udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
46
találat
lapozás: 1-30 | 31-46
Névmutató:
Moyses Márton
2010. november 13.
Hangulatjelentések, avagy Fecseg a felszín, hallgat a mély?
Romániában hangulatjelentések 1989. december 21-ig, sőt, azt követően is készültek. A posztkommunista hatalomátmentés és a magyarellenes hisztériakeltés nélkülözhetetlen eszközeivé váltak. Elegendő utalnunk a hírhedt Har—Kov-jelentésre. Sajnos, Romániában még nem jelent meg olyan összefoglaló kötet, mint amilyent Katona Csaba és Rácz Attila szerkesztésében Hangulatjelentések a fővárosból 1988 októberétől 1989 októberéig címmel a napokban vehetett kezébe a magyarországi olvasó.
Háromszék népének 1956. októberi-novemberi valódi hangulatáról a leghitelesebb ,,jelentést” nem a pártapparátus munkatársai, a Szekuritáté készítette, hanem egy erdővidéki, Magyarhermányban született gazdálkodó és élete végéig helyben maradó autodidakta helytörténész, Máthé János (1898—1986). Szülőfalujában végezte az általános iskola kötelező osztályait, majd a székelyudvarhelyi Református Kollégium diákja lett. Négy év után anyagi okok miatt kénytelen félbeszakítani tanulmányait. Az első világháború frontszolgálata után, a ,,román világban” szülőfaluja egyik vezetője. 1940 és 1944 között az Erdélyi Párt helyi szervezetének elnöke. Máthé János kutatásai — akárcsak a Székelyföld különböző településein élő sorstársaié, többek között a korondi István Lajosé — fontos és nélkülözhetetlen részei nemcsak a helytörténetnek, hanem az egyetemes magyar történetírásnak is. Nagyobb lélegzetű művei — Magyarhermány monográfiája, 245 oldal; A régi székelység részvétele az 1848/1849. évi szabadságharcban, 365 oldal — csak 1990 után jelenhettek meg. A Szekuritáté 1953-tól haláláig állandó megfigyelés alatt tartotta, több kéziratát elkobozta. Szerencsére, szerencsénkre a román titkosrendőrség semmit nem tudott a Magyarhermány kronológiája, 1944—1964 című kéziratról, mely 2008-ban László Márton történész gondozásában a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadónál látott napvilágot. A 319 oldalas kötet Háromszék forradalmi hangulatáról, a magyar forradalommal és szabadságharccal való együttérzésről is az egyik leghitelesebb dokumentum. Máthé János még azt is feljegyezte: a magyar erjedési folyamat és forradalom hatására szüntették meg a kuláklistákat, a kötelező termény-, illetve húsbeszolgáltatást. Úgy írta meg Magyarhermány történelmi kronológiáját, hogy pontosan tudta: ha elkapják, az életével fizet. Azokban a vészterhes években a rendszerről ilyen kemény hangú véleményt nagyon kevesen vetettek papírra. Minden bizonnyal a Háromszék olvasói számára is a reveláció erejével hatna, ha folytatásokban olvashatnák a szülőföldjük történetének két drámai évtizedét bemutató hiteles kronológiát. (A Megyei Tükör már 1969-ben közölt részleteket belőle — szerk. megj.) „A rajoni néptanács 5221/I/956. számú átirata alapján értesítettek, hogy a kuláknévjegyzékből törölve lettünk (1956.) október 23-án. Ezzel lezárult a vörös uralom esztelen emberüldözésének (magyar)hermányi, nyolc évig tartott korszaka.” 1956. november
,,Az október végén kezdődött magyarországi felkelés híre mint becsapódó gránát érte a vörös pártkönyves tagságot és a körülöttük hajlongó salakot. Lélegzet-visszafojtva lesték a rádió minden zörrenését. A bérezelt vezérkar riadót fúvatott, október 28-tól kezdve éjjelenként tíz főből álló őrség kellett kiálljon, hogy amíg a kullancshad a paplan alatt pihen, vigyázzon a népi demokrácia vívmányaira. A magyarországi megmozdulás rendkívüli izgalmat váltott ki a nép körében. Szilárd volt a meggyőződés, hogy a Budapesten elindult lavina fejleményeként a leigázott európai államokban összeomlik a vörös pokol. Éppen, mint az 1940. évi bécsi döntés idején, ezekben a napokban is szünetelt minden munka. Türelmetlenül vártuk az újabb és újabb híradásokat, s az elszenvedett gyötrések néma tűréséből, bár figyelve és fojtott hangon, már feltört a számadásra készülés hangja: Na, tolvajok, most imádkozzatok! Sajnos — a keleti hóhér —, akár egy évszázaddal előbb, most is vérbe fojtotta a szabadulásra törekvő megmozdulást. Letörve, elkeseredve, elcsüggedve hallgattuk a vörös hóhér brutalitásáról szóló híreket. Dermedtség feküdt újra az erdélyi magyarság lelkére.” 1956. december 30-i bejegyzés:
,,A magyarországi robbanás hangjától a bukaresti zsarnokok is megijedtek. Kínos töprengések közben kényszerültek az évek óta ömlő ingyenjavak nagy részéről lemondani. Megszüntették a búza, árpa, zab, kukorica, pityóka, széna, tej kényszerű beszolgáltatását.” (az Előre 1956. december 30-i, 31-i számai) Az RMP Központi Vezetősége által megrendelt napi hangulatjelentések hasonlítottak Máthé János naplóbejegyzéseihez. Az 1956. október 29-i például arról számolt be, hogy Torja községben (Kézdivásárhely rajonban) és Marossárpatakon (Marosvásárhely rajonban) a kollektív gazdaságok és társulások ellen tiltakoztak. Nagyon sok településen a kulákok (bár megszüntették a szégyenteljes listákat — T. Z.) megfenyegették a párttagokat. A Magyar Autonóm Tartomány községeiben, falvaiban és városaiban elterjedt a hír, hogy Marosvásárhelyen is kitört a forradalom. Minden bizonnyal e rémhír is szerepet játszott abban, hogy az egyik leglátványosabb magányos forradalmi tettre 1958. november 8-án éppen Sepsiszentgyörgy főterén került sor: az 1906. január 14-én Sepsiszentgyörgyön született, ,,félig székely, félig szász, vagy tán egészen az” Hubbes Márton, a helyi Kalász szeszgyár tisztviselője a munkahelyéről reggel azzal az indokkal kérezett el, hogy haza akar menni, mert a költözéshez — válófélben volt a feleségétől — el akarja készíteni a csomagját. Miután eltávozását engedélyezték, az egyik munkatársának bejelentette: hazamegy, magához veszi a piros-fehér-zöld zászlót, és végigvonul az éppen heti piacot tartó Sepsiszentgyörgy főterén. Elhatározását valóra is váltotta: a ház padlásáról levette a magyar nemzetiszínű zászlót — amelyet még a horthysta Magyarország idejéből őrzött meg —, s azzal kivonult az utcára, később a sógora meg egy másik polgár megállította, és hazavitték a lakására. Gáll József, Szávuly András és Timár Lajos tanúk kihallgatási jegyzőkönyveiből (a perirat 22., 23., 24. oldala) — mindannyian sepsiszentgyörgyiek — kiderül, hogy valamennyien látták az utcán végigvonulni Hubbes Márton vádlottat vállán a magyar zászlóval. Gáll József még azt is nyilatkozta: megkérdezte Hubbes Mártontól, hová megy, amire azt válaszolta: az irodába, hogy mindenkit megöljön. Demeter Benjámin tanú a kihallgatás során azt nyilatkozta (20—21. oldal): nevezett Hubbes Márton, amikor a munkahelyére ment, azt mondta neki: megy és elveszi a magyar zászlót, amivel kivonul a város főterére. Hubbes Mártont 1956. november 10-én tartóztatták le, a Szekuritáté külön autóval Marosvásárhelyre szállította. Bihari Imre hírhedt és szadista szekusszázados vallatta, aki a büntetőeljárás elindításakor nagy előszeretettel használta a smasszerek szokásos formuláját: ,,Mi, Bihari Emeric százados, a marosvásárhelyi 0421-es számú belügyi katonai alakulatnál a Szekuritáté nyomozója, elemezve a Hubbes Mártonra vonatkozó ügyirat dokumentumait, kijelentjük: a büntető törvénykönyv 327. szakasza 3. bekezdése alapján előírt bűncselekmény elkövetésével vádolható.” A vallatást és a kihallgatást hamar befejezték: a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1956. december 28-i marosvásárhelyi ,,kiszállásán” ítéletet is hozott. Első fokon a Btk. 323. szakasza 1. bekezdése előírásai alapján ,,felforgató tevékenység” vádjával két év börtönbüntetésre ítélték. Hubbes Márton nagyobbik fia, Hubbes Marton Baptisto az azóta elhunyt Hamert Mihály kiváló marosvásárhelyi ügyvédet fogadta fel védőnek. Hamert Mihály fellebbezését elutasították, a Kolozsvári Katonai Törvényszék az 1957. február 21./324-es határozattal az első fokon hozott ítéletet helybenhagyta. Szamosújváron raboskodott, 1958. november 9-én szabadult. Ezt követően négy évet kényszerlakhelyen töltött a Călăraşi megyei Olaru faluban, ahonnan 1966. november 30-án térhetett haza. Egy ideig otthon, majd a kőhalmi Apeminnél dolgozott. 1976. február 7-én hunyt el. A lánya, Molnárné Hubbes Éva, a székelyudvarhelyi dokumentációs könyvtár nyugalmazott igazgatója e sorok írójának az édesapjára vonatkozó minden fontosabb adatot átadott. Ezek és a perirat alapján pontosan rekonstruálható Hubbes Márton életútja, és kiküszöbölhető a mítoszteremtésnek az a legendája — amely egyik, életfogytiglani kényszermunkára ítélt cellatársától származik —, miszerint a börtönben halt meg. Az tény: az ítélet és a kényszerlakhely nem csak Hubbes Márton életét törte derékba, hanem a gyerekei továbbtanulását is megnehezítette. Hubbes Márton — Márton és Paula fia — német nemzetiségű, hét gimnáziumi osztályt végzett sepsiszentgyörgyi lakos volt, a letartóztatásakor három gyerek édesapja, a Kalász nevű szeszgyár könyvelője. ,,Múltja” miatt került a Szekuritáté célkeresztjébe: 1940 és 1944 között tagja volt a Wolksbundnak. A brassói hadbíróság 1941-ben távollétében életfogytiglani kényszermunkára ítélte. Azzal vádolták, hogy a horthysta Magyarország javára kémkedett. Ügyét 1946-ban újratárgyalták, és a vádak alól felmentették. Ennek ellenére a bélyeg egész életén át rajta maradt. Sepsiszentgyörgy két olyan ötvenhatos hőssel büszkélkedhet, aki félig szász származása ellenére magyarnak, székelynek vallotta magát, nemzeti érzését olyan hőfokon fejezte ki, amely követendő példa lehet mindannyiunk számára. Ugyanis az 1970-ben tűzhalált halt, a börtönben a vallatások brutalitása ellen a nyelve levágásával tiltakozó Moyses Márton nagyajtai lakos is 1941-ben Sepsiszentgyörgyön született. A természetes asszimilációnak olyan különös tüneménye az ízig-vérig székellyé lett két férfi hőstette, amelyhez hasonlóakat csak az 1848—1849-es háromszéki önvédelem máig nagy tiszteletben tartott honvédjei követtek el. Az már a történelem keserű fintora, hogy e sorok írójának minden igyekezete ellenére sem Sepsiszentgyörgyön, sem Nagyajtán nem viseli valamelyik utca Hubbes Márton és Moyses Márton nevét. Hátha e megemlékezés rábírja az önkormányzatot, hogy Sepsiszentgyörgy lakói legújabb korunk mártírjainak is legalább egy utcanévvel méltó emléket állítsanak.
Tófalvi Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2012. február 24.
A kommunizmus áldoztai: Szoboszlay Aladár és társai
Szoboszlay Aladár egy erdélyi, római katolikus plébános volt, aki Confederatio című művében kifejtette egy közös román-magyar állam tervét, amelynek létrejötte szerinte az etnikai feszültségeket szüntette volna meg. Ezenkívül fel szerette volna számolni a kommunista diktatúrát, és visszaállítani az alapvető polgári jogokat, szólás, vallás és sajtószabadság, valamint megszüntetni a kollektivizálást. Elméletét először csak közvetlen barátaival, Reusz Máriával, Alexandru Fîntînaru ügyvéddel, báró Huszár Józseffel és Ábrahám Árpád torjai római katolikus plébánossal, ismertette, azonban egyre több követőre találtak. Hamarosan külön-külön konspiratív szervezet működött Pécskán, Csíkszeredában, valamint Torján. A szervezkedés tagjai egy fegyveres felkelést kívántak kirobbantani, amelynek dátumát 1956. augusztus 28-ra tűzték ki. A felkelés azonban a rossz szervezés miatt el sem indult. A kudarcot követően azonban Szoboszlay és társai nem adták fel, hanem újabb dátumot tűztek ki a felkelés kirobbantására, a magyar forradalom hatására október 26-át. Azt akarták, hogy a két forradalom egyszerre győzzön a két országban, ezzel létrejött volna a Szoboszlay által elképzelt konföderáció is. A kijelölt időpontban azonban ismét nem történt semmi, ezzel a felkelés kirobbantásának terve a kútba esett, a magyar forradalmat pedig a szovjet csapatok időközben leverték, így megszűnt az együttműködés esélye is. A szervezkedést a Securitate egy „Iosif” álnevű besúgónak köszönhetően leleplezte, a résztvevőket pedig 1957 novemberében sorra letartóztatták. Összesen 57 személyt tartóztattak le, románokat és magyarokat egyaránt. Olyan személyek is fogságba kerültek, akik csak szimpatizáltak a felkeléssel, vagy csak tudtak róla, de nem támogatták. Az utóbbiaknak az volt a bűne, hogy nem jelentették a Securitatenak, hogy mi van készülőben.
A pert Kolozsváron tartották, a III. Hadtest hadbírósága ítélkezett, elnöke egy magyar, a szabóból hadbíró őrnaggyá előléptetett Macskássi Pál volt. Az elítéltekkel kegyetlenül bántak az őrök, rendszeresen és brutálisan megkínozták őket. A kirakatperek magasiskolája következett, ugyanis a bíróság az ítéleteket már jó előre megkapta Bukarestből, ennek ellenére fenntartották a helyben ítélkezés látszatát. A foglyokat „államrend elleni összeesküvéssel” és a „Román Népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedéssel” vádolták, ítéletet 1958. május 30-án hoztak felettük. Az összes vádlottat teljes vagyonelkobzással sújtották, ezenkívül 10 személyt halálra, 5 személyt pedig életfogytiglanra ítéltek. A többiek ítélete 8–25 év között volt. A ítélkezés kegyetlenségét mutatja, hogy a tárgyalás „közönsége” minden egyes halál és életfogytiglani börtönbüntetést megtapsolt.
A halálraítélteket 1958. szeptember 1-jén golyó által kivégezték Aradon vagy Temesváron. Sírjaik máig ismeretlen helyen vannak.
A kivégzettek név szerint:
Szoboszlay Aladár, báró Huszár József, Alexandru Fîntînaru, Lukács István, Orbán István, Tamás Imre, Tamás Dezső, Kónya István, Ábrahám Árpád, Orbán Károly. A börtönbüntetésre ítéltek közül egy személy vesztette életét, Szörcsey Elek, a többiek az 1964-es amnesztia idején kiszabadultak, de mindannyian maradandó fizikai és szellemi károsodást szenvedtek.
Moyses Márton
Az Erdélyben élő fiú 1956-ban, a magyarországi forradalom idején, három társával megpróbált átjutni Magyarországra, de eltévedtek, és így kénytelenek voltak visszafordulni. 1960. november 22-én letartóztatták „Holnap forradalom lesz”, „Vörös és fekete reakció” és „Beszélgetés a halállal” című verseiért, és a Szokolay-féle perben hétévi börtönbüntetést kapott. A börtönben, hogy ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle, egy cérnadarabbal levágta saját nyelvét, amit ott helyben minden érzéstelenítés nélkül visszavarrtak a securitatés titkosrendőrök.
1970. február 13-án, pénteken, egy évvel Jan Palach prágai és Bauer Sándor budapesti mártíriuma után bement Brassóba a kommunista párt székháza elé, benzinnel leöntötte, és felgyújtotta magát. Rá három hónapra, a baróti kórházban hunyt el őrizet alatt, 1970. május 13-án. A Securitate parancsára minden orvosi ellátást megtagadtak tőle. A titkosrendőrség minden versét és valamennyi fényképét megsemmisítette.
A Párizsban megjelenő Irodalmi Újság 1969. február 1-jén megjelent számának első oldalán döbbenetes felsorolás adta tudtul az önkéntes tűzhalált választó tiltakozók névsorát: január 20-án Pilzenben Josef Hlavaty 25 éves üzemi munkás; 21-én Znojmóban Josef Jaros 19 éves traktorista; 22-én Brünnben Miroslav Malinka 22 éves munkás és a leopoldovoi börtönben Frantisek Bogyi fogoly; 23-án Léván Jan Gabor 22 éves munkanélküli; 24-én Pozsonyban Emanuel Sopko 23 éves mechanikus választotta a kétségbeesett tiltakozás e szélsőséges formáját. Ebbe a sorba illeszthető, Bauer Sándor, 17 éves, autószerelő ipari tanuló is.
Ordas underhang.freeblog.hu
Jambor Ileana írta (2012-02-24 11:28:11)
A Szoboszlay ügyhöz szeretnék hozzászólni. Jámborné Péterszabó Ilona vagyok Aradról. Könyvet írtam ezzel kapcsolatosan és van egy civil szervezetünk is, In memoriam 1956, amelynek célja éppen ezen áldozatok emlékének ápolása. Aradon már elhelyeztünk egy emléktáblát a belvárosi katolikus templom előterébe Karácsonyi István katolikus pap emlékére, aki 22 év kényszermunkára lett ítélve a Szoboszlay perben, ő tényleg teljesen ártatlanul és a Luciu Giurgen-i munkatáborban hunyt el 1963 nov. 9-én. Pécskán is sikerült egy szép emléktáblát elhelyezni Lukács István kivégzett házának falára és már öntik a rózsát a pécskai emlékműhöz, amelyet az összes áldozatnak szenteljük.
Akit bővebben érdeklik ezek a dolgok, megtekinthetik honlapunkat:www.xxx
Erdély.ma2014. április 12.
Megtartó hűség
Kérdések a 70 éves Tófalvi Zoltánhoz
– Erdély egyik legszebb és leghíresebb fazekasközpontjában született, Korondon. Meséljen gyermek- és ifjúsági éveiről, a szülőföld megtartó erejéről.
– Korondra születni – vallom immár hetven esztendő tapasztalatával a hátam mögött – csodálatos dolog, ugyanakkor feladatok sokasága is! Tamási Áron intelme semmit nem veszített időszerűségéből: "Az embernek egyetlen szülőföldje van, és sok-sok kötelessége." Ma már tudom: az emberi élet túl rövid ahhoz, hogy valamennyit lerójunk a szülőfalunk iránti tartozásból! Dédelgetem magamban az álmot: még lesz erőm megírni szülőfalum, Korond regényét.
1944. március 24-én láttam meg a napvilágot, amikor – újra Tamási Áronnal szólva – "Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a gondviselés." Áldott emlékű Édesapámat – aki a földművelés utolsó polihisztorainak egyike volt – az "Árpád-vonal" védelmére behívták katonának. Azelőtt is annyi átképzésen vett részt, hogy ma sem tudom: édesanyám, a Sóvidék szövőnője, hogyan tudta megművelni a tűrésnyi földet? Gyermekkoromban még teljes pompájában tündökölt az esti fonó. Másodikos koromtól oda állítottak, hogy egy-egy irodalmi alkotást felolvassak. Arany János Nagyidai cigányok című költeménye, Toldi mindhárom éneke, Csokonai Vitéz Mihály Dorottyája, Madách Imre Az ember tragédiája akkor vésődött kitörülhetetlenül az emlékezetembe.
– 1965-ben történelemtanárként tért vissza szülőfalujába. Hogyan emlékszik ezekre az évekre?
– Be kellett bizonyítanom: nem igaz a mondás, miszerint "senki nem lehet próféta a saját falujában!" Kiváló tanárok tanítottak Korondon. Beder Tibor, Hargita megye 1990 utáni főtanfelügyelője, aki a törökországi Magyarfalut, Rodostót gyalog kereste fel. Az erdélyi magyar gimnáziumok, líceumok egyik legkiválóbb matematikatanára, a fájdalmasan korán elhunyt Szilágyi Ferenc először Korondon, majd Gyergyószentmiklóson teremtett matematikai iskolát! Czegő Zoltán költői, írói pályáján a korondi tanárkodás meghatározó jelentőségű. Korond szerelmesei között a korábbi tanítók, tanárok közül hadd említsem Benczédi Sándort, Haáz Sándort, Kedei Zoltánt, Ambrus Lajost, a Hazanéző folyóirat főszerkesztőjét. Korondnak köszönhetem a helytörténeti kutatások elindítását, itt fogalmazódott meg bennem: az etnikailag, néprajzilag is egységes Sóvidéknek meg kell írni a történeti, etnográfiai monográfiáját. Ezt akadályozta meg a Szekuritáté.
Kiváló tanítványok sorával büszkélkedhetem: Bíró A. Zoltán, a csíkszeredai Kulturális Antropológiai Munkacsoport, a KAM megteremtője, a prózaíró Korondi Kovács András, a költő Majla Sándor, az UNESCO-díjas Páll Ágoston kiváló népi fazekas. 2003-ban, 2004-ben a katedra még egyszer a bűvkörébe vont: óraadóként a Sapientia marosvásárhelyi karán magyarságtörténetet és művelődéstörténetet taníthattam.
– Alig nyolc évet tanított. 1972-ben a marosvásárhelyi rádió munkatársa lett. Milyen volt ez a tizenhárom év, a Ceausescu-korszak leghírhedtebb korszaka?
– Szerettem a rádiót mint megszólalási lehetőséget. A rádió sokkal meghittebb, személyesebb, mint a televízió. A marosvásárhelyi rádiónál láttam először, hogyan működik a sajtóigazság fedőnéven futó cenzúra. Két nagyon fontos műsoromat tiltották le: az egyik a jobbágyfalvi, több hónapig tartó néprajzi kutatással összeállított Tavaszi határkerülés, a másik a Bolyai Tudományegyetem első csoportjának perében hét év börtönbüntetésre ítélt Várhegyi Istvánnal készített nagyinterjú. A marosvásárhelyi rádiónak köszönhetően végezhettem el azt a szociológiai kutatást, amelynek során a Temesváron élő atyhaiak 490 főt számláló közösségének minden tagjával elbeszélgettem. Az atyhaiak a bánsági nagyvárosba mentették át a kalákaszellemet, a közösségi életet. Névsoruk volt arról: Temesváron, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, az Amerikai Egyesült Államokban hol laknak az egykori falusfeleik, ott szállást, élelmet kapnak, emberi szóval fogadják őket. A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányom a Korunk 1982. évi pályázatán első díjat nyert, önálló kötetben is megjelent. A Forrás-sorozatban 1979-ben rádiósként jelent meg az első önálló kötetem, Pogány fohászok faluja címmel.
– Ezután volt kultúrigazgató, lapszerkesztő, helytörténeti kutató, tévészerkesztő.
– Akkor már túl voltam az első házkutatáson – a jegyzeteim, kézirataim egy részét elvitték –, az állambiztonsági szerveknek sikerült megakadályozniuk a Sóvidék történeti, néprajzi monográfiájának megírását, megjelentetését. Amikor kineveztek a nyárádtői művelődési otthon igazgatójának, Angela Isaroiu propagandatitkár kijelentette: "Azért tesszük oda, hogy elvérezzen! Ne mind irkáljon olyasmiket, amelyeket a Szabad Európa Rádió sorozatban közöl!" A SZER ugyanis folytatásokban sugározta A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányomat, a nagyernyei Péterffy Júlia magyartanárnő és Kim Imola zenetanárnő által szervezett iskolai vetélkedőről szóló publicisztikámat: "A nyelv ma néktek végső menedéktek,/ A nyelv ma tündérvár és katakomba,/Vigyázzatok jól, mikor beszéltek." (Reményik Sándor: Az Ige). Óriási botrány lett belőle! Koppándi Sándor fő pártcenzor "kedvenc üldözöttjévé" váltam. Leutazott Bukarestből, hogy "megrúgódjon", "móresre tanítson".
Nem szerettem a kultúrigazgatást, de annyit elértem: a Marosvásárhelyi Állami Színház, a Maros Művészegyüttes havonta tartott előadást, képzőművészeti kiállításokat szerveztem, és hadakoztam a magyar nyelvű oktatás megmentéséért. 1987. január 1-jétől A Hét, 1991 nyarától az Erdélyi Napló, 1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának belső munkatársa lettem.
– 1979-ben jelent meg első riportkötete, a Pogány fohászok faluja, amely a Sóvidékről szól, a kötet címét Alsósófalva "adta". Miről szól a könyv?
– A kötet tulajdonképpen a Sóvidéket alkotó tizennégy településről szóló tényfeltáró riportok füzére. A sófalvi sót az 1562. évi felkelésig a székelyek szabadon használhatták. A székely só "fakó kerekű", azaz: ráf nélküli szekereken Fogarasföldre, Kőhalom környékére is eljutott. Ez is a megírásra váró feladataim egyike. A kötetben részleteket közöltem a világot bejáró egyetlen sóvidéki tengerész, idős Cseresznyés Gyula hajónaplójából. Megtaláltam Siklód legnagyobb szerelmese, Visky Károly néprajztudós egyetlen példányban fennmaradt, soha nem publikált rajzait. Röviden arra is utaltam: minden idők egyik legnagyobb magyar művészettörténésze, Fülep Lajos, 1919-ben három hónapig Szováta református lelkésze volt, a helyi tanító akadékoskodása miatt kellett elhagynia a települést. Nemrég megkaptam a teljes szovátai levelezését, amely Szováta történetének eddig ismeretlen fejezete. A kötetben utaltam Ady Endre és Boncza Berta 1915. augusztusi szovátai útjára, és arra, hogy a Medve-tóban való fürdés után kijelentette: ide tér vissza "megegészségesedni"… A pogány fohászok faluja cím valóban Alsósófalvát idézi: az elzártság miatt a település lakói mindenkinél jobban megküzdöttek az önmaguk elfogadtatásáért. Elegendő hivatkoznom a festő Sükösd Ferencre, Fülöp G. Dénesre, a marosvásárhelyi Vártemplom lelkészére, a rendező Cseresznyés Gyulára, a táncmester Kacsó Andrásra. A sziknyos, követ és bábakalácsot termő vidéken a pogánykor emlékei a kereszténységre való áttérés után is tovább éltek.
– Fő kutatási területe az erdélyi, romániai '56-os történések, szervezkedések, elhurcolások és bebörtönzések kutatása.
– 1956-ban hatodik osztályos kisdiák voltam a korondi iskolában. A forradalom óriási hatással volt rám. A későbbi kutatások során azonosítottam: 1956. november 11-én Moyses Márton (1970. május 13-án tűzhalált halt) vezetésével négy 15-16 éves baróti gimnazista megpróbált átszökni a román–magyar határon. Ketten átjutottak! A kádári hatóságok 1957. március 15-én adták vissza a román állambiztonsági szerveknek Bíró Benjámint és Józsa Csabát. Az erdélyi, romániai ’56 történéseit tíz vaskos kötetben tárom az olvasó és a történészszakma elé. Megjelent öt kötet.
– Két évvel korábban, amikor A megmentett hűség – 2012 című kötet számára készítettem interjút, Ön azt mondta: egy 1000 oldalas könyvön dolgozik. Miről szól?
– Az említett 1000 oldalas kötet az "erdélyi kérdés" kialakulásáról, akuttá válásáról, és a megoldást sürgető tervezetekről szól. Középkori oklevelek alapján rekonstruálható, hogy a török betörések nyomán hogyan változott meg a korábban magyarok és szászok által lakott régiók etnikai összetétele. A 15. század elejére jórészt kialakult Erdély etnikai sokszínűsége. A 18. század második fele, az 1761-1762 körüli időszak az, amikor a románság számbeli fölénybe került. A reformkor idejétől kezdve magyar, román és részben szász tervezetek, elképzelések születtek az "erdélyi kérdés" megoldására. Ezeket a tervezeteket vontam górcső alá, a haza bölcse, Deák Ferenc 1842. évi levelétől kezdve – először jelzi az "erdélyi kérdés" súlyosságát! –, folytatva báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-i, a lakosságcserére vonatkozó tervezetével, Alexandru Papiu Ilarian 1860-ban papírra vetett és Alexandru Ioan Cuza fejedelemnek átadott Emlékiratával, Kossuth Lajos konföderációs tervezetével, a 19. századi, 20. századi különféle megoldási kísérletekkel. Paál Gábor 1919 januárjában, román katonai fogságban megfogalmazta a "Székely Köztársaság" tervezetét, a két világháború között a román, magyar és szász megoldási kísérletek a lakosságcserék révén próbálták orvosolni az "erdélyi kérdést". A második bécsi döntés után – 1940. augusztus 30. – több román tervezet is született, amelyek a lakosságcserék révén próbálták az "erdélyi kérdést" orvosolni. Sabin Manuila – Budapesten szerzett orvosi oklevelet –, a Román Statisztikai Intézet megteremtőjeként 1941. október 15-én Ion Antonescu marsallnak adta át azt a tervezetet, amely szerint a homogén román nemzeti államot úgy lehet megteremteni, ha 3,8 millió kisebbségit telepítenek ki Nagy-Romániából! A több nyelven beszélő Vasile Stoica román külügyminiszter-helyettes – Budapesten szerzett bölcsész oklevelet, a híres Eötvös Kollégium tagja volt – 1942. évi tervezete már ötmillió kisebbségi áttelepítésével számolt. 1943-ban az állampolitika rangjára emelték a román–ukrán–orosz lakosságcsere-tervet.
1946-ban a magyar békeelőkészítő osztály olyan Székelyföld-autonómiatervezetet dolgozott ki, amely magába foglalta – falvanként feltüntetve – a barcasági, a volt vármegyei vonzáskörzeteket is. Ezeknek a tervezeteknek a nyomát sem találjuk a román Parlamentnek benyújtott autonómiatervezetben!
– Pár éve nyugdíjas, nem kell már bejárnia a tévéhez. Mivel tölti a szabadidejét, és miért jön oly ritkán haza Erdélybe, bár ma is marosvásárhelyi lakos, itt van lakása a Gecse utcában?
– Levéltári kutatással, különböző könyvtárakban való búvárkodással, írással töltöm a mindennapjaimat. Marosvásárhelyen, a Gecse utcában van a lakásom, de alig tartózkodom ott. A marosvásárhelyi életemet teljesen ellehetetlenítették! A feleségem családja főbérlőként 1938-tól lakott a Gecse utca 19. szám alatti lakásban. 1977-ben ezt a lakást megvásároltuk Dósa György Alberttől, akiről a szekusdossziém 2011. januári átvételekor kiderült: "Demeter" fedőnéven csak rólam 62 jelentést készített. Volt olyan nap, amikor három jelentést is átadott a tartótisztjének! Nemcsak rólam, mindenkiről jelentett, aki élt és mozgott Marosvásárhelyen! A marosvásárhelyi Vízüzemnél – ahol ideig-óráig dolgozott – munkatársai életét tette tönkre. Olyan, saját kézzel és magyar nyelven írt jelentéseket készített, amelyek alapján kiváló szakembereket, mérnököket hurcoltak meg, rúgtak ki a Vízüzemtől! Szabotázsakciókat, tudatos ivóvíz- szennyezést, sőt mérgezést fogott rájuk, a kapusról pedig azt állította: ráfogta a fegyverét! Saját kezével kétszer írt beszervezési kötelezvényt, hogy a jelentéseiről senkinek, még a családtagoknak sem beszél. Másodszor már teljesen rám állították! A Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács, a CNSAS, 2012. április 25-i hivatalos átiratban dekonspirálta a Demeter fedőnéven jelentő, 1945. szeptember 28-án született Dósa György Albertet, Albert és Erzsébet fiát.
Dósa György Albert – aki a szüleitől adományként kapta azt a lakást, amelyben mi lakunk, és amelyet 1977-ben megvásároltunk –, 2001-ben eladta a Gecse utca (Stefan cel Mare) 19. szám alatti ingatlan első részét és a hozzá tartozó kertet. Ezzel párhuzamosan a mi lakásunkhoz tartozó, általunk 1977-ben megvásárolt, 1991-ben a feleségem és az én nevemre betelekelt kertért, udvarért beperelt a marosvásárhelyi törvényszéken. Dr. Kincses Előd volt az ügyvédünk. Marosvásárhelyen és Maros megyében 1974 és 1989 között 5.000 család, személy vásárolt hasonló körülmények között lakást. Az 1989. decemberi rendszerváltás után mind az 5000 család, személy nevére betelekelték a cseausiszta diktatúra idején törvénytelenül az állam tulajdonába utalt beltelkeket. Az 5000 család, személy közül csak ellenünk indítottak pert, és a Táblabíróság csak Dósa György Albertnek adott igazat!
Elvették a kertünket, az udvarunkat, most a lakáshoz tartozóan egyetlen négyzetcentiméternyi terület sincs! Ezt az iszonyatos drámát a feleségem, Tófalvi Mária magyartanárnő nem tudta feldolgozni, és 2009. október 2-án a budapesti Péterffy Kórházban visszaadta a lelkét a Teremtőjének. Az volt az utolsó kérése: szeretett városa, Marosvásárhely református temetőjében helyezzük örök nyugalomra. Ezt megelőzően két betörés volt a lakásunkban: először a központi fűtés hőkazánját lopták el, másodszor az ’56-os kutatásaim levéltári anyagának egy részét. Pótolhatatlan dokumentumok tűntek el! Ma semmit nem tartok a lakásban! Mindez olyan mély nyomot hagyott, hagy az életemben, hogy ritkán tartózkodom Marosvásárhelyen. A várost viszont ma is nagyon szeretem…
– Mi van a fiókban, min dolgozik jelenleg?
– Folytatom az 1956 erdélyi mártírjai sorozatot, a hatodik, majd a hetedik kötetet készítem elő kiadásra. Az elmúlt év végén jelent meg a sóvidéki prózaantológia, benne a Véres szárnyverések című novellám. Egy meghívás révén az elmúlt esztendő végén, 2014 januárjában Adelaide-ben – kérésre – felolvastam az említett novellát. Óriási sikere volt, hiszen a magukra maradt öregek drámája ott is hasonló!
– Több díjban részesült, soroljon fel néhányat.
– 1982-ben megkaptam a Korunk pályázatának első díját, a rendszerváltást követően az Ifi Fórum első díját. 1994-ben elnyertem a budapesti Hitel folyóirat szociográfiai pályázatának első díját, a Pro Civitas Alapítvány első díját a bözödújfalusi székely szombatosokról írt tanulmányommal. 1997-ben a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete tévés nívódíjjal jutalmazott. A Csíkszeredában megjelenő Székelyföld 2002-ben ugyancsak nívódíjjal tüntetett ki. A Magyar Újságírók Közössége Petőfi Sándor Szabad Sajtó Díja szintén fontos kitüntetés. Az Erdős Irma-díjat azért kaptam, mert én készítettem az önálló kötetben is megjelent nagyinterjút az Állami Székely Színház egykori művésznőjével. A legfrissebb díjat most, 2014. március 15-én kaptam Könyv és gyertya címmel. A végére hagytam a Hazanéző szerkesztőségétől kapott elismeréseket. Ezek arra figyelmeztetnek: sokszor kell még hazanéznem!
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)2014. május 1.
Sepsiszentgyörgy tud emlékezni (A kommunista diktatúra áldozatai)
Nagyszámú, főleg idős érdeklődő jelenlétében tegnap felavatták a Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékházát Sepsiszentgyörgyön a Beör-palota alagsorában. A falakon megtekinthető kiállítás mellett több olyan helyiséget alakítottak ki, amelyek a szenvedésre emlékeztetnek: vallatószoba, börtöncella vaságyakkal, szalmazsákkal és eredeti, Jilaváról beszerzett csíkos rabruhával, cella priccsel, szűk sötétzárka, szigorított zárka láncos bilinccsel.
A pannókon fényképek, dokumentummásolatok a különböző elítélt csoportok irataiból, besúgói jelentések, fogságból hazaírt levelek láthatók. Utóbbiakban fellelhető a foglyok némelyikének leleményessége, Harai Pál úgy címezte haza, Szentkatolnára a lapot, hogy Gumicsizmát utca 42. szám, vagy egy másik fogoly a néhány soros román szöveg után úgy írta alá: Czigit, Bundikát, más meg: Ezerbagót. A megnyitón közreműködött a Plugor Sándor Művészeti Líceum vonósnégyese – Barabás Dorottya (hegedű), Mihály Zsolt (hegedű), Kovács Arnold (cselló), Lőfi Gellért (brácsa) –, valamint Vadas Bernadett és Paul Grossa.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere kijelentette, Sepsiszentgyörgy tud emlékezni, és elmondta, 1956-os emlékművet, majd emlékparkot, ma börtönmúzeumot avattunk, jövő héten holokauszt-emlékpark következik. Fontosnak tartja, hogy minden fiatal ellátogasson ide, és lássa, nem is olyan régen mivel járt az, ha valaki vállalta véleményét. Azért fontos emlékezni arra, ami ’56-ban történt, mert tudatosítani kell, mennyire fontos a szólásszabadság. A polgármester ’56-nak egy másik tanulságára is felhívta a figyelmet: hatvan év nem volt elég a román hatalom számára, hogy megértse, a székelyeket nem lehet megtörni, nem lehet jogi, közigazgatási eszközökkel elérni, hogy ne szeressük szülőföldünket, szimbólumainkat, Székelyföldet. Hiába ítélte el a parlament a kommunizmust, az olyan hatalom nem tud hiteles lenni, amely nem változtat radikálisan módszerein, nem tud hiteles lenni a demokrácia, amikor 2014-ben arról beszélünk, kit hol hallgatnak le, vagy nem loboghat Sepsiszentgyörgyön, Székelyföldön a székely zászló. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja úgy fogalmazott, ez a hely látszólag a múltra emlékeztet, valójában a mindenkori terror valóságos mivoltára figyelmeztet. Miközben Románia testvériséget, békés egymás mellett élést hirdetett, valóságos hadjáratot folytatott a magyar nyelvű oktatás, egyházak ellen, s azt kiterjesztette más gyanús elemek ellen. 1956 ürügyén az sem számított, ha valaki kiskorú volt. Így mérgezték meg az erdélyi magyarságot mint gyanúsnak ítélt közösséget. Erkölcsi kötelességünk fejet hajtani azok előtt, akik életük, szenvedésük árán arra tanítanak, hogy embernek lehet maradni, az emberi méltóság megőrzése jelenti a közösség erejét. Erkölcsi kötelességünk életben tartani a közös emlékezetet – zárta szavait a diplomata. Tófalvi Zoltán történész, ’56-kutató igazolta a polgármester megállapítását: Sepsiszentgyörgy tud emlékezni. Felemlítette, 1996 szeptemberében végigjárták a szenvedés helyszíneit, a szamosújvári börtönt, ahol Puskás Attilával térdig vízben állva készített interjút, Jilavát, ahol a felszín alatt négy szint mélységben magyar és székely elítéltek románokkal együtt szenvedtek, és eljutottak a poklok poklába, a Duna-csatorna megsemmisítő munkatáboraiba is. Említette az Erdélyi Magyar Ifjak perét, Orbán Lászlót, az ozsdolai szökevényeket, akik nem voltak betyárok, mint ahogyan azt rájuk ragasztották. Kitért Moyses Mártonra, aki, ha van hős a világon, akkor ő az, kivágta saját nyelvét, hogy ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle, majd a diktatúra elleni tiltakozásként 1970-ben Brassóban felgyújtotta magát. A XX. század legnagyobb magyarjának Márton Áron püspököt nevezte. Megindokolta: ő tudta, meddig érdemes, meddig szabad elmenni a kompromisszumok megkötésében. A felavatott emlékházat Török József életműveként értékelte. Aktualitást adva előadásának, Tófalvi Zoltán arra hívta fel a figyelmet: Székelyföld autonómiájáért mindenki saját képessége és tehetsége szerint munkálkodjék, ahhoz ki-ki azt tegye hozzá, amihez ért. Octav Bjoza, a Volt Politikai Foglyok Országos Szövetségének (VPFOSZ) elnöke a polgármester szavaira utalva képmutatásnak nevezte azt, ahogyan Románia elítélte a kommunizmust, hisz utána ez a gyakorlatban nem látszott meg. Fogsága idején tanulta egy tíz éve börtönben levő társától: a rácsok, szögesdrót mögött csak egy nemzetiség van, a kommunistaellenesek nemzetisége, és ott csak egy Isten létezik. Megtoldotta, ott az élet és halál határmezsgyéjén alakultak a nagy karakterek, de – tette hozzá szomorúan – erre a mai hatalomnak nincs szüksége. Török József, a VPFOSZ háromszéki elnöke köszönetet mondott mindenkinek, aki hozzájárult az emlékház létesítéséhez, és szerényen visszautasította Tófalvi Zoltán szavait, mondva, egyedül ezt nem hozhatta volna létre. Közölte, a kiállított anyag csak töredéke annak, amit átnéztek, de bővítik majd a kiállítást. El szeretnék érni, hogy a tanárok ide hozzák a diákokat rendhagyó történelemórára.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2014. május 6.
Tablóavató a Bolyaiban
Szombaton az 1959-ben érettségizettek 55. érettségi találkozóját tartották a Bolyai Farkas líceumban. – Ezen a találkozón lelepleztük az eltüntetett, megsemmisített és most felújított érettségi tablónkat. Tudniillik a tablón szerepelt Moyses Márton, aki 1970 májusában hunyt el, miután kb. két hónappal korábban felgyújtotta magát a brassói pártbizottság előtt, tiltakozásul a nacionalista-kommunista diktatúra ellen – nyilatkozta Kincses Előd tegnapi sajtótájékoztatóján.
Elmondta, hogy egy rendkívül tehetséges székelyföldi fiú volt, politikai elítélt, aki szabadulása után kétségbeesett helyzetbe került, utána is üldözték, mivel azonosult és felvállalta ezt az azonosulást az 1956-os magyar forradalommal.
Moyses Márton 1941. április 20-án született Sepsiszentgyörgyön. A történetírás szerint Moyses Márton vezetésével négy baróti diák 1956. november 11-én elindult a román–magyar határ felé, hogy segítsék a magyar forradalmárokat. Közülük kettőnek sikerült átszöknie a szigorúan őrzött román–magyar határon. Ő és társa a sikertelen kísérlet után visszafordult. Kizárták öket a baróti gimnáziumból, azonban Moyses Mártont mint kiváló diákot átmentették a marosvásárhelyi Bolyai Farkas középiskolába. Később börtönbe került, ahol a rabruhájából kitépett szálakkal levágta saját nyelvét, hogy ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle.
A Securitate kihallgatási jegyzőkönyvei szerint Moyses beszámolt a sikertelen határátlépési kísérletről, de azt is elmondta, hogy a romániai népi demokratikus rendszer nem biztosítja a kisebbségek jogait; bírálta a kormányt. Tárgyalása 1961. július 13-án volt Marosvásárhelyen. A kolozsvári katonai törvényszék július 14-i határozatában "a társadalmi rend elleni cselszövés" vétkéért első fokon hét év szabadságvesztésre, öt év jogfosztásra és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Moyses fellebbezett, az ügy újratárgyalását kérte. A kolozsvári katonai törvényszék 1962. június 28-án tárgyalta újra az ügyét, és kétévi szabadságvesztésre és háromévi jogfosztásra ítélte. 1962. november 21-én szabadult. Kálváriájának azonban még nem volt vége: egyetemi tanulmányait nem folytathatta, állami munkahelyre nem mehetett, napszámosként dolgozott 1969-ig.
1970. február 13-án Brassó főterén, a pártbizottság épülete előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta magát, ugyanazon esztendő májusában hunyt el.
(mózes) Népújság (Marosvásárhely)2014. október 25.
Az „erdélyi kérdés”
1956 elemi erővel robbant be az én életembe is. Hetedik osztályos kisdiák voltam a korondi iskolában a forradalom napjaiban – miközben a faluban lévő két rádión csüngtek a felnőttek –, a második világháború harctereit, a szovjet hadifogságot megjárt férfiak arról beszélgettek, hogyan szökhetnének át a román–magyar határon, hogy segítsenek a forradalmároknak. Senki nem mondta, hogy „ellenforradalom”. Mindez óriási hatással volt rám.
1990-től kezdődően lehetett beszélni az erdélyi, romániai ötvenhatról. Az egykori elítéltekben még ott munkált a félsz, nagyon nehezen nyíltak meg. A későbbi kutatások során derítettem ki: azt, amiről Korondon 1956. október végén, november elején beszéltek, az 1970-ben tűzhalált halt Moyses Márton vezetésével négy 15–16 éves baróti gimnazista megvalósította: 1956. november 11-én ketten átszöktek a román–magyar határon. A kádári hatóságok – hogy a napot soha ne felejtsék el! – 1957. március 15-én adták vissza a román állambiztonsági szerveknek Bíró Benjámint és Józsa Csabát. Hivatalosan csak 2002-től lehet kutatni a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában a periratokat, az 1956-hoz kapcsolódó dokumentumokat. Ekkor már tudatosan határoztam el: az erdélyi, romániai ’56 történéseit tíz vaskos kötetben tárom az Olvasó és a történészszakma elé. Már megjelent öt kötet. Valójában a 20. század közepének egyetemes magyar történelmét írom, hiszen több világrészre kiterjedő kapcsolódási pontok vannak. Az erdélyi ötvenhatosok közül többen az Amerikai Egyesült Államokba disszidáltak: a Páll Lajossal együtt nyolc évre ítélt Vastag Lajos, az 1956. október 30–31-i temesvári diáktüntetés több elítéltje. Mások elsősorban Magyarországon, Németországban, Franciaországban vagy Svédországban találtak menedékre. Az Illyés Elemérre, Cs. Szabó Lászlóra való utalás pedig azt is jelzi: London, München, de még Brazília is benne van a „szórásban”.
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc a nacionalista kurzusra áttérő román kommunista hatalom számára kiváló ürügyet jelentett nemcsak a belső ellenzékkel, hanem a romániai magyarsággal való leszámolásra is. Nem véletlen, hogy a magyar forradalom elleni szovjet fegyveres intervencióra 1956. november 2-án éppen Bukarestben – Hruscsov, valamint a román és a bolgár pártfőtitkár jelenlétében – lelkesen rábólintanak! 1956 ürügyén sikerül az addig nagyon keményen ellenálló romániai magyar belső ellenzéket, értelmiségi elitet megtörni! Rá kellett jönniük: mindegy, hogy mit mondanak, lojálisak-e vagy sem a román hatalomhoz, a belső ellenzéket kirakatperek sokasága révén elnémítják, akár fizikailag is megsemmisítik. A romániai magyarságot a számbeli arányon messze felül sújtotta az 1960-as évek végéig tartó retorzió. Téves viszont az az állítás, hogy elsősorban értelmiségieket tartóztattak le, zártak börtönbe. A bebörtönzött munkások, földművesek száma jóval meghaladta az értelmiségiekét. Ma már egyértelmű: újabb és újabb adatokkal kell kiegészíteni a Dávid Gyula szerkesztésében 2006-ban megjelent, több mint 1200 nevet tartalmazó, 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára, 1956–1965 címmel a Polis Könyvkiadó és az Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában megjelent kötetet. A magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtásának egyik legsúlyosabb következménye volt, hogy olyan fontos központokban szűnt meg véglegesen a magyar nyelvű szakmunkásképzés, mint Brassó, ahol a teherautó- és traktorgyártás részére képeztek magyar szakembereket. A román kommunista diktatúra ezúttal is kiválóan alkalmazta a „húzd meg, ereszd meg” politikát. Újra megjelent a korábban betiltott Korunk, Napsugár címmel gyereklapot indítottak, Marosvásárhelyen nagyszabású ünnepsorozattal emlékeztek a Református Kollégium 400. évfordulójára, az iskola pedig felvette a ma is ismert Bolyai Farkas Középiskola nevet.
A készülő ezer oldalas kötet az „erdélyi kérdés” kialakulásáról, akuttá válásáról és a megoldást sürgető tervezetekről, javaslatokról szól. Középkori oklevelek alapján rekonstruálható, hogy a török betörések nyomán hogyan változik meg a korában magyarok és szászok által lakott régiók etnikai összetétele. A 15. század elejére jórészt kialakult Erdély etnikai sokszínűsége. A 18. század második fele, az 1761–62 körüli időszak az, amikor a románság számbeli fölénybe kerül. A reformkor idejétől kezdve magyar, román és részben szász tervezetek, elképzelések születtek az „erdélyi kérdés” megoldására. Ezeket a tervezeteket vontam górcső alá, nagyon gazdag jegyzetanyag kíséretében tárom az olvasók elé a haza bölcse, Deák Ferenc 1842. évi levelétől kezdve – először jelzi az „erdélyi kérdés” súlyosságát! –, folytatva báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-i, lakosságcserére vonatkozó tervezetével, valamint Alexandru Papiu Ilarian 1860-ban papírra vetett és Alexandru Ioan Cuza fejedelemnek átadott Emlékiratával, Kossuth Lajos konföderációs tervezetével, a 19. századi, 20. századi különféle megoldási kísérletekkel. Paál Gábor 1919 januárjában, román katonai fogságban megfogalmazta a Székely Köztársaság tervezetét, a két világháború között a román, magyar és szász megoldási kísérletek a lakosságcserék révén próbálták orvosolni az „erdélyi kérdés”-t. Ennek voltak támogatói és ellenzői.
A második bécsi döntés után – 1940. augusztus 30. – több román tervezet is született, amelyek szintén a lakosságcserék révén próbálták az „erdélyi kérdés”-t orvosolni. Sabin Manuilă – aki Budapesten szerzett orvosi oklevelet – a Román Statisztikai Intézet megteremtőjeként 1941. október 15-én Ion Antonescu marsallnak és „kondukátornak” adta át azt a tervezetet, amelynek alapján a homogén román nemzeti államot úgy lehet megteremteni, ha 3,8 millió kisebbségit – különböző területi csereberékkel – eltávolítanak Nagy-Romániából. Vasile Stoica román külügyminiszter-helyettes 1942. évi tervezete már ötmillió kisebbségi eltávolításával számolt. A több nyelven beszélő Vasile Stoica Budapesten szerzett bölcsész oklevelet, és a híres Eötvös Kollégiumnak volt a tagja. 1943-ban az állampolitika rangjára emelték a román–ukrán–orosz lakosságcseretervet. A front közeledése miatt ez nem valósulhatott meg.
1946-ban a magyar béke-előkészítő osztály olyan Székelyföld-autonómiatervezetet dolgozott ki, amely magában foglalta – falvanként feltüntetve! – a barcasági, a volt vármegyei vonzáskörzeteket is. Ezeknek a tervezeteknek a nyomát sem találjuk a román parlamentnek benyújtandó autonómiatervezetben! Olvasóknak, politikusoknak, a történészszakmának szeretnék olyan kötetet átnyújtani, amelyben teljességre törekvően megtalálják az erdélyi kérdéssel kapcsolatosan kidolgozott összes tervezetet. Huszonnégy éve dolgozom ezen a köteten!
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. október 26.
Velünk élő történelem
Akik meghaltak a szabadságért
Az 1956 októberében kezdődött és vérbe fojtott magyar forradalom hőseire emlékezett Háromszék népe hétvégén, azokra, akik tankokkal is szembeszálltak a szabadságukért, akik életüket áldozták, és akiket elárultak, eltiportak, de emlékük örökké élni fog.
– Ma egy olyan történelmi korra emlékezünk, amelyet sokan testközelből ismernek az itt jelenlévők közül, és olyan emberekre, akik rokonaink, ismerőseink és barátaink. Nélkülük és fiatalkori áldozatvállalásaik nélkül ma nem állnánk itt, és egy szürreális, bizalmatlanság, cenzúra, valamint félelem által terhelt világban, korlátok közé szorított életet élnénk. Éppen ezért időről időre emlékeztetni kell magunkat, hogy a szabadság mennyire fontos – jelentette ki Kovács Emese diáklány a Sepsiszentgyörgyön összegyűlt tömeg előtt.
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulójának délelőttjén Sepsiszentgyörgyön a magyar pártok, civil szervezetek és a városi tanács tagjai megkoszorúzták a polgármesteri hivatal homlokzatán található, Gloria Victis feliratú, valamint Szalai Attila, 56-os vértanú egykori Csíki utcai lakásának falán elhelyezett emléktáblákat, majd a volt politikai foglyok nevében Váncsa Árpád és Jancsó Csaba az események erdélyi áldozatairól is megemlékezett.
A főhajtás délután az 56-os emlékparkban, a Jakab Gábor által vezényelt Cantus Firmus vegyeskar és dalárda fellépésével folytatódott, a Szózat eléneklése után pedig Plugor Sándor Művészeti Líceum tanulói magyar és román nyelven köszöntötték a jelenlévőket.
Kovács Emese már idézett szavai után, Klárik László szenátor az 56-os magyar ifjúság áldozatkészségét emelte ki ünnepi beszédében. Azokét, akik bátor szembeszegülésükkel bebizonyították, a kommunista diktatúra igenis sebezhető. A szónok egyúttal arra is figyelmeztetett, hogy a zsarnokságot mindig könnyebb megelőzni, mint legyőzni, ezért úgy kell élnünk, gondolkodnunk és cselekednünk, hogy soha többé elő ne fordulhasson.
Az elkövetkezőkben Muráncsik László, a testvérváros Mosonmagyaróvár önkormányzatának képviselője, Farkas Balázs, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja, és Török József, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezetének elnöke osztotta meg gondolatait a szép számban összegyűltekkel, majd Zelenák József evangélikus lelkész áldása következett. Koszorúzás és himnuszaink eléneklése után a megemlékezők fáklyás menete az Erzsébet parkba vonult, hogy a kommunizmus áldozatainak állított kopjafánál is leróhassa kegyeletét.
Előre, budai srácok
Pénteken a Baróti Szabó Dávid Líceum udvarán először a középiskolások tartottak megemlékező ünnepséget az 1956-os forradalom tiszteletére, annál az emlékműnél, mely egyedülálló módon, három fiatalember tette révén emlékezteti az utókort: az önkényuralom valamikor mindennapjaink része volt, és nem magától múlt el, hanem a fiatalok áldozata, összefogása révén, úgy, hogy szabadságvágyuk felül tudott kerekedni az elnyomókon. A cseh Jan Palach 21, a magyar Bauer Sándor 17, az erdélyi Moyses Márton pedig mindössze 29 éves volt, amikor úgy döntöttek, megmutatják a világnak, ők képesek a legnagyobb áldozatra: felgyújtották magukat, tiltakozva a diktatúra ellen, s a szabadság szikrája, melyet lángra lobbantottak, ma is parázslik, készen arra, ha kell, hogy fényével ismét beragyogja az ifjú szíveket.
Áldozatukra, 1956 jelentőségére Dimény János iskolaigazgató emlékeztette a fiatalokat, Tatár Ágnes diáklány szavalt, Lakatos Ágnes énekelt. Végül a diákok meghallgatták az Avanti ragazzi di Buda, azaz az Előre, budai srácok című dalt, amely a római Lazio futballcsapatának indulója. Ez is bizonyítéka annak, hogy Európa sok más népe mellett az is olasz is tiszta szívből drukkolt a magyar forradalmároknak, a forradalom hősei előtt pedig ők a mai napig is tisztelegnek ezzel a dallal – mondta az igazgató.
A délutáni városi megemlékezésen sajnálatos módon csak nagyon kevesen vettek részt. Beszédet mondott Márton Árpád képviselő, Lázár-Kiss Barna polgármester, Demeter László történész, valamint a HVIM erdővidéki szervezetének tagja, Kolumbán Attila. A Magyar Polgári Párt néhány tagja külön emlékezett Baróton: ők a Petőfi utcai emlékművet koszorúzták meg.
A székely szabadság még nem jött el
Kovásznán a központi parkban levő Likaskőnél szép számban összegyűlt tömeg hajtott fejet a hősök emléke előtt. A Magyar Polgári Párt által szervezett rendezvényen a kovásznai ifjúsági fúvószenekar adta meg az alaphangot, de felléptek a helyi Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központ kóristái is, miközben a Havadtőy Sándor Cserkészcsapat fegyelmezett sorfalat állott.
A megemlékezés idei meghívottja, Ferencz Csaba, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke elmondta, hatvan évvel az 56-os forradalom és 25 évvel a romániai rendszerváltás után sem valósult meg a székely szabadság, és az autonómiaharc ezért fontos, továbbra küzdenünk kell a jogainkért. Igét hirdetett Orbán Lajos vajnafalvi református lelkipásztor, aki a Bibliára utalva beszélt arról, hogy a szolgaságtól szeretettel, tudással és Isten segítségével meg lehet szabadulni. A megemlékezés koszorúzással, valamint a himnuszaink eléneklésével zárult.
Kézdiszék is lerótta kegyeletét
Péntek délben a Szoboszlay-perben kivégzett vértanúk emlékére állított kopjafánál a Református Kollégium tanárai és diákjai rótták le kegyeletüket a hősök és mártírok emléke előtt. A rendezvényt Ruszka Sándor kollégiumi lelkész nyitotta meg, aki egy, az ötvenhatos szabadságharcban részt vállaló fiatalt idézve „gyönyörű lehetetlennek” nevezte a történelmi eseményt.
Mike Bernadett diák beszéde után a megemlékezés az iskola tanulóinak ünnepi műsorával folytatódott, a közel félórás irodalmi összeállításban a szovjet csapatok megszállása ellen harcoló Budapest hangulatát, a szabadságharcosok megéléseit próbálták megragadni a diákok szavalatok és gitárral kísért dalok segítségével. A magyar himnusz eléneklése után koszorúkat helyeztek el az emlékjeleknél.
Este az egykori katonanevelde előtti téren gyülekeztek a város fáklyákkal felvonuló középiskolásai. Ez alkalomból több helyi civil és pártszervezet is képviseltette magát, az 1956-os vértanúkat jelképező szobor előtt díszőrség tisztelgett. Az esemény díszszónokaként Tell Edit, Paks város alpolgármesternője beszélt az egybegyűlt diákokhoz, akik mellett szép számban jelentek meg a város polgárai is. Párhuzamot vont az esemény idején éppen Pakson tartózkodó és az ottaniakkal együtt emlékező kézdivásárhelyi tanulók és az itteniek paksiakkal való közös főhajtása közt. Megjegyezte, sehol sem élünk gondok nélkül, de meggyőződése, hogy egymás számára bármikor tudunk szorítani még egy helyet asztalainknál, és kettéosztanánk ételeinket, ha valamelyik szükséget szenvedne. 1956 szellemiségére utalva kiemelte, ma is érvényesek az akkori célok, vagyis a nép sohasem akart idegen szokások szerint élni.
A polgármesternő közvetlen szavait követően egy csoport diák a Nagy-Babos Edit és Tamás tanárházaspár által összeállított, alkalomhoz illő zenés-verses műsort adott elő, majd a magyar és székely himnusz eléneklése után a jelenlevők megkoszorúzták a hősök emlékművét.
Emlékjelhagyás Kézdialbisban
Szombaton Kézdialbisban, a templom előtti terén mintegy száz ember jelenlétében avatták fel az 1956-os meghurcoltak, valamint a világháborúk és a kommunizmus áldozatainak emlékére állított kopjafát. Ezen egyelőre két név szerepel: az Elekes Balázsé, aki négy év elszenvedett börtön után itthon hunyt el, és t. Bartha Mózes református lelkészé, aki a megtorlások elől az öngyilkosságba menekült. A háborúk áldozatainak és kommunizmusban meghurcoltak nevei utólag kerülnek fel a kopjafára, mert a közösség véleménye az volt, hogy a névsor, melyet a kezdeményezők összeállítottak, nem teljes. (T. L.)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely2016. szeptember 5.
1956 emlékezete
A pusztulásról sem feledkezhetünk meg
Magyar sors 60 évvel a magyar forradalom után címmel szervezett bajtársi találkozóval összekötött tudományos értekezletet a Volt Politikai Foglyok Háromszéki Szervezete (VPFHSZ) pénteken és szombaton Sepsiszentgyörgyön, a Bod Péter megyei Könyvtár Gábor Áron Termében.
A két nap alatt a téma jeles magyarországi és erdélyi kutatói tartottak nemcsak érdekfeszítő, hanem különböző töltetű érzelmeket is felkorbácsoló előadásokat 1956 történéseiről és azok következményeiről. Elsőként Török József VPFHSZ-elnök, a rendezvény ötletgazdája és levezénylője köszöntötte az előadókat és a magyarországi, valamint erdélyi sorstársakat, majd Tófalvi Zoltán osztotta meg gondolatait, hangsúlyozván, hogy az ’56-os magyar forradalom és szabadságharc Kárpát-medencei eseményeit nem szabad egymástól különválasztani. Lukács Bence Ákos konzul Magyarország Csíkszeredai főkonzulátusa képviseletében üdvözölte az egybegyűlteket, arra figyelmeztetett, hogy a rossz megismétlődését csak úgy tudjuk elkerülni, ha nem feledkezünk meg a nehéz időkről és a pusztulásról.
Az előadók sorát Horváth Miklós magyarországi hadtörténész, egyetemi tanár nyitotta meg, aki az 1956-os forradalom és szabadságharc nemzetközi vonatkozásairól beszélt. Nem rejtette véka alá, hogy a rádióban elhangzott biztatások és ígéretek ellenére Amerika és nyugati szövetségesei a magyar forradalmat és szabadságharcot szovjet belügynek tekintették, vagyis tulajdonképpen szabad kezet adtak Moszkvának, hogy a magyarokkal szemben cselekedjen a belátása szerint. Markó György magyarországi történész, a Kommunizmust Kutató Intézet igazgatója a szovjet tankokkal, kézifegyverekkel szembeszállók kilétére mutatott rá. A hallgatóság döbbenettel vette tudomásul, hogy ezek a hősök zömében tizen- és huszonéves, katonai ismeretek birtokában sem lévő, azonban elszánt és bátor fiatalok voltak.
Pál-Antal Sándor Marosvásárhelyi történész, akadémikus a székely főváros ’56-os eseményeiről, Kozma Csaba Kolozsvári történész a Gyergyószárhegyi és Marosvásárhelyi szervezkedésekről tartott előadást. Tófalvi Zoltán kutató Moyses Márton, a diktatúra és nemzeti elnyomás ellen már 1956-ban tiltakozó, majd önmagát a Brassói pártbizottság épülete előtt 1970-ben felgyújtó baróti fiatalember tragikus sorsát ismertette. Végül Benkő Levente Kolozsvári történész az erdélyi magyar szellemi elit ’56-ban tanúsított magatartását ecsetelte, és a forradalmat – néhány kivételtől eltekintve – zömében elítélő állásfoglalását ismertette. A jelen lévő magyarországi forradalmárok, így D. Szűcs Lászlóné, a POFOSZ országos elnökének helyettese, Szalay Zoltán, a POFOSZ Budapesti elnöke és Dózsa László visszaemlékezései megdöbbentő és megható színfoltját képezték a kétnapos értekezletnek, melynek során a Sepsiszentgyörgyi ’56-os emlékparkot és emlékházat is meglátogatták.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2016. szeptember 7.
Az emlékezés keskenyedő ösvényén (hatvan éve lázadt fel Magyarország)
Kétnapos, igényes tudományos előadásokkal tarkított eseménysorozattal idézte meg az 1956-os forradalmat a Volt Politikai Foglyok Szövetségének Háromszéki szervezete Sepsiszentgyörgyön. A rendezvény, amelynek célja az egykori bajtársak találkozóján túl az események, valamint a tragikus kimenetelű következmények felidézése, az emlékek ápolása volt, baráti találkozó formáját öltötte magára, annak ellenére, hogy a szervezők a fiatalabb nemzedéket is igyekeztek megszólítani. Török József, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége Háromszéki szervezetének vezetője házigazdaként köszöntötte az előadókat, valamint a jórészt az idősebb korosztály (az egykori eseményeket kortársként meg- és túlélők, az egykori szerveződések képviselői) tagjaiból összetevődő hallgatóságot. „Emlékezni és emlékeztetni gyűltünk össze, jelezni, hogy idén hatvan évet jegyzünk az 1956-os forradalom kitörésétől, illetve a szovjet önkény általi leverésétől. Az események okozta sebek akkor gyógyulhatnak, ha felidézzük, emlékezünk a történtekre, nem felejtjük és nem engedjük elfelejteni. Kerek évfordulóhoz érkeztünk, hatvan éve emelkedett fel a magyarság a zsarnokság ellen, és a Magyarországon zajló események nyomán az egész Kárpát-medence megmozdult, győzelemben bízva, majd együtt siratva a vereséget és megtorlást” – fogalmazott Török József. Az elnök rámutatott: a kétnapos rendezvényen elhangzó előadások elsősorban a Budapesti eseményeket követő megtorlásokat, a résztvevők sorsát taglalják. Török József szerint az ünnepi esemény egyben bajtársi találkozó is, hiszen a közönség soraiban nem egy olyan személy ül, aki saját bőrén tapasztalta meg a megtorlásokat – mint Józsa Csaba, aki egyike azon három egykori baróti diáknak, akik Moyses Mártonnal együtt vágtak neki ötvenhat őszén, hogy csatlakozzanak a Budapesti forradalomhoz. Az elnök ezt követően felsorolta az előadókat: Benkő Levente Háromszéki származású, jelenleg Kolozsváron tevékenykedő történész az erdélyi értelmiségi elit ’56-os eseményekhez való viszonyulásába nyújtott betekintést, Horváth Miklós magyarországi történész, egyetemi tanár a forradalom nemzetközi vonatkozásairól értekezett, Kozma Csaba történész a Gyergyószéki Fekete Kéz szervezetről tartott előadást, Markó György, a Kommunizmust Kutató Intézet igazgatója a szovjet megszállókkal folytatott harc részleteit taglalta, Pál-Antal Sándor történész előadásában a Marosvásárhelyi forradalmi eseményeket mutatta be, és végül Tófalvi Zoltán erdővidéki történész, Moyses Márton esetének kutatója osztotta meg az általa feltártakat. Balogh Béla történész, levéltáros egészségi okok miatt lemondta részvételét, valamint Dávid Gyula irodalomtörténész, illetve Lengyel János, az anyaországi Magyar Politikai Foglyok Szövetsége (Pofosz) elnöke is objektív okok miatt mAradt távol. Utóbbi kettő előadását egyrészt Benkő Levente történész (Dávid Gyulának a forradalom leverését követően a belügyminisztérium által az egyetemi körökben véghezvittekről szóló értekezése), másrészt Szűcs Lászlóné, valamint Szalay Zoltán (a Pofosz képviseletében) ismertette. „Csak egységes Kárpát-medencei ötvenhat létezik, egységesen kell beszélni az eseményekről, függetlenül attól, hogy Magyarországon vagy az utódállamok valamelyikében történtek. A magyarság órák alatt reagált a Budapesten történtekre, ráadásul az események sodrában többen erdélyiek voltak, illetve a határokon túl is több helyszínen fegyveres megmozdulásokra készültek” – emlékeztetett Tófalvi Zoltán. A történész emellett egy súlyos tényre is felhívta a figyelmet – amely később az előadások, valamint a beszélgetések kapcsán több rendben is előkerült –, éspedig, hogy sok egykori áldozat hozzátartozói ma sem ismerik a részleteket, sőt, még azt sem tudni, hogy egyeseket hol temettek el – Erdélyben ez kifejezetten igaz.
Sztakics Éva Sepsiszentgyörgyi alpolgármester köszöntőjében a rendszerváltást követő alapos feltáró, emlékápoló munkát méltatta, majd a délelőtti előadások után a résztvevők megtekintették a kommunizmus áldozatainak emlékházát és az ’56-os emlékparkot.
Szombaton délelőtt újból a kutatóké volt a főszerep. Benkő Levente, Pál-Antal Sándor, valamint Tófalvi Zoltán közeli árulásról, feltétel nélküli áldozatvállalásról, a még gyermekfejjel megtapasztalt, majd évtizedig tartó szenvedésről, tűzhalálról, a kulturális elit meghasonlásáról is szólt. Mellbevágó tény, hogy a kommunizmus ellen fellépő erdélyi magyarok, mártírok máig nem kaphatják meg a megérdemelt tiszteletet még a hasonló sorsot megélt román bajtársaiktól sem. A rendezvényt a Székely Nemzeti Múzeumban tett látogatás, majd ünnepi vacsora zárta. Török József értékelésként lapunknak kifejtette: sajnálatos, hogy a fiatalság távol mAradt, pedig pedagógusokat is felkértek, lehetőleg vigyenek magukkal diákokat, viszont maguk az oktatók sem mutattak nagy hajlandóságot a részvételre. Fontos az emlékezés, az akkor történtek ismerete, hiszen egyre fogy azok köre, akik megélték a forradalmi eseményeket, akik valóban tudják, mit jelentett az önkényuralom, hiszen a mai ötven-hatvan évesek jelentős része is jórészt akkor született, így csak részleges ismeretekkel rendelkezik. A fiatalok számára pedig egyre távolibb mindez. Török József hozzátette: ők mindent megtettek, hogy az emlékezést élve tartsák, a kutatások folytatódjanak. Ezt a célt szolgálja az is, hogy a most elhangzott előadásokat várhatóan október 23-ig kötetbe szerkesztik.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. szeptember 13.
A kréta körül: Iskolát igazgatott, közösséget épített (Tevékeny nyugdíjas lesz Dimény János)
A negyvenes éveik elejét taposó, illetve az annál fiatalabb erdővidékiek számára Dimény János maga az „igazgató úr”: a Baróti Szabó Dávid Középiskola napokban nyugalomba vonult igazgatója a kilencvenes évek elejétől huszonöt esztendeig állt a tájegység legjelentősebb tanintézménye élén. Legnagyobb sikerének azt tartja, hogy az évek alatt jó tanári közösséget sikerült kovácsolnia, segítségükkel kiemelhette a középszerűségből az erdővidéki alma matert, egykori diákjaik tucatjai nemhogy felsőfokú végzettséget szereztek, de soraikból tudományos kutatók és egyetemi oktatók is kikerültek. A nyugdíjas évek sem telnek majd eseménytelenül, ígérte: a Romániai Magyar Pedagógusszövetség munkájában vállalna továbbra is feladatot, a Baróti Szabó Dávid Emlékbizottság és Alapítványon belül pedig tehetségápolással foglalkozna.
– Beszélgetésünkre készülve olvastam el az Ezüstgyopár-díj átadása alkalmával volt tanárkollégája, Tatár Zsuzsanna által írt méltatást, amelyben nemcsak Önről, hanem a szintén hosszú ideig tanár-igazgatóként dolgozó édesapjáról és tanítónő édesanyjáról is megemlékezett. Mennyire játszott szerepet a családi példa abban, hogy a pedagógusi pályát választotta? – Szüleim példája annak ellenére nagy hatással volt rám, hogy láttam, a tanárélet nem könnyű. Édesapám a háborúban utásztisztként szolgált, és csak hároméves fogságából hazatérve lett testnevelő-orosz szakos tanár. Alig vette feleségül édesanyámat, s helyezkedett el mindkettejük szülőfalujában, Komollón, máris áthelyezték. 1953-tól Papolcon, majd 1958-tól Ozsdolán laktunk, ahol 1964-ben végeztem el az általános iskolát. Én még gyermekként elhatároztam, hogy magam is testnevelő szakos tanár leszek, és a középiskola után – a Kézdivásárhelyi elméleti líceumban, a mai Nagy Mózes Elméleti Líceumban végeztem – a Marosvásárhelyi tanárképző főiskola frissen indított magyar nyelvű testnevelői szakára felvételiztem.
– Időben is meglehetősen nagy utat járt be, amíg gyermekkori álmát megvalósította. Kérem, elevenítse fel ennek állomásait.
– Nem sikerült a felvételim Marosvásárhelyre – csak utólag tudtam meg, azt a csoportot az ASA labdarúgói számára indították. Nem adtam fel, a szakmában, a nagybaconi általános iskolában helyezkedtem el, ahova időközben áthelyezték a szüleimet. Csak fél évet tanítottam, mert kértem, vigyenek el katonának, majd újból felvételiztem – ez alkalommal Nagyváradon próbálkoztam –, de az őszire „megmAradt” egyetlen helyre nem engem vettek fel. Nagybacon következett ismét, majd egy év múlva, 1971-ben Boda János „elcsalt” Barótra, mondván, taníthatok, mellette látogatás nélkülin elvégezhetem az egyetemet. Ez ideig-óráig megfelelt nekem, de 1973-ban úgy döntöttem, nem hagyom magam, s Bukarestbe felvételiztem – ezúttal sikerrel. Az egyetemen jól éreztem magam, a tanáraim is szerettek, marasztaltak, találnak számomra helyet a testnevelés-módszertani tanszéken, de én haza akartam jönni. Évfolyamelsőként választottam a megye egyetlen helyét, Papolcot. Tetszett volna, mert ott gyermekeskedtem, keresztapám is ott lakott, gyerekük nem volt, engem meg sajátjukként szerettek, fogadtak volna szívesen. Már az is el volt rendezve, hogy Zágonban focizhatok, ám két kollégám kedvéért – mert akkor sem ment egyszerűen a címzetes állások betöltése –, illetve menyasszonyom, a szintén testnevelési egyetemen tanuló Olga miatt végül másként döntöttem. – Néhány esztendő múlva intézményvezető lett: miként történtek akkor a kinevezések? – Szerettem tanítani, 1980-ban felajánlották, legyek pionírparancsnok, elvállaltam, mert így felszabadult egy fél állás, s feleségem is munkához juthatott Nagybaconban, nem kellett naponta ingáznia Kisbaconba és Magyarhermányba. A parancsnokságot letudtam azzal, hogy kirándulni vittem a gyermekeket, ám a tisztséggel együtt járt az aligazgatóság is, azaz kénytelen-kelletlen az adminisztrációs munkában is részt kellett vennem. Négy évvel később azt sem kérdezték, akarom-e, egyszerűen kineveztek igazgatónak.
– Majd 1990 után következett Barót...
– Igen. A változás után szerettem volna a szakmai szempontból legkiválóbb helyre, Székelyudvarhelyre a pedagógiai líceumba kerülni. Úgy véltem, sokat tehetnék azért, hogy a jövő nemzedék tanítóival megszerettessem a testnevelést, és jó alapokat biztosítsak számukra, legyen, amit továbbadniuk. Jó szakmai előéletem volt, ismertek is, minden elő volt készítve, ám – mint oly sokszor az életben – a feleségem szava lett a döntő sorsunk alakulásában. Kis zárójel: 1988-ban elhatároztuk, a zöldhatáron keresztül elhagyjuk az országot. Állás lett volna mindkettőnknek, lakásunk is, a csempésszel el volt minden intézve, elmentünk, s minden kedvezően alakult, csak át kellett volna sétálnunk a határ másik oldalára, mégis visszafordultunk, mert Olga meggondolta magát. Megjegyzem, ezt azóta sem bánom! Szóval, nem mentünk Székelyudvarhelyre sem, mert a feleségemet az általános iskola akkori igazgatója, Süketes János meggyőzte, jobb lesz nekünk Baróton, a szüleinkhez közel.
– Időben már nagyon közel járunk a középiskolai igazgatósághoz. Miként került tisztségbe?
– Iskolakezdésre készültem, a tornateremben tettem-vettem, amikor az egyik kolléga azzal jött, hogy tantestületi gyűlést tartanak, s menjek be. El nem tudtam képzelni, mit akarnak, ezért azt mondtam, semmi közöm az ő gyűlésükhöz, én az általános iskolának vagyok a tanára. Harmadszorra már a hozzám közel álló Barabási Ildikót küldték, aki meggyőzött, menjek csak be, mert ha nem, még sokáig ott tartják őket, s már nagyon unja. Ahogy voltam, egy viseletes trikóban beültem az utolsó padba, s tíz perc múlva arra ébredtem, én vagyok az igazgató. Választás volt, de alig négy-öt ellenszavazatot kaptam, a többiek egyként támogattak.
– Milyen feladatok várták, illetve miként fogott munkához?
– Hat év tapasztalatom volt, de azért teljesen más egy községi iskola igazgatójának lenni. Gondolkodtam is, mi legyen első lépésem. Az aligazgatóval, György Jánossal végigjártuk a tantermeket, számba vettük, mi lenne a legsürgősebb tennivaló, s lévén szeptember 13., készülni kezdtem az évnyitóra. Az esemény reggel kilencre volt meghirdetve, de a „diák urak” csak tizenegy környékén voltak hajlandóak megjelenni. A hivatalos ügyintézésben sokat segített az akkor kerületi tanfelügyelőként tevékenykedő Boda János, magam részéről fő feladatomnak azt tartottam, hogy a kilencvenes évek elején beköszöntő nagy szabadságból visszavetessek, s helyette tanulásra, munkára nógassam az ifjúságot. Sokan úgy érezték, nekik jár az, hogy az iskola területén cigarettázzanak vagy hogy az érettségin könyvből másoljanak – lett is visszhangja a szigorításnak! Szerencsém volt, hogy a régi tanárok helyét a Vargyasi és bardoci iskolákból érkező remek pedagógusok vették át – csak néhányukat említsem: Darvas Annamária, Vass Csilla, Bálint Ünige, Csomor Júlia, Bartha Imre és Kiss Aranka –, akik társak voltak, és sokat tettek azért, hogy hírnevet szerezzünk Erdővidéknek.
– Az Ön személyéhez köthető a középiskola névadása is?
– Nem, a névadás még Nagy Rozália nevéhez fűződik. Én is nagyon örvendek, hogy amikor lehetővé vált, hogy nagyjainkról nevezzük el iskolánkat, Baróti Szabó Dávidra esett elődeim választása. Emlékszem a névadó ünnepségre: szép esemény volt. Az iskola hagyományainak megteremtéséből viszont kivettem a részem. A kilencvenes évek elején csak a nagykorúsítási szertartás különböztetett meg a többi tanodától, nagyon szerettem volna, ha a kör bővül. Ebbe a sorba illeszkedett a tehetséges diákokat jutalmazó Baróti Szabó Dávid Emlékbizottság és Alapítvány létrehozása – ez is elődeim érdeme –, az iskolacsengő átköltöztetése és új köntösbe való illesztése, majd 1993-ban a mi műhelyünkből került ki a zirci III. Béla Gimnázium által adományozott anyagokból készült, Csibi Klára, Lukács Enikő és Barabás Sára keze munkáját dicsérő zászló, és külön története van az 1994-ben felavatott Baróti Szabó Dávid-, illetve Gaál Mózes-szobornak. Iskolánk büszkesége a György Benedek által készített székely kapu és az Erdővidék nagyjainak emléket állító kopjafaerdő is. A végzős osztályok kezdtek el tudós elődeink emlékére egy-egy kopjafát állítani, majd arra kértük őket, ne a számukat bővítsék, hanem kis plaketteket helyezzenek el a már meglévőkön. Az elsőre például az Apáczai Csere János-plakett került, amelyet Jecza Pétertől kaptam ajándékba. Ide sorolnám még a Moyses Mártonunk tiszteletére emelt emlékművet is: fontos, hogy fiataljaink tudjanak arról, kik voltak elődeik, kik azok, akiknek erkölcsi példáját is követhetik.
– Térjünk egy kicsit vissza: szívesen meghallgatnánk a szoborállítás történetét!
– Előbb bazaltból képzeltük el, de senki sem akarta vállalni a bajlódást a kemény kővel. Sikerült végül megnyernünk a szentegyházi Bodó Leventét, aki a feladatot nagy kihívásnak tekintette, s terveivel mi is elégedettek voltunk. A Mikóújfaluból hozott szürke és vörös andezit mintadarabok megfelelőnek bizonyultak, már szinte kezdődött is a munka, de hatott könyvelőnk, Boér Piroska érvelése, mely szerint iskolaudvarra nem való kőből készült alkotás – mégiscsak gyerekek rohangálnak, csintalankodnak –, a szobornak bronzból kell készülnie. Bodó Levente megkönnyebbülten sóhajtott fel, mi pedig nekifogtunk az alapanyag beszerzéséhez. Olyan összefogást azóta sem láttam Baróton és Erdővidéken! Minden tanuló összeszedte az otthon fellelhető, beolvasztásra alkalmas fémhulladékot, segítettek a véndiákok is, egy öreg bányász elárulta, az ötvenes években a Technika-telep modernizálásakor a régi elbontásával nem foglalkoztak, egyszerűen betemették, ott pedig rengeteg volt a réz, úgyhogy nekifogtunk ásni. 516,9 kilogramm fémet szedtünk össze, amiből négyszázat a két szoborhoz használtunk fel, mi adtuk a tejgyár falán elhelyezett Beke-emléktábla anyagát, és még másoknak is segítettünk, sőt, ha jól tudom, még most is akad egy kisebb táblára való – jól gazdálkodtunk tehát. Bodó Levente alkotásai 1994-re készültek el, és igazi ékei iskolánknak.
– Huszonöt év távlatából visszatekintve mi a véleménye, jól döntött-e, amikor a kilencvenes évek elején Baróton mAradt?
– Ha a Pedagógiai Líceumban folytatom a munkámat, talán ma másként, más szemléletmód szerint oktatnák tanítóink a testnevelést, ezáltal pedig valahol hatást gyakoroltam volna nemcsak iskolámra, de akár az egész erdélyi magyarságra is. De sokkal kézzelfoghatóbb az, amit Baróton kollégáimmal közösen elértünk. A kilencvenes évek elején sok tekintetben lenézett iskola volt a miénk, ám ezt mára sikerült megváltoztatnunk. Akkor, a kezdetekkor például nem vettek be a magyar középiskolások matematikai tantárgyversenyébe, s arra kényszerítettek, hogy négy hasonlóan perifériára szorított iskolával külön versenyt hozzunk létre. Ma már nincs, miért lenézniük, mert olyan matematikusok kerülnek ki padjainkból, akik a műszaki egyetemeken és akár külföldön a kutatásban is megállják helyük. Évente legalább négyen-öten mennek az orvosi és gyógyszerészeti egyetemre, fizikusaink és kémikusaink vannak, tanáraink közül sokan itt tanultak, de színészünk, képzőművészünk és irodalmárunk is akad. Örvendek, hogy ezt a munkát végezhettem, s megtiszteltetésnek tartom, hogy Erdővidéket szolgálhattam.
– A nyugdíjas évek csendesek lesznek és pihenéssel telnek, vagy folytatódik az aktív élet, és további feladatokat vállal?
– Szó sincs arról, hogy hátradőlnék. Szeretnék többletmunkát vállalni a Romániai Magyar Pedagógusszövetségben, melynek országos elnökségi tagja is vagyok, illetve a Baróti Szabó Dávid Emlékbizottság és Alapítvány tehetséggondozó programját fellendíteni. Sok olyan fiatal van, akik tehetségesek, ám ahhoz, hogy sikeresek legyenek, pártfogás és némi támogatás szükséges – nekik segítenék. – Utódjára, Urák Gyöngyvérre milyen kihívások várnak?
– Örvendek, hogy az aligazgatóasszony vállalta a tisztséget, mert az elmúlt tíz esztendőben, míg helyettesem volt, bizonyította: rátermett és jó szervező. A legnehezebb kihívása az állandó reformmal való megküzdés lesz: az elmúlt huszonöt esztendőben huszonkét miniszter váltotta egymást, s mindegyik meg akarta váltani a világot, reform reformot ért. Ember legyen a talpán, aki kiigazodik ebben a dzsungelben! Meggyőződésem: Urák Gyöngyvérnek van elég ereje és kitartása, hogy sikerüljön mindez.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. február 1.
A szolidaritás ára
Sepsiszentgyörgyön az ‘56-os vándorkiállítás
Pénteken nyitották meg Sepsiszentgyörgyön a Míves Házban az 1956-os szabadságharc főbb erdélyi vonatkozásait bemutató vándorkiállítást, amelyet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szervezésében a magyarországi 1956-os Emlékbizottság támogatásával indítottak útjára még a múlt évben. A tárlat a legfőbb szervezkedéseket, csoportokat, valamint azok vezéregyéniségeit mutatja be, továbbá felidézi a pártállam által alkalmazott aránytalanul vad megtorlási folyamatot.
A megjelenteket Kátai Zsuzsánna, az EMNT sepsiszéki elnöke, valamint Sándor Krisztina, a szervezet országos ügyvezető elnöke köszöntötte. Úgy értékelték: a szabadságharc hőseiről nem lehet elégszer beszélni, ugyanakkor az események, történések megismerése kiemelt fontossággal bír a ma élők számára is, hiszen hosszú ideig az akkori hatalom tudatosan igyekezett megakadályozni történelmünk e szeletének pontos megismerését. Kátai Zsuzsanna rámutatott: 1956 hősei a nemzeti szuverenitás visszaszerzéséért harcoltak Budapesten, hogy egy független és szabad országban élhessenek. Az erdélyi ’56 elsősorban a szolidaritásról szólt. Sándor Krisztina szerint a kiállítás vitathatatlan érdeme, hogy kizárólag Erdélyről szól, hiszen míg a szabadságharc magyarországi hőseiről már viszonylag sokat tudni, Moyses Mártonról, Dávid Gyuláról és a többiekről kevés szó esik.
A történelmi visszatekintőről, valamint a kiállítás anyagának ismertetéséről Nagy Éva, a Plugor Sándor Művészeti Líceum oktatója, Rab Sándor, a Székely Mikó Kollégium, valamint a Református Kollégium pedagógusa, történelem szakos tanára gondoskodott. Nagy Éva kitért arra, milyen előzmények vezettek oda, hogy az erdélyi magyarság feltétlen szolidaritással viszonyult a magyarországi eseményekhez, s arra is, hogy a szervezkedések, csoportok tevékenységéhez képest mennyire aránytalanul nagyok voltak a pártállam megtorló intézkedései. Rab Sándor alapos előzményismertetésben beszélt a hallgatóságnak arról az eseményről, amely szerinte a jelenkori magyar történelem egyik tragédiája. Előadását, amelyben a budapesti események és a nemzetközi helyzet is helyet kapott, valamint az erdélyi utórezgések, egy legendássá vált idézettel zárta, amely Borisz Jelcin egykori orosz elnök szájából hangzott el: „A kommunizmus 1956 októberében Budapest utcáin bukott meg.” Puskás Attila egykori politikai fogoly arra emlékeztetett, hogy „Romániában nem léteztek azok a feltételek, amelyek lehetővé tették volna, hogy 1956-ban vagy az elkövetkező két-három évben a rendszer megbuktatása megtörténhessen.” Hozzátette: a diktatúra fenntartása érdekében a pártállam kihasználta a kolozsvári, nagyváradi, székelyföldi, temesvári csoportok sok esetben ártatlan próbálkozásnak tekinthető gesztusait, és államellenes cselekedetek címen koncepciós perek sokaságát gyártotta. A romániai ’56 ezért inkább csak áldozatokról szól, akik életükkel vagy kemény börtönévekkel fizettek azért, hogy a kommunista önkényuralom kellően „le tudja nyomni a társadalom azon rétegeinek a fejét, amelyek tiltakozni akartak volna” – fogalmazott. Puskás Attila a perek hangulatával kapcsolatos személyes tapasztalatairól, és a vádalkotás vérlázító eszközeiről is beszélt.
Zárásként Tánczos András tanár Márai Sándor Mennyből az angyal című versét mondta el.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. október 27.
Történelmi „lecke” és a valós tények
Vélemény
Makkai János véleményeivel (Népújság, 2017. október 25.) nem szállok vitába, szíve joga, hogy azt állítsa, Gyurcsány Ferenc jobb ötvenhatos beszédet mondott, mint Orbán Viktor.
Az ötvenhatos magyar forradalom valódi értékét, a forradalmárok nagyságát kisebbítő ténybeli tévedései miatt viszont tollat ragadtam. Makkai szerint a szuezi válságot kirobbantó angol-francia-izraeli katonai kalandban „érdekeltek azzal nyerhettek időt aktuális térképújrarajzolgatási foglalatosságukhoz, hogy »elfoglaltságot« teremtettek a Szovjetuniónak Magyarországon”. Csakhogy a forradalom 1956. október 23-án robbant ki, a szuezi intervencióra pedig csak öt nappal később, október 28-án került sor. A szovjet-amerikai viszonyban kispályás angol-francia duett még Makkai téves sorrendje esetén sem lett volna képes kiprovokálni a magyar forradalmat és szabadságharcot!
Az időközben megnyitott irattári anyag egyértelműen bizonyítja azt, hogy az Egyesült Államokat és elnökét, Dwight Eisenhowert abszolút meglepte mind a magyar forradalom kitörése, mind pedig a szuezi kaland, amelyik köztudottan nem a Nyugatnak, hanem a Szovjetuniónak vált hasznára.
Szerintem Nyikita Hruscsov 1956. februári pártkongresszusi beszéde sem járulhatott hozzá a magyar forradalom kitöréséhez. Álláspontomat két esettel támasztom alá: (1) Nagy Imre, a moszkovita múlttal rendelkező miniszterelnök úgy szólította meg a tüntető tömeget, hogy „elvtársak”; (2) a hruscsovi olvadás korlátait, viszonylagosságát pedig a november 4-i szovjet katonai intervenció bizonyítja.
Generációm a legérzékenyebb tinédzserkorban, 15 évesen élte át az ötvenhatos sokkot. Olyan osztálytársunk is volt, Moyses Márton, aki megpróbált átszökni a román–magyar határon, azért, hogy csatlakozzon a szabadságharcosokhoz. Egykori iskolánk, a Bolyai Farkas sajnos nem ápolja emlékét, noha 1972-ben a Brassó megyei pártbizottság székháza előtt szenvedett tűzhalált, így tiltakozva a nacionál-kommunista elnyomás ellen.
Kincses Előd
Előzmény: Népújság (Marosvásárhely), 2017. okt. 25.
Az alkalmi történelemleckékről
Hallgatom az ünnepi megemlékezéseket. A Gyurcsány Ferencé emészthetőbb, mert pragmatikusabb. Alapvetően fordulatosan megkomponált, emlékezésbe szőtt célzatos kampánybeszéd.
Az Orbán Viktoré emelkedettebb, de, ha nem is egyszerű, el lehet vele bajlódni. Azt persze ő sem tudja elhitetni velem, hogy „Mi, magyarok, a szabadság népe, egy különleges szabadságnemzet” lennénk. Sajátos talán, de „különleges” aligha. Valójában a lehetetlennel próbálkozik egy gondolatfonalra fűzni 56’-ot, a rendszerváltást s a mai orbáni „szabadságharcot” Brüsszellel. Bizonytalanok a kapaszkodók. Nem voltak és nincsenek egyszerű helyzetek, így semmit nem lehet kisajátítani, a történelmet meg végképp nem.
Nincs magyar 1956 a joggal emlékezetes, 1956. február 14-én elhangzott hruscsovi beszéd nélkül, amely az erjedés, vagy másként a szabadságeszmény újraéledésének első látható tünete volt a magam történetírásában…
De tovább árnyalva, nem tekinthetünk el ’56 összefüggésében attól sem, hogy a világ éppen akkor felforrósodó régiójában a szuezi válság eseményei kötötték le a világ figyelmét. Az ottani fejleményekben érdekeltek azzal nyerhettek időt aktuális térkép-újrarajzolgatási foglalatosságukhoz, hogy „elfoglaltságot” teremtettek a Szovjetuniónak Magyarországon, miközben eszükbe sem jutott a forradalom segítségére sietni. Cél helyett eszközzé silányítva így a magyar reményt…
Aztán ’56-ot legfeljebb összefércelni lehet a rendszerváltással, hiszen az akkori fordulatot az ugyancsak „elfelejtett” Bush–Gorbacsov 1989. decemberi máltai „hajókirándulása” alapozta meg – lejárt az addigi „jaltai világrend” szavatossága. Ezzel pedig mintegy „közmegegyezéssel” kínálták fel tálcán Kelet-Európa országainak a szabadságot. S ha volt ennek tétje, mindössze az volt, hogy ki hogyan képes élni az önállóság/függetlenség annyi amennyi esélyével. Ennek a siralmas panorámáját láthatjuk napjainkban…
Manapság a legnyomasztóbb a Brüsszellel vívott „szabadságharc”. Ha igaz az, hogy a közelebbről meg nem határozott globalizáció „farvizén felemelkedett pénzügyi birodalmak” megszállták Brüsszelt, kézenfekvő a megoldás: faképnél kell hagyni őket! Ahogy az uniós szövevényből napjainkban kínkeservesen szabadulni próbál Nagy-Britannia. Oszt’ jónapot…
Ami végül azt a szabadságot jelentheti, amire a legszívesebben gondolok, az Heltai Jenő Szabadság című költeményében zseniálisan összefoglalt, sosem volt és talán sosem lesz eszményi állapot. De attól még őrizhetjük a lelkünkben sok-sok egyéb „haszontalanság” mellett. Ajánlom mindenkinek, ha nem egyéb, mindannak mércéjeként, amit nap mint nap megélünk a való világban. Az ünnepi szónokokat kivéve. Az efféle költői eltévelyedés könnyen zavarba ejtő lenne, nem szokott szerepelni a számukra készített „emlékeztetőkben”. Akár szabadon szónokolnak nekünk, akár papírról olvassák fel a maguk alkalmi történelemleckéit… MAKKAI JÁNOS / Népújság (Marosvásárhely)2017. október 28.
Együtt dobbantak a magyar szívek (Könyvbemutató: ’56-os estek Háromszéken)
Négy 1956-os témájú könyvet – kettőt a nagyajtai Moyses Mártonról – mutattak be kedden Baróton, szerdán Sepsiszentgyörgyön, csütörtökön Kézdivásárhelyen szerzőik, akik mindannyian kiemelték: az 1956-os magyar forradalom olyan pillanat volt, amikor együtt dobban a magyarok szíve határon innen és túl. Elhangzott az az igény is, hogy Moyses Mártonról utcát nevezzenek el Sepsiszentgyörgyön.
A bemutató körutat a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom szervezte, a háromszéki rendezvényeket követően Csíkszeredába és Székelyudvarhelyre látogatnak. Az estek házigazdája Bedő Zoltán közíró volt.
A négyből három könyvet a Pongrátz Gergely ’56-os Közhasznú Alapítvány adott ki, egyet a Magyar Szív Magyar Szó Alapítvány. Utóbbi címe: Nem hiába haltatok meg!, alcíme: Tercsi naplója 1956-ból. Tercsi, azaz Vajda Jenőné Németh Terézia elmondta, 1956-ban 14 éves volt, szeptember 1-jén kezdett naplót írni, eleinte semleges dolgokról, aztán amikor kitört a forradalom, és következtek a megtorlások, megírta az általa Veszprémben tapasztaltakat, és azt, amit a felnőttek beszélgetéséből kihallgatott. Következő év március 12-éig vezette a naplót, addig, amíg szülei rábukkantak s elvették, mondva, ennél kevesebbért is lógtak már emberek. Felnőtt korában visszaadták. Tercsi néni hangsúlyozta, a forradalom minden magyaré volt. Pataki Barbara, a könyv szerkesztője közölte, tavaly került kezébe a napló, érdekesnek, tanulságosnak találta, főleg olyan szempontból, hogy a fiatalok vigyék tovább az ’56-os lángot. A szövegben a kislányos báj ötvöződik a magyar virtussal – tette hozzá. Tófalvi Zoltán marosvásárhelyi történész Dobai István nemzetközi jogászt idézve mondotta: akkor minden magyar egyformán érzett. Több, a tavalyi 60. évforduló alkalmából megjelent könyvet, valamint saját, ’56-os témában írt öt könyvét is felmutatta. Részletesen a legfrissebbről, a Moyses Márton tűzhalála címűről értekezett. Moyses Márton élete az egyik legfelkavaróbb sors, erdélyi tragédia – mondotta a történész, aki hőse szenvedéstörténetének bemutatásán túl forrásokat is közölt Moyses Márton követési dossziéjából. Arról a Moyses Mártonról van szó, aki 16 évesen három baróti iskolatársával nekivágott a román–magyar határnak, hogy a pesti srácok segítségére siessen, ám neki s egy társának nem sikerült átszöknie. Két évig sínylődött börtönben, kivágta nyelvét, hogy ne tudjanak belőle vallomást kicsikarni, majd 29 évesen Brassóban a pártszékház előtt benzinnel leöntötte és felgyújtotta magát. Tófalvi Zoltán hangsúlyozta, a becsületesség mintaképe, ő az, akire tényleg emlékezni kell.
Benkő Levente Kolozsváron dolgozó, de mint kihangsúlyozta, Háromszéken „élő” baróti történész, lapunk volt szerkesztője szintén Moyses Mártonról szóló könyvét mutatta be. Jelezte, a 2002-ben kiadott Bűn volt a szó című könyvének azonos című, javított változata ez. Alcíme: Moyses Márton és 1956. Hangsúlyozta, míg Tófalvi Zoltán Moyses szenvedéstörténtét dolgozta fel, ő meghurcoltatásán kívül arra a környezetre is igyekezett rávilágítani, amelyben Moyses élt. Kötete háromféle forrásanyagra támaszkodik. Egyrészt a kolozsvári katonai törvényszéken talált nyomozati anyag, másrészt a korabeli sajtó, főként a Kossuth rádió, mert csak az jött át a határon, de a hazai sajtó is, amelyet rengeteg ferdítés jellemzett, harmadszor a Moyses Márton iskolatársaival, tanítóival, hozzátartozóival készített interjúi. Benkő Levente kiemelte, 1956 az a pillant volt, amikor a magyarság szíve együtt dobogott, Erdélyben egy akolba terelte a magyarokat és románokat, a Magyarország határain kívül élő nemzetrészek újra találkoztak saját kultúrájukkal, a szovjet agymosás után előkerült a Himnusz és a Nemzeti dal. Benkő Levente elhozta még Volt egyszer egy ’56 című, bővített, javított változatban a kolozsvári Exit Kiadónál tavaly újra megjelentetett könyvét is. Mindkét történész hangoztatta, Sepsiszentgyörgyön emléket kell álltani Moyses Mártonnak, aki itt született 1941. április 20-án, s egy évet itt is dolgozott: emléktáblát állítani, utcát vagy teret elnevezni róla.
Nahimi Péter történész, a Pongrátz Gergely ’56-os Közhasznú Alapítvány elnöke az általa összeállított Világ Csodája ’56 című, visszaemlékezésekből ollózott, korabeli fényképekkel gazdagon illusztrált kötetet mutatta be. Hangsúlyozta, 1956 forradalma egyetemesen minden magyaré, ám valami hiányzik mai megítélésében. Míg az 1848-as forradalomról mindenki tud, 1956 nincs benne kellőképpen az emlékezetben, pedig akkor az egész ország sajátos emelkedett állapotban volt, valami olyasmi történt, mint amikor egy nemzet nemzetté válik. Nahimi Péter jelezte, Kiskunmajsán áll Pongrátz Gergelynek, a Corvin közi felkelőcsoport második főparancsnokának emlékhelye, a Magyarországon egyetlen kimondottan ’56-os múzeum, vele szemben a Szomosújváron született Pongrátz Gergely (1932–2005) által emelt Kapisztrán Szent János ’56-os Emlékkápolna, ahol saját és testvére sírja is található, valamint ott működik az ’56-os Ifjúsági Tábor, ahova háromszéki középiskolás fiatalokat is várnak. Az est végén Nahimi Péter Pongrátz Gergely-emlékpakettet adott át Török Józsefnek, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki elnökének és a szintén jelen lévő Jancsó Árpád Csabának, akinek Moyses Mártontól eltérően sikerült kijutnia Magyarországra. Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. november 10.
Az erdélyi '56-ról nyílt kiállítás Máramarosszigeten, ahol Márton Áron is raboskodott
A jelenleg börtönmúzeumként működő épület 1950 és 1955 között a politikai foglyok börtöne volt.
Az 1956-ban meghurcolt erdélyi magyarokat bemutató kiállítás nyílt Máramarosszigeten a volt börtön épületében működtetett emlékmúzeumban. A kiállítás anyaga egy többéves kutatás eredménye, amelyben a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézetének oktatói vettek részt. Az átvizsgált levéltári dossziék alapján elkészült az erdélyi magyar 1956-os szervezkedések és csoportok történeti képe, valamint a kommunista totalitárius rendszer válaszát jelentő megtorlást is bemutató kiállítás. Ennek egyik sajátossága, hogy konkrét szereplőkön keresztül mutatja be az ’56-os szabadságharc erdélyi vonatkozású történéseinek néhány mozzanatát, így téve emberközelivé a múltat. A kiállítás anyagában a különböző régiók történései jelenednek meg, nyolc csoportra osztva – vádeljárások és ítéletek konkrét adatait is tartalmazva.
Az eseményt a BBTE Magyar Történeti Intézete, a Buza László Egyesület, a máramarosszigeti börtönmúzeum, és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács hozták tető alá.
Dobes Andrea történész, muzeológus a megnyitón elmondta: a kiállítás abból a célból jött létre, akárcsak a börtönmúzeum, hogy tudatosítsa a kommunizmus borzalmait a meghurcolt áldozatok sorsán keresztül. A kiállítás megnyitóján Lönhárt Tamás, a BBTE Magyar Történeti Intézetének tanára tartott előadást, amely rövid áttekintése volt a Lengyelországból kiinduló események sorának. A lengyel eseményekkel szolidarizáló budapesti fiatalok által kirobbantott forradalom iránt pedig, a felgyülemlett kisebbségi sérelmek miatt, az erdélyi magyarság jelentős része is szolidarizált. Schwartz Róbert, az EMNT kolozs megyei szervezetének elnöke kiemelte, a kiállítás méltó emléket állít az 56-os hősöknek. Hunyadi Attila Gábor, a BBTE Magyar Történeti Intézetének oktatója, a Buza László Egyesület alelnökeként a fiatalok, iskolai és egyetemi hallgatók számára működtetett tevékenységeket és pályázási lehetőségeket ismertette, melyek által az egyesület több éven keresztül az erdélyi magyar történelmi és kulturális értékek megismerését szolgálta sikeresen.
Elszigetelt világ a város közepén
A város központjában található börtönmúzeum 1948–1955 között a kommunista rendszer politikai börtöneként szolgált. Az épület az egykori Királyi Törvényszék mellett, Máramaros vármegye börtöne volt. Az egykori bíróság épülete jelenleg a máramarosszigeti Polgármesteri Hivatal épületeként is szolgál. A Börtönmúzeum bárki számára látogatható: 1993-tól elkezdték az épület felújítását, napjainkban pedig a kommunista rendszer bebörtönzött áldozatainak állít emléket.
Az itt egykor fogvatartott személyek két csoportra oszthatók: a miniszterek, államtitkárok és a pártban aktív politikai szerepet vállaló személyek, valamint a római és görög katolikus püspökök és papok csoportja. Egyszerre kétszáz fogvatartott élt itt bezárva, amelyből 53-an a börtön falai közt vesztették életüket. Őket a Máramarosszigethez közel, a szegények temetőjében hantolták el – jelöletlen sírokban. Ezen a helyen hantolták el Iuliu Maniut is, akinek a földi maradványait eddig nem sikerült azonosítani. 2006-ban tettek erre kísérletet, de az erre vonatkozó ásatások nem jártak sikerrel.
A börtönben nem volt orvosi ellátás, a cellákban nem volt wc, a téli időszakban a fűtést egy, a celláról cellára vezetett vízcsövön keresztül oldották meg, amelyet végül felszámoltak, mert a fogvatartottak azon keresztül, Morse-kóddal kommunikáltak egymással. Tisztálkodási lehetőség hetente egyszer volt.
Márton Áron is itt raboskodott, a 45-ös cellában tartották fogva romai és görög katolikus papokkal együtt. Az ő ügyében 1951-ben hoztak ítéletet, majd Máramarosszigetre szállították. A börtönmúzeum ebből kifolyólag zarándokhelyként is szolgál azok számára, akik lerónák tiszteletüket a néhai püspök előtt. A legtöbb máramarosszigeti rab ügyében nem hoztak ítéletet, a fogvatartottakat Duna Munkatelep fedőnév alatt internálták, vallatták és tartották fogva.
A kiállításmegnyitón Lönhárt Tamás a BBTE Magyar Történeti Intézetének tanára előadásában az 56-os forradalom lengyelországi előzményeiből kiindulva felvázolta, hogy mi vezetett Romániában a magyarországi 1956-os forradalommal való szolidaritáshoz, amely végül Erdélyben is bebörtönzésekhez és megtorláshoz vezetett.
Mi történt ’56-ban?
A Lengyelországban végbemenő politikai válság következtében, annak fordulataként Wladyslaw Gomulkát választották meg főtitkárnak. A magyar forradalom túlnőtt a „lengyel példán” – rendszerváltó forradalommá vált. Végül a szovjet haderő bevonulásával, Magyarországon fegyveres szabadságharc bontakozott ki. Október 23-án Nagy Imre kormányt alakított, ami történelmi jelentőségű, mert ez volt az első alkalom a magyar kommunista államhatalmi berendezkedés történetében, hogy nem Moszkvából neveztek ki valakit az ország élére: a népakarat által legitimizált kormányhatalom jött létre. Október 23–25. között a magyar kormány két tűz közé kerül, egyrészt a szovjet intervenció, másrészt a fegyveres felkelés kereszttüzében a békés megoldást kereste. Október 28-án nyilvánvalóvá vált, hogy a kommunista párt támogatás nélkül maradt. Ennek következtében a többpártrendszer elfogadásával átalakult a Nagy Imre kormány: 5 párti koalíciós kormányként folytatta, mely első ülését november 3-án tartotta az Országgyűlés épületében. Már november elsején Nagy Imre bejelentette a Varsói Szerződésből való kilépést, ami a szovjet csapatok Magyarországon állomásoztatott egységeinek kivonását kellett volna eredményezze. Közben Kádár János november elsejétől Moszkvába utazott, ahol felkészítik, hogy ő lesz a következő vezetője a Nagy Imre bukása utáni Magyar Népköztársaságnak.
November 4-én hajnalban a szovjet tankok bevonulnak Budapestre. Király Béla, mint a Nemzetőrség akkori parancsnoka bizonyította, hogy Nagy Imre utolsó pillanatig nem adta ki a tűzparancsot: a felkelő csoportok döntése volt, hogy a magyar nép nevében felvették a harcot a szovjet csapatokkal. A fegyveres harc november 23-ig tartott. Ezután általános sztrájkba léptek a munkások, abból a megfontolásból, hogy ha megbénul az élet, megbénul a kommunizmus is. Ez a tiltakozás 1957 április elsejéig tartott, ez volt a világtörténelem leghosszabb sztrájkja.
Az erdélyi 56 és a preventív terror
Ezzel egy időben a romániai magyarság fellépését a magyar kisebbséget ért sérelmek indokolták, a nemzeti szolidaritás megnyilvánulása mellett. 1956 szeptemberében a magyar írókkal Miron Constantinescu kormányfő keresi a párbeszédet: őszintén beszámoltak arról, hogy a magyar kisebbséget ért sérelmek milyen helyzetet teremtettek. A Román Munkáspárt Központi Vezetése döntött: megnyitja a román-magyar határt, valamint az egyetemi oktatás minden intézményében magyar tannyelvű vonalra lehetett újból jelentkezni 1956 októberében. Arra is engedélyt adott, hogy az egyetemisták önálló diákszervezeteket hozzanak létre a már meglévő kommunista szervezetek mellett
Ezek megalakítását arra használták fel az egyetemisták, hogy saját programot fogalmazzanak meg. Megválasztják vezetőiket. Később ebből következtek az első letartóztatások, melynek során a hatalmon lévő kormány preventív terrort vezetett be. Ennek célja: „félj, hogy ne is merd megtenni”. Ennek során ártatlan embereket is letartóztatnak, ami tovább fokozta a feszültséget. November közepén a román kommunista kormány leállította a letartóztatásokat és elkezdődtek a megfigyelések. Az erdélyi 1956-os eseményeket bemutató kiállítás alanyai közt szerepel a homoródalmási Nyitrainé Deák Berta, valamint a Moyses Márton baróti diák, akiket politikai alapon, rendszerellenesnek bélyegzett nézeteik miatt hurcolt meg a Securitate.
Nyitrainé Deák Berta, aki részt vett az EMISZ összejöveteleken, egyetértett és támogatta a szervezet céljait. Perének vádirata szerint az EMISZ célja az „RNK-beli népi demokratikus rendszer megdöntése” volt. Valójában az EMISZ tagjai főleg unitárius lelkészek, teológusok, brassói munkásifjak, székelyföldi iskolások voltak. A szervezet célja közt szerepelt a fiatalabb generáció magyarságtudatának ápolása, történeti ismereteik, nemzeti és keresztény vallásos identitásuk erősítése. A vádpontok alapján Nyitrainé Deák Berta 25 év börtönt kapott, férjét és két fiát is letartóztatták.
Moyses Márton Baróton végezte középiskolás tanulmányait. Novemberben másik három társával megpróbál átjutni Magyarországra a „forradalomért harcoló ifjakat megsegíteni”. Ő és Kovács János eltévedtek a határsávban és visszafordultak. Végül a BBTE hallgatójaként tartóztatták le 1960-ban. A Securitate által végrehajtott erőszakos kihallgatások ideje alatt, hogy ne tudjon vallani, rabruhájából kitépett szállal elvágta a nyelvét. A Marosvásárhelyi Katonai Ügyészség 1961-ben 7 év börtönre ítélte. Tanulmányait soha nem folytathatta, egy mezőgazdasági kollektív gazdaságban dolgozott. Az 1968-ban a Prágai Tavaszt is eltipró kommunista önkény ellen tiltakozva, 1970-ben a Brassó megyei pártbizottság épülete előtt felgyújtotta magát. Égési sérülései ellenére a Securitate kórházi ágyán is vallatni próbálta, ennek következtében elhunyt. A Máramarosszigeten bemutatott kiállítás november 26-ig tekinthető meg. Ambrus István / Transindex.ro2017. november 16.
Az évforduló hozadéka (Hatvan évvel a magyar forradalom után)
Az 1956-os magyar forradalom 60. évfordulójának hozadékát veszi számba Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész, volt politikai fogoly a Hatvan évvel a magyar forradalom után című könyv sepsiszentgyörgyi, november 10-ei bemutatójára küldött levelében. A Benkő Levente történész, újságíró által szerkesztett, a kolozsvári Polis Könyvkiadónál 2016-os évszámmal megjelent, nyilvánosság elé a napokban került tanulmánykötet a Kovászna Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetsége által 2016. szeptember 1–2-án Sepsiszentgyörgyön szervezett 1956-os ülésszak előadásait tartalmazza. A könyvbemutató meghívójában szerepelt a könyv társzerzője, kiadójának vezetője, Dávid Gyula neve is, aki személyesen nem jelenhetett meg, viszont levelet küldött a rendezvényre. A Benkő Levente által felolvasott levelet a szerkesztőség alcímeivel alább közöljük. (Sz. A.)
Az 1956-os magyar forradalom tavaly lezajlott ünnepségeinek emlékezetes eseményei még itt élnek bennünk, a kutató azonban máris számba veszi, milyen távolba mutató eredményeket hozott – nem csak számunkra, de az elkövetkező nemzedékek számára is – ez az évforduló. Melyek azok a könyvek, amelyeknek révén ma többet tudunk ’56-ról, mint tegnap? Mivel gazdagította ez az évforduló tárgyi ismereteinket arról, ami velünk hatvan évvel ezelőtt és azután történt?
Nem könnyű a feladat.
Hiszen – összmagyar vonatkozásban – kiadványok százait kell számba vennünk: emlékezések, korabeli naplók, feljegyzések, fotók, tényfeltáró dokumentumkönyvek százai sorakoznak egy képzeletbeli könyvespolcon (csak az 1956-os Emlékbizottság támogatásával megjelent kiadványok száma meghaladja a 200-at), s bizony, időbe telik, amíg ezek hozadéka beillesztődik abba a képbe, amit a forradalomról és az utána következő megtorlások éveiről-évtizedeiről idáig tudtunk.
Talán megkönnyíti a dolgunkat, ha itt és most csak az erdélyi/romániai ’56-hoz kötődő könyvekre szűkítjük a számbavételt. Arra a nyolc kiadványra, amelyek – talán nem hiánytalanul – a könyvbemutatón is megtalálhatók, kézbe vehetők, megvásárolhatók, olvashatók, tovább adhatók.
Vegyük őket sorjába.
Sepsiszentgyörgyi konferenciakötet
Két konferenciakötettel kezdeném, amelyek közül az egyik közvetlenül kötődik Sepsiszentgyörgyhöz, a tavaly szeptember elején itt megtartott emlékülésen elhangzott előadásokat tartalmazza. A hét előadó közül ketten a forradalom magyarországi eseményeinek bizonyos vonatkozásait tárták fel: Horváth Miklós a forradalom és szabadságharc nemzetközi vonatkozásainak ismeretéhez hozott új adalékokat, Markó György a budapesti felkelő csoportokat és tevékenységüket vette számba. Az öt hazai előadó közül témáját tekintve egyet emelnék ki mint olyat, amelyiknek a szerzője is „új” az ’56-os kutatások mezőnyében: Kozma Csabát, aki a gyergyószárhegyi Fekete Kéz szervezkedést vizsgálja kutatóként, a levéltári adatokat és az egykori szereplőkkel készített interjúkat is hasznosítva. Szintén újdonságszámba megy Benkő Levente előadása, amely – többek korábbi kutatásaira és forrásfeltárásaira is támaszkodva – összefoglaló képet ad arról, hogyan szerepelt a nyilvánosság előtt azokban a hetekben/hónapokban az erdélyi magyar értelmiségi elit, ki milyen kompromisszumot kötött vélt érdekektől vezéreltetve, vagy miképpen foglalt állást nyíltan (és olykor galádul) a forradalommal szemben. A többi előadás az előadók részéről már korábban is megközelített témák – új adatokat is kínáló – összefoglalása: Pál Antal Sándor az 1956. őszi marosvásárhelyi eseményeket összegezi, Tófalvi Zoltán a később önkéntes tűzhalált halt Moyses Márton emlékét eleveníti fel, Dávid Gyula a Bolyai Egyetem utolsó három évét (1956–1959) összegzi.
Romániai eseményekről Budapesten
A másik erdélyi/romániai vonatkozású kötet apropóját a 2016. október 24-én Budapesten a Magyar PEN Club által rendezett konferencia szolgáltatta. A program szerint itt nemcsak a legfontosabb romániai magyar események ma még élő szereplői sorakoztak volna fel, hanem az 1956. őszi, közvetlenül román vonatkozású eseményekhez kötődő témák előadói is. Az impozáns kivitelű kötet (’56 és Románia. Szerkesztette Tófalvi Zoltán és Ágoston Szász Katalin. Magyar PEN Club, Budapest, 2016) azonban ennél többet is, de kevesebbet is tartalmaz: Tófalvi Zoltánnak az egész erdélyi ’56-ot átfogó (és egy előadás terjedelmét messze meghaladó) tanulmánya után és az 1956/58-as Bolyai-perekről, valamint a Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetségéről (SZVISZ) önálló köteteket is publikáló Páskándiné Sebők Anna előadása mellett csupán a sepsiszentgyörgyi mártírok emlékművét megkoszorúzó csoportot képviselő Bordás Attila, a Szoboszlai-perben életfogytiglanra ítélt Ferencz Ervin atya, a Dobai-per másodrendű vádlottja, Varga László, az Irodalmi Újságnak írott leveléért 20 évre ítélt Szilágyi Árpád, a csíkszeredai tanár/diák per fővádlottja, Puskás Attila és a nagyváradi SZVISZ résztvevőjeként 15 évre ítélt Takács Ferenc és a második Bolyai-per elsőrendű vádlottja, Dávid Gyula képviselt egy-egy csoportot. Viszont a szerkesztők szükségesnek tartottak felvenni néhány – a szakirodalomban egyébként már ismert – dokumentumot: a Dobai István-féle ENSZ-memorandumot, Wesselényi Miklósnak az erdélyi kérdést is felvető, 1848-ban Klauzál Gábornak írott levelét és a Dobai-perben elítélt Kertész Gábor ehhez fűzött kommentárját, valamint Varga László (rekonstruált) 1956-os budapesti naplóját. Kétségtelen nyeresége volt a konferenciának, nyeresége a kötetnek is az ’56-os román forradalmi eseményekben részt vevő Octav Bjoza (A brassói Román ifjúsági Gárda. Egy 1956 és 1958 közötti kommunizmusellenes szervezet története) és Ioana Boca (1956 és a diáktüntetések. Bukaresti egyetemi központ) előadása (amelyek magyar fordításban is szerepelnek a kötetben), valamint Liviu Plesa tanulmánya (A magyar forradalom leverése után a Secutitate ügynökbeszervezési kísérlete kudarcot vallott a kolozsvári magyar történészek körében) a Román Akadémia kolozsvári Történeti Intézetében beszervezett kutatókról és két olyan esetről, amikor a beszervezendő kutatók (Benkő Samu és Egyed Ákos) képesek voltak ellenállni a zsarolásnak és fenyegetésnek. A könyv különössége, hogy a temesvári diákperben elítélt Teodor Stanca előadása az ottani egyetemen történt ’56-os eseményekről csak románul szerepel a kötetben.
Visszaemlékezések
A hazai vonatkozású ’56-os kiadványok sora a 60. évforduló kapcsán három önéletrajzi visszaemlékezéssel is gyarapodott, a benne foglaltak révén mindhárom a romániai ’56, illetve az azt követő megtorlások és börtönkörülmények ismerete szempontjából gazdagít bennünket. Szilágyi Árpád könyve (Áldozat. Pallas Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2016) bizonyos fokig már ismert volt a kutatás előtt, hiszen először angolul jelent meg, évekkel ezelőtt. Azonban magyarul olvasva a helyenként döbbenetes visszaemlékezést (például az 1958-as szamosújvári börtönlázadásról és megtorlásról, amelynek Szilágyi szenvedő alanya volt), teljesebbé válik a mai olvasónak a román börtönökben akkoriban uralkodó körülményekről alkotott képe.
Puskás Attila életéről és sorsáról is tudtunk már sok részletet a sajtóban megjelent korábbi visszaemlékezéseiből, a csíkszeredai tanár/diák per történéseiből. Mostani könyve (Utak és ösvények. Erdélyi magyar sors. Hármas Alapítvány, Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 2017) azonban ennél sokkal többet nyújt. Egyfelől egy magyar értelmiségi család meghurcoltatásait a kommunista diktatúra évtizedeiben (hiszen édesapja a kolozsvári Tízes Szervezet vezetőjeként már 1945-ben, majd 1947-ben megismerkedhetett a rendszerrel, később tragikus körülmények között elhunyt Csaba testvére pedig szintén megjárta a börtönt és a román Gulag kényszermunkatáborait. De másfelől azért is, mert Puskás Attila, maga és családtagjai dossziéinak ismeretében azt is felidézi és dokumentálja, hogy a börtönből való szabadulást követően is követte a család tagjainak életét a Securitate, s miképpen próbált beavatkozni életükbe. A könyvnek ezek a fejezetei talán még tanulságosabbak, főképp a mai ifjú olvasók számára.
A harmadik visszaemlékezés (Hét és fél nap. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2017) szerzője a Dobai-perben 15 évre ítélt Bereczki András, a Bolyai Tudományegyetem előadótanára. A benne elbeszélt élettörténet kerete egy hét és fél napra kiterjedő magánzárka, ahol visszapergeti múltját, felidézi addigi börtönemlékeit. Történetének egyediségét az a könyv függelékében olvasható 1954–1956-os (a perben különben vád-bizonyítékként szereplő) napló adja, amelyben egy marxistának indult közgazdász feleszmélésének folyamata követhető nyomon. Bővített kiadások
A magyar forradalom évfordulójára jelent meg második, bővített kiadásban Benkő Levente Volt egyszer egy ‘56 című könyve (Exit Kiadó, Kolozsvár, 2016), amelyről azért is kell szót ejtenünk, mert az egyedülálló kerettörténetbe több egykori ’56-os szereplő élettörténete van belefoglalva: a szerző egykori börtöneik és munkatáboraik színhelyére riporterként végigkísért erdélyi ’56-osok közül – egy „nosztalgia-kirándulás” kötetlen helyzeteiben – több olyan szereplőt szólaltat meg, akik különben soha sem vállalkoztak volna arra, hogy magukról beszéljenek. Ezek a kötetlen helyzetek egyébként különösen alkalmasak arra, hogy az olvasó számára emberközelbe hozzák mindazt, amit a megszólaltatottaknak át kellett élniük. E számbavétel végére hagytam saját magamat: 1956 Erdélyben és ami utána következett (Nap Kiadó, Budapest, 2016). Nem valamiféle álszerénységből. Inkább azért, mert ez a kötet az elmúlt 10–15 évben sajtóban vagy különböző gyűjteményes kötetekben, vagy könyvek előszavaként megjelent tanulmányaimat, cikkeimet tartalmazza, tehát a témában – egy-két kivételtől eltekintve – nem ismeretlen. Fontosnak érzem azonban, hogy megjelent, méghozzá Magyarországon, ahol az erdélyi ’56-ról, arról, ami velünk történt – a szakmabeliek szűk körén és az egyébként érintetteken kívül – alig tudnak valamit. Pedig a sokat emlegetett „nemzetegyesítésnek” ez is része: a közös nemzet-emlékezetnek szerves részévé tenni a határok által elválasztott nemzetrészek sorsát.
Ez az, amihez – reméljük – az itt számba vett kötetek mind hozzájárulnak. Dávid Gyula / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. december 4.
Hozzászólás a Makkai János és Kincses Előd „leckeügyi vitája” kapcsán
E sorok írója tulajdonképpen örvend a „leckeügyi vitá”-nak, hiszen lehetőség nyílik néhány, az egyetemes, de a romániai magyar kollektív emlékezetben is tévesen rögzült információ tisztázására. 1990 elejétől az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc romániai, erdélyi hatását, visszhangját kutatom. (Korábban ez a témakör a legszigorúbb tabuk közé tartozott, nemhogy kutatni, de róla beszélni is rendkívül kockázatos volt!) Kincses Elődhöz hasonlóan, Gyurcsány Ferenc 2017. október 23-án elhangzott beszédét magam sem méltatom. Gyurcsány Ferenc és az általa vezetett Demokratikus Koalíció önmagát „méltatja” azzal, hogy aláírásgyűjtésbe kezdett a határon túli magyarok szavazati jogának megvonásáról. Az már egyenesen Páskándi Géza Kossuth-díjas író abszurd drámáiba illő, amikor Vadai Ágnes – valószínű, az egykori honvédelmi államtitkári reminiszcenciák hatására – feltette a magyarság történetének „legsúlyosabb” kérdését: „ha a határon túli magyaroknak van szavazati joguk, akkor miért nincs honvédelmi kötelezettségük?” Alulírott – az utódállamok politikatörténetét ismerve – felelőssége teljes tudatában kijelenti: a 2004. december 5-i népszavazáshoz hasonló, a Gyurcsány Ferenc miniszterelnök által „levezényelt” árulásra – amikor a nemzettársait nemcsak megtagadta, hanem erre biztatta Magyarország teljes lakosságát, 23 millió román beözönlésével riogatott! – nem kerülne sor sem Romániában, sem Szerbiában, sem Szlovákiában, Horvátországban, Szlovéniában, Ukrajnában, de még a pragmatikus Nyugathoz tartozó Ausztriában sem! A határon túli magyarok szavazati joga ellen kampányolóknak tudnia kellene, hogy Buda 1541. évi elfoglalása, a történelmi Magyarország három részre szakadása után Erdély, a Felvidék, Nyugat-Magyarország, Kárpátalja magyarságának köszönhető a magyar irodalom, kultúra, majd később a magyar nyelvű könyvnyomtatás megmentése! Azokat pedig, akik a különböző hírportálokon ilyen kommenteket közölnek: „hagyjuk a patetikus, a történelem által elsodródott nemzettestvéreink-dumát”, „tudjuk, hogyan önti ki a magyar adófizetők pénzét az Orbán-kormány a határon túliak megsegítésére”, csak arra emlékeztetném: a megtagadott határon túliak adója, munkája Magyarország minden középületében, történelmi emlékében kamatostól benne foglaltatik! Kezdve a Parlament impozáns épületétől a Várban lévő királyi palotáig, Mátyás-templomig. A Magyar Örökség díjas marosvásárhelyi szobrászművész nagyapja például az első kapavágástól az utolsó simításig a Parlament építésénél szorgoskodott. Akkor is tudták: az erdélyi ácsok, kőművesek, mesteremberek Európahírűek! Akkor nem is beszéltünk arról a hatalmas véráldozatról, amellyel a határon túliak adóztak Magyarország megvédéséért, függetlenségéért, szabadságáért. Az 1956-os szabadságharcot hozhatjuk fel egyértelmű példaként: Magyarországon a magyar forradalomban és szabadságharcban való részvételért a hivatalosan elismert, bevallott 229 kivégzett közül nyolc erdélyi volt. A kivégzettek négy százaléka. A szovjet tankok és szuronyok által hatalomra juttatott kormány első két kivégzettje is erdélyi volt: 1957. január 19-én a fellebbezési jog megvonásával végezték ki a marosvásárhelyi Dudás Józsefet, a Krassó-Szörény vármegyéből, Zaruzsényből származó Szabó Jánost, a Széna tér legendás parancsnokát! Az erdélyi városok közül Marosvásárhely hozta a legnagyobb véráldozatot: 1958. szeptember 1-jén, éjszaka 23 és 24 óra között a Szekuritáté temesvári börtönében kivégezték a nyolc nyelven beszélő mezőmadarasi, de 1949-ben Marosvásárhelyre deportált Orbán Károly földbirtokost, az abafáji, szintén Marosvásárhelyen is lakó báró Huszár Józsefet, dr. Kónya István-Béla ügyvédet, a Református Kollégium latintanárának a fiát. Budapesten végezték ki Dudás Józsefet, aki 1912. szeptember 22-én született Marosvásárhelyen, Dudás József és Kovács Róza fia. Rokonai Marosvásárhelyen, illetve Sepsiszentgyörgyön élnek. Még nyomdaszagú a Porta Historica Kiadó gondozásában nemrég megjelent A Dudás-ügy. 1956 – létezett-e magyar baloldal? A megtorlás első pere (Dudás József és Szabó János elítélése) című kötet, benne az én 50 oldalas Dudás József az ÁVO, az ÁVH és a Szekuritáté célkeresztjében címet viselő tanulmányom. A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti Levéltárában található Dudás József 1951 és 1954 közötti perirata, a háttérinformációk alapján – a magyarországi történészek véleménye szerint is – valóban sikerült újat, „ütőset” hoznom a Dudás-ügyben. A Kárpát-medence magyarságának 1956- hoz kapcsolódó egyik nagy hőstettét is erdélyi fiatalok, jelesen baróti gimnazisták hajtották végre. Az 1970-ben tűzhalált halt Moyses Márton vezetésével négy 15-16 éves baróti gimnazista 1956. november 11-én megszökött a baróti középiskola bentlakásából, hogy átszökve a román–magyar határon segítsék az utóvédharcokat vívó magyar forradalmárokat. A négy gimnazista közül Bíró Benjaminnak és Józsa Csabának sikerült átszöknie az 1956. november 12-ről 13-ra virradó éjszaka. Debrecenig jutottak el, a szovjet tankokkal és szuronyokkal hatalomra segített Kádár János és a „forradalmi munkás-paraszt kormány” a két gyereket 1957. március 15-én este 18 órakor – Balázs Géza főhadnagy vezetésével – mint két fadarabot – átadási-átvételi jegyzőkönyv kíséretében – átadták a román állambiztonsági szerveknek. Gyorsított eljárással Bíró Benjamint három és fél, Józsa Csabát – kiskorúként! – három év börtönbüntetésre ítélték. Sorstragédiájukról szól a Marosvásárhelyen 2017. október 28-án a Deus Providebit Házban is bemutatott Moyses Márton tűzhalála című, 2017-ben megjelent kötetem. Ennyi véráldozat után, a Demokratikus Koalíció valóban megvonná a határon túli magyarok szavazati jogát? Makkai János a Népújság 2017. október 30-i számában megjelent „Leckeügyi vita” (Válasz Kincses Elődnek) című írásában azt írta: „Nincs kizárva, hogy Eisenhower elnököt »abszolút meglepte« a magyar forradalom, mi több, a szuezi konfliktus, nehezen, de el tudom fogadni. Azt azonban kötve hiszem, hogy amerikai és más titkos szolgálatok, »nemtudomkák« lettek volna akkor vagy lennének bármikor a történések hátterében.” Megér egy „misét”, hogy a kérdéskört körbejárjuk. „Az 1956-os Forradalom Magyarországot a XX. században páratlan világpolitikai szerephez juttatta. Ugyanakkor soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban az erőviszonyoktól, a nagyhatalmak között folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ. (…) A kelet-nyugati viszony ötvenes évekbeli alakulásának vizsgálata azt mutatja, hogy minden amerikai propagandával, illetve kelet-európai várakozással szemben 1953–56 között a Szovjetunióban nem merült fel a csatlós országok »elengedésének« gondolata, amerikai, illetve nyugat-európai részről pedig nem léteztek a térség felszabadítását célzó törekvések. (…) A magyarországi felkelés kirobbantása ezért nemcsak hogy nem állt az Egyesült Államok érdekében, hanem kifejezetten kellemetlenül érintette az amerikai vezetést, hiszen a budapesti események megzavarták és rövid időre visszavetették az addig oly ígéretes eredményeket hozó enyhülési folyamatot. Az amerikai kormányzat (…) politikájának kettős célkitűzését ebben az előre nem látott, válságos helyzetben sem volt hajlandó feladni: egyrészt arra törekedett, hogy a szovjet beavatkozás miatti kényszerű retorika minél kevésbé terhelje meg Moszkva és Washington viszonyát, másfelől viszont igyekezett a világ közvéleményét meggyőzni, miszerint Amerika nem nézi ölbe tett kézzel egy kelet-közép-európai nemzet szabadságküzdelmét. E két ellentétes érdek egyidejű érvényesítése érdekében az amerikai vezetők improvizatív lépésekre kényszerültek, közülük a leglátványosabb az volt, hogy a magyar kérdést október 28-án az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé utalták. Ott azonban a valódi döntések nem a tanács üléseinek a nemzetközi közvélemény számára hangszerelt vitáiban születtek, hanem az amerikai, angol és francia képviselők színfalak mögötti titkos egyeztető tárgyalásain. (…) A második szovjet intervenciót követő nyugati passzivitás legfontosabb üzenete azok számára, akiknek sohasem voltak illúzióik, vagy akik most hajlandók voltak lemondani róluk, az volt, hogy minden ellenkező értelmű propaganda ellenére az 1945-ben létrejött európai status quo kölcsönös elismerésén alapuló kelet-nyugati érdekszféra-rendszer létezik, működik, és speciális automatizmusként határozza meg a kelet-közép-európai régió sorsát. (…) 1956-ban tehát nem volt esély a győzelemre, a magyar forradalom azonban ennek ellenére – vagy éppen ezért – a XX. századi magyar és egyetemes történelem egyik legkiemelkedőbb eseményének tekinthető.” (Békés Csaba történész, az 1956-os Intézet munkatársa az 1956-os magyar forradalom világtörténelmi jelentőségéről.) Az Amerikai Egyesült Államokat, az újrázásra készülő Eisenhower elnököt nemcsak »abszolút meglepte« a magyar forradalom, hanem mindent elkövettek – miközben a falhoz szorított, élet-halál harcot vívó magyar forradalmárokat kitartásra buzdították –, hogy az ENSZ-ben semmilyen lényegi döntés ne szülessen! Az átverés a szuezi válság kapcsán még nyilvánvalóbb! Bár az irányított londoni, párizsi média – ahogyan Sáringer János, a budapesti Veritas Történelemkutató Intézet tudományos főmunkatársa a Kossuth Rádió 2016. november 10-i adásában fogalmaz – azt sugallta, hogy a két esemény szervesen kapcsolódik, valójában „a két esemény nem kapcsolható össze, nincs összefüggésben”. A Veritas Történelemkutató Intézet az idén publikálta a szuezi válsággal kapcsolatos szigorúan titkos egyiptomi iratokat, amelyekből egyértelműen kiderül: a szuezi válság és a magyar forradalom, a forradalmárok által vívott szabadságharc között nincs semmilyen kapcsolat, összefüggés! A szuezi válság. 1952-ben Egyiptom még erős brit befolyás alatt álló királyság volt. Faruk királlyal szemben a valóban karizmatikus Nasszer ezredes által vezetett Szabad Tisztek átvették a hatalmat. Egyiptom köztársaság lett. Nasszer 1954-ben elérte, hogy a brit kormány kivonja az első világháború befejezése óta a Szuezi-csatorna övezetében állomásozó csapatait. Nasszer nagy álma az Asszuáni-gát felépítése volt, amely forradalmasítja az egyiptomi mezőgazdaságot, áramot biztosít az ipar számára. 1956 februárjában az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia vállalta: finanszírozza a gátépítést. Nasszer pedig elfogadta: az egyiptomi gazdasági élet az IMF, a Világbank ellenőrzése alá kerül. 1956. július elején az AEÁ és London nyomást akart gyakorolni a túlzott önállóságot mutató Nasszerre – az egyiptomi–csehszlovák fegyverüzlet megkötése, a Kínai Népköztársaság elismerése kapcsán –, Eisenhower elnök bejelentette: nem hajlandók finanszírozni az Asszuáni-gát építését. Hajlandóak voltak viszont finanszírozni a szovjetek! Nasszer 1956. július 26-án bejelentette a Szuezi-csatorna államosítását. Először történt meg, hogy korábban erős brit befolyás alatt álló ország szembeszálljon Nagy-Britanniával! London nem kívánt lemondani a Szuezi-csatorna jelentette hosszú távú haszonról, Franciaország pedig örömmel látta volna Nasszer hatalmának megnyirbálását, hiszen a nasszerizmus hatására az egymillió francia telepes kolónia vezetése alatt álló Algériában 1956. október elején a többségi arabok függetlenségi háborúba kezdtek. A britek tudták: a világ elítélne egy nyílt angol katonai beavatkozást. Ezért nyilvános lépésként a Szuezi-csatorna nemzetközi ellenőrzés alá helyezését és az ügyben nemzetközi konferencia összehívását javasolták. A háttérben viszont az angol kormány, Izrael és Franciaország bevonásával 1956. október 22-én a franciaországi Sevres-ben titkos megállapodást kötöttek a csatorna visszaszerzésére magántőke kezébe való juttatásáról. A titkos megállapodás lényege: az izraeli hadsereg a Szuezi-csatorna vonaláig elfoglalja Egyiptomot, a britek és a franciák ezt követően látszólag békéltetőként lépnek fel, és felajánlják Egyiptom megvédését, amihez katonailag meg kell szállniuk a Szuezi-csatornát. A megállapodással egyidejűleg Nagy-Britannia ultimátumot intézett Egyiptomhoz, amelyben 1956. október 31-ig adott haladékot a Szuezi-csatorna Egyiptom általi kiürítésére. Izrael a sevres-i megállapodást követően 1956. október 29-én lerohanta Egyiptomot és elfoglalta a Sinai-félszigetet. Nasszer október 31-ig nem teljesítette az ultimátumban megfogalmazottakat, Nagy-Britannia és Franciaország megkezdte Egyiptom bombázását, majd november 5-én csapataik partra szálltak Egyiptomban. Nasszer légierejének jelentős részét Szíriába menekítette. A Szuezi-csatorna forgalmának megakadályozására 47 hajót süllyesztettek el. Nagy-Britannia, Franciaország és Izrael 67.000 főnyi, jól felszerelt hadserege állt szemben Nasszer 50.000 főnyi hadseregével. Az AEÁ pillanatnyi érdekei másként döntöttek. Az EÁ a hidegháború alatt eleve óvakodott minden olyan nyíltan arabellenes lépéstől, ami a Szovjetunió oldalára állíthatta volna az arabokat. Ráadásul a szuezi válság idején az Amerikai Egyesült Államokban elnökválasztási kampány zajlott. Eisenhower elnök a „Béke és prosperitás” szlogennel kampányolt. Az amerikai közvélemény nem támogatta a beavatkozást. Az AEÁ határozott gazdasági nyomást gyakorolt a hármas koalícióra. Megtagadta egy azonnali IMF-gyorshitel folyósítását Nagy-Britanniának, amire Londonnak a Szuezi-csatorna lezárásával kieső kőolajszállítások miatt lett volna égető szüksége. Ugyanakkor fontkötvény-eladásokkal árfolyamtámadást intézett az angol font ellen, heteken belüli súlyos gazdasági válsággal fenyegetve Nagy-Britanniát. Ezt súlyosbította, hogy a legnagyobb kőolaj-kitermelő ország, Szaúd Arábia olajembargót jelentett be Nagy-Britannia és Franciaország ellen, az EÁ sem volt hajlandó saját olajával segíteni a két nagyhatalmat csapataik kivonásáig. A britek kénytelenek voltak benzinjegyet bevezetni. Az AEÁ és az ENSZ politikai nyomására 1956. november 6-án, illetve november 7-én Nagy-Britannia és Franciaország kénytelen volt azonnali fegyverszüneti szerződést kötni. A szuezi válság tehát amerikai nyomásra egyik pillanatról a másikra „megoldódott”. (Lásd még: https://hu.wikipedia.org/wiki/szuezi-válság). Az Amerikai Egyesült Államok 1956-ban nemcsak Magyarországot, hanem legfontosabb szövetségeseit is cserbenhagyta, saját érdekeinek megfelelően „megvezette”. Ma sem történik másképpen. Tófalvi Zoltán / Népújság (Marosvásárhely)