkor nem valószínű, hogy ma meglenne a határok feletti nemzetegyesítésnek e lehető legszilárdabb jogi talapzata. A népszavazáson egyébként többségben voltak az igenek, s ha a népszavazási törvény nem követelne meg az érvényességhez igen magas, „fele plusz egyes” részvételt, vagy „negyed plusz egyes” azonos szavazatot, akkor a csekély többség dacára a parlament köteles lett volna a kérdést hamarabb szabályozni.
A népszavazás azért csapódott le a nemzet köztudatában kudarcként, mert az eredmény nem volt kötelező érvényű. Az igenek csekély többsége azzal hozható összefüggésbe, hogy a kampány során az MSZP és az SZDSZ hazudott, légből kapott számokkal uszított a határon túli magyarok ellen. A népszavazás ugyanis csak arról szólt, hogy alanyi jogon kapja-e meg az állampolgárságot az, aki magyarságát igazolni tudja, arról nem, hogy ez kerül-e majd egyáltalán pénzébe a magyar államnak. S mivel a kérdés kétharmados szabályozást igényel, az MSZP nélkül nem is lehetett volna a népszavazást követően törvényt hozni, akár a következő ciklusban sem. 2004-ben még fel sem merült lehetőségként bármelyik politikai tábor kétharmados többsége. A valóság tehát az, hogy az MSZP cinikusan, egy nemzetpolitikai imperativusszal szembemenve a legérzékenyebb, legfájdalmasabb kérdésben, a szociális biztonság ügyében hangolta hamis érvekkel a választókat a határon kívülre rekedt nemzettestvérek ellen. Ezt próbálja most feledtetni Mesterházy Attila bagatellizálással, félremagyarázással és egy megfelelő időben, nagyon is jól megfogalmazott kérdés „rossznak” minősítésével. Nem kétséges, az utóbbi két évtizedben „inflálódott” a nemzetáruló minősítés, túl sokszor alkalmazták olyanok vonatkozásában is, akik nem szolgáltak rá. Jelen esetben azonban az MSZP és jogelődje, az MSZMP egész története szolgál dokumentációs háttérként e rövid politikai besorolás helytállóságának igazolására. S hogy az RMDSZ e társasággal szövetkezik, az sajnos azt jelzi, hogy az erdélyi magyarság jelentős részének bizalmát még mindig élvező szervezet nemcsak a szűk értelemben vett kisebbségpolitikai kérdések ügyében jár tévúton, hanem nemzetpolitikai alapállása is megváltozott. Ami rossz hír, még azoknak is, akik nem tartoznak a nemzeti önkormányzatból román versenypárttá lett szervezet szurkolói közé.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),2013. március 20.
Hermann Gusztáv Mihály
RE: SZÉKELYSÉG TÖRTÉNETE
Védőbeszéd "tévelygő történészekért"
Hermann Gusztáv Mihály gondolatai a Marius Diaconescu Mit şi manipulare în conştiinţa secuilor prin manualul de istorie a secuilor című cikkében megfogalmazott bírálatról.
Miután első körben átestünk a román közvélemény nemzet és fajvédő részének erőteljes, olykor acsarkodó támadásain mi, A székelység története című kiadvány szerzői-szerkesztői már vártuk a román szakmai kritikát. Kritikát vártunk, de megintcsak ledorongolás lett a vége.
A Historia című folyóiratban megjelent bírálat szerzője Marius Diaconescu, a Bukaresti Tudományegyetem Történelem Karának adjunktusa. A cikk, mindjárt a legelején, munkánk tankönyv státuszát boncolgatja, kifogásolva, hogy a szerzők az előszóban igencsak próbálják hangsúlyozni és indokolni írásuk tudományos jellegét, illetve annak szükségességét. Marius Diaconescu úr vagy nem tudja, vagy nem akar tudomást venni arról, hogy a szerzők nem csak a román közvélemény (illetve a román történész-társadalom e közvélemény elvárásainak megfelelni akaró része) ellenszenvével és támadásaival kell szembenézzenek. Legalább ilyen mértékű támadás volt várható (és be is következett) a székely-magyar radikálisok részéről, akik tudományos alapokon vállalhatatlan eredetelméletek és egyéb – a könyvben nyilván nem szereplő –, részben történetileg öröklött, de legalább ugyanolyan mértékben újabban kreált mítoszok tényként való megjelenítését kérik számon a szerzőktől. A székely-magyar közvélemény számára meg kellett tehát indokolni ezt az alapállást, noha sejthettük volna, hogy a román kritika ennek kapcsán (is) ironizálni fog. A szerzők előre tudták, hogy mindenképpen két malomkő közé kerülnek, e két malomkő pedig dolgozni fog keményen. Tessék elhinni, nem egy kellemes állapot!
Ugyanitt Marius Diaconescu azt fejtegeti, hogy ez az általa tendenciózusnak bélyegzett „tankönyv” – talán tisztázzuk: valójában kézikönyv és oktatási segédanyag –,
veszedelmes hamis állításaival az érzelmileg könnyen befolyásolható ifjú korosztályt célozza. Ebből annyi igaz, hogy ez az a korosztály, amelynél – a történelmi nevelés tekintetében – először fordítható a szó komolyra. De a szerzők igyekeztek tartózkodni az érzelmi túlreagálástól, inkább tényeket próbáltak közölni, szükség szerint magyarázni. Úgy tűnik viszont, ez másoknál generált – éppen ellenkező előjelű – érzelmi túlreagálást.
A székely eredetmítoszok: a hun leszármazástól a magyarig – ez egy alcím Marius Diaconescu úr kritikájában. És legalábbis megtévesztő: azt sejteti, hogy a könyv mítoszok alapjaira építkezik, eképpen áltatva-ámítva az ifjú korosztályt. A szövegben azt olvashatjuk, hogy „a tankönyv szerzői, miután szelektív módon felsorolnak néhány elméletet, azt sejtetik az olvasóval, hogy a székelyek magyar eredetűek”. Nos, aki bírál egy szöveget, az olvassa el azt, ha pedig nem érti, kérje avatott tolmács segítségét! Mert az illető részben világosan kifejtjük: az akadémia-közeli tudományos körökben két elmélet van ma vitában: az ótörök (türk) leszármazás, illetve a magyar eredet elmélete. A fejezetszerző ezt a két elméletet egyenlő súllyal és terjedelemben elemzi, nem foglal állást egyik mellett sem. Azért nem, mert a kérdés még a legilletékesebb tudományos körökben is annyira vitatott, hogy egy összegző jellegű munkában korai volna az állásfoglalás. A könyvet megjelenése előtt átolvasó VII. osztályos gyerekek ezt megértették, ezért mi úgy gondoltuk, hogy a történészeknek sem jelent majd problémát… Egyébiránt – ismét hangsúlyozom – a székelyek magyar eredetének tana nem mítosz, mint Marius Diaconescu úr állítja, hanem egy tudományos alapú elmélet, ismert régész-történészek és nyelvészek (köztük akadémikusok) vallják, tekintélyes szakkiadványokban, véleményüket mi is idézzük, de tessék más forrásokból bővebben utánanézni! Másfelől, ma már románul is, de valamely világnyelven mindenképpen akadna a székely eredetkérdésről korszerűbb munka, mint a Marius Diaconescu által ajánlott G. Popa-Lisseanu 1933-ban kiadott brosúrája, mely a románok székelyföldi őshonosságának bizonyítása okán előszeretettel hivatkozik a román forráskritika által is hamisnak minősített oklevelekre (ezekről lásd Maria Holban: Din cronica relaţiilor româno-ungare în secolele XIII-XIV. Bucureşti, 1981.), amellett, hogy egész elemzése, forráskezelése és szelekciója fondorlatos, bevallottan propaganda-jellegű: a román és az európai közvéleményt próbálja meggyőzni a székelyekkel kapcsolatos akkori román hivatalos álláspontról. E propaganda jegyében magyar fordítás is készült róla, majdnem olyan rossz, mint az interneten keringő román zug-fordítás az itt vitatott székely történelemkönyvről… (Melyben Juliánusz barátból prietenul Iulian lett – hacsak időközben ki nem javították…)
A székely kiváltságok mítosza című alfejezetben Marius Diaconescu e kiváltságok általunk vázolt módját kifogásolja: mindenekelőtt a székelyek kollektív nemességének fogalmát. Szerintem a tankönyv világosan kifejti, hogy ezek katonai alapú csoportos előjogok. Marius Diaconescu, ha figyelmesen elolvasta volna A székelység közigazgatási szervezete című (7. számú) fejezetet, akkor e székely kiváltságok analógiáira is talál bőven utalást, Magyarország- és Erdély-szerte, tehát a könyv egyáltalán nem állítja be a székely szabadságokat valami mitikus egyedi dolognak. Ő ennek ellenére keményen ironizál: „A ’történész’ uraknak fogalma nincs arról, mit jelentett nemesnek lenni a középkori Magyarországon, és összetévesztik a székelyek kollektív szabadságjogait, mindenekelőtt a katonai szolgálatokért cserébe kapott adómentességet, a nemesi kiváltságokkal. Vajon ez a tankönyvszerzők történelmi ismereteiknek súlyos hiányát mutatja, vagy szándékos manipuláció?” No, itt azért álljunk meg egy szóra! Figyelmébe ajánlom Marius Diaconescu „kollégának” – hadd legyek ezek után én is ironikus –, hogy az általa kifogásolt mondat így szól: „Az 1562. évi felkelésig elméletileg […] a székely jogilag teljesen egyenlő s kivétel nélkül nemes volt.” Ez az „elméletileg” jelzi, hogy a dolgok nem álltak egészen így… De nemcsak e beékelt szó jelzi, hanem az ezt megelőző másfél oldal taglalja a székelység belső rétegződését, a székelyek három rendjét, amelyek ismertetéséből kiderül, szó nincs tényleges egyenlőségről, egyenlő nemesi státusról, sem vagyoni, sem társadalmi szempontból.
Ami engem illet, eddigi írásaimban többször foglalkoztam a kérdéssel, és következetesen kerültem a székelyek kollektív nemességének, mint fogalomnak a használatát, mert a székely szabadságokat magam is más, katonai alapon kiváltságozott csoportok kedvezményeivel azonos lényegűnek tartom. Persze, egy fővárosi történésztől nem várható el, hogy kövesse a vidéki szellemi élet minden szakterületébe vágó rezdülését, még akkor sem, ha az illető tanulmányok olyan helyeken jelennek meg, mint az Erdélyi Múzeum Egyesület, Debreceni Egyetemi Kiadó, Böhlau Verlag (Köln – Weimar – Wien), avagy a Columbia University Press kiadványai. Kollégám (így, csipkelődő idézőjelek nélkül), aki a megfelelő fejezetet írta a könyvben (személy szerint Mihály János) viszont fontosnak vélte a székelyek „elvileg” létező kollektív nemességére való utalást, én pedig a szerkesztés során úgy döntöttem, hogy ezt a szövegben hagyom. Miért? Mert a királyság-kori forrásokban
több helyen találkozunk e fogalommal,
így például Verancsics Antal krónikájában („a nemesség, amelynek [a székelyek] közösen mindannyian örvendenek”). Másfelől, összevetve a középkori Magyarországon létező, katonai alapon szervezett autonóm közösségek kiváltságait, a legtöbb hasonlóság a székelység, illetve az ún. „szepesi lándzsás nemesek” között mutatható ki (el addig, hogy kizárólag e két közösségben volt érvényesíthető az ún. „fiúleányság” joga, vagyis az, hogy egy kiváltságos székely, vagy szepesi lándzsás család férfiágának kihalása esetén a leányág örökli a jogokat, de a katonai kötelezettségeket is). A szepesi lándzsásokat eleve nemeseknek nevezi a középkori magyar jog, a székelyek pedig annak tartják magukat: véletlen csupán? Maga Werbőczy is azt állapítja meg Hármaskönyvében, hogy a székelyek „teljesen külön törvények és szokások szerint élnek”. Ennek alapján, a Magyarországra telepedett székelyek esetében, a vármegyei hatóságok még a 18–19. század fordulóján is minden további nélkül elfogadták a család valamely elődjének az 1614-es (Bethlen Gábor féle) székely lustrán való szereplését, mint magyar nemességét igazoló tényt. Utóbbi jelenségről román nyelvű, Secuii. Istorie – cultură – identitate (Pro-Print, Miercurea Ciuc, 2009.) című könyvemben is írok, dokumentumok alapján, tessék elolvasni!
A románok – mint a székelyek szolgái a címe Marius Diaconescu kritikai írása következő részének. Ez, elvileg, a székelyföldi románokról szólna. A cikkszerző által hivatkozott tudományos viszonyítási alap itt I. I. Rusu műve: Românii şi secuii. (Bucureşti, 1990). Hát erről megint vitatkozhatnánk: kapásból cáfolható, ellentmondásos vagy ellenőrizhetetlen állításaiból-adataiból csupán a legszembetűnőbbeket gyűjtötte csokorba és cáfolta Benkő Elek (az ELTE régész-történész professzora) a Magyar Tudomány. 1991/11. számában. Különösen bővelkedik nyilvánvaló tévedésekben Ioana Cristache-Panait néprajzi tanulmánya, melyet a szerkesztők, Rusu munkájának kiegészítéseképpen, a könyv második felében helyeztek el. Utóbbi sem a vidéket, sem a kutatáshoz szükséges magyar nyelvet bizonyíthatóan nem ismeri, ellenben habozás és válogatás nélkül románnak minősít minden útjába kerülő fából faragott emléket, ezekből pedig a Székelyföldön akad elég. Vitatott kézikönyvünk székelyföldi románokkal kapcsolatos állításai közül Marius Diaconescu leginkább azt kifogásolja, hogy a szerzők szerint a románok a székelyek „szolgáiként” érkeznek ide, illetve, hogy jelentősebb arányban a 17. századtól számolhatunk velük. Nos, ezen nincs mit magyarázkodnunk: a székelyföldi románok a 19. század közepéig jobbágyok és zsellérek voltak, kivéve, ha valamiképpen – kezdetben leginkább „fiúleánnyal” kötött házasság révén – sikerült bekerülniük egy kiváltságos székely családba. Nem feltétlenül voltak a székelyek jobbágyai és zsellérei, hiszen nagy részük a székelyföldön birtokos vármegyei nemesek „szolgáló embere”. Ez utóbbi kifejezést ne értsük félre, a magyar történeti szakirodalomban ez együtt jelöli a jobbágyokat és zselléreket, nincs benne semmi sértő, csupán körvonalaz egy társadalmi állapotot. Ami a másik kifogást illeti: a könyv szerzői jelzik ugyan, hogy „a románok székelyföldi jelenlétével már a királyság korában számolnunk kell”, ám számarányuk jelentősebb növekedését a rendelkezésre álló demográfiai források a 16. század végétől kezdődően adatolják, de főleg a következő században. Mi alapján állítsunk egyebet? Egy feljegyzését 1584-ben író olasz jezsuita nyomán, aki átutazóban azt állapítja meg, hogy „a székelyek között elvegyülve sokan vannak románok is”? Mi az, hogy „sokan”? Ezzel ellentételezzük a különféle – pontos ténymegállapításra, számszerűségre törekvő – összeírásokat? Ne tessék velünk szórakozni! Különben is, és még egyszer: igen, voltak a Székelyföldön románok, oktalanság tagadni, nem is tesszük. És elnézést kérünk, azért írtunk csak ennyit róluk, mert könyvünk címe A székelység története. E kérdés bővebb megismerésére ajánljuk A többség kisebbsége. Tanulmányok a székelyföldi románság történetéről címen, a csíkszeredai Pro-Print kiadónál, 1999-ben megjelent könyvet (szerkesztők Bárdi Nándor és Hermann Gusztáv Mihály; román nyelvű tartalmi kivonatokkal).
A következő alcím Marius Diaconescu cikkében: Urbánus legenda: a románok rablásai és gyilkosságai a Székelyföldön az első világháború idején. A fő kifogás itt – röviden –, hogy a könyv a román csapatok székelyföldi bevonulását és ténykedését megszállásként állítja be. Nos, egész Erdély vonatkozásában – ahol, mint tudjuk, és megint csak ostobaság volna tagadni – a lakosság többsége román nemzetiségű, a kérdés egészen másképp tevődik fel, mint a területileg-népességileg összefüggő tömböt alkotó Székelyföld esetében, ahol viszont a lakosság túlnyomó része székely-magyar. Ez a lakosság, amely el addig egy másik országban élt, más állampolgársággal, a bevonulókat nem fogadhatta virágesővel. A bevonulók viszont értelemszerűen megszállókként viselkedtek. Igenis, voltak rablások, dúlások, verések, kínzások, deportálások és nem kevés polgári emberáldozat. Ezekről pedig vannak dokumentumok. Elvégre háború volt, nem fáklyásmenet. Korábbi történelemkönyvek próbálták ezt másképpen tálalni, de ki hitt nekik?
Aztán a könyvszerzők a kommunista nosztalgiázás vétségébe esnek: a Tanácsköztársaságot létrehívó magyar bolsevik forradalmat – Marius Diaconescu szerint – polgári forradalomként tüntetik fel. Itt egy – nagyjából általános iskolai szintű – apróságra bátorkodnék felhívni a figyelmet: hogy Magyarországon 1918-19-ben két, egymást időben követő forradalom zajlott. Az egyik, 1918. október 31. és 1919. március 21. közötti ún. őszirózsás, jellegét tekintve polgári demokratikus forradalom, vezéralakja gróf Károlyi Mihály. A második 1919. március 21-től augusztus 1-ig, a szovjet típusú Tanácsköztársaság bolsevik forradalma. A könyv szerzői ennek megfelelően tárgyalják a székelyföldi eseményeket. Kétségkívül, voltak társadalmi feszültségek, és voltak székelyek, akik orosz fogságba esvén, majd a pesti események forgatagában, a bolsevik eszmék hatása alá kerültek, de távolról sem ez volt a jellemző, a könyvből sem ez derül ki.
A kritikai elemzés azt is kifogásolja, hogy a könyv szerzői a háború utáni román agrárreformot teszik felelőssé amiatt, hogy a két világháború közti időszakban – főképpen az általános válság idején – a székely gazdaság, a falvak népe nehézségekkel küzdött. Természetesen mi is tudjuk, hogy a kisbirtok-rendszerre és kisiparra épülő székely gazdaság nem a 20. századra termett. De az is tény, hogy főleg a székely közbirtokosságok – román agrárreform okozta – erdő- és legelőveszteségei súlyos csapást mértek a székelyek megélhetésére, amelyben a legrégibb időktől fő szerepe volt az állattartásnak és fakitermelésnek, megmunkálásnak. És nem igaz, hogy a korábbi, a kettős monarchia idején kialakult székelyföldi gazdasági problémákról (bezzeg, ugye…) nincs szó a könyvben: tessék megnézni a 17. fejezetet, kiemelten a 122–124. oldalakat!
Hogy pedig a Regátba ideiglenesen kivándorló székely csak alantasnak tekintett munkakörökben jutott volna kereseti lehetőséghez, mert képtelen volt megtanulni románul, és nem volt neki semmiféle mestersége, szaktudása? Nono! A román királyi palota, meg számos jelentős bukaresti köz- és magánépület emelésén székely ácsok dolgoztak! Úgy tűnik, munkáltatóiknak megérte elviselni beszédükben a kétségkívül nem ritka nyelvhelyességi bakikat. Vagy ez is csak mítosz volna, kedves kolléga? És nem akarunk gonoszak lenni, de ezek után kikívánkozik: még Nagyrománia új nemzeti címerét is székely ember, Keöpeczi Sebestyén József tervezte!
Tovább pedig állítólag azt bizonygatjuk, hogy „a románok a felelősek a hortista [így!] közigazgatás alatti székely gazdasági krízishelyzet miatt”. Elnézést, én ezt így a szövegben nem találom… Erre vonatkozóan itt ennyi áll: „…Magyarország egy gazdaságilag leromlott országrésszel gyarapodott. Erdély ipara megcsappant, a mezőgazdasági termelés minőségileg visszaesett. A helyzetet súlyosbította a román hatóságok által végbevitt kiürítés is…” Ez nem vád, hanem ténymegállapítás. De akár számolhatunk: hány középület, iskola, vasútvonal, stb. épült a Székelyföldön az első világháború előtti húsz esztendőben, és hány az utána következő húszban? Azt hiszem, könnyű dolgunk lesz… Ami pedig a kiürítés kérdését illeti, tudjuk: a román hatóságok vitték a mozdíthatót, amit akár természetesnek tekinthetünk, ezért nem is kommentáltuk. Amúgy a második világháború éveit tárgyaló fejezet nem ad az illető korszakról egy mesterségesen derített képet: nem kendőzi a helyi székely lakosság és új közigazgatás közti súrlódásokat sem (ezt persze magyar radikálisok vetik szemünkre), továbbá nyíltan és tényszerűen elemzi a deportálások kérdését (ezt meg szintén, ugyanazok…). Ilyen a malomkövek közti állapot…
Utolsó, és egyben a legsúlyosabb vádat tartalmazó része a kritikának az, amelyikben a szerző etimologizál az autonómia, önrendelkezés, önkormányzat és önállóság fogalmai körül. A vád, amit egy későbbi, az Adevărul hasábjain megjelent cikkében bővebben kifejt, hogy mi, szerzők, véletlenül-tudatlanságból, netán szándékosan összemossuk e fogalmakat. A legnagyobb probléma az, hogy Marius Diaconescu úr, véletlenül-tudatlanul, vagy szándékosan az önállóságot independenţa-nak fordítja, ami – ennyit már mi is tudunk – függetlenséget jelent. Innen már csak egy lépés azt állítani – és a bírálat szerzője meg is teszi! –, hogy a székelyek úgy beszélnek az autonómiáról, hogy közben függetlenségre gondolnak. Hát igen, ha román volnék, valószínű, hogy nekem is kinyílna a bicskám… Kedves Marius Diaconescu úr, ezek nagyon kényes politikai-diplomáciai fogalmak, ne tessék játszani velük! Ne tessék visszaélni azzal, hogy olvasóinak túlnyomó többsége nem érti a magyar nyelvet. Önről viszont, aki ugyebár Budapest legrangosabb tudományegyetemén szerezte doktori oklevelét (ahol mellesleg az Ön által lesajnált régész kollégánk, az első fejezetek társszerzője, Sófalvi András is), tehát Önről joggal feltételezik, hogy jól érti azt! Pedig itt nem ez derül ki… Ne tessék hát efféle súlyos félremagyarázásokkal egy ország haragját ránk zúdítani, mert kijut abból nekünk anélkül is!
Tisztelt Marius Diaconescu Úr! Egyáltalán nem volna baj az, hogy mi vitatkozunk. Sőt, ez volna a normális. Merthogy én hiszek abban, amit George Duby, a francia Annales történész-iskola nagy öregje tanított: „Az az ember, akinek múltja más, mint az enyém, aki nincs megáldva ugyanazokkal a szenvedélyekkel, mint én, biztos vagyok benne, hogy nem ugyanazokra a következtetésekre jutna, mint jómagam.” Csakhogy az a gyanúm, kedves Marius Diaconescu Úr, hogy Ön inkább abban hisz, amit a híres-hírhedt bestseller-szerző, Dan Brown mondat ki egyik szereplőjével: „…A történelmet mindig a győztesek írják. Amikor két kultúra megütközik, a vesztes megsemmisül, és a győztes írja meg a történelemkönyveket. Amelyekben persze a saját ügyét ünnepli, az ellenfélét pedig becsmérli. […] A történelem, természeténél fogva, mindig egyoldalú beszámoló.”
Nem tudom, ezek után van-e értelme a vitának?
Transindex.ro,2013. április 26.
Az élő történelem varázsa a megújult Károlyi-kastélyban
Aligha beszélhetnénk ma a Szatmár-megyei Nagykárolyról, ha a Kaplon-nemzetségből származó, honfoglalás-kori Károlyi család történetesen nem ezen a vidéken nyer el birtokot, és épít erődöt magának. Az egyszerű házat idővel kastéllyá varázsolták a Károlyiak, a több átalakításon is átesett épület ma ismét turistacsalogató látványt nyújt.
Látogatásunkkor Nagykároly első ránézésre úgy nézett ki, mintha nemrégiben kisebb atomtámadás érte volna. A felásott utcák, gerendákkal kitámasztott házfalak, gödrök és sáncok azonban csalóka látványt nyújtanak: a tavasz beköszöntével ugyanis kezdetét vette a város útjainak, épületeinek és parkjainak felújítása, a műemlékek tatarozása.
Átugorva néhány árkot-bokrot, kikerülve a Károlyi-park kapujában szorgoskodó munkásokat, eljutunk az egykori lovagkastély bejáratához. Ezelőtt néhány évvel még lelakatolva találta az amúgy korhadó deszkájú ajtót az erre járó turista, arra kellett nagyon vigyázni, hogy a málladozó falakról nehogy a fejünkbe pottyanjon a vakolat.
A diktatúra éveiben kultúrháznak adott otthont az épület: ekkor hordtak el belőle szinte mindent, ami mozdítható volt, a százéves márványkandallóban a parkettel tüzeltek, megrongálták a lépcsőket, a karzatokat, levakarták a festést a falakról. A kastély egykor patinás bálterme diszkózenétől volt hangos, régi lovardájában pedig mozi működött, majd szórakozóhelynek használták. Végül az 1990-es évek végén szó szerint összedőlt a megroggyant épület.
Néhány esztendővel ezelőtt az elhanyagolt kastély még igencsak lehangoló látványt nyújtott. 2004-ben a nagykárolyi önkormányzat úgy döntött, hogy adminisztrálását átveszi a megyei múzeumtól, ám ezzel még nem történt csoda. A felújításhoz szükséges pályázati projekt és az ehhez szolgáló előtanulmány idejében elkészült, de az aktacsomót hiába terjesztették jóváhagyásra a helyi tanács elé, a 19 tagú testület 7 liberális tagja leszavazta, így a pályázati projekt benyújtására idejében nem kerülhetett sor.
A román kormány 2008-ban kiírt egy pályázatot, amellyel középkori várak felújítására fordítható pénzhez lehetett jutni. Nagykároly és Erdőd – utóbbi településen, ha nem is egész középkori vár, de várrom található – közös pályázat benyújtása mellett döntött. Ez a közös pályázat bizonyult 2009-ben nyertesnek. Erdőd esetében csak a romok konzerválására nyílt lehetőség, így Nagykároly a pályázati összeg 85,5 százalékát, míg Erdőd a 14,5 százalékát kapta. Nagykárolynak négy és fél millió euró jutott, a felújítási munkálatokat a négy Szatmár-megyei cég alkotta Kastély Egyesület nyerte el, amely – láss csodát Romániában! – határidőre be is fejezte a munkát.
A kastély története
A nagykárolyi kastély története Mátyás királlyal, egy engedéllyel és egy kőházzal kezdődik a 17. század utolsó harmadában. Történt ugyanis, hogy Károlyi Láncz Lászlónak nagyon megtetszett a vidék, így hát az Úr 1482-ik esztendejében a királyhoz fordult engedélyért, hogy az akkor még szinte lakatlan vidéken házat építhessen magának. Mátyás csak örvendeni tudott az ötletnek, azonnal úgy gondolkodott, hogy ott még erődöt is kialakíthatnak idővel a Károlyi grófok. Ez jó egy évszázad múlva történt meg, amikor Károlyi Mihály 1592-ben az addigi négyszögletes kőépületet – amely amolyan északi végvár szerepét is betöltötte – bástyákkal, belső udvarral látta el, falakkal vette körbe, lőréseket készíttetett, és vizesárkot is ásatott a vár köré. Volt is nagy szükség egy komolyan megerősített várra, hiszen a törökök állandó veszélyt jelentettek. Ne feledjük, erre az időszakra esett a dunai Habsburg dinasztia és az Oszmán Birodalom 15 éves háborúja a Magyar Királyság területén, amely 1606-ban a zsitvatoroki békével ért véget.
1699-ben újabb átalakításon esett át a kastély, amikor báró Károlyi Sándor – aki Szatmár vármegye főispáni feladatait is ellátta, és kuruc hadvezérként is jeleskedett – némileg díszesebb formát adott neki. Igaz, akkor még az épületegyüttes nem kényszerült nagyobb javításokra, de a szabadságharc itt-ott sérüléseket okozott rajta. Száz évig változatlan alakjában lakták a Károlyiak, mígnem 1794-ben gróf Károlyi József lebontotta a régi várat, és helyébe egy barokk stílusú kastélyt építtetett Joseph Bitthauser német építész tervei alapján. Ekkor már úgy vélték, fölösleges a sok erődítmény, így lemondtak a várfalakról, a tornyokról, az épületet pedig „emberbarátibbá" alakították. A négyszintes épületet háromszög alapú, dísztornyokkal, fedett belső udvarral és boltozatos pincével látták el, a nagyméretű fogadótermet festmények és szobrok díszítették.
A 19. század közepén Ybl Miklóst kérték fel, hogy változtatásokat eszközöljön a kastélyon. Az ő munkájából kevés maradt fenn, hiszen 1893-ban újabb, ezúttal nagyméretű átépítés következett. Károlyi István, a birtok akkori ura kívánságára középkori lovagi kastélyokat idéző neogótikus alakot nyert az épületegyüttes. A munkálatok 1896-ban fejeződtek be, a négyszögletű épület által körbevett belső várudvart befedték. Az 1896-ig tartó átalakítás lovagkastély jelleget adott az épületnek, a faburkolat és a lakatosmunka korabeli helybéli mestereket dícséri.
Mintha a sors rendelte volna úgy, hogy évszázadonként megújuljon a kastély.
Sörház helyén víztorony
A parkot már 1754-ben említették a leírásokban, „mint szép és híres" udvari kertet, és a leírások említik a park „teknősbéka-tavát" is. A kertben ekkor velencei kőpadok, hatalmas virágtartók, a kastély egyik sarkánál pedig egy régies hangulatú velencei kút is állt.
Szirmay Antal írta a kastély parkjáról: „az épületek nyugati oldalán anglius izlésre épített gyönyörűséges kert vagyon". A 12 hektáros parkban több növényritkaság található.
Fái közül egy 1810-ben ültetett platán a legidősebbnek tartott, melyet még gróf Károlyi György ültetett el 7 éves korában. A park szélén 33 m magas, 1888-ban épült romantikus stílusú víztorony áll, melynek helyén egykor híres sörház volt.
Sajnos, a Nagykárolyban elkezdett városszépítés miatt a park felújítására már nem jutott pénz. Így történhet meg, hogy a vadonatúj köntösben pompázó épület mellett az arborétum és a lovarda még mindig lepusztult állapotban gondolkodik jövőjén.
Séta a barokk korban
A kastélyon végzett átalakítások rögtön a belépéskor szemet szúrnak. A hatalmas előcsarnok, amely egykor udvar gyanánt várta az érkezőket, márvánnyal kirakott, felújították a hatalmas kandallót is, és vadonatúj korlátokat építettek az emeletre vezető lépcsőkre. A kastély földszintjének néhány helyiségében működik a városi múzeum, az emeleten könyvtár és kiállítóterem kapott helyet. A kastély fő attrakciója mégis a korabeli bútorokkal, tárgyakkal berendezett néhány szoba.
A látogatónak védőzsákot kell húznia a cipőjére, hogy ne piszkolja össze az igen értékes szőnyegeket. Bár az eredeti berendezési tárgyak rég az enyészetté váltak, a felújítás alkalmával igyekeztek olyan korabeli bútorokkal ellátni a szobákat, termeket, melyek nagyban emlékeztetnek a 18-19. századi állapotokra.
Ma már csak elképzelni lehet, milyen hangulat uralkodhatott bálok alkalmával a kastély tükörtermében, vagy hol lapozhatta kedvenc olvasmányát a ház ura, és fésülte ki hajából a hullámokat az úrnő. A képzelgést megkönnyíti, ha saját szemünkkel láthatjuk a bálterem bordó kárpittal bevont falait, a korabeli fésülködő asztalkát vagy a kényelmes, barokk stílusú karosszékeket. Egyébként a berendezés jelentős része a barokkot idézi, ezeket régiségkereskedőktől, múzeumokból szerezték be. A Károlyi-családtól mindössze két festmény reprodukciója maradt az utókorra.
A jó képzelőerővel megáldott látogató ideig-óráig a történelem részesének érezheti magát a Károlyi-kastélyban, szinte besétálhat a 19. század hangulatába, amikor még vonósnégyes szolgáltatta a talpalávalót a bálozó úrfiknak és kisasszonyoknak, és a kastély ura hatalmas márványkandalló előtt, pipázva várta konflison érkező vendégeit birodalmába...
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)2013. szeptember 12.
Tragikus sorsforduló és neuralgikus pont
Nagyvárad- Szerdán este a második félév első előadásával folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által indított Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben című modulja. Ezúttal dr. Szász Zoltán professzor, az MTA Történettudományi Intézetének ny. igazgatója tartott előadást.
Az egybegyűlteket köszöntő Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke bejelentette: a nagy sikerre való tekintettel a Szacsvay Akadémia immár „exportcikké” lett, hiszen a Kós Károly Akadémia Alapítvánnyal kötött megállapodás értelmében a Váradra eljövő meghívottak ezentúl Kolozsváron és Marosvásárhelyen is megtartják majd előadásaikat.
Bevezetőjében dr. Szász Zoltán egyetemi oktató arról beszélt: Trianon a tatárjárás utáni magyar történelem legtragikusabb sorsfordulója, és a mai napig a társadalmi-politikai közgondolkodás neuralgikus pontja maradt. Az alapképlete nagyjából mindenki előtt ismert, a háború utolsó évében a Központi Hatalmak egyre több verességet szenvedtek bizonyos hadszíntereken, és az Osztrák-Magyar Monarchia belülről is meggyengült, majd felbomlott. Nemzetiségi tanácsok alakultak, melyeknek tagjai más államszerkezetben képzelték el a jövőjüket. A történelmi Magyarország különböző részeit megszállták a szomszédok, a Versailles-i békerendszer pedig a saját íze szerint új állapotokat rögzített úgy, hogy a történelmi Magyarország megszűnt. De mi vezetett idáig? A szarajevói merénylet után a monarchia úgy döntött, hogy büntetőhadjáratot indít Szerbia ellen, a nyomozás szálai ugyanis Belgrádba vezettek. Ezt gróf Tisza István magyar miniszterelnök konzekvensen ellenezte, mert tisztában volt azzal, hogy fennáll az orosz beavatkozás veszélye, és nem lehetett tudni, mi lesz a szomszédos államok magatartása.
A későbbi viták során azonban német nyomásra feladta addigi álláspontját, és belenyugodott a történtekbe. Ez azért érdekes, mert az összeomláskor, amikor már az Antant szinte teljes győzelmet aratott, és felmerült a háborús felelősség kérdése, a győztes hatalmak kiemelten két személyiségre hárították ezt, II. Vilmos német császárra és Tiszára. A történész meglátásában a katonai verességek döntő oka a monarchia felbomlása volt, és minden más olyan nézet, mely kizárólag a nemzetiségi mozgalmakra helyezi a hangsúlyt, hamis vagy téves. Úgy fogalmazott: paradox módon a monarchia túl erős volt ahhoz, hogy az első csapások hatására összeomoljon. Német segítséggel egy ideig talpon maradt ugyan, de kivérzett. 1918 novemberében Padovában fegyverszüneti katonai megállapodás született, közben pedig forradalmak törtek ki, és az elszakadásban érdekelt nemzetiségi tanácsok alakultak, melyeknek előzménye az volt, hogy a birodalom osztrák felét föderalizálták, a magyar kormány azonban ebbe nem egyezett bele. Tisza elismerte: Károlyinak igaza volt, a háborút elveszítették, a cél a békekötés kell legyen. Szavainak nagy pszichológiai hatása volt a katonák körében. Szász Zoltán megítélésében tehát az őszi rózsás forradalom katonai forradalom volt, s vezetett Károlyi Mihály miniszterelnökségéhez. A frontról hazatérő katonák csinálták, ők lázadtak, vetettek véget a régi időknek.
Tanácsköztársaság
Az Antant-barát Károlyinak ezt a helyzetet kellett volna kezelnie, rendet, békét teremtenie, és ugyanakkor megőriznie az ország egységét, mert az emberek ebben reménykedtek. Idővel azonban megváltó helyett bűnbak lett belőle. Tisztességes volt, de nem politizált jól, mert mindenkinek próbált megfelelni. Külön fegyverszünetet kötött, ami demarkációs vonalakat határozott meg, melyeken túl a magyar közigazgatás megmaradt volna. Ugyanakkor előírta, hogy le kell szerelni a magyar katonákat, és az ország minden pontját megszállhatják a szövetségesek, ha a francia parancsnok úgy akarja. Közben Jászi Oszkár, a nemzetiségi ügyek minisztere kantonrendszert dolgozott ki Erdélynek, Károlyi pedig kétségbeesett hangú, túlzottan értelmiségi szövegű kiáltványt intézett az ország népeihez. Ekkor már túl voltak a két szakaszban zajlott aradi tárgyalásokon, melyen erdélyi román vezetők és magyar elöljárók vettek részt. Ezután a Román Nemzeti Tanács demagóg kiáltvánnyal fordult Európa népeihez, december 1-jére pedig nagygyűlést hívtak össze Gyulafehérvárra. Károlyinak nem volt elég serege a román előrenyomulás megakadályozására, és az országban különben is antimilitarista hangulat uralkodott. Egyetlen jelentős magyar haderő, a Székely Hadosztály létezett, viszont ettől az úri elit tagjai, később pedig a Tanácsköztársaság vezetői is féltek.
Egyes történészek szerint Párizsban a világtörténelem legszakszerűbb békekonferenciájára került sor, melyen több mint 5000 személy vett részt, akik a magyar legenda ellenére értettek a szakmájukhoz, magyarázta a professzor. A Partium hovatartozásának meghatározásánál érdekes módon jelentős szerepet játszott a stratégiai horderejűvé avanzsált vasút, ugyanis az Antant intervencióra készült Szovjet-Oroszország ellen. Károlyi lemondott, pozícióba került Kun Béla, és létrejött a Tanácsköztársaság, mellyel a győztes hatalmak először hajlandóak lettek volna tárgyalni, azonban a szélsőséges baloldali diktatúra ártott Magyarország hírnevének. A helyzetet bonyolította, hogy Szegeden ellenforradalmi erőként kezdett kibontakozni a Horthy-rendszer, Bécsben az emigráns magyar arisztokraták áskálódtak, és a szociáldemokraták is abban reménykedtek, hogy megbukik a Tanácsköztársaság.
Román-Magyar Unió
Dr. Szász Zoltán arra hívta fel a figyelmet: kevésbé ismert tény, hogy 1919 júniusában felmerült egy román-magyar unió terve, pedig a korabeli sajtó ezt még 1932-ben is felidézte. Ennek lényege az volt, hogy Magyarország és Románia lépjen valamilyen, pontosan meg nem határozott államszövetségbe, melynek értelme az lett volna, hogy a román hadsereg megdönti a Tanácsköztársaságot, Magyarország pedig gazdasági közösséget alakít ki Romániával, mely hitelt nyújt számára. Erről szerződéstervezet is készült, mely kiküszöbölte volna a területi vitát. A keverékállam a jövőbeli fejlődés lehetőségét villantotta fel, Románia számára pedig azért lett volna előnyös a megállapodás, mert elkérte volna Békéscsabát is Magyarországtól. Az elképzelésről sajnos kevés hivatalos irat maradt fenn, pedig a korabeli napi jelentésekben rengetegszer említették. Magyar részről Bethlen, román oldalról pedig Ioan Erdélyi román ügyvéd szorgalmazta ezt.
Bűnbakok és hősök
Az előadó szerint a háború kérdésében egyszerre bűnbak és hős a meggyilkolt Tisza István, ő a háború igazi politikai áldozata. Károlyi Mihály sok szerencsétlen lépést tett ugyan, de tisztességtelent egyetlent sem, peche viszont, hogy a történelem túllépett rajta. Bűnbak lehetne Kun Béla is, ha a nagyhatalmak komolyan vették volna, a Tanácsköztársaság viszont sok kárt okozott. Ugyanez elmondható Horthyról is, ha arra gondolunk, hogy a rezsimjének első évére úgy tekintett az Antant, mint egy pokolian konzervatív berendezkedésre, sötét reakciós időszakra.
Ciucur Losonczi Antonius
Erdon.ro2013. szeptember 13.
Tragikus sorsforduló és neuralgikus pont
Nagyvárad. Szeptember 11-én, szerdán este a második félév első előadásával folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által indított Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben című modulja. Ezúttal dr. Szász Zoltán professzor, az MTA Történettudományi Intézetének ny. igazgatója tartott előadást.
Az egybegyűlteket köszöntő Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke bejelentette: a nagy sikerre való tekintettel a Szacsvay Akadémia immár „exportcikké” lett, hiszen a Kós Károly Akadémia Alapítvánnyal kötött megállapodás értelmében a Váradra eljövő meghívottak ezentúl Kolozsváron és Marosvásárhelyen is megtartják majd előadásaikat.
Bevezetőjében dr. Szász Zoltán egyetemi oktató arról beszélt: Trianon a tatárjárás utáni magyar történelem legtragikusabb sorsfordulója, és a mai napig a társadalmi-politikai közgondolkodás neuralgikus pontja maradt. Az alapképlete nagyjából mindenki előtt ismert, a háború utolsó évében a Központi Hatalmak egyre több verességet szenvedtek bizonyos hadszíntereken, és az Osztrák-Magyar Monarchia belülről is meggyengült, majd felbomlott. Nemzetiségi tanácsok alakultak, melyeknek tagjai más államszerkezetben képzelték el a jövőjüket. A történelmi Magyarország különböző részeit megszállták a szomszédok, a Versailles-i békerendszer pedig a saját íze szerint új állapotokat rögzített úgy, hogy a történelmi Magyarország megszűnt. De mi vezetett idáig? A szarajevói merénylet után a monarchia úgy döntött, hogy bűntetőhadjáratot indít Szerbia ellen, a nyomozás szálai ugyanis Belgrádba vezettek. Ezt gróf Tisza István magyar miniszterelnök konzekvensen ellenezte, mert tisztában volt azzal, hogy fennáll az orosz beavatkozás veszélye, és nem lehetett tudni, mi lesz a szomszédos államok magatartása.
A későbbi viták során azonban német nyomásra feladta addigi álláspontját, és belenyugodott a történtekbe. Ez azért érdekes, mert az összeomláskor, amikor már az Antant szinte teljes győzelmet aratott, és felmerült a háborús felelősség kérdése, a győztes hatalmak kiemelten két személyiségre hárították ezt, II. Vilmos német császárra és Tiszára. A történész meglátásában a katonai vereségek döntő oka a monarchia felbomlása volt, és minden más olyan nézet, mely kizárólag a nemzetiségi mozgalmakra helyezi a hangsúlyt, hamis vagy téves. Úgy fogalmazott: paradox módon a monarchia túl erős volt ahhoz, hogy az első csapások hatására összeomoljon. Német segítséggel egy ideig talpon maradt ugyan, de kivérzett. 1918 novemberében Padovában fegyverszüneti katonai megállapodás született, közben pedig forradalmak törtek ki, és az elszakadásban érdekelt nemzetiségi tanácsok alakultak, melyeknek előzménye az volt, hogy a birodalom osztrák felét föderalizálták, a magyar kormány azonban ebbe nem egyezett bele. Tisza elismerte: Károlyinak igaza volt, a háborút elveszítették, a cél a békekötés kell legyen. Szavainak nagy pszichológiai hatása volt a katonák körében. Szász Zoltán megítélésében tehát az őszi rózsás forradalom katonai forradalom volt, s vezetett Károlyi Mihály miniszterelnökségéhez. A frontról hazatérő katonák csinálták, ők lázadtak, vetettek véget a régi időknek.
Tanácsköztársaság
Az Antant-barát Károlyinak ezt a helyzetet kellett volna kezelnie, rendet, békét teremtenie, és ugyanakkor megőriznie az ország egységét, mert az emberek ebben reménykedtek. Idővel azonban megváltó helyett bűnbak lett belőle. Tisztességes volt, de nem politizált jól, mert mindenkinek próbált megfelelni. Külön fegyverszünetet kötött, ami demarkációs vonalakat határozott meg, melyeken túl a magyar közigazgatás megmaradt volna. Ugyanakkor előírta, hogy le kell szerelni a magyar katonákat, és az ország minden pontját megszállhatják a szövetségesek, ha a francia parancsnok úgy akarja. Közben Jászi Oszkár, a nemzetiségi ügyek minisztere kantonrendszert dolgozott ki Erdélynek, Károlyi pedig kétségbeesett hangú, túlzottan értelmiségi szövegű kiáltványt intézett az ország népeihez. Ekkor már túl voltak a két szakaszban zajlott aradi tárgyalásokon, melyen erdélyi román vezetők és magyar elöljárók vettek részt. Ezután a Román Nemzeti Tanács demagóg kiáltvánnyal fordult Európa népeihez, december 1-jére pedig nagygyűlést hívtak össze Gyulafehérvárra. Károlyinak nem volt elég serege a román előrenyomulás megakadályozására, és az országban különben is antimilitarista hangulat uralkodott. Egyetlen jelentős magyar haderő, a Székely Hadosztály létezett, viszont ettől az úri elit tagjai, később pedig a Tanácsköztársaság vezetői is féltek.
Egyes történészek szerint Párizsban a világtörténelem legszakszerűbb békekonferenciájára került sor, melyen több mint 5000 személy vett részt, akik a magyar legenda ellenére értettek a szakmájukhoz, magyarázta a professzor. A Partium hovatartozásának meghatározásánál érdekes módon jelentős szerepet játszott a stratégiai horderejűvé avanzsált vasút, ugyanis az Antant intervencióra készült Szovjet-Oroszország ellen. Károlyi lemondott, pozícióba került Kun Béla, és létrejött a Tanácsköztársaság, mellyel a győztes hatalmak először hajlandóak lettek volna tárgyalni, azonban a szélsőséges baloldali diktatúra ártott Magyarország hírnevének. A helyzetet bonyolította, hogy Szegeden ellenforradalmi erőként kezdett kibontakozni a Horthy-rendszer, Bécsben az emigráns magyar arisztokraták áskálódtak, és a szociáldemokraták is abban reménykedtek, hogy megbukik a Tanácsköztársaság.
Román-Magyar Unió
Dr. Szász Zoltán arra hívta fel a figyelmet: kevésbé ismert tény, hogy 1919 júniusában felmerült egy román-magyar unió terve, pedig a korabeli sajtó ezt még 1932-ben is felidézte. Ennek lényege az volt, hogy Magyarország és Románia lépjen valamilyen, pontosan meg nem határozott államszövetségbe, melynek értelme az lett volna, hogy a román hadsereg megdönti a Tanácsköztársaságot, Magyarország pedig gazdasági közösséget alakít ki Romániával, mely hitelt nyújt számára. Erről szerződéstervezet is készült, mely kiküszöbölte volna a területi vitát. A keverékállam a jövőbeli fejlődés lehetőségét villantotta fel, Románia számára pedig azért lett volna előnyös a megállapodás, mert elkérte volna Békéscsabát is Magyarországtól. Az elképzelésről sajnos kevés hivatalos irat maradt fenn, pedig a korabeli napi jelentésekben rengetegszer említették. Magyar részről Bethlen, román oldalról pedig Ioan Erdélyi román ügyvéd szorgalmazta ezt.
Bűnbakok és hősök
Az előadó szerint a háború kérdésében egyszerre bűnbak és hős a meggyilkolt Tisza István, ő a háború igazi politikai áldozata. Károlyi Mihály sok szerencsétlen lépést tett ugyan, de tisztességtelent egyetlent sem, peche viszont, hogy a történelem túllépett rajta. Bűnbak lehetne Kun Béla is, ha a nagyhatalmak komolyan vették volna, a Tanácsköztársaság viszont sok kárt okozott. Ugyanez elmondható Horthyról is, ha arra gondolunk, hogy a rezsimjének első évére úgy tekintett az Antant, mint egy pokolian konzervatív berendezkedésre, sötét reakciós időszakra.
Ciucur Losonczi Antonius
Erdon.ro2013. október 19.
A Szent Korona-tan lehet a globalizmus ellenfele
A Szent Korona-tan jogfolytonosságának helyreállítását szorgalmazta Vesztergám Miklós tárogatóművész Csíkszeredában megtartott előadásán, szerinte ez lehet a globalizmus ellenfele.
A tárogatósként ismert Vesztergám Miklós ezúttal nemcsak ismert dallamokat szólaltatott meg hangszerén, hanem szerzőként is bemutatkozott. Péntek esti előadása a csíkszeredai polgármesteri hivatalban, amelyet A honfoglalás előttől az Európai Unió utánig című előadássorozat keretében tartott, Az első lépcsőfok a Szent Korona-tanhoz című könyvére épült. Mint elmondta, hetven éve nem változott a történelem oktatása, a Szent Korona-tanról kevesen tudnak, ezért tartotta szükségesnek megírni a könyvet, megismertetve az alapokat.
A Szent Korona megosztja a hatalmat a király és a nemzet között, ezért nem törhet senki teljhatalomra – hívta fel a figyelmet a szerző. A Szent Korona-tan az alkotmány, amely ezer évig összefogta az országot, és szokásjogot rögzített, csak olyan kiegészítések kerültek bele, amelyek megfeleltek ennek a szellemiségnek. Alapja a hét vezér között kötött vérszerződés öt pontja, ehhez társultak Szent István intelmei, az Aranybulla, a Tripartitum, az 1848-as pozsonyi országgyűlés határozatai, és a kiegyezés – foglalta össze. Ez segítette minden körülmények között a nemzet megmaradását, amely a szerző meghatározása szerint olyan szervezett, szabályokat elfogadó közösség, amely rövid távú érdekeiről lemondva hosszú távú érdekeit követi.
A Szent Korona-tan jogfolytonosságát 1918-ban szakította meg Károlyi Mihály, ezt Horthy állította vissza, de a német megszállással megszakadt, és azóta sem állították helyre. Ez kimeríti a mulasztás és törvénysértés tényét, a Szent Korona-tan jogfolytonosságának helyreállítása segítene az ország talpra állásában és megerősödésében, az erkölcs, bizalom és szeretet vezérelte gondolkodásmód visszatérése egyúttal a globalizmus összeomlását is eredményezheti – mondta az előadó. Vesztergám Miklós szerint minél több embernek kell kérnie a következő választásokon a jelöltektől, hogy szerződésben vállalják a jogfolytonosság helyreállítását, az alkotmányozó nemzetgyűlés felállítását. Hozzátette, közös értékrend a Szent Korona, ahol önérdek helyett közérdek van, és ha ez mindenkinek az értékrendjéhez tartozik, nem tehetnek velünk azt, amit akarnak.
Kovács Attila
Székelyhon.ro2013. december 3.
Háborút nem, de országot vesztettünk (December elsejére emlékezve)
A háborút az osztrák–magyar hadsereg nem a négy évig tartó csaták idején, nem a frontokon, hanem a háború végén veszti el. Nem a magyar katona hősiességén múlt az ezeréves földrajzi, történelmi, gazdasági, kulturális, politikai egység széthullása, ebek harmincadjára jutása.
Dr. Nagy Miklóst idézem: „a frontról hazatérő katonatömegeknek ugyan elegük volt a végtelennek tűnő háborúból, de a történelmi határok védelmére készek voltak fegyvert fogni.” A Károlyi Mihály (1875–1955) vezette kormány 1918 végén nem élt ezzel a lehetőséggel. Károlyi és politikustársai „vakon hittek a parttalan pacifizmusban”. Nem hittek a fegyveres erőkben. Ez hiba volt, mert 1919 márciusában, amikor a kommunisták fegyveres önvédelemre szólítják az ország népét, több tízezren önként jelentkeznek a haza védelmére. A Székely Hadosztály szintén önként jelentkezőkből alakul. Amikor Budapesten és az ország más pontjain a legnagyobb határozottsággal folyik a frontról hazatérő hadsereg leszerelése, akkor az utódállamok fegyverkeznek, és csapataik betörnek az országba. Julier Ferenc (1878–1944) évtizedekkel később írt könyvében, mint az események alapos ismerője, ezt írja: „Bőven lett volna katonai erő az ország védelmére”. Mint szemtanú számol be „arról is, hogy a nemzeti érzés, főleg az olasz frontról visszatérő alakulatok jelentős részében nem hiányzott”. Tehát nem igaz, hogy az ország területét nem lehetett volna megvédeni, bár nem tagadható az sem, hogy az orosz frontokról hazaérkező hadsereg egy részét valóban le kellett szerelni. Mindezek mellett úgy tűnik, hogy némely politikusok tudatosan járultak hozzá az ütőképes haderő szétzüllesztéséhez. Közülük fő szerepet játszik a szociáldemokratából kommunistává vedlett Pogány (Schwartz) József (1886–1938), aki 1918 októberétől a katonatanács vezetőjeként buzgólkodott a tisztikar tekintélyének lerombolásán.
A másik jelentős politikus, aki a háború végén folytatott pacifista politikai nézeteivel rombolja a magyar fegyveres erőket, Linder Béla (1876–1962) hadügyminiszter. A budapesti helyőrség tisztikarának a magyar parlament előtt tartott eskütételén – 1918. november 2-án – mondott beszéde tükrözi gondolkodásmódját: „Nem kell hadsereg többé!”, mert elérkezett az „emberi haladás, az emberi kultúra korszaka. (…) az emberiség ügye győzött, az emberiség került ki győztesen ebből a háborúból, nem az antant, hanem az emberiség. Ezzel a jelszóval fogunk győzni a béketárgyalásokon is, ez a mi hatalmas fegyverünk.” Ő mondja a később híressé vált mondatot: „Soha többé katonát nem akarok látni.”
A világháború Magyarország számára 1918. november 3-án ért véget, amikor Ausztria–Magyarország megköti az antanttal a padovai fegyverszünetet. Ezt az osztrák–magyar részről Victor Weber tábornok írja alá, míg az antant részéről Adamo Diaz olasz tábornok, vezérkari főnök. Külön magyar fegyverszünet megkötésére 1918. november 13-án Belgrádban kerül sor. Itt székel az antant-csapatok keleti frontjának parancsnoksága, melynek élén Frenchet d’Esperey tábornok áll. Kezdetben Károlyiék is elfogadhatatlannak tartják a feltételeket, végül e katonai egyezményt Magyarország nevében Linder Béla, Károlyi Mihály első hadügyminisztere írja alá. A megegyezés utolsó, XVIII. pontja kimondja: „A szövetségesek és Magyarország között az ellenségeskedés megszűnt.” Korábban az Osztrák–Magyar Monarchia 1918. november 3-án Padovában aláírt fegyverszüneti szerződése is kimondta ezt; és éppen egy nappal korábban az első román katonai egységek átlépik az ezeréves magyar határt. A román határőrök első 35 fős csoportja Gyergyótölgyesnél Gyergyóholló és Borszék térségébe vonul. Egy román százados a gyergyótölgyesi szolgabírónak kijelenti, hogy a határszélen gyülekező román hadsereg Németország ellen készül. Mondja ezt akkor, amikor az általa osztogatott röplapok azt hirdetik, hogy Románia birtokba veszi Erdélyt. Még aznap román bírót neveznek ki a gyergyóhollói zsidó bíró helyébe. Ez volt az első román beavatkozás a magyar állam belügyeibe. Ebből következik, hogy már az első katonai egységek megszállóként érkeznek. Másnap újabb csapategységek lépik át a határt. Bár e napon Belgrádban a magyar kormány aláírja a katonai egyezményt, ahelyett, hogy tiltakozna, illetve az ország határait megsértők elleni harcra adna ki parancsot, ennek ellenkezőjét teszi. A magyar határőrségnek megtiltják az ellenállást.
Megállapítható: a román katonai egységek kilenc nappal a padovai fegyverszünet aláírása után lépik át magyar határt, amikor a magyar kormány már nagy ütemben felszámolta a frontokról hazatérő ütőképes csapatait. Bár már november 12-én egyértelmű, hogy a román haderő megszállóként érkezik, a pacifista Károlyi Mihály és politikustársai naivan hitelt adnak annak a híresztelésnek, miszerint a román haderő antant-, azaz rendfenntartó erőként érkezik. Elkövetik még azt a hibát is, hogy a belgrádi szerződés aláírása, a románok betörése után is teljes lendülettel folytatják a megmaradt magyar haderő lefegyverezését. Ilyen politikai és katonai vezetés mellett veszítjük el ezeréves magyar hazánkat, és a magyarság egyharmada ekkor kerül idegen uralom alá. Mindez akkor történik, amikor Erdélyből sikerrel ki lehetett volna verni az idegen megszállókat. (Részlet Kádár Gyula Prés alatt a magyarság. Nemzeti elnyomás Romániában című könyvéből. Scribae Kádár Lap- és Könyvkiadó. Csíkszereda, 2013.)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2014. január 10.
.
Hamis mítoszok
Minden nemzetnek megvannak a maga mitologikus figurái. Ezeket az illető közösség nagyobbik része jellemzően olyan erényekkel ruházza fel, amelyekkel az illető nem rendelkezett, párhuzamosan a hibáinak elhalványításával vagy akár azok nyílt tagadásával. Ha akad olyan történész, aki vállalja az igazság érdekében a mítoszrombolást, az akár egyfajta közösségi skizofréniát is előidézhet.
A sajátos igazság és a haza
Szép, erre vonatkozó példákat láthatunk napjainkban a román közéletben, ami nem is csoda, hiszen az utóbbi másfél évszázad román történelemírásának és -oktatásának több köze volt az ideológiai szférához, mint a tudományhoz. Kezdve a hipotézisnek is gyenge, régészetileg alá nem támasztott dáko-román kontinuitáselmélettel, el egészen a „Vitéz” eposzi jelzővel ellátott Mihály vajdáig, akit úgy ábrázolnak, mint a„román” országok első egyesítőjét, fittyet hányva e prezentáció teljes történelmietlenségére és megalapozatlanságára. Hogy ismondta Nicolae Iorga? „Mihez kezdjek az igazsággal, mikor a hazámról van szó?”
E hozzáállás jellemző mindmáig a román közgondolkodásra, a politikum, a sajtó és az értelmiség fősodrára. A vélt nemzeti érdek szolgálatában a napot is le lehet tagadni az égről, lehet középkorinak vagy akár sztálininak nevezni a megannyi modellértékű jelenkori európai példával illusztrálható autonómiát. Lehet képzelegni 1848-ban a magyarok által elpusztított 40 ezer románról és több száz felégetett faluról, elegánsan figyelmen kívül hagyva a magyar revansnál sokkal több áldozattal járó, ürügy és ok nélküli román vérengzéseket, amelyek fő felelőse a románok által a legfőbb hősök egyikévé emelt Avram Iancu.
Mítoszaink De seperjünk inkább a magunk portája előtt!
Számunkra a legérdekesebbek az utóbbi száz év magyar történelmének azon figurái, akiknek esélyük van mítosszá válni, akiknek a nemzeti köztudaton belül elfoglalt helye tőlünk is függ. Ezen belül is azok a legfontosabbak, akik – ha netán bekerülnek a nemzeti pantheonba – méltatlanul kerülnek oda. Érzékeny kérdés: kit szabad demitizálni, s ki az, akinek árnyalt, tabumentes bemutatása akkora sérülést okozhat a kollektív nemzeti öntudatban, hogy jobb hozzá sem nyúlni. Az utóbbira példa Szent István, az előbbire Károlyi Mihály, Ady Endre és Antall József. Károlyi esete egyértelmű, ő az ismert, kutatott magyar történelem leggyászosabb figurája. Azt a kárt, amit a nevével fémjelzett kurzus okozott a magyar haderő leszerelésével épp akkor, amikor a magyar katona négy éven át idegen érdekért folytatott háború után a saját hazájáért küzdhetett volna, méghozzá eredménnyel, aligha lehet felülmúlni. Károlyi sztárolásával lényegében a magyar baloldal is leleplezi önmagát, hiszen világosan következik belőle: a nemzeti megmaradásnál, a nemzeti érdekérvényesítésnél fontosabbak számára az importált absztrakt elképzelések, a polgári radikális „társadalommérnökség”. Károlyi demitizálása, bűneinek minél szélesebb körben való ismertté tétele nemcsak megengedett, de kifejezetten kívánatos, a nemzeti ébredésnek, a megalapozott történelmi öntudat megteremtésének épp annyira elmaradhatatlan feladata, mint Kun Béla, Szamuelly, Rákosi vagy Kádár történelmi bűneinek tisztázása.
Adyval bizonyos fokig más a helyzet. A zseniális költő sajátos nemzeti szemléletmódja sokak nemzeti szocializációjához hozzájárulhatott, mindazonáltal aligha tagadható publicisztikájának szabadkőműves ihletettsége, s a tény, hogy szekértolója volt a történelmi Magyarországot szétprédáló Jászi-Károlyi-féle polgári radikális társaságnak. Zseniális líra, szociális érzékenység – amit olyan nemzeti próféták is igen sokra tartottak, mint Szabó Dezső – és végzetes politikai vakságból fakadó, tartalmában-következményeiben tragikus közírói tevékenység.
Antall helyzetkihagyásai
Végül itt van Antall József, akinek szobrot emelnek, akire sokan úgy tekintenek, mint a modern nemzeti politizálás etalonjára, holott a retorikán túl leginkább helyzetkihagyásban jeleskedett. Átvállalta az előző rendszerben felvett államadósságot, nem tudunk arról, hogy legalább megpróbálta volna azt mérsékelni vagy átütemezni. Miniszterelnöksége alatt folytatódott a legenyhébb kifejezéssel is visszásnak nevezhető privatizáció, asszisztált a magyar ipar és mezőgazdaság szétveréséhez, Magyarország az elsők között ismerte el Szlovákiát ahelyett, hogy kérje a magyar–szlovák határ megállapítását az etnikai határok mentén – elvégre a párizsi békeszerződés Csehszlovákia és nem Szlovákia határait rögzítette. A „kárpótlással” lényegében megcsúfolta a kommunisták által megrabolt gazdákat és ingatlantulajdonosokat, és miként a minap sugárzott Az igazság soha nem késő című, a lényegről szóló és a lényeget láttató filmben elhangzott, rajta is múlt, hogy nem történt semmiféle történelmi igazságtétel. Hogy az 1956 után sortüzeket vezénylők, a forradalmat vérbefojtók, a megtorlásban jeleskedők, a pufajkás véreskezű kegyetlenkedők nem nyerték el méltó büntetésüket, sőt, kiemelt nyugdíjban részesültek, míg áldozataik tengődhettek a demokrácia nagyobb dicsőségére. Antall József akarva-akaratlanul hozzájárult ahhoz, hogy a szovjet birodalom által feladott Magyarország zavartalanul cseréljen gazdát, az új urak, az euroatlanti globalizmus képviselői pedig kényelmesen berendezkedhessenek. Nem meglepő, hogy a globalizmus helytartó elitjének emblematikus figuráját, Bokros Lajost Brüsszelbe küldő MDF-elnök, Dávid Ibolya előszeretettel hivatkozik az „antalli örökségre”. Aligha indokolt azonban, hogy ezt azok tegyék, akik tisztában vannak globalista erők gyarmatosítási törekvéseivel, akik megpróbálnak önálló magyar gazdaságpolitikát folytatni, s tágítani a bel- és külpolitikai mozgásteret.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár), 2014. május 15.
Orbán Viktor csatafelhívása
Az elmúlt hétre két fontos miniszterelnöki beszéd is esett: a kormányfői székfoglaló, valamint a Fidesz–KDNP szövetség európai parlamenti kampánynyitója. Nemzetben gondolkodó embernek mindkettőt jó érzés volt hallgatni, még akkor is, ha él is bennünk a kétely, hogy a külső-belső szorítások kényszerében milyen mértékben sikerül majd megvalósítani a beszédben foglaltakat.
Szalonképesíteni a szalonképtelent
A kampánynyitó kifejezetten pozitív eleme, hogy nem próbálta meg eltagadni a legfőbb problémát: a Magyarországon tevékenykedő, gyarmatosításra törekvő háttérhatalommal paktáló, politikáját a végletekig kiszolgáló nemzetellenes erők létét. Vagyis szalonképesíteni a szalonképtelent – akár a szavazatmaximalizálás szándékával. Fontosabb a dolgok kimondása, mint néhány százalék. Arról nem is szólva, hogy bizonyos igazságok kimondása választási szempontból is szerencsés lehet, mert meglehet, hogy egy felesleges gesztus semmit nem hoz a velejéig nemzetellenes ellenoldalnak, onnan viszont demotiválhatja a saját tábort.
Nincs visszataszítóbb, mint a nemzeti jelző álcaként való használata, illetve a nemzetellenes erőket integráló hamis nemzeti egységszólam. Mielőtt 1918-ban Károlyi Mihályék megadták volna a kegyelemdöfést a történelmi Magyarországnak a hadsereg leszerelésével, a nemzeti függetlenség jelszavával „kampányoltak” és Nemzeti Tanácsnak nevezték magukat. Valódi elhivatottságukról semmi nem beszél hitelesebben, mint hogy vezetőjük előre megmondta: az országba betörőkkel szemben nem fognak fegyverrel védekezni, valósággal biztatva ellenségeinket, hogy nagyobbat harapjanak a történelemi Magyarországból. Érdemes felidézni a Károlyi Mihálynak tulajdonított szavakat: „Minél kisebb lesz az ország, annál nagyobbra növök én. Mikor ellenzéki vezér voltam, megvolt egész Magyarország, amikor miniszterelnök lettem, elszakadt Horvátország és Szlavónia; öt megye marad, amire köztársasági elnök leszek, és Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéből fog állani az ország, mire király leszek.” Íme a „merjünk kicsik lenni” ideológia megalapozója. Károlyi Mihály leghűségesebb mai követője, Gyurcsány Ferenc is előszeretettel használja a nemzeti jelszavakat (lásd az Útközben címmel könyv formában megjelent politikai hitvallását), amikor épp nem arról beszél, hogy kormányra jutása esetén kevesebb Trianon emlékmű és székely kapu lesz az országban.
Tavares-asszociációk
Nagyon fontos leszögezni, hogy nem Orbán Viktor és a Fidesz választási fogása annak rögzítése, hogy az MSZP és csatolt részei, beleértve a történelem szemétdombjára került, önmagából kifordított MDF-et, a magyar érdek ellen léptek fel Európában, és nem csak a kormány ellen. ATavares-jelentésről mindenki tudhatja, hogy e dokumentumnak annyi köze van Európához és a hármas szellemi gyökérzetű, a keresztény értékrenden, római jogon a görög filozófián alapuló „európai gondolkodáshoz”, mint az Eurovíziós Dalfesztivált botrányos módon megnyerő szakállas álhölgynek. A sokat emlegetett dokumentum álliberális, a klasszikus, John Locke, John Sturart Mill vagy Alexis de Tocqueville által képviselt liberalizmussal köszönőviszonyban nem levő „létező baloldal” kívánságlistája, érdemi mondanivaló nélkül maradt ideológia követőinek szellemi perverziója. Örvendetes, hogy Orbán Viktor is rámutatott arra, hogy a Tavares-jelentést tollba mondó „álmagyar” politikusokat nem kell Európába küldeni, mert ott továbbra is a magyarság jogos önvédelmi törekvései ellen fognak tevékenykedni. Egyikük-másikuk – például Gyurcsány Ferenc, az álmagyar álbaloldal tényleges ideológiai vezére – ki is nyilvánította, hogy az Egyesült Európai Államok híve, ami nem mindenkiben szólaltatja meg a vészcsengőt, hiszen legtöbbek elsődleges asszociációja a sztárolt Amerikai Egyesült Államok. Miközben mit is jelent az euroföderalizmus a valóságban? Azt, hogy a maradék magyar szuverenitás is feloldódna, hogy még kevesebb eszközünk maradna az önálló magyar érdekek érvényesítésére. Miközben minden, nemzetben gondolkodó, alapszinten informált ember tudhatja: a magyar nemzeti cél a függetlenedés Brüsszeltől, a magyar szuverenitás szélesítése, ha úgy tetszik, a magyar autonómia kiteljesítése.
Az erdélyi magyarság sorsalakulásával való párhuzam kézenfekvő. A cél az Erdélyt gyarmatosító román fővárostól, Bukaresttől való minél nagyobb fokú függetlenedés. Brüsszel és Bukarest célja – a gazdasági kizsákmányoláson túl – egyaránt a homogenizáció. Míg Brüsszel alapvetően keresztény- és nemzetellenes, és általában nemzeti hagyományoknak üzen hadat, Bukarest a román etnosoviniszta nacionalizmust igyekszik lenyomni valamennyi, uralma alatt élő állampolgár torkán, korra, nemre, vallásra, etnikai hovatartozásra való tekintet nélkül.
A második magyar igazság
Persze a centrális erőtér irányelvének megfelelően „kötelező módon” kellett ütni egyet Orbán Viktornak a másik oldalra is. „Ne engedjük Brüsszelbe azokat sem, akik fejjel mennének a falnak, akik azt mondják, hogy Magyarország helye nem Európában van” – fogalmazott. Kérdés: ennek mi az értelme? A gesztus inkább a magyar választóközönségnek szólt, de mivel nem került részletezésre, vélhetően nem jelzi előre a nemzeti radikális erők elleni offenzívát. Remélni lehet, hogy a Fidesz az EP-kampányban is olyan „erélytelen” lesz a Jobbikkal szemben, mint a parlamenti kampányban. S ez nagyon jól van így.
Amikor olvashattuk nemrégiben a világhálón, hogy Lendvai Ildikó szerint pecsét került a Jobbik és a Fidesz szövetségére, mi más juthatott az ember eszébe, mint Lovas Istvánnak az első Orbán-kormány ideje alatt megfogalmazott jótanácsa, hogy a jobboldal tegye meg mindazt, amivel a baloldal meggyanúsítja. Épp erre lenne szükség: háttéregyeztetésre, színfalak mögött összekacsintásra, a nyílt színen pedig ilyenszerű, nem megsemmisítő, nem eltúlzott bírálatra. Nehéz megítélni, hogy erre milyen esély van, alapszinten igen sok frusztráció gyülemlett fel mindkét táborban. Egyik oldalon a gyurcsány-orbánozás, másik oldalon a gárda semlegesítése, az „egyenruhás bűnözés nonszensze”, a Jobbiknak idegen erők kreatúrájaként való bemutatása alapszinten reális gyűlöletet szült.
Az elitnek azonban akkor is az a felelőssége, hogy a nemzeti érdekek terén együttműködjön, s hogy a pártérdek ne írja felül a magyar érdekeket. Erre most mutatkozik némi esély. Mint ahogy arra is, amit Orbán Viktor beszédében előrevetített: „Tudjátok, három a magyar igazság. Most jön a második.” A harmadik nyilván az ősszel esedékes önkormányzati választás, amelyen a nemzeti oldalnak ismét csak jó esélye van a győzelemre és megerősödésre.
Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár)2014. május 31.
Emberséges ellenségek
Feleségem egyik közeli rokona mesélte el szomorú balesetét és az, azt követő megaláztatást ami minden jóérzésű embert felháborítana:.
Történt, hogy egy, a járda felületére esett vízaknát javítottak a város bizonyos területén. Felelőtlen emberek az akna ürességét egy korhadt falemezzel takarták le. Erre a lemezre lépett rá feleségem hölgy rokona, amely szerencsétlenségére beszakadt, minek következtében a létesítmény fenekére zuhant. Súlyos lábsérüléseket szenvedett szétroncsolva egyik térdét és nagy lábúját, mindkettő műtéti beavatkozást igényelt.
Elmondása szerint, amikor bevitték a sürgősségire, vizsgálat után a sebészorvos a következő meglepő kérdést tette fel:
– Hölgyem önnek mennyi pénze van?
– Száz egynéhány lejem! – felette meglepetten.
– Akkor a következő módon járunk el, száz lejért megműtőn a lábujját, és amikor lesz ezer leje, akkor megműtöm a sérült térdét is!
Miközben ennek a rövid párbeszédnek az erkölcsi súlyát latolgattam beugrottak agyamba egy gyermekkoromban hallott és soha el nem felejtett történet emlékeinek mozgóképei.
Abban az időben még fellelhetőek voltak az első világháború életben maradt veteránjaiból jó páran, de annál többen a második világháborút megjártak közül, mint például az én édesapám is.
Ilyen megkülönböztetett, tiszteletre méltó ember hírébe állott a mi Küküllő-menti falunkban, Vitéz, falábú, Péter Ferenc első-világháborús hős is. Kilenc gyermeket nevelt testi fogyatékosságának dacára. Egyik fia Mihály, aki velem egy korosztály.
Alacsony barna emberke volt Ferenc bácsi igen-igen ideges de ritka szorgalmas. Fogatosként dolgozott a kollektív gazdaságban (termelőszövetkezet) és már az is hősiesség számba ment, hogy bírta az iramot a két kis fürge ló vontatta szekér ellőtt, de olykor után. Ez a csodálatra méltó ember gyakran szaladni is volt képes, és kénytelen maga után vonszolva kezdetleges, fából készült műlábát. A felnőttek beszédéből füleltem ki, hogy Péter Ferencz bácsinak maga az Osztrák-Magyar Monarchia császára adományozta a Vitézi címet, és ez a világ legnagyobb megtiszteltetése, amit szegény ember megkaphatott! Én akkor gyermeki ésszel nem voltam képes összeegyeztetni a vitézséget a sántasággal. Ugyanis gyermekkorom meséiből a vitézeket mind délcegeknek és elegánsjárásúaknak képzeltem el. Anélkül, hogy valakivel egyeztettem, vonna tervemről az akkori buta gyermeki ésszel alkalmasnak tartott helyen és időben szóvá tettem kíváncsiságomat: - Ferencz bácsi, hogy lett maga sántán vitéz?
Mérges szemekkel rám nézett, láttam, hogy elborul tekintete, azonnal támadt egy olyan kellemetlen érzésem, mint olyankor, amikor rossz fát teszek a tűzre. Ahogy a kalapot is taszigálni kezdte feje tetején már elszaladtam volna, de láttam, hogy nyugalmat erőltet magára és fellélegeztem. - Gyermek vagy még, nem tudod, mit beszélsz! – reccsent rám. Ha nagyobb volnál, pofon csapnálak de, így felelek neked. Vitézségemért adtam a lábamat cserében! Most már megértetted-e?
Nem értettem meg, majdnem tíz év kellett ahhoz, hogy megértsem. Azután otthagyott engem maró szégyenemmel, és bűnbánatommal, mert egy olyan embert bántottam meg, igaz akaratomon kívül, akit egy egész falú tisztelt!
Talán tíz év telt el az óta, egy meleg nyárvégi napon lekéstem a városi autóbuszt ezért gyalog haladtam a két falú közötti országúton, amikor utolért egy lovas szekér. Ismerős rekedtes hang köszöntött rám a szekérről.
- Isten áldjon meg Mihály fiam, rég annak az ideje, hogy láttalak, ugyanbiza merre jársz?
Vitéz Péter Ferenc bácsi volt a köszönő, ugyanaz, akit ismertem, épp csak éppen tíz évvel volt idősebb annál.
– Isten áldja Ferencz bácsi én haza, igyekeznék nagyanyámhoz.
– Gyere fiam, ülj fel ide mellém hadd, beszélgessünk egy jót mi ketten!
Felém, nyújtotta csontos kérges kezét és felsegített a szekérre. Ahogy helyet foglaltam az ülésdeszkán egyből feltűnt nekem rendellenes testtartása. Mivel otromba műlábát nem bírta maga alá behajtani ezért előre meredt a bütüdeszkán a lovak hátulja felé, mint egy kiságyú csöve. Elkapta tekintetemet és azonnal arra a kínos témára tért, amit én legszívesebben kikerültem volna. – Emlékszel még arra a beszélgetésünkre olyan tíz évvel ezelőttire? – Nem volt hangjában harag de még szemrehányás sem.
– Melyikre hallja? – próbáltam elhitetni vele, hogy már feledésbe merítettem. – Hányszor beszélgettünk mi együtt Mihály fiam abban az időben? Én úgy tudom, hogy csak egyszer, amikor azt kérdezted, hogy lehet vitéz egy sánta ember? Nem tudtam félrevezetni és hiába kísérte szavait enyhe mosoly, még olyan hosszú idő után is pironkodnom kellett!
– Gyerek voltam, meggondolatlan! – hebegtem mentegetőzve.
– Tudom, én is indulatos voltam pedig nekem több eszem kellett volna legyen mint egy gyermeknek. Ezután „meghallgattuk” egy darabig a mondottakat miközben döcögött velünk a vasabroncsú fakerekű szekér, emlékeket kergettünk mindketten.
- Elmondom neked, pedig nem szeretek róla beszélni – döntött végül és az apró rázkódások miatt reszketősé vált hangon mesélni kezdett.
Az első világháború idején az orosz fronton harcoltam amolyan váltakozó sikerű akcióink voltak. Ami azt jelentette, hogy hol az ellenség vonalát foglaltuk el, hol a mienkbe voltunk kénytelenek visszavonulni. Éppen támadásba lendültünk akkor, amely nekem, az utolsónak bizonyult, amikor egy aknalövedéket hallottam fütyülni. Belénk volt idegződve, hogy ilyenkor földre kell lapulni, de még alája is bebújtunk volna, ha képesek lettünk volna rá. Az utolsó pillanatban hasra is vágtam magam, talán megúsztam volna egy légnyomással, ha földet érés pillanatában fel nem vágódik a jobb alsólábam. Ugyanabban a pillanatban robbant az akna, és egy repeszdarab levágta térden alulról. Igaz ezt akkor még nem volt ahonnan tudjam, mert csak egy ütést éreztem a lábamon azután semmit az égvilágán.
Hírtelen sötétség borult rám és megszűntem létezni. Amikor magamhoz tértem megéreztem a frissen hantolt föld illatát, és ebből arra következtettem, hogy élve eltemettek, ami igaz is volt. Iszonyú nyomás nehezedett az egész testemre és olyan sötétség vett körbe, mint a sírba amilyen lehet. Nem tudtam mennyi időt, tölthettem a nyomasztó földi sötétségében, mert közben egy párszor elveszítettem eszméletemet.
Adott pillanatban beszédet hallottam közvetlen környezetemben. Nyögni kezdtem, mert jajgatni már nem volt erőm. Ezután egy bizonyos ideig öntudatomnál voltam. Érzékeltem, hogy valakik kiszabadítanak a föld fogságából, majd idegen beszédet hallottam. Oroszok voltak, két orosz felcser az egyik azt mondta:
- Vengerszkij!
Mondtak még valamit, amit nem értettem miközben végigtapogatták, vizsgálták testemet. Éreztem, hogy kezelésbe veszik a lábamat. Ekkor kezdett megvilágosodni előttem a lábamat ért ütés oka és az, hogy valami rettenetes történt velem de az is, hogy élek, még életben vagyok.
Közben körülöttünk dúlt a csata, puskagolyók csattantak a fatörzsekbe, távolabb aknák robbantak. A két orosz földhöz lapulva dolgozott, elkötötték a lábamat, injekciót adtak, fertőtlenítették, majd bekötözték a csonkot. Amikor végeztek odavonszoltak egy fatörzshöz majd felsőtestemet háttal nekitámasztották. Akkor kezdtem érezni az első fájdalmat, de még volt annyi erőm és lélekjelenlétem, hogy megfogtam egyik orosz kezét, és megszorítottam mennyire tudtam, ő visszaszorította aztán búcsút intettek majd kúszva eltűntek az aljnövényzet között.
Nemsokára ellentámadásba lendültek a mieink, és ismét a szerencse kedveltje lettem, mert rám találtak a mi szanitéceink. Amikor a hordágyra tettek megkérdezte az egyik:
– Ki látott el téged bajtárs?
Alig hallhatóan suttogtam:
- Az orosz szanitécek!
Nem lepődtek, meg mert akkor, azon a frontszakaszon szokványos dolog volt, hogy alkalomadtán ellátták az ellenség sebesültjeit is. Csak elismerően ennyit mondtak: – Jó munkát végeztek, megmentették az életedet, szerencsétlenséged mellett szerencséd volt!
Én azoknak az orosz katonáknak nem adtam semmit egy kézszorításon kívül, pedig ők mentették meg az életemet. És ezt ők is tudták, hogy nem fogok tudni adni semmit nekik. Akár ott is hagyhattak volna eltemetve a rám robbant föld alatt, senki nem vonta volna felelősségre! Akkor meg mi motiválhatta őket? A jóság, az emberség, ami bennük lakozott.
Ha én ott elpusztulok ma szegényebb, volna a magyarság tíz emberrel: én jómagam, a gyermekeim mind a kilenc, Terka, Jula, János, Andor, Tera, Ida, Mihály, aki veled egyidős, Marci és Vilmos a legkisebb, nem volnánk most. Akkor még nem beszéltem a kitudja hány leszármazottról, akik ezután születnek meg.
A császár Vitézi címet adott, nevem és képem bekerült a vitézek nagy könyvébe, de cserében otthagytam idegen földön az egyik lábamnak felét. Otthagytam volna az egész lábamat, de még az életemet is cserébe, ha legalább Erdélyt meg tudtuk volna menteni. De Károlyi Mihály „nem akart több katonát látni” és leszereltetett százhúszezer magyar honvédet. Akik pedig minden üte-botából katonákat állítottak ki azok háborút és hazát nyertek.
Ha nem jár el a szád alkalom adtán, megmutatom neked a kitüntetésemet és vitézi könyvemet. Rejtegetem a román hatalom elől de, néha előveszem és megkönnyezem őket, mint keserves sorsunkat. Gyakran és komolyan arra gondolok Mihály fiam, hogy azt a kitüntetést, amit nekem adtak, annak a két orosz felcsernek kellett volna megkapnia. Mert mi, ha kényszerből is de gyilkolni mentünk, féktelenül irtottuk egymást, de ők megőrizték emberségüket, életeket mentettek ott ahol lehetett. Ezért nem szeretem az olyan beszédet, amikor azt mondják, hogy rosszak az oroszok, franciák vagy a románok és mi magyarok jók vagyunk. Én azt mondom neked Mihály, és erre örökké emlékezz, hogy nincsenek gonosz és jó nemzetek. Csak emberek vannak, jók és gonoszak! Sebők Mihály. Erdély.ma2014. június 24.
Nemzetépítő korszak következik?
Értékvesztett világunk egyik sajátos jelensége, hogy sokan lebecsülik a szimbolikus politikát, a szimbolikus térben megvívott harcok jelentőségét. Ami azért helytelen, mert nincs annál fontosabb, mint az, hogy milyen értékeket, milyen identitás-kapaszkodókat, milyen azonosulási mintákat tudunk továbbadni a felnövekvő generációknak. Ezeréves európai történelmünk alatt 1918-ig az elit minden hibájával együtt szerves volt a fejlődésünk, a nemzet megannyi válságot le tudott küzdeni.
Az 1918-ban hatalomra került szabadkőműves kommandó azonban leszerelte a hadsereget, midőn az országot három oldalról fenyegette katonai veszély, szinte biztatta az ellenséges csapatokat, hogy jöjjenek minél mélyebbre a magyar területre azzal, hogy előrejelezte: nem fognak fegyvert szegezni a betolakodókra, majd átadta a kormánybotot a kommunistáknak, akik 133 napos rémuralmukkal elérték, hogy az 1919-ben Budapestet is elfoglaló román csapatokat kezdetben felszabadítókként üdvözölte a magyar lakosság.
Hiába jelezte gróf Bethlen Miklós a román félnek azt, hogy Magyarország szisztematikus kirablásával elszalasztja a románság a két nép történelmi megbékélésének lehetőségét, a románoknak a jószomszédi viszonynál fontosabb volt a zabrálás, s az, hogy minél nagyobbat harapjanak Magyarországból. Mindennek dacára 1945 után Károlyi Mihálynak és Kun Bélának a politikai öröksége vált mintává, s ez sajnos 1989 után sem változott meg gyökeresen. Ma sem jár azonnali periferizálódással, ha valaki a magyar történelem legnagyobb kártevőjének, Károlyi Mihálynak a követője, s láss csodát, a magát baloldalnak nevező politikai bűnszövetség fel is vállalja e minősíthetetlen nemzetáruló politikai hagyatékát.
Ezért is volt rendkívül fontos, hogy a Kossuth térről eltűnjön az országvesztő hazaáruló szobra, s az is, hogy Tisza István szobra visszakerüljön a Kossuth térre.
Szobrának felavatásán pedig maga Orbán Viktor mutatott rá a lényegre: „a nagy lehetőségek, nagy tettek, nagy elődök, nagy elszánások miért ne adódhatnának össze egy nemzetegyesítő korszakká? Miért is ne következhetne a darabjaira hullott liberális korszak után egy felívelő és lelkesítő nemzeti korszak?”
Borbély Zsolt Attila. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2014. június 26.
Világégés emberi reakciók tükrében
A fiatalabb történészgenerációk alapélménye az, hogy az egymás mellett élő európai nemzetek mégiscsak partnerek, az egymás ellen elkövetett történelmi sérelmeket pedig nem lehet érvként felhasználni – tartja ifj. Bertényi Iván. A történésszel az első világháború kitörésének századik évfordulója alkalmából beszélgettünk.
– Egy „komoly” történész olvas történelmi tárgyú regényeket? Például Bánffy Miklós Erdély-trilógiáját, amely révén bepillantást nyerhetünk az első világháború előestéjének magyarországi politikai viszonyaiba is.
– Természetesen olvastam, kiváló műnek tartom, majdnem forrásmunkának tekintem. Hiteles, hangulatos regény, nagyon szeretem.
– Pedig sokak szerint a történelmi ihletésű fikciós regények táplálják a legtöbb történelmi sémát. Mit tart az első világháborúval kapcsolatos legtipikusabb téveszmének?
– Elsősorban azt a típusú gondolkodást, amely kicsi, esetenként személyes dologhoz köt nagy történelmi kataklizmákat: egy személy, politikus, párt tehet az ország széthullásáról, felelős Trianonért. Ezek leegyszerűsítő sémák, amelyek a korabeli politikai élet működési mechanizmusának félreértéséből fakadnak, másrészt annak félremagyarázásából, hogy mi milyen mértékben fontos egy eseménysorozatban. Mert nyilván nagyon fontos, hogy ki volt az első számú vezető Magyarországon, de jóval fontosabb, hogy ki nyerte meg a világháborút. Ezekben a kérdésekben kellene megpróbálni előre lépni, a tisztán látás a történelemtudományban is sokat segíthet. Sajnos részben a múltbeli játszmákat játsszák ma is újra: a mai magyar jobboldal Tisza Istvánt tartja példaképének, a baloldal pedig Károlyi Mihály mögé sorakozik fel, és utálják egymás példaképeit. Ezeknek a dolgoknak ma már semmi értelmük. Már a korabeli viszonyok között is sokkal összetettebb volt ez a kérdés, e viták mában való tovább éltetésének pedig végképp semmi értelmük, és sehová sem vezetnek.
– A sekélyes témakezelés „bűnét” a kiváltó okként kezelt szarajevói merényletre is érvényesnek tartja?
– A merénylet mint kiváltó ok, illetve ürügy már egy hosszabb ideje húzódó súlyos probléma egyik lecsapódásának tekinthető – de csak az egyiknek. A Monarchia számára megoldásra váró súlyos probléma volt a délszláv kérdés, megoldása azonban nem kellett feltétlenül egy világháborúhoz vezetnie, illetve a Monarchia és a történelmi Magyarország – amely sokkal szilárdabb lábakon állt akkor – széteséséhez, ugyanakkor nem tekinthető véletlennek. Bár a merénylet bizonyíthatóan szerencsés – vagy szerencsétlen – véletlenek összjátéka révén sikerült, nem derült égből jövő villámcsapásként érkezett, s nem lehet azt állítani, hogy ha nincs Gavrilo Princip, akkor nem lesz semmi probléma a szerbekkel. Jó ürügy volt viszont azok számára, akik e probléma erőszakos, háborús megoldását akarták, de a történelem a szarajevói események nélkül is alakulhatott volna így.
– Hozott-e a kérdés kutatásában áttörést az elmúlt ötven év?
– Miután megszűntek a diktatórikus rendszerek történetírásra is rákényszerített politikai-gondolati sémái, az amúgy ismert tények sokkal szabadabb interpretációja vált lehetségessé, és ennek fontos pozitív hozadékai voltak. A nemzeti történelemben e kérdés valós súlyának megfelelő kezeléséről beszélhetünk, nevén lehetett például nevezni, hogy Trianonban nagyon súlyos nemzeti katasztrófa következett be. A szabadabb témakezelés pedig egy sor fontos részletkutatást is lehetővé tett, amelyek gazdagították az összképet.
– Vannak-e ellentétek e téma megítélésében az idősebb történészek és az ön által képviselt fiatalabb történészgeneráció között?
– A meglévő különbségeket elsősorban generációs élmények táplálják. Az idősebb kollégák – akik a Trianon-problémáról alkotott véleményüket annak idején politikai okok miatt nem publikálhatták – valószínűleg sokkal nagyobb felszabadító élményként élték meg a rendszerváltozást. Talán ezért aztán sokkal több indulattal telítve hozták napvilágra esetleges, néha nem is sejtett sérelmeiket, stílusuk érzelmekkel átitatott, konfrontatív. Mi, akik az elmúlt huszonöt évben jártunk egyetemre, már azt gondolhattunk és írhattunk, amit akartunk. A mi generációnk alapélménye inkább az, hogy az egymás mellett élő európai nemzetek mégiscsak partnerek, az egymás ellen elkövetett történelmi sérelmeket pedig nem lehet érvként felhasználni. Ez nem azt jelenti, hogy szőnyeg alá kell söpörni őket, de olyan kérdésfelvetéssel kell közelíteni hozzájuk, amiből nem újabb konfliktus származik. Meg kell próbálni megérteni a másik felfogását.
– Ezt a nézetet itt, Erdélyben kissé nehezebben tudjuk a magunkévá tenni...
– Akkor valószínűleg nem leszek túl népszerű a következő személyes élményemmel. Egyetemista koromban Gyulafehérváron a román történelmi szoborparkban járva olyan érzés támadt bennem, hogy ha én román lennék, most nagyon büszke lennék ezekre az emberekre. Korabeli magyar őseim számára nyilván ellenfelek voltak, de ma már meg tudom érteni a románok büszkeségét és örömét. Ez nem azt jelenti, hogy koccintanék december elsején, de a magyar identitásomból kilépve, meg tudom érteni, mit jelenthetett az a momentum a románok számára. Ha egy történész képes kilépni ebből az identitásából, akkor a munkájában is képes lesz ezt ütköztetni egyéb nemzeti narratívákkal, segíthet a másik nézőpontjába való belehelyezkedésben, kevésbé konfrontatív nézőpont, vélemény megfogalmazásában.
– Egyetemi tanárként talán meg tudja válaszolni: hogyan hangzanak a mai fiatalok legsűrűbben megfogalmazott kérdései az első világháborúval összefüggésben?
– Azt tapasztalom, hogy visszaszorul a nemzet-politikai nézőpont, és bekerül egyfajta hétköznapi életre, a kisember életére koncentráló. Milyen volt egy frontharcos élete a lövészárokban, milyen volt az apát, a férjet, a testvért éveken át nélkülözni, egy asszonynak elvégezni a férfiak dolgát is, milyen következményekkel járt a jegyrendszer bevezetése a háborús országokban, mit kezdtek a csonkán-bénán hazatérő hadifoglyokkal? Ez a bizonyos értelemben apolitikus kérdésfelvetés új irány, hiszen ily módon egy fiatalnak nem egy száz évvel ezelőtti politikai konfliktusmezőbe kell belehelyeznie magát, hanem a lehetséges, könnyebben átélhető emberi reakciók felé fordulhat. Ez azonban korántsem azt jelenti, hogy a mai fiatalokat nem érdeklik a nagy nemzeti sorskérdések.
– Az elmúlt száz év tanulmányozásában azonosított-e olyan pillanatokat, eseményeket, amelyek a szarajevói merénylethez hasonlóan felvillantották egy újabb világháború veszélyét?
– Nem nagyon. Különösen a mi európai világunk nagyon megváltozott, a világpolitika hajtóerői egészen másak, mint száz évvel ezelőtt. Akkoriban az állami, katonai vezetők, a politikusok sokkal inkább meghatározták egész nemzetek, kontinensek jövőjét. Manapság alapvetően a pénz, az üzleti szempontok, a profit diktál, nem nemzeti alapon működnek a nagyvállalatok. Ez bizonyos mértékben garancia is arra, hogy nem fordulhatnak elő olyan, a nemzetállamok érdek-összeütközéseiből származó nagy konfrontációk, mint az első vagy a második világháború. A mai, gazdaságilag is nagyhatalomnak számító országok érdekérvényesítő képessége sokkal több szinten megmutatkozik, mintsem hogy kizárólag a fegyveres összecsapás legyen a megoldás. Nemzeti-etnikai konfliktusok persze előfordulhatnak, de azokból nem lesz világháború. A kilencvenes évekbeli balkáni háborúk elképesztő szörnyűségeket hoztak, s az Európán kívüli világ hordozza még hasonló konfliktusok veszélyét, de ezek nem társulnak olyan világhatalmi érdekekkel, amelyek ezeket a háborúkat nagyobb léptékű háborúvá akarnák átalakítani. Az ukrán konfliktus is ezt látszik bizonyítani. Ám ha világháború nem is lesz, egyéb problémák válhatnak világléptékűvé, mint például a terrorizmus, bár azok hátterében nem államok, hanem különböző szervezetek állnak. De ez már ilyen értelemben nem a 20., hanem a 21. század, amelynek működési szabályait és mechanizmusait még nem is ismerjük.
Ifj. Bertényi Iván
Történész, Budapesten született 1975. február 9-én. 1993-ban érettségizett az ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Gimnáziumban. Miután megnyerte az 1993-as „Ki miben tudós?” televíziós történelmi vetélkedőt, felvételi nélkül került az Eötvös Loránd Tudományegyetemre. Ötször szerzett tudományos ösztöndíjat az egyetemen, kétszer részesült Köztársasági Ösztöndíjban. 1999-ben szerzett történelemtanári diplomát, majd 2002-ben művészettörténet szakon tanári diplomát. Doktori munkájának témája a századforduló magyar nacionalizmusa és Bánffy Dezső báró politikai pályája volt. Egyetemi tanár – 2009 áprilisában, majd 2009 októberében CEEPUS-ösztöndíjjal a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen volt vendégtanár –, az MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. Kutatási területe a 19-20. század magyar politika- és művelődéstörténete, elsősorban a dualizmus kora, ezen belül a magyar nacionalizmus és nemzetiségi politika elmélete és gyakorlata.
Csinta Samu. Erdélyi Napló (Kolozsvár)2014. július 28.
Halódik a Népszava?
A történelem ismételni látszik önmagát.
A csőd szélén áll a Népszava, s mint megtudhattuk az egyik lapmentő pódiumbeszélgetésből, eddig is csak azért húzta, mert rendszeres hirdetője volt a balliberális sajtó által annyit támadott Simicska-féle Közgép. Hogy miért jó a kormánynak és a mögötte álló gazdasági holdudvarnak, hogy táplálja az ellenséges sajtót, miközben forráshiány miatt megszűnik a Nagy Magyarország című, nemzeti hangvételű történelmi folyóirat, azt nem tudom felfogni, de itt és most inkább az az érdekes, hogy a Népszava 2010 óta zihálva gyűlölködik a kormány ellen, miközben annak hirdetései nélkül aligha tudott volna meglenni.
Ugyanezen a pódiumbeszélgetésen fejtette ki Tamás Gáspár Miklós, hogy a jobboldalnak érdeke a baloldal léte, mert ahhoz képest határozza meg önmagát. Micsoda tévedés! Mintha azt mondanánk, hogy a betegség érdeke a szervezetnek, mert csak úgy marad egészséges. Nem. A betegség nem érdeke sem az egyénnek, sem a nemzetnek.
A „baloldal” nevű betegségre ment rá a történelmi Magyarország, a baloldal által ma is sztárolt Károlyi Mihály hazaárulására, az ütőképes, veretlen magyar hadsereg leszerelésére. Erre ment rá a második világháború után a nemzeti polgárság, az arisztokrácia, a középparasztság és értelmiség legjava. Erre ment rá a magyar történelmi folytonosságtudat, ennek köszönhető, hogy az anyaországi lakosság nagy részét elvágták kulturális gyökereitől, s most románozza az erdélyi, és szlovákozza a felvidéki nemzettársait.
Nem a szellemi kútmérgezés érdeke a jobboldalnak és a magyar nemzeti közösségünknek, hanem az, hogy minden Népszavához hasonló hangvételű orgánum, a 168 óra, a Hetek, az RTL klub és hadd ne soroljam, jusson a Népszava sorsára, már persze, ha alá nem nyúl valaki a „piacról” a jelek szerint megélni már régen képtelen nemzetellenes hecclapnak.
Borbély Zsolt Attila, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2014. augusztus 15.
Különös békeszerződés – Sepsiszentgyörgy az első világháború idején (7.)
„A Monarchia és Németország 1917. december 9-én Focşani-ban fegyverszünetet, majd 1918. május 7-én Bukarestben békeszerződést kötött Romániával. Ez a szerződés, mondhatni, a világtörténelem legenyhébb békefeltételeire épült: a Monarchia egészen keskeny sávban kapott határkiigazítást a Kárpátokban, egyszerűen avégett, hogy a román tüzérség ne tudjon a hegygerinc nyugati, illetve északi oldaláról támadóállást elfoglalni. A megszerzett területen különben alig élt számottevő lakosság, így Erdély etnikai képe nem változott meg. A békeszerződés értelmében a román hadsereg megtarthatta teljes fegyverzetét. Ezekkel a fegyverekkel vonult be Erdélybe néhány hónappal később, a Monarchia hadseregének összeomlása után.” (Pomogáts Béla: Ember az embertelenségben)
Belső hadszíntér
A hirtelen rázúduló veszedelem következtében a vármegye lakossága fokozott mértékben károsodott. A helyzetet tovább rontotta, hogy mire az emberek visszatérhettek otthonaikba, a szövetséges katonákat találták ott, akik a maradék tartalékaikat is felélték vagy rekvirálták. Készült egy másik, a miniszterelnökhöz küldött felirat is, amelyben a kárpótlás elmaradását sérelmezték, a legfőbb vezetést figyelmeztették, hogy a vármegye lakossága kárpótlás nélkül már nem bírhat ki még egy telet. A kialakult siralmas állapotokról dr. Török Andor alispán 1918 májusában számolt be, hogy a megye már 20 hónapja belső hadműveleti területnek számít, emiatt a postai, távíró szolgálat szünetelt, de rendkívüli nehézségekbe ütközött a szállítás is. 1917-ben katasztrofálisan rossz termés volt. A hiányt csak az Alföldről lehetett volna pótolni, de a szállítási fennakadások következtében ez csak nagy nehézségek árán sikerülhetett. Gyakorlatilag élelmiszerhiány alakult ki. 1917. október 4-én a városi képviselő-testület megállapította, hogy a közélelmezés a háborús viszonyok között a hatóság legnehezebb feladata. Szükségessé vált a jegyrendszer általánosítása. A lakosság ellátásával kapcsolatos súlyos fennakadások kötelezővé tették a közélelmezési ügyosztály felállítását. Az élelmiszerhiány ugyanakkor lehetőséget kínált némelyek számára, hogy uzsoraáron értékesítsék eltitkolt készleteiket. 1917 márciusában a kenyérnek fogyasztási igazolvány nélküli forgalmazásáért Apor Jánost a rendőrség 150, Voloncs Mihálynét 75 koronával büntette. Tejdrágítás miatt Juga Józsefnét 60 koronával bírságolták. A cukornak jegy nélküli árusításáért Kozma Lajosnét 60 koronával, szalonnadrágítás vétségéért Pál Lajost 75 koronával büntették. A hatóságok számára az 1917-es év kiemelkedő fontosságú feladatát jelentette a román megszállás elől Kelet-Magyarországra menekültek hazatelepítésének megszervezése. A türelmetlenebbek a román visszavonulás után mindjárt hazaindultak ugyanolyan módon, ahogy azt fél évvel korábban tették, szekereik és lovaik segítségével. 1917 február elején a belügyminisztérium megállapodott a központi vasúti igazgatósággal, hogy a sok ezerre tehető menekült számára naponta két-két szerelvényt biztosítson. Jó hírként nyugtázták, hogy az Udvarhely, Brassó és Háromszék vármegyei hazatérőket már útnak is indították.
1917. október elején Sepsiszentgyörgy felszabadításának első évfordulóját a katolikus és református templomban is istentiszteleten ünnepelték meg.
A meglévő súlyos gondok mellett más természetű, aggodalomra okot adó jelenség is izgatta a hatóságokat. Alispáni jelentés szerint kormányértesülésekből tudható volt, hogy orosz fogságban lévő magyarok körében a forradalmi ideológiát elsajátítók száma igen magas, és várni lehetett az ilyen személyek tömeges hazatérését. A főszolgabírák figyelmébe ajánlotta, hogy készüljenek fel erre, és jelentsék az estleges baloldali agitációt körzetükben. Sepsiszentgyörgyre ugyanakkor nagyobb számú hadifoglyot irányítottak. Két okból is elrendelték a hazatérő rokkant katonák ideiglenes elkülönítését: a járványfertőzések miatt, másrészt a „szellemi mételytől”, a különböző forradalmi, főleg bolsevik eszméktől való fertőzöttségük okán. Közben a szegénység egyre nagyobb méreteket öltött, ezt csak fokozták az általánossá váló rekvirálások. A szarvasmarhákat rendszeresen potom áron eltulajdonították a gazdáktól. A Székely Nép 1918. január 16-án írta: „Ha ezt a brutális eljárást be nem szüntetik, rövidesen összeomlik a székely gazdasági élet. Követeljük, hogy azonnal vessenek véget ennek a rekvirálásnak, amely az ellenséges betörés kárát megismétli.” 1918 februárjában az hír járta Sepsiszentgyörgyön, hogy a rekvirálás mindenre kiterjed, most már nemcsak élelmiszert, hanem még a fehérneműt is elviszik. A hírek arról is szóltak, hogy mindent visznek a hatóságok, még a létfenntartáshoz szükséges élelmet is. Más alkalommal azzal riogatták az embereket, hogy a lakosság teljes burgonyakészletét elkobozzák, még a vetőmagot is.
Új román invázió
1918. november 11-én dr. Török Andor alispán a bonyolult katonai, politikai és nemzetbiztonsági helyzetről tartott közgyűlési beszámolót. Újabb román invázió valószínűségét említette, miközben Magyarországon kitört a forradalom, ami a háború befejezését vonta maga után Magyarország számára. Az új hatalom az államiságot más alapokra helyezte. A kormányzást az Országos Nemzeti Tanács ragadta magához. Mindenütt megalakultak ennek a helyi szervei, így történt Háromszék vármegyében is. Az alispán hangsúlyozta, hogy nincs fontosabb teendő, mint a közrend, köznyugalom, a személyi és vagyonbiztonság helyreállítása. Az ellenséges betörés esetén senki sem kötelezett távozásra, aki csak teheti, maradjon helyben, mert ezzel javait jobban védheti. Véleménye szerint: „Mivel már nem vagyunk hadviselő felek, az idegen csapatok csak bevonulnának hozzánk, és mi az egész világ nemzetközi oltalmába ajánlanánk magunkat.” 1918. november 2-án a városi tanács polgárai számára hirdetést bocsátott ki arról, hogy a független, szabad és önálló Magyarország kormánya a nemzeti tanács elvei alapján Károlyi Mihály vezetésével megalakult. A városi tanács sürgönyileg köszöntötte az új miniszterelnököt. 1918. november 14-én belügyminisztériumi távirat értesítette a törvényhatóságot az idegen megszállás közeli bekövetkezéséről. Sepsiszentgyörgy képviselő-testülete kimondta, hogy a városi hatóságok idegen csapatok általi megszállás esetén helyükön maradnak, munkájukat tovább folytatják, mindent megtesznek annak érdekében, hogy a megszálló csapatok jóakaratát a lakosság részére megnyerjék. Időközben Ojtozban és Bereckben román katonák jelentek meg. 1918. december 14-én pedig már a megszállás tényéről tett jelentést a polgármester. Dumitru Tigoianu százados parancsnoksága alatt mintegy 120 főből álló katonaság érkezett a városba. Ez ugyanakkor azt is jelentette, hogy a megszállás már nem rövid lejáratú kalandnak minősült, mint korábban, hanem immár a győztes hatalmak diktálták a vesztesek számára kötelező békefeltételeket. Ez pedig Magyarország területe kétharmadának, ezzel együtt Erdély elvesztéséhez is vezetett.
Vége
Cserey Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2014. november 1.
1918. november 1. – A Bánáti Köztársaság kikiáltása
„Életem legboldogabb napjai azok voltak, amelyeket falvakban, parasztok közt töltöttem.” (Bartók Béla, a Bánát egyik leghíresebb szülötte)
1918. november 1-jén kiáltotta ki Róth Ottó német származású polgári radikális politikus a független Bánáti Köztársaságot, mely utóbb mindössze 24 napig gazdagította Európa országainak sorát. Az államocska alapítója az etnikai szempontból ugyancsak sokszínű térséget egy – svájci mintára – kantonrendszerbe szervezett köztársasággal akarta megőrizni Magyarország számára, törekvése azonban a szerbek és románok által támogatott antantcsapatok bevonulása nyomán rövid időn belül elbukott.
A Bánság – vagy Bánát –, melynek területét csak az 1718-as pozsareváci béke szabadította fel az oszmán uralom alól, a Duna, Tisza, Maros folyók és az erdélyi hegyek által körbezárt tájegységet foglalja magában. A történelmi körülmények folytán, az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásának időszakára a Bánát a Kárpát-medence egyik legkevertebb etnikumú területévé vált, ahol a megfogyatkozó magyarság már a török korban is jelentős szerb és román népességgel, valamint – kisebb számban – bolgárokkal, görögökkel és bunyevácokkal élt együtt. A 18. századi Habsburg katonai közigazgatás aztán nagyarányú sváb betelepítést hajtott végre, az első világháború kirobbanásáig pedig szlovákok, illetve – nagyrészt a rohamosan fejlődő Temesváron letelepedő – zsidók érkezése varázsolta még tarkábbá a Bánságot.
A tájegység tehát ilyen zűrzavaros etnikai viszonyok közt várta a wilsoni elvek nevében osztozkodó antantszövetségeseket, akik a Monarchia összeomlásakor, 1918 októberében Erdély, a Felvidék és a Száva felől is betörtek Magyarországra. A Bánságra a szerb és román népesség nagy aránya nyomán hamarosan két „anyaállam” is igényt formált, a zűrzavaros időszakban azonban az integer Magyarországhoz lojális etnikai kisebbségek – a magyarokon kívül elsősorban a németek, kisebb mértékben a bunyevácok – is tettek még egy utolsó kísérletet arra, hogy a tájegységet megmentsék a széthullani látszó állam számára.
A kezdeményezés a polgári radikális Róth Ottó nevéhez fűződött, aki a Bánáti Néptanács október 31-ei megalakítása után Temesváron – magát elnöknek nyilvánítva – kikiáltotta a terület függetlenségét, egyúttal pedig a hadügyek irányítására kvázi-miniszternek nevezte ki Bartha Albertet. Az új országocska vezetői – a Károlyi-kormány pacifista politikájának következtében is – a függetlenség 24 napja alatt gyakorlatilag azzal a taktikával kísérleteztek, amit később – többek között – a Vendvidéken és Kalotaszegen születő köztársaságok alapítói is megpróbáltak sikerre vinni: a hungarus-tudatú etnikumok támogatásával, egy széles körű autonómiát biztosító rendszerrel akarták meggyőzni a domináns nemzetiségeket, hogy maradjanak – egy majdan föderálisan átszerveződő – Magyarország alattvalói.
Ez a taktika nem feltétlenül volt kudarcra ítélve, azonban 1918 őszén, amikor az egykori nemzetiségek az államalapításra és az anyaállamokhoz való csatlakozásra is lehetőséget nyertek, az autonómia már egyáltalán nem volt vonzó ajánlat. Miután pedig a Bánságban a szerbek és románok komoly többséget képviselőtek, Róthék kísérlete már az első napokban sem sok eséllyel kecsegtetett.
A kudarc aztán néhány nap után teljesen nyilvánvalóvá vált, ugyanis az államocska „hadserege” képtelen volt szembeszállni a Bánság területére benyomuló antantcsapatokkal, melyek november 7-én lépték át a határt. Róthék helyzetét jól mutatja, hogy miközben a vidéki szerb és román lakosság lelkesen támogatta a francia hadosztályokat, a köztársaság – tömegbázisát tekintve – tulajdon fővárosában, Temesváron is alulmaradt a megalakuló Szerb Nemzeti Tanáccsal szemben.
Károlyi Mihály megbízásából Jászi Oszkár még egy utolsó kétségbeesett kísérletet tett arra, hogy lebeszélje a szerbeket az antanterőkkel való együttműködésről, útja azonban nem járt eredménnyel, a franciák pedig november 19-éig – Temesvárral együtt – a Bánáti Köztársaság egészét ellenőrzésük alá vonták. Róth és az államocska „kormánya” Budapesten talált menedéket, a köztársaság pedig november 25-én hivatalosan is megszűnt, miután a Szerb Nemzeti Tanács kimondta a Bánság délszláv állammal való egyesülését.
Bár Róth Ottóék kísérletének bukásával Magyarország elvesztette a lehetőségét arra, hogy a Bánság sorsába beleszóljon, a területért folyó szerbek és románok közötti rivalizálás még hosszú ideig folytatódott. A sokáig háborúval fenyegető konfliktust a trianoni békeszerződés végül a történelmi tájegység kettéosztásával oldotta meg, miközben Magyarország csupán a Tisza és Maros szögének egy kicsiny szegletét tarthatta meg.
Tarján M. Tamás
Háromszék / Rubiconline Erdély.ma2014. november 28.
A hitszegés ünnepe
Számunkra a nagy ünnepi vásár december elsejével, az egyik román nemzeti ünneppel kezdődik manapság. Azért manapság, mert Romániában rendszeresen időnként kicserélik a nemzeti ünnepeket, akár a himnuszokat.
Azon a trianoni, 1920-as nagy zsibvásáron egyedül Magyarország s a magyar nemzet fizette meg az árát mindennek, holott Magyarországnak semmi érdeke nem fűződött az első világháborúhoz. A nagy ajándékozások trianoni torán mindenki kapott országunk testéből, legtöbbet az az ország, amely rövid történelme során a legtöbbször szegte meg szerződéseit, hagyta cserben, illetve támadta sunyi módon hátba a szövetségeseit.
Ez a decemberi nagyvásár hátországa. Ez számunkra az ígérgetések kora és tora. Lásd 1918. december elsejének gyulafehérvári román ígérethalmazát. Semmit nem tartottak meg mindabból, semmit, amit a nemzetközi jog mindmáig érvényesít – másoknál. Érdekes: mintha – nem is mintha, hanem valóban – külön törvények vonatkoznának a magyar népre, a szétdobált, elajándékozott magyarlakta területekre.
Ott és akkor maga a legundorítóbb magyar arisztokrata, a hazaáruló Károlyi Mihály szállította ingyenes különvonatokkal az ordító román ezreket az erdélyi magyar fejedelmi városba, Gyulafehérvárra, hogy gyűlésezzenek Erdély átvételéről. Miközben a szintén elundorító Károlyi-kormány honvédelmi minisztere, Linder Béla kiadta a parancsot az általános leszerelésre, mondván: nem akarok egyenruhát, katonát látni! Jobb házaknál azonnal fölakasztották volna a honvédelmi, hazaáruló minisztert s a főnökét!
Nekünk maradt a küzdelem anyanyelvünkért, miközben a haszonhúzó román kormányok rendre megszegik ígéreteiket. Jogalap nélkül megvonják jogainkat az élethez, földünkhöz. Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig, vagy ez a mi hitünk valósággá válik (Ady Endre verséből: Fölszállott a páva.) Nekünk dolgoznunk, összefognunk és hinnünk kell önmagunkban, mert álmaink nem hazugok, hanem valósak. December elseje miatt nem utálhatjuk meg a Megváltó születésnapját, ahogy a sok gazember miatt nem utálhatjuk meg a román népet sem…
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2014. december 4.
Hol is kell döngetni?
Ünnep után sok a mosatlan. A csujogatásokat feledni kell, enni adni az állatoknak a csűrdöngölők után. Csujogatás volt a románok táborában bőven, ünnepelték azt az ötletet, hogy meg akarván segíteni az antant hatalmakat, hát felvállalták Erdély, a Bánság sorsát, hogy azóta is abból koldulunk.
Mi, akik még a szülőföld felszínén vagyunk, szombaton nagygyűlésre seregeltünk szépen, hogy figyelmeztetnénk a román fejeket az 1918-as gyulafehérvári ígéreteikre, melyekből egy szálat sem tartottak be. Most azon tűnődöm, miért is vagyunk ilyen naivak mi ezzel az elvárással, hiszen a román kormánykörök 1877 óta el eddig még minden szövetségesüket hátba támadták! Nekünk nem az ígéreteiket, hanem az érvényes nemzetközi jogokat kell, kellene számon kérnünk, de azt nagyon sürgősen. Trianon diktátumot komponált Magyarország ellen, földarabolta stb. Ez már közhely. Ám hol van az az ügyvéd, aki a trianoni ígéreteket kérné számon? Miért nem vonatkozik a nemzetközi jog a románokra? Mert itt van a döglött kutya elásva!
Emlékeztetnék tisztelettel arra is, miféle taknyoska kormány volt Károlyi Mihályé 1918-ban, milyen a – figyeljük a nevek hangzását –Simonyi-Semadam Sándoré 1920-ban, mely kormányfő küldte a békeszerződés aláírására Drasche-Lázár Alfrédot és Benard Ágostont. Egyikük sem Vereckén jött be Árpádékkal… A magyar küldöttségből Teleki Pált, Bethlen Istvánt, nagyszerű politikusainkat házi őrizetbe zárták az antant urak a párizsi szállodában, ki sem engedték, míg alá nem írta az említett két jelentéktelen úr a parancsolatot. Károlyiról annyit még, amit Sigmund Freud világhírű kortárs pszichológus mondott akkor: „a magyaroknak sok okos grófjuk van, de pont a legbutábbat kellett miniszterelnöki székbe választaniuk?”
Nos, ilyen körülmények között kapták kézhez az országnyi területet sok nemzetiséggel együtt a románok. És mi elvárjuk 94 év után is az ígéreteik betartását. Nekünk minden hétfőn Strasbourgban, Brüsszelben kellene döngetnünk kaput s falat, követelnünk a nemzetközi jog megtelepítését Bukarestben, Kolozsváron, Szépkenyerűszentmártonban.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)