udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
63
találat
lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-63
Névmutató:
T. Szabó Csaba
2017. február 15.
Hogyan oktassuk a történelmet?
Gondolatok egy közvitára bocsájtott tantervezetről
A tanügyminisztérium közvitára bocsátotta az ősztől életbe lépő új tanterveket, amelyek többek között a magyarság történelmének VI-VII. osztályokban történő oktatását is módosította számos pontban. A tanterv elsősorban arra törekszik, hogy a diákok megfelelő tudást szerezzenek az idő és tér fogalmairól, tájékozódni tudjanak a történelmi szakzsargon világában és hosszú távon hasznosítsák történelmi tudásukat a mindennapokban. Az új tanterv különösen nagy figyelmet ad a helytörténeti kutatásokra, projektek-munkákra és a csapatépítésre is. Mindezek nagyon jól hangzanak, ám nem árt kicsit közelebbről is megvizsgálni, milyen részletekben rejlik az ördög a mindennapok történelem-oktatásában.
Az új tanterv egyértelműen és remélhetőleg végérvényesen szakítani akar azzal az elavult módszerrel, ahol a történelem-oktatás másból sem állt, mint a tanár és diák közötti monológból, ahol a tanár bemutat egy feldolgozhatatlanul száraz és óriási mennyiségű adathalmazt, a diák pedig – ahogy egykori magyartanárnőm mondta – „visszaböfögi” azt. Az iskolából kikerült egykori diákok történelem-tanáraikra vagy a történelemórákra visszaemlékezve legtöbbször a „száraz adatokkal”, „dátumok sorozatával” és „temérdek információval” azonosítják a történelem-oktatást. Kétségtelen, hogy míg a reál-tudományok többsége sokkal direktebb módon vette igénybe a diákok kreativitását és gondolkodását, addig a történelem-oktatás hagyományos módszerei erre csak ritkán adtak lehetőséget. A jelenlegi tanterv tehát különösen nagy hangsúlyt fektet arra, hogy feloldja a tanár-diák féle monológot és nagyobb teret adjon alternatív kommunikációs módszerekre, így a diák-diák, diákok-tanár, diák-forrás/internet féle párbeszédre. A projekt munkák révén lehetősége van ma már a diákoknak együttműködni, egymást megismerni és csapatépítő jellegük révén, társas képességeket is fejlesztenek ezáltal. A hosszú távú tanulás szempontjából pedig igazoltan hatásosabb élményként marad meg egy-egy szakmai kirándulás, közösen elvégzett helytörténeti kutatás vagy olyan élmény, amit a szaktudás megszerzése mellett a diákok személyes élménnyel, életérzéssel tudnak összekapcsolni. Ez tehát kétségtelenül a tanterv pozitív hozadéka és erre már számos kezdeményezés elindult, elég itt csak a Kolozs megyében oly nagy sikernek örvendő Örökségünk Őrei vetélkedőket, de az Erdély-szerte jelenlevő helytörténeti versenyt, kvízjátékot, drámajátékot, filmesteket, kirándulásokat vagy interaktív múzeumlátogatásokat. Ezek az élmények mind, sokkal intenzívebben tudnak egy-egy történelmi személyiséget, eseményt vagy akár komplex jelenség-sorozatot is bemutatni és megértetni a fiatalokkal, mint a hagyományos iskolai tankönyvek hisz egyszerre több érzékszervére is hat a fiatalnak és számos társas képességét, szociális készségeit is fejlesztheti ezáltal. Arról nem is beszélve, hogy ezeknek a tevékenységeknek a révén, a történelem élővé, megfoghatóvá, láthatóvá válik, ami a hosszú távú tanulás szempontjából a legfontosabb szempont. Az iskolából kilépett felnőttek ugyanis legtöbbször a történelemben csak személytelen régmúltat látnak, dátumok hosszú sorozatát és nem embereket, húsvér, érdekes személyek és személyiségek változatos interakcióját, amelyek kevésben különböznek tőlünk.
Ezekre a tevékenységekre lehetne nagyon sok más, a tanterv által nem említett alternatívát is nyújtani, amely már elsősorban a tanár kreativitásától és idejétől függ. Kezdeményezhet például vitákat, szervezett disputákat, ahol a diákok fejleszthetik érvelési készségeiket is vagy kis szerepjátékokat, ahol történelmi helyzeteket, személyeket imitálnak és játszanak újra szó szerint azok bőrébe bújva. Mivel úgy a projekt-munkák, mint ezek a közös csapattevékenységek a könyvtári és internetes kutakodásra is kényszerítik a diákokat, alapvető kellene legyen, hogy a tanárok felhívják a figyelmüket már a legkisebb osztályokban az ún. reality check-re, azaz a források valóságtartalmának felülvizsgálatára. Az információ-robbanásnak a korában, amikor ezernyi honlapon jön velünk szembe az interneten (is) az alternatív történelem és a hamis sarlatánságok és dilettáns irodalom agyrémei, a fiatalokat fel kell világosítani a forráskritika fontosságáról és segíteni kell őket alap-források és biztonságos honlapok megismertetésével. Tíz évvel ezelőtt, amikor még az internet kevésbé volt a mindennapok része, a mi tanáraink a wikipédia és más, még annál is bizonytalanabb források helyett a nagy lexikonok CD változatához (Révai Nagy Lexikona online, Arcanum Adatbázis, Erdély rövid története, Magyar Életrajzi Lexikon, Romániai Magyar Irodalmi Lexikon) küldtek bennünket. Ma már ezek egy része ugyan elavult, de akad néhány, amelyet azóta frissítettek és digitalizáltak is. Ugyancsak fontos a helytörténeti források kritikája, amelyben egy történelemtanárnak jártasnak kell lennie, mielőtt feladatként kiosztja azok elolvasását.
Az már csak hab a tortán, hogy az interneten leselkedő hamis áltörténelmi portálok és dilettáns irodalom veszélyei mellett nagyon sok történelemtanár sajnos átveszi ezeket az ötleteket és diákok generációt fertőzi meg például a magyarok eredetéről szóló hamis információkkal vagy számos más, az összeesküvés-elméletekig elmenő ötlettel. Ezeknek a jelenségeknek a kiszűrése és felmérése is igen nehéz, hisz a történelem-tanárok állandó monitorizálására lenne szükség, amire jelenleg aligha nyílik lehetőség, pedig az ilyen jellegű pedagógiai és deontológiai csínytevések súlyosan károsíthatják a fiatalok történelemről, múltról, kulturális önidentitásról alkotott nézetüket és indirekt módon, társadalmi tevékenységüket és érzékenységüket is.
Sok ismerősöm, elsősorban az IT és a multicégek világában mozgó, kizárólag a jelenben élő fiatalok gyakran kérdez: miért kell történelmet tanítani? Mi végre, mi haszna ennek? Való igaz, a bölcsészettudományok „hasznosságát” a mai felgyorsult és neoliberalista vadkapitalizmusban nehéz elmagyarázni. Annyi bizonyos, hogy még a leghedonistább ember is naponta szembesül saját, családja és környezete múltjával. Legyen szó egy családi hagyatékról, személyes történetről vagy épp a szecessziós épületről ahol naponta dolgozol, eszel vagy lakol. A múlt ugyanakkor állandóan jelen van lokális, nemzeti de nemzetközi politikánkban is, így annak helyes, pontos ismerete alapvetően fontos, hisz nemegyszer téves történelem-képekkel és hasonlatokkal tudnak tömegeket butítani. A történelem oktatása tehát egy fokozottabb tudatosságot fejleszt, tágabb világképet ad az embernek és könnyebben megértheti önmaga és környezete működését, kulturális identitását és reakcióit is. Ezt pedig csak egy vonzó és a mai modern korhoz illeszkedő tantervvel lehet csak oktatni.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)2017. február 23.
Titkosszolgálatokról
A romániai tüntetéssorozatok részletes elemzésekor számos romániai és külföldi elemző is felhívta a nagyközönség figyelmét arra, hogy a társadalom által olyannyira érzékenyen értelmezett korrupció elleni harc mögött, érdemes lenne a „másik” oldal érveire is figyelni, azaz a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) és a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) tevékenységére és a jelenlegi román politikában és társadalmi életben játszott szerepére. Az ügy azért is lett aktuális, mert az Amerikai Titkosszolgálat (CIA) nemrég közölt két újabb dokumentumot 1982-ből és 1985-ből, amelyben előrejelzik a romániai hatalmi rendszer fokozatos átalakulását. Erre világított rá nemrég Liviu Mihaiu oknyomozó cikke is, amely a román sajtóban igen nagy visszhangra lelt. Az elmúlt években felgyűlt adatok tükrében tehát biztosan állíthatjuk: a Securitate és a titkos hatalom – egyféle domesztikus, helyi terror – nem tűnt el, csak átalakult.
1989. december 30-án, néhány nappal a diktátor kivégzését követően a Securitate hivatalosan is megszűnt. Két olyan fogalom „tűnt” el, amely több generációt nyomorított meg és tette Romániát Európa egyik legszegényebb országává – legalábbis az akkori „gyönyörű és szabad fiatalok” ezt remélték naivan. A kissé földhözragadtabbak azonban már 1989 végén is tudták, hogy rendszerváltás, mint olyan nem létezik. A hatalom valami olyasmi, mint egy fizikai jelenség: nem tűnik el, hanem átalakul. A CIA most közzétett két jelentése 1982-ből és 1985-ből jóval az ún. rendszerváltás előtt már jelezte, hogy a Ceauşescu-féle rezsimet hamarosan felválthatja egy, a közvetlen környezetéből álló politikusok által vezetett új politikai rendszer. A három csoportba sorolt lehetséges új romániai vezetők között kiemelt helyen találjuk Ion Iliescut is már 1982-ben. A CIA jóslata – amelyben akár I. M. Pacepa segítségét is sejthetjük – tehát bevált. Nyolc évvel jelentésüket követően valóban, a harmadik „háttérbe szorult” csoportba sorolt Iliescu és gárdája vette át a hatalmat. Ugyanez a láthatatlan hatalomátalakulás, ha úgy tetszik, metamorfózis ment végbe a titkosszolgálati személyzetben is. Az egykor több mint húszezer embert foglalkoztató Securitate számos tagja, így Virgil Măgureanu, a SRI első igazgatója is az egykori kommunista titkosszolgálat másodikvonalbeli tagja volt. Egy nem hivatalos forrásból származó internetes listán, több mint száz olyan személy nevét olvashatjuk a jelenleg a SRI-nek dolgozó személyek között, akik egykor a Securitate tagjai voltak. Ezek között ott van számos kolozsvári által rettegett Ioan Florian vagy az Adrian Năstase miniszterelnök jobbkezének számító Ristea Priboi is. Marina Caparini és Hans Born történészek által 2002-ben írt tanulmánykötetben már külön fejezetben szerepel a modern Romániában akkor még kialakulóban lévő számos titkosszolgálati rendszer részletes elemzése, ahol már a külföldi szerzők utaltak arra, hogy az egykori Securitate rendszere és hálózata valójában nem eltűnt, hanem átalakult. Igaz, akkor még a SRI óriási népszerűségnek örvendett és a román társadalom mintegy 70%-os bizalmát élvezte. Mindez a SRI Big Brother-féle programja előtt volt, amely az elmúlt évtizedben folyamatosan terjesztette ki a különféle román titkosszolgálatok hatalmát. Liviu Mihaiu szerint, ma több mint 30 000 alkalmazottja van csak a SRI-nek, amelynek 20%-kal nőtt a költségvetése „geopolitikai” okok miatt. A két évvel ezelőtt Eduard Hellvig jelenlegi SRI igazgató által koordinált óriási kötetben a román titkosszolgálat 1989 utáni történetét még igen nagy optimizmussal és transzparenciát ígérő részletekkel adták ki. Ezt ma már aligha hinné el bárki is, bár a vaskos kötet továbbra is a legfőbb forrása a SRI 1990 és 2015 közötti tevékenységének.
Az egyre szaporodó lehallgatási ügyek, letartóztatások, politikusok jogos, vagy problémás meghurcolása sokak szerint egy új Securitate, a titkos negyedik hatalom felvirágzását jelzi. Mások szerint, ez szükségszerű és természetes jelenség, amely minden demokratikus hatalom velejárója. Egy viszont bizonyosnak tűnik: bármit is olvassunk vagy olvassanak a jövő történészei ötven vagy száz év múlva a jelenlegi romániai titkosszolgálatokról, azt már mi is konstatálhatjuk, hogy az egykori kommunista rendszer és annak eszköztára és személyi hálózata nem tűnt el, hanem „átalakult”. Így volt ez az ókori politikai hatalmak óta mindig és sajnos, a történelem analógiai arra utalnak, hogy nagyon sokáig így lesz ez a közeljövőben is. Kérdés, hogy egy tudatos, a jelenségek mögé látó, hiperkritikus társadalom mennyit és meddig enged a hatalom metamorfózisából.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)2017. február 24.
Szabályszerűtlen munkálatokat végeztek a Főtéren
Régészeti engedély nélkül folytak ásatások a városközpontban
Nagyszabású munkálatok kezdődtek a napokban a Főtér nyugati oldalán, amelyek célja az autósforgalom városközpontból való kitiltása, a gyalogosövezet bővítése. A mintegy 180 méter hosszúságú területen elkezdett munkálatok a történelmi városmagban, az Általános Városrendezési Terv (PUG) által védett övezetben zajlanak, így a földfelszín alatti csatornázási munkálatokat kizárólag régészeti engedéllyel és felügyelettel lehetett volna végezni. Szerda délután a Rhédey-házzal szemben a munkagépek majdnem egy méter mélyen ástak a feltárt római emlékektől alig ötven méterre található területen. Lapunk felhívására az Erdélyi Történeti Múzeum munkatársai a helyszínre siettek, ám addigra a Rhédey-házzal szembeni gödröt betömték. A munkagépek több, emberi kéz által faragott követ és faldarabot is felszínre hoztak. A múzeum és a munkálatokért felelős polgármesteri hivatal alkalmazottainak egyeztetését követően a munkálatokat leállították.
A Polgármesteri Hivatal által elkövetett mulasztás igen súlyosnak bizonyul az elmúlt években a kolozsvári műemlékeket ért rongálások sorában és rámutat a város régészeti és történelmi emlékeit naponta érő veszélyekre. A Főtér nyugati oldala, a jelenleg zajló munkálatok területe különösen fontos régészeti és történelmi értékeket rejthet, hisz a terület az egykori római város, Napoca központi, illetve déli részén húzódik.
Nem messze az érintett területektől 1994-ben és az azt követő időszakban több alkalommal (2000–2005 között) történtek régészeti ásatások. A főtéri ásatások – bár akkor politikai töltetük miatt rossz emlékként maradtak meg különösen a kolozsvári magyar közösség emlékében – jelentős régészeti leleteket hoztak felszínre. A Mátyás szoborral szembeni területen például egy nagyméretű városi villa (domus) került részletes feltárásra. Kiemelendő, hogy a Szent Mihály-templom előtti területen, a Római Katolikus Plébánia előtti útszakaszon számos, a 19. századból fönnmaradt litográfián és festményen még látható újkori épület állt, amely a templomot vette körül egészen azok lebontásáig 1898 áprilisában.
munkálatok során felszínre került faragott kő
A most zajló csatornázások tehát úgy római, mint újkori épületek és emlékek által zsúfolt területen zajlanak, így a régészeti engedély és szakmai felügyelet elengedhetetlen az ilyen esetekben. Csók Zsolt régész, az Erdélyi Történeti Múzeum munkatársa elmondta: ez az eset remélhetőleg intő példaként szolgál úgy a polgármesteri hivatal, mint más beruházók számára, és remélik, hogy a műemléki övezetben nem lesznek olyan munkálatok, amelyeket régészeti engedély és szakmai felügyelet nélkül végeznek.
A Főtér nyugati oldalán zajló munkálatok várhatóan májusig tartanak.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)2017. március 2.
Barokk fogadalmi kaput tártak fel a Főtéren
Csók Zsolt és Emilian Bota, az Erdélyi Történeti Múzeum régészeinek felügyeletével három különböző helyszínen zajlanak régészeti ásatások a Főtér nyugati oldalán. A leglátványosabb és legkiterjedtebb feltárást a Szent Mihály-templom bejárata előtt végzik, ahol – Csók Zsolt beszámolója szerint – az egykori barokk kapu alapfalait találták meg. A Johannes König bajor építész által tervezett, a templom főbejáratával szemben felállított fogadalmi kaput 1747 után, a kolozsvári pestisjárványt követően építtette Bíró József akkori plébános. A kapu körül a 18–19. században számos kisebb épület, így többek között egy szíjgyártó műhely is épült. A műhely és az eredeti, majdnem hat méter magas kapu mellett kerítés húzódott. Az 1890-es években készült archív fotókon még látható az eredeti kapu is, amelyet 1898-ban a templomot körülvevő kis épületekkel együtt lebontottak.
A jelenleg a Szent Péter-templom előtt álló kapu az eredetinek csak sematizált másolata, sem annak méreteit, sem stílusát nem követi. Csupán az eredeti szobrok maradtak meg érintetlenül.
Az ásatás további két helyszínén – a Wass Ottília-ház előtt és a Rhédey-ház előtti átjárónál – római emlékek kerültek felszínre. A munkálatok az Erdélyi Történeti Múzeum munkatársai és kolozsvári egyetemi hallgatók közreműködésével történik és remélhetőleg újabb, jelentős adalékokkal szolgál majd Kolozsvár ókori és újkori történetének megismeréséhez.
A városban több helyszínen zajlanak jelenleg mentőásatások, így többek között az Egyetemi Központi Könyvtár melletti udvaron és a Jósika-ház hátsó udvarán is.
A régészeti ásatások egy hete zajlanak a Főtér nyugati oldalán, a tér nyugati oldala felújításának és sétálóutcává alakításának velejárójaként. Amint arról lapunk részletesen beszámolt, a nagyléptékű projekt részeként elindult csatornázási munkálatokat kötelező régészeti felügyelet nélkül kezdték el. T. Szabó Csaba történész, a Szabadság munkatársának felhívására az Erdélyi Történeti Múzeum régészei azonnal leállították a munkálatokat, amelyet a tegnap már a régészek jelenlétében folytattak tovább.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)2017. március 14.
Újabb jelentős régészeti ásatások a Főtéren
Lapunk számolt be első alkalommal a Főtéren immár két hete zajló régészeti ásatásokról, amelyekre azt követően került sor, hogy az általunk értesített régészek sürgősségi rendelettel leállíttatták a szabályszerűtlenül, régészeti engedély nélkül zajló csatornázási munkálatokat. A Főtér teljes nyugati oldalán zajló munkálatok fő célja egy sétálóutca kialakítása, melyet várhatóan májusban adnak majd át.
A két hete tartó régészeti ásatások során az Erdélyi Történeti Múzeum munkatársai feltárták a Szent Mihály templom előtt álló egykori barokk fogadalmi kapu, valamint az ekörül a XVIII-XIX. században épült és 1898-ban lebontott házak alapjait. A Csók Zsolt és Emilian Bota régészek által vezetett mentőásatás a legnagyobb szabású régészeti feltárás Kolozsvár Főterén a 2000-es évek elején nagy sajtóvisszhangot keltett ásatás óta. Ezek során további értékes leletek, így a Szent Mihály bejáratától északra egy monumentális római fal valamint a Jósika palota bejáratánál feltárt pincehelyiség került elő.
Csók Zsolt, az Erdélyi Történeti Múzeum munkatársa lapunknak elmondta: a jelenleg feltárt monumentális fal a Szent Mihály templom bejáratától északra minden bizonnyal római struktúra, erre utalnak a nagy számban előkerült tegulák (tetőcserepek) és a stratigráfia is. Nagyméretű, faragott római kövek, vélhetően ajtókerethez tartozó építészeti elemek is előkerültek innen. Biztosan keltezhető régészeti leletet, azonban egyelőre nem bukkantak a feltárást végző hallgatók és régészek. A barokk kapu alapjaitól délre talált további két fal kronológiája és pontos funkciója egyelőre még nem ismert. A főtéren zajló ásatások mellett munkálatok zajlanak a Jósika palota bejáratánál is, ahol az 1960-as években bevezetett csatornák alatt boltíves struktúrát találtak a régészek. A mázas kerámiákban gazdag kontextus valószínűleg a Kakas ház vagy a XIX. században kibővített palota pincéjének része. Jelentős római apróleletekre bukkantak a Jósika palota hátsó udvarán megnyitott kisméretű szekcióban is.
Csók Zsolt elmondta: az ásatások tovább folytatódnak a Főtér nyugati oldalán és a Nemzeti Régészeti Bizottság március végi gyűlése dönti majd el az eddig feltárt struktúrák sorsát és a munkálatok további menetét. Az ásatást felügyelő régész lapunknak beszámolt arról is, hogy egy új régészeti szelvényt fognak megnyitni a Szent Mihály templom bejáratánál, amely várhatóan további jelentős adalékokkal fogja bővíteni tudásunkat Kolozsvár római és középkori vagy újkori történetéről.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)2017. március 30.
A kolozsváriak és a régészek esete
Ismét régészeti ásatások folynak a kolozsvári Szent Mihály templom környezetében. A város szimbólumának számító, több évszázados épület bejárata előtti ásatásnál látványosabb és szembeszökőbb helyszint keresve se találhatnánk, így érthető, hogy a helyi magyarság nagy érdeklődéssel figyeli a régészek munkáját. Sajnos, bizonyos internetes fórumok hozzászólásaiból ítélve, a nagyközönség és a kolozsvári magyarság viszonya a régészettel még mindig a funari időszak sérelmeit hordozza. Itt az ideje ezt végérvényesen lemosni.
Kolozsvár főterén már a XIX. század végén is folytak ásatások, amelyet a nagyközönség láthatott vagy figyelemmel követhetett. Érdemes lenne kis kutakodással utánajárni, hogyan vélekedett a korabeli dualizmus-kori sajtó a Kolozsváron vagy Magyarországon folyó ásatásokról. Bár a kincses városban folyó apróbb ásatások nem is hasonlíthatóak Szőny, Gyulafehérvár vagy Óbuda nagy területű, szisztematikus városi ásatásaihoz, mégis minden bizonnyal a régészek munkája jelen lehetett a kollektív mentalitásunkban már a századfordulón is. Munkájuk megítélése még aligha váltott ki különösebben vehemens – negatív, vagy pozitív – érzelmeket. A két világháború közötti és különösen a Méri István nevéhez köthető 1940-es évekbeli ásatás – már sokkal inkább fűszerezett volt a politikától és a nemzetiségi kérdéstől. Presztízskérdés volt, hogy a bécsi döntés (vagy diktátum) utáni „kismagyar” világban Kolozsváron a régészek magyarok után kutakodjanak. Ez meg is történt – az ásatás részletes bemutatására azonban negyven évet kellett várni. Nem segített a kolozsvári magyarok és a régészet, mint tudományág és annak művelői közötti kapcsolaton az 1974-es városnév-változtatás sem, annak ellenére, hogy Bodor András és mások ismeretterjesztő cikkek sorozatában próbálta elmagyarázni, miért is fontos Kolozsvárnak – igy azok magyar lakosságának is – a római múlt és annak emlékei. A Ceausescu féle nacionalista történetírás megkövetelte, hogy elsősorban dákok és rómaiak után kutakodjanak a kolozsvári régészek is. Magyar és középkori leleteket elhanyagolták, a ritkán előbukkanó temető-részleteket nem közölték vagy elbagatellizálták. Ez a torz történeti narratíva oda vezetett, hogy a kolozsvári magyarság a régészek munkájában a pártpolitika és túlfűtött nacionalizmus vájóit és szolgálóit lássa, munkájukat megvesse és ellenezze.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)2017. április 10.
Kolozsvár és a latin tábla a határon
Emil Boc polgármester hosszas hezitálás és éveken át tartó jogi hercehurcát követően végre betört, és elfogadta a többnyelvű helységnévtáblák kihelyezését Kolozsvár határára. A román névváltozat mellett megjelent végre a sokat várt magyar és német felirat is, ám mindenki meglepetésére, a hármas felirattal azonos méretű, latin szöveg is felkerült a kihelyezendő táblára. A Ioan Aurel Pop, Mihai Bărbulescu és Radu Ardevan történészek által aláírt nyilatkozat szerint a latin felirat Kolozsvár Hadrianus császár által alapított római municípiumi múltjára emlékeztet és annak európai örökségére akarja felhívni a városba érkezők figyelmét. A latin feliratnak azonban nem mindenki örült. Jogosan?
Kolozsvár köztudottan római városi múlttal is rendelkezik. Ezt már Szamosközy István idején is tudták, közel fél évezreddel előttünk. A mai kolozsváriak számára ez akkor vált „egyértelművé” és a hétköznapok részévé, amikor 1974-ben a „Kárpátok Géniusza” úgy döntött, hogy a román Cluj neve mellé a kétes származású, dák településnevet, Napocát is odailleszti. Bodor András és számos más történész igyekezett ezt követően elmagyarázni, hogy bár a Napoca név valószínűleg az egykori római város előtt létező, ma még azonosítatlan dák település vagy régió neve lehetett, a Római Birodalom egykori városaként létező municípium csak Hadrianus idején kapja meg a városi rangot és a municipium Aelium Hadrianum Napocensium nevet. Mivel a római település már Traianus császár idején is létezett, tehát Kr.u. 106 és 117 között már éltek itt rómaiak és volt egy falusias jellegű, kisvárosi település (vicus, pagus?), a majdani hadrianusi municipiumot tehát nem alapítják, hanem csupán új rangra, új jogi státuszba emelik Kr.u. 117-et követően. Az utazó császár által odaítélt új cím révén, a mai Kolozsvár alatt elterülő római település egyike lett a Római Birodalom mintegy kétezer városának, tehát egy olyan európai családba került, amelynek nyomai és öröksége valóban, összeköti Angliát Szíriával, Marokkót Németországgal és Erdéllyel. A román akadémikusok által említett európai örökség tehát jogos és megkérdőjelezhetetlen. Az Emil Boc féle felirattal van azonban néhány gond. Az egyik az, hogy a felirat a Municipium Aelium Napocense nevet említi. Bár nyelvtanilag ez helyes, a helyi latin feliratokon és más, Hadrianus által alapított városok analógiája alapján sokkal inkább ajánlatosabb lett volna a Municipium Aelium Napoca vagy Municipium Aelium Hadrianum Napocensium névváltozat. Ugyancsak problémás a felirat végén szereplő condere, conditum ige, amely a köztársaság-kori római városalapítások és a liviusi ab urbe condita, azaz a város alapítására vonatkozó művéből inspirálódott. A rómaiak valóban alapítottak városokat (colonia deducta), ám ez a divat Traianus korát követően igen ritkaságnak számított. Erdélyben például csak Várhely (Ulpia Traiana Sarmizegetusa) volt ilyen új, alapított város. A többi civil település, így a római Kolozsvár is falusias településből lett később várossá, municípiummá. Hadrianus tehát nem „alapította” a római Napocát, hanem „rangra emelte” (fecit).
Az apró történelmi hibát leszámítva – ami persze megengedhetetlen lenne egy több ezer lejes fizetésből élő akadémikusnak – a római városra emlékeztető latin felirat kissé túlzásnak tűnik, hisz a Napoca név már negyven éve ott szerepel a város hivatalos nevében is. Bár számos római múlttal rendelkező város teszi ki manapság az egykori római város nevét (elég itt csak a nagy római múlttal rendelkező osztrák vagy német városokra gondolnunk), ott a római múlt nem okozott olyan súlyos ideológiai, politikai konfliktust, mint mifelénk. Kétségtelen, hogy ideje lenne a római múlttal megbékélni, és nem mint a románság tulajdonát és etnikai kontinuitásának, elsőbbségének a zálogát tisztelni, hanem egy európai örökségként, mindenki római városaként tekinteni a Kolozsvár alatt nyugvó romokra. Ehhez az lenne szükséges, hogy a magyar lakosság elfelejtse a 70-es évek és a 90-es funari korszak nacionalista történetírását és politikai régészetét, és megismerve a város római emlékeit, egy etnikai és nacionalista felhangok nélküli római múltat lásson Kolozsvár hadrianusi címében. Ugyancsak szükséges azonban, hogy a román lakosság és a román városvezetés ne azért helyezzen ki egy ilyen hosszú, latin nyelvű táblát, hogy frusztrációjában egyensúlyozza a magyar és német feliratot, hanem elismerje, hogy a római múlt nemcsak a románoké, hanem mindenkié aki ebben a városban él vagy ide látogat.
Róma itt volt nálunk mindenestől, másfél évszázadon át. Hogy merészkedhet bárki is 1900 évvel Hadrianus trónra lépését követően ezt a birodalmi örökséget és civilizációt kisajátítani? Jobb, ha nem teszi, és hagyja európai örökségként, mindenki kicsi Rómájaként szeretni a kolozsvári múltat.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)2017. április 11.
Főtéri ásatások és amiről a halottak mesélnek
Fiatalok, gyermekek, csecsemők csontvázai kerültek elő
Immár több hete tartanak Kolozsvár főterén és a Szent Mihály-templom bejáratánál a régészeti ásatások. Mint azt már megírtuk, az Erdélyi Történeti Múzeum munkatársai által végzett feltárások során a régészek nyomára bukkantak az egykor a templom előtt álló, 18. századi barokk fogadalmi kapu alapjaira, a templom körüli cinterem falára és az alatt húzódó római falakra is. Az ásatás legérdekesebb része azonban a templom bejárata előtt húzott két szekcióban feltárt 158 sír, amely számos érdekes részlettel szolgál Kolozsvár 15. századi lakosságáról és a templom körülötti temetőről. Az ásatást vezető régészek beszámolója szerint ugyanis a 158 sír a Luxemburgi Zsigmond korabeli temető része lehetett, amely az akkor még viszonylag fiatal, épphogy elkészült Szent Mihály-templom körül alakult ki. A temető számos olyan részlettel szolgál, amely rávilágít a késő középkori Magyar Királyság-korabeli temetők tulajdonságaira és a helyi sajátosságokra is.
A két szekcióban ásott temető-részlet csak kis szelete a templom körül kialakult jóval kiterjedtebb cinteremnek, amelyben a becslések szerint akár 2500 sír is lehetett. A szorosan egymás mellé és fölé temetkező középkori kolozsváriak sírjai igen szegényesek, néhányukban találtak csupán a temetőt jól datáló érméket Luxemburgi Zsigmond és Mátyás király korából, valamint apró fémtárgyakat, többek között övcsatokat és néhány kerámia-töredéket. A 158 halott döntő többsége fiatal, 20 év alatti gyermek vagy kamasz. A sokszor csak töredékesen megmaradt csontvázak jelentős része – különösen a templom eredeti, ugyancsak most felfedezett lépcsőjéhez közel temetettek – fiatal gyermekek, nemegyszer csecsemők maradványai. A kutatást felügyelő régészek elmondták, hogy a csontvázak elsődleges vizsgálatából már kiderült, hogy a most feltárt sírokban talált személyekkel nem járvány végzett, hanem korai haláluk valószínűleg a középkorban magas gyermekhalandóságnak és rossz közegészségügyi viszonyoknak tudható be.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)2017. április 13.
Erdély neves építészei egy kötetben
Új művészettörténeti kötettel ismerkedhettek meg az érdeklődők az Erdélyi Múzeum-Egyesület április 11-i könyvbemutatóján. A Maros Megyei Múzeummal karöltve szervezett rendezvényen Bíró Annamária és Kovács Zsolt művészettörténész méltatta az Orbán János szerkesztésében megjelent Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben című tanulmánykötetet.
A Maros Megyei Múzeum által 2014 októberében szervezett hasonló című konferencia tanulmányait tömörítő kötet egy hosszú, immár egy évtizede tartó konferencia-sorozat újabb eredménye, amely – Kovács Zsolt szavaival élve – egy új és fiatal erdélyi művészettörténeti iskola munkáját dicséri. A kilenc tanulmányt tartalmazó kötet a B. Nagy Margit-féle művészettörténet-írás irányzatát követi és az Erdélyben a XVII. század óta tevékenykedő neves külföldi vagy hazai építészek életútját és szakmai munkásságát foglalja össze. A kismonográfia-szerű tanulmányok egy-egy neves építész („fundáló”, „pallér”) életútját mutatják be Giovanni M. Visconti, a gyulafehérvári Vauban-féle vár tervezőjétől a neves kolozsvári építész, Pákei Lajos munkásságáig. A többségében erdélyi – kolozsvári és marosvásárhelyi – szerzőgárda gazdag levéltári kutatások alapján nemcsak egy-egy építész életrajzát ismerteti az egyenként 30-40 oldalas nagytanumányokban, hanem azok szakmai munkásságát európai és erdélyi építészettörténet és történelem kontextusában is értelmezi.
A kötetet méltató Kovács Zsolt hangsúlyozta: a kiváló szerkesztői és szervezői munkát végzett Orbán János művészettörténész érdeme, hogy a kötet ilyen formában napvilágot látott. Kiemelte ugyanakkor az Idea könyvkiadó és nyomda csapatának professzionizmusát és a kiadvánz kiváló minőségét is.
Az új művészettörténeti kötet ugyanakkor több erdélyi intézmény – Erdélyi Múzeum-Egyesület, Maros Megyei Múzeum, Entz Géza Alapítvány – közreműködésének az eredménye, és a Maros Megyei Múzeum egyik projektjének, a Marosvásárhely művészettörténeti topográfiáját feldolgozó munkájának is része.
A kötetet bemutató szakemberek elmondták: remélik, hogy a kilenc szerző és a jelenlegi erdélyi művészettörténeti iskola folytatja konferencia-szervező tevékenységét, és azok több, ehhez hasonló minőségű kötetben tudják majd megszólítani a szakmai és a nagyközönséget egyaránt.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)2017. április 14.
A kolozsvári egyetem és a CEU
Fosztó László, a Szabadelvű Kör vezetője, a romakutatás nemzetközi hírű kutatója és a CEU (Közép-Európai Egyetem) egykori hallgatójának kezdeményezésére több mint száz neves erdélyi értelmiségi – egyetemi tanárok, kutatók, művészek, írók és újságírók – írták alá azt a nyílt levelet, amelyet Áder János köztársasági elnöknek címeztek. A levélben az erdélyi értelmiségiek kérték az egykori fideszes politikust, hogy ne írja alá a magyar kormány által benyújtott új felsőoktatási törvényt. Bár az aláírók között számos neves, a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen oktató professzort találunk, érdekes módon, a nyilatkozathoz sem magánszemélyként, sem intézményi nyilatkozat formájában nem csatlakozott a BBTE Magyar Tagozata. Erdélyi értelmiségiként joggal kérdezzük és számon kérjük: miért?
Köztudott, hogy az elmúlt héten a Lex CEU néven elhíresült új felsőoktatási törvény felrobbantotta mind a magyarországi belpolitikát és közéletet, mind a nemzetközi tudományos világot. A világ legtávolabbi pontjairól érkező, mintegy hetvenezer tiltakozó között találjuk a Soros György által alapított CEU mellett kiálló oxfordi professzorokat, neves Nobel-díjas tudósokat és írókat, a Harvard Egyetem rektorát és megannyi más, a világ tudományosságát meghatározó személyiséget. Az aláírók döntő többsége ugyan magánszemélyként állt ki a CEU mellett, de egy-egy rektor vagy rektorhelyettes jelenléte egy ilyen támogatói listán túlmutat a személyes szimpátián: jelzésértékű, intézményi támogatást is sejtet. Egy rektor ilyen minőségében – különösen, ha aláírásában megnevezi titulusát – egyértelműen az intézményt is képviseli. Az ügyben felszólaló neves magányszemélyek és intézmények sorában találjuk szinte az összes magyarországi egyetem dékánjait, rektori tanácsát, de még a Magyar Tudományos Akadémia elnökét is.
A már említett erdélyi nyílt levél ugyan erőteljesen hangsúlyozza az erdélyi magyar közélet és értelmiség kiállását a CEU mellett, a kolozsvári BBTE magyar tagozatának vezetősége a kínos csendet választotta a véleményem szerint igenis fontos, az erdélyi felsőoktatást, tudományos életet és tágabb értelemben az európai szabad kutatást is veszélyeztető, érintő kérdésben. Sem a BBTE rektori hivatala nem adott ki hivatalos nyilatkozatot az ügyben, sem a magyar tagozat vezetősége – sem magánszemélyként, sem hivatalos, intézetvezetői minőségükben. Csendben maradásuk azért is fölöttébb furcsa – és véleményem szerint elfogadhatatlan –, mivel az Áder Jánosnak írott nyílt levél is egyértelműen kifejti, hogy a BBTE számos hallgatója igazi tudományos kincsesbányaként használta évek óta a CEU könyvtárát és a két intézmény között intenzív szakmai és emberi tőkehálózat alakult ki. Minden, a nemzetközi kutatás élvonalába igyekvő kutató tudja, milyen nehéz Romániában – még a viszonylag nagy könyvtárakkal rendelkező Kolozsváron is – minőségi és világélvonalba illő tudományos kutatást végezni. A társadalomtudományok és humántudományok területén könyvtáraink messze lemaradnak a nemzetközi élvonaltól, fiatal kutatóinknak külföldre kell utazniuk vagy a mélyinternet bugyraiba férkőzniük néhány méregdrága kötetért, tanulmányért vagy folyóiratért. A CEU ilyen szempontból is egy oázisa volt az erdélyi társadalomtudósoknak és humántudományok gyakorlóinak, akik százasával vándoroltak mesteris hallgatókként vagy doktoranduszokként Kolozsvárról a Nádor utcai könyvtárba. A világ vezető 500 egyeteme közzé került BBTE nagyon jól tudja, milyen infrastrukturális lemaradással kell megküzdenie a közép-kelet európai egyetemeknek, amelyeknek hallgatói – bármennyire is tehetségesek legyenek – amikor külföldre kerülnek és a világ legnagyobb nemzetközi fórumain kell megállniuk helyüket – fájdalmasan szembesülnek a hazai kutatás hiányosságaival és pénzügyi limitáltságukkal. A CEU azon kevés egyetem között volt Bécstől Keletre, amelyben ezek a „balkáni” vagy vasfüggönyi problémák eltűntek, hiszen az ott oktató tanári gárda és a könyvtárak a világ élvonalába helyezték az egyetemet és ezáltal az ott tanuló hallgatókat is.
Úgy gondolom, hogy a minőségi oktatásért, az erdélyi magyar hallgatók boldogulásáért és általában véve a közép-kelet európai tudományosság felzárkóztatásáért küzdő BBTE vezetőségének illett volna – vagy illene – kiállni a CEU ügyéért. Függetlenül attól, hogy a Lex CEU mögött milyen magyar bel- vagy külpolitikai stratégiák sejthetőek, egy ilyen rangos, nemzetközi egyetem létének a veszélyeztetése, a nemzetközi és magyar értelmiség ilyen szintű ignorálása egy olyan veszélyes politikai ideológiát sejtet, amely ellen fel kell szólalnia minden vezető intézménynek a mi régiónkban.
A CEU és Soros György alapítványa a 80-as évek végén és a 90-es évek elején az új világ és a reményteljes, a tudósok számára a kapunyitást jelentő lehetőségek kapaszkodójaként robbantak be a Kárpát-medence magyar köztudatába. A BBTE magyar tagozatának vezetői – már csak azért a több száz egykori hallgatójáért is, akik később a CEU-n folytatták tanulmányaikat – határozott véleményt és nyilatkozatot kellene adjanak ebben az ügyben. A CEU nem magyarországi belügy, hanem kolozsvári és tágabb értelemben vett, erdélyi közügy és oktatásügy is. Ideje tehát, tollat ragadni…
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)2017. április 22.
Kortárs hangon: fiatal irodalmárokat díjaztak Kolozsváron
Kiosztották az egri Eszterházy Károly Egyetem, a Miskolci Egyetem, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) és az Erdélyi Magyar Írók Ligája által 13. alkalommal meghirdetett Kortárs Hangon Nemzetközi Irodalmi Pályázat idei díjait. Az eseményre a BBTE Bölcsészettudományi Karának épületében került sor csütörtök délután, a zsűri 14 versenydíjat, négy lapdíjat és egy különdíjat ítélt oda.
A többségében fiatal, pályakezdő írók és költők nyertes műveit 3 ország, tíz egyetemének 77 pályázója közül választotta ki a neves romániai és magyarországi irodalmárokból álló 7 tagú zsűri. Az eseményen Jónás Zoltán, az Eszterházy Károly Egyetem nyugalmazott kulturális programigazgatója bemutatta a díjnyertes munkákból szerkesztett új kötetet és kitért a 2005 óta tartó, immár sikertörténetnek mondható irodalmi pályázat idei alkotásaira. Jónás Zoltán kiemelte: az elmúlt évekhez hasonlóan, a BBTE hallgatói idén is kiváló teljesítményt nyújtottak és munkáikkal tükröt tartanak társadalmunk aktuális problémáira. A nyugalmazott kulturális programigazgató, és egyben az új Kortárs Hangon kötet főszerkesztője idézte a zsűri elnökének, Kusper Juditnak az üzenetét, aki bátorította a fiatal tehetségeket, hogy írjanak és bátran próbálkozzanak, függetlenül attól, hogy sikerül-e elsőre műveiket közölni, vagy sem.
Berszán István író, a BBTE oktatója és a nemzetközi zsűri egyik tagja részletezte a beérkező 150 munka elbírálásának nemegyszer nehéz és szubjektív folyamatát. Az irodalmár szerint, a fiatal írók és költők műveit csak szubjektíven, olvasóként tudja még a szakavatott és sokat olvasott zsűri is megítélni és kategóriákba sorolni, és fontos, hogy az építő kritika mellett, egy-egy mű pozitív tulajdonságait is kiemeljék a bírálatukban. A nemegyszer „modoros” vagy „sztereotip” kategóriákba sorolt és az idei díjtól elesett művek is fontosak, hisz olyan fejlődőképes és tehetséges hallgatók írásairól van szó, amelyek előbb-utóbb révbe érhetnek.
Az elismerésben részesülők és a főszervezők a hétvégét a szamosújvári Téka Szórványkollégiumban töltik, ahol irodalmi műhelymunka keretében lehetőségük lesz egymás munkájának alaposabb megismerésére.
A díjazottak névsora: I. díjas Kriegel Zsófia (EKE, Eger), Mărcuţiu-Rácz Dóra (BBTE, Kolozsvár). II. díjas Sárkány Tímea (BBTE, Kolozsvár), Kovács Péter (BBTE, Kolozsvár), Rump Tímea (EKE, Eger). III. díjas György Alida (BBTE, Kolozsvár), Farkas Beatrix (Miskolci Egyetem), Fülöp Dorottya (BBTE, Kolozsvár). Különdíjban részesült Bihari Csilla Rozália (BBTE, Kolozsvár), Kocsis Dorottya (Miskolci Egyetem), Balogh Alexandra (SJE, Komárom), Kolumbán Adrienn (PKE, Nagyvárad), Baka L. Patrik (SJE, Komárom) és Csató Anita (EKE, Eger). A pozsonyi Irodalmi Szemle különdíját Sárkány Tímea (BBTE, Kolozsvár), a Várad irodalmi, művészeti lap különdíját Józsa Evelin (SJE, Komárom), a Helikon irodalmi folyóirat különdíját Kocsis Dorottya (BBTE, Kolozsvár) valamint az Agria irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat különdíját Pálffy Tamás Szabolcs (EMTE, Marosvásárhely) kapta.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)2017. április 27.
Mit kérdezzünk a régészektől?
Immár két hónapja zajlanak Kolozsvár Főterének nyugati oldalán és a Szent Mihály templom bejárata előtt a régészeti ásatások. A kolozsváriak – legyen szó a román, vagy a magyar nagyközönségről – óriási érdeklődéssel követik a régészek munkáját, ám ez a nagyfokú figyelem néha a régészek munkájának akadályozásáig fajul. Bár a közönség-régészet Nyugat Európában egy jól működő jelenség, mifelénk ez még gyermekcipőben jár. Miért?
Az ásatásokat nézegető, kíváncsian figyelgető helyiek és turisták ezernyi kérdéssel bombázzák a nemegyszer emberhiányban dolgozó és a viszontagságos időjárással dacoló régészeket, akiknek – illemből és munkakötelességből fakadóan – három nyelven válaszolniuk kell a kíváncsiskodó nagyközönség kérdéseire. Ezt örömmel meg is tették az elején, hiszen a kolozsvári ásatások olyan, Romániában ritkaságszámba menő sajtóvisszhangra leltek, amelyek kiváló alkalmat adtak arra, hogy a nagyközönség is megismerje ennek a szakmának a jelenkori és aktuális jelentőségét. A nagyközönség mérhetetlen kíváncsisága ott vált a régészek munkáját lassító és nemegyszer akadályozó problémává, amikor bíráló, kételkedő és néha agresszív kérdéseket is feltettek, amelyek megkérdőjelezték a régészek szakmájának hitelességét, valamint a főtéri ásatások jelentőségét, fontosságát. Ilyen jellegű bírálatok érkeztek mind magyar, mind román oldalról, ezek ellen pedig a munkájukból néhány percre meg-megálló régészeknek nehéz jól felépített, spontán érvekkel vitatkozni. Többen például azt kifogásolták, hogy a régészek munkája miatt lassulnak a főtéri munkálatok, kitolódik a befejezésük.
Ennél is nagyobb gondot és munkaügyi, biztonsági problémát is jelent a figyelmeztető és az elzárt területet jelző táblákat figyelmen kívül hagyó turisták viselkedése, akik minden szabályra fittyet hányva átmásznak az elkerítő kerítésen, eltolják azt és nemegyszer életveszélyes helyzeteket is teremtenek. A főtéren ásó régészek beszámolója szerint, olyan eset is előfordult, hogy egy figyelmetlen személy kinyitotta a kerítést és átugrotta a több mint egy méter széles ásatási szelvényt. Egy ilyen merész, ám nagyon veszélyes és egyben illegális tettel az illető személy egyrészt veszélyeztette a régészeti szelvényt, annak profilját, a feltárt leleteket, az éppen ott dolgozó régészek biztonságát és természetesen saját maga testi épségét is.
Külföldön ez nemcsak elképzelhetetlen, de egyben büntetendő cselekedetnek is számítana. Az urbánus (városi környezetben folyó) régészet és a közönség-régészet közötti megfelelő viszonyra kiváló példát adja London esete, amelyet személyesen is tapasztaltam. 2012-ben, a világváros egyik leglátogatottabb részén, a City-ben, a Wallbrook környékén folytak „Észak Pompejének” nevezett egykori római város, Londinium feltárása. A szenzációs régészeti leleteket (például eredeti állapotában megmaradt fára írt római szerződések és levelek) felmutató ásatás heteken át a világsajtó témája és a londoniak közbeszédének része volt. Ezrek látogattak el az ásatás helyszínére, amely már az 1950-es években is, Mithras szentélyének feltárásakor a közönség-régészet egyik jó példájaként működött. Jómagam is meglátogattam a helyszínt, reménykedve abban, hogy közelről megtekinthetem a szenzációs leleteket produkáló ásatást, ám meglepetésemre, az óriási, a kolozsvári főtérnél jóval nagyobb terület fekete falakkal volt teljesen elkerítve. Nemcsak a régészeti helyszínt, de még a munkagépeket sem lehetett látni. A régészek zavartalanul végezték munkájukat odabent. Néha nyílt napokat tartottak, ahol jól kijelölt útvonalon a közönség végigjárhatta a helyszínt. A fontosabb felfedezéseket érdekfeszítő, ismeretterjesztő poszterek és óriásplakátok mutatták be, majd annak befejezése után időszaki kiállítás nyílt az ásatásról.
A jelenlegi kolozsvári ásatás ugyan sem méretében, sem az előkerült leletek jelentőségében nem hasonlítható az említett példához, de fontos információkkal szolgál Kolozsvár helytörténetéhez. Ezért is fontos az alapos dokumentálás és a régészek munkájának zavartalan folytatása, amely csak egy művelt, higgadt és a régészet alapfogalmaival és alapszabályaival tisztában lévő nagyközönséggel együttműködve lehetséges. Amíg az ásatások nem voltak biztonságtechnikai szempontból veszélyesek, addig a nagyközönségnek lehetősége volt naponta, délután 18 órai kezdettel vezetett szakmai bemutatókon részt venni. A viszontagságos időjárás miatt és az ásatások előrehaladott állapotának köszönhetően, a helyszín jelenleg nem látogatható, ám a régészek – amennyiben lehetőségük van – illedelmesen válaszolnak az érdeklődő és kizárólag tudományos jellegű kérdésekre.
A pontosság kedvéért néhány alapfogalmat illik tisztázni talán, hogy előrébb jussunk a közönség-régészet erdélyi meghonosításáért.
Kis régészeti kalauz következik, tudásszomjas kolozsváriaknak (és nemcsak):
Régészeti ásatás: olyan, a Romániai Régészeti Adatbázisba bejegyzett régészek és régész-technikusok által vezetett, felügyelt ásatás, amelynek célja az adott terület tárgyi emlékeinek és történelmi eseményeinek pontos feltárása és dokumentálása.
Városi régészet: olyan régészeti ásatás, amely városi, épített környezetben történik. Sajátos szabályokkal bír, sok mindenben eltér a városi környezeten kívül történő ásatásoktól és igényli a városi lakosság megértését és együttműködését.
Régészeti szelvény: egy nagyobb történelmi terület (temető, épület-együttes, település) kisebb részlete, amelyben régészeti ásatást folytatnak. Célja, hogy részletesen dokumentálja az adott szelvényt, így lehetőség van a nagy terület értelmezésére is. Egyik fő eleme a profil, azaz a régészeti szelvény oldalfala, amely alapvető forrás a kronológia felvázolására. Erre fokozottan vigyázni kell a járókelőknek városi régészet esetén például.
Régészeti emlék: minden, a föld alatt nyugvó, Románia állami tulajdonába tartozó történelmi tárgy vagy épület. Kutatása kizárólag a bejegyzett, régészeti ásatási engedéllyel rendelkező intézmények régészeinek engedélyezett. Szórványleletként talált tárgyak esetén, minden romániai állampolgárnak kötelező a legközelebbi múzeumnak beszolgálni a tárgyat, amelyért – adott esetben – tiszteletdíj is járhat.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)2017. április 29.
Magyarságtörténet-oktatás Erdélyben: olimpia egy felnőtté vált tantárgyból
Beszélgetés dr. Rüsz-Fogarasi Enikő egyetemi tanárral
Április 20. és 22. között zajlott Csíkszeredában az I. Magyarságtörténeti Olimpia országos szakasza, amelyet a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézete szervezett. A hatodikos és hetedikes magyar diákok számára meghirdetett vetélkedőn ötven csapat versengett az ország tizenkét megyéjéből. Az esemény a maga nemében rendkívülinek számít, egy régi terv megvalósulása. A tantárgyverseny ötletéről, a magyarságtörténet oktatásának perspektíváiról dr. Rüsz-Fogarasi Enikővel, a BBTE Történelem és Filozófia Karának dékán-helyettesével, a Magyar Történeti Intézetének egyetemi tanárával beszéltünk.
– A nemrég megrendezett magyarságtörténeti olimpia első alkalommal került megrendezésre, bár magát a tantárgyat immár húsz éve oktatják az iskolákban. Milyen volt a tantárgyverseny megszervezéséig és kivitelezéséig vezető út?
– A magyarságtörténet oktatása a 6. és 7. osztályos diákok számára valóban már húsz évre tekint vissza, azóta használják a máig érvényben lévő, László László és Vincze Zoltán történész-pedagógusok által szerkesztett tankönyvet (László László – Vincze Zoltán, A romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai – Tankönyv a VI. és VII. osztályosok számára, 1997). Az egyetemi oktatásban a magyarság története jóval később vált hivatalos tantárggyá, elsősorban Toader Nicoară egyetemi tanár segítségének köszönhetően. A tantárgyolimpia ötlete nagyon sokáig puszta remény volt. Elsősorban azért tartottuk fontosnak, szükségesnek, mert a diákok hajlamosak a magyarságtörténetet, mint melléktantárgyat értelmezni, szemben a „rendes történelemnek” nevezett világtörténelemmel vagy román történelemmel. A magyar diákok a nyelvi akadályok miatt sajnos ritkán jutnak be az országos történelemversenyre, ráadásul dolgozataikat a bizottság számára mindig lefordítják román nyelvre, amely olykor hátrányos helyzetbe hozta a magyar diákokat.
Mivel országos tantárgyversenyt a minisztérium csak tíz megye részvételével tud szervezni, ez a kitétel számunkra sokáig akadályt jelentett. Az idén megrendezett verseny közvetlen előkészületei legalább hat éven át folytak, míg végül a Hargita megyei tanfelügyelőség a Magyar Történeti Intézethez fordult, hogy vállalja ő a verseny megszervezését, lebonyolítását. Nagy Gabriellának, az oktatási minisztérium tanácsosának nagy szerepe volt abban, hogy az évek óta dédelgetett tervünket, az országos magyarságtörténeti olimpiát megszervezhettük.
A tantárgyverseny dossziéját elkészítő és azt a minisztérium elé terjesztő bizottságnak nagyon kellett iparkodnia, nehogy lekéssék az országos versenykalendárium véglegesítését, ebben az esetben ugyanis az idén sem rendezhettük volna meg történelmi tantárgyversenyünket. Szerencsére február végére a minisztérium elfogadta javaslatunkat, így április 1-re kihirdethettük a magyarságtörténeti tantárgyverseny megyei szakaszát. Bár az ország 16 megyéjében tanítanak magyarságtörténetet, az országos szakaszra csak 12 megye nevezett be, igaz, a legváltozatosabb településekről, és – nagy örömünkre –, kistelepülésekről is sikeres csapatok érkeztek. Eltérően a többi országos tantárgyversenytől, ebben az esetben két tagból álló csapatok jelentkezhettek: a csapat egyik tagja az „íródeák”, azaz a verseny első, írásos feladatait oldotta meg, míg a második részben egy rövid, négy perces drámajátékot kellett előadniuk. A Csíkszeredában, április 20. és 22. között megrendezett verseny zsűrijében és szervezőbizottságában több megye neves történelemtanára volt jelen: László László, Már István, Fazakas Gábor, Kedei Előd, Wolf Ágnes, Váradi Éva-Andrea. Szintén a bizottság tagja volt a BBTE több oktatója, Nagy Róbert és Tóth Szilárd, valamint jómagam, mint a bizottság elnöke.
A verseny nem csak a nagyszámú, mintegy száz résztvevőnek, de a bizottságnak is rendkívüli élmény volt. A diákok a második, a szabadon választott témájú drámajáték formájában előadandó feladatot rendkívül szellemesen oldották meg, bár alig két hét állt rendelkezésükre a megyei és az országos megmérettetés között. Emese álmát például három csapat is előadta. Az egyik csapat egy ritka, csángó vidékeken fönnmaradt legenda-változattal mutatta be az ősmagyar mítoszt, mások Károly Róbert személyébe bújtak, aki feltámadva a jelenkori Magyarországra érkezik és a 14. századi viszonyokat próbálja megtalálni a kortárs társadalomban.
Az országos megmérettetésen hat csapat képviselte Kolozsvárt, négyen a János Zsigmond Unitárius Kollégiumból, kettő pedig a Református Kollégiumból. Kivételesen jól teljesítettek a kistelepülések, elsősorban Dicsőszentmárton és Szilágycseh csapatait érdemes kiemelni, akik kiváló eredménnyel végeztek, utóbbiak két díjat is hazavittek.
A tantárgyversenyt követően kiértékelésre került sor a történelemtanárok körében. A zsűrivel és országos bizottsággal együtt úgy döntöttünk, hogy a nagy sikernek örvendő drámajátékot jövőre is megtartjuk, hiszen ez nagyon kreatívan mutatja be a magyarság történetének momentumait, mind a diákok, mind a zsűri számára különleges élmény.
– A jelenleg is érvényben lévő tankönyv idén lesz húsz éves. Milyen alternatívákat használhatnak jelenleg a történelemtanárok?
– A László László és Vincze Zoltán által szerkesztett tankönyv a maga korában rendkívül jól megírt és a kor szakirodalmára épülő kötet volt. Nehézkes szövege miatt azonban nem igazán gyerekbarát munka, így mára számos helyen revízióra szorul, tehát új tankönyv megírása rendkívül sürgős igénye és tartozása a romániai magyar oktatásnak. Ezt felismerve született néhány alternatíva, például a Szabó Csaba és Váradi Éva-Andrea által írt román nyelvű magyarságtörténet vagy a nemrég megjelent és sajnos botrány övezte székelyföldi segédkönyv. Utóbbi sajnos néhány pontjában szintén módosításra szorul, ugyanakkor meglehetősen sok hadtörténeti részt tartalmaz. Egy, a romániai magyar diákoknak szánt tankönyv szerzőinek igyekezniük kell olyan munkát kiadni, amely nemcsak a Székelyföld, de a bánsági, partiumi és közép-erdélyi magyarság múltjáról is szól.
– A tantárgyverseny számos megye történelemtanárát egyesítette egy közös cél érdekében. Szükségesnek látja-e az Erdélyi Magyar Történelemtanárok Egyesületének létrehozását?
– Egy ilyen jellegű szervezet megalapítása már rég megfogalmazódott, de sajnos soha nem valósult meg. Ennek több objektív oka volt, de mára úgy érzem, hogy felnőtt egy olyan fiatal és dinamikus történelemtanár-nemzedék Erdélyben, amely képes lenne egyesületbe tömörülni, és például a most megszervezett tantárgyverseny ügyét, vagy akár további, ehhez hasonló méretű rendezvényeket felvállalni, megszervezni. Bár egyelőre ezzel kapcsolatban konkrét ötletek nem születtek, megemlítendő, hogy Szovátán a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Teleki Oktatási és Módszertani Központja az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával 2017. április 22–23-án tudományos konferenciát szervezett a romániai magyar közoktatásban, oktatási intézményekben történelmet, honismeretet, helytörténetet, helyismeretet tanító történelemtanároknak. Az eseményt akár egy ilyen, az erdélyi magyar történelemtanárokat tömörítő egyesület első lépéseként is értelmezhetjük, amely keretében reméljük, hogy még szorosabbá fűzi a romániai magyar történelemtanárok kapcsolatát.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)2017. május 3.
Trianon 100 – avagy egy élő szindrómáról
A Magyar Tudományos Akadémia jól ismert kutatási programja, a Lendület-projektek keretében kaptak lehetőséget Ablonczy Balázs történész és kollégái, hogy öt éven át kutassák a békeszerződés századik évfordulója alkalmával a magyar kollektív mentalitásban traumaként élő és aktuálpolitikai kérdésekben még mindig jelen levő Trianon körülményeit és következményeit. Hogy mennyire kényes témáról van szó, azt jelzi Ioan Aurel Pop történésznek, akadémikusnak, a BBTE rektorának elmarasztaló nyilatkozata is, aki a román történetírást és nemzettudatot féltve reagált a Trianon 100 elnevezésű magyarországi projektre.
Az elmúlt hónapokban megszaporodott Pop-féle nacionalista megnyilvánulásokon már aligha kell meglepődnünk: ő a Román Akadémia tagja, ennélfogva érthető, hogy a vezető politikai párt ideológiáját kell követnie és a hagyományos román történetírás beidegződéseit kell ismételgetnie. Különösen most, az 1918-as egyesülés centenáriuma előtt. A román nemzet egységét már-már paranoid módon féltő, Erdély történetét újraíró és a Batthyanaeum sorsát megpecsételő püspöki testamentum egyik fordítójaként a magyar közvéleményt megbotránkoztató történész az Ablonczy-féle projektről elképesztő hangnemben nyilatkozott. Azzal vádolta a történészeket és az azt támogató magyar kormányt, hogy a projekthez tartozó angol és külföldi közleményekben Romániát „fiatal nemzetként” akarják ábrázolni, Iancu de Hunedoara személyét „elmagyarosítják” Jánosra, szándékukban áll rontani Románia hírnevét külföldön, és meggyalázzák a román kormány által hivatalosan támogatott 1918–2018-as centenáriumi ünnepségsorozatot.
A román sajtóban – nem tudni mi okból – úgy fogalmaztak, hogy Magyarországon külön bizottság („departament”) jött létre Trianon kutatására, ami tévedés. A Trianon 100 nevű Lendület kutatócsoport egy, a Magyar Tudományos Akadémia által létrehozott kiválósági projekt-sorozat egyikeként indult el, tehát nem egy bizottságról, tanszékről, „mozgalomról” vagy állami programról van szó, hanem egy tudományos kutatócsoportról, amely az European Research Council (ERC) nagy projektjeinek modelljét követve jött létre 2016-ban az MTA égisze alatt. A projektről az MTA BTK Történettudományi Intézetének honlapján az alábbi leírást találjuk: „A Trianon 100 Lendület Kutatócsoport Trianon 100 év után: kontextus, lokalitás, régió című pályázata azt a célt tűzi ki maga elé, hogy a legfrissebb történeti tudást, új tudást teremtve és a meglévőt mozgósítva rávilágítson a trianoni békeszerződés új oldalaira, megvilágítsa a döntés megszületésének egyes, eddig árnyékban hagyott vagy esetleg félreinterpretált oldalait és a 100. évfordulóra készülve olyan új, friss és érvényes műveket publikáljon, amelyekkel a szélesebb magyar közvélemény számára is orientációs pontot jelenthetnek”.
Aki ismeri Ablonczy Balázs munkásságát, tudhatja, hogy a Ioan Aurel Pop-féle szélsőjobboldali vádak és uszítás minden alapot nélkülöz. A 42 éves, de 150 közölt munkával rendelkező fiatal történész művei a történettudomány Marc Bloch-féle ápolásának és művelésének mintapéldája: forrásokra alapul és európai kontextusba helyezi a magyar történelem 20. századi eseményeit. Bizonyos művei, így legutóbbi Keletre magyar! A magyar turanizmus története című kötete vagy a Trianon-legendák című 2010-es munkája is jól jelzi: távol áll attól, hogy Trianont szubjektív módon, nacionalista propagandaként kutassa.
A Lendület-projektek európai rangú, nemzetközi kutatási eredményeken alapuló tanulmányokat igényelnek, így Ablonczyék munkája meglehetősen nehéz lesz. Egyrészt céljukként tűzték ki a magyar nagyközönség szakszerű tájékoztatását, másrészt a nemzetközi tudományos világgal és a környező országok szakértőivel való együttműködést is. Ioan Aurel Pop nyilatkozata egyrészt az akadémikusi fairplay és a tudományos munkát nem tisztelő reakció volt, amely sajnos jól mutatja a két ország közötti feszültségeket. A nagy egyesülés és Trianon centenáriuma két olyan esemény lesz, amely az amúgy is megtépázott román–magyar kapcsolatoknak valószínűleg súlyosan fog ártani, és sajnos még távolabb tolja annak a lehetőségét, hogy a román és magyar történetírás közös nevezőre jusson, és az ún. Trianon-szindrómát helyre hozza, hiszen ez a mindennapokban valójában már réges rég begyó¬gyult hegként tátong Közép-Kelet-Európa kollektív köztudatában. Reméljük, hogy mindennek ellenére a Trianon 100 nevű projekt egy lépéssel közelebb viszi a régió lakóit egy objektív, távolságtartó történelem-képhez, amelyben Trianon és következményei történelmi távlatként, nem pedig élő sebként fogja 101. esztendejét megérni.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)2017. május 5.
Trianonról szakszerűen: egy vitatott projekt perspektívái
Beszélgetés Ablonczy Balázs történésszel
Ioan Aurel Pop akadémikus, a BBTE rektora múlt héten Bukarestben, majd azt követően hivatalos Facebook-oldalán is súlyos vádakat fogalmazott meg a Magyar Tudományos Akadémia által 2016-ban elindított öt évre szóló, Trianon 100 Lendület Kutatócsoporttal kapcsolatban. A román történész szerint a trianoni békeszerződést első alkalommal feldolgozó grandiózus projekt súlyosan veszélyezteti Románia nemzetközi hírnevét, torzítja a román történelmet és beárnyékolja a Román kormány által 2018-ra tervezett Nagy Egyesülés centenáriumi ünnepségsorozatát. A román és magyar sajtót egyaránt felkorbácsoló nyilatkozatra hivatalos nyilatkozatban reagált a Magyar Tudományos Akadémia oldalán és a projekt Facebook-lapján is Ablonczy Balázs történész, aki lapunknak beszélt a Trianon 100 elnevezésű projektről, annak céljairól és perspektíváiról.
– Román akadémiai közegben és a román sajtóban is óriási visszhangot keltett Ioan Aurel Pop akadémikus, történész nyilatkozata, amely szerint az Önök projektje súlyosan árt Románia nemzetközi hírnevének és az 1918-as centenáriumi ünnepségsorozat sikerességének. A Magyar Tudományos Akadémia honlapján magyarul, míg a közösségi médiában két nyelven, a magyar mellett románul is válaszoltak a vádakra. Volt-e eddig bármilyen jellegű együttműködése a Román Akadémiával vagy annak történész-tagjaival?
– Nem vagyok még most sem biztos benne, hogy a szemrehányás nekünk szólt. Nálunk nincs titok, ez egy tudományos műhely, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia finanszíroz, nem a kormányzat. Nem szeretném magamra venni az elhangzott vádakat: a Trianon 100 viszont kétségtelenül a mi elnevezésünk. Nekem személyesen elég kevés találkozóm volt a román tudományossággal: elszórt találkozók tudományos konferenciákon, de a munkatársaimnak annál több. Vannak románul beszélő kutatók a közösségben, többen román vagy román-magyar témákban írták a doktori munkáikat.
– A projekt kétnyelvű, magyar és angol nyelvű honlapján részletesen bemutatják a trianoni békeszerződéssel eddig foglalkozó magyar és nemzetközi szakirodalmat. Felhasználják-e a román kutatás irodalmát is és milyen jellegű együttműködést terveznek a romániai magyar és román kutatókkal?
– Természetesen felhasználjuk, Zahorán Csaba kollégám például odaadóan követi a román szakirodalmat és a népszerűsítő történelmi munkákat és időnként felhívja a figyelmünket egy-egy újabb darabra. A mostanihoz hasonló afférok sohasem jönnek jól, mert a kutatástól vonnak el időt: hónapok óta készítünk elő egy workshopot román és szlovák történészekkel. Nem tudom, hogy ennek így mennyi vonzereje lesz Romániában, ki látja jobbnak, hogy távol maradjon egy tudományos eszmecserétől, csak azért mert hangulatkeltés zajlik a szervezők ellen.
– Az ötéves projekt négy fő témára összpontosít: a békeszerződés nemzetközi kontextusára és írott forrásaira, az összeomlásra és a korabeli magyar társadalomra, a békerendszer megszilárdulására és Trianon utóéletére. Milyen nehézségek és várható eredmények elé néz egy ilyen nagyméretű és 22 főből álló 5 éves projekt?
– A nehézség ilyen nagy létszámnál a munkák összehangolása, az eredményes csapatmunka kialakítása és az adminisztráció. A legfontosabb, hogy művek szülessenek, és új utakon indíthassuk el a történeti kutatást.
– Ön számos munkájában, így a Trianon – legendák című 2010-es kötetében is foglalkozott már ezzel a témával, de a műveltebb nagyközönség a televízióból is jól ismerheti, ahol több műsorban és ismeretterjesztő filmben igyekezett az ún. Trianon-szindrómához kötődő legendákat, tévhiteket feloszlatni. Hogyan látja most Trianon megítélését a magyar társadalomban és milyen hatást remél a projekt nagyközönségre gyakorolt hatásától?
– A békeszerződés történeti körülményei, a háborús összeomlás változatlanul érdekli az embereket. A célunk, hogy a történések társadalmi arcát mutassuk be: a menekültkérdést, a közellátást, az erőszak elszabadulását, a gazdasági következményeket, és hogy közép-európai összefüggésekbe helyezzük az akkor történteket. Szándékaink szerint ez egy múltfeltáró, ugyanakkor új, érvényes tudást adó, jövő nemzedékeknek erőt és ismeretet adó projekt. Régi küzdelmeket nem szeretnék újrajátszani.
Portré: Dr. habil. Ablonczy Balázs (szül. 1974, Budapest) történész, egyetemi docens, a 20. századi magyar történelem, diplomácia és művelődéstörténet elismert kutatója. Párizsi és budapesti tanulmányait követően számos tudományos intézet munkatársa volt, jelenleg az MTA Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársaként és az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszékének docenseként dolgozik. 2011 és 2015 között a Párizsi Magyar Intézet igazgatója volt. Művei közül kiemelendő a Teleki Pálról szóló 2005-ös monográfiája, a Trianon legendák (I és II. kötet) szóló művei valamint a két kiadást megért Visszatért Erdély (1940–1944) című monográfiája. 2016 óta a Magyar Tudományos Akadémia által öt éven át 150 millió forinttal támogatott Trianon 100 Lendület kutatócsoport vezetője.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)2017. május 23.
Kolozsvári albérlet-mizéria
Interjú Alexandru Boguşsal, a Kolozsvári Albérlők Szövetségének elnökével
Kolozsváron jelenleg több mint 400 000 ember él, amelyből legalább 80 000 albérlő. A kincses városba évente érkező több ezer egyetemista és új életet kezdő fiatal döntő többségének nincs meg a lehetősége, hogy saját lakást vásároljon első kolozsvári évei alatt, így albérletre szorulnak. Az elmúlt években a kolozsvári ingatlan-piac és az albérletek ára olyan csillagászati szintekre emelkedett, amely már egzisztenciális problémaként jelentkezik: már nem a piac szolgál minket, hanem mi szolgáljuk a piacot. Egy szemléletes példa legyen elég a jövedelem/albérletek közötti arány irreális jellegére: míg egy Kolozsvár méretű németországi városban a minimálbérből (1000 euró) élő egyénnek lehetősége van 500 euróért egy kellemes és tökéletes állapotban lévő egyszobás lakást bérelnie (tehát fizetésének 50%), addig Kolozsváron a minimálbérből (1200 RON) egy hasonló vagy még rosszabb minőségű, egyszobás lakás legalább 900-1000 RON-ba kerülne, tehát fizetésének 75-80%-át kell havonta elköltenie lakbérre. Ráadásul az esetek többségében a lakásokat az 1970-es és 80-as évek elavult bútorzatával együtt adják ki, amely otthontalanná teszi a hangulatot. A város talán legnagyobb gazdasági problémájáról, az albérlőket érintő jogokról és kötelezettségekről Alexandru Boguş, a Kolozsvári Albérlők Szövetségének elnöke nyilatkozott lapunknak.
– Szövetségetek alighanem az első olyan kezdeményezés és mozgalom, amely Kolozsvár albérlőit szeretné képviselni és problémáikat, minden nap tapasztalt sérelmeiket a nagyközönség és a politikum elé vinni. Mikor és milyen céllal indult a szervezet és kik a tagjai?
– Valóban az első ilyen jellegű csoportosulást hoztuk létre Kolozsváron, és ha jól tudom, az országban is, bár ehhez hasonló kezdeményezések már voltak a két világháború közötti időszakban is, amikor a lakásárak hasonló méreteket öltöttek és súlyos társadalmi problémává váltak. A Kolozsvári Albérlők Szövetségének egyetlen, jól meghatározott célja van: a kolozsvári albérlők és általában véve az ingatlanpiac egyensúlyának védelme egy olyan Kolozsváron, ahol egyre elviselhetetlenebb méreteket öltenek az ingatlan-árak és albérletek és kevés munkakezdő fiatal tudja megengedni magának ezeket. Jelenlegi törekvésünk még igen egyszerű: minél több olyan lelkes tagot gyűjteni, akiket a téma érint, és tenni akarnak azért, hogy a jelenlegi helyzeten változtassanak. Célunk, hogy egy erős és megkerülhetetlen hangja legyünk a kolozsvári albérlőknek és hogy elindítsunk egy párbeszédet albérletekről és lakásokról, amely jelenleg sajnos igen leegyszerűsített, mintha csak egy neoliberális propagandakönyvből merítkezne: a piac tökéletes, a piac sosem téved, bármilyen beavatkozás a szabad piac folyamataiba egyet jelent a gulággal. Szeretnénk a kolozsváriak figyelmét felhívni arra, hogy ez nem így van, az államnak óriási szerepet kellene vállalnia az albérletek és ingatlanok elszabadult piacában. Szeretnénk továbbá, ha a későbbiekben jogi személyként működne szövetségünk, ahogy – normális esetben – jogi személyként működnek a lakások tulajdonosai is.
– Az eddigi vitáitok során többször felmerült már az is, hogy a kolozsvári ingatlanpiac gondjait nemcsak az adja, hogy túl magasak az albérletek árai, de az is, hogy az esetek többségében a tulajdonos papírok nélkül, mondhatni illegálisan adja ki saját lakását, az albérlők pedig minden gond nélkül elfogadják ezt az ajánlatot, hiszen ez vált uralkodóvá a piacon. Hogyan igyekeztek ezen a jelenségen változtatni?
– Való igaz, hogy egyes becslések szerint a kolozsvári ingatlanpiac és albérletpiac 70%-a feketén zajlik. Ezt leginkább azonban csak állami beavatkozással tudjuk megváltoztatni, hisz az ANAF-nak – ahogy ők ezt már hónapok óta hangsúlyozzák a sajtóban – kötelező lenne ezeket a szerződéseket rendszeresen ellenőrizni és nagyon szigorúan, magas büntetésekkel sújtani azok hiányát. Mivel ezek a tevékenységek az ország gazdaságának szürke mezejébe kerültek, az államnak mindent meg kellene tennie azért, hogy az adózást és a visszaéléseket megállítsa és kellő védelmet adjon az albérlőknek. Hogy egy rövid anekdotával is éljek: sokszor halljuk azt, hogy mi „kommunista” fiatalok nem értjük meg a neoliberális piac mechanizmusait, ugyanakkor az albérlőt nem tekintik kliensnek, szerződési partnernek, hanem olyan személynek, aki „szívességet” tesz a tulajdonosnak, egyféle jobbágyként szolgálja annak érdekeit. Ha létezik fogyasztói jogvédelem, akkor ilyen alapon kell léteznie albérlői jogvédelemnek is, hiszen egy piaci terméket (lakás) fogyasztunk, használunk. Bár törvény létezik erről, sajnos a gyakorlatban nem működik, a disszonanciák pedig nevetséges méreteket öltöttek.
– A változásra szükség van tehát helyi, de országos szinten is. Milyen intézkedéseket terveztek a politikai és jogi intézményekkel történő együttműködés érdekében?
– Helyi szinten tudunk inkább többet tenni az ügyünkért így szeretnénk nyomást gyakorolni a helyi intézményekre – elsősorban a polgármesteri hivatalra és az egyetemekre – az új lakások és bentlakások építése érdekében. Az elmúlt 30 évben nagyon kevés bentlakás, ANL és lakópark épült a fiatalok számára, amely jól jelzi az állami szervek közönyét ebben az ügyben. Az érthető, hogy a lakásárak emelkednek, hiszen az állam nem tesz semmit az új bentlakások érdekében, az ideérkező fiatalok száma pedig évről évre nő.
Nemzeti szinten a lakástörvényt kell megváltoztatni, ahol létezik már tulajdonosok szövetsége, alapítani kell albérlők jogvédelmi szövetségét is. Hogy ez a gyakorlatban hogy működik majd, még kérdéses, de már elindítottunk ilyen jellegű tárgyalásokat a helyi és felsőbb önkormányzati vezetőkkel.
– Előző interjúidban többször említetted az ún. Berlin-modellt, mint követendő példát. Miben áll ez és hogyan lehetne ezt Romániában alkalmazni?
– A Berlin-modell arra vonatkozik, hogy ott van egy évente összeülő bizottság, amelyben aktív szerepet kapnak az ottani albérlők szövetségei is és a gazdasági piac többi szereplőjével, illetve az állami szervekkel együtt határozzák meg, évente mennyivel emelkedne, vagy változnak az ingatlanárak Berlinben. Tehát nem az albérletáraknak adnak egy felső küszöböt, hanem az árak növekedését (például 4%-os növekedés) szabják az albérletárakhoz is. Továbbá nagyon szigorú árkategóriák és szabályozások vannak, amelyek nem teszik lehetővé azt, hogy például Szamosfalván néha ugyanolyan árakkal találkozzunk, mint a Hajnal negyedben. Magyarán, a Berlin-modell lehetőséget teremt egy olyan állami beavatkozásra, amely a piaci visszaéléseket szabályozza és az albérlők alapjogait védelmezi. Ugyanakkor ez a modell nem úgy tekint az albérletre, mint egy piaci árúra, hanem egy olyan jogra, amelyhez minden állampolgárnak hozzáférést kell biztosítani.
– Jelenleg még nem működtök civil szervezetként. Mit tesztek ilyen irányban és hogyan igyekeztek kommunikálni a kolozsvári nagyközönséggel?
– Nem vagyunk és nem is kívánunk civil szervezetként működni. Azt szeretnénk, ha az albérlők szövetségeit elismernék hivatalosan a lakástörvényben. Időközben létrehoztunk egy formanyomtatványt, amellyel tagokat toborzunk. Bár ez csak egy informális jellegű beiratkozást feltételez, lehetőséget teremt, hogy több emberrel tartsuk a kapcsolatot és bővítsük a hozzánk hasonlóan gondolkodó emberek táborát. Az elkövetkezőkben több találkozót is tervezünk és a Berlin-modellről szeretnénk egy rövid filmprojektet létrehozni.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)2017. augusztus 9.
Paradoxonok a román értelmiség körében
Közismert tény, hogy Mircea Eliade, a külföldön talán legismertebb és kulturális hérosszá nevelt román vallástörténész és író hírnevének apoteózisa előtt az 1970-es években súlyos, antiszemita botrányba keveredett, amikor a Nyugat számára világossá vált, hogy a harmincas években tagja volt a fasiszta Vasgárdának Romániában. A francia baloldali értelmiségi körök mintájára Párizsban, majd Chicagóban kitermelt kultúrhérosz mítosza azonnal összeomlott és külföldön a névtelenségtől csak vallástudósi nimbusza tudta megmenteni – amely azóta is mélyrepülésben van Nyugaton.
Eliade – Cioran, Brâncuşi vagy Ionesco személyéhez hasonlóan – ikonná vált az itthon maradt románság számára. Mindez annak ellenére, hogy az 1945 után emigrált román értelmiség krémje köztudottan szimpatizált a fasizmussal és a Vasgárdával. Ugyanez a jelenség érzékelhető a kommunista éra végén és különösen 1990 után heroizált Petre Ţuţea esetén, aki – bár az 1930-as évek elején még erőteljesen marxista gondolatokat írt le – az 1930-as évek végén már a Vasgárda oszlopos tagja volt. Munkái, könyvei és utolsó éveinek videófelvételei az 1990 utáni fiatal, útkereső román társadalom heroikus aforizmáivá lettek, amelyek – üres tartalmuk ellenére – sokak számára az új Románia lelkületét, a feléledő, feltámadni akaró („desteptáló”) ország szimbólumát testesíti meg mai napig.
Ugyanez a paradox helyzet jellemezte az 1990-es évek elején zajló ifjúsági mozgalmakat és a bukaresti bányászjárások idején az egyetemistákat vezető fiatalokat. Többségük – Mihai Gheorghiu vagy Marian Munteanu például – az Eliade és Ţuţea-féle szélsőjobboldali Románia-képet terjesztették, igaz, akkor még kevésbé nyílt módon. Az azóta eltelt negyed évszázad politikai sikertelenségei, a román forradalom befejezetlen jellege és blaszfemikus végkifejlete, az Iliescu-kormány és a háborús bűnökkel felérő bányászjárás az 1990-es évek vezető román értelmiségi ifjait egyre inkább eltávolították a baloldaltól, és egy átalakult, ma már ideológiailag nehezen megfogható keresztény-konzervatív, de leginkább szélsőjobboldali gondolkodás felé taszították. Így jutott el a román értelmiség döntő többsége – többek között neves kolozsvári egyetemi tanárok, rektorok, irodalmárok, esszéírók és történészek is – oda, hogy Ţuţea víziói és 1990-ben elképzelt Romániája – ami félelmetesen közel áll a dákománok őshazájának képéhez, csak épp latinul és ortodoxul beszélnek benne – követendő minta, etalon lett.
A kortárs román értelmiség egy része erősen kötődik és előképének tartja az 1930-as évek végi értelmiségi örökséget és – kapva az európai identitásválságon – kihasználja a tömegek tájékozatlanságát, új lendülettel igyekszik a korai 1990-es évekre jellemző ultranacionalista, vallási fanatizmussal kevert újfasizmust feléleszteni Romániában. Erre kiváló példa Mihai Gheorghiu Koalíció a Családért mozgalma vagy Marian Munteanu Románia Szövetségesünk új pártja. Míg utóbbinak a támogatottsága elenyésző, addig Gheorghiu mozgalma – a közös, mitikus ellenségkép (melegek, Soros-birodalom) aduászának kihasználásával – óriási sikert ért el a román társadalom körében. A radikálisan, bal és jobb, keresztény és szekuláris, Soros és nem-Soros narratívákra kettészakított Európa válságát ez a mozgalom motorként használja fel és a félig gyógyult történelmi traumákat ismét feltépi és fegyverként használja. A folyamatba – talán nem tudatos módon – a román értelmiségnek olyan vezető egyéniségei is csatlakoznak, mint a Román Akadémia bizonyos tagjai, neves történészek, akik a nacionalista történetírást igyekeznek most ismét legitimizálni intézményes eszközökkel és manifesztumokkal. Mire fellélegeznénk és azt hinnénk, hogy a hipszter-kulturhéroszok Lucian Boia, Andrei Pleşu vagy Gabriel Liiceanu még a józan és kritikailag érzékenyebb ellenpólust képviselik, enyhén csalódnunk kell: amikor etnikai kisebbségekről van szó, a nemzetállam ideájáról vagy a román „népszellem” mioritikus jellegéről, meglehetősen közel áll az ő véleményük is a Ţuţea-féle ortodox román nemzetvízióhoz.
Jogosan kérdezhetjük: mi a baj ezzel valójában? Az, hogy patrióta egy román értelmiségi? Nem. Az, hogy szereti saját nyelvét, kultúráját, múltját és foglalkoztatja népének jelene és jövője? Nem. A baj az, hogy a Ţuţea-féle 1990-es nemzetvízió csak és kizárólag egy román ortodox, vallásos emberekből álló országot képzelt el. Ott nincs helye magyaroknak, zsidóknak, melegeknek – magyarán, azoknak a kisebbségeknek, akik évszázadok óta itt élnek köztünk. A román értelmiség egy jelentős része sajnos nem tudott ettől a sarkított nemzetképtől eltávolodni és a jelenlegi bipoláris Európa-válság nem segíti őket abban, hogy Románia-víziójuk 2017-ben kissé árnyaltabb legyen, mint mondjuk 1918-ban volt.
Ez pedig elég szomorú jövőképet vetít elénk az elkövetkező évekre, évtizedekre. De talán, felemelkedőben van az új román értelmiségi réteg, akik 1990 fosszíliáit végérvényesen felváltják majd.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)2017. augusztus 15.
Erdély és a globális történelem perspektívái
"Hisz Erdély története a római korban, középkorban, újkorban és főleg a jelenkorban jóval több, mint románok és magyarok közötti traumák és nemzeti harcok férfias története."
Az Euópától ismét elváló Egyesült Királyságban nemrég egy olyan animációt mutattak be, ahol az egykori római provincia, Britannia egyik lakosa fekete bőrűként szerepelt a gyerekeknek szánt filmben. Ez olyan felháborodást keltett néhány véleményvezér és szélsőjobboldali szervezet körében, hogy a világhírű ókortörténész, Mary Beard is csatlakozott a vitához, amely végül trágárkodásba és alpári vitasorozatba fulladt. Az eset kiváló példa arra, hogy még az Egyesült Királyságban sem magától értetődő a történelmi tények és források kontextuális értelmezése és a plurikulturalitás elfogadása. Mary Beard érvei azonban rámutattak arra, hogy ma már elengedhetetlen a nemzeti, nacionalista történetírások helyett a globális történetírás bevezetése. Nézzük meg közelebbről, mit is jelent ez és mennyire alkalmazható ez a történelmi megközelítés a nacionalizmustól fűtött és 2018-höz közeledve ismét súlyosbodó Erdély-kérdés traumáinak feldolgozására.
A botrányossá lett BBC animációban Britannia, a mintegy négy évszázadon át római provinciaként ismert terület egy sajátos katona-családjáról szól, ahol a római katona fekete bőrű, felesége fehér, míg gyermekei már egy vegyes kultúrából és etnikumból származó gyerekek voltak. A gyerekeknek szánt animáció a római kori ember életét igyekezett interaktív módon bemutatni, ám az eredmény az lett, hogy Nagy Britanniában és azon túl, az amerikai Alex Jones műsorában is mint a „baloldal történelemhamisításaként” lett értelmezve. A rövid animáció sokakat felháborított, hogy egy 90%-ban fehér emberek által lakott provinciát egy fekete római katona családja szimbolizál. A kritikusok azzal vádolták a BBC-t, hogy a kortárs etnikai és „multikulturális” sokszínűséget és nagy-britanniai kavalkádot akarják múltbeli eseményekre, korszakokra ráhúzni a politikai korrektség érdekében, ezáltal „meghamisítva Nagy Britannia történetét”. Mary Beard, aki talán azon kevés ókortörténészek közé tartozik, aki nyíltan felvállalja a public intellectual, azaz közértelmiség szerepkörét és ezáltal világhírnévre tett szert, azonnal az animáció védelmére kelt és bebizonyította, hogy Britannia, az egykori római provincia etnikailag valóban sokszínű, változatos volt és Mauritániából (a mai Marokkó területéről) vagy épp Africa provinciából (a mai Tunézia Algéria területe) számos katona állomásozott a provinciában. Ezeket a katonákat, ahogy az egykori Líbiából származó római császárokat, így Septimius Severust is aligha kellene fehér emberekként elképzelnünk, hisz ez egyértelműen történelemhamisítás lenne. A szélsőjobboldali gondolkodók és véleményformálók által hevesen támadott cambridge-i professzorasszony szerint ideje lenne az átlagembereknek elfelejteni a fehér ember által dominált nacionalista történetírást, hisz Európa és annak bizonyos régióinak története soha nem kizárólagosan a fehér férfi történetéről szólt – ahogy ezt mi megszoktuk a történelemkönyvekből. Mary Beard a globális történelemszemléletet tartja a megoldásnak. A globális történelem alatt azonban nem világtörténelmet vagy nemzetközi kapcsolatok történetét érti, ahogy azt egykor a XIX. századi pozitivisták vagy enciklopédisták gondolták, de mégcsak nem is az Arnold J. Toynbee féle univerzális történelemre utal. Globális története lehet egy falunak is, egy városnak vagy egy országnak, provinciának: azokat a kulturális, etnikai, gazdasági, politikai és katonai hálózatok (networks) összességét jelenti, amely egy adott mikro vagy makrotársadalmat felépíti. A globális történetírás számos nagy munkát és érdekes kutatási eredményt hozott már az elmúlt időszakban különösen a birodalom-kutatások területén (lásd Sebastian Conrad, Mi a globális történelem? Princeton University Press, 2016, Hodos et al., Routledge Handbook of archaeology and globalisation, New York-London, 2017). Sebastian Conrad a Freie Universität világhírű professzora híres könyvében a globális történelemnek három fő aspektusát emeli ki: a mindenség és mindenek történelme, a hálózatok és konnektivitás története és az integrációs folyamatok története. Conrad könyvében rámutat arra, hogy a nagy világtörténetekben valójában nemzetek történetét látjuk felsorakoztatva, egymás mellé, azok interakciója és közös kapcsolati hálózata nélkül. Történetírásunk hagyományai másról sem szólnak, mint a fehér férfi által végzett nagy tettek nemzeti történelmeiről. Conrad szerint, az új történetírás fő szerepe a globális, azaz minden részletre kitérő szemléletről kell szóljon, ahol a történész – elemezzen egy család történetét vagy egy ország, esetleg népcsoport, ha úgy tetszik nemzet történetét – egyszerre kell figyeljen az emberek közötti viszonyra, társadalmi hálózatukra, konnektivitásaikra, az általuk használt tárgyak mozgására és mobilitására, az őket érintő politikai, kulturális, ökológiai és katonai hatásokra és ideológiai változásokra és eszmék mobilitására is. Ez a komplex, sok mindenre kitérő történelem-szemlélet adja a globális történetírás fő újdonságát, amelynek tükrében a Mary Beard féle Britannia római provincia története is egészen új perspektívákat kap és a Mauretániából a brit szigetekre került római katona története egyáltalán nem lesz szokatlan és botrányos.
Ez a szemlélet megoldást hozhat – hozhatna – Erdély történetének értelmezésében is.
T. Szabó Csaba / Transindex.ro2017. augusztus 18.
Bemutatkozott a mindenki számára írt erdélyi történelmi honlap
A www.erdelyikronika.net csapata – akik egyesületbe szerveződve dolgoznak a honlapon – célja a történelmi megalapozottságú népszerűsítés, hiszen gyakran előfordul, hogy új kutatások csak a szakma számára válnak elérhetővé.
A Kolozsvári Magyar Napokon bemutatkozó csapatról Fodor János, a honlap felelős szerkesztője, az egyesület elnöke elmondta, korábban kolozsvári történelmi kutatásokat tömörítő blogként indultak, mára az Erdéllyel kapcsolatos legújabb kutatási eredményeket osztják meg. Odafigyelnek a szakmaiságra, nem a botrány, a klikkvadászat-érdekli őket – hangzott el.
A lapnak több mint négyezer követője van, 48 ezer megtekintést mértek Facebookon – közölte Ferenczi Szilárd, a honlap szerkesztője, egyesületi alelnök. Az érdeklődők elsősorban Romániából származnak, a következő ország Magyarország, a harmadik Németország, majd az USA.
Gál Zsófia szerkesztő, az egyesület titkára elmondta, igyekszenek rövidebben összefoglalni a mondanivalót, de a hosszabb lélegzetű írásokat is szívesen fogadják, sorozat formájában. Ugyanakkor nemcsak a friss írásokat várjá, hanem korábbi szövegeket is, akár olyanokat, amelyek megjelentek korábban.
Foglalkoznak az ókortól a napjainkig terjedő kérdésekkel minden időszakot érintve, de különféle szakterületekről: a politikatörténettől a demográfián át a közgazdaságig, művészettörténetig számosmegközelítés megjelenik itt. Fórum is működik, ahol véleményeket lehet olvasni.
T. Szabó Csaba, az ókor rovat szerkesztője arról beszélt, a cél az volt, hogy elrugaszkodjanak Kolozsvártól, ez azonban nehezen indul be, nehéz szerzőkre akadni, akik ismeretterjesztő cikkeket írnának a különböző erdélyi településekről.
Elhangzott az is, a jövőben, ha lehetőség nyílik rá, több nyelven is megjelennének cikkek a honlapon.
Kustán Magyari Attila / maszol.ro2017. augusztus 26.
Dákopátia
Nemrég egy érdekes dologra lettem figyelmes: az egyik legabsztraktabb, már-már a józan ész határát súroló összeesküvés-elméletekkel telezsúfolt dákopát oldalt osztotta meg Ioan Bolovan történész, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese saját Facebook oldalán. A neves kutató és történész, aki egyben a hallgatókkal való kommunikációért is felelős az egyetemen, Ioan Aurel Pop akadémikus, egyetemi rektor azon interjúját osztotta meg, amelyben Kelemen Hunor centenáriumról tett kijelentését méltatlannak tartja és az ország elhagyását javasolja neki. A jelenség fölöttébb aggasztó, két oknál fogva is: egyrészt bizonyítja, milyen mélyen behálózta a romániai közgondolkodást ezeknek az oldalaknak a jelenléte, másrészt aggodalomra ad okot az is, hogy a tudomány legszentebb templomában, fellegvárában még annak vezetői is áltudományos oldalakat osztanak meg, közvetett módon népszerűsítve az áltudományos híreket és az elburjánzani látszó dákomán mozgalmakat.
Ioan Bolovan Facebook posztjával nem az a gond, hogy sajátjának érzi az egyetem rektorának kijelentését: talán munkaköri kötelesség ez, baráti kiállás, véleményszimpátia. Ez az ő személyes döntése, joga van hozzá azt gondolni, hogy Kelemen Hunornak ünnepelnie kellene, vagy ha nem, akkor hagyja el az országot. Nem épp a legdemokratikusabb gondolkodás, de aligha meglepő a történésztől, akinek több közös könyve van Ioan Aurel Poppal. Ám ami számomra aggasztó és egyenesen elszomorító, az a tény, hogy az ország egyik legnagyobb egyetemének rektor-helyettese, a tudományosság fellegvárának egyik hivatalos méltósága, taláros képviselője egy áltudományos, nemegyszer xenofób és Holokauszt-tagadó hírportált népszerűsít közvetett módon. Nem tudni, hogy szándékosan ezt az oldalt akarta megosztani, vagy elsősorban a Ioan Aurel Poppal készült interjú miatt tette ezt, ellenben figyelmesebb is lehetett volna, hiszen az interjút minden hivatalos román sajtóorgánum lehozta, így lett volna miből válogatni, politikai nézeteitől függetlenül. Az, hogy ő magánszemélyként ilyen oldalakat is kedvel és követ sajnos igen aggasztó, ám az hogy meg is osztja ezt a nagyközönséggel, már-már elfogadhatatlan és etikailag kifogásolható.
Míg az egyetem másik rektor-helyettese, Daniel David neves pszichológus hosszú interjúban ecsetelte, milyen lépéseket kellene meghonosítani az egyetemi oktatásban és kutatáspolitikában a nemzetközi tudományos világban való nagyobb jelenlét érdekében, addig az egyetem másik rektor-helyettese sajnos elfelejti, hogy oldalát ezrek nézik, hallgatók százainak jelenti ő a tudományos etalont, példaképet és a tanár, oktató szerepét. Sajnos ezek az apró, talán nem is szándékos, de mégis létező jelenségek rámutatnak egy rendszer és a kollektív mentalitás súlyos problémáira. Jól jelzik azt az Emanuel Copilaş által újkonzervativizmusnak nevezett jelenséget, amelynek gyökerei a Ceauşescu-féle nacionál-kommunista történetírásban eredeznek. A neves temesvári politológus szerint, a kortárs romániai értelmiség egy része akarva, vagy akaratlanul, de velejéig megfertőződött azzal a nacionál-kommunista eszmevilág újfajta változatától, amelynek előzményével évtizedeken át hamis történelem-oktatást gyakoroltak 1968 és 1990 között. Magyarán: a hivatalos, akadémiai román történetírásban alig változott a helyzet 1990 után, legfeljebb árnyaltabb lett a paletta, de sajnos pontosan az ilyen apró források mutatnak rá arra, hogy mit is olvas egy román történész magánemberként csendes magányában, otthon. Dák oldalakat? Összeesküvés-elméleteket? Mégis mit keresett Ioan Bolovan azon a bizonyos dák honlapon, ahol Holokauszt-tagadás, magyar-gyűlölet és megannyi más, a legionárius mozgalmak eszméit követő írás jelenik meg? Rejtély marad számunkra és csak remélni tudjuk, hogy mindez a véletlen műve és nem kell egy ártatlan Facebook-bejegyzésben a román történész-elit eltévelyedését és válságát látnunk.
Az esetet követően Ioan Bolovan saját Facebook oldalán elnézést kért.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)