Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 37 találat lapozás: 1-30 | 31-37

Névmutató: Marosi Barna

2013. október 26.

Újságíró-házaspárhoz került a Bernády-emlékplakett
Teltházas gálaműsor keretében adta át péntek este a marosvásárhelyi Kultúrpalota nagytermében a Bernády-emlékplaketteket Borbély László, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának elnöke. A díjat, amelyet minden évben olyan személyiségek vehetnek át, akik tettek a városért, munkájukkal a város hírnevét gazdagították, idén Marosi Ildikó és Marosi Barna vehette át.
„Ebben az évben különleges helyzetben vagyunk, mondhatni példanélküli esemény az elmúlt tizenhat évben, ugyanis két személyt méltatunk, egy kiemelkedő házaspárt, akik itt születtek Marosvásárhelyen, itt élték le az egész életüket, és akik munkájuk során sokat tettek azért a közösségért amelyhez tartoznak” - fogalmazott a gálán Borbély László, majd röviden bemutatta a díjazottak pályafutását.
Marosi Ildikó 1932-ben született Marosvásárhelyen. Szerkesztő, újságíró, irodalomtörténész, aki a Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetemen végzett, ahol rendezői diplomát szerzett. A Művelődés, az Új élet tudósítója, akinek az évek során számos irodalomtörténeti közlése volt, köztük Balázs Ferenc elveszettnek hitt meséi, a Kemény Zsigmond Társaság levelesládája, vagy az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája.
Marosi Barna 1931-ben született Marosvásárhelyen, író, riporter. 1954-ben végzett Kolozsváron a Babeș Bolyai Tudományegyetemen, ahol kémia és vegyész diplomát szerzett. 1958-ban, az 56-os állásfoglalásai miatt távoznia kellett a sajtóból, ezért tíz évig vegyészként dolgozott. Ezután az Előre lap tudósítója lesz, majd 1989 decemberétől a Romániai Magyar Szó szerkesztője, hamarosan pedig a Duna Televízió főmunkatársa, főszerkesztője és alelnöke is. Több kötete is megjelent, köztük 1968-ban egy kiadvány Bernády György városáról is, amelyet 1993-ban a Bernády György Közművelődési Alapítvány újra kiadott.
Az idei Bernády Napok rendezvénysorozataira reflektálva, egy különleges könyvbemutatóra is kitért. „Ha egymás mellé tesszük őket, ikreknek tűnnek, és valóban nincs sok különbség köztük. De ha jobban megnézzük őket, az egyiken azt írja, hogy a Marosvásárhelyi Kultúrpalota, a másikon pedig azt, hogy Palatul Culturii din Targu Mures. A román nyelvű kiadvány bemutatója csütörtök este volt, de sajnos a 250 meghívottból megközelítőleg harminc jött el, amelyből tíz volt a román jelenlevő. Családias hangulatban zajlott tehát a bemutató, de nem mehetünk el ezen esemény mellett anélkül, hogy ne vonnánk le a tanulságot, hogy a jövőben többet kell tennünk annak érdekében, hogy a két közösséget összehozzuk. Közelítenünk kell egymáshoz ezt a két párhuzamos társadalmat, hiszen városunk épített örökségei mellett, a hagyományok is összekötnek minket” - hangsúlyozta Borbély László a Kultúrpalota nagytermében.
Elmondta, az 1990-es események fényében nyilván ez nem olyan egyszerű, de biztos benne, hogy 1920-ban sem volt könnyű a marosvásárhelyi magyaroknak az élete. „Egyik napról a másikra egy idegen hazában találták magukat. De mit tett Bernády György? Úgy küzdött a magyarság jogaiért, hogy megpróbált partnereket találni, a románság körében is” – mondta Borbély, hozzátéve, hogy Bernády 1922-ben egyedüli magyarként bejutott a román parlamentbe, ahol gyakran felszólalt a magyarok jogaiért. „Mi ezt a munkát próbáljuk ma továbbvinni száz év távlatából, folyamatosan hangsúlyozva, hogy jobban kellene figyelnünk egymásra, hogy megtaláljuk a közös hangot. Ha ez eddig megtörtént volna, és nem rajtunk múlott, nem következett volna be az, hogy két évig vitatkoztak azon, hogy joga van-e annak az iskolának Bernády György nevét viselni, amelyet ő maga épített. Nem történhetett volna meg az, hogy az orvosi egyetemen mindjárt két éve vitatkoznak arról, hogy megérdemli-e a magyar oktatás a külön tagozatot, bár a törvény szavatolja. Nem történhetett volna meg az, hogy két nappal ezelőtt a Vártemplomba kellett az 56-os emléktáblát elhelyezzük a kopjafa tövébe, mert nem engedték meg, hogy az általunk kiválasztott helyen tegyük ki” - hangsúlyozta Borbély.
Hozzátette, Marosvásárhely egész lakosságának azt kívánja, hogy legyenek büszkék a városukra, ismerjék el egymás jogait és értékeit, hiszen mindannyian egyenrangú állampolgárai ennek az országnak.

Maszol.ro

2014. február 20.

A színházban is el kellett menni a falig
Bár az egyetemen magyar irodalom szakra járt, és a diákévei alatt elért sporteredményei sem elhanyagolhatók, két évtizeden át volt a kolozsvári színház irodalmi titkára, majd öt évig az intézmény igazgatója. A 75. életévét betöltő Kötő József színháztörténésszel beszélgettünk.
– Mi döntötte el, hogy ma nem egy neves atlétával, hanem a sokak által ismert színházi szakemberrel beszélgetek?
– A gének döntik ezt el. Amikor 1958-ban megnyertük az akkor még tartományi ifjúsági bajnokság 4×400 méteres stafétaszámát, az olyan szintet jelzett, ahonnan csak teljes erőbedobással és szabadidő-lekötéssel dolgozva lehetett volna tovább lépni. Akkoriban viszont mocorogtak már bennem a kutatói ösztönök. Másodéves voltam a Bolyai Egyetem bölcsészkarán, egy tudományos diákkonferencián a következő csapat képviselte a kart: az akkor ötödéves Lászlóffy Aladár, Láng Gusztáv és Kántor Lajos, valamint jómagam, aki valamivel fiatalabb voltam. A diákkonferencia után eldőlt: szabadidőmet a tanórákon kívüli kutatómunkára, a magam képzésére szánom.
– És mi terelgette érdeklődését a színházművészet felé?
– A színház már a tanulmányaim elején érdekelt. Az első „löketet” ugyancsak másodéves koromban kaptam, amikor szemináriumi dolgozatként elvállaltam Janovics Jenőnek a Farkas-utcai színházról írt könyve bemutatását. Döbbenetes élmény volt megismerni ezt a gazdag színháztörténeti múltat, az egyetemen csodaszámba ment, hogy kértem még egy szemináriumi órát, hadd mutathassam be még alaposabban és elmélyültebben azt a könyvet. Akkor bontakozott ki bennem a színház intézménye iránti csodálat. Azon a bizonyos szemináriumon, 1958-ban fogalmazódott meg bennem az is: miként lehetséges, hogy egy ilyen jelentős színháztörténeti eseményt, mint az első magyar kőszínház megalapítása, nem jelez emléktábla. A Farkas utcában a magyar művelődéstörténet nagyon fontos emléke volt elrejtve, hiszen miután lebontották, teljesen nyomtalan lett, és úgy nézett ki, kezd kihullani a köztudatból. Egyetemistaként határoztam el: amíg élek, ütöm a vasat, hogy ennek a kőszínháznak emléket állítsunk. A diktatúrában persze nem lehetett, a 200. évfordulóra elkészítettük ugyan az emléktáblát, de az meg Funar uralkodásának idejére esett, nem kaptunk engedélyt a kihelyezésre. Végül 2012-ben, a 220. évforduló alkalmából sikerült felavatnunk az emléktáblát, így több mint félévszázados álmom teljesült. Az épület jelenlegi tulajdonosa az egyetem, a vezetőknek egyetlen kifogásuk volt: miért nem nagyobb és impozánsabb a tábla?
– Egyetemista volt, amikor 1959-ben egyesítették a magyar és román egyetemet. Hogyan hatott ez a pályájára?
– Arról volt szó, hogy a diplomázás után itt maradok az egyetemen. Bukarestben államvizsgáztam, de mire visszatértem Kolozsvárra, „eltűnt” az állásom. Gyanítom, addigra megérkezett a dossziém is, amelyben benne volt, hogy amikor összevonták a Babeș és a Bolyai egyetemet, én is „vitézkedtem”. Öt évig tanár voltam Zsobokon, nagyon keserves volt, hiszen nem lehetett tudni, mikor kerülök ki belőle. Színház iránt érzett vonzalmamat úgy éltem ki, hogy színjátszó csoportot irányítottam a faluban. Tulajdonképpen itt történt meg végleges eljegyzésem is a színházzal: Kolozsvárra hívták továbbképzésre azokat a tanárokat, akik színjátszó csoportokkal foglalkoztak. Senkálszky Endre, Orosz Lujza és Bereczky Júlia tartotta az órákat, és lassan partnerükké fogadtak. Ők képeztek engem a színpadi munka rejtelmeire, én pedig tájékoztattam őket arról, ami külföldön, a színházak világában végbement. Akkoriban jelentős szemléletváltás történt, megfogalmazódott a látványszínház igénye. 1965-ben elhunyt Hobán Jenő költő, a kolozsvári színház irodalmi titkára, jelentkeztem a versenyvizsgára, és én nyertem el az állást. Ezzel megkaptam azt a keresztet, amit a mai napig viselek.
– Mennyire volt szabad keze egy irodalmi titkárnak a darabválasztásban, és mennyire működött keményen a cenzúra?
– Abban az időben a játékrendben szigorúan megszabott arányok voltak. Kötelező volt a hazai, illetve a szocialista országokbeli darab, a mai témájú és klasszikus román darab. Egy évadban hat-hét bemutatót lehetett színre vinni, ennyit engedett meg a pénzügyi keret. Az már a színházi vezetés kreativitásán, közéleti bátorságán, kísérletező kedvén múlott, hogyan lehet ezeket a kereteket tovább tolni. Ahogyan Csíky András színművész mondta: elmenni a falig. A keretekből kitörni nem lehetett, de az már erkölcsi kötelesség és politikai bátorság kérdése volt, hogy mindig elmenjünk a falig. Mindig megpróbáltuk azokat a darabokat választani, amelyek hordoztak valamiféle üzenetet a korról. Például Sütő András Szúzai menyegzője az asszimiláció kellős közepén az asszimilációról szólt, ez ellen emelte fel a szavát. Felterjesztettük, és kezdődött a nyomás: mondjon le róla a színház önként, vonja vissza a felterjesztést. Az nekik is kellemetlen volt, hogy felülről tiltsanak le, Sütőnek jelentős nemzetközi hírneve volt már. Azt válaszoltuk, mi nem vonjuk vissza, tiltsák le ők. Kijött a vizionálási bizottság, amely jegyezgetett: ez a replika mehet, amaz nem, ezt kihúzzuk, azt átírjuk. Már senki sem ismerte ki magát a szövegen, és, hogy tényleg úgy mondják el a színészek, ahogyan azt jóváhagyták, a premier napján egy cenzor beült a meghuzigált szövegkönyvvel, és szóról-szóra végigkövette az előadást. Átalakított szöveg került a színpadra, de úgy érzem, ma is vállalható. Alapvető ferdítés, ami más irányba vitte volna azt az üzenetet, amiért Sütő megírta a darabot, és amiért színpadra vittük, nem történt.
– 1985-ben felújították Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámáját. Akkor már kemény időket éltünk Romániában, a közönség hogyan fogadta a darabot?
– Engem abban az évben bíztak meg a színház vezetésével, de csak jóval később neveztek ki igazgatónak, és ebben az említett darab bemutatása is közrejátszott. Akkoriban már erősen sorsfordító időket kezdtünk élni, én az 1985-89 közötti korszakot a végjáték, vagy a „játszma vége” időszakának nevezem. Számot kellett vetnem azzal, hogy ha továbbviszem ezt a falig elmenő játékot, akkor kiderül majd, a fal erősebb vagy a fejem. Kapóra jött, hogy 1985. április 4-én volt tíz éve, hogy bemutattuk a Lócsiszárt. Már a készülődés óriási visszhangot váltott ki, és a végén szinte forradalom lett belőle. Botrány kerekedett már abból, hogy Sütő válaszlevelét a mi meghívásunkra a helyi lap az első oldalon közölte, ahol tudjuk, kizárólag ki szerepelhetett. Ránk küldték Hajdú Győzőt, a bizalmi embert, hogy intézkedjen, nehogy az előadásból baj legyen. Hajdú kitalálta, úgy jelezzük, hogy csak felújítása volt a darabnak, hogy az előadás végén sem Sütő András, sem Harag György nem megy ki a vastapsra. Olaj volt a tűzre: amikor nyolcadszor is meghajoltak a színészek, és ők ketten nem jelentek meg, a nézők skandálni kezdték a nevüket, majdnem elszabadult a pokol. Végül kiment Sütő és Harag, de ha betartjuk Hajdú Győző „értékes útmutatásait”, nem tudom, mi lett volna ebből.
– Milyen volt azokban az években a színház anyagi támogatottsága?
– Éppen akkoriban – 1985 körül – kezdték meg a színház szubvenciójának megvonását. Pedig kultúrát is csak pénzzel lehet művelni. Az előző évek költségvetésének hét (!) százalékát kaptuk, a színészek pedig a fizetésük 75 százalékát. Nyugati darabokat nem játszhattunk, mert nem volt pénz a jogdíjakra, a magyar darabok világirodalomnak számítottak. Már a hazai magyar szerzők sem számítottak hazainak, így szinte lehetetlen volt magyar darabokat bemutatni.
– A 80-as években távozott külföldre a legtöbb kolozsvári színész. Ez mennyire rázta meg a társulatot?
– Nagyon, hiszen pótolhatatlan emberek voltak. Egyesek értékmentés címen távoztak, másoknak az egzisztenciájukat fenyegette volna, ha itt maradnak. Amikor egy társulati ülésen bejelentették, hogy magyar darabokat nem lehet játszani, a nagyszerű színész, Héjja Sándor felállt, és azt mondta, akkor ez nem magyar színház, itt nincs keresnivalója. De nagyon sokan, jelentős színészek mentek el. Fiatalokat nem tudtunk hozni, de nem is volt honnan: Kolozsvár „zárt” város volt, a főiskolán egy-két növendék végzett. A társulat néhány fontos személyisége – Köllő Béla, Vadász Zoltán, Pásztor János, Horváth Béla – elhunyt. Borzasztóan nehéz periódus volt. Próbáltuk úgy leróni a kötelező feladatokat, hogy ne lépjünk az önfeladás ösvényére. Ragaszkodtunk viszont ahhoz, hogy minden évben bemutassunk egy olyan előadást, ami jelezte a színház igazi potenciálját, a társulat erkölcsi tartását, politikai bátorságát. A„játszma vége” korszakot a maga kompromisszumaival és nagy veszteségeivel együtt emelt fővel lehet vállalni, hiszen a magyar színház életben maradt.
– Közéletünk személyiségei közül ön az, aki talán a legkevesebbet foglalkozik az egykori besúgókkal, volt szekusokkal. Pedig lenne oka bőven. Ez a fajta múlt nem foglalkoztatja?
– Volt olyan, hogy a feleségem éjjel háromkor érdeklődött: dolgom van vagy bevittek? Sokszor kísértett, hogy kikérjem a személyi és intézményi dossziét is. De elgondolkoztam azon: ha ezt az ügyet társadalmi méretekben nem tudjuk megoldani, akkor igazságtalanságokhoz is vezethet előrángatni hajától fogva egyenként az embereket. Kisebb ügyekért egyesek megbűnhődnek, az igazi nagy bűnösök lapulnak. Furcsa aránytalanságok vannak: a nemzeti önazonosság idoljait – Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Mikó Imrét – sárba tiporunk, holott a kérdés árnyaltabb. Ugyanakkor napirendre kerültek a Szőcs István, Marosi Barna, Marosi Péter és mások nevei, akikről kiderült, tényleg ártottak és tragédiákat okoztak. Úgyhogy én végzem a dolgomat, foglalkozzanak mások ezzel.
– Fontos szerepet töltött és tölt be az erdélyi magyar közéletben, megszámlálhatatlan cikket, tanulmányt, könyvet írt. Önéletrajzot nem készül írni?
– Nem készülök meghalni.
Kötő József
1939. augusztus 8-án született Kolozsváron. 1961-ben végzett a Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán, 1984-ben doktorált. 1965-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja, 1985–1990 között igazgatója, 1998-tól 2008-ig az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke, 1998-tól 2000-ig és 2005-től 2007-ig az Oktatási és Kutatási Minisztérium államtitkára, a Magyar Tudományos Akadémia testületi tagja. Számos színháztörténeti könyv és több mint száz színház- és drámatörténeti tárgyú, a civil társadalom önszerveződését tárgyaló kötetben, hazai és külföldi tudományos-kulturális folyóiratban közölt írás szerzője. Legutóbbi kötete: Színjátszó személyek Erdélyben (1919–1940). 2001-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével tüntették ki. 2006 óta a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

2014. április 9.

Bernády György emlékezete
1864. április 10-én született Bethlenben. Édesapja, Bernády Dániel 1878. november 13-án "felvétetett Marosvásárhely szabad királyi város polgárainak sorába". Az 1879. augusztus 18- án kötött szerződés értelmében – miután befizette a város majorsági pénztárába a kirótt illetményt, és patikavásárlási engedélyt kapott – megvásárolta özvegy Görög Józsefnétől az Aranyszarvas nevű főtéri gyógyszertárat. Hagyomány a családban Aeszkulapiosz szolgálata: a nagyapa fizikus-patikárius, kirurgus orvos, az apa, Bernády Dániel kitüntetéssel szerzi meg a gyógyszerészdiplomát.
Bernády György iskolai tanulmányait Besztercén kezdte el, majd 1878-tól a marosvásárhelyi Református Kollégium diákja volt, ahol 1882. június 30-án érettségizett. Egyetemi tanulmányait Kolozsvárott és Budapesten végezte. Előbb gyógyszerészi (1885), majd – katonai szolgálatának teljesítése után – gyógyszerészdoktori címet szerzett (1888), aztán állam- és jogtudományi oklevelet (1896). Közéleti szereplését 1896-ban kezdi, amikor szabadelvű programmal Marosvásárhelyen országgyűlési képviselőnek választják. 1900-ban rendőrfőkapitány, majd 1902. március 8-án "közfelkiáltással" polgármesternek választják. Polgármesterségének kezdetén a város lélekszáma 19.522, mely 1915-re 10.000 fővel gyarapodott. Már programbeszédében megígérte, hogy "egy új várost építek!" 1913-ban sok és nagyméretű épület használatba adása után nyilatkozta: "lelki szemeimmel hazafias gyönyörűségtől eltelten látom, hogy miként fog Marosvásárhely népe művészeink alkotásainak nyomán gondolkodásban, érzésben nemesbülni, tudásban, ismeretekben gazdagodni, anyagiakban fejlődni és erősbödni." Nevéhez fűződik Marosvásárhely modern városközpontjának kialakítása, villany- és vízvezetékkel való ellátása, a közigazgatás újjászervezése, intézményhálózat létrehozása, középületek, gyárak (gázfejlesztő üzem, közüzemek épületei, raktárépületek, téglagyárak növelése, korszerűsítése, közvágóhíd, vámházak, kertészet és üvegházak) építése. Polgármestersége alatt épült a mára már a város jelképévé vált Városházán és Közművelődési Palotán kívül többek között: öt elemi iskola, a polgári iskola (ma Petru Maior egyetem), a felsőkereskedelmi iskola (ma Petru Maior egyetem), a leánygimnázium (ma Papiu Ilarian líceum), a katonai alreál iskola (ma orvosi egyetem), a kereskedelmi és iparkamara, továbbá 117 új utca nyitása, 3000 telek kialakítása, a Maros szabályozása (a Lenarduzzi céggel köt erre szerződést), gátépítés, a műcsatorna és hidak építése, víztisztító üzem, víztározók, szennyvíztelep építése, gyermekmenhely (ma tbc-klinika), a Polgári Sportlövöde (ma vendéglő a Somostetőn) létrehozása is a nevéhez fűződik. Itt kell megemlíteni munkatársait, a város főépítészeit, akik művének megvalósításában segítségére voltak: Steibel Andor, Flesch Adolf és Radó Sándor. Nagyívű terveit az I. világháború törte kettébe. Tervei között szerepelt egy vármegyeháza, színház, képzőművészeti ház, iparművészeti iskola, kaszinó, süketnémák részére egy intézmény, tbc-szanatórium építése a Somostetőn (melynek kanalizálása is nevéhez fűződik). 1913-ban mint m. kir. udvari tanácsost saját kérésére felmentik főispánná kinevezése miatt. 1917-ig volt a város főispánja. A Nyílt Levél című kiadványban 1920-ban azt írta: "Egész életemen át egyetlen vágyam, egyetlen célom volt, hasznára lenni a köznek, hasznára lenni fajomnak." 1926–29 között ismét polgármester. 1926-tól Maros-Torda vármegye parlamenti képviselője. 1930-ban kivált az Országos Magyar Pártból és megalakította a Polgári és Demokratikus Blokkot. Gondnoksága idején számos alapítványt hoz létre (egyet 1936 áprilisában, korán elhalt és forrón szeretett leánya, Györgyike emlékére), és erre ösztönzi kollégáit is. Pontosságára jellemző, hogy a 15 évi polgármestersége alatt tartott mintegy 90 elöljárósági gyűlésről csupán hatszor hiányzott! 1934-ben a 70. születésnapjára festi meg képmását Bordi András (szintén a kollégium diákja volt). Gagyi László diák, későbbi tanító, író a következő sorokkal ünnepelte: "Több egy tett, mint száz csiszolt beszéd, a tanulságot húsában hordja már egy új jövőért küzdő nemzedék. Vajon mi húsunkba hordjuk-e a tanulságot?" A festmény az iskola államosításáig a kollégium dísztermének falán függött. Négy felesége volt. Madarász Erzsébettel (aki egyébként cigány származású volt) 24 évig élt együtt, 1913-ban elváltak. Következő hitvese egy dúsgazdag, nagy műveltségű, osztrák származású asszony, a volt budapesti főpolgármester, Heltai Ferenc özvegye. Házasságuk nagyon rövid, másfél évet tart. 1916-ban házasodik utoljára, negyedik felesége élete végéig társa marad. Második házasságában örökbe fogadtak egy kislányt, egy zsidó pék árván maradt csecsemőjét, aki később Drezdában tanult, Bernády Margit tanárnő lesz. Egyetlen édesgyermeke, Györgyike 1919-ben születik negyedik házasságában, akit viszont fiatalon, 17 évesen veszítenek el! Bernády kevéssel éli túl gyermekét, meghalt Marosvásárhelyen 1938. október 22-én. Mint a Református Kollégium főgondnokát (1923-tól), az iskola dísztermében ravatalozták fel, s koporsója mellett a kollégium diákjai álltak díszőrséget és kísérték utolsó útjára a református temetőkertbe. Lakóháza a Szentgyörgy utcában állott, irodájának bútorait, könyvtárát a református plébánián őrizték. Ma a Kultúrpalotában állandó kiállításon látogatható Bernády dolgozószobája. A történelem úgy hozta, hogy a város polgárságának csak 1994-ben nyílt lehetősége, hogy hálája jeléül, a róla elnevezett téren szobrot állítson (a szovátai Bocskay Vince alkotása) emlékének. Nevét viseli az 1992-ben létrehozott Közművelődési Alapítvány, az 1995-ben megnyílt kultúrközpont (Bernády Ház). Halálának 60. évfordulóján – a tiszteletére szervezett Bernády Napok keretén belül – 1998. október 16-án avatták fel mellszobrát (Hunyadi László alkotása) a Kultúrpalotában, a Tükörterem előtt. 2002 októberében, polgármesterré választásának 100. évfordulójára, Kolozsvári Puskás Sándor Bernády Györgyöt ábrázoló domborművét helyezték el a Maros Megyei Tanács épületében.
Irodalom:
• Magyar Életrajzi Lexikon – Magyar Elektronikus Könyvtár
• Bernády György képviselő életrajza – Magyar Országgyűlési Almanach 1897- 1901
• Bernády Napok eseményei – Népújság, 1999. november
• A Bernády Alapítvány Házának felújítása – RMDSZ- tájékoztató
• Keresztes Gyula: Marosvásárhely szecessziós épületei, Dipfescar Kiadó, Mvhely, 2000
• Bernády György emlékezete, Impress Kiadó, Marosvásárhely, 1999
• Marosi Barna: Megbolydult világ, Bukarest, 1974. Népújság (Marosvásárhely)

2015. április 8.

Cseke Péter 70 éves
A recsenyédi születésű író, szociográfus, irodalomtörténész, egyetemi tanár tulajdonképpen már január 30-án betöltötte a 70. életévét. A születése napján, illetve az ahhoz közeli napokban azonban nem tudták az otthoniak köszönteni, mert éppen Budapesten tartózkodott, a Petőfi Irodalmi Múzeumban vett részt azon az ünnepségen, amelyet annak az antológiának a megjelenése alkalmából szerveztek, amellyel az idén 70. életévüket betöltő magyar alkotókat, köztük írókat és költőket kívánták megtisztelni. Az unitárius egyházközség április 7-re tudott egyeztetni Cseke Péterrel egy helyi ünnepség időzítésére vonatkozóan. A gyülekezeti teremben egykori iskolatársak, rokonok, barátok, ismerősök jelentek meg, s ott voltak néhányan a szomszédos településeken szolgáló pedagógusok és unitárius lelkészek közül is. Nem volt túl népes a közönség, ám közülük mindannyian évtizedek óta figyelik, érdeklődéssel követik a honi magyar sajtó, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) és az irodalom berkeiben alakuló pályaívet. "Olyan íróval, jeles értelmiségivel van dolgunk - mondotta Geréd Gábor tanár úr, a rendezvény moderátora, az író beszélgetőtársa -, akinek nyersanyaga az a valóság, amelyet mi élünk meg itt, a két Homoród-mentén, illetve a Székelyföld más vidékein.
A lírán és a szépprózán át a szociográfiai riportig
A beszélgetés keretét a pálya állomásai szolgáltatták. Cseke költőként indult. Első publikációi lírai jellegűek. A közeli, jó ismerős, a későbbi barát, Homoródalmás szülötte, Szabó Gyula azt javasolta, hogy maradjon a versírásnál, Kányádi pedig a prózát ajánlotta. A fiatalemberben megvolt az affinitás a prózai műfajok iránt is, bár első antológiás szereplése (Vitorla-ének, 1967) még a líra jegyében történt. A BBTE Bölcsésztudományi Karának friss végzettjét (1968) azonban Bukarestbe, a Falvak Dolgozó Népe című hetilap szerkesztőségébe helyezték.
A Lászlóffy Aladár által szerkesztett Vitorla-ének antológiában az ünnepelt mellett Cseke Gábor, Király László, Palocsay Zsigmond, Balla Zsófia, Csíki László, Éltető József, Farkas Árpád, Kenéz Ferenc, Magyari Lajos, Miklós László publikált. Ettől az 1967-es időponttól számítják a második Forrás-nemzedék színre lépését, hiszen ekkor már közülük többen is önálló kötettel rendelkeztek; néhány év múlva azonban mindannyian önálló könyvvel debütáltak; olyan egyéniségek, akik évtizedeken át jelen voltak az irodalmi köztudatban, sokan pedig a mai napig is megbecsült és igen olvasott alkotói az összmagyar irodalomnak
A BBTE Bölcsésztudományi Karának friss végzettjét (1968) Bukarestbe, a Falvak Dolgozó Népe című hetilap szerkesztőségébe helyezték.
Ez a munka, amit egy mezőgazdasággal, a vidékiek életével foglalkozó időszaki kiadvány szerkesztőjétől elvártak, feltételezte, hogy kellő rálátással kell bírnia arra a társadalmi rétegre, amelyből maga is származott. A népi irodalom, a klasszikus falumunka vizein evezve, megtalálta ekkor azt a műfajt, amely aztán hosszú időn - huszonkét éven át - meghatározta pályája alakulását. Víznyugattól vízkeletig című Forrás-kötete (1976) már a szociográfiai riport jegyében fogant, de nem előzménytől mentesen, hiszen a két ugyancsak jeles falujáró íróval - Marosi Barnával és Beke Györggyel közösen - is írt könyvet (Emberarcok, 1976).
Geréd Gábornak nem kellett különösebben faggatnia az ünnepeltet, hiszen a kiváló beszédkészséggel és nagy előadói gyakorlattal rendelkező író látszólag kötetlenül beszélve, mindig visszakanyarodott a lényeghez, abban a mederben maradt, ami valóságosan is az övé. Mintegy huszonkét esztendeig élt két színhely - Bukarest és Kolozsvár közt ingázva - úgy, hogy közben értő és látó szemmel figyelte a társadalmi jelenségeket, s bejárta Erdély és a Székelyföld vidékeit. Bár a látszólagos nyitást követően - amely 1968 és 1974 között mutatkozott a szocialista rendszer Romániájában - újabb megszorítások következtek, amelynek utolsó négy évében egyáltalán nem publikálhatott saját névvel, mindig megtalálta a hangot.
Ha nem is lehetett az egykori Erdélyi Gazda hangvételével írni (és erejével hatni, hiszen volt idő, amikor 120 ezres példányszámban jelent meg) , s nem lehetett az egyéni gazdálkodásról, a modernebb szemléletről írni, megtalálta azokat a szakembereket - állatorvosokat, agrármérnököket, biológusokat, borászokat, méhészeket -, akik nagy ismeretanyaggal rendelkeztek, és olvasható, hasznos lapot szerkesztett, amelyet szülőfalujában is járattak az emberek. A Falvak Dolgozó Népe a pártos ellenőrzés és korlátozás dacára is elérte a 12 ezres példányszámot.
Mindemellett nagy hatású kulturális programokat szervezett - amíg engedték -, hiszen abban az időben is voltak hivatalosan, a megyei pártbizottságok által ellenőrzött falusi napok, létezett a "falusi kultúra hónapja", amelyekre el lehetett hívni a jeles oktatókat, agrárszakembereket, akik - túl a kötelező lózungokon - fontos információkkal látták el, tulajdonképpen népfőiskolai jellegű programokon oktatták a falusiakat. Ezekbe a rendezvényekbe sok alkalommal sikerült belopni az akkor közkedvelt írók könyvbemutatóit, sikerült a képzőművészeti életet is felpezsdíteni; olyan helyekre - például az Arad megyében levő Zerinden is sikerült képtárat meghonosítani -, ahol üres falakkal tátongott a művelődési ház, s tulajdonképpen Cseke Péter kultúraszervező tapasztalatainak köszönhető, hogy létrejött a Homoródszentmártoni Művésztelep mellett egy olyan szellemi műhely, amely jelentősen kiegészítette az ott zajló alkotómunkát és beépült a szülőföld kulturális életébe. A mai napig nosztalgiával emlegetik a Kányádi Sándorral, a Gelu Pateanuval vagy a Csávossy Görgygyel szervezett esteket azokból a sötét nyolcvanas évekből.
A rendszerváltás Cseke Péter életében is cezúra volt. Szakmailag. Az 1990-es évtől kezdődően vállalhatott szerkesztői munkát a kolozsvári Korunknál.
A közírást abba kell hagyni ahhoz, hogy annak elméletét kutatni és oktatni lehessen
A Korunknál másfajta érdeklődés, több "régi szerelem" vált fontossá. Miután "embert állított maga helyett a Falvak Dolgozó Népe szerkesztőségében" az irodalomtörténet és az eszmetörténet felé fordulhatott. A BBTE oktatójaként, az Újságíró Tanszéken sajtótörténeti előadásaiban tért vissza azokra a kedvelt szakterületekre, amelyeket "gyakorlatilag" abbahagyott.
A sajtó iránt érdeklődő, azt gyakorló fiatal értelmiségieket ma is oktatja, doktori programokat vezet. Az a tény, hogy öt esztendeje "nyugalomba" vonult, azt jelenti, hogy több idő jut minden kedves szakterületnek. Az utóbbi évek terméséből négy kötetet hozott magával a találkozóra.
Cseke Péter-Burus János: Csíksomlyói Székely Népfőiskola
Ezt a Burus Jánossal közösen írt könyvét ma is sokan keresik, de mégsem sikerült meggyőznie a kiadókat, hogy érdemes lenne az átlagosnak mondható 200-300 példányt meghaladó mennyiségben is kiadni.
Miután sikeresen elérkezett a beszélgetés a közelmúlt és a jelen eseményeinek taglalásáig - Geréd Gábor, az avatott beszélgetőtárs próbálta úgy irányítani a témákat, hogy essék pár szó a tényfeltáró újságírásról, a szociológia és a szociográfia határmezsgyéin evező szociográfiai riportról, amely eléggé periférikus műfajjá vedlett napjainkra. Cseke Péter így Féja Géza, Illyés Gyula, Németh László emlékét és életművét idézhette fel, azokat a több évtizeddel ezelőtt keletkezett alapmunkákat, amelyek egész életét meghatározták, illetve a közelebbieket is, Mikó Imrét, Bözödi Györgyöt és Tamási Áront, akinek Szülőföldem (1938) című művét tartja a műfaj legpompásabb remekének, amelyben "a szociográfiai és szépprózai eszközök egymásra épüléséből született vallomása látszólag szűkebb környezetéről szól, valójában azonban koncentrikus körök módján szélesül az ábrázolás a közvetlen tapasztalatok leírásán túl az író reflexióiban, gondolatfutamaiban, néha frappáns megjegyzéseiben. A Tamási család 1938-as jelenében a székelység sorsának jelképét adja, miközben a leírt jelenetek, helyzetek, a kedves vagy riasztó tapasztalatok mögött ott van az éber figyelem, amely azokat az erővonalakat kutatja, amely az erdélyi népek összetartozását, szükségszerű békés egymás mellett élését sejtetik egy boldogabbnak remélt jövőben."
Mintha gellert kapnának, s lepattognának rólunk a tapasztalatok
Manapság - mondotta az író - abba a hibába esünk, hogy nem vagyunk képesek tanulni a múlt eseményeiből, holott az erdélyi és a székelyföldi magyarság ugyanazokkal a gondokkal küzd, mit a múlt század húszas-harmincas éveiben. Az elődök akkor végigjárták Erdély legkülönbözőbb vidékeit, rögzítették a látottakat és alternatívákat mutattak a megoldásra. Világosan megmondták, hogy a Monarchiában mit tettek rosszul, s mi az, amit abból a megváltozott impériumba át lehetne vinni. Ugyanez megtörtént az 1940-es évek elején is - a tiszavirág-életű magyar közigazgatási idején Észak-Erdélyben, de azokat az eredményeket hamarosan elsodorta és felülírta a baloldali rezsim. A legutóbbi rendszerváltozás után negyed évszázaddal - mondotta - Erdélyben mintegy négyszázezerrel kevesebb magyar él, mint 1989 előtt. Falvaink soha nem látott válságot élnek át, széthullnak, atomizálódnak a közösségeik. Az író - tegyük mi hozzá: a népi író - ma nem sokat tehet. A pár száz példányban megjelenő könyvek tényeket tartalmaznak, azzal a fajta látásmóddal íródnak, amelyből világosan kiolvasható a pesszimizmus. A megmaradás, a megtartás közös feladat lehetne, ha lenne hozzá összefogás a tétovázó helyi vezetés, a gazdasági tényezők, az egyházak és az értelmiségiek részéről. A Cseke Péter-i életmű ily módon egy csendes lármafa.
Egyre többet foglalkozik az író szülőföldjével is. Az irodalomtörténeti kutatásokat, a népi írók műveit elemző tanulmánykötetek mellett lesz még olyan könyve, amelyet a két Homoród vidéke ihlet. Hogy ez a terve sikerüljön, s idehaza szállja meg, s kényszerítse írásra a helyi Múzsa, a falustársak elhatározták, hogy felajánlanak számára egy házhelyet Recsenyéden, ahová közös erővel és akarattal akár még egy hajlék is épülhet, hogy legyen hely, ahol igazán otthon érezheti majd magát, s amely az emlékét is őrizheti az utánunk elkövetkezők körében, s a jövendő időkben.
Ez a vállalás komolynak ígérkezik, többen megerősítették a hírt a nyilvános beszélgetés során, s ha a közösségi szellem kalákában lenne képes építkezni, tetőt ácsolna és zöld-ágas reménnyel és áldomással koronázná a végül helyére kerülő utolsó kupás-cserepet, akkor jóleső érzés fészkelné be magát lelkünkbe, hiszen ezáltal láthatnánk, hogy megmaradt valami a hagyományos székely falu igaz emberségéből és egykori erejéből.
Simó Márton
Hungarovox Kiadó, Budapest 2013.
Székelyhon.ro

2016. február 6.

In memoriam Marosi Barna
„Újságíró vagyok, semmi más” – így vallott magáról Marosi Barna, holott mindannyian tudjuk: kiterjedt, több évtizedes publicisztikai és írói munkássága jóval túlmutat ezen.
Marosi Barna a marosvásárhelyi és erdélyi magyarság iránt elkötelezett magyar értelmiségi volt, egy nehéz kor krónikása, aki íróként, publicistaként és a Duna Televízió alelnökeként mindvégig sajátos értékeink megőrzésére törekedett.
A Marosvásárhelyi Kulturális Központ szervezésében február 12-én 17 órakor a marosvásárhelyi Kultúrpalota kistermében Marosi Barnára emlékeznek.
A rendezvényen Ötvös József református lelkész és Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus, esszéista mond beszédet. Közreműködnek Farkas Ibolya, Györffy András és Barabási Tivadar színművészek, valamint Bartha Lajos, Bartha Ilka, Barabás Boróka és Weber-Csíky Borka Boglárka, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia előadóművészei.
Marosi Barna 1931. szeptember 29-én született Marosvásárhelyen. Író, riporter. Molter Károly fia, Marosi Péter és Marosi Pál öccse. 1950-ben érettségizett a marosvásárhelyi Református Kollégiumban. 1954-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett kémiatanári és vegyészi diplomát. 1954–58 között a bukaresti Előre riportere, később szerkesztője. 1958-ban ’56-os állásfoglalása miatt távoznia kellett a sajtóból, tíz évig vegyészként dolgozott, előbb a bukaresti Reactivul vegyi üzem munkása (1958–59), majd a marosvásárhelyi cukorgyárban vegyészmérnök, kémikus (1959-68).
1968-tól újra az Előre marosvásárhelyi tudósítója. Riportjai a napi aktualitáson túlmutató, irodalmi alkotások. Az Előre Kiskönyvtárának szerkesztőbizottsági tagja, több riportantológiában – Hazánk új arca (1986), Sokágú termőfa (1986), Tenni és teremteni (1987), Jövőépítők (1987) – is megjelentek írásai.
1989 decemberétől 1993-ig a Romániai Magyar Szó új formájának szerkesztő publicistája, kommentátora. 1993-tól szabadúszó. 1996-tól a Duna Tv munkatársa, főszerkesztő, műhelyvezető, 1998-tól alelnök 2000. december 1-ig.
Első írásait a marosvásárhelyi Vörös Zászló közölte 1951-ben.
Dános Miklóssal közösen írta a Két hét a Dunán című riportkönyvet 1957-ben, Beke Györggyel és Kenéz Ferenccel együtt mutatja be a Csőposta című könyvet 1974-ben, s közben szerepel Bekével és Cseke Péterrel az Emberarcok riportkötetben 1976-ban. Saját riportkötetei közül kiemelkedik a Megbolygatott világ (1974), melyben többek között felidézi az elmúlt századfordulóról Bernády György marosvásárhelyi polgármesterségének városépítő hagyományát.
Más önálló kötetei: Kapu utca 10. (kisregény, 1965, 2. kiadás: 1969); Sújtólégben – rezesbandával (Zsil-völgyi napló, 1979), Bernády György városa (1993, 2. kiadás: 2006). Népújság (Marosvásárhely)

2016. február 15.

Kik itt éltek, az értelmes lét lehetőségeit egyengették…
In memoriam Marosi Barna
A néhai marosvásárhelyi írónak, újságírónak, publicistának, a Duna Televízió néhai alelnökének, Molter Károly legkisebb fiának emléke előtt tisztelgett múlt hét péntek délutánján a Kultúrpalota kistermében megjelent teljes telt házas közönség.
A Marosvásárhelyi Kulturális Központ által szervezett emlékesten a ceremóniamester, Barabási Tivadar színművész köszöntötte a résztvevőket, illetve elmondta: Marosi Barna több évtizedes munkássága jóval több volt, mint publicisztika. Első írásait 1951-ben a Vörös Zászló közölte, riportkötetei nagy sikernek örvendtek. A marosvásárhelyi és erdélyi magyarság iránt elkötelezett értelmiségi maradt a Duna Televízió elnökeként is.
1931. szeptember 29-én született Marosvásárhelyen. Molter Károly fia, Marosi Péter és Marosi Pál öccse. 1950-ben érettségizett a helyi Református Kollégiumban. 1954-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett kémiatanári és vegyészi diplomát. 1954–58 között a bukaresti Előre riportere, később szerkesztője. 1958-ban ’56-os állásfoglalása miatt távoznia kellett a sajtóból, tíz évig vegyészként dolgozott, előbb a bukaresti Reactivul vegyi üzem munkása (1958–59), majd a marosvásárhelyi cukorgyárban vegyészmérnök, kémikus (1959-68). 1968-tól újra az Előre marosvásárhelyi tudósítója. Riportjai a napi aktualitáson túlmutató, irodalmi alkotások. Az Előre Kiskönyvtárának szerkesztőbizottsági tagja, több riportantológiában – Hazánk új arca (1986), Sokágú termőfa (1986), Tenni és teremteni (1987), Jövőépítők (1987) – is megjelentek írásai. 1989 decemberétől 1993-ig a Romániai Magyar Szó új formájának szerkesztő publicistája, kommentátora. 1993-tól szabadúszó. 1996-tól a Duna Tv munkatársa, főszerkesztő, műhelyvezető, 1998-tól alelnök 2000. december 1-ig. Dános Miklóssal közösen írta a Két hét a Dunán című riportkönyvet 1957-ben, Beke Györggyel és Kenéz Ferenccel együtt mutatja be a Csőposta című könyvet 1974-ben, s közben szerepel Bekével és Cseke Péterrel az Emberarcok riportkötetben 1976-ban. Saját riportkötetei közül kiemelkedik a Megbolygatott világ (1974), melyben többek között felidézi az elmúlt századfordulóról Bernády György marosvásárhelyi polgármesterségének városépítő hagyományát. Más önálló kötetei: Kapu utca 10. (kisregény, 1965, 2. kiadás: 1969); Sújtólégben – rezesbandával (Zsil-völgyi napló, 1979), Bernády György városa (1993, 2. kiadás: 2006).
Györffy András színművész Karinthy Frigyes előszó című versét mondta el, majd Ötvös József református lelkipásztor beszédét hallhatták a jelenlévők.
– Minden emlékezésben a múlt egy szelete elevenedik meg előttünk. Megjelenik a kor hangulata, színe, illata. Elnémult szavak szólnak újból, és arcok jelennek meg köztünk. Arcok, amelyeken látszanak a lerakódott igazságok és igazságtalanságok, amelyeket el kellett hallgatni – mert mindig voltak és lesznek csak álmokban megélt történetek. Pál apostolnak a korinthusbeliekhez írott II. levele negyedik részének hetedik verse volt az egyik lelki kapaszkodónk abban, hogy itt maradhassunk, megmaradhassunk. Kellett legyen egy választott igénk, csak így lehetett élni, túlélni. A cserépedénybe zárt kincs a hit, az ember reménysége. Az ember szeretete. Ezt a huszadik századi erdélyi ember érti a legjobban. A szeretet birtokában nem vagyunk elhagyottak. Ezen életet éljük itt azóta, amióta Molter idejött, majd felnőtt a három fiú a kollégium tanári lakásában. Barna a legkisebb volt, de még elmondhatta: hazajárt hozzájuk az Erdélyi Helikon majd mindegyik jelentős alkotója. Ő pedig hús-vér valóságban élte meg a későbbi változásokat – mondta a számos személyes emlékkel, történettel gazdagított beszéde során Ötvös József.
Méltatásában Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus, esszéista hozzátette: Molter Károly fia vitathatatlan tekintélynek örvendett diáktársai között.
– A nagy hírű kollégium tanári lakásaként szolgáló épületben otthonra lelt az értelmes szó, a cselekvés útjait kereső párbeszéd. Erdély minden tájáról jöttek ide vendégek, és ide tértek be azok is, akik a magyarországi irodalom képviselőjeként látogattak Marosvásárhelyre. Móricz, Kosztolányi, Tamási lába nyomán lépkedett, aki elsétált a szokatlanul magas ablakok alatt. Szinte érthetetlen volt számomra, hogy Marosi Barna mégis vegyész kívánt lenni. 1950- ben a Bolyai Tudományegyetem kémia szakára felvételizett, és tanárként diplomázott, majd újságíróként helyezkedett el az Előre című lapnál. Nem kezdőként indult, dunai útirajza könyv formájában is eljutott az olvasóhoz. Hamarosan azonban váratlan fordulat következett: kiderült, hogy az adott körülmények között a vegyészi diploma nagyon hasznos lehet az újságíró számára. '58-ban vegyész lett, később a vásárhelyi cukorgyár alkalmazottja. A torz, embertelen diktatúra következménye volt ez. Az '56-os szabadságharc okán a rendszer a fiatal írástudók életébe sorsformáló és torokszorító hatékonysággal avatkozott be. Őt is elnémították, mert eltért a véleménye a hatalométól, és ezt nem titkolta el. Egy évtized után térhetett vissza ugyanazon lap vásárhelyi tudósítójaként. Írásaiban jelentkezik a sokoldalú tájékozottság, a pontos megfigyelés és a tágabb összefüggések ismerete. Olvasmányos mozzanatokra lelünk a mondandóban. A leírói jellegű szövegbe beleszövődnek a magyar történelem színes szálai, ami írásait a szokványos riportok fölé emeli. Úttörő szerepe volt Bernády György emlékének újrafelidézésésében, 1974-ben kötetben is közölte a modern város megteremtőjének gondolatébresztő történetét, a könyv 1993-ban bővített kiadásban ismét megjelent, és közben a Köteles utcai épületben virtuálisan továbbra is jelen voltak azok, akik a század elején oda látogattak. A Marosi Ildikó által ott szerkeszett szövegek hozzájárulnak jelenünk megértéséhez is. Ezt az életművet és életutat csak az adott kor és hely függvényében lehet elemezni. Jellegzetes erdélyi és kisebbségi sors az övé: a szorongató viszonyok egyik csapdahelyzetében nem tudott nemet mondani, és a rákényszerített kompromisszum bénítólag hatott egész életére. A zaklatott sorsú város közelmúltjáról beszél az utca, amelyben lakott. Kik itt éltek, az értelmes lét lehetőségeit egyengették. Kinek emlékét méltatni próbáljuk, azok közé tartozott, akik a kisebbségi sors könyörtelen szorításában is gyarapították azon értékeinket, amelyek élhetővé formálták az életünket. Akik a kudarcos küszködések sorában is a szellem szavait érvényesítették, ahogy lehetett. E mai városban már az azonos nyelvűek sem tudnak egymással a józan ész szavaira figyelni: elődeinktől azt is meg kell tanulnunk, hogy hogyan lehet és kell bölcsen cselekednünk – mondta Gálfalvi Zsolt, majd az emlékest második felében Györffy András Marosi Barna Bernády- könyvéből, Farkas Ibolya színművésznő pedig a szerző Megbolygatott világ című kötetéből olvasott fel, majd Bartha Lajosnak, Bartha Ilkának, Barabás Borókának és Weber-Csíky Borka Boglárkának, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia előadóművészeinek játékát hallhatta az emlékező közönség.
Kaáli Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

2017. október 17.

Egyhetesre nőtt Bernády Napok
25 év a városépítő szellemében
Negyedszázada született meg Marosvásárhelyen a városépítő polgármester nevét viselő, a megye magyarságának kulturális jólétét, gazdagodását szolgáló Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány. Húsz évvel ezelőtt, 1998 októberében szervezte meg először az alapítvány a Bernády Napokat, amelyre azóta is minden ősszel sor kerül. Borbély László kuratóriumi elnököt a kétszeresen kerek évforduló kapcsán az elmúlt 25 évről, majd a jövő héten zajló rendezvénysorozatról kérdeztük.
– Ön szerint mit jelent a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány és az általa működtetett központ, a Bernády Ház a marosvásárhelyiek számára?
– Divatos szóval egy „brand” lettünk Marosvásárhelyen. Sokan ismerik az alapítványt, nyomon követik a munkánkat, eljárnak az általunk szervezett rendezvényekre. Sikerült a Bernády Házba szoktatnunk a vásárhelyieket, évente közel tízezer látogatója van az egykori Baross, ma Horea utcai épületnek. Bizonyos rendezvények – irodalmi estek, előadások, vitaműsorok, képzőművészeti és népművészeti kiállítások – telt házas közönséget vonzanak ide. Az elmúlt években mintegy kétszáz eseménynek – vendégrendezvényeknek, illetve saját műsoroknak – adott otthont a Bernády Ház.
– Mi volt az elsődleges céljuk, üzenetük ezeknek az együttléteknek?
– Az alapítvány kétévente megújuló kuratóriuma folyamatosan igyekezett gazdagítani a kulturális kínálatot, szélesíteni az identitáserősítő, közérzetjavító rendezvények választékát, ötvözni a hagyományt és a modernet.
– Milyen lépésekre volt szükség ahhoz, hogy a közművelődési központ az irodalom- és művészetbarátok igazi hajlékává váljon?
– Az ingatlan megvásárlása és átalakítása után 1994 novemberében nyitotta meg kapuit a Bernády Ház. Pár év elteltével egyértelművé vált, hogy kinőtte kereteit, az alapítvány kuratóriuma ekkor határozott a tetőtér beépítéséről. Komoly összefogás révén sikerült ezt az elképzelést valóra váltani. Az átépítés idején, 2001 júliusától 2002 októberéig a háznak szüneteltetnie kellett tevékenységét, a helyhez nem kötött kezdeményezéseit viszont folytatta. A munkálatok befejezése után lényegesen nagyobb kiállítófelülettel és befogadóképességgel tölthette be hivatását a központ. A tetőtér főleg kamarakiállítások, fotótárlatok számára alkalmas, az egymásba nyitható földszinti termek pedig a legváltozatosabb rendezvények megszervezésére kínálnak kedvező feltételeket. A Bernády Galéria néven ismertté vált helyszínen két-három hetente váltják egymást a kiállítások. Fennállása óta 411 – a földszinti galériában 259, a tetőtériben 152 – tárlatot látott vendégül a ház. A kiállítások zárásakor a művészek egy-egy alkotásukkal gyarapítják az alapítvány műgyűjteményét, amely időről időre szintén a nagyközönség elé kerül.
– Könyves rendezvényeknek is gyakori színhelye a Bernády Ház, ilyenkor, úgy tudom, a szerzők is adományoznak műveikből. De az alapítványnak saját kiadványai is vannak.
– 25 év alatt 26 kiadványt, Márosvásárhely fekete márciusáról pedig egy DVD-t is megjelentettünk.
– Az alapítvány örökségápolásáról szobrok, emléktáblák, emlékszoba is tanúskodik. Bizonyára nem könnyű rangsorolni, mégis érdekelne, mit tekint az elmúlt negyedszázad legnagyobb megvalósításának?
– A kilencvenes évek elején a Bernády-kultusz jegyében kezdtük munkánkat, és most is ez a fő mozgatórugónk. Fontos mozzanatnak éreztük a Bocskay Vince alkotta Bernády-szobor felállítását 1994-ben, majd négy évre rá a hajdani polgármester mellszobrának, Hunyadi László munkájának leleplezését a Kultúrpalotában. De szintén kiemelten fontos volt a Bernády, a városépítő című monográfia megjelentetése 2015-ben. Mindig megdöbbent, mennyire elfelejtette a város építőjét, aki már a kordokumentumokban sem volt jelen, és akinek örökségével a kommunizmus évtizedeiben egyedül Marosi Barna foglalkozott. Ezért volt létfontosságú a rendszerváltás után felidézni, minden nemzedéknek, különösen pedig a fiataloknak továbbadni a rendkívüli szellemi hagyatékot.
– Ez a fő törekvése a Bernády Napoknak is. Mire számíthat idén a rendezvénysorozat közönsége?
– Évről évre igyekszünk minden korosztályt és társadalmi réteget megszólítani, így lesz ez most is. A legnagyobb újdonság az, hogy – a huszadik évfordulóhoz illően – nem pár napos, hanem egész hetes lesz a rendezvény. Október 23-án, hétfőn 14 órakor az V–VIII. osztályos diákok sportvetélkedőjével kezdődik a Szász Adalbert Sportlíceumban, ezt követően 17 órakor a Bernády Házban megnyílik Gyarmathy János szobrászművész kiállítása. 24-én, kedden 16 órakor a középiskolás sportiskolások vetélkednek tanintézetükben. Mindig igyekszünk a kor nyelvén szólni, újítani, ezért 20 órától slam poetryvel folytatjuk a rendezvénysorozatot a G Caféban. 26-án, csütörtökön 18 órakor Fülöp Gellért fotókiállítása nyílik meg a Bernády Házban, 27-én, pénteken pedig ugyanebben az időpontban, ugyanitt Fodor János Bernády György. Politikai életrajz című könyvét mutatjuk be. Az elmúlt évek hagyománya szerint 28-án, szombaton délelőtt 10 órakor a református temetőben megkoszorúzzuk Bernády György sírját, 10.30-kor pedig a polgármester köztéri szobrát. A gálaest 18 órakor kezdődik a Kultúrpalotában. Ekkor kerül átadásra a Bernády-emlékplakett, majd ünnepi zongorajáték, Ránki Dezső, Klukon Edit és Ránki Fülöp előadása zárja a Bernády Napokat. Egészen különleges estre számíthat a nagyérdemű, tudomásom szerint ugyanis ritkán lépett együtt közönség elé a Ránki család.
– A korábbi években a Bernády Házban lehetett előzetesen helyjegyeket igényelni a gálaestre.
– Így van ez most is. Mától mindennap délelőtt 10 órától 18 óráig vehetik át az érdeklődők a jegyeket, amelyekért természetesen nem kell fizetni. A helyjegyekkel együtt tombolajegy is jár a kedves közönségnek. A sorsolásra a gálaesten kerül sor, a szerencsés nyertes Sz. Kovács Géza segesvári képzőművész egyik alkotásával gazdagodhat. Nagy Székely Ildikó / Népújság (Marosvásárhely)

lapozás: 1-30 | 31-37