udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
33
találat
lapozás: 1-30 | 31-33
Névmutató:
Tamás Pál
2011. február 15.
Nyelvében el
Semmiképpen sem szeretnék makacs ortológus szerepében tetszelegni, de ami ma az anyaországi közbeszédben jópofának szánt nyelvújítás örve alatt folyik, az bármilyen jóindulattal túllép mindenfajta határt.
A magyar nyelv őrzőinek minden bizonnyal a hideg futkos a hátán, amikor élőszóban hallanak, vagy gyorsétkezdék menüjében olvasnak a cseriről, koviubiról, ubisaliról, hasábburgiról, csiripöriről és tucatnyi hasonszőrű társáról. Azaz a röhejessé vált szórövidítések, a nyelv visszafejlesztésének megannyi példájáról, amelynek úzusa nálunk Erdélyben hál istennek még nem vert gyökeret, de ha nem vigyázunk, hasonló sorsra juthatunk. Annál is inkább, mivel a szleng eme kifejezetten irtani való formája immár nemcsak a beszélt nyelvben, hanem tudományos fórumokon is tetten érhető. A Népszabadság hétvégi számában Tamás Pál budapesti szociológus elemzi (Markó lábnyoma, február 11.) a romániai kisebbségi – itt is főként a magyar – politizálás kiskátéját „Ceaucescutól” napjainkig, a román és az erdélyi magyar belpolitika várható alakulását, a „Markó-modell sikerét”.
Isten őrizz, hogy vitába bocsátkozzunk a neves szakértő eszmefuttatásával, hiszen ama „megvilágosodására” is csak bólogatni tudunk, hogy az RMDSZ leköszönő elnökének politikai lábnyomába leginkább a Kelemen Hunor cipője passzol. Azt azonban nem bocsátjuk meg a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutatóintézete nemrég leköszönt igazgatójának – már csak szakértelme és egykori tisztsége tekintélye okán sem –, hogy publicisztikájában egyszerűen romagyarnak titulálja a romániai magyarokat. Megszámoltuk: pontosan ötször használja ezt a formulát, helyette azonban az erdélyi magyart egyszer sem. Mármost tudjuk, hogy a honi közbeszédben, többnyire az internetes médianyelvben elő-elő fordul a rommagyar kifejezés, ami – valljuk be – ugyanolyan nevetségesen, sután és balgán hangzik, mint csiripörinek nevezni a csirkepörköltet. No de a romagyar még ezen is túltesz, hiszen amellett, hogy sértő és rettentően ronda, azt sugallja, hogy ezek szerint létezik szemagyar, ukmagyar, szlomagyar és persze mamagyar is a Kárpát-medencében. Ez a slendrián, erőltetett rövidítés természetesen még nem rövidíti meg magukat a külhoni magyarokat is, sokkal inkább minősíti a „nyelvújítókat”. Akik esetünkben használhatnák akár a románt is – elvégre kevesebb betűből áll, mint a romagyar.
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)2015. április 10.
Holnap után fesztivál a holnaposok városában
Megvetette lábát Nagyváradon a két évvel ezelőtt hagyományteremtő szándékkal útnak indított Holnap után fesztivál, így a szervező Szigligeti Színház jövő szerdától vasárnapig ismét, immár harmadik alkalommal helyezi főszerepbe a város reprezentatív alkotóit, hogy bemutassa őket a nagyérdeműnek.
Mint ahogyan azt a csütörtöki sajtótájékoztatón beharangozott rendezvény neve is jelzi, ezúttal is a holnaposok nemzedékétől kiindulva szervezik meg a kulturális rendezvénysorozatot: a magyar kultúra történetében kiemelkedő szerepet vállaló, helyi kötődésű művészek kerülnek majd középpontba.
Ennek szellemében szerveznek beszélgetést (pénteken 19.30-tól) a váradi magyar társulat egykori színművészével, Csoma Judittal, aki előtte Egy komcsi nyanya vagyok! címmel tart egyéni előadást (18 órától) a Szigligeti Stúdióban.
Másnap, ugyanott lép majd színpadra Kripli Mari című estjén a váradi származású, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, rendező, Lázár Kati is, akivel a nézők az előadását követő beszélgetés alkalmával közelebbről is megismerkedhetnek majd.
A vasárnap délután a filmrendező, zeneszerző, televíziós szerkesztő Boros Zoltánról szól majd, akivel Meleg Vilmos beszélget 17 órától a színház páholyelőcsarnokában. A Holnap után fesztivált szerdán egy felolvasó-színházi est nyitja meg 18 órakor a Szigligeti Stúdióban, másnap pedig a színház páholyelőcsarnokába költözik át a rendezvény, ahol előbb (17.30) az Országos Széchényi Könyvárból származó első világháborús plakátokból nyílik kiállítás, majd pedig az egykori holnapos költő, újságíró, színházigazgató Emőd Tamás pályája kapcsán tartanak irodalmi kerekasztal-beszélgetést Boka László, Verebes István és Rózsafalvi Zsuzsanna közreműködésével.
Pénteken és szombaton 11 órától a gyerekek és fiatalok is bekapcsolódhatnak a programba: az Árkádia Bábszínházban Bölöni Réka gyerekelőadása, illetve a Bergengóc Zenegóc Társulat interaktív élménykoncertje teszi teljessé a fesztivált, amely vasárnap Máté Otília 19 órakor kezdődő koncertjével zárul a színház nagytermében.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)2016. augusztus 20.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest 23.(Részletek /23.)
A Kárpátokon túli magyarság asszimilációjának megakadályozására egyik párt sem alakított ki stratégiát. Ellenkezőleg. A kor szemtanújától, Nagy Sándortól tudjuk, hogy az internacionalista gondolatok hatására a Bukaresti magyar szocialisták felszámolták a párt magyar tagozatát és könyvtárát, felléptek a magyar nyelvű iskolák ellen, és felkarolták a magyarok vegyes házasságok útján történő beolvasztását.
A Magyar Pártnak az erdélyi magyarság megmentése volt a prioritása, ahol évszázados kulturális intézményeik haldokoltak. A párt álláspontja szerint a magyaroknak semmi keresnivalójuk sem volt Bukarestben, akik ezt nem értették meg, és csak azért is Bukarestbe jöttek, hát mAradjanak csak magukra, tehetetlenül, megalázva, mindenkitől kitaszítva, hadd menjen el a kedvük a Regáttól. Talán ezért sem bízott Nagy egyik pártban sem, ugyanis ,,mint tudjuk, a jellemnek nincs köze a politikához”. Felelősségérzete arra kényszerítette a lelkészt, hogy minden tőle telhetőt megtegyen a rászorulók megsegítéséért és a diaszpórát választó nemzettársai asszimilációjának lassításáért. Bár a sajtóban is és szóban is kérte az erdélyi magyarokat, hogy ne költözzenek Bukarestbe, senkit sem utasított el, aki mégis a fővárosba jött, és a segítségét kérte. 1926-ban csak 6003 lejt tudott adni 26 rászorulónak. A tettek embereként kétségbeesetten kereste a megoldást megmentésükre; hitvallása szerint a nemtörődömség árulással lett volna egyenlő.
A magyarok beolvasztását nemcsak az állami hatóságok siettették rendkívül hatékonyan, de a vegyes házasságok is. Az első – végeredményben mindent eldöntő – lépés a nevek elrománosítása vagy lefordítása volt már az állami anyakönyvbe vezetéskor, ,,ingyen és bérmentve”; a helyreigazítást csak hosszadalmas és drága bírósági eljárás alapján lehetett kérni. Szintén az asszimilációt gyorsította a magyar iskolák háború utáni betiltása. Mégis, megmagyarázhatatlan módon Románia 1925–1928-as évkönyveiben továbbra is szerepeltek az azokban az években még lefoglalt vagy elkobzott, G. G. Cantacuzino, Nicolae Filipescu (volt Scaune) és Sf. Voievozi utcai (ebben az utcában egyenesen két házszám alatt is) katolikus és református iskolák. A magyar gyermekek ezrei jártak tehát román iskolába, ahol románul tanítottak mindent, az ortodox hittan pedig kötelező tantárgy volt; ezek a gyerekek tulajdonképpen már nem is tartoztak a magyar közösséghez, ,,nincsen már mivélünk semmi közösségük”, állapította meg Nagy Sándor. A magyar nép befeketítésén alapuló magyarellenes nevelésnek a magyar gyermekeket sújtó pusztító pszichológiai hatását is elemezte; ezek a gyermekek olyan súlyos lelki traumán estek át, hogy csak az asszimilációban láttak kiutat. A román tankönyvek elhallgatták a magyar kultúra nagy értékeit, a magyarok múltját és jelenét úgy ábrázolták, hogy a tanuló megutáljon és megvessen mindent, ami magyar, így a magyarok örökös ellenséggé, bűnbakká váltak. A magyar ,,vérivó, barbár, ázsiai csürhe nép, mely nyers erejével egy évezredig sanyargatta a derék kisebbségi nemzeteket”. Ez a nevelés meghatározta a románok magyarokról alkotott képét és velük szembeni magatartását, úgyhogy ,,aki csak akarja, nekünk ugrassa és küldje »la Budapesta«, villamosokon, lokálokban, hivatalokban, utcai tumultusban” – állapította meg Nagy. Csak 1930-ban bocsátott ki a Tanügyminisztérium egy körlevelet, amelyben megtiltotta, hogy az oktatási folyamat során sértegessék a nemzeti kisebbségeket, az átirat külön kitért a történelemtankönyvekre. Még a vallás magyar nyelvű oktatása sem volt lehetséges 1929-ig, ugyanis a magyar papokat nem engedték a román iskolákba. Valójában a két református pap nem is tudott volna eleget tenni a felkéréseknek, a fővárosban ugyanis több száz iskola működött, mindegyikben 3–15 magyar tanulóval. 1925-ben sikerült engedélyt szerezni a magyar nyelvű vallásoktatásra, ez azonban csak a háborítatlanul működő német felekezeti iskolákra volt érvényes, ahol mintegy 40 magyar gyermek tanult. A magyar iskolák vagy legalább a román iskolában működő magyar osztályok hiányát a vasárnapi iskola próbálta pótolni. A református egyház legalább tíz ilyen iskolát tartott fenn, szétszórva a város különböző negyedeiben, a Lânăriei, Turda, Ghica-Tei, 13 Septembrie utcában, a Floreasca, Chitilei vagy a Vitan úton stb. Ezeket az iskolákat mintegy 300 gyermek látogatta, ingyen bibliát, zsoltároskönyveket és gyermekkiadványokat kaptak, hittanórákon, de más tevékenységeken is részt vettek.
Az 1929/30-as tanévben engedélyezték az iskola újraindítását a református egyháznak visszaszolgáltatott ingatlanban, ez lett az első világháború után az első Bukaresti magyar iskola. Ugyanebben az évben megjelent a gyülekezet lapja, az Egyházi Újság is (1929–1941). Az iskola felekezeti vegyes magániskolaként működött. Református vagy katolikus, magyar anyanyelvű gyermekek iratkozhattak be; a más felekezetűeket csak tanügyminisztériumi engedéllyel vehették fel. A tanulóknak beiratkozási illetéket és tandíjat kellett fizetniük, ellenben a tankönyveket és a tanszereket ingyen kapták. A tanítás az állami tanterv alapján történt, államilag jóváhagyott tankönyvekből. Az iskola a Sf. Voievozi utcai felújított és újrabútorozott régi épületében működött, és a református közösség finanszírozta; minden külföldi támogatás vagy adomány tilos volt. A tanügyben dolgozóknak román állampolgároknak kellett lenniük, le kellett vizsgázniuk nemcsak román nyelvből, de történelemből, földrajzból és Románia alkotmányából is. Az iskola kettős felügyelet alatt állt: egyrészt a román állam, másfelől az erdélyi református püspökség ellenőrizte, Tőkés Ernő esperes-tanfelügyelő személyében, akit a román állam fizetett. A tanítást 171 tanulóval és négy tanítóval kezdték, az iskola igazgatója Demjén Miklós volt. Az iskola végeztével a tanulóknak le kellett vizsgázniuk román nyelvből egy idegen bizottság előtt. Az 1934. július 27-i 120645-ös számú miniszteri határozat alapján egy különbözeti vizsga után folytathatták tanulmányaikat román iskolákban. Bizonyos járulékos költségek fedezésére (méregdrága villamosbérletek, cipő és ruházat, tízórai) a református gyülekezet karitatív megmozdulásokat kezdeményezett. Az 1932/33-as tanévtől az iskola már hét elemi osztállyal működött. A református vallásoktatás mellett (amit Kányádi Béla lelkész tartott) katolikus hittanórákat is tartottak (dr. Tamás Pál révén), ugyanakkor tanítottak román nyelvet, és a nemzeti tantárgyakat szintén román nyelven. Az iskolának 350 kötetes román és magyar nyelvű könyvtára volt, az iskolaorvosi teendőket Bakk Elek látta el, és két fő foglalkozott az adminisztrációval.
A magyar tanároknak nem volt békés életük Anghelescu minisztersége alatt. 1934-ben bevezették a kötelező tanári képességvizsgákat, amelyeket román nyelven kellett letenni. Az elbukó tanárokat elbocsátották, és megszüntették azokat az erdélyi gimnáziumokat, ahol nem volt már meg a legkevesebb hatfős tanári testület; az elbocsátott tanárok nyugdíjjogosultságukat is elveszítették. Csak az 1938/39-as tanévtől függesztették fel a kötelező románnyelv-vizsgát azok számára, akik állami iskolában végeztek, vagy akik már egyszer sikeresen vizsgáztak. Drasztikus intézkedéseket hoztak az iskolai ünnepségekkel kapcsolatban is: beszédet csak románul szabadott mondani, előzetes tartalmi engedély alapján, és az előadások legalább fele román nyelvű kellett hogy legyen; a tanulóknak még az órák közti tízperces szünetekben is tilos volt magyarul beszélniük. 1937-től a két magyar ajkú gyülekezet elkezdett nyári táborokat szervezni az iskolásoknak; először a református misszió, egy évre rá a katolikus is összesen 300 tanuló nyaraltatását biztosította erdélyi családoknál. Hegyi Mózes (1908–1943) református missziós pap neve is kapcsolódik a nyaraltatásokhoz, habár ő 1938-ban, csak egy évig volt Bukarestben, utána egy erdélyi parókiára nevezték ki. A Koós Ferenc Kör gyűlésein való részvétele kitetszik a sziguránca 1938. július 1-jei jelentéséből is. Korábban Brăilán paposkodott, ahol nagy áldozatok árán sikerült újjászerveznie az iskolát és felújítania a templomot; vidéki paptól szokatlan módon kiadott egy monográfiát is a brăilai magyar gyülekezetről. Neki is köszönhető, hogy Bukarest és Galac után Brăila lett a harmadik (és egyben utolsó) Kárpát-kanyaron kívüli román város, ahol magyar nyelvű lap, a Gyertyafény (1923. febr. 1.–nov. 1.) jelent meg összesen nyolc számmal.
1929-ben végre megszűnt a Cuza Vodă utcai Szt. Ilona római katolikus templomra kivetett zárlat. A magyar katolikus iskolák azonban egyszer s mindenkorra elvesztek, nemcsak Bukarestben, hanem az egész Kárpát-kanyaron kívüli román térségben. A magyar közösség képviselői és Netzhammer püspök bátortalan próbálkozásai ellenére végleg érvényben mAradt katolikus iskolákban a magyar nyelvű tanítást tiltó határozat. A templommal kapcsolatos információtöredékek a Bukaresti Magyarság lapjaiból és kalendáriumából, majd 1935-től a Szt. Ilona-templom lapjából, a Bucureşti-i Katolikus Tudósítóból származnak. Ez volt az egyetlen magyar lap Bukarestben, amely még 1936 után is megőrizte címében a Bucureşti román toponímiát; ebben az évben jelent meg a törvény, amely a sajtóban a helységeknek csak a román megnevezését engedte használni. Az intézkedést később Ceauşescu is bevezette. A templom 1917 és 1924 között bezárva állt, utána is csak kedden, vasárnapokon és ünnepnapokon tartottak, úgy tűnik, kizárólag román nyelvű misét. Mivel nagymértékű karbantartásra szorult, 1930-ban ismét bezárták. Bár még csak nagy vonalakban sikerült felújítani, 1930 karácsonyától a magyarok végre hallgathattak heti három alkalommal magyar nyelvű misét reggel 6 órától, míg a Barátok templomában, ahol két magyar pap is szolgált, csak hetente egyszer, szombatonként volt magyar mise.
1931 áprilisában megalakult az egyháztanács, amely 400 hívő aláírásával kérte a magyar katolikus közösség újraalakítását, és hogy a románok által elfoglalt valamelyik háború előtti magyar iskolában létesítsenek magyar iskolát vagy legalább magyar tagozatot. A kérés teljesítését állandóan halogatták, új és új feltételekhez kötötték. Bár a templomot a magyarok költségén javították ki és nyitották meg, itt csak alkalomadtán misézett egy-egy magyar pap a Barátok templomából. Javítási munkálatok a Barátok templománál is folytak 1932-ben; ekkor helyezték el az oltár bal oldalán Szent István király szobrát, amely a mai napig ott áll, felirat nélkül. A korabeli dokumentumokban sem említik, de a Bukaresti magyar hívek emlékezete megőrizte.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)