udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 62 találat lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-62

Névmutató: Pávai István

2013. január 25.

Kettős könyvbemutató a Kriza János Néprajzi Társaságnál
Két új kiadvánnyal gazdagodott a népi kultúrát bemutató kötetek száma a Kriza János Néprajzi Társaságnál (KJNT): Pávai István legújabb munkáját és a KJNT huszadik évkönyvét szerda délután ismerhették meg az érdeklődők a társaság Mikes utcai székhelyén szervezett, a Magyar Kultúra Napjához kapcsolódó rendezvényen.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár),

2013. április 9.

EMKE-közgyűlés és díjátadó
Április 13-án, szombaton délelőtt 10 órától tartja éves közgyűlését az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében (Bocskai tér/P-ţa Avram Iancu 13. szám). Napirend: elnöki köszöntő; köszöntések; szakmai fórum – Az Emberi Erőforrások Minisztériuma Közművelődési Főosztályának a Kárpát-medencei magyar közművelődéssel kapcsolatos stratégiája (előadó: Beke Márton főosztályvezető); Az abrudbányai és verespataki szórványmagyar kulturális életről (előadók: Kopenetz Loránd Márton és Gábor Ferenc); az elnökség beszámolója; pénzügyi beszámoló; cenzori jelentés; hozzászólások; a közgyűlés lezárása. Délután 2 órától adják át az EMKE-díjakat és a díszokleveleket.
SPECTATOR-díj: Karácsonyi Zsigmond, a MÚRE elnöke, a marosvásárhelyi Népújság főszerkesztője – az erdélyi magyar újságíró-társadalom elkötelezett képviseletéért, kiegyensúlyozott újságírói munkásságáért. (Laudációt mond: Kántor Lajos);
KACSÓ ANDRÁS-díj: Györfi Erzsébet, Csíkszereda – a táncházmozgalom elindításában játszott szerepéért, a magyar népdal és a régizene minőségi műveléséért, pedagógiai tevékenységéért. (Pávai István);
BÁNYAI JÁNOS-díj: Szőcs Levente, a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum néprajzkutató-muzeológusa – rendszeres terepkutatásaiért, módszeres forrásfeltárásaiért és muzeológusi munkásságáért. (Keszeg Vilmos);
KUN KOCSÁRD-díj: Bencze Mihály,Brassó – az erdélyi magyar kiművelt fők közösségének létrehozásaszolgálatában kifejtett közművelődési és tudományos munkássága elismeréseként. (Matekovits Mihály);
NAGY ISTVÁN-díj: Tóth Guttman Emese, a Magyarfenesi Vegyeskar karnagya, a Romániai Magyar Dalosszövetség elnöke – több évtizedes zenepedagógiai és karnagyi munkásságáért. (Benkő Judit Emese);
BÁNFFY MIKLÓS-díj: Rekita Rozália és Jancsó Miklós színművészek, Kolozsvár – kiemelkedő színművészi teljesítményükért és az anyanyelvi kultúra népszerűsítésében szerzett elévülhetetlen érdemeikért (Kötő József);
KOVÁCS GYÖRGY-díj: Pálffy Tibor színművész, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésze – folytonosan megújuló színészi teljesítményéért, valamint a Tamási Áron Színház művészi törekvéseiben játszott kiemelkedő szerepéért. (Bocsárdi László);
POÓR LILI-díj: Panek Kati színművész, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze – élményszerű színészi teljesítményeiért, a kolozsvári magyar színjátszás elkötelezett szolgálatáért. (Visky András);
SZOLNAY SÁNDOR-díj: Székely Géza kolozsvári képzőművész, az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete kolozsvári fiókjának elnöke – az erdélyi hagyományokból táplálkozó, legkorszerűbb művészi eszközökkel megvalósított, kimagasló grafikai-festészeti munkássága, valamint művészi közösségépítő tevékenysége elismeréseképpen.(Németh Júlia);
MONOKI ISTVÁN-díj: Emődi András, a nagyváradi Római Katolikus Püspökség Egyházmegyei Könyvtárának és Levéltárának könyvtárosa, levéltárosa, tudományos kutatója – a partiumi könyves műveltség terén kifejtett értékmentő és feltáró tevékenységéért. (Kurta József);
KŐVÁRY LÁSZLÓ-díj: Szekernyés János, Temesvár – Temesvár és a Bánság helytörténeti kutatásában és annak népszerűsítésében végzett kiemelkedő tevékenységéért. (Bodó Barna);
MIKÓ IMRE-díj: Flóriska Attila kolozsvári üzletember, az Euréka Egyesület soros elnöke – a civil szervezetek számára szociális téren nyújtott rendszeres támogatásáért. (Bartha Bálint);
ÉLETMŰDÍJ, POST MORTEM: Csép Sándor újságíró, közéleti személyiség–főhajtásként szellemi hagyatéka előtt, az erdélyi magyar kisebbségi modus vivendi kimunkálásában vállalt szerepéért. (Kötő József).
Szabadság (Kolozsvár).

2013. november 7.

Háromnapos folklór-kavalkád Sepsiszentgyörgyön
Péntektől vasárnapig a háromszéki megyeszékhelyen találkoznak a néptánc és népzene szerelmesei, a profi, amatőr népzenészek és táncosok illetve adatközlők. A Háromszék Táncegyüttes 25-ik alkalommal szervezi Erdély legrégebbi és legátfogóbb népzene és néptánc-találkozóját. Az idei rendezvényre 60 hagyományőrzőt hívtak meg, de zenekarokkal és amatőr együttesekkel együtt összesen 100 meghívott lesz jelen.
Ivácson László, a Háromszék Táncegyüttes művészeti vezetője szerint ennyire gazdag program még nem volt az elmúlt években. A háromnapos folklór kavalkád holnap (pénteken) 17 órától Ferencz Csaba - Életképek és Forrásvidéken című fotókiállításaival majd István Ildikó „Utamra indulok” lemezbemutató koncertjével indít az Új Stúdióban, 19 órától pedig az újpesti Bem Táncegyüttes mutatja be Adok nektek aranyvesszőt című előadását a színház nagytermében.
Szombaton reggel 10 órától néptánc-kalákát szerveznek, ezt követően Pávai István népzene-kutató tart szakmai előadásokat: 13 órától Lajtha László és az erdélyi népzene, 15 órától pedig A tánckísérő zenész a néphagyományban címmel. Fekete Réka és Ferencz Csaba Forrásvidéken című könyvének bemutatójára 17 órától kerül sor a Új Stúdióban, Berecz András mesemondó közreműködésével.
A szerzők 32 településről szólaltatnak meg reprezentatív adatközlőket. A sepsiszentgyörgyi találkozókon is megfordult hagyományőrzők riportszerű beszélgetések keretében vallanak hagyományozásról, gyermekkorról, háborúról, kommunizmusról és a rendszerváltás utáni új korszakról. A Ferencz Csaba fotóival illusztrált könyv egyben korrajz az elmúlt 80 évről, a megszólaló adatközlők még megélték azt a hagyományt, amit ma népi kultúrának nevezünk.
A sepsiszentgyörgyi népzene és néptánc találkozó ünnepi gálaműsorát szombaton 19 órától lehet megtekinteni a színház nagytermében, a 60 meghívott - mezőségi, kalotaszegi, küküllőmenti, felső-marosmenti, bekecsalji, székely mezőségi, gyimesi és felcsíki - zenész és táncos mellett fellép a Bem Táncegyüttes, a Szilak legénytánckar, a Harmadik és Zerkula zenekarok, Berecz András, a Százlábú Néptáncegyüttes, valamint a házigazda Háromszék Táncegyüttes és Heveder zenekar. Mindkét estét hajnalig tartó táncház zárja a színház előcsarnokában.
A találkozó vasárnapja hagyományosan a gyermekprogramoké, november 10-én reggel fél 10-től délután fél 2-ig kézműves foglalkozások, játékok, Kelekótya koncert, gyermek gálaműsor és táncház várja a legapróbb néptánc kedvelőket a Székely Mikó Kollégium konferenciatermébe.
A szervező Háromszék Táncegyüttes felhívja az érdeklődők figyelmét, hogy a harminc lejért megvásárolható bérlet a rendezvénysorozat minden előadására belépési lehetőséget biztosít. A találkozóról a Háromszék Táncegyüttes honlapján (www.hte.ro) találnak részleteket.
Maszol.ro

2013. november 11.

Nincs itt az utolsó óra (XXV. Népzene- és néptánctalálkozó)
Sem korán, sem későn nem lehet úgy belenőni a néptáncba, a muzsikába, hogy az olyan legyen, mintha az anyatejjel szívtuk volna magunkba, de meg lehet tanulni mindazt, amit eleink tudtak, és ami szervesen hozzátartozott a hétköznapjaikhoz. A sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes eme gondolat mentén szervezte meg a hét végén a XXV. Népzene- és néptánctalálkozót, amelynek rendkívüliségét az adta, hogy jelen volt az elmúlt huszonnégy találkozón részt vett hagyományőrzők reprezentatív csoportja, akiknek élete, tánca, muzsikája kíséretével évtizedek múlva is egyenes úton lehet járni.
Az 1991-ben kezdeményezett népzene- és néptánctalálkozók elsődleges célja mindvégig a gyűjtés volt, de a szervező Háromszék Táncegyüttes azt is fontosnak tartotta (és tartja a mai napig is), hogy a különböző tájegységekről érkezett adatközlőknek lehetőséget biztosítson a bemutatkozásra a gálaműsorokon. A rendezvénysorozat szombaton Pávai István népzenekutató két szakmai előadásával folytatódott, amelyen többek között az ötven éve elhunyt Lajtha László népzenetudósra, zeneszerzőre emlékeztek.
Este az ünnepi gálaműsorban felléptek a meghívott adatközlők, zenekarok, együttesek és a házigazdák. Több nemzedék lépett színpadra, hol felváltva, hol együtt, akik a különböző tájegységek viseletének valóságos parádéját vonultatták fel, táncukkal pedig Erdély majd minden szegletéből hoztak magukkal otthoni hangulatot. Berecz András budapesti Kossuth-díjas énekes, mesemondó humoros történetekkel gazdagította a műsort, amelynek az eredetiségen túl legnagyobb értéke az, hogy együtt léptek színpadra a különböző tájegységekről érkezett adatközlők, a házigazda Háromszék- és a Százlábú Táncegyüttes, a budapesti Bem Táncegyüttes, a Zerkula és a Heveder zenekar, a magyarpalatkai muzsikusok, a Szilak legénytánckar. A tegnapi gyermekgála azt bizonyította, ha vannak olyan oktatók, akik úgy ráncolják össze a csizmát, ahogy azt kell, akkor a mögéjük álló gyermekhad táncával nem kell szégyenkezniük. A nagybaconi, vargyasi, sepsiszentgyörgyi és kézdiszentkereszti gyermek táncegyüttesek produkciói arra utalnak, nincs itt az utolsó óra, bár letűnőben van, de nem hal ki népzene- és néptánchagyományunk, nemzedékről nemzedékre hagyományozódik, visszatanítható, és miként az anyanyelv, érthető, énekelhető, táncolható.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. november 11.

Pávai István, a népi tánczene szakértője
Az erdélyi magyar népi tánczenével foglalkozó kötetét ismertette a székelyudvarhelyi születésű Pávai István népzenekutató hétfőn este a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtárban.
Az 1994-től Magyarországon élő Pávai István nem ismeretlen a csíkszeredaiaknak, hisz életének egy részét itt élte, tanárként dolgozott a művészeti népiskolában, alapító tagja a Barozda együttesnek. A bemutatásra került kötet közel ötszáz oldalon keresztül ismerteti az erdélyi magyarság körében fennmaradt néptáncok zenéjét. Pávai István több mint háromszáz településen végzett gyűjtőmunkát Erdélyben és Moldvában, könyvében ismerteti a tánckísérő hangszereket, a tánczenei kísérettípusokat, a táncok ritmuskíséretét, valamint a népi többszólamúságot is. A kötet végén összefoglalta az erdélyi magyar népi tánczene vizsgálatának tanulságait.
A könyvbemutató végén egy kis ízelítőt nyújtott a terepen végzett gyűjtőmunka során készített videófelvételekből. Az est folyamán közreműködött Györfi Erzsébet és a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes zenekara.
Iochom Zsolt
Pávai István: Az erdélyi magyar népi tánczene /Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2012/, újabb kiadása: Az erdélyi magyar népi tánczene /Kriza János Néprajzi Társaság- Hagyományok Háza, 2013/
Székelyhon.ro

2013. december 7.

In memoriam Szabó Csaba
2013. december 14-én délután 5 órakor a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színházának előcsarnokában különleges, az egyetem 1963–1987 közötti korszakának egyik meghatározó tanáregyéniségére, Szabó Csaba zeneszerzőre, az intézetben beszédtechnikát és zenei ismereteket oktató adjunktusra emlékeztető kötet bemutatására kerül sor.
Szabó Csaba /Ákosfalva, 1936. ápr. 19. – Szombathely, 2003. máj. 23./ akár Marosvásárhely zenei életének kiemelkedő személyiségeként, akár a színészképzés korszerűsítésének egyik jelentős képviselőjeként egyaránt számot tarthat az utókor tiszteletére, magas szintű értékelésére.
Az egyetemen található hivatalos dokumentumok szerint Szabó Csaba számára 1963. október 1- jétől állította ki a munkakönyvet a személyzeti osztály, helyettes adjunktusi beosztásban. Ezt követően 1964. október 1-jétől a helyettes jelzőt a törvényben előírt egy év leteltével eltörölte a hivatal, s véglegesített adjunktusa lett az intézménynek. 1966. október 1-jétől a marosvásárhelyi Állami Népi Együttes karmesterének nevezték ki másodállásban, azonban továbbra is teljes katedrája maradt a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben. 1987. szeptember 15- én szakadt meg adjunktusi beosztású alkalmazása, miután a kommunista diktatúra törvényei értelmében a kitelepedést kérvényező egyének nem taníthattak romániai oktatási intézményekben. 1988-tól 2003-ig a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán folytatta zenepedagógusi pályáját, melynek során elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt Kodály Zoltán zenepedagógiai koncepciója jelentette számára a legfontosabb iránymutatást.
A színészképzésben eltöltött negyedszázad során jelentős mértékben járult hozzá a beszédtechnika, a hangképzés és a színpadi beszéd oktatásának tudományos alapokra helyezett korszerűsítéséhez, valamint a zenei ismeretek és énekhangképzés kifejlesztéséhez; addig ezeket a diszciplínákat inkább tapasztalati alapokra építve oktatták az intézetben közreműködő tanárok.
Muzsikusi munkásságát tekintve elmondhatjuk, hogy Szabó Csaba egész élete, egész életműve "harcos" küzdelem a magyarság megmaradásáért és művelődéséért, a magyarság zenekultúrájáért: beleértve zeneszerzői, zenetudósi és zenepedagógiai tevékenységét is. Zeneszerzői és tudományos érdeklődése egyaránt szülőföldje magyar népzenei és zenetörténeti hagyományához kötötte: Marosvásárhelyt a Franz Schmidt-tanítvány Trózner József, majd Kolozsvárott a Gheorghe Dima Zeneakadémián a Kodály-tanítvány Jodál Gábor és Jagamas János növendékeként elkötelezett kutatója és művelője erdélyi nemzeti hagyományainknak. Seres András etnográfussal közösen 1991-ben megjelentetett Csángómagyar daloskönyve és az Erdélyi magyar harmóniás énekek a XVIII. századból című, 1999-ben a Magyar Művészeti Akadémia által a millenniumi pályázaton Arany Díjjal jutalmazott tudományos gyűjteménye örökre beírta a nevét a magyar zenekultúra történetébe, a magyar örökség aranykönyvébe.
Zeneszerzői életműve tematikai és műfaji szempontból rendkívül sokrétű, stílusában igen sokszínű. Az avantgárd új asszociatív zenei nyelvét a magyar zene harmóniás fundamentumába ágyazta. Vokális művei – a gyermekkarok játékosságától, vidámságától (Csingi-lingi reggelek) vegyes karainak drámaiságáig (Kőműves Kelemen) ívelnek, sajátos kórustechnikai megoldásokkal. Vokális-szimfonikus alkotásai – a Szent Márton-mise és a Szent Cecília-mise, miként a részben ide sorolható Passacaglia Kájoni János Székely miséjének Kyrie eleison dallamára című darab – a magyar evangéliumi zeneművészetnek talán legszentebb teljesítményei közé tartoznak. Szőllősy András Szabó Csaba zeneszerzői életművéről írt szavait a kötet előszavának írója idézi: "Ez a gyémánt kétféle ragyogást sugároz: a korszerűségét és az időtlenségét."
S ha majd egyszer, nem távoli időben, képes lesz valaki megírni az erdélyi magyar zenekultúra történetét, Szabó Csaba életművét a legfényesebb lapokra helyezheti el.
A Szabó Csaba Nemzetközi Társaság nemes feladata lehet az elkövetkező időkben az erdélyi magyar zenetörténet kutatásainak összefoglalása és közreadása a XVIII. századtól Seprődi János munkásságán át egész Szabó Csabáig – és tovább. Hiszen minden sovinizmus nélkül igaz lehet Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhelyi gondolatok című versének üzenete a XVIII. és XIX. század fordulójáról: "Itt van a legvégső oltára Pallasnak, Az emberiségnek, a csínosodásnak…" – napjainkig érő nemzeti elkötelezettség.
A bemutatásra kerülő kötet példaértékű alapossággal tekinti át Szabó Csaba életútját, művészi és pedagógusi pályáját. Az életmű fejezeteit különböző szerzők tollából olvashatjuk: Láng Gusztáv életrajzi vázlatát, a marosvásárhelyi évekről Csíky Csaba és Kovács Levente tanulmányait. Angi István, Pávai István és Elekes Márta írásai a zeneszerző műhelyébe kalauzolják az olvasót, a szombathelyi évekről Köteles György közöl átfogó szintézist.
A kötetet Ittzés Mihály és Szabó Péter szerkesztették. A kottagrafika Kocsis Tamás munkája. A borítóterv, a tipográfia, a tördelés az Írisz Repro Stúdióban, Kecskeméten történt. Felelős kiadó a Cellissimo Bt. ügyvezetője, Budapest, 2013. Nyomdai kivitelezés: Prime Rate Nyomdai Kft., Budapest. Felelős vezető: dr. Tomcsányi Péter. Az előszót Tóthpál József jegyzi.
A kötetben az életművet átfogóan bemutató, gazdag dokumentációs anyag található, Szabó Csabáné Szánthó Klaudia és Szabó István válogatásában és összeállításában. A művész hagyatékának és szellemiségének ápolója a halála óta elmúlt évtizedben a Szabó Csaba Nemzetközi Társaság. A függelékben dokumentumok, interjúk, nyilatkozatok, kritikák, beszámolók, levelek, nekrológok, megemlékezések, valamint Szabó Csaba műveinek (zeneművek, irodalmi művek, hangfelvételek) jegyzéke található.
A könyvbemutatón több tanulmány szerzőjével (Csíky Csaba, Elekes Márta, Pávai István – aki vetítéssel egybekötött előadás keretében méltatja Szabó Csaba népzenével kapcsolatos munkásságát) találkozhat az érdeklődő közönség, jelen lesznek Szabó Csaba családjának tagjai, özvegye és fia, valamint volt tanárkollégák, tanítványok. Csíky Csaba összeállításában elhangzik néhány, Szabó Csaba által szerzett kórusmű és zongoradarab (Ávéd Éva előadásában). Az esemény mediátora Kovács Levente.
Kovács Levente
Népújság (Marosvásárhely)

2014. május 2.

Újabb kiadvány az erdélyi táncházkutatásról
Négynapos, az erdélyi tánchagyományokat felelevenítő és továbbéltető rendezvényt szerveztek április 26-a és 29-e között a Tranzit Házban, amelynek záró eseménye Az erdélyi magyar táncművészet és tánctudomány az ezredfordulón – Szerkesztette Könczei Csongor című, az erdélyi táncházkutatásról szóló tanulmányokat tartalmazó kötet bemutatása volt. A tanulmányokat Anca Giurchescu (román származású néptánckutató), Könczei Csilla (BBTE-oktató), Karácsony Zoltán (magyarországi néptánckutató), Varga Sándor (a Szegedi Tudományegyetem tanársegédje), Könczei Csongor (néptánckutató), Pávai István (erdélyi származású muzikológus), Simonffy Katalin (televíziós szakember), Zakariás Erzsébet (néprajzi szakíró) és Pozsony Ferenc (BBTE-oktató) jegyezte.
Könczei Csilla mint a Tranzit Ház vezetője és a kötet egyik szerzője köszöntötte a jelenlevőket, hangsúlyozva: a könyvbemutatónak helye van a Tranzit Házban, mivel az intézmény hosszú ideje együttműködik a Bogáncs és a Zurboló néptánccsoporttal, illetve Könczei Csongorral, de kapcsolatuk van a Nemzeti Kisebbségkutató Intézettel is. Könczei Csilla a kötetet Pálfy Gyula (1950–2012) magyar néptánckutató emlékének ajánlotta, ily módon tisztelegve a szakember munkája és baráti segítsége előtt. Szabadság (Kolozsvár)

2014. július 19.

Jobbágytelke – ahol táncolni, énekelni jó
Ha nem is minden út, de nagyon sokak útja Jobbágytelkére vezetett ezen a héten, ahol a népi muzsika és néptánc volt az úr. Vannak visszatérő és új táborozók, akik megszállottként, hagyományőrzőként vagy néptánckedvelőként mártóztak meg a Folk Center Alapítvány által szervezett XVI. Marosszéki népzene- és néptánctábor forgatagában. Egy kis hangulatért, csipetnyi ízelítőért minket is Jobbágytelkére csalt a kíváncsiság, hiszen jó együtt lenni azokkal, akik őseink ritmusára, táncrendjére, dallamaira szórakoznak, mulatnak, ropják a táncot.
300 táborozó – kétharmada külföldi
Borongós, esős délután csöppentünk a táborba, a művelődési házban szólt a zene, László Zsolt irányításával éppen nyárádmenti táncokat tanultak, sokan járták, egymást érték a táncospárok, miközben a középen táncoló oktató lábát, mozdulatait figyelték.
Az információs irodában vendégekre váró hölgyek fogadtak, majd Puskás Attilára, az egyik főszervezőre vártunk, aki bokros teendői közepette szakított pár percet, hogy beavasson az idei tábor menetébe.
– A táborozók száma háromszázra nőtt. 60 százalékuk külföldi, ennek 10 százaléka nyugati. Érkeznek Németországból, Franciaországból, az Amerikai Egyesült Államokból, Ausztráliából, Kárpátaljáról. Sokuk visszatérő táborozó, akik részesei szeretnének lenni a tábor kínálta programoknak. Az oktatás az előbbi évekhez hasonlóan történik, több helyszínen zajlik. Jelenleg nyárádmenti, mezőmadarasi, nyárádselyei, magyarói táncokat tanulhatnak a kezdők, a haladók és a gyerekek. Újdonság idén, hogy ínyencek, azaz félprofik is tanulhatnak, mégpedig nagysajói és magyarói táncokat, oktató Kádár Elemér. A táncon kívül hangszeres zeneoktatás és énekoktatás is zajlik. A gyerekekkel külön foglalkozunk, ők előszeretettel kézműves-foglalkozásokon vesznek részt – mondta el Puskás Attila szervező.
Kopjafa Bartók emlékére
Az idei tábor attól különleges, hogy a programokat a Bartók Béla-emlékév fémjelzi. Tudni kell, hogy Bartók a marosszéki, nyárádmenti népzenei gyűjtőmunkája során 1914-ben járt Jobbágytelkén. Az itteni gyűjtés emlékére szombaton kopjafát emelünk az iskola előtt – mondta a táborszervező.
Itt jegyeznénk meg, hogy idén Bartók- emlékévet tartanak Jobbágytelkén, az itteni gyűjtések 100. évfordulóján. Ennek egyik jelentős rendezvényére Kisboldogasszony-napi búcsúkor kerül sor. Bartók Jobbágytelkén 20 népdalt rögzített fonográfra, köztük van a közismert Erdő, erdő, erdő, marosszéki kerek erdő című dal is, amelyet minden magyar ember ismer, csak ennek eredetét nem tudják.
Kézműves alkotók a csűrben
Beszélgetésünk után a Templomközi kézművesházba is bepillantottunk, ahol új rendeltetésű, egykor szénával tele csűrben alkottak a gyermekek, éppen papírsárkányt készítettek. Azon ügyködtek, hogy a saját készítésű vesszővázra felillesszék az egyéni ízlés szerint festett és mintázott papírt, hogy aztán szárnyalhasson az alkalmatosság. Sajnos, éppen szélcsendben és szemerkélő esőben az alkotómunkát nem követhette sárkányeregetés. De így is nagy volt az elégedettség, amit festékmentesítő, szorgos kézmosás követett. A csűrben az előző napokban volt még agyagozás, szalmaválogatás, szalmafonás –, hiszen a szalmakalap-készítés sajátos jobbágytelki kézműves-foglalatosság –, makarónifestés és -fűzés, kenyérsütés és csuhé- bábkészítés is. A résztvevők ellátogathattak egy helyi szalmakalapos-mesterhez és a kovácsműhelybe is.
Sok muzsika és tánc, néprajzi előadások
A kora délutáni órákban a Csűrmoziban zajlott a vetítés, többek között a Honvéd együttest láthatták (Antigoné, Ludas Matyi, Moszkva tér, Harangok), az Experidancét (Nagyidai cigányok, Ezeregy év). A néprajzi előadások között megemlítjük Kádár Elemér előadását – Hol volt, hol nem volt Marosszék? – Soós Zoltán előadását – A székely társadalom és Marosszék kialakulása a XIII-XIV. században –, Pávai István Marosszék népzenéje című előadását, ami számunkra is emlékezetes élmény marad.
A szervezők beszélgetésre is sort kerítettek a péterlaki zenészekkel, sőt kirándulást is szerveztek a közeli esztenára, ahol tábortűzzel zárult az egyik tábori este.
Szóval volt ott minden, tánc, muzsika, szórakozás, szakmai színvonal. A jobbágytelki táncokat napi rendszerességgel Fazakas János és Fazakas Emese oktatták. A nyárádmenti népdalok oktatását Kásler Magda vállalta, zenéltek a magyarpéterlaki zenészek, a Magos, az Üver zenekar, az Öves együttes és az adatközlők. A gálaműsor szombaton este 9 órakor lesz, ezen fellép a Bekecs néptáncegyüttes. Ezt követően – mint minden este – hajnalig tartó táncház lesz.
A tábor vasárnap ér véget.
Mezey Sarolta, Népújság (Marosvásárhely)

2014. július 20.

Zenei emlék Kőrispataknak
Állandó kiállítást nyitottak meg és könyvbemutatóval színesítették a szervezők a Kőrispatakon immár kilencedik alkalommal megszervezett Szalmakalap fesztivál programját. A szombati, egész napos rendezvényre Marosvásárhelyről és Magyarországról is érkeztek részvevők.
Kőrispatak a múlt században a szalmafonásról és a népzenéről híresült el, ezekre tették a fő hangsúlyt a 9. Szalmakalap fesztivál során – mutatott rá a szervezők részéről Szőcs László, Etéd község polgármestere. A Szalmakalap-készítők Hagyományőrző Egyesülete, Etéd Község Polgármesteri Hivatala és a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont által megszervezett szombati rendezvény a helység központjában, a Szalmakalap-múzeum közelében zajlott, a múzeum udvarán kiállítást nyitottak az egykori kőrispataki népi zenekar emlékére: éppen hetven éve annak, hogy Lajtha László népzenekutató felfedezte őket, és Budapesten hanglemezfelvételt készített muzsikájukról. A kiállítás anyagát korabeli dokumentumok, fényképek és eredeti hanglemezfelvételek képezik, amelyeket Pávai István székelykeresztúri származású népzenekutató segítségével állítottak össze – ismertette a Szőcs László, hozzáfűzve, az állandó tárlatot valószínűleg a helyi kultúrotthonba helyezik majd át.
Helyi születésű lelkész könyvét mutatták be
A fesztivált megelőzően péntek este nótaestet tartottak a helyi kultúrotthonban, majd szombat reggel az erdőszentgyörgyi huszárok és a parajdi fúvószenekar muzsikával ébresztette a kőrispatakiakat. A délelőtt tizenegy órai ünnepi istentiszteleten, amelyen a református és unitárius egyház képviselői is jelen voltak, bemutatták Demeter Sándor Loránd kőrispataki születésű unitárius lelkész Legyen világosság című prédikációkat, elmélkedéseket és verseket tartalmazó kötetét. A szertartást követően megkoszorúzták az első és második világháborús emlékművet, az ünnepségen koszorút helyezett el többek közt egy marosvásárhelyi csapat is, akiket kimondottan ez a mozzanat vonzott a rendezvényre – tájékoztatott a szervező.
Ezt követően az 1944-es hanglemezfelvételeket készített kőrispataki zenekar tiszteletére emléktáblát avattak, majd Sármási Bocskai János, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa Varázslatos Kis-Küküllő mente című könyvét mutatták be. Délután két órától a kulturális műsorokat láthattak-hallhattak a részvevők: a néptáncprodukciókon és népdalokon kívül kabaréjeleneteket, illetve modern táncelőadást is figyelemmel lehetett kísérni. Négy órakor különféle vetélkedők, ügyességi játékok kezdődtek, majd este a Jászmagyarok együttes koncertjére és hajnalig tartó utcabálra várták a szórakozni vágyókat.
Tapasztalatcsere a szalmakalapról
A falutalálkozónak is nevezhető rendezvényt minden évben a Szalmakalap múzeum avatásának dátumához – július 21-éhez – legközelebb eső hétvégén tartják meg. A fesztiválra évente mintegy ezren látogatnak el, ugyanis a helyieken és környékbelieken kívül a magyarországi testvérvárosokból is érkeznek részvevők. Idén többek közt hajdúnánásiak is jelen voltak, akik otthon szeretnék újraéleszteni a szalmakalap-készítés hagyományát – itt tapasztalatcserén vettek részt. A fesztivál alkalmából a Szalmakalap múzeumot is számos érdeklődő látogatta meg.
Kovács Árpád, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont igazgatója ekképp fogalmazott a rendezvényről: „Etéd község falvaiban kultúránk sajátságos elemei köszönnek vissza. A híres siklódi harangláb, az énlaki unitárius templom, a küsmödi Bereczki Zsigmond-féle ház mind védjegyei a térség kulturális értékeinek. Ma Kőrispatak van a figyelem középpontjában a Szalmakalap fesztivál és a világon egyedülálló Szalmakalap múzeum révén. A szalmafonás itt élő hagyomány, élő népi mesterség és erős turisztikai vonzerőt jelent, a rendezvény ezeknek az identitás őrző és erősítő értékeknek a továbbadását szolgálja.”
Bálint Kinga Katalin, Székelyhon.ro

2014. augusztus 15.

Erdélyi és magyarországi turnékkal kezd a Hargita együttes
Rövid vakáció után augusztus 16-án egy szentábrahámi előadással kezdi újabb évadját a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes – tudtuk meg András Mihály igazgatótól.
A csíkszeredai csapat egyelőre nem készül újabb folklórműsorokkal, mivel az előző évad ilyen szempontból rendkívül termékeny volt, és nem játszottak ki mindent – véli az együttes vezetője.
„Sok tartalékműsorunk van, mint például a Vándorúton, A sóvidéki kalapács, a Madéfalvi veszedelem és a Júlia szép leány. Ezeket igénylik sokan, a János vitézt is kérik még, így felesleges, hogy a próbatermekben töltsük az időt, ehelyett turnékra készülünk. – hangsúlyozta András Mihály. – Persze azért az új műsorokra is gondolunk, legalábbis terv szintjén. Jelenleg a gyergyói származású Kelemen Lászlóval, a Hagyományok Háza igazgatójával egyeztetünk, aki az Örökségünk című előadásunk zenei szerkesztője volt. Az új évadban mindenképpen szeretnénk Kelemennel egy előadást készíteni, ennek a koreográfusa valószínűleg Szűcs Gábor lesz.”
Szentábrahám után augusztus 30-án a Gyimesekben, a 9. Csángó Túrós Puliszka Fesztivál keretében lépnek fel, az eseményről közvetít a Román Televízió bukaresti stúdiójának magyar adása is.
Szeptember 12-én egy több mint kéthetes turnéra indulnak Magyarországra. A Vándorúton, a János vitéz és az Örökségünk című műsorokkal szerepelnek több mint tíz helyszínen, többek között Budapesten a Művészetek Palotájában (Müpa), a Nemzeti Táncszínházban, a Hagyományok Házában, valamint Mórahalmon és Szegeden.
Októberben és novemberben az együttes a kiemelt programjaira készül. Október 16. és 19. között az Erdélyi Magyar Hivatásos Néptáncegyüttesek Találkozójának a Hargita együttes lesz a házigazdája. „Fontos Csíkszeredának ez az esemény, mert éppen a 10. találkozóról van szó, ilyenkor a hivatásos együttesek a legerősebb oldalukat szokták mutatni, másfelől ez a rendezvény számunkra szakmai fórumként működik” – mondta az együttesvezető.
Az Erdélyi Prímások Találkozóját november 13–14-én szervezik, ezzel kapcsolatosan András Mihály kiemelte, hogy tavaly Pávai István zenekutató közreműködésével új lendületet kapott a rendezvény. Idén is meghívják a szakembert, hogy az adatközlő prímások napját segítse, moderálja. Még egy kiemelt meghívottra számítanak, Pál István (Szalonna), a Magyar Állami Népi Együttes prímása is jelezte, hogy ott lesz a rendezvényen. A kárpátaljai származású zenészt legutóbb a Fölszállott a páva népi tehetségkutató műsorban hallhatták muzsikálni a népzene kedvelői.
Szőcs Lóránt, Krónika (Kolozsvár)

2014. szeptember 1.

Negyvenötödik évforduló csángókkal a főszerepben
Nem tortát, hanem puliszkát készített 45. éves fennállásának évfordulójára a Román Televízió bukaresti magyar nyelvű adásának stábja, ugyanis részt vettek a Hidegségen szombaton és vasárnap lezajlott Csángó Túros Puliszka Fesztiválon.
Az ünnepeltek sem érkeztek üres kézzel. Olyan felvételeket hoztak el, amelyeken a csángók voltak a főszereplők. Szombat délután nemcsak pusztán levetítették a stúdiójuk által az idők során a gyimesiekről készített felvételeket, hanem ezeket arra használták fel, hogy megszólaltassák a filmkockákon szereplőket.
„Célunk az volt, hogy a régi felvételeket a mába helyezzük. A Román Televízió magyar adása már 1973-ban, az első csángófesztivál idején itt volt a Gyimesekben, megpróbáljuk azóta nyomon követni az itteni emberek életét. A mai napra meghívtuk a filmek még élő szereplőit. Nemcsak ezeknek a gyönyörű völgyeknek a lakóit szólítottuk meg, hanem más vidékekről is hívtunk meg olyan személyeket, akik a gyimesi csángó kultúrát megpróbálják egy kicsit sajátos módon átvenni és népszerűsíteni a világban” – tudtuk meg Sz. Gödri Ildikó szerkesztőtől, aki az ünnepi alkalomra csángó népviseletet vett fel.
Kalákaműsor
Egyik vetített film a Kaláka-filmsorozat Csíkszeredában, a hetvenes években forgatott része volt. Simonffy Katalintól, a műsor egyik szerkesztőjétől honlapunk megtudta, arra törekedtek, hogy diákokkal ismertessék meg az élő néphagyományt. Gyakorlatilag bejárták azt a vidéket, amelyről a műsor készült, és gyűjtötték a népi kultúrát. A széki mintából indultak ki, ahol még hagyományos formában működött a táncház.
Csíkszeredában csángó táncházat tartottak, ahogy aláhúzta, ennek fő jellegzetessége az volt, hogy első alkalommal sikerült összegyűjteni a Romániában élő, négy csángó népcsoport képviselőit: a gyimesieket, a moldvaiakat, a hétfalusiakat és a dévaiakat. A moldvaiakat úgy lehetett Erdélybe „átcsempészni”, hogy azt füllentették, hogy a Megéneklünk Románia műsorhoz van rájuk szükség – mesélte mosolyogva.
Érdekes volt a különböző csángó nyelvjárásokat hallani, ugyanis az említett műsorban a meghívottak mutatták be a népviseleteiket. A film közös tánccal zárult, érdekes volt azonosítani a régi felvételen a trapézfarmerben táncoló fiatal legényeket, akik azóta elismert zenekutatóvá váltak, mint például Pávai Istvánt vagy Szalay Zoltánt. A vetítést követően szóba is elegyedtek velük, illetve a többi meghívottal (László Csaba, András Mihály, a Zakariás testvérek, Papp István, Tankó Eszter, Kicsi Kótáék), hogy mit beszéltek nem áruljuk el, mert a tévéstáb nemcsak ünnepelt, hanem forgatott is, a tervek szerint a szeptember 8-ai magyar adásban láthatjuk a Hidegségen készült filmet.
Gyimes egyik jellegzetessége a puliszka
Különben a születésnapi puliszkával a tévé csapata vasárnap a harmadik helyezést érte el a több mint tíz jelentkezőből. Második a Harmopan csapata lett, míg a legjobbaknak a hidegségi hagyományőrző néptánccsoport szakácsai bizonyultak.
Csilip Árpád, a fesztivál szervezője a Fatálas és Csángó panziók tulajdonosa úgy vélte, hogy illeszkedik a völgy életéhez ez a fesztivál. Az állattartó gyimesiek sokat dolgoztak kalibákban, esztenákon, ahol egyik főeledelük volt a túros puliszka, a málélisztet ugyanis könnyen lehetett tárolni. Amint hangoztatta, innen származik az ötlete, hogy ezt a jellegzetes ételt meg kell kóstoltatni turistákkal, vendégekkel. Egyre többen jönnek a környező falvakból, hogy puliszkafőzési tudásukról tanúságot adjanak – összegzett.
Szőcs Lóránt, Székelyhon.ro

2014. november 12.

Tudatosan „visszatanulni” a muzsikát
Erdélyi prímások találkoznak csütörtökön és pénteken Csíkszeredában – a rendezvényt tizenhetedik alkalommal szervezi meg a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes. A tavalyi rendezvényhez hasonlóan Pávai István népzenekutatót hívták meg, hogy a fellép zenészeket, zenekarokat és muzsikájukat ismertesse. 
– Az idei Erdélyi Prímások Találkozója a székelyföldi zenére helyezi a hangsúlyt. Mit lehet tudni még a műsorról?
– Nem hívhatunk kizárólag székelyföldieket, hiszen a rendezvény az Erdélyi Prímások Találkozója, másrészt minden évben kell mást mutatni a Székelyföldről is az előző évekhez képest. Most arról van szó, hogy a székely népzenét szeretnénk előtérbe helyezni. Ezt a feladatot Csíkszeredában a Barozda együttes már a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján vállalta, legutóbb a madéfalvi veszedelem 250. évfordulója alkalmából adtunk ki egy régi székely népzenei anyagot tartalmazó CD-t. Ugyanezért a célért küzd évek óta András Mihály is, a Hargita együttes igazgatója.
Bartók és Kodály éppen száz évvel ezelőtt végzett jelents gyűjtőmunkát a Székelyföld egyes részein. Olyan kincsekre bukkantak, amelyeket azóta sok helyen elfeledtek. Jó lenne, ha ezek az értékek visszakerülnének a vidék zenei köztudatába. A budapesti zeneakadémia népzene tanszéke, ahol magam is tanítok, idén meghívást kapott a találkozóra, ezért a diákok számára kizárólag székely műsort állítottam össze – a találkozó második napján lépnek fel.
– És kik szerepelnek a találkozó első napján?
– Hét prímást hívtunk meg, közülük székelyföldi a homoródmenti Abásfalváról érkező Majláth Gábor. Aztán a Felső-Maros mentéről, Magyarpéterlakról érkező Lunka József is székely zenét fog muzsikálni, hiszen őt és elődeit rendszeresen hívták a Nyárádmentére is lakodalmakat, bálokat kiszolgálni. A gyimesi zenét a balahányospataki Szőcs „Mojszi" Gábor fogja képviselni gardonos testvérével. Bár a gyimesiekre azért ragadt rá a csángó név, mert eredeti lakóhelyüket elhagyták, zenéjük, mint maguk is, zömmel a Székelyföldről származik.
Nem véletlen, hogy a népzenekutatás úgy tartja: a régi székely népzenét a gyimesiek őrizték meg. Az eddig felsoroltak mind prímás elődöktől, „első kézből" tanultak zenélni, akárcsak a magyarsülyei Barabás Ferenc a Kutasföld és a magyarszováti Csengeri Árpád a Mezség képviseletében. Nagyenyed vidékéről, Magyarlapádról jön a Pirospántlikás zenekar. Mint nevük is mutatja, ők már tudatosan foglalkoznak hagyományőrzéssel, régi gyűjtésekből is tanulnak. Könnyen tehetik, hiszen prímásuk, Sipos Ferenc számára is családi örökség a muzsikálás, apja és nagyapja is helybéli prímás volt.
Érkezik még Kalotaszegről Varga István „Kiscsipás", a régi bánffyhunyadi „Csipás" zenészdinasztia leszármazottja. Ő is otthon tanulta a muzsikálás tudományát, de a régi kalotaszegi anyagból kezdetben keveset ismert, mert már azt nem kérték az egyre jobban polgárosuló falvakban. A táncházmozgalom viszont pont ezt igényelte tőle, így a korábban elődeitől gyűjtött zenét megszerezte, és tudatosan visszatanulta.
– A borospataki táncházzenészek találkozóján is észlelhet volt, hogy sok fiatal tanulja „vissza" a népzenét Gyimesben is. Miként látja az ő helyzetüket, mivel ők általában már nem prímásoktól, hanem egymástól, netán felvételekből tanulnak?
– A közel negyven éve működő erdélyi táncházmozgalom teremtette meg ennek a kereteit a gyimesi Zerkula zenekar esetében is. Akik valamilyen szinten falusi gyökerekkel rendelkeznek, egyre inkább ráébrednek, hogy elődeik népzenei hagyatéka érték, amit nem szabad elhanyagolni, tovább kell vinni. Ehhez kiindulásként gyakran kell a régi gyűjtésekhez folyamodni, amelyek korábban nehezen voltak hozzáférhetők. Ma sok minden megtalálható az interneten.
Például a budapesti Hagyományok Háza és az MTA BTK Zenetudományi Intézete egy internetes archívumot működtet Folklór Adatbázis néven, amelybe folyamatosan kerülnek be a feldolgozott és szakszerűen értékelt régi népzenei és néptáncos felvételek. Ehhez bárki szabadon hozzáférhet. Visszatérve a hagyományátadásra: a nyolcvanas években például a szászcsávási cigányzenészektől gyűjtöttem. Akkor panaszkodtak, hogy a gyerekeik már nem akarnak hegedülni, elektromos hangszereken szeretnének játszani. 1989 után, amikor a szüleiket kezdték meghívni Magyarországra, Nyugat-Európába, Amerikába, ráébredtek, hogy a hagyományos zenére ismét van kereslet, így egyre többen kezdték közülük a vonószenét művelni.
Itt persze nem tudatos hagyományőrzésről van szó, mint a lapádiak esetében, hanem elállt egy újabb, városról érkező igény a régi falusi muzsika felélesztésére. Ebben a folyamatban a média is többet tehetne. Igaz, nagy sikere volt a Fölszállott a páva vetélkednek, de olyan tévéműsort ritkán látok, ahol heti rendszerességgel autentikus népzenét mutatnának be. A média az átdolgozott népzenét preferálja abban a hitben, hogy a régebbi korok zenéje nem lehet alkalmas a mai kor igényeinek kielégítésére. Ha ez igaz lenne, akkor nem tudna működni a táncházmozgalom, és Bach műveit sem lehetne eredeti formájukban eladni. Márpedig mindkettőre van ma igény.
Szcs Lóránt
Krónika (Kolozsvár)

2015. június 20.

Erdélyi folklóradattár
Menteni a még menthetőt – így fogalmazható meg a Romániai Magyar Néptánc Egyesület (RMNE) szándéka és az általa indított, Mozdulatokba vésett gyökerek című program célja, amelyet Sepsiszentgyörgyön mutattak be. Az Izland, Liechtenstein és Norvégia által létrehozott finanszírozási rendszer (ún. Norvég Alap) által támogatott kezdeményezés kivitelezői egy erdélyi folklóradattár létrehozását tűzték ki célul.
A programot lebonyolító néptáncegyesület 1991-ben alakult, több helyszín után 2006 óta működik folyamatosan Sepsiszentgyörgyön. A szervezet házigazdája támogatója a szakmát érintő rendezvényeknek, néptánc- és népzenész-találkozóknak, szakmai képzéseknek, oktatási segédjegyzeteket ad ki népzene, néptánc, népi gyermekjátékok témával – ismertette Deák Gyula egyesületi elnök. Az RMNE különböző pályázatokon vesz részt, mint legutóbb a Norvég Alap által A kulturális és természeti örökség megőrzése és revitalizálása elnevezésű programban meghirdetett, a romániai magyar kisebbség kulturális szellemi örökségének megőrzését célzó pályázatban. Céljuk egy folklórdokumentáló és archiváló központ létrehozása az egyesület székhelyén, magánkézben lévő, a projekt számára felajánlott gyűjtések digitalizálása, jegyzékbe vétele, folklórdokumentációs adatbázis létrehozása és az interneten való közzététele, valamint 120 harminclemezes DVD-kollekció kiadása, amelyet kulturális intézményeknek osztanak szét. A program ideje alatt 800 dallam- és 500 táncvariációt digitalizálnak, valamint 2500 fényképet dolgoznak fel.
Könczei Csongor etnográfus, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársa – aki Pávai Istvánnal, a budapesti Hagyományok Háza etnomuzikológusával együtt a program szakmai partnere – úgy véli, az utolsó utáni órában vagyunk, mert az eddig fel nem dolgozott hang- és képfelvételek, amelyek különböző adathordozókon vannak táncházas amatőr gyűjtőknél, a technika elavult adottságai miatt elveszhetnek, sürgős ezek összegyűjtése és megmentése. Az erdélyi folklóradattár alapját a meglévő gyűjtemények képezik, többek között a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes hang- és videodokumentációja is ezek közé tartozik, valamint várják intézmények és magángyűjtők felajánlását, olyan felvételeket, amelyek eddig nem kerültek be más adatbázisba.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. szeptember 26.

Úgy elmegyek, meglássátok"
Megtévesztő lehet a fenti cím, hiszen a magyar kultúrán felnőtt olvasónak egy mezőségi népdalt juttat az eszébe, így joggal gondolhatja, hogy népzenéről szól majd az olvasmány. Nem népzenecentrikus Kárpáti József "Úgy elmegyek, meglássátok" című könyve, amelynek bemutatására vállalkozom, de a népi énekkultúra érintőlegesen mégiscsak benne van. Kárpáti József egy helyi kisközösség, Mezőkölpény népi építkezésének megörökítését tűzte ki célul abban a könyvben, amelynek a fenti címet adta. A festőművész-grafikus pedagógus Mezőkölpény népi értékeire igyekszik ráirányítani a figyelmet, egy olyan kistelepülés épített kultúrájára, amelynek egyetlen közhivatala sincs, ha az összevont négyosztályos iskolát nem számítjuk annak.
Kölpényről kevesen írtak/írnak, de a szóban forgó kiskönyvről1, a "lokális sikerkönyvről", amelyet büszkén forgat a kölpényi ember, érdemes szót ejteni. Kárpáti József és csapata Kölpény ez ideig egyetlen testvérvárosából, Martonvásárról érkezett ebbe az alig 400 fős falucskába, amelynek jószerével – egy 1758-as registrumi lejegyzés szerint – "egy jó kötésekre épült régi harangláb" a legnevezetesebb ékessége. Kárpáti először 1989-ben járt itt, derül ki a könyvből, de mint építészetkutató, a Martonvásári Művészeti Iskola képzőművészeti tagozatának tanáraként 2004-ben, majd 2013-ban visszajött ide tanítványaival és barátaival. Az értékmentés szándéka hozta őket Mezőkölpénybe, hogy az ácsmunkát dicsérő, a falunak sajátos arculatot adó jellegzetes építkezést megörökítsék. A szakember igényességével rajzolták, festették, fotózták azokat az objektumokat, amelyek a közember szemébe is beleakadnak. A közember azonban másféle gondokkal bajmolódik.
Mit tartogat olvasói számára a könyvecske? A múlt század ’50-es éveiből származó, faoromzatú, inkább elszórt, mint utcasorba rendezett, agyagból készült falusi lakóházakat, a XVI. századból való "késő román stílusban épült, de a sok renoválás, újjáépítés folytán román kori szépségét szinte teljesen elveszített" gyülekezeti templomot, a templom melletti, ácsművészeti szempontból is megcsodálható faszerkezetű haranglábat és portikust, a görögkeleti "külterületről áttelepített" fatemplomot, harangtornyot és a még álló néhány "szakrális hagyományokat őrző" fedeles kiskaput.
Az albumszerű könyv magas esztétikai és nyomdagrafikai igényességgel kivitelezett építészművészeti anyaga nem meríti ki a mindössze 48 oldalnyi könyv tartalmát. Szerzője és megálmodója a "lelki táplálék"- ról sem feledkezett meg, a mezőségi népzenéről mint a Mezőségre ráirányító ihletforrásról. Ihletforrásról, és nem többről, hiszen "Pávai István népzenész, ma népzenekutató (etnomuzikológus) 1988-ban Bukarestben megjelent Mezőkölpényi népzene c. bakelitlemezét meghallgatva bárki nekiindult volna a székely Mezőségnek, a Marosszéki Mezőségen található kis falu, Mezőkölpény közelebbi megismerésének". És ha már szóba jött a falusi népi kultúra nélkülözhetetlen kelléke, a népzene, szóljunk a helyi ének- és mozgáskultúra élő szószólójáról, Szabó Terézről is, akit Kárpáti József így mutat be: "Szabó Teréz Erdélyben, a Maros megyében elhelyezkedő Mezőkölpény (románul: Culpiu) és környékének elismert és nagyra becsült táncosa, énekese, a vidék táncainak tanítója", akit a martonvásáriak a Népművészet Mestere díjra javasoltak, amit 2013-ban megkapott Teri néni. A díjat Balog Zoltántól, az Orbán-kormány emberi erőforrások miniszterétől vehette át. Továbbá emléket állít néhai Szabó Viktor "virtuóz balkezes prímásnak" is, aki 2010-ben, 71 éves korában hunyt el. Nos, így kerek ez a kis "etnomonográfia".
Ízléses, szép könyvet vehet kezébe az a szerencsés olvasó, aki hozzáférhetett, hiszen a testvérváros "ajándéka" nem került ki a könyves forgalomba. Nekem szerencsém volt, mert néhányan a kölpényiek közül (Teri néni, András bácsi) gondoskodtak róla, hogy a "tanár úr" is megkaphassa. Köszönöm nekik.
1Kárpáti József: "Úgy elmegyek, meglássátok". Architektúra, Mezőkölpény, 2013-14. A könyv megjelenését Martonvásár Város Képviselőtestülete támogatta
Albert-Lőrincz Márton
Népújság (Marosvásárhely)

2016. január 11.

Fátyol borul a 25 évvel ezelőtti történésekre
„Huszonöt évvel ezelőtt megtörtént egy nagy lépés, a civil kurázsi bizonyítéka: újraindult, sőt Kolozsváron szinte a semmiből megalakult a magyar közmédia. Ami akkor létrejött, úgy hittük, hogy csak a kezdet. Sajnos, azóta csak kis lépések történtek, nem jött létre a nagy áttörés, a létező szétszórt adások helyett egy egész napos műsor” – beszélgetés a Csép Sándor-díjjal kitüntetett Boros Zoltán tévéssel, zenésszel.
– 1971-ben szerződött a nem sokkal korábban megalakult országos magyar tévéműsor szerkesztőségéhez, de ezzel párhuzamosan dzsesszzongoristaként, zeneszerzőként is aktív volt. Hogyan tudta összeegyeztetni a pályafutása során ezt a két komplex és időigényes területet?
– Már érettségi előtt dilemma volt számomra, hogy milyen egyetemre felvételizzek. Anyám zenetanár volt, zeneiskolába is járatott, apám irodalmár, rendszeresen elém tette az életkoromhoz illő olvasmányokat. Magyartanárom és osztályfőnököm, dr. András Ágoston pedig a magyarórákon arról tudott meggyőzni bennünket, hogy az irodalom a legfontosabb dolog a világon. Tulajdonképpen zeneakadémiára szerettem volna menni, de a Bartók-tanítvány Fischer Stefánia, Nagyvárad leghitelesebb zenetanára szerint még legalább egy évig kellett volna készülnöm, hogy zongora szakra egyáltalán felvételizhessek. Így a bölcsészkar felé vettem az utam. A Bolyai Egyetemen, a magyar szakon évfolyamtársaim többek között Nagy Kálmán, Lászlóffy Csaba, Szilágyi Domokos voltak.
A magyar szakról negyedéven, 1958-ban hat társammal együtt kizártak, mert egy kari gyűlésen tiltakoztunk a diktatórikus ülésvezetés és a kiszólított diákoknak feltett provokatív kérdések ellen. Az előre megírt forgatókönyv szerint ugyanis meg kellett félemlíteni a diákokat, hogy ne legyen tiltakozás a néhány hónap után bekövetkezendő Babeş–Bolyai egyetemegyesítés ellen.
– Ekkor kezdődött a zenei pálya.
– Négy év múlva sikerült ismét egyetemre kerülnöm, immáron zeneakadémiára, amit Iaşi-ban kezdtem, és Kolozsváron fejeztem be. Nyaranta zenekarommal a román tengerparton muzsikáltunk, ebből tartottuk el magunkat. Dzsesszegyüttesemmel a kolozsvári rádióban és a bukaresti tévében is felléptünk.
A fővárosban megrendezett álláselosztáson médiám szerint a zenetanári szakok diplomásai közül elsőként választhattam, de hiába, mert a rádiós zenei szerkesztői állást – amit választottam volna – a bizottság bukaresti állandó lakhelyhez kötötte, tehát nem kaphattam meg.
Így történt, hogy abban a kötöttségekkel teli, agyonszervezett társadalomban elmentem szabadúszónak. Zenekarommal bárokban, vendéglőkben és hajón muzsikáltunk, ’69-ben pedig elszerződtem karmesternek a nagyváradi színházhoz.
Később kiderült, hogy a két terület, illetve a három: zene, irodalom, színház egy olyan színes, sokrétű pályán, mint a televíziózás, kiválóan hasznosítható. A román televízió mindössze két évvel korábban alakult magyar adásához Bodor Pál főszerkesztő zenei szerkesztőnek vett fel.
Itt mindenekelőtt az erdélyi magyar könnyűzene felélesztésén kezdtem dolgozni, de a régizene is hivatásom és hobbim lett. A Csíkszeredai Régizene Fesztivált Pávai Istvánnal, Miklóssy Vilmossal együtt kezdeményeztük, emellett a Kriterion kérésére egy 16–18. századi énekgyűjteményt szerkesztettem Énekben hallottam címmel, amit máig forgatnak a régizene szerelmesei.
– A 70-es évek közepétől készülő műsoraira azt szokták mondani, hogy metakommunikációs eszközökkel bátorították, ösztönözték megmaradásra az erdélyi magyarságot. Ma már sokan nem ismerik azt az időszakot. Milyen lehetőségei voltak akkor egy újságírónak a burkolt üzenetek eljuttatására?
– Én kissé csodálkozva észlelem, hogy a 25 évvel ezelőtti erdélyi történésekre szinte fátyol borult. A sajtó főleg az üldöztetésekre emlékeztet, itt-ott előfordul egy-két anekdota is, de a valós történések dokumentumkötetek lapjain maradnak, ezeket elsősorban történész szakemberek és egy szűk érdeklődő-kör olvassa. Így is magyarázható, hogy nagy sikere lehet egy-egy színdarabnak vagy regénynek, amely eltúlzottan, nagy ecsetvonásokkal, túlzásokkal ad elő 40–50 éves történeteket a szocializmus korszakából, amin lehet szörnyülködni vagy röhögni, csak éppen aki akkor élt, az nem ismer rá sem a korra, sem az akkori emberekre.
Ugyanis akkor is volt élet. Akkor is volt gondolkodó értelmiség, a Sétatéren este összebújtak a párok, szombaton szólt a zene a döcikben, és nagyokat tudtunk kacagni a naponta támadt vicceken. Közben persze tudtuk-sejtettük, hogy Koczka Gyuri évfolyamtársunk valahol egy börtön mélyén senyved, hogy a Duna-csatornánál meghalt egy családi ismerősünk, de az önfenntartási reflexünk ezeket az ismereteket mintegy zárójelbe tette. Aztán amnesztiakor azt hittük, hogy vége a lázálom-kommunizmusnak, és jön az emberarcú. Ebben többször is tévedtünk.
Megszoktuk, hogy a gondolatainkat csak egymásnak, valós vagy vélt barátoknak mondjuk el, a nyilvánosság előtt vigyázni kell, hogy mit beszélünk. De voltak szentélyek. Például a színházak, a templomok. Voltak szimbólumemberek, akik megszólaltak mindenki által érthető metaforákkal, történelmi példázatokkal beszéltek a máról. Voltak zeneszerzők, akik a könyvek lapjairól eljuttatták dalban a szélesebb közönséghez azoknak a költőknek a verseit, akikre hallgattunk. Farkas Árpád, Kányádi Sándor, Sütő András, Szilágyi Domokos szavai visszhangoztak bennünk.
Mi, tévések a magunk eszközeivel úgy válogattuk, állítottuk össze a műsorainkat, hogy magára ismerjen bennük az erdélyi ember. Hogy érezni kezdje a saját városán, megyéjén túl az erdélyiség ízét, Áprily szavaival „a titokzatos szót: Erdély”. Ha éppen sikerült kijátszani a cenzúrát, még betiltott versek is adásba kerültek, mint amilyen a trianoni összeomlásról szóló A tetőn (Áprily Lajos) megzenésített változata. Nagyszámú közönséget vonzó nyilvános tévéfelvételeket rendeztünk, ilyen volt a Székelyudvarhely melletti Szejkefürdő domboldalán az egyik Zenés Karaván, amelyre több mint 7000 néző váltott jegyet.
A tévéadásokban kötelezővé tett hazafias nevelést a magunk módján értelmezve Kányádi, Farkas Árpád, Czegő Zoltán a szülőföld, azaz a Székelyföld szeretetéről mondták a verseiket, a műsorban felléptek legjobb rockegyütteseink, ugyanakkor a színiakadémia diákjai középkori magyar iskoladrámát adtak elő. Az adás üzenetét leegyszerűsítve így fogalmazhatnám meg: még sokan vagyunk, itt a helyünk, a szülőföldünkön, amit nem vehet el tőlünk senki, amíg itt élünk. Akkor már nagyon sokan fontolgatták az elvándorlást.
Erdély valódi történelméről nem lehetett a médiában beszélni. És mégis, a helytörténeti vonatkozásokat vagy a művelődéstörténetieket nem gyomlálták ki. Váradon a várról és a barokk (püspöki) palotáról, a váradi sajtó történetéről, Vásárhelyen a Bolyaiakról, Bernádyról, a Kultúrpalotáról, a Székely Színházról, Kolozsváron a színház történetéről szólt a Klubdélután című műsorunk. Ma is nézhetők lennének ezek a műsorok, ha színesben készültek volna, mai technikával.
A magyar adás szerepet vállalt erdélyi rendezvények működtetésében is. A helyiekkel együtt szerveztük, sőt részben finanszíroztuk az udvarhelyi Siculus táncdalfesztivált, a Csíkszeredai Régizene Fesztivált, önálló rockkoncerteket, versenyfesztivált hoztunk létre. Azt az érzést próbáltuk sugározni, hogy vagyunk, sokan vagyunk, itthon vagyunk. Az „itthon vagyunk” érzése súlyosan sérült, amikor egy telefonon kiadott parancs következtében egyszerre szűnt meg a kolozsvári, a marosvásárhelyi rádióadás és a televízió egyetlen magyar nyelvű műsora 1986. január első napjaiban.
– A magyar adás megszüntetésével a zenei karrierje lendült fel, sokat koncertezett dzsesszzenekarával. Milyen volt akkoriban a romániai zenei élet?
– A dzsessz érdekes módon nem tartozott a tiltott műfajok közé, pedig lett volna rá ideológiai ürügy: a halódó imperializmus dekadens terméke stb. És mégsem. A szebeni dzsesszfesztivál szünet nélkül működött. A kötöttségekkel és hazugságokkal tele kommunista világban ez a szabad, rögtönzésen alapuló zene a hallgatókban és a muzsikusokban az ország általános hangulatától merőben elütő felszabadultság érzését keltette. Hetekre feltöltődve távoztunk, és csak lassan illeszkedtünk vissza a mindennapok ritmusába. 1983-tól kezdve én is felléptem zenekarommal minden szebeni dzsesszfesztiválon egészen 91-ig.
A magyar adás megszűnte után zenei képzettségemnek köszönhetően aránylag könnyű dolgom volt, mert átigazoltam a tévénél zenei rendezőnek. Hobbiként a magyar adás zenei felvételeit addig is én készítettem rendezőként is, 86-tól a közrádió és a tévé zenei stúdiójában dolgoztam minden műfajban, a szimfonikustól a dzsesszig, operától a könnyűzenéig. Ugyanakkor maradt időm és energiám zenélni, együttesemmel felléptünk szinte minden romániai dzsesszfesztiválon, koncerteztünk országszerte, lemezt készítettünk. A kommunizmus legsötétebb öt évében paradox módon a zene segítségével felszabadult, kellemes koncertélményekkel teli életet éltem.
Aztán jött a forradalom. A bukaresti Északi pályaudvar közelében, ahol laktam, szinte egész nap ropogtak a fegyverek. Nem lehetett tudni, hogy ki lő és honnan, azt sem, hogy kire. A zenei felvételek szüneteltek, mégis valami belső kényszer hatására felöltöztem, megpusziltam a fiacskám és a feleségem, a blokk kijáratánál megvártam, amíg a gépfegyverropogásban egy kis szünet támadt, beültem a Trabantomba és a televízióhoz hajtottam. A máskor szigorúan őrzött épület udvara tömve volt emberekkel. A toronyblokk és a stúdió között, egy mikrobusz tetején egy férfi mikrofonba beszélt a tömeghez, mintha Caramitru lett volna. Alig hallatszott, mert a tömeg skandálta a „Jos Ceauşescu”-t és énekelt. Úgy éreztem, hogy nekem is kell mondanom valamit.
Felmásztam a mikrobusz tetejére és lelkesen elkiabáltam, hogy a magyarok is mennyire együtt örülnek a románokkal a forradalomnak, hogy itt az ideje, felejtsük el a magyarellenes sajtókampányokkal felszított bizalmatlanságot, szeressük egymást... vagy valami ilyesmit. Azt hiszem, senki nem hallotta, a tízezres tömeg hangja töltötte meg a teret.
– Ekkor az egykori magyar tévések, köztük ön, hivatalos felkérés nélkül, „saját szakállra” újraalapította a magyar adást.
– Kiderült, hogy nemcsak én éreztem úgy, hogy a tévében van a helyem, hanem odajött néhány volt szerkesztőségi kolléga is, akik már rég nem dolgoztak a televízióban. A négyes stúdióban, ahonnan akkor szinte éjjel-nappal folyt a közvetítés, Simonffy Katival egy héten át váltottuk egymást, hogy próbáljuk valamilyen módon a magyarságnak a forradalomban való részvételét jelezni. Magyar karácsonyi dalokat is bejátszottunk, a képernyőn öt év után először jelent meg magyar felirat: Kellemes karácsonyi ünnepeket! A stúdióban eldadogtuk a nézőknek, hogy mi magyarok is... hogy Temesváron egy magyar lelkész... hogy ezután így, együtt... és a Mondod-e még című filmünkből idéztük „a hajdani és a majdani alma materről” Sütő András szövegét. Másnap vidékről kerestek telefonon, hogy ugye újraindult a magyar adás. Mindez az addig évtizedeken át nem létezőnek tekintett karácsony idején.
Azóta karácsonykor gyakran végiggondolom tisztább fejjel, hogyha akkor Bukarestben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Temesváron a korábbi rádiósok, televíziósok egyszerű polgárokként nem éreznek elemi késztetést, hogy felvállalják az akkor még bizonytalan kimenetelű, véres, sok helyen manipulált forradalom fegyverropogása közepette, hogy a magyar szót ismét hallhatóvá tegyék, talán máig sem jöttek volna létre az immáron közel huszonhat éve működő közszolgálati szerkesztőségek. De az is eszembe jut, hogy akár a mi nevünk is ott lehetne, azon az emlékkereszten „troiţán”, amire Bukarestben a televízió udvarán lelőtt emberek nevét rótták. A mi – szerencsére vértelen – médiaforradalmunk zajlott le ’90 januárjában. Az azt követő első években magánéletre, családra, gyermekekre csak nagyon kevés időt szánva dolgoztak rádiósaink, tévéseink a hazai magyar közmédia megteremtésén.
Engem a kollégáim megválasztottak főszerkesztőnek, mert akkor még azt hittük, hogy ez után ez így fog működni. De felmerült bennem a kérdés, hogy mi legyen a zenével. A marosvásárhelyi ’90-es véres napok utáni áprilisban román zenésztársaim nagyon akarták, hogy legyen egy koncertünk a városban, mert el akarták mondani, hogy nem minden román gyűlöli a magyarokat. A Kultúrpalotában megtelt a terem, a levegőben még érezni lehetett a szörnyű napok feszültségének utórezgéseit, hiszen az épület közelében nemrég még kőzáport zúdítottak egymásra románok és magyarok. Román zenésztársaimmal együtt valahogy azt próbáltuk sugallni, közölni – a zongora mellől szóban is elmondtam –, hogy egy mesterséges konfliktuskeltés áldozatai voltunk, vegyék tudomásul, hogy számtalan dolog köt össze bennünket, és főleg a zene nyelvét egyformán értjük és beszéljük, s ezt nem veheti el tőlünk senki.
– A rendszerváltozás után az ön vezetésével a magyar adás a szókimondó, világos beszédet választotta, ugyanakkor pártatlanságra törekedett. A mai magyar adás, illetve a romániai magyar sajtó általában milyen ebből a szempontból?
– Közvetlenül a nyolcvankilences események után, a kereskedelmi adások megindulása előtt még körülbelül három évig a leghatásosabb médium a köztelevízió volt. A képernyő legnézettebb műsora, a híradó az első években egyértelműen a hatalomban elhelyezkedett korábbi nómenklatúra érdekeit szolgálta. A tájékoztatás manipulálása már a forradalom napjaiban elkezdődött, akkor azt sikerült egy időre elhitetni az emberekkel, hogy a nép akarata helyezte vezető pozícióba a volt kommunista vezetők második vonalát. Folytatódott a félretájékoztatás az etnikai konfliktus létrehozására irányuló februári, márciusi magyarellenes kampányban, majd az Egyetem téri, hetekig tartó tüntetésről és a bányászok beözönléséről kidolgozott hamis kép elhitetésével.
Az országos televízió magyar adása a közszolgálati televízióban felvállalta mindezekről az eseményekről a tárgyszerű, valós tájékoztatást, adásainkból meg lehetett tudni, hogy márciusban Marosvásárhelyen nem spontán, hanem lélektanilag előkészített és felülről szervezett atrocitássorozat zajlott, amibe a rendfenntartó erőknek nem volt szabad beavatkozni, vagy hogy a bányászjárás egyszerűen Iliescu parancsára történt. Amikor először felmérték az országos adás nézettségét, kiderült, hogy a televíziótulajdonosok 34 százaléka nézte rendszeresen.
A mi adásunkkal szinte egy időben létrejött kolozsvári magyar televízióműsor Csép Sándor vezetésével szintén felvállalta a valós tájékoztatást, csak sajnos az adáskörzete sokkal szűkebb volt. Közben Csép Sándort is, engem is értek fenyegetések, az újra megalakult Vasgárda a családom kiirtását helyezte kilátásba. Sokat gondolkoztam azon, hogy a gondosan ellenőrzött esti híradó mellett, ugyanabban az épületben hogyan működhetett egy azzal sokszor ellenkező mondanivalót hordozó adás is? Talán mert minden beavatkozási kísérletet nyilvánosságra hoztunk, nemcsak az adásban, hanem nemzetközi fórumokon is (Helsinki Bizottság, Európa Tanács, Szabad Európa stb.).
Visszatérve a kérdésre, a mai magyar közszolgálati adások szakmailag és műszakilag általában meghaladják a kilencvenes évek elején sokszor hazulról hozott amatőr eszközökkel és nagyon kevés személyzettel készült műsorok színvonalát, ugyanakkor a köztévé adásaiban a szerkesztők nagy többsége ma sem vállalna fel olyan tartalmat, amiről tudja, hogy nem felel meg a valóságnak. Hogy a kényes vagy vitatott témák – például a magyar korrupciós esetek – alig jelennek meg, az igaz. Az is igaz, hogy rendkívül ritka a tényfeltáró ankét, ahol a sajtónyilvánosság végül is ki tudja kényszeríteni az igazságszolgáltatás fellépését is. Pedig ma is vannak az erdélyi magyarságot érintő hatalmi túlkapások, törvénytelenül kirótt büntetések, koncepciós perekre emlékeztető eljárások. Hiányzik a valós tévévita, amelyben két, más-más koncepciót valló közéleti személyiség ismertetné, védené szemtől szemben a saját álláspontját. Ehelyett gyakoriak az egyszemélyes interjúk, nyilatkozatok, kinyilatkoztatások.
Mindennek az lehet az oka, hogy a szerkesztőségek, a köztévés, közrádiós újságírók helyzete megváltozott, a közmédiát érintő törvénykezés stabilizálódásával kialakult egy új hatásmechanizmus. Korábban az is megesett, hogy egy politikai párt vezetője felhívta és leteremtette a szerkesztőségek vezetőit, munkatársait, ha valami nem tetszett az adásban. Volt, aki megijedt tőle, volt, aki egy kis iróniával nézői visszajelzésnek tekintette. Ma is érvényben van ugyan az a médiatörvény, amely szerint a szerkesztőre tilos bármilyen nyomást gyakorolni valamely politikai, gazdasági csoportosulásnak vagy személyiségnek, de a láthatatlan nyomások így is hatnak.
Bár a közmédiát szabályozó törvénycikkelyek megtiltják a pártok küldötteinek részvételével működő vezetőtanácsok tagjainak, hogy személyzeti kérdésekbe beavatkozzanak, vezetőváltáskor rendszeresen eltávozik egy-egy szerkesztőség éléről a befolyásos párt számára kényelmetlenné vált főszerkesztő. És utána néma csend. Ezeket az eseteket bátrabban meg kellene szellőztetni a sajtóban, meg kellene vitatni. Ha nyilvánosságra kerülne egy-egy túlkapás vagy beavatkozás, máskor meggondolná a nyomást gyakorló, hogy megismételje-e. Magyarán, van, akinek csak a nyilvánosság a fegyvere, de az erős is tud lenni.
Egyáltalán jobban meg kellene becsülni a közmédia embereit, hiszen sokat tehetnek az erdélyi magyarságért. Ők értékeink rögzítésének és megőrzésének letéteményesei. Ne feledjük: a közmédia van a legkevésbé kitéve a reklámhajsza hátulütőjének, az olcsó, alpári kereskedelmi műsorok gyártási kényszerének. Huszonöt évvel ezelőtt megtörtént egy nagy lépés, a civil kurázsi bizonyítéka: újraindult, sőt Kolozsváron szinte a semmiből megalakult a magyar közmédia. Ami akkor létrejött, úgy hittük, hogy csak a kezdet. Sajnos, azóta csak kis lépések történtek, nem jött létre a nagy áttörés, a létező szétszórt adások helyett egy egész napos műsor. Azt is felháborítónak tartom, hogy az immár negyedszázados múltra visszatekintő kolozsvári magyar televízióadást sem lehet egész Erdélyben látni, a marosvásárhelyi is csak ott nézhető, ahol a kábeltulajdonos méltóztatik befogadni.
– Decemberben a Kolozsvári Televízió Magyar Szerkesztősége 25 éves jubileumát ünnepelte, amelynek keretében elsőként ön vehette át a Csép Sándor-emlékdíjat. Mit jelent önnek ez az elismerés?
– Az életműdíj, amelynek a megjelenítője egy Vetró András által készített Csép Sándor-emlékplakett, különösen megtisztelő és kedves nekem. Kedves, mert egy régi barátomra, küzdőtársamra emlékeztet, akivel a hetvenes években kollégák voltunk, kilencven után pedig párhuzamos pályán, ő Kolozsváron, én Bukarestben, feszültséggel terhes időkben vezettük a kollégáinkkal együtt létrehozott magyar audiovizuális média két fontos műhelyét. Megtisztelő, mert a szakmától, a kolozsvári kollégáktól kaptam, akik felvállalták Csép Sándor médiaetikáját, azt, hogy a közszolgálat számunkra közösségünk szolgálatát jelenti, követendő példaképnek tekintik az alapító főszerkesztő erkölcsi tartását és a meggyőződéseihez való hűséget. Köszönet érte.
Boros Zoltán
1939-ben született a Bihar megyei Gyantán. A Bolyai Tudományegyetem filológia fakultásán is tanult, de diplomát a kolozsvári zeneakadémia tanár és karmester szakán szerzett 1967-ben. Színházi zenét komponált az állami színház számára, majd 1971-ben került az országos magyar tévéadáshoz, ahol előbb zenei műsorokat, majd több műfajú nyilvános adásokat készített. A nyolcvanas évek közepétől, amikor a magyar adást megszüntették, zenei rendezőként működött tovább a tévénél, emellett dzsesszzenekarával országszerte koncertezett, lemezeket készített. 1989. december 22-én az elsők között szólalt meg magyarul a „Szabad Román Televízió képernyőjén”, majd 90-ben néhány régi kollégájával újraindította a magyar adást, amelynek 2002-es nyugdíjazásáig főszerkesztője volt. Számos egyéb elismerés mellett tavaly decemberben elsőként vehette át a Csép Sándor-emlékdíjat a Kolozsvári Televízió magyar szerkesztőségének 25 éves évfordulóján.
Varga László. Krónika (Kolozsvár)

2016. március 12.

Másfél évtized a Kárpát-medence kincseinek nyomában
Az idén 15 éves a Hagyományok Háza, a magyar népi kultúra kincstára. Kelemen László zeneszerzővel, népzenésszel, a Ház főigazgatójával beszélgetünk az elmúlt 15 évről és a tervezett jövőről székházukban, a Budai Vigadóban.
– Főigazgató úr, hogyan és mikor született a Hagyományok Háza? 
– A Hagyományok Háza a táncház mozgalomból nőtt ki, amikor a 90'-es években felismertük, hogy egy mozgalomból hosszú távon az marad meg, amit intézményesíteni tudunk. Ennek a lehetőségét kezdtük el keresni. Ennek jegyében sikerült később a Zeneakadémián létrehozni a Népzenei Tanszéket, de tudtuk: egy központi intézményre van szükség. 1996-ban, amikor Sebő Ferenc a Magyar Állami Népi Együttes vezetője lett, összehívott néhányunkat, hogy megbeszéljük, hogyan lehetne az együttest megújítani. Ezen gondolkodva jutottunk el a Hagyományok Házáig.
Tudtuk, hogy kell egy intézmény, amely a mozgalom felé szolgáltat, és közben integrálja a civil kezdeményezéseket a kormányzati hierarchiába. A Hagyományok Háza hosszas tárgyalások nyomán 2001. január elsején jött létre az Állami Népi Együttes tevékenységeinek bővítéseként. További két nagy részleget állítottunk munkába. Az egyik az archiválás helyszíne, a Folklórdokumentációs Központ, amelynek előképe a Néptáncosok Szakmai Háza, a dr. Pávai István által létrehozott a Martin Médiatár volt, illetve a Néprajzi Módszertani Műhely, amely a tanfolyamok, az élő hagyomány átadásának színtere lett. 
Élő tapasztalat volt ugyanis arról, hogyan működik ez az egész. Amikor elkezdtünk Lajta László széki gyűjtéséből tanulni, vért izzadtunk. Aztán elmentünk Székre, és megtapasztaltuk, hogy élő módon mindig sokkal egyszerűbb átadni a hagyományt.
– Erdélyiként hazament gyűjteni... 
– Igen, és sokkal egyszerűbb volt megtanulni élőben, ott, a zenészektől, mint Lajta kottáiból. Ezért is vannak a tanfolyamaink, ahol az élő hagyomány átadását gyakoroljuk... A néptáncot és népzenét, de a kézművesség nagyon sok ágát tanítjuk, van itt élőszavas népmese-mondás, és sok más élő kurzus, amelyek, hála Istennek, nagyon népszerűek.
– Hogyan született, és mit jelent az Utolsó Óra program? 
– Az Utolsó Óra is része társadalmi szerepvállalásunknak. Már a 90'-es években rájöttünk, hogy ha nem teszünk semmit, a '89-es változások után a nyugatról beáramló populárisabb kultúra elsöpri azt, amit a vasfüggöny – bár mesterséges módon – de megőrzött számunkra. Úgy gondoltuk, hogy egy utolsó nagy látleletet kell rögzítenünk erről a hangszeres népzenei kultúráról. Segítségünkre volt a digitalizáció, a PC-k elterjedése, ebben a gyűjtésben nem a nyersanyag szabta meg, mennyit tudunk felvenni, egyenesen merevlemezre rögzítettünk mindent. Több mint 1200 órányi felvételen 125 zenekar muzsikáját örökítettük meg.
– Erdélyből hány zenekar jött? 
– Erdélyből 47 csoport jött, nemcsak zenekarok, hanem táncosok, énekesek is. Egy-egy csoportot egy hétig gyűjtöttünk. A programot 4 év alatt sikerült összehozni, ez a legnagyobb hangszeres egybefüggő gyűjtés ma Erdélyből és a Felvidékről.
– A tömbmagyar területeken kívül a szórványvidékeken is sikerült gyűjteni? 
– Soha nem néztünk szórványnak egyetlen vidéket sem. Az érdekelt, hogy ezek az emberek mit tudnak. Akik a 20. század elején születtek, a '20-as, '30-as években, kevesen élnek ma már. Erdély-szerte és a Partiumban is sok gyűjtés született, és nemcsak a magyar, hanem a cigány és román zenekaroktól is, hiszen sok olyan anyag van, amit csak ők őriztek meg magyarul.
– Van a Hagyományok Házának egy múzeumi részlege is... 
– Sikerült tevékenységünket bővíteni, 2005-től gazdái vagyunk a Népi Iparművészeti Múzeumnak, amit egy nagy bázisként használunk, hogy a kézműves mesterségeket is meg tudjuk mutatni. Több mint 8000 tárgyból álló gyűjteményünk mellett ott van a nyitott műhelyünk. Mesterségek képviselői „inicializálják”a látogatókat, vagyis felkeltik érdeklődésüket, és ennek nyomán akár tanfolyamon is részt vehetnek később nálunk.
– A Hagyományok Háza őrzi tehát a Kárpát-medence néprajzi kincseit? 
– Nem őrizzük, szolgáltatjuk. Kallós Zoltántól megtanultam: minden gyűjtés annyit ér, amennyi a társadalomban hasznosul belőle. Ugyanakkor nincs teljes gyűjtés, ezt néprajzosként tudnunk kell. Az Utolsó Óra után is maradtak olyan helyek, ahová még gyűjtő nem tette be a lábát. Fontos az is, hogy a különböző generációk elzarándokoljanak, akár gyűjteni is, a már ismertté vált helyekre.
– Hol vannak a legnagyobb fehér foltok? 
– Mindenütt vannak fehér foltok. És így is hívjuk az új programot, amely a háttérben most zajlik. De már nem hozzuk ide az adatközlőket, hanem kimegyünk a helyszínekre hiánypótló gyűjtéseket végezni. Legutóbb például saját szülőföldemre, Gyergyóba mentünk vissza, ugyanis rájöttünk, hogy a Putna-patak völgyében több település felgyűjtetlen. De felkeressük a Nagyszamos mentének szórványmagyarságát is...
Úgy tudom, mindez az összegyűjtött kincs ingyenesen hozzáférhető bárki számára... 
– Miután összegyűjtöttük, ezt az egészet rendszerezni kellett. Egy nagy adatbázisban helyeztük el tehát, informatikai szakemberek dr. Pávai István vezetésével több, mint 300 szempont szerint állítják össze ezt az adatbázist, ehhez csatlakozott most már a Néprajzi Múzeum, az MTA Zenetudományi Intézete, és a Magyar Rádió is. A kolozsvári folklórintézetet is próbáljuk bevonni, most például együttműködésben kiadtuk Jagamas János összes gyűjtését.
A munka hatalmas. Itt a házban több mint 13 ezer órányi anyag gyűlt össze, és mindet katalogizálni kell. Ez még folyamatban van, de már több ezer óra fent van az interneten, és ingyenesen hozzáférhető bárki számára. Honlapunkon (www.hagyomanyokhaza.hu) az Adatbázisok menüpontban, és a www.folkloredb.hu, illetve www.folkloredb.eu címek alatt is kereshetnek...
– A 15 éves Hagyományok Háza milyen különleges eseményekkel várja látogatóit? 
– Az ünnepi időszakban olyan neveket találnak a programjaink között, mint Kelemen Barnabás és Pál István Szalonna közös koncertje, új bemutatóval készül az Állami Népi Együttes Násztánc címmel, és sok külsős együttműködésünk is van. A Skanzenben például már harmadik alkalommal rendezzük meg a Kárpát-medencei táncház-zenészek találkozóját. Természetesen idén is folytatódik a Felszállott a páva tehetségkutató verseny-sorozat, amelyet a televízióban nyomon követhetnek, és még nagyon sok érdekesség van a tarsolyunkban... érdemes tájékozódni, és eljönni hozzánk egész évben. 
Réthy Emese
nyugatijelen.com. Erdély.ma

2016. május 24.

Magyarsülyében állítana kopjafákat Bandi Árpád Bolyai-kutató
Bandi Árpád nyugalmazott matematikatanár folyamatosan tevékenykedik: új Bolyai-emlékhelyeket tervez megjelölni táblákkal és kopjafákkal. Ezúttal Magyarsülyébe állít fel két kopjafát Pávai V. Miklósnak és Pávai Istvánnak.
A kilencvenet meghaladott – jó egészségnek és erőnlétnek örvendő – nyugalmazott tanár eddigi Bolyai-kutatásai eredményeit emléktáblák, kopjafák sokasága jelzi. Legutóbb a marosvásárhelyi Sapientia EMTE előtt avattak fel öt, a Bolyaiak női ági felmenőinek szentelt kopjafát és Bolyai János mellszobrát. Azt, hogy a domáldi domb tetején levő Benkő Zsuzsanna-kopjafa (János édesanyja, Farkas felesége volt) körüli kis kerítés felújításánál ő maga is aktívan részt vett.
Bandi Árpád a még fellelhető dokumentumokat, családhoz tartozó, kapcsolható tárgyakat kutatja. Fényképet készített a magyarsülyei haranglábas templomról, ahol Farkas anyai nagyapját, Pávai V. Miklóst keresztelték, a család egyik „ősi fészkében”, Apanagyfaluban, az anyai nagyanya őseinek falujában, a szintén haranglábas templomról készített fotókat, ahol Bolyai János mellszobra áll, Magyarherepén a már omladozó református templomról, ahol Pávai Miklóst 1797. március 21-én eltemették.
A Sapientia udvarán történt avatás után máris új célpontot tűzött ki maga elé. A Fehér megyei Magyarsülye kis temploma mellett két kopjafát fog felállítani minden valószínűség szerint a jövő tanév kezdetekor.
A kopjafák székely faragómesterek jóvoltából elkészültek, el a rájuk helyezendő táblák is, csak a felállítás költségei körül merültek fel anyagi gondok, amelyekről a nyugalmazott tanár így beszélt: „Megpróbáltam a Református Kollégium jogutódja, a Bolyai gimnázium oktatóitól segítséget kérni. Nem zárkóztak el, de nem is erőltették meg magukat, alig gyűlt valami pénz, ezért kellett a gyulakutai tanítványaimhoz fordulni. Az ő segítségükkel sikerül a kopjafákat és a táblákat elhelyezni. Amit furcsállok – az egyik kopjafát annak a Bolyai-elődnek, Pávai Vajna Eleknek állítjuk, aki geológus volt, s a teljes kőzetgyűjteményét a Református Kollégiumra hagyta. A gyűjtemény jól fogott és bizonyára jól fog most is, de az adományozóra való kopjafás-megemlékezés már nem fér bele az adományt kapó utódiskola költségvetési keretébe” – mondta Bandi Árpád.
Pávai Vajna Elek és Pávai Vajna Ferenc geológusok, akiknek a dédnagyapjaik testvérek voltak, Magyarsülyén születtek. A matematikatanár egy előadása után egy volt tanítványa, aki a Zabolához tartozó pávai iskolában fizikatanár, elégedetlenkedett, amiért nem beszélt Pávai Vajna Krisztináról. Akkor határozta el, hogy kutatni fogja a Bolyaiak női felmenőit. Mint sokan mások, ő is Páván kezdte. Segítségére sietett Juhász Zoltán pávai református lelkész. A falu idősebb embereivel beszélt, nyomokat keresett az Árpád-kori templomban, temetőben, anyakönyvekben, kevés sikerrel. Így jutott el Páváról a Fehér megyei településekre. Bolyai Gergely kézirataiból Rónay Elemér írása szerint Pávai Vajna Krisztinának az édesanyja szentkápolnai Kakutsi Klára, apja pedig Pávay Vajna Miklós volt és Domáldon laktak.
Összegezve a Bolyaiak női felmenőit, Bandi Árpád szerint így alakult a család története: Bolyai Farkas édesanyja pávai Vajna Krisztina, Krisztinának az édesanyja felsőkápolnai Kakutsi Klára (Farkas nagyanyja). Klárának az édesanyja Földvári Erzsébet (Farkas dédnagyanyja) Erzsébetnek az édesanyja egy Apafi lány (Farkas üknagyanyja).
A két kopjafa felirata: „Magyarsülyei Pávai V. Miklós Bolyai Farkas matematikus és Pávai Vajna Elek geológus emlékére állította e kopjafát Bandi Árpád Bolyai-kutató és gyulakutai tanítványai, 2016”. A másik felirata: „Magyarsülyei Pávai István Bolyai János matematikus és Pávai Vajna Ferenc geológus üknagyapja emlékére állítja e kopjafát az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság, Kolozsvár”.
Bakó Zoltán |
Székelyhon.ro

2016. július 18.

Jobbágytelki tánctábor
Határon túli "figurázás"
A jobbágytelki tánctábort szervező Folk Center Alapítvány vezetői a lelkünkre kötötték, ne reklámozzuk előrerendezvényüket, mert annyi a visszatérő vendég, az érdeklődő, hogy szinte magától értetődő: július 10–16. között néptánctábor tartatik Jobbágytelkén! A tizennyolcadik – kimondani is hosszú, számolni, az eseményeket feleleveníteni pedig már szinte történelem.
Az idén is 233-an neveztek be az egy hétig – reggeltől estig és estétől reggelig – tartó tánctáborba. Fele a résztvevőknek rendszeresen visszatérő vendég Magyarországról, Erdély különböző tájairól, és mindig van egy két "egzotikusabb" vendég is, idén például egy finnországi és egy japán résztvevő. Az idén is nemcsak a jobbágytelki, nyárádmenti "figura" elsajátítása volt a fő cél, hanem amolyan "vendégritmusként" megjelentek a vajdaszentiványi, mezőpaniti, sőt a magyarói (fickói) táncok is, amelyeket sok éve szakosodott oktatók tanítottak kezdő és haladó szinten, sőt a gyerekeknek is volt külön oktatás. S nem csoda, hiszen a tánctábor lassan olyan lett, mint egy nagy családi találkozó, azé a családé, ahol szeretik a hagyományőrzést, a néptáncot mint önkifejezési formát, a népi életmódot, ami valahol a gyökereknél összeköt bennünket, a miénk, sajátos itt, Kelet-Európa talán legkeletibb szegletében. S mint mindig, a szervezők gondoskodnak arról is, hogy a tábor ne csak a táncról szóljon. Van külön gyerekfoglalkozás, az idén pedig a búza, illetve a szalma útjával ismerkedhettek meg a táborozók. Szó volt a hagyományos aratásról, cséplésről és a házi kenyér készítéséről. Másrészt pedig az érdeklődők végigkövethették azt is, hogy miként lesz a szélben hajlongó szalmaszálból kalap, s azt is elárulták a helybéliek, hogy nőknek és férfiaknak mikor, hol és milyen szalmakalapot illik hordani.
Ezenkívül, mint minden évben, idén is volt népdaloktatás. Kásler Magda, a Magyar Néprajzi Múzeum kutatója a Marosvásárhelyi Pávai István gondozásában megjelent Jagamas János-féle gyűjtésben összefoglalt magyarói népdalokat tolmácsolta a nagyszámú érdeklődőnek. Néprajzi előadásokat tartott dr. Barabás László, Bereczki Éva, Kádár Elemér. Zenélt Csiszár Aladár és népi zenekara, valamint az Öves együttes. Természetesen megemlékeztek Balla Anti bácsiról is, aki a jobbágytelki tánccsoportot alapította és lelkes mozgatórugója volt a környék hagyományőrző mozgalmának.
Amint két programpont között a főszervezőkkel felszusszantunk a folkkocsmában, a jelenről azonnal a jövőre ugrott beszélgetésünk fonala. Mert ez így szokott lenni, alighogy elhangzik az utolsó akkord, máris a következő tábort szervezik. Ez már magától működik.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

2016. szeptember 2.

Elkészült az első erdélyi digitális folklóradattár
Az elmúlt másfél évben többször bemutatták a tervet, közönségtalálkozókon, néptánctáborokban ismertették, munka közben mégis több ízben kérdésessé vált, hogy valóban megvalósítható-e, s lám, mégis elkészült az első erdélyi digitális folklóradattár. Nem a ráfordítható pénzösszeg hiányzott, hisz azt a Romániai Magyar Néptánc Egyesület pályázaton nyerte el, de sok egyéni gyűjtő még mindig nem méri fel, hogy egy közös online adattárban biztonságban megmAradnak a hang-, képi és filmfelvételek, ezek pedig úgy a mieink, ha közkinccsé tesszük – hangzott el a Mozdulatokba vésett gyökerek elnevezésű projektet záró tájékoztatón.
Az Izland, Liechtenstein és Norvégia által létrehozott EGT finanszírozási mechanizmus (röviden Norvég Alap) támogatását elnyerő néptáncegyesület a romániai magyar kisebbség kulturális-szellemi örökségének megőrzése pályázaton kapott több mint 220 ezer lejt az adattár megvalósításához, az önrész közel 25 ezer lej.
A tavaly áprilisban indult munka nehézsége volt, hogy a felvállalt 200 órányi folklóranyagot különböző minőségű, tartalmú és hosszúságú felvételekből kellett összeállítani – esetenként negyedidejű rövidítésben –, pontos név-, idő- és helyjegyzékkel ellátva. A hiteles dokumentálás Pávai István és Könczei Csongor népzene- és néprajzkutatók szakmai irányításával történt. Bár sok volt a nyersanyag, az erdélyi magángyűjtők tevékenységét ismerve, mégis érthetetlenül kevesen adták át felvételeiket az adattár készítőinek – közölte Deák Gyula, a Romániai Magyar Néptánc Egyesület elnöke. Tisztelet és köszönet azoknak, akik megértették a megőrzés és közkinccsé tétel fontosságát – hangsúlyozta. A másfél éves pályázat lehetővé tette harminc lemezből álló DVD-kollekció összeállítását, amelyből 120 gyűjteményt ingyen ad át a néptáncszövetség könyvtáraknak, iskoláknak, az egyesület tagjainak (huszonöt civil szervezet, csoport, néptáncegyüttes). A DVD-csomagok tájegységenként összesítik a felgyűjtött és digitalizált anyagot a következőképpen csoportosítva: felcsíki és Felső-Maros menti táncok és dallamok, belső-mezőségi táncok és dallamok, észak-mezőségi és Maros-Küküllő-vidéki táncok és dallamok, aranyosszéki, kalotaszegi és szilágysági táncok és dallamok, a Szamosújvári Mezőségi Fesztiválok felvételei.
Az adattár teljes anyaga elérhető a www.folkmedia.ro honlapon, amely a pályázat lezárása után is bővíthető, az ezután beérkező anyag feldolgozására a néptáncegyesület máris megkezdte a pénzforrások felkutatását.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. szeptember 7.

Mozdulatokba vésett gyökerek
Megőrzik a kulturális és szellemi örökséget
Egy elnyert pályázat anyagi forrásainak a felhasználásával sikerült létrehozni az első erdélyi magyar digitális folklóradattárat, hozta tudomásunkra a minap Deák Gyula Levente, a tervet lebonyolító és megvalósító Romániai Magyar Néptánc Egyesület elnöke.
A mint azt a sajtótájékoztatón megtudhattuk, a Mozdulatokba vésett gyökerek című projekt elsődleges célja az eddig magánkézben levő erdélyi néptánc- és népzenegyűjtések felkutatása, begyűjtése és digitalizálása, valamint az így létrejött anyagok közzététele volt egy háromnyelvű (magyar, román, angol) honlapon (www.folkmedia.ro). Itt jelenleg több mint 200 órányi felvétel tekinthető meg, és a használhatóság megkönnyítése érdekében minden felvétel mellett külön adatlap található az adott táncra/zenére és gyűjtésre vonatkozóan. Ugyanakkor a felvételen szereplő adatközlőket is felsorolták. A projekt létrejöttét az Izland, Lichtenstein és Norvégia által létrehozott EGT Finanszírozási Mechanizmus támogatta. A megvalósításának 2015 áprilisában fogtak neki, és 2016. augusztus 31-én fejezték be.
Ismerve az erdélyi magán népzene- és táncgyűjtések gazdagságát, a pályázat megírásakor nem számoltak az abban elvállalt, 200 órányi folklóranyag összeállításának nehézségeivel, melyekkel így csak a megvalósítás szakaszában szembesültek. Ezek egyike a gyűjtők érthetetlen viszolygása volt a birtokukban lévő anyagnak a rendelkezésükre történő bocsájtásától. Éppen ezért ezúton is köszönetüket fejezik ki azoknak, akik megértették a gyűjtemények közkinccsé való tételének a fontosságát és segítették ebben őket, hangsúlyozta Deák Gyula Levente.
Ha nagy erőfeszítések árán is, de végül mégiscsak sikerült a vállalt feladatnak eleget tenni, valamint az összegyűjtött anyagot Pávai István és Könczei Csongor népzene- és néprajzkutatók segítségével rendszerezni és dokumentálni. Az így létrejött adattárból 30 DVD-ből álló gyűjteménycsomagot állítottak össze, amelyből százhúszat ingyen fognak különböző könyvtáraknak, iskoláknak, egyesületeknek és szakembereknek átadni.
A DVD-ken tájegységenként összesítették a rendelkezésükre álló anyagot, a következő csoportosítás szerint: felcsíki és Felső-Maros menti táncok és dallamok, belső-mezőségi táncok és dallamok, észak-mezőségi és Maros–Küküllő-vidéki táncok és dallamok, aranyosszéki, kalotaszegi és szilágysági táncok és dallamok, a Szamosújvári Mezőségi Fesztiválok felvételei.
A megvalósítások közé tartozik továbbá egy dokumentáló és archiváló központ létrehozása is, mely a Romániai Magyar Néptánc Egyesület székhelyén, Sepsiszentgyörgyön kapott otthont.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-62




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék