udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
60
találat
lapozás: 1-30 | 31-60
Névmutató:
Simon János
2004. április 28.
Maros megyében az RMDSZ megye tanácsosi listájának első 15 (bejutónak számító) helyén heten újak. A szavazás nyomán kialakult sorrend: 1. Benedek Imre, 2. Csegzi Sándor, 3. Lokodi Emőke, 4. Szabó Árpád, 5. Magyarósi Erzsébet, 6. Kakassy Sándor, 7. Balogh József, 8. Brassai Zsombor, 9. Pokorny László, 10. Szalkay József, 11. Bán Mózes, 12. Veres Ádám, 13. Bözödi Sándor, 14. Simon János, 15. Tatár Béla. /Ami a sorrend mögött van. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 28./ 2004. június 4.
Jún. 2-án ülésezett Marosvásárhelyen a matematikatanárok Vályi Gyula Társasága. A rendezvényen díjazták a matematikakör legjobb eredményt elért diákjait. Ezt követően a Vályi Gyula Társaság tízéves tevékenységét vették számba és a neves matematikus születése 150. évfordulójának méltó előkészítéséről és megünnepléséről folytattak megbeszélést. Simon János tanfelügyelő, majd Komáromi István nagyernyei lelkész méltatta a hivatásból végzett tehetséggondozás fontosságát. Az idei tanév során 108 gyerek iratkozott be a matematikakörbe. Ennek eredményei nem maradtak el, 56 díjat és dicséretet gyűjtöttek össze, jelezte Sebestyén Júlia, a társaság elnöke. A Vályi Gyula emlékversenyen 226 tanuló vett részt. A társaság tagjai úgy döntöttek, hogy a születési évfordulóra egykori iskoláján emléktáblát helyeznek el, termet, könyvtárat neveznek el Vályi Gyuláról, és megvan a bronz, valamint egy szobrász ígérete, hogy a szobor is elkészül, amelyet úgy illene, hogy szülővárosában állítsanak föl a nemzetközi hírű tudós akadémikus, a matematikatudományok doktorának tiszteletére. /(bodolai): Ülésezett a Vályi Gyula Társaság. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 4./2004. július 6.
Nagyenyeden Bethlen Gábor Kollégium konyhája egy nap alatt eltűnt a föld színéről. A bontásban mintegy 150 személy szervezetten dolgozott. A munkából tanárok, diákok, felnőttek és lelkipásztorok egyaránt kivették részüket. Simon János igazgató elmondta, hogy a püspökségnek sikerült megszereznie a konyha teljes felújításához szükséges minimális összeget. Az építkezés mintegy 60 ezer euróba kerül; a magyarországi egyházkerületek jeleskednek, különösen a debreceni, hiszen Bölcskei Gusztáv püspök 10 millió forintot adományozott e célra. /Egy nap alatt lebontották. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 6./2004. szeptember 15.
Az elcsángósodás ellen küzdenek a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban. Simon János tanár, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium igazgatója közölte, egyelőre nincs egészségügyi működési engedélyük, de majd megszerzik. A kollégiumot az Erdélyi Református Egyházkerület, németországi és hollandiai reformátusok, az önkormányzat és az RMDSZ segíti. Simon János szerint pozitívum, hogy az iskola visszakerült az egyház tulajdonába. /Cs. P. T.: Szigetlakók az erdélyi szórvány tengerében. = Krónika (Kolozsvár), szept. 15./2004. november 27.
A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium sorsa egész Erdély érdeklődésére számot tarthat, ugyanis ez a tanintézmény lett Dél- Erdély utolsó oktatási szórványvára. Simon János igazgató örömmel tájékoztatott arról, hogy minden tantárgyat egyetemi végzettséggel rendelkező tanárok tanítanak. Az elmúlt év decemberében az Oktatásügyi Minisztérium egymilliárd lej támogatást utalt ki a központi fűtés korszerűsítésére. A helyi polgármesteri hivataltól 400 millió lejt kaptak az új csövek elhelyezésére. November elejére sikerült a fűtés korszerűsítése, meleg volt az osztályokban. A februárban hozott kormányhatározat alapján az Erdélyi Református Egyházkerület visszakapta a kollégium épületeinek egy részét. Néhány nap múlva a kollégium átveheti azt a modern konyhának, raktárnak, élelmiszerek feldolgozására szolgáló helyiségeknek helyet adó épületet, mely az Erdélyi Református Egyházkerület támogatásával épült. /Szabó Csaba: Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium. Átalakulóban. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 27./2005. február 4.
A magyar pedagógusszövetség /MPSZ/ megyei szervezete megbeszélést tartott az elmúlt hét végén a Maros megyei magyar iskolahálózat igazgatói és aligazgatói részvételével. A fő témát – az oktatás minőségének javítása – Tőkés András, a szövetség megyei elnöke ismertette. Előzően Albertini Zoltán főtanfelügyelő-helyettes közölte, hogy idén 600 gyermekkel kevesebb végzi a nyolcadik osztályt. Ez rányomja bélyegét a kilencedik osztályok számának alakulására is, amelyekből 17-tel lesz kevesebb, mint az elmúlt évben. A 146-ból 40 magyar tannyelvű líceumi osztályt tervezett a tanfelügyelőség. Albertini Zoltán szerint az elmúlt évben 800 gyermek „tűnt el”, azaz nem tanult tovább, bár kötelező a tízosztályos oktatás. Simon János tanfelügyelő vetette fel, hogy a kisérettségi nehezebb a magyar tagozaton tanuló diákok számára. Elhangzott a történelem és földrajz anyanyelven való oktatásának szükségessége. Szóvá tették, hogy a marosvásárhelyi iskolák összevonása alkalmával az RMDSZ nem állt ki az önálló magyar általános iskolák megszervezése mellett. /(bodolai): Látlelet és tennivalók. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 4./2005. február 16.
Néhány éve Krizbai Jenő igazgatót Simon János váltotta Nagyenyeden a Bethlen Gábor Kollégiumban. Simon János annak idején a nagyenyedi főiskolai szintű oktatás folytatásáért szállt síkra, eredménytelenül. Néhány napja Szőcs Ildikó az új igazgató. Most egyszerre három hölgy van a vezetőségben: egy igazgató, és két aligazgató /Kónya Mária és Demény Piroska/. Simon János elmondta, évekkel ezelőtt tudatosult benne, hogy Szőcs Ildikó lenne az ideális utódja. Szőcs Ildikó 36 éves, a Szilágyságban született, onnan került édesapjával, aki református lelkész, Magyarlónára. Kémia szakot végzett az egyetemen, Nagyenyedre jött tanítani. A kilencvenes évek közepén belevágott a „diákönkormányzati” munkába. 1997-től igazgató-helyettesként belecseppent a szervezésbe. /Szabó Csaba: Egy igazgatóváltás-sorozat filmkockái. Krizbai, Simon, Szőcs Ildikó. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 12., folyt.: febr. 16./2005. május 21.
A nemrég lezajlott Bethlen-napokon mutatta be Simon János leköszönt igazgató Nagyenyeden a Bethlen Kollégium 2003–2004-es tanévének évkönyvét, értesítőjét, mellyel egy 1845-ben indult, több mint fél évszázadra megszakadt hagyományt szándékoztak felújítani. Az évkönyvben közzétették a Bethlen Gábor Alapítvány beszámolóját, eszerint a tanév folyamán több rászoruló diákot támogattak. Olvasható a bécsi Szent István Egylet ösztöndíjasainak névsora, továbbá beszámoló az 1932-ben elindult (de hosszú időre megszakadt) cserkészmozgalom újjászületéséről. Igen gazdag a tanulók tudományos tevékenységével kapcsolatos, Akikre büszkék vagyunk című, a Fenichel Sámuel Önképzőkör sokrétű tudományos tevékenységének eredményeiről szóló fejezet. /Józsa Miklós: Fél évszázados hagyomány újult meg. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 21./2005. július 11.
Kettős ünnep helyszíne volt július 10-én Búzásbesenyő, a Kerelőszentpálhoz tartozó, életerős közösség. Az immár hatodik éve megszervezett falunap alkalmával a helyi általános iskola névadó ünnepségét is megtartották. A tanintézmény felvette a XIX. századi Dósa Dániel publicista, regényíró nevét, aki búzásbesenyői kúriáját a református egyháznak adományozta, hogy abban megfelelő körülmények között működhessen a felekezeti iskola. Jelenleg az épületben óvoda működik, félszáz kisgyerekkel. A rendezvény a helyi Rátoni János Művelődési Házban kezdődött, ahol a magyar és román tagozatos diákok, az ökumenikus vegyes kar műsort adott elő. Az iskola vezetője ismertette a névadó előd munkásságát. – Búzásbesenyő mind tanügyi szempontból, mind a magyarság, az RMDSZ szempontjából a régió lelke, fáklyája – mondta Simon János tanfelügyelő, megyei tanácsos. /Simon Virág: A régió fáklyája: Búzásbesenyő. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 11./2006. június 1.
Kevés oktatási intézmény büszkélkedhet iskolatörténeti múzeummal – a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium most már megteheti. Megálmodója és egyik megvalósítója Józsa Miklós tanár volt. Az ötlet még a Ceausescu korszakban merült fel. Amikor előkerült a sok régi, értékes okmány, fénykép, címer, jobbnak látták inkább eldugni, mint kiállítani őket, mondta a most már nyugdíjas tanár. A rendszerváltás után Simon János igazgató biztosított termet az iskolamúzeum számára. Az okmányok, képek, címerek rejtekhelyét Nemes János igazgató árulta el annak idején Horváth Mihálynak, aki Józsa Miklósnak adta tovább. Megindult a városban a gyűjtés. Így sikerült berendezni 2001 májusában az első termet. A kiállítás mottójául Kányádi Sándor verse szolgált: “Be kell hordanunk, hajtanunk mindent / ...semmi sem fölösleges” Könyvritkaságok is helyet kaptak. A Bethlen-napok meglepetése volt az idén felújított második helységben berendezett XIX. századi osztályterem. /Takács Ildikó: “Be kell hordanunk mindent”. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 1./2006. június 14.
Nem hivatalos egyezetésre hívta össze Gyurcsány Ferenc a határon túli magyar szervezetek vezetőit. A megbeszélés részleteiről hivatalosan nem adtak információt. A találkozó részleteiről azt ott elhangzottakról a valós, de nem hivatalos tényeket Duray Miklós közölte. Az MKP ügyvezető alelnöke elmondta: a Határon Túli Magyarok Hivatala (HTMH) mint önálló intézmény megszűnik, a jövőben a Miniszterelnöki Hivatal alá lesz besorolva, korlátozott jogkörrel. A hivatal a kancelláriaminiszter mellett működő szakállamtitkárság alá lesz rendelve, Gémesi Ferenc lesz a szakállamtitkár, Komlós Attila pedig a hivatal igazgatója. Valószínű, hogy az alkalmazottak kétharmadát elbocsátják. Duray Miklós szerint most ad hoc egyezetések kezdődnek majd arról, hogy a miniszterelnök mit szándékozik tenni. Ez egyébként már az elmúlt két évben is így zajlott, szakmai tanácskozások köpenyébe bújtatva, ahol párbeszédre soha sem került sor, pusztán információközlésre szorítkoztak, és nem közös gondolkozásra. Azt a konszenzusos politikát, amely 1996-2002 között kialakult, biztosan nem kívánja a kormányfő folytatni, a megbeszélés célja azt volt, hogy a kormányfő visszaférkőzzön a határon túli magyarok bizalmába – vélte Duray Miklós. Simon János politológus szerint a szocialista kormányok külpolitikája eddig sem állt a helyzet magaslatán, a mostani intézkedések pedig egyértelműen a külügy leértékeléséről szólnak, hiszen harmadrendű minisztériumot csináltak a külügyi tárcából. „Ennek hátterében az állhat, hogy a miniszterelnök a külpolitikát is a saját kezébe akarja vonni, erre utalhat Göncz Kinga személye is, aki eddig is jellegtelen volt előző tárcája élén” – mondta a politológus. A MÁÉRT megszűnését így kommentálta: kérdéses, hogy lesz-e helyette bármi, bár nem valószínű, „az elkövetkező időkben a határon túli magyarok is háttérbe fognak szorulni, az egész szocialista-liberális kormányzás úgy néz ki, mintha a piacgazdasági tényezők kerülnének előtérbe a politika helyett” – tette hozzá Simon. /Duray Miklós a HTMH jövőjéről – Végleg megszűnhet a Határon Túli Magyarok Hivatala. = Felvidék.ma 2006-06-14./2007. január 19.
Idén végre sikerült belefoglaltatni Nagyenyed eseménynaptárába a március 15-i nemzeti ünnepet és a Bethlen-napokat is. A helyi tanács által jóváhagyott eseménynaptárban tavaly a város magyarságának ünnepei nem kapták meg a szükséges szavazatokat. Ez alkalommal Tatar Ioan szociáldemokrata tanácsos ellenkezett: miért éppen március 15-éhez ragaszkodnak, hiszen akkor “polgárháború dúlt románok és magyarok” között, melynek 40 ezer román esett áldozatául. A nemzeti ünnepért Simon János és Rácz Levente RMDSZ-tanácsosok mondták a védőbeszédet, végül megszavazták azt. A május 11–13. közöttre tervezett Bethlen-napok ellen senki sem emelt szót. /Takács Ildikó: Március 15. és a Bethlen-napok Nagyenyed hivatalos eseménynaptárában. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 19./2008. augusztus 6.
A Székelybőért Egyesület augusztus 2-ára falutalálkozót szervezett. A százlelkes településként ismert Székelybő ismét benépesedett. A falutalálkozó a csíkfalvi Kilyén Domokos által faragott székely kapu felszentelésével kezdődött, a református templom udvarának bejáratánál, majd Kilyén Ilka színművész szavalt. A hálaadó ökumenikus istentisztelet után a háborúban elesettek emlékművénél Simon János nyugalmazott ezredes mondott beszédet. Falumúzeumot avattak. Szente Kinga, a Székelybőért Egyesület elnöke elmondta, a télen felhívást intéztek a falu lakosságához, hogy a kultúrotthon egyik üres termébe gyűjtsék össze a régi tárgyakat, eszközöket, szerszámokat, a régi idők tanúit. Vannak a múzeumban varrottasok, költségvetési nyilvántartások is. Amennyiben a Nyárádszereda felé vezető utat sikerülne megjavítani, akkor Székelybő rövid idő alatt bekerülne a közlekedési vérkeringésbe. Székelybőről az öt gyerek Mosonba jár iskolába, román tagozaton tanulnak. Ha lenne egy kisbusz, akkor Nyárád-szeredába járhatnának, magyar tagozatra. A faluban létezik egy 18. századi katolikus műemlék templom, ami veszélyeztetett állapotban van. Délután könyvbemutató volt, Gligor László Róbert Bronzba öntött ima című könyvét Suba Ferenc méltatta. /Kilyén Attila: Megfogyatkozva, de életképesen. Székelybő 675 éve. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 6./2009. január 23.
Január 22-én a Maros Megyei Tanfelügyelőségen újabb fordulatot vett a magyar szakközépiskolai osztályok egy részének a felszámolására indított akció. Tusnea Ion főtanfelügyelő ígéretet tett, hogy minden magyar diáknak biztosítják az anyanyelven történő tovább tanulás lehetőségét, megbeszélésre hívta össze a megye valamennyi iskolacsoportjának igazgatóját. Simon János matematika szakos tanfelügyelő kérte, hogy a Tusnea Ion ígérete szerint igazítsák ki a beiskolázási tervet. Ellenkező esetben a magyar tagozatért felelős tanfelügyelők csoportos lemondását helyezte kilátásba, amire a jelen levő román főtanfelügyelő-helyettes asszony úgy vélekedett, hogy azzal „nem hat meg senkit”. Stetco Maria a magyar szakiskolai osztályok számának csökkentését és a román osztályok számának növelését azzal indokolta, hogy nem az oktatás nyelve volt a fontos számára. A gyűlésen derült ki, hogy milyen ördögi tervet készítettek elő. Választás elé állították az iskolákat. Azon iskolacsoportok többségében ugyanis, ahonnan törölték a magyar tannyelvű osztályokat, a múlt évhez képest egy új román osztály jelent meg. A választás azt jelenti, hogy a tanintézetek vezetőtanácsa akkor dönthet a magyar tannyelvű osztály mellett, ha egy román osztályról lemond. A román többségű vezetőtanácsban nem fognak a magyar tannyelvű osztály mellett kiállni. Ilyen alattomos támadást a magyar nyelvű oktatás fokozatos felszámolása ellen a rendszerváltás előtt eszeltek ki. /(bodolai): Van, akinek nem fontos az oktatás nyelve. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 23./2009. június 6.
Május 22-24-e között harmadik alkalommal rendezték meg a Húszplusz Ifjúsági Keresztyén Konferenciát a kolozsvári Bulgária-telepi templomban. A közel százharminc résztvevő előadásokon és vidám alternatív tevékenységeken vehetett részt. A konferencia egyik fő szervezője, Simon János lelkész köszöntötte a résztvevőket. /Butyka Anna: Hitélet – Nem csak a húszéveseké a világ – Ifjúsági Keresztyén Konferencia. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 6./2009. november 9.
A hétvégén Szászvároson Vetési László szórványmissziós lelkész kezdeményezésére neves előadók ismertették a 250 éve Nagyenyeden született, és 1816-ban Tordoson elhunyt teológus, költő, matematikus és filozófus, a magyar felvilágosodás személyiségének, Sipos Pálnak sokrétű munkásságát. A nagyenyedi kollégiumban felcseperedő Sipos Pálról elsőként a neves alma mater nemrég végzett tanítványa, Maxim Orsolya tartott előadást. Az életrajz végigvezette a hallgatóságot Sipos Pál életútjának jelentősebb állomásain Nagyenyedtől Szirákon, Frankfurton, Göttingenen és Bécsen keresztül vissza Szászvárosra, majd Sárospatakra, illetve ismét a Hunyad megyei Tordosra, ahol református lelkészként szolgált halálig. Sipos Pál korában leginkább matematikusként vált ismertté, ő alkotta meg az ellipszis kerületének meghatározására ma is kiváló eljárást és az izométernek nevezett, csigavonal élű vonalzót, mellyel tetszőleges arányba osztható fel bármely körív. Sipos Pál kitűnő filozófus is volt. Filozófiai jellegű írásainak nagy része a kor cenzúrája miatt kiadatlan maradt, fogalmazott Egyed Péter filozófiatörténész, aki a nagy erdélyi triász tagjaként: Köteles Sámuel, Körmöczi János mellett emlegette a filozófus Sipos Pált. Benkő Samu művelődéstörténész, Sipos Pál munkásságának egyik alapos kutatója, a több mint harminc évvel ezelőtt megjelentetett tanulmánya kapcsán hangsúlyozta: a sötét időkben különösen fontos volt beszélni a magyar értékekről, tudatosítani azt, hogy a magyarság az elmúlt ezer évben, jelentős alkotásokkal, igazi értékekkel tudott hozzájárulni az európai fejlődéshez. Sipos Pál irodalmárként is nagyszerűen megállta a helyét. A Naláczy, Teleki, Barcsay családok „udvari költőjeként” csodálatos könnyedséggel írt ma is megragadó menyegzői vagy épp temetési verseket. Ezekből ismertetett néhányat Egyed Emese irodalomtörténész. Juhász Tamás teológiai professzor a sokoldalú tudós teológiai munkásságát ismertette. Keszeg Anna a tudós-teológus-költő szászvárosi időszakát mutatta be. Itt érték a fiatal tanárt a Horia féle 1784-es lázadás borzalmai: a Hunyad és Fehér megyei mészárlások. A bécsi udvar sokáig tétlenül nézte a pusztítást, tiltva a katonai ellenállást. Sipos, hogy megvédje Szászváros lakosságát cselhez folyamodott: katonai dobokat veretve elhitette a környéken ólálkodó román felkelőkkel, hogy már erős hadsereg védi a várost. Józsa Miklós nagyenyedi tanár tisztelettel említette Simon János és Demény József kollégáinak nevét, akik Nagyenyeden elsőkként kezdték kutatni Sipos emlékét. Jelenleg Dvorácsek Ágoston tanár, a Fenichel Sámuel önképzőkör vezetőjeként karolta fel a nagy tudós munkásságának kutatását. /Gáspár-Barra Réka: Sipos Pál emlékkonferencia Szászvároson. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 9./2011. január 15.
Földi István: A XX. század kényszerútjain
Háromszéki háborús zsebnapló
Földi István (Kézdivásárhely, 1903 — Dombóvár, 1967. június 28.) jeles tanár, közíró, színpadi szerző és lapszerkesztő fia, dr. Földi Imre édesapja 344 oldalnyi, Életem a XX. század kényszerútjain címmel posztumusz kiadásra előkészített kéziratos hagyatékából háborús zsebnaplórészletet juttatott el szerkesztőségünkhöz. Az eddig kiadatlan kéziratrészlet háromszéki (sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi) vonatkozású, korhű feljegyzés.
A Háromszékben most folytatásban közlendő három háborús naplórészlet kordokumentumként is jelentős írás. Emellett egy figyelemre méltó írói vénájú publicista eseményfeltáró és kormegjelenítő plasztikus írása.
Földi István tartalékos zászlós 1944. augusztus 30-án éjjel a katonailag már félig körülzárt Sepsiszentgyörgyről kivitte családját Málnásra, és a lelkükre kötötte, hogy onnan menjenek tovább, ahogy s amivel tudnak, Budapestre. Ő augusztus 31-én elindult — gyalogosan — Kézdivásárhelyre a csapattestéhez, a 24-es pótzászlóaljhoz. Olyan viszonyok és körülmények között, amikor a térségből hatalmas túlerővel szemben álló honvédek kivételével a Vörös Hadsereg inváziója elől mindenki menekült, többnyire csak a ,,köznép" maradt szülőföldjén. Földi István háborús zsebnaplója a tények közlése mellett mintegy összefoglalja azt, amit egy nagy műveltségű, szülőföldjét szenvedélyesen és rajongva szerető, a haza védelmére rendelt értelmiségi katonaként átélt és átérzett.
Sylvester Lajos
Búcsú Sepsiszentgyörgytől
Augusztus 31-én már hajnalban talpon voltam. Teljesen felöltözve próbáltam ugyan szundítani, ahogy Málnásról visszajöttem, de csak pillanatokig sikerült. Folyton a családom, a népem, a hazám sorsa járt az eszemben. Mindent reménytelennek láttam, barátkoztam a halál gondolatával, és alig vártam a hajnalt, hogy induljak a zászlóaljamhoz, Előpataknál harcban áll a zászlóalj, legyek én is együtt azokkal, akik most férfi módra megpróbálják védeni Székelyföldet. Vonat azonban már nem ment az állomásról, s így visszatértem a városba, és ott nézelődtem alkalmi fuvar után. Az utcák elhagyatottak voltak, majdnem állandóan szóltak a légvédelmi szirénák. Én katonaruhában, hátamon hátizsákkal úgyszólván egyedül álltam a megyeháza előtt, nem törődve az alacsony repülésben, még mindig német felségjelekkel cikázó román felderítő gépekkel. Néha leadtak egy-egy sorozatot a géppuskából, és szinte látom a pilóta arcát, ahogy vigyorog. Hát lehet is mosolyogni azon, hogy itt ellenállásra gondolnak. Katonai erő sehol. Az a kevés ember, akikkel a pótzászlóalj rendelkezik, harcban áll a román túlerővel. A fiatalabb civil férfiak vadászpuskákkal Sugás környékén verik vissza a román járőröket, a leventék pedig az Őrkő előtt ásták be magukat, és egylövetű leventepuskákkal akarnak ellenállni. Ez a helyzet, ezt szépíteni nem lehet. Kilenc óra, és újabb szirénázás közben három repülőgép köröz alacsony repülésben a város felett. S ekkor a tér közepén teljesen egyedül egy három év körüli kislány jön keresztül. Egyetlen ember sincs a téren rajta és rajtam kívül. A repülők szemtelenül a tér felett köröznek, és leadnak egy-egy sorozatot. Senki sem válaszol, nyugodtan billegtetik szárnyaikat. A kislány andalogva felnéz, csodálja, ami felette történik. Gyorsan odaszaladok hozzá, ölbe kapom, és a megyeháza mögötti kertbe, az óvóhelyre viszem. Olyan óvóárok ez, nem is óvóhely, de biztonságosabb, mint a főtér. Az árokban emberek húzódnak meg. Ezt is, azt is kérdezem, nem ismerik-e a kislányt, de senki sem ismeri. A hátizsákomban van egy doboz keksz, kibontom, és megkínálom. Majszol, és szemmel láthatóan jól érzi magát. Fél óra múlva csendesség lesz, és a kislányt kézen fogva megindulok a városháza felé. Gondolom, ott csak találok embert, aki ismeri a kicsit, és útbaigazít, hogy hol laknak a szülei. Az alsó fasorban járunk, amikor egy kibomlott hajú, síró asszonyt látok közeledni. Az édesanya volt. Csak sír, zokog, és a kezemet szorongatja...
Gyalogszerrel Kézdire Ez volt a búcsúzásom Sepsiszentgyörgyről. Ahogy megyek, egy lőszerutánpótló katonaszekér tűnik fel a Mikó utca végén. Megállítom, és felülök rá. Az állomásnál leszállok, és körülnézek. Utasok nincsenek, vonat nincs. Mindössze két vasutas van az irodában. Az egyik ismerős: Késmárky József. Nagyon örvend, amikor meglát, és elmondja, hogy nemrégen a feleségem a málnási vasútállomásról keresett. Vissza szeretne jönni. Távirdán küldök üzenetet: Igyekezzenek Székelyudvarhelyre Simon János kollégámékhoz. Én társulok egy korondi székellyel, aki hátán katonaládával két napja gyalogol. Kézdivásárhelyre, katonai beosztási helyére igyekszik. Együtt indulunk meg gyalog Sepsiszentgyörgyről Kézdivásárhelyre. Az első tíz kilométeren még emberrel sem találkozunk. Nagy, nagy árvaságban olyan elhagyott a Szépmező, mintha mindenki elszaladt volna belőle világgá. Az első pihenőt Eresztevényben Gábor Áron sírja előtt, az országút árkában tartjuk. Maksa irányából egy szekér jön, rajta Tóth Tibor bankigazgató ül a feleségével. Menekülnek Kézdivásárhelyről. Beszélgetünk, szomorkodunk, csodálkoznak rajtam, hogy én bevonulok, amikor nincs jármű, nincs vasúti közlekedés. Útbaigazítom őket Gidófalva felé, aztán a korondi székellyel megindulunk a néptelen, kihalt országúton. Maksán sem látunk két-három asszonynál többet az úton, azok is gyanakodva mustrálnak. A levegőben, magasban Ojtoz irányában német zuhanóbombázó köröz, majd bukórepülésben leszórja bombáit. A robbanások tompa zaja felveri a felső-háromszéki medence csendjét. Az Albisi-tetőn egy ökrös fogat tűnik fel. A domb tetején hirtelen úgy néz ki, mintha a világ peremén lépegetnének az ökrök. A szekéren két gyerek, a szekér mellett egy férfi és egy nő. Nem parasztemberek. Felismerem Csapó Jóska gimnáziumi tanárt a feleségével és két fiával. Szintén Kézdivásárhelyről menekül Dálnokra. Azt mondja, hogy ebben a hegyek közé ékelt faluban húzódnak meg. Hátha oda be sem megy az ellenség. Nem tudok semmiféle tanácsot adni nekik. Kicsit könnyes lesz a szemünk, amikor elbúcsúzunk egymástól, és nekem folyton a családom jár az eszemben. Vajon helyesen tettem-e, hogy útra indítottam őket? Vajon ki tudnak-e vergődni ebből a harapófogóból? Magamra nem gondolok. Az természetes, hogy nekem a parancs szerint kell eljárnom. Mindig azt hallottam a szüleimtől és a tanáraimtól is, hogy nem szabad megfutamodni a nehézségek elől. A haza mindenekelőtt... A hazát meg kell védeni... Vérünk hullatásával is, életünk árán is... Lám, ez a korondi székely két napja gyalogol, hátán cipeli a katonaládát, de eleget tesz a behívóparancsnak, és egyetlen szóval sem panaszkodik. Lassan fogynak a kilométerek, átmegyünk Csernáton kihalt utcáján, és sötét este van, amikor beérkezünk Kézdivásárhelyre, ahol azonnal a laktanyába, a zászlóalj-parancsnokságra sietek. A kapu tárva-nyitva, az udvaron német vöröskeresztes kocsik, német katonák. Az épület teljesen elhagyatottnak látszik, a sötét folyosón nehezen találom meg az irodát, de onnan sem szűrődik ki semmi fény. Kopogok, és benyitok. A szegényes és takart fénynél három embert látok lekókadt fejjel. Törpényi főhadnagy és Uszkay hadnagy egy betelepített legénységi ágyon ül, Balczár százados az íróasztal mellett. Csodálkozva néznek, aztán megölelgetnek, és azt kérdezik, hogyan jöttem. És milyen jó, hogy jöttem. — Itt minden a feje tetején áll — panaszolja Balczár. Elmondja, hogy nem tud áttekintő helyzetismeretet szerezni, Bereck már az oroszok kezén, Ozsdolán a falu között folyik a harc, a zászlóalj visszavonulóban Kászon körül jár, de távolabb kapcsolatot nem tud teremteni senkivel. A németek egyszerűen elvették a laktanyát, sebesültekkel tömve vannak a legénységi szobák... Nagyon deprimált a hangulat. Beszélgetés közben jól hallatszik Bereck és Ozsdola felől az aknavetők lövedékeinek robbanása, néha egy-egy ágyúszó és a változatosság kedvéért egészen közelről, a katolikus temető irányából géppisztolysorozatok. Idegesek, mert nincs emberük, pedig a SZÉHŐ és az ojtozi erődszázad visszavonuló legénysége kisebb-nagyobb csoportokban a városon keresztül özönlik visszafelé. Felajánlom a szolgálatomat, kérem a beosztásomat akár a zászlóaljhoz, akár a harcoló pótzászlóaljhoz Ozsdolára. Hosszasan tanakodnak, és végül mind a hárman azt szeretnék, hogy Vásárhelyen szervezzek egy gyűjtőszázadot. Ebben megállapodunk, és reggelig engedélyt kérek, hogy a szüleimet meglátogathassam.
Otthon Este 8—9 óra között lehet, egyedül bandukolok a légófényben a misztikusan kihalt utcákon a szülői ház felé. Útközben ismét megrohannak a gondolatok. Vajon nem lett volna-e jobb, ha magammal hozom a családomat? De egy-egy robbanás vagy közeli géppuska kattogása, ágyútorkolattűz villanása a vigasztalanul sötét augusztus végi estében hamar meggyőz, hogy itt nem sok keresnivalójuk van. Szüleim már lefeküdtek, de nem aludtak. Értünk aggódtak, és próbálták vigasztalni egymást. Lépteim zaját felismerik, Édesanyám nyit ajtót, és a nyakamba borul. Édes, aranyos két öregember. Édesapám, Édesanyám hetvennegyedik éves. Az egész életük munkában telt el. Értünk, gyermekeikért dolgoztak... Most éppen a mi sorsunk lett teljesen bizonytalan. Az ágyuk szélére ülök, és majdnem hajnalig beszélgetünk. Igyekszem reményt kelteni bennük, de magam is reménytelen vagyok. Nagyon tele van a szívem keserűséggel, és alig alszom néhány órát, indulok a laktanyába. A tegnapi hírt, hogy tele a város visszavonuló rendszertelen csoportokkal, már magam is tapasztalom. Egy négyes csoportot megállítok, akik ismerősek voltak, kérdezem, hogy kerültek ide. Nem hazudnak. Elvesztették a csapattestüket, és most keresik azt. Amíg velük beszélgetek, újabb csoportok jönnek. Megállunk, beszélgetünk. Vannak, akiket az oroszok Kászonban bekerítettek, elfogtak, és egy csűrben bezárva tartottak. Az emberek ismerték a környéket, éjjel megszöktek, és a szárazpataki erdőkön át jöttek Vásárhelyre. Mások a Nagy Sándor-tetőről, a Feketeügy medrében menekültek, mert a románok a hátukba vezették az oroszokat. Némelyiknél teljes felszerelés van, soknak puskája sincs. Bevezettem őket az árkászlaktanyába, és megbeszéltem velük, hogy miképpen lehetne rendet teremteni. Elmondom, hogy én mire gondolok: Kászon és Ozsdola—Ojtoz irányából le kell zárni a vásárhelyi határt, tábori őrsöket állítunk fel, és ezek bevezetik a csellengőket Vásárhelyre a laktanyába. Az őrsöket belőlük állítom össze. Mindjárt az elején két Földi nevű bélafalvi testvér jelentkezik, aztán a többiek is vállalják ezt a feladatot. Egyáltalán nem katonás, parancsoló formában csinálom azt a beosztást. Kérem őket, és megmagyarázom az okokat. Egy tábori csendőrzászlóalj is működik a megye ezen részén. Ha azoknak a kezébe kerülnek, hadbíróság nélkül nem ússzák meg. Így visszajutnak bajtársaik közé.
Egyetlen esetben sem akadékoskodott senki. Két hálótermet berendeztem, szolgálatvezetőt állítottam, őrséget szerveztem, és délre már közel hatvan emberem volt. Estére még egy szobát be kellett rendezni, annyian voltak. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2011. március 29.
Nagyenyed – Besúgói jelentések dr. Borbáth Károly történészről
Szécsi Antal könyvét mutatták be az Áprily-esten
Szécsi Antal, a vargyasi iskola nyugalmazott igazgatója 2008 áprilisában ugyancsak a Magyar Közösségi Házban mutatta be dr. Borbáth Károlyról írott első könyvét („…Maga-felejtő sorsunk halk tudója…” Székelyudvarhely, 2008.). Borbáth kilenc éven át (1968-1977) munkálkodott a Bethlen Dokumentációs Könyvtár könyvtárosaként: nemcsak páratlan emlékező tehetségével, rendkívüli tudásával, a történelmi igazsághoz való feltétlen és következetes ragaszkodásával, hanem emberi, könyvtárosi nyitottságával, segítőkészségével is kitűnt. Egy dologban tudták megakadályozni: nem tudta kiírni magából azt a rendkívüli tudásanyagot, amellyel rendelkezett. Nem olyan idők vannak – mondta.
Itt Nagyenyeden Sütő András szavaival a besúgókat „szolgálatos füleknek” neveztük. Akkoriban nagyrészt sejtettük kilétüket. Voltak köztük tanárok, diákok, egyszerű enyedi polgárok. Akik még élnek, most is itt vannak. Áldozatok, tudatlanok vagy csak gyenge gerincű emberek? A 70-es években valahol keményen, „erős kötéllel” ragadták meg őket, ők pedig nem voltak elég erősek ahhoz, hogy elszakítsák bilincseiket. Jelen találkozón is kiderült, hogy egyik fő célpontjuk éppen a tudós-könyvtáros volt. A 90-es években alkalma nyílt egyikükkel beszélgetni az utcán: félelmeiről számolt be, és intett, vigyázzunk, mit teszünk. Éppen akkor alapítottuk érdekvédelmi szervezetünket. Most a márciusi Áprily-plakát megjelenése után véletlenül csaknem ugyanott találkoztunk. Riadt szemek! Megint fél: „meglátja, bosszút állnak” – mondja. Több mint két évtizeddel szabadulásunk után vajon ők is szabadok? Vagy továbbra is rabok, mert még nem számoltak el saját lelkiismeretükkel?
Sikerült hozzáférni az anyagokhoz
A rendezvényen Józsa Miklós házigazda minőségében üdvözölte a vendéget. Szécsi Antal következetes, türelmes, szerény és kitartó ember. Ilyen szempontból olyan, mint könyveinek főhőse. Második könyvéért is végigjárta a tövises utat. Az első elutasítás után nem torpant meg. Mircea Dinescu személyében komoly támogatója akadt. Az újabb próbálkozásra 3–4 hónap múlva érkezett meg a pozitív válasz: megtalálták a dossziét, és rendelkezésére bocsátják. Antal István parlamenti képviselő közjegyzői felhatalmazással segített abban, hogy az 502 oldalas anyag másolata eljusson az íróhoz. Előkerült még egy 227 oldalas anyag a lehallgatásokról, amit CD-n kapott meg, és ezt is beépítette új könyvébe. A kötetet jórészt saját költségén adta ki, de végül akadtak támogatók. A kiadó (az Udvarhelyszéki Kulturális Egyesület, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont) abban is segítette, hogy 2011. január 13-án, amikor Borbáth Károly 85 éves lett volna, jeles gesztusként 150 példányt időben és előzetesen kinyomtattak a könyvéből. Vargyason, Székelyudvarhelyen, Székelykeresztúron nagy érdeklődésnek örvendett a könyvbemutató. Más vidékekről is érkeztek részvevők.
Szécsi Antal csendesen, minden pátosz nélkül beszélt a könyvről. A dosszié átvételének az volt a feltétele, hogy személyek elleni támadásra nem használhatja fel, ez egyébként sem állt szándékában, hiszen, mint mondta, nagyon vitatható, hogy ki milyen következmények miatt válik besúgóvá. Érdekes módon az iratok nem tartalmaznak jelentéseket a kolozsvári éveiről, ahol egyetemi katedrája volt, de az első figyelmeztető átirat 1969-ben Nagyenyedre éppen onnan érkezik. Itt, a kisvárosban aztán bőségesen foglalkoztak a nagy tudású könyvtárossal: 25 fedőneves informátort szerveztek be, továbbá hármat Kolozsvárról, hatot Torockószentgyörgyről, kettőt Aradról és egyet Tordáról. Ők azon dolgoztak, hogy mindent megtudjanak róla. Ehhez hozzájárult még az is, hogy lehallgató készüléket helyeztek el a könyvtárban, lehallgatták telefonbeszélgetéseit, elfogták leveleit. A kollaboránsok, akiknek fedőneveit közli a szerző, sokszor semleges vagy éppen pozitív módon írtak Borbáth Károlyról. Egyik informátor idézi a szavait: „A történelem egy tudomány, de lehet így is, úgy is írni. Biztos forrásokra van szükség és dokumentumokra, sok kutatásra…. A polémiának nincs helye az objektív kutatásban. A dokumentumoknak van szavuk.” A könyv olvasása közben kiderülnek álmai, véleményei, kapcsolatai és állítólagos bűnei. A jelentésekben sok érdekes beszélgetés és látogatás szerepel. Igazából nem támasztják alá a hármas vádat, amelyet megfogalmaztak ellene: nacionalista, soviniszta, irredenta, és nem tartja be a könyvtári szabályzatot. A Szekuritáté egyik tisztje írásban is elismeri, hogy a vádak nem dokumentáltak („nu este documentat”).
Humoros epizódok
A humor sem hiányzott az előadásból. Kutatóként dolgozott Kolozsvárott, s egy alkalommal hazatérőben sajátos történelmi elméletéről elhíresült kollégája, aki fiatal korában a magyar fővárosban tanult, így fogadta: „na, Karcsikám nekem mit hoztál Budapestről?” A válasz nem késett: egy újságot, amely azt írja, hogy D. Szilárd március 15-én Budapesten elszavalta a Talpra, magyar!-t. Szécsi Antal egy kis büszkeséggel említi, hogy igazgatósága idején védőpajzs alatt volt Borbáth Károly, és jelentések sem érkeztek ellene.
Az előadás végén Nagy Miklós Kund hangfelvételét hallhattuk, amelyen Borbáth Károly többek között Apáczai Csere Jánosról is beszél, majd filmvetítés következett. Spontán beszélgetés alakult ki a nagyrészt idős közönség sorai között. A beszélgetésben részvett dr. Csávossy György, valamint Józsa Miklós és Simon János, a kollégium volt igazgatói, akik személyesen is ismerték Borbáthot. Kiderült, hogy csak cetlikre, vonatjegyekre jegyzetelt, aztán másnap reggel az adatokat memorizálta, a „papírkákat” pedig eldobta. Élmény volt vele dolgozni, az volt a bűne, hogy jó magyar ember volt és kitűnő történész – mondták el róla kortársai. Szóba került rejtélyes halála is, amelynek hivatalos verziója, hogy szénmonoxid mérgezésben hunyt el, de többen azt állítják: nem lehet kizárni, hogy ehhez hozzájárultak.
Szécsi Antal könyve most először nyújtott betekintést a 70-es évek nagyenyedi besúgói tevékenységébe. Borbáth Károly ennek és az akkori politikának volt az áldozata. A pozitív vélemény, amely emberi magatartásáról, tudásáról, munkásságáról maradt fenn, azt bizonyítja, ami az Áprily-est egyik pillanatában elhangzott: a közösség elismerése sohasem marad el.
BAKÓ BOTOND. Szabadság (Kolozsvár)2012. június 23.
EME: tanulmányi napok Nagyenyeden
Az 1859-ben alapított Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) vándorgyűlései tudományos és honismereti célokat szolgáltak – 1906-ban és 1931-ben éppen nagyenyedi „kiszállás” révén. Az EME Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi szakosztálya ennek a hagyománynak a jegyében szervezte tanulmányi napjait 2012. június 14. és 16 között Enyeden és Torockón. Mindhárom napon könyvtári kutatásra is lehetőség volt a Bethlen Gábor Kollégium neves könyvtárának könyv- és kéziratanyagában. (Az olvasóteremben még megtekinthető a Bod Péter emlékkonferencia alkalmára készült helyi kiállítás Bod kézirataiból és nyomtatványaiból ).
A tudományos találkozások több színhelyen zajlottak. Június 14-én délután a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban lezajlott szakmai tanácskozásnak tudományos előadások adtak keretet. Az EME nevében Egyed Emese szakosztályi elnök köszöntötte a jelenlévőket, majd “enyedi részről” Kerekes Hajnal, a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház vezetője, az RMDSZ Fehér megyei ügyvezető elnöke, Győrfi Dénes főkönyvtáros és Szőcs Ildikó, a Bethlen Gábor Kollégium igazgatója szólalt fel.
Buzogány Dezső egyetemi professzor előadásában Bod Péter tudományos munkásságát méltatta, egyszersmind az erdélyi református lelkészek és családjuk sajátos helyzetére is rávilágított az erdélyi társadalom történetében. Győrfi Dénes Kolozsvár és Enyed kulturális kapcsolatairól beszélt, külön figyelmet szentelve az EME vándorgyűléseknek és a Református Kollégium Könyvtára kutató könyvtárőreinek, köztük is különösen Vita Zsigmondnak és Dankanits Ádámnak. A harmadik előadást Keszeg Vilmos professzor tartotta Lokális emlékezet, lokális történelem címmel, közelebb hozva az érdeklődőkhöz az emlékezetkutatás és a történetírás teóriáit és jelenlegi gyakorlatát – például a közösségteremtő eseményekben. Az előadások sorát Szabó Emília magyartanár Virágkosár című értekezése zárta, amely az enyedi diákok által összeállított 1835, 1836 és 1837-ban kiadott évkönyvek bemutatására összpontosított
Az előadásokat követő vita a történetírás és a közösségi lét, az értelmiség szerepe és a közösség átalakulása kérdései körül folyt, ennek részét képezte Bodó Márta Egyház és színház című könyve bemutatása is. A vitában az előadókon kívül felszólalt többek között Csávossy György költő, borász szakember, Simon János, a Bethlen Kollégium volt igazgatója, Bodó Márta főszerkesztő, Bartha Katalin Ágnes tudományos kutató, az EME I. szakosztálya titkára, Dvorácsek Ágoston tanár, Józsa Miklós nyugalmazott magyartanár.
Másnap délelőtt az EME kutatócsoportja Torockóra utazott, a néprajzi múzeum, a temető megtekintése után Szőcs Ferenc polgármesterrel találkoztak, aki a település helyzetéről számolt be, majd megtekintették az unitárius templomot, a Kis Szent Teréz gyermekvédelmi központot, és részt vettek a helybeli Sebes Pál Általános Iskola nyolcadikosainak ballagási ünnepélyén. A torockói iskolalátogatás szervezője a helybeli magyartanár, a Bethlen Kollégium végzettje, jelenleg a BBTE mesterképzős hallgatója, Szabó Emília EME-tag volt.
Délután enyedi városnéző séta következett Józsa Miklós vezetésével, irodalomtörténeti nevezetességekkel a középpontban: Áprily Lajos egykori lakóházai, a Kemény–Zeyk-ház, az iskolamúzeum, tárgyi és szöveges emlékekkel, az önképzőkörök mára igen értékessé lett jegyzőkönyveivel.
Szombat délelőtt a könyvtári kutatás után Dvorácsek Ágoston fizikatanár, a Fenichel Sámuel Önképzőkör elnöke vezetésével rövid tárlatvezetésre került sor az iskolaépületben levő régi természetrajzi és kuriózumtárban, majd a kolozsvári vendégek a Fenichel Sámuel Önképzőkör tudományművelése és tehetséggondozása tíz évével ismerkedtek, amelynek során nemcsak ígéretes indulások színterének bizonyult a schola tudós műhelye, hanem például a Természet Világa, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat és a Magyar Hivatalos Közlönykiadó folyóirat, a Művelődés és más fórumok helyet is adtak a fiatal kutatók eredményeinek.
Az enyedi tanulmányi napok baráti légkörben teremtettek alkalmat a szakmai találkozásokra és ismeretgyűjtésre, kapcsolatteremtésre. Köszönet illeti a résztvevőket – a mintegy harminc lelkes tanárt, kutatót, művelődéspártolót – Enyedről, Kolozsvárról, Torockóról, Marosvásárhelyről. Fontos a folytatás is – az EME Erdélyi Tudományosság Napja novemberi fóruma (enyedi meghívottakkal), a könyvtári kutatások folytatása és publikálása, közös helytörténeti-irodalomtörténeti témákban, enyedi diákok egyetemi tanulmányainak, szakmai pályájának közös elősegítése.
EGYED EMESE. Szabadság (Kolozsvár)2013. május 28.
FEHÉR MEGYE: SZÁSZVESSZŐSÖN ÜNNEPLIK SZENT ISTVÁNT A MAGYAROK
A szászvesszősi református templomban ünnepli az idén Szent István napját a Fehér megyei RMDSZ, amely érdekes hagyományt teremtett azáltal, hogy augusztus 20-án olyan településekre hívja az ünneplő magyarságot, ahol egyáltalán nem vagy csupán csekély létszámban élnek még magyarok.
Elnéptelenedett templomokat tölt meg augusztus 20-án a Fehér megyei RMDSZ évről évre egyre népszerűbb kezdeményezése, amelynek részeként eddig már tíz ilyen helyre sikerült életet, hangos magyar ünneplő szót vinni. Ökumenikus istentisztelet és kulturális program volt 2003-ban a marosszentimrei református templomban, 2004-ben Magyarigenben, 2005-ben Verespatakon, az unitárius templomban, 2006-ban a romos állapotú alvinci református templomban, 2007-ben Boroskrakkóban, a református templomban, 2008-ban az abrudbányai református templomban, 2009-ben a sárdi református templomban, 2010-ben a magyarszentbenedeki unitárius templomban, 2011-ben az asszonynépei református templomban, 2012-ben a szászsebesi református templomban.
A Szászvesszősre tervezett idei ünnepség ügyében először május 12-én találkozott a Fehér megyei RMDSZ küldöttsége a kis közösség lelkipásztorával, Simon Jánossal és a közösség tagjaival. 2002-ben kevesebb mint 70 magyart találtak itt a népszámláláskor.
Szabadság (Kolozsvár)