udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
62
találat
lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-62
Névmutató:
Veress Zoltán
2007. február 26.
Versösszeállítással kezdődött február 23-án a Kolozsvár Társaság székhelyén a Korunk folyóirat újraindulásának 50. (alapításának 81.) évfordulójára emlékezés. Boér Ferenc színművész műsora az elmúlt évtizedek során a különböző lapszámokban megjelent versekből állt, a teljes összeállítás annak idején Mondj igazat címmel lemez formájában is napvilágot látott. Kántor Lajos, a Korunk főszerkesztője tartott megnyitó beszédet, majd átnyújtotta a jelen lévő Pomogáts Béla irodalomtörténésznek az ünnepi Korunk-kötést, amelynek címlapján a következő szöveg olvasható: Elkötelezett régi munkatársunknak, Pomogáts Bélának ezzel a kötéssel fejezzük ki elismerésünket a Korunk újraindulásának 50. évfordulóján. Az ünnepségen, Pomogáts mellett, előadást tartott Egyed Ákos történész, valamint Rigán Lóránd filozófus. A Korunk februári számában egykori szerkesztők szólalnak meg, gyakorlatilag 1957-től 1989 végéig tekintve át azt az időszakot. A lapszámban sikerült Stockholmból, Mexikó városból és New Yorkból is egykori szerkesztőket megszólaltatni, Veress Zoltán, Aradi József, illetve Weiszmann Endre személyében. A hetvenes évek elején ért el a folyóirat a csúcsra, azután megint elkezdődött egyfajta beszűkülés. A lapnál legalább 3–4 besúgó volt – hangsúlyozta a főszerkesztő. Ma már nyugodtan vállalható a legelső, 1926-os februári Korunk számból az, hogy a fasizmus és a bolsevizmus egyforma veszély. Pomogáts Béla előadásában kitért az 1957-es újraindulásra, majd elemezte Gáll Ernő és Balogh Edgár szerkesztői tevékenységét. Egyed Ákos történész hozzászólásában a folyóirat egyik vonulatáról, a történelemírásról értekezett. A történészek addig nélkülözték a közlés lehetőségét, így a folyóirat fórum volt számunkra. /Köllő Katalin: 50 éve indult újra a Korunk. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 26./2008. január 16.
1996-ban létesült a sepsiszentgyörgyi Társ Könyvkiadó és -forgalmazó Kft. Tulajdonosa Csikós Barnabás és felesége, Júlia. Nincs saját üzlethelyiségük, a tömbházlakásukkal szomszédos lakrész a raktár és az ,,eladási pont”. Alkalmazottjuk sincs, a Csikós házaspár végez minden teendőt. Júlia a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát, Barnabás a Brassói Műegyetemen végzett, az elektromérnöki karon. Ismert, hogy csak Magyarországon kb. kétezer, könyvkiadással és -forgalmazással foglalkozó cég van bejegyezve. Ezeknek csak egynegyede aktív, de az is nagy szám, olyan ötszáz körüli, s óriási konkurenciát jelent. Csikósék első kiadott könyve Benedek Elek Honszerző Árpád című ifjúsági történelmi regénye volt. Szerencsére még a kiadást követő első fél évben háromezer példányt tudtak belőle eladni. Ezután kiadtak egy Méhes György-kötetet és egy Benedek Elek-meseválogatást. Elkezdték a magyarországi szépirodalmi és történelmi vonatkozású könyvek importját és terjesztését. A hét szűk esztendő véget ért, bekövetkezett a javulás. Az elmúlt két évben kiadtak tizenhárom könyvet, meseválogatásokat és ifjúsági regényeket. Svédországban elérték Veress Zoltán írót, akinek az engedélyével kiadták a Tóbiás és Kelemen című, valamint a többi kedves verses meséjét. 2005-ben Csikós Júlia megszerkesztette a Gróf Mikó Imre, 1805–2005 című emlékkönyvet. Az első könyveiket a csíkszeredai Alutus nyomdában nyomtatták, a többi mesekönyvet és ifjúsági regényt Magyarországon, ugyanis ott olcsóbb volt. Az utóbbi időben megjelent helybeli tanítónők által szerkesztett öt könyvcímük is közmondásokkal, mondókákkal. /Czompó János: Kétszemélyes könyvkiadó. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 16./2008. február 15.
Az Aradi Kamaraszínház tavaszi idénye újabb bábelőadással kezdődik, ezúttal az „anyaszínház”, az Aradi Bábszínház kimarad a programból. Az Arad megyében már jól ismert és kedvelt nagyváradi Matyi Műhely Bábszínház jelentkezik ismét, ezúttal a Veress Zoltán „Tóbiás és Kelemen”-jéből készült zenés népi bábjátékkal. Tervezte Bányai Sz. Katalin, rendezte Meleg Attila, előadja az egész társulat. /Kiss Károly: Tóbiás és Kelemen. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 15./2009. november 18.
Új előadással bővült a színházi kínálat Temesváron. A CamenArs Kulturális Egyesület Tóbiás és Kelemen – A civakodó kiskakasok című gyermekelőadással lépett közönség elé. A Diákházban tartott bemutató szépszámú gyermek- és felnőtt közönséget vonzott. Az előadás Veress Zoltán: Tóbiás és Kelemen verses állatmeséjének színpadra átírt változata (Szekernyés Irén munkája). A színpadra állítást két friss diplomás rendező: Visky Sámuel és Szabó Katalin vállalták. A darabhoz Visky Sámuel írt zenét. A darabot a Csiky Gergely Állami Magyar Színház művészei adták elő. /Szekernyés Irén: Mesejáték indult útnak. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 18./2009. november 28.
November 29-én a Tóbiás és Kelemen – A civakodó kiskakasok című gyermekelőadást mutatják be Lugoson. A Veress Zoltán verses állatmeséje alapján készült színpadi játékot Visky Sámuel és Szabó Katalin rendezte. /Szekernyés Irén: Tóbiás és Kelemen gyermekelőadás Lugoson. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 28./2010. október 23.
1956 – Te csillag!
A forradalomra emlékezett a városi RMDSZ
Az 1956-os forradalomra emlékezett az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete csütörtök este a Kultúrpalota kistermében, amelyre meghívták az 1956-os politikai elítélteket Marosvásárhelyről és a megyéből.
A megjelenteket Benedek István, a városi szervezet elnöke köszöntötte. Novák Zoltán történész a forradalom erdélyi vonatkozásairól tartott előadást, Kelemen Kálmán volt politikai elítélt letartóztatása körülményeiről és börtönéveiről beszélt. Előadása végén arra kérte a megjelent fiatalokat, őrizzék meg tiszta lelküket, ne sajnáljanak az igazságért áldozatot hozni.
Az ünnepi megemlékezésen Ciuchina Barbara és Horváth Hajnal Jókai Anna Ima Magyarországért című versét adta elő. Buta Árpád zenetanár és énekes magyar népdalt, illetve Erkel Ferenc Bánk Bán című operájának nagyáriáját énekelte, zongorán kísért Móriczy Margit. A rendezvény befejezéseképp a Református Kollégium kórusa a székely és a magyar himnuszt adta elő. Vezényelt Enyedi Csaba lelkész-tanár.
Ha újra olyan helyzet alakulna ki, újra vállalnám
Lapunk kérdésére Kelemen Kálmán elmondta: – Visszagondolok azokra az évtizedekre, amikor munkahelyet sem kaptam a letöltött hét esztendő – három év börtön, kétszer két év kényszerlakhely – után, mert még a napszámosok között is megbízhatatlannak minősültem. Miután nagy nehezen gyári munkássá verekedtem fel magam, tanfolyamokat végeztem, fémforgácsoló lettem. Az évek teltek, és a volt letartóztatóm, Morariu Ioan Vásárhelyre került szekus aligazgatónak. Behívatott és bocsánatot kért, hogy, úgymond, eltúlozták a büntetéseket és segítséget ígért. Aztán úgy "kisegített", hogy két év múlva próbáltam az orvosira felvételizni, de még a jelentkezők közül is kidobtak. Végül elvégeztem a műegyetemet, így lettem gépészmérnök. A szomorú az volt, hogy bárhová kerültem, "kiderült", hogy politikai elítélt voltam, és hiába bizonyítottam szakmai vonalon, mindig visszanyomtak. A Metalotehnicában akartam kopástanból ledoktorálni, hogy ne legyen benne ideológia, de akkor a káderes szerint nem is lett volna jogom a vállalatnál dolgozni, mert ott tervezési államtitkok vannak, amit nem bízhatnak rám.
Hogyan éltem meg? Gyakorlatilag nem haladhattam, hiába bizonyítottam, gyanús elemnek számítottam. Viszont ezeknek az éveknek a pozitívuma, hogy a börtönben visszanyertem azt a hitemet, amit annak idején a darwinizmus meg a molekuláris elmélet megingatott, és egy olyan keresztény hittel rendelkezem, ami abban gyökerezik, amit a legnehezebb időszakban írtam gondolatban a börtönben, egy 100-110 szakaszos verset, mert ha egy ceruzavéget találtak nálad, véresre vertek a porkolábok. A vers lényege: Emlékem otthon már nem fájó,/ belenyugodtak, hogy már nem vagyok,/ mert temetőre omló alkonyatok méla bújával/ lelkem hazajár láthatatlanul....
Nem folytatom, csak azt teszem hozzá, hogy az a hit, amely bennem megerősödött, hogy a jó Isten elszámol majd a kínzóimmal, egyszer felelősségre vonja a néphitegetőket.
– Ha még egyszer hasonló helyzetbe kerülne, újra azt tenné, amit 1956-ban tett?
– Ha, isten őrizz, újra olyan helyzet alakulna ki, újra vállalnám.
Az '56-os elítéltek a megyéből és Marosvásárhelyről: Kelemen Kálmán, Horváth Matild, Tatár Péterfi Irén, Rendes Lajos, Szilágyi Domokos, Schuller Jenő, Varga László, Veres Zoltán (Segesvár), Szántó János, Molnár Mihály (Szováta), Gráma János, Veres Sándor, Nagy Géza.
Mózes Edith, Népújság (Marosvásárhely)2011. március 19.
75 éves az Erdélyi Könyv Egylet kapitánya
Veress Zoltán, az 1986-tól Stockholmban élő erdélyi magyar író, költő, műfordító és lapszerkesztő 75 évet töltött. Klasszikussá vált epikus gyermekversei (Tóbiás és Kelemen, Irgum-Burgum Benedek) máig a legkedveltebbek közé tartoznak, de írt felnőttekhez szóló szépirodalmat, tudománytörténeti írásai két kötetben láttak napvilágot, s publicisztikája is jelentős.
Ki hát valójában Veress Zoltán, ez a sokoldalú literátus ember? Gyermekként biológusnak készült — vallja meg kérdésünkre. Növények, állatok, mezőgazdálkodás érdekelte, mint egyik, agráregyetemet végzett nagyatyját. Honnan tudhatta még akkor, hogy a sors más életutat szánt neki? Mást, sokkal nehezebbet, amely úgy kezdődött, hogy a 16 éves Veress Zoltánt több társával együtt börtönbe csukták rendszerellenes szervezkedés miatt. Amikor két évvel később váratlanul szabadlábra helyezték, először az elmaradt érettségit kellett megszereznie, majd belátnia, hogy az akkor nagyon népszerűnek számító biológusképzésen a múltja nem jó ajánlólevél. Jelentkezett tehát a kolozsvári Protestáns Teológiára, ahol nem a múltjába, hanem a jelenébe kötöttek bele, így a Bolyai Egyetem magyar szakán folytatta tanulmányait. Itt sem maradhatott sokáig. 1958 Romániájában rendeletbe hozták ugyanis, hogy a politikai elítélteket el kell távolítani a felsőoktatás intézményeiből. Csakhogy ekkorra már neve volt, az Utunk című folyóiratnál várhatta ki a jobb időket, a 70-es évek elejét, amikor visszairatkozhatott az egyetemre. Minden tanárral tegező viszonyban voltam, mire letehettem a vizsgáimat — mondja a rá jellemző fanyar humorral. Aztán Huszár Sándor A Hét című, Bukarestben kiadott hetilaphoz hívta kolozsvári szerkesztőnek, s egészen addig végezte e munkát, amíg a Korunk folyóiratnál meg nem ürült a tudományrovat vezetőjének állása. Aztán gondolt egyet, s unokástul, feleségestül elhagyta Erdélyt. Sokáig visszhangzott literátus berkekben a kapu, amit 1985 karácsonyában jó hangosan rácsukott ceausizmusra és transzszilván küldetéstudatra egyaránt. Nyilván nem csak a ceausizmust és a szlogeneket hagyta maga mögött Erdélyben. Az egész elővázolt életépítmény ott maradt, s ha ezért valaki elítéli, hát lelke rajta. Irodalompártoló, tudományt népszerűsítő, felelős értelmiségi önmagát viszont továbbmentette, Stockholmban is megőrizte. Vagy inkább újraépítette? Talán ez utóbbi. Vitte az alapanyagot, s új építményt kreált belőle. Mert senki ne higgye, hogy idegen földön úgy vagyunk jól, ahogy vagyunk. Az idegen föld mennyországa pőrére vetkőztet, úgy enged be a kapuján, a pitvarig esetleg, s az ember kezdheti elölről az önépítést, bizonyítást. Van, aki belerokkan, van, aki erősebb lesz tőle, s olyan is akad, aki újonnan szerzett erejével leszakít néhány csillagot, s hazaküldi... Kitalálta a Peregrinus Klubot, melynek "célja, hogy a Svédországban élő magyarok találkozópontja legyen, lássuk és halljuk egymást, kulturális, tudományos és barátságos programok jelszava alatt. Lakásom könyvespolcát szép könyvsorozat díszíti. Az Erdélyi Könyv Egylet kiadványai. E mögött az 1990-ben alakult könyvklub mögött is a Veress házaspár áll, együtt néhány más svédországi magyarral, a hétszemélyes kuratórium tagjaival, akik az ügy mellé szegődtek. Az EKE honlapján szereplő tájékoztató szerint a szerkesztők célja elsősorban az otthon élő erdélyi magyar írók, illetve a "határon túli" nemzetrészek irodalmának támogatása. Elemzések, tanulmányok, szépirodalom a kötetek anyaga, értékük viszont jóval túlmutat önmagukon. Egy szerkesztői előszó húzza föl rájuk a vitorlát, s engedi tova négy égtáj magyarsága felé. Metaforám nem véletlen szüleménye, hanem a tizenegyedik kötet előszavának zárósorai ihlették: "Jelentőségünk az EKE most kezdődő második évtizedében talán csökkent, szerepünk és felelősségünk azonban növekedett." Ne kérdezzék, miért, én egy ilyen mondat mögé hajóskapitányt képzelek. Esetleg nagy utasszállító repülőgépét. De mindenképpen kapitányt. Olyan szilárd embert, akit ma már régi vágásúnak szokás nevezni, mert nincs benne semmi "jelentőségbe" kapaszkodó egoizmus, s amit tesz, azt "felelősségből", a közösségért cselekszi. Az EKE-kötetek előszóinak olvasása legalább akkora élmény, mint a további tartalom tanulmányozása. Az írások mélysége és időbeni terjedelme olyan portrét enged kibontakozni egy emigrációba kényszerült, de nemzeti, szellemi és kulturális hovatartozásában szilárdan álló magyar íróról, amelyre több interjú sem lenne képes. De ha már a kapitány hasonlattal éltem korábban, engedjék meg, hogy azzal is folytassam, méghozzá Noé történetével. Azon emberével, aki az özönvíz pusztítása elől nemcsak az életbe, hanem egy új korszakba mentette tovább a menthetőt, s akinek szellemalakja minden társadalmi-kulturális létet fenyegető vészhelyzetben ott kísért. Látták őt nagyon jól a felelős erdélyi értelmiségiek is. A mitológiai bárkaépítő sokat bolyonghatott a mi szép Erdélyünkben, mert parancsoló üzenetét még versbe is lehelte: "Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. / A szavakat is. Egyetlen szó, /egy tájszó se maradjon kint. / Semmi sem fölösleges." (Kányádi Sándor) Akinek volt füle rá, s hajóépítő készsége és képessége, az aszerint cselekedett. Az EKE-könyvek Veress Zoltán bárkája, tartalmuk pedig pénzben nem mérhető értékű. No de lássuk ismét a kapitányt az előszók kormánykerekénél. Ha úgy általában kellene jellemezni a kötetek előfutár-írásait, akkor azt mondanám, hogy elsősorban a felelősségével nagyon is tisztában lévő ember szerénysége jellemzi. Épp csak bocsánatot nem kér ezért az önként fölajánlott bárkaépítésért, ezért a "könyves kalákáért", azért, hogy a könyvsorozat másik szerkesztője, Dávid "gyula" mellett ő lehet a "kende". A tudós higgadt józanságával méri minden szavát, mielőtt papírra veti, pedig a témák nagy érzelmi töltetűek. Megoldásra vár, ezért témává kell avatni például a magyar falu sorsát vagy a szórványosodást, a "nagy másságok tengereiben való szétforgácsolódást". Mártírjaink egy része is bekerül e bárkába, "akik egykor értünk is, helyettünk is helytálltak", s akikre olyan szükségünk van, mint "őskeresztényeknek a szentek legendáira". Menti a vidámságot, nem azért, mert okunk van rá, hanem mert néha "csak úgy bírjuk ki az egészet, ha röhögünk rajta", s közben olyan mondatokat fogalmaz, hogy megáll tőle a szívverésem: (a humor) "nem fizikai, hanem erkölcsi bosszúállás, vértelen és jelképes, mint a templomi áldozás vagy az úrvacsoravétel". Regényíró-pályázatokat hirdet társaival, s hogy egyszerre több mentendőt is bevagonírozhasson, témaként ajánlja a ’48-as forradalmat, majd a jelen állapotokat. Mert "az emlékezés: életjelenség". Az irodalmi mű pedig a közösség emlékezete. Kapitányi védelmét a kisebbség kisebbségeire is kiterjeszti, mert humanista ember nem csak a saját fajtáját menti. Olykor egymásnak feszül a hajó legénysége, s akkor a bárka szükségszerűen ezt is magával viszi: a turáni átok terhét a tizenhetedik kötet előszavában. Pedig addigra az eredetileg erdélyi értékeket begyűjtő kapitány akciója már jóval túlmutat az erdélyiség keretein. A kapitány épít, ment, kormányoz, s teszi mindezt Szent István szellemében s — határozott érzésem — védnöksége alatt. És miközben ment, irányt is mutat. Sokunk számára még nem követhető, de legalább érzékelhető s mélyen helyeselt irányt egy szebb, egy jobb, egy emberibb, egy biztonságosabb kikötő felé. Az EKE utolsó kötetében azt kértétek a szerzőktől, hogy rajzolják meg a hajó árbockosarából talán már érzékelhető kikötőt, "a mostaninál lényegesen értelmesebb világot". Csakhogy a lényeges dolgok — Saint-Exupérytől tudjuk — szemmel nem láthatóak, így a szebb, jobb világok sem, mert egy másik dimenzióban teremtődnek. A Te elkötelezett, magyarságban gyökerező emberségednek köszönhetően már létezik, hisz a Te EKE-bárkád "egy hordozható, a föld bármelyik pontján azonos hatásfokkal működő, megmaradási, identitásőrzési lelkivilág modellje". Jobb, "mint amilyent Mikes Kelemen már egyszer kipróbált Rodostóban"!
Boldog születésnapot!
Kovásznay Enikő. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2011. október 24.
Felnőni az áldozathoz
Szenvedő lélekkel áhítjuk, hogy a rontó harcok megszűnjenek; s kérjük az emberi bölcsesség szellemét, hogy e harcok küzdőit igazságtalan ítélet ne érje. Méltó életünkért szóban és cselekedetekben a történelemhez fohászkodunk. (Tamási Áron: Magyar fohász. Irodalmi Újság, 1956. november 2.)
Romániában nem volt bűnmegvallás, az erkölcsi megtisztulás elmaradt. Akik átélték, azoknak erkölcsi kötelességük megírni, beszélni róla, mert a sok emlékezés egyszer csak összeáll valamilyen összképpé. Ez a törekvése a többi intézmény mellett a kolozsvári Polis Kiadónak, mondotta Dávid Gyula igazgató, maga is ötvenhatos elítélt. Az emlékezést kötetbemutatóval kötötték össze szombaton a Jókai utcai Bocskai-teremben. "Sok még a fehér vagy homályos folt. Sok még a mai napig is belügyi levéltárakban lapuló (természetesen koncepciózusan torzított, de torzítottságában is valós tényeket rögzítő) bírósági peranyag – írja az előszóban. – S akik még élünk az egykori erdélyi 56-osok közül, az évek múltával egyre jobban érezzük, mennyi még az adósságunk azokkal szemben, akik – vagy akiknek családja – legfeljebb emlékük megőrzése által részesülhet valamiféle ‘kárpótlás’-ban. Ilyen adósságtörlesztés ez a mostani könyv is, a forradalommal együtt érző és érette cselekvő erdélyi ezrek egyikének, a ma Marosvásárhelyt élő Veress Sándornak az önéletrajzi visszaemlékezése."
Egykori elítéltek, volt munkatársak, a rokonság és az érdeklődők köre tisztelte meg az eseményt jelenlétével. – 1956 őszén, a magyar forradalom lázas heteiben, Magyarország határain kívül is milliók szíve dobbant meg ugyanarra az ütemre – áll a felvezetőben. – Az együttérzés és -gondolkodás nem ismert határokat: ugyanazt éreztük, ugyanabban reménykedtünk Kolozsvárt, Nagyváradon, Sepsiszentgyörgyön, Pozsonyban és Dunaszerdahelyen, Szabadkán és Újvidéken, Ungváron és Beregszászban vagy a nyugati világ bármely szögletében. Aztán a forradalom leverését követő megtorlás súlyát is együtt hordoztuk, vállalva azt, amit a forradalom napjaiban vallottunk. E vállalók és sorshordozók egyike ennek a könyvnek a szerzője, aki néhány társával, barátjával együtt egy erdélyi kisvárosból, Erdőszentgyörgyről küldözgette leveleit szerte az országba, magyar és román barátainak, cáfolva bennük azokat a rágalmakat, amelyeket a hivatalos propaganda terjesztett. Ő húsz év börtönt kapott érte, társai összesen 54 évet. Visszaemlékezéseiben felidézi az 56-os erdélyi ősz reményteljes napjait, majd letartóztatásuk, elítélésük eseményeit, a marosvásárhelyi, szamosújvári, jilavai börtönökben, a Duna-delta kényszermunkatáboraiban töltött éveiket. És emléket állít itthon maradt családjának: két kislányukat egyedül nevelő feleségének, aki a szenvedésben és a helytállásban is méltó társa maradt.
Veress Sándor könyvének címe: Hét esztendő kálváriája (1957-1964). Visszaemlékezés. Dávid Gyula előszavával. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár 2011. 184 lap. Képekkel. Mit írtak a levélbe? Hogy "Magyarországon nem ellenforradalom, hanem forradalom, szabadságharc van. Lépjünk fel az elnyomó kommunista zsarnoksággal szemben és annak kiszolgálói ellen, mert ők a nép legnagyobb ellenségei. Menjenek haza az orosz csapatok! Sajtó- és szólásszabadságot! Demokratikus, titkos választásokat, többpárti rendszert! Bojkottáld a közelgő választásokat! (Az 1957-es választásokról van szó, sz. m.) A változásokban való reménykedéssel és meggyőződéssel vállalnunk kell a magyar forradalom–szabadságharc eszméinek terjesztését." Végül: "Ha mindezzel egyetértesz, akkor sokszorosítva másold le és megbízható személyeknek küldd tovább, ha nem, akkor semmisítsd meg!"
Csakhogy a félelem nagy úr. Sokan provokációt sejtettek az aláíratlan levelekben. Az is bebizonyosodott, hogy egyes, megbízhatónak hitt személyek már rég besúgók voltak, vagy közben váltak azzá. (Erről egy adat: 1956-ban a kolozsvári egyetemnek mindössze két besúgója volt, esztendő múltán pedig már hatvankettő!) 1957. június 19-étől kezdve letartóztatták őket: dr. Németh Zoltán jogászt, Ravasz Győzőt, Veress Zoltánt (a szerző öccsét, aki kiszállásain vonaton vitte a leveleket Dicsőszentmártonba, Balázsfalvára, Szebenbe, s ott tette postára őket), Elekes Balázst, Szilveszter Sándort és Veress Sándort. De az akció tovább is működött. "1962-ben, írja Veress Sándor, Peripraván találkoztam egy berei elítélttel, ő mondta el, hogy egy ismerőse 1958-ban kapott egy általam elmondott tartalmú levelet."
Dávid Gyula a bemutatón is nyomatékosította a gondolatot, amellyel a könyv előszavát is zárja: "Fontosnak érzem, hogy sorsunk emberi tanulságai valamiképpen beépüljenek a következő nemzedékek – az életbe már kilépett unokáink s most születő dédunokáink – tudatába. Hogy a világban soha senki ne legyen kiszolgáltatva semmiféle hatalomnak, s hogy az igazságért, az emberségért való kiállást soha sehol ne lehessen erőszakkal megtorolni. Nem vagyok naiv, tudom, hogy ma még messze állunk ettől. De hinni akarom, hogy 56 és az ötvenhatosok áldozata nem volt hiábavaló, s hogy az emberiség képes lesz felnőni ehhez az áldozathoz."
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)2012. június 11.
Kolozsvári Ünnepi Könyvhét – H. Szabó Gyula: Kolozsvár büszke lehet ránk
Kolozsvárról szóló, illetve a városhoz kapcsolódó könyveket mutattak be szombaton délelőtt a Kolozsvár Társaság székházában. H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója a kis létszámú hallgatóságnak elmondta: tavaly Dávid Gyula irodalomtörténész, a Polis Kiadó igazgatójának volt az ötlete, hogy a könyvhét keretében kimondottan Kolozsvárról szóló könyveket is bemutassanak, a programpontot pedig idén is örömmel iktatták be az eseménysorozatba.
– Színes a bemutatásra kerülő könyvkínálat. Hátha büszke lesz ránk Kolozsvár, hogy ennyit írunk róla – élcelődött H. Szabó Gyula, majd rátért a legfrissebb, Kolozsvárról szóló kiadvány, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) kezdeményezésére megjelentetett Kincses Kolozsvár Kalendáriuma bemutatására, kifejtve: szerethető Kolozsvár-képet tárnak benne az olvasó elé, a régi és a mai Kolozsvárt illetően egyaránt.
Szikszai Ildikó, az Ábel Kiadó képviselője Cseh Katalin 2008-ban megjelent A virágárus bácsi című verseskötetét hozta el az eseményre. – A virágárus bácsi, közel a kilencvenhez, úgy él társadalmi életet Kolozsváron, hogy a Főtéren vidáman elbeszélget az emberekkel, nyáron még idegenvezetői teendőket is el tud látni – mondta Szikszai, majd a szerző néhány költeményét olvasta fel.
A Donát Alapítvány részéről Zsigmond Ilka angoltanár a Kolozsváros. Milyen város? című műemlékpedagógiai kiadvány első két kötetét ismertette. – Szerzőtársammal, Fórizs Enikővel együtt arra törekedtünk, hogy a gyerekeket „műemlékfogyasztóvá” neveljük – hangsúlyozta Zsigmond Ilka, majd felhívta a figyelmet arra, hogy tankönyvként is ajánlják a köteteket.
A Kriterion Könyvkiadó több, Kolozsvárhoz kötődő könyvet adott ki az elmúlt években, így például az Árkossy István festőművész és Bágyoni-Szabó István prózaíró levelezését tartalmazó Világ árnya, világ fénye című beszélgetőkönyvet, amelyben H. Szabó Gyula szerint egyfajta „elveszett paradicsomként” jelenik meg a kincses város.
Nagy István íróról fia, Nagy Károly nyugalmazott egyetemi oktató Tanúság címmel írt könyvet. – Kevesek által ismert eseményekről, mi több, kulisszatitkokról ejtek szót, amelyekről a családomtól, illetve a szűkebb rokonságtól és az ismerőseimtől értesültem – árulta el Nagy Károly. Ugyancsak a Kriterion adta ki John Paget XIX. századi angol orvos erdélyi és magyarországi naplójegyzeteinek egyik kötetét. – A könyv főleg a néprajzosok számára kincsesbánya – méltatta a kiadványt H. Szabó Gyula.
Szabó Zsolt, a Művelődés folyóirat és könyvkiadó vezetője legfontosabb sikerként könyvelte el Herepei János (1891–1970) művelődéstörténész, régész műveinek sorozatát, amelynek első kötete a Farkas utcai templom XVII. századi restaurálását eleveníti fel, a második a Református Kollégium és a Farkas utca történetéről, míg a harmadik kötetben a Farkas utcai kőszínházról értekezik. Szabó Zsolt utalt még a Biró Vencel hagyatékából ránk maradt három könyvre is (A Kolozsvári Római Katolikus Gimnázium története, 1918–1940; A Báthory-Apor Szeminárium története 1579–1933; A kolozsvári Róm- Kath. Főgimnázium emlékalbuma, 1579–1929).
Dávid Gyula, a Polis Kiadó igazgatója felelevenítette: az ő kiadójuk jelentette meg legelőször Asztalos Lajos helytörténész Kolozsvár. Helynév- és településtörténeti adattár című könyvét. Ezt követően az Orbán Balázs életét bemutató Mikó Imre-könyvet (A szülőföld szerelmese), a Kós Károly levelezéseit tartalmazó Édes Idám! kötetet, továbbá Lőrinczi László Utazás a Fekete kolostorhoz, Kovács Béla 420 nap Szíriában és Veress Zoltán Füvek, fák, csillagok című könyvét ismertette.
A Stúdium Kiadó képviseletében Asztalos Lajos Kolozsvár épített kincsei, valamint Hantz-Lám Irén A templom arcai című kiadványát ajánlotta a jelenlévők figyelmébe Tőkés Erika, Hantz Lám Irén pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy utóbbi kötet Terényi Ede azon művének kottáját is tartalmazza, amelyben a kolozsvári zeneszerző városunk régi utcaneveit zenésítette meg.
A Baróton alig pár éve működő Tortoma Kiadó Gaal György Kolozsvár-kalauzának harmadik, bővített kiadásával volt jelen az eseményen. A szerző visszaemlékezett könyvének első két kiadására, és reményét fejezte ki, hogy hamarosan angolul is megjelenhet mostani munkája.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)2012. június 15.
Könyves Kolozsváros
Az idén második alkalommal, június 7–10. között zajlott a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése, az RMDSZ Főtitkársága és a Romániai Magyar Könyves Céh szervezésében. Utóbbi alelnöke, H. Szabó Gyula felhívta a figyelmet arra, hogy 1929 májusában tartották az első ilyen jellegű találkozót, és annak ötletgazdái is remélhetően elégedettek volnának az idei könyvhéttel.
Minden okuk meglett volna rá már csak a vásárt szemrevételezve is. A határon inneni és túli kiadók és terjesztők garmadája várta az érdeklődőket színes kínálattal. Rengeteg helytörténeti, erdélyi és romániai magyar vonatkozású kiadvány jelent meg az elmúlt időszakban, ezektől roskadoztak a standok, de irodalmi, filozófiai műveket, a gyermekeknek szánt, gyönyörűen kivitelezett kiadványokat is lehetett találni.
A néhai szervezőknek nem lett volna panaszuk a színpadon zajló előadásokra sem: a kolozsvári iskolák tánccsoportjai egymásnak adták át a helyet, bábjátékot, versek előadását építették a programba, Berecz András mesemondó szórakoztatta az összes jelenlevő korosztályt. A közösségi versmondás Kányádi Sándor alkotása köré épült, a Kaláka együttes fellépése mellett a költő Mátyás-napi vásár, Fekete-piros és Faragott versike című írásait szavalták az egybegyűltek.
Míg a színpadon az időjárás szeszélyeitől fenyegetve zajlottak az előadások, a könyvhetet támogató szervezetek segítségével, gyakran párhuzamosan több helyszínen is, könyvbemutatókat tartottak: harminchat ilyen jellegű beszélgetést, tizenkét helyszín bevonásával.
Nehéz feladat a bemutatók közül válogatni, hiszen olyan kiadványok kerültek közönség elé, mint Markó Béla Boldog Sziszüphosz című haiku-kötete, a Rekonstrukció Alapítvány 2012-es, első Kincses Kolozsvár Kalendáriuma vagy két erdélyi humorista, Felméri Péter A három ufó és Tóth Szabolcs Nem semmi című könyvei. Felsorakoztatták a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kiadványait is, amelyek többek között a külföldi szakembereknek kínálnak információkat, a Székelyföld szerkesztői pedig azt az érdekes sorozatot mutatták be, amely egyfajta önértékelést, önvizsgálatot kíván elősegíteni a székelység körében. Gudor Kund Botond gyulafehérvári református lelkész a Rediviva chartophylax Igeniensis című, Az erdély-hegyaljai Magyarigen református közösségének története alcímű kötetét ismertette, a magyarigeni kisebbségi élet nehézségeiről, valamint a háromszáz évvel ezelőtt született Bod Péter örökségéről szólva.
Az ötvenöt éves Napsugár és a húsz esztendős kolozsvári Polis Könyvkiadó közös rendezvényén, Veress Zoltán Füvek, fák, csillagok című gyermekverskötete kapcsán elhangzott, a derűs könyv forgatása a természet megismerésére, szeretetére neveli kis olvasóit, és hogy minél több olvasóhoz eljusson, a szerző, honoráriumát felajánlva, hatvan óvodát gazdagított vele.
A nemrég elhunyt Fodor Sándor író emlékét idézték fel a Katolikus Nőszövetség épületében. Zsigmond Emese, a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok főszerkesztője elmondta, a gyermekek kedvenceként számon tartott író élete ötvenöt évét adta a Napsugárnak, nyugdíjba vonulása után is támogatva őket. Az RMDSZ Főtitkársága idén is megtartotta könyvadományozási akcióját, így a rendezvényre látogatók közel 300 könyvet ajándékoztak a szórványbeli magyar iskolák diákjai számára.
Kustán Magyari Attila. Új Magyar Szó (Bukarest)2012. november 28.
Újabb közéleti személyiségekről derült ki, hogy együttműködtek a Szekuritátéval
Az erdélyi magyar közélet újabb neves szereplőiről tárta fel Könczei Csilla kolozsvári adjunktus, néprajzkutató, hogy együttműködtek a román kommunista titkosszolgálattal. Apja, Könczei Ádám néprajzkutató – az erdélyi táncházmozgalom megalapítója – megfigyelési dossziéját bemutató blogjában ezúttal Szőcs István, Varró János és Veress Zoltán íróról, valamint Balázs Péter festőművészről hozta nyilvánosságra, hogy fedőnéven jelentettek a Szekuritáténak.
Könczei valamennyiük esetében közzéteszi a Szekuritáte Irattárát Vizsgáló Tanács (CNSAS) dekonspiráló jelentését. A Könczei Csilla (képünkön) szekusblogján közzétett, az átvilágító bizottságtól származó dokumentumok szerint Szőcs István író, kritikus, műfordító Rusz Péter néven jelentett a Szekuritáténak. Varró János (Marosvécs, 1927 – Kecskemét, 2004) irodalomtörténész, regényíró, műfordító Vincze János és Vasilescu, az 1986-tól Svédországban élő Veress Zoltán költő, író, műfordító Ovidiu, míg Balázs Péter (Magyarfenes, 1919 – Kolozsvár, 2003) festő Balogh Iosif néven működött együtt a titkosszolgálattal.
Az érintettekről nem tudni, pontosan milyen jellegű jelentésekkel látták el a Szekuritátét. Könczei Csilla feltárja azt is, hogy a Szőcs Istvánnak tulajdonított jelentések fénymásolatával 2010-ben felkereste az írót – Szőcs Géza író, volt magyar kulturális államtitkár édesapját –, aki nem tagadta, hogy ő a jelentések szerzője, de közölte: a nyilvánosság előtt nem fogja felvállalni ügynöki múltját.
Szőcs Istvánról – akit tegnap lapunknak nem sikerült elérnie telefonon – egyébként Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium című könyvének második, 2010-ben megjelent kötete is megállapítja, hogy Rusz Péter fedőnéven jelentett a Tőkés családról és a nemrég elhunyt Cs. Gyimesi Éva egyetemi tanárról. Különben a most leleplezett írók közül Veress Zoltánt 1952-ben Bodor Ádámmal együtt elítélték kommunistaellenes röplapok terjesztése miatt, 1954-ben szabadult a börtönből; Könczei Csilla róla megjegyzi, hogy ő írta és olvasta fel édesapja temetési búcsúztatóját. Varró Jánost az ’56-os forradalommal való szolidarizálásáért 16 év börtönre ítélték, 1964-ben általános kegyelmi rendelettel szabadult.
Könczei Csilla szekusblogja alapján korábban Xantus Gábor kolozsvári televíziós operatőr-rendezőről, az 1998-ban elhunyt Marosi Péter szerkesztőről, kritikusról és színházigazgatóról, valamint az 1981-ben elhunyt Márkos Albert zeneszerzőről, zeneakadémiai tanárról derült ki, hogy együttműködött a Szekuritátéval.
Krónika (Kolozsvár)2012. december 14.
Nyílt levél a leleplezőhöz
Mindjárt az elején tegyem meg a vallomásomat: „jelentettem” és „kollaboráltam”. Nem önként tettem ugyan és nem származott ebből semmi előnyöm, sőt védettségem sem, de mi tagadás megtettem: „jelentettem” és aláírtam. Megkönnyebbülésemre szolgál, hogy a suttogások után, halálom előtt, nyíltan kell beszélnem róla.
Az a sokféleképpen meghurcolt ember, aki én voltam két év börtön, közel egy év munkaszolgálat, házkutatás, behurcolások és becitálások után, akinek tizenéves lányát naponta vitte be és éjfélkor és hozta haza a Securitate, az a testileg-lelkileg megalázott, megfélemlített ember bizony aláírt. Minden „bátorsága” – ha még egyáltalán volt – abban nyilvánult meg, hogy csak olyasmit írt alá, ami már köztudott volt és aminek nem lehetett saját következménye az érintettre nézve. Ezért csak hálás lehetek – többek között – a korán elhunyt Könczei Ádám és a még élő, java erejében levő Kántor Lajos volt kollégáimnak, valamint azoknak, akikről még bizonyára kérdeztek, hogy esetükben nem kellett ágy alatt dugdosott fegyverekről, államfelforgató összeesküvésről, röpcédulákról beszámolnom, csak azt kellett aláírnom, ami tanúk előtt elhangzott és amiről már amúgy is tudtak. Rólam is jelentettek, mint már kiderült, de ez semmivel több rosszat nem hozott rám, mint aminek amúgy is ki voltam téve. Noha „lepleztek le” rólam is jelentő személyeket, soha nem érdekelt, kik azok, hányan voltak, mit jelentettek, maguk is a meghurcoltak közé tartoztak-e vagy sem.
De nem is a jelentés tartalma volt a célja ezeknek a módszereknek, nem kell különösebb intelligencia hozzá, hogy valaki megértse: a fő cél az egymás iránti bizalmatlanság, gyanakvás, sőt a megvetés felkeltése volt. Ezen a módszeren alapult a rendszer. Ez a módszer ismert a történelemben, de a román (és a többi) kommunista titkosszolgálat vitte tökélyre. Tisztelet a szerencsés kivételeknek: keresztül-kasul, finomabb-durvább nyomásra, ilyen-amolyan formában, mindenkinek jelentenie kellett. Így biztosíthatom a leleplezőt, maradt még leleplezni valója, sőt egész élete sem lenne elég ahhoz, hogy mindannyiukat leleplezze.
Ha lenne történész-kutató, aki azoknak az időknek politikai poklát tanulmányozná, aki a Securitate gyakorlatát és annak zseniális szennyességét akarná leleplezni, amely embereket hajszolt öngyilkosságba, amely emberek nemzedékeit nyomorította meg: hátralevő, megszámlált napjaimban rendelkezésére állnék.
Ami azonban a Securitate sok százezres adattárából alkalomszerűen kiválasztott iratokat illeti: ezek az igénylőnek kéjes udvariassággal kiszolgáltatott, a már halott vagy az utolsó éveiket élő érintettek számára gyakorlatilag alig ellenőrizhető, a hajdani Securitate céljait szolgáló „dokumentumok”. Aki ezeket önként és önkényesen használja fel és teszi közzé (miközben a rendszer megfizetett és kivételezett helyzetű végrehajtóinak becsületén nem esik folt) – ehhez sem kell különösebb intelligencia, hogy megértse: ugyanazon rendszer eszméinek, sőt módszereinek a hordozója, mint amelynek „kiszolgálóiról” le akarja rántani a leplet. A Securitate évtizedekkel megnyújtott kezévé válik, ennek eredeti céljait teljesíti ki: a közösségek, esetünkben főleg a magyar közösségek atomizálását, kompromittálását, a gyanú- és félelemkeltést, tekintélyrombolást, az emberek hiteltelenítését és bepiszkítását.
Stockholm, 2012. december 6-án
Veress Zoltán
Szabadság (Kolozsvár)2013. január 4.
Kérdések baráti indulattal
Nyílt levél Dávid Gyulához
Kedves Gyula!
Cikked (Nem mentőöv és nem besúgóknak. Szabadság, 2012. december 18.) felkavart és megihletett egyszerre, s a válasznak ezt a formáját a közöttünk levő barátság miatt választottam. Levelem olykori karcos hangja nem miattad van tehát, hanem a helyzet miatt, melybe ez a sokágú probléma vetett.
Hadd kérdezzem meg rögtön az elején: a vezeklés nem feladat? Nem a magánember feladata? Nem olyan feladat egyszóval, melyet csak magunkra, a lelkiismeretünkre való tekintettel kell elvégezni, függetlenül attól, hogy (a jelen példával élve) ki volt a tartótiszt és melyek voltak a körülmények? Nem a Holdon élek, nem is ítélkezni akarok (bár Görgeyt is megítéljük valamiképpen, holott egyikünk sem tette le a fegyvert Világosnál), de hát a vezeklés sem a Holdon történik, hanem nagyon is itt, a Földön. Az ember nem azért vallja be, amit tett, hogy mentségeket keressen, sem azért, hogy magára mutogathasson, hanem azért, mert ez emberfeletti, tehát emberi kötelesség.
Másrészt: gondolod, hogy a tartótisztnek több lelkiismerete lenne, mint ennek az erdélyi magyar társadalomnak, mely sokszor olyan keresztyén, hogy az már fáj, a bűnvallást mégsem tartja feladatának egyetlen tagja sem? Gyakran hallottam: ez bonyolult, az iratok, jegyzőkönyvek sem segítenek, mindig voltak telefonok és gesztusok, melyeket nem örökített meg senki, s miközben ezeket mondták azok, akik a forradalom előtti nemzedékekhez tartoztak, alig néhányan próbáltak beszámolni arról, mit éltek meg ők és hogyan. (A kivételeket te is ismered – nincsenek sokan). Az erdélyi magyar társadalom a vezeklés helyett egy folyamatos hárításba menekült, melynek egyik része a „nem volt könnyű” fárasztó áriája, a másik a mutogatás: kinek volt könnyebb (a magyar besúgókon szánakozunk, a románokról tudomást sem veszünk vagy felháborodunk: nekik nem volt nehéz, hát miért csinálták?!)
A társadalom tulajdonképpen még az előtt felmentette a besúgókat, hogy bármi kiderült volna, ők meg nem érezték úgy, hogy bármit is be kellene vallaniuk. „Mindnyájan tudjuk, hogy ők – köszönik szépen – jól vannak. Nagyon jól.” – írod a tartótisztekről. Miért, a besúgók hogy vannak? Láttál te hiteles bűnbánást bármelyikük esetében? Nem a mentségek felsorolása az első dolguk, ha lelepleződnek, vagy annak az érvnek az arcunkba dobása, hogy én és a nemzedékem (1972-ben születtem) „úgysem érthetjük”, nem szólva a nálunk is fiatalabbakról?
Milyen csodálatos is lenne, ha minden lelepleződésnek lenne egy olyan jelenete, mint a Szilágyi Domokosénak, akiről Péterfy Irén, aki megjárta a börtönt miatta, azt mondta, teljes szívével szánja őt, mert neki volt nehezebb! Csakhogy Szilágyi Domokos öngyilkos lett, s mivel semmit vagy nagyon keveset tudunk tettének indítékairól, azt sem zárhatjuk ki, hogy a lelkifurdalás ölte meg. A többiek, az ijesztő többség, majd’ húsz évig éltek nyugodtan, és most sem hajtják le a fejüket, s abban sincs köszönet, ha a szájukat viszont kinyitják.
Áldozatok voltak – mondja a társadalom. És azok, akiket besúgtak, azok mik voltak vajon? Elfogadom, hogy besúgó és besúgó között különbséget kell tenni: van, akit fiatalon zsaroltak meg, amikor az ember még nem olyan tapasztalt, van, aki ártatlan dolgokat jelentett, van, aki ártalmasakat, s van bizony még olyan is, aki élvezettel és tehetséggel végezte munkáját. E két utóbbi kategória áldozatai nem „egyértelműbb áldozatok”, mint a besúgóik? Legalább egy olyan emberről tudok egyébként, akiről soha, senki nem mondta, hogy áldozat, hevesen állította ellenben mindenki, akivel csak beszélgettem, hogy egy aljas és gonosz ember. Senki és mindenki a barátaim közül – mások bizonyára őt is áldozatnak tartják.
A fentebbiek miatt nem tudom elképzelni, hogy a tartótisztek lelepleződése bármihez is hozzásegítene bárkit. Illetve nagyon is: ők lennének a hibásak mindenért, hiszen megmondtuk, hiszen mi mindig is tudtuk, hiszen mi kisebbségiek voltunk, áldozatok és következésképpen: vértanúk.
„Hát nincs senki, aki észrevegye, hogy napjainkban változott módszerekkel, de a »bűn« pellengérre állítása nyomán az arénában felharsanó üvöltésben épp az értékeink kérdőjeleződnek meg? Hogy sokkal körmönfontabb módon, mint 1989 előtt, folytatódik a mi kicsi társadalmunk morális felbomlasztása? Hogy nem csak a »bűn«, hanem az érték fölött is ítéletet mondunk? Hogy összekeverjük a kettőt.” – írod. Egyrészt azt hiszem, ezzel a passzussal túlságosan is közel kerülsz az összeesküvés-elméletek logikájához, s megtalálod a „külső bűnöst”, aki mindarról tehet, amiről mi nem. Másrészt nem tudom elképzelni, hogy minden leleplezés ellenére sokan lennének olyanok, akik egyenlőségjelet tesznek Szilágyi Domokos és Szőcs István, Veress Zoltán és Varró János közé. (Veress Zoltán lánya megtette – nem vált a cikke előnyére. L. Bereczky-Veress Biborka: Nyílt levél a leleplezetthez. Szabadság, 2012. december 22.) Harmadrészt: a közösséget a mai világ bomlasztotta szét; nem beszélhetünk már olyan monolit erdélyi magyarságról, mint 1989 előtt, én is csak azért tettem, mert sokan még mindig azt képzelik, van ilyen. Nos, nincsen. Sokaknak Wass Albert a kedvenc írója, másoknak Szilágyi István vagy Albert Camus; egyesek az RMDSZ-re szavaznak, mások az MPP-re, megint mások el sem mennek a szavazásra. (A minap hallottam egy rádióműsorban, amint valaki azt mondja, ő addig ugyan el nem megy szavazni, amíg nincsenek Böjte Csabához hasonló emberek a politikában.) És ez így van rendjén, hacsak nem akarunk visszautazni az időben.
Vagy pedig: legyen ez a közösség, ha lenni akar, de akkor viselkedjen közösség, ne tömeg módjára. Mindannyian tudjuk, hogy nincs közösség szent helyek, szent pillanatok és szent kötelességek nélkül, amelyeket mindenki a magáénak érez.
Barátsággal üdvözöl:
Demény Péter
Szabadság (Kolozsvár),2013. január 7.
Nem ügynökügy
Hierarchikus, öntörvényű világ a miénk, amelyet a büntetés és jutalmazás működtet. A Ceausescu-rendszer felismerte és támogatta ezt.
Lányok és fiúk rendezik apáik ügyét – így folyik most a legfrissebb ügynökbotrány Erdélyben. Még mindig ugyanazoknál a kérdéseknél toporgunk, fel kell-e fedni az egykori jelentőket, kinek kitől és hogyan kell, ha kell, bocsánatot kérnie. Legutóbb hat éve futottuk ugyanezeket a köröket, akkor Szilágyi Domokos ügynök-múltja körül folyt a vita.
Most Könczei Csilla leplezte le apja besúgóit, szekusblogján. Így bukott le többek között Szőcs István (Szőcs Géza apja), Veress Zoltán, Xantus Gábor, Marosi Péter. A leleplezésről cikkezett Demény Péter, a lebuktatás ellentmondásaira figyelmeztetett Dávid Gyula, megszólalt a kutató, Stefano Bottoni pedig azt mondta, nem fog többet hasonló vitákban részt venni.
Elmondták a magukét a lebuktatók, illetve az áldozatok hozzátartozói, például Könczei Csongor és a lebukottak (akik szintén érvelni tudnak amellett, miért voltak áldozatai ugyanannak a történetnek).
A két évtizede folyó vita a „múlt feltárásáról” nem mozdult előre. Ennek ellenére a Könczei család számára, amelynek tagjai megrendítő és érthető módon a tényfeltárással és kutatással gyászolnak, a most történtek nagyon fontosak. Apjuk életét egy, a stuttogó propagandára épülő rendszer tette tragikussá, most tehát hangosan kimondták azt, amit rajtuk kívül más nem mondott ki, legfennebb suttogott.
Ne becsüljük alá a gesztusok értékét, jelentését, fontosságát. Azok, akiknek a nevét kimondták, nem tudják feldolgozni ezt az eljárást, legalábbis ez derül ki Bereczky-Veress Bíborka apjához írt leveléből, meg nem értésként, igazságtalanságként élik meg. Nem lenne ez szükségszerű, hiszen a kimondás mellett ott lehet az empátia is, ez a gesztus nem egyenértékű a „kiátkozással”.
De érvelni, ellenérvelni ebben a végtelenített vitában, amely szorongásokkal terhes, és amelyet nem csak a megérteni akarás motivál, már nem érdemes.
Az apák elvesztegették az idejüket,
a fiúk és lányok rájátszása mindehhez már adalékanyag. Nem haszontalan, de a hiányt nem pótolja. Az érintettek jelentős része nem él, vagy nem aktívan él. Az utókorra csak az emlékezet munkája marad, a morális rendezés és rendbetétel esélye majdhogynem oda.
Van azonban néhány szempont, ami az elmúlt évtizedek kudarcos eszmecseréiben nem merült fel. És amelyek nemcsak a (be nem pótolható) morális jóvátételt, az emlékezést érintik, de amelyek részei a jelenünknek, hozzátartoznak mindahhoz, ahogyan élünk.
Mindeddig a „múlt feltárása” csak akkor vált fontossá, ha a mögöttünk lévő diktatúra végletes és végzetes eseményei kerültek szóba. Ha ügynökügyekről beszélhettünk. Az erdélyi magyar kortárs történetírás azonban éppúgy adós a diktatúra „békés” hétköznapjainak, aspektusának, urambocsá „jó” (sokszoros idézőjelben) oldalainak a bemutatásával, mint ahogyan adósak mindezzel a kortanúk, a nem bűnös és nem áldozat résztvevők.
Egy olyan diktatúra van mögöttünk, amelyben nem volt mindenki bűnös, és nem volt mindenki áldozat, amelyet simán túl lehetett élni, „mezítláb”. Amelynek volt unalmas, átlagos, sőt még humoros oldala is. Ha mindezekről nem beszélünk, nem emlékezünk, hogyan is éltünk együtt különösebb megrázkódtatások nélkül ezzel a torz rendszerrel, hogyan érthetnénk meg ugyanannak a szélsőségeit?
A „titkok” nem feltétlenül titkok, és nem feltétlenül nyugszanak nehezen kezelhető archívumokban. Kéznél vannak, csak nem értékeljük őket, vagy nem értjük ezeket az apró tényeket, vagy nem látjuk, hogyan szerveződnek egységbe. Intenzívebb, mélyebb és szélesebb emlékezetre, aktívabb párbeszédre lenne szükség. Nem beismerésekre, lebuktatásra, hanem újra- és újramondásra – erre még mindig van elegendő idő.
Mivel a múlt rendszert csak morális fehérben és feketében látjuk, az árnyalataira nem vagyunk érzékenyek, vagy nem tudjuk, hogyan adjuk vissza ezeket, ezért hajlamosak vagyunk csak hősöket és csak áldozatokat látni magunk körül. Holott a szereposztás ennél sokkal szélesebb, a karakterek sokkal sokfélébbek.
Gálfalvi György tud a legvidámabban adomázni, hogyan cicáztak a szekus ügynökökkel, hogyan működött a le- és kihallgatás, a poloskák elhelyezése. Lehet, hogy ez a vidámság habitusából ered, én hajlok azonban arra, hogy ő az egyike azoknak, akik értik a diktatúra, a tragikomikus diktatúra mélyebb (emberibb) rétegeit.
Igen, engem például nagyon érdekel a tartótisztek lelkiélete, családi háttere is. Nem a szimpátia, nem az antipátia mondatja velem, hanem a kíváncsiság, és az a meggyőződés, hogy ez is lényegileg hozzátartozik a megértendőhöz.
Mindezeken túl nagyon fontos kimondani:
a Ceausescu-rendszer (illetve az, ahogyan ebben a rendszerben éltünk, ahogy azt értettük, magyaráztuk) nem kiemelt pontja a közelmúltunknak. Voltak előzményei és vannak társadalmi, kulturális következményei. Amikor Könczei Csongor azt írja, hogy a besúgók közül kerülhettek ki az erdélyi magyar társadalom megbecsült tagjai, a valakik, és azok, akik nem működtek együtt a korabeli hatalommal, mellőzöttekké, kisemmizettekké, senkikké váltak, fontos, de nem teljes igazságot mond el.
Az erdélyi magyar társadalom mindig a senkik és valakik földje volt. Ha úgy tetszik, az uramoké és a bátyámoké. Ha még úgyabbul tetszik, a főuraké és a talpasoké. Mehetünk vissza Horthyig, de akár Dózsa Györgyig is. Hierarchikus, öntörvényű világ a miénk, amelyet a büntetés és jutalmazás működtet.
A Ceausescu-rendszer felismerte és támogatta ezt. Abszurd és mégis logikus módon konzerválta ezt a hagyományosan aszimmetrikus, belső igazságtalanságaiból vagy nagyon sajátos, nehezen kiszámítható igazságaiból táplálkozó kis magyar világot. A maga javára fordította.
Az elmúlt rendszerben nagyon sok olyan senki volt, akit az erdélyi magyarok mégiscsak valakiként tiszteltek, értékeltek (ilyen volt Könczei Ádám is, akit túlzás nélkül nevezhetünk legendás alaknak, én is családi elbeszélésekből ismerem). És nagyon sok olyan valaki volt, akiket bár jutalmazott a párt, a korabeli hatalom, mégis senkiként tartottak számon (hadd ne nevezzek most meg senkit), és különböző eszközökkel büntettek is. (Például elhallgatással, mellőzéssel, figyelembe nem vétellel.)
A jövőre vonatkozó kérdés az, hogy a „senkik” és „valakik” földje hogyan változtatható a „mindenki” földjévé. Azzá a birtokká, ahol nem az öntörvényű, zsarolható, befolyásolható közösségi ítélet, előítélet, a vagyon, a politikai háttér, a sznobéria, a családi kapcsolatok, a vallási hovatartozás, a regionális kötődés határozza meg kinek-kinek a helyét, hanem az önérték. Az önmagunkért vállalt, személyes felelősség.
Parászka Boróka
Manna.ro,2013. január 11.
Utólag a besúgókról – sine ira et studio
Annak, aki szenvedő alanya volt – mint jómagam is – a rá állított számos besúgó tevékenységének, a bölcs Tacitus címben idézett tanácsa (Harag és részrehajlás nélkül) bizony kissé szűk érzelmi ruhának bizonyul.
Azonban azt tanácsolom magamnak, de másoknak is, mégis próbáljunk meg a besúgói tevékenység kérdéséhez, ha ez lehetséges, elfogulatlanul viszonyulni. Ugyanakkor azt sem feledve, hogy sok úgynevezett „célszemélynek” a sorsát ők is befolyásolták, megterhel(het)ték addig nem tudott vádakkal.
Szabadulás utáni rabság
A Krónikában az utóbbi hetekben, hónapokban újra napvilágra kerültek igen tiszteletre méltó nevek, akik annak idején írásban kötelezték el magukat a román politikai rendőrség, a Szekuritáté szolgálatában. Személyesen nem ismerek mindenkit a Könczei Csilla blogján említettek közül, de két személy elég közel állt (áll) hozzám, hogy nevük olvastán felkapjam a fejem.
Veress Zoltán költőről, íróról, műfordítóról és Varró János irodalomtörténészről, regényíróról, műfordítóról van szó. Már Szilágyi Domokos „leleplezése” is megdöbbentett, és tragikus sorsának bizonyára ebben (is) rejlik a magyarázata. Irodalmi és általában értelmiségi létünknek, írásaik hitelességének és hatásának olvasóik emlékezetében bizony ártottak, akárhogy igyekezzünk a magánéletet az alkotóitól különválasztani.
Az említettek valamennyien megszenvedték a nacionálkommunizmus börtöneit olyan „tettekért”, amelyeket alig tudtak vallatóik a jelentéktelenség homályából a felszínre hozni. Többnyire szintén „informátoraik” segítségével. Akárhogy is volt, kiszabadulásuk után sem voltak az akkori viszonyokhoz képest „szabadok”. Már csak azért sem, mert a Szekuritáté számára a belügyminisztérium hírhedt 70-es számú törvénye kötelezővé tette bizonyos társadalmi kategóriákhoz tartozókat (így a volt politikai elítélteket is) megfigyelni, róluk dossziét nyitni, és köréjük besúgóhálózatot építeni.
Miután Nicolae Ceauşescu megtiltotta, hogy a kommunista párt tagjait beszervezzék besúgóknak (nekik e nélkül is kötelességük volt a szocializmus vívmányait a „rongálóktól” megvédeni), a legalkalmasabbak erre a célra a megfélemlíthető, volt politikai elítéltek voltak. A családtagokat is sújtó különböző tilalmak (amelyekről azonban soha sehol nem jelent meg hivatalos irat), a képesítésnek a semmibevétele munkahelyi alkalmazásnál (már ha sikerült valahol akármilyen állást kapnia) általános volt.
A „megbízhatatlan” tanár többet nem taníthatott, az újságíró, író esetleg korrektor lehetett. Ebből a megalázó helyzetből két út vezetett a „napos oldalra”. A becsületes út a rehabilitáció volt, a másik a besúgói kötelezvény. Lehetett választani. Én például, mert szerettem tanítani, kértem a rehabilitációmat. Nem engedélyezték. A másik út nem volt számomra elfogadható. Így aztán volt, akinek sikerült rehabilitáltatnia magát, mint például Palczer Károly volt kollégámnak és „bűntársamnak”. Ő nyugdíjazásáig tanított. Dávid Gyula irodalomtörténésznek ugyancsak sikerült a rehabilitáció. Azóta is „könyves ember”, szerkesztő.
Macska-egér játék szekusokkal
Nem ismeretlen számomra sem a beszervezés alattomos, hitvány módja. Néhány évig nyugton hagytak, majd rám állítottak egy fiatal szekus tisztet, hogy szervezzen be a titkosszolgálatba. Külön írás kellene ahhoz, hogy hónapokig tartó próbálkozásának minden trükkjét előadjam. Mivel beteg feleségem és kislányom megélhetését nekem kellett biztosítanom, nem mondhattam „hős daliaként” egyenesen nemet. Macska-egér játék volt, de nem mehetett az idegeimre.
Cselvetéseit más beavatása nélkül, magam kerültem el. Hónapok teltek el a „találkákkal”. Volt benne csábítás és volt fenyegetés, zsarolás és utazási lehetőség (húgomhoz, Magyarországra), jó állás kijárása és rehabilitáció. Amit akarsz. Aztán abbahagyták, többet nem kísérleteztek velem. Akik ezt nem bírták cérnával, azok csapdába estek. Mint az említettek is.
Mert az a mai, viszonylag fiatal olvasó, aki nem élt abban a rendszerben, vagy még gyerek volt, nem tudhatja, mit jelentett a diktatúra. Annak elbeszélni sem lehet, mert azt fogja mondani, hogy a személyes gyűlölet túlzásra késztet. És nagy százalékban vélekednek úgy a szerencsétlenek, hogy jobb volt akkor élni. Persze már akinek! (Azt azért tegyük hozzá, hogy azt a rendszert ugyan nem ismerték, de ismerik a mai nyomorúságunkat, különösen az állástalan vagy alulfizetett fiatalok.) Emberkaméleonok Nyilván mindenkinek, Veress Zolinak is, a már túlra költözött Varró Jánosnak is megvan a maga története, amelyet Zoli, ha röviden is, de becsülettel elismert és megmagyarázott (talán jobb lett volna a „leleplezés” előtt). Varró János ezt nem tette meg, önéletrajzi visszaemlékezésében (Erdélyi sorsvallató – Egy erdélyi ’56-os utolsó vallomása, Kecskemét, Korda Kiadó, 2008) sem. Kár.
Nem árt azonban a történtekhez azt is hozzátenni, hogy igen sok esetben a „tolvaj kiált tolvajt”. Naponta vagyunk elképedt tanúi annak, hogy mennyi emberkaméleon szaladgál jobbra érdemes hazánkban. Én nem találtam túlzásnak a budapesti Terror Háza „nyilas testvér” átöltözését harcos kommunistává. Nálunk sincs másképp.
Volna a Krónikában olvasott két íráshoz, a Bereczky-Veress Bíborkáéhoz és a Szőcs Gézáéhoz kapcsolódó véleményem, elvi problémám. Az csak természetes, hogy szeretjük szüleinket, akik védtek és támogattak mindenkor minket, olykor saját életminőségük rovására is. Már az esetek többségében. Persze van kivétel is, például amikor apa jelent a fiáról, még ha „paródiába illő módon” is.
Ez ugyanis megbocsáthatatlan aljasság, és az írott, valamint bármelyik íratlan törvénynek ellentmond, tisztelt Szőcs Géza úr. Bereczky-Veress Bíborka édesapjának – bár nyilván jólesett neki – nincs szüksége arra, hogy gyermeke az ő személyes elszámolnivalójába avatkozzék, sőt nem is ajánlott, az elfogultság miatt.
Persze a pozitív elfogultságra gondolok. Próbáljuk megérteni, hogy ez csakis magánügy. Szőcs Géza pedig ne akarjon – nagylelkűen – apjának, aki emlékezetem szerint minden alkotó kemény, szigorú, olykor gunyoros bírálója volt, menlevelet adni. Az pedig egyenesen nevetséges, hogy ő akarja helyrehozni apja – enyhén szólva – hibáját. Szőcs István vállalt valamit, amit eddig gondosan eltitkolt. Ez – lásd fentebb – szintén csakis rá tartozik. Szőcs Géza a múlt rendszer üldözöttjeként elhagyta hazáját, hogy távolról tegyen érte, majd hazajött, itthon folytatni kinti tevékenységét népe javára. Ez dicséretes, ez tartozik rá, és nem az apja múltjába avatkozni.
Esterházy Péter Javított kiadás (Budapest, 2002) című könyve zárómondatainak egyikével fejezem be: „Apámnak nem tudunk – mi emberek: akiket elárult, és akiket nem – megbocsátani, mert előttünk nem ismerte el tettét és nem bánta meg azt, nem bánta meg, hogy lelkének sötétebb fele legyőzte őt”.
Puskás Attila
A szerző a Volt Politikai Foglyok Szövetsége Kovászna megyei szervezetének alelnöke
Krónika (Kolozsvár),2013. január 31.
Kálváriás esztendők krónikája
Az ötvenes évek elején, a felsőbányai bányakitermelés mélyszintjein politikai rabok is dolgoztak, több ezren. Ám erről csak külső észleléseim voltak: a Bányahegyről, miközben a kecskéket legeltettük, beláthattunk a magas kerítéssel, szögesdróttal körülvett lágerbe. Rém titokzatos világnak tűnt. A város alig-alig tudott róluk, csupán annyit, hogy politikai elítéltek élnek ott teljes elzártságban. A velük kapcsolatban levő helybeli dolgozók maguk is katonai egyenruhában jártak dolgozni, ezzel is kifejezésre juttatva a szigort, magasra emelve a hallgatás falát. A suttogásokból a gyermekfülekbe aligha juthatott el valami is.
Ötven esztendeje annak, hogy a Nagyvilág című világirodalmi folyóiratban elolvashattam Szolzsenyicin Iván Gyenyiszovics egy napja című kisregényét, amely megvilágosította előttem, mi is folyhatott, milyen élet lehetett a tíz évvel azelőtt látott kerítések mögött: embertelenség, kegyetlenség, megaláztatás – szöges ellentéte mindannak, amit a szocialista társadalomról tanultunk. Kolozsvári diákéveim első éveiben megtapasztalhattam, hogy tanáraink, diáktársaink közül egyik napról a másikra eltűntek néhányan; az egyetemek egyesítése után öngyilkos professzorok életáldozata jelezte, valami nincs rendjén a „legigazságosabb” társadalom működésében. A csend – a félelem csendje! – elaltatta bennünk/bennem a gyanakvást, beálltunk azok sorába, akik engedelmes polgárokként rendeztük be életünket.
Azokban az években egymás után jelentek a meg a hitleri koncentrációs táborokról szóló, a borzalom világát idéző könyvek, köztük a nagyváradi Nyiszli Miklós kötete: Orvos voltam Auschwitzban, 1964-ben. A hazai lágerekről – régiekről és újakról –, a romániai megsemmisítő táborokról semmit sem tudhattunk.
A szovjet blokk „fonákja” – helyesebben szólva: igazi arca – igazi kontúrjait ismételten Szolzsenyicin tárta fel a világ előtt, 1973-ban: A Gulág–szigetcsoport két kötete.
A német/szovjet mintájára 1944 őszén létrehozott romániai lágerek a „demokrácia ellenségeit” voltak hivatottak egyéni és közösségi szinten is kiiktatni a társadalomból. Az elsők közé tartozott a földvári tábor. Az oda elhurcoltak tízezreinek állít emléket Boros Ernő könyve: „Hogy a magyar pusztuljon” (1944 vége – 1945 eleje: Szatmár megyeiek a földvári haláltáborban) (2009) Az azt követő években a szovjet csapatok árnyékában berendezkedő hatalom harcot hirdetett az előző rendszer elitjeivel szemben, beleértve a magyarság prominens képviselőit is. Közéjük tartozott a kiváló tanár, Puskás Lajos is, akit ítélet nélkül tartottak fogva az embertelen bánásmódjáról hírhedt szamosújvári börtönben. Börtönnaplóját az ugyancsak súlyos büntetést szenvedett fia, Puskás Attila tette közzé Más jövőt álmodtam (Sepsiszentgyörgy, 2008) címmel.
A „felszabadító dicsőséges szovjet hadsereg” előnyomulásával egyidejűleg jelentek meg a fasisztákat, háborús bűnösöket „felkutató” belügyi szervek, amelyek rögtönítélő katonai bíróságai válogatás nélkül, ezerszámra osztogatták a tíz-, húsz-, huszonöt évi kényszermunkára szóló ítéleteket. Közéjük került nagykárolyi középiskolás diák – Komáromi Attila – is, aki Életre ítélve című könyvében (Svájc, 1993) állít emléket az átélt borzalmaknak, a Gulágnak. Alig telt el pár hónap, Erdélyből svábok, szászok tízezreit vitték ún. „malenkij robotra”, köztük a szatmári svábokat. Az ő szenvedésük, kálváriás éveik, életáldozatuk tükreként olvasható Kálmándi Papp László Svábok a paradicsomban (Déva, 1997) és Boros Ernő A szatmári svábok deportálásának története I–II. (Nagykároly, 2011) című visszaemlékezése, illetve dokumentumkötete. Az 1948-as kommunista hatalomátvétel után kényszermunka-táborok láncolatát hozták létre. Az elítéltek tízezrei szenvedtek e lágerekben – közéjük tartoztak a felsőbányai, kapnikbányai és miszbányai színesfém kitermelő bányáknál létrehozott kényszermunka-táborok –, melyek „zászlóshajója” a Duna–Fekete-tengeri csatorna volt. Magyar nyelven ennek korántsem alakult ki olyan dokumentum-irodalmi feldolgozása, mint a későbbi, az 1956-os forradalom utáni terrorhullámnak. A nyolcvankilences fordulatot követően jött el a lehetősége az 1956-ot követő kegyetlen megtorlások koncepciós perei feldolgozásának, a lágerélet bemutatásának, az áldozatok előtti főhajtásnak. Tófalvi Zoltán munkái, a Dávid Gyula által összeállított 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára. 1956–1965 (Polis Könyvkiadó – Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 2006) jelentik a törekvés fővonalát, melyekhez társíthatók az egyéni emlékiratok megjelenése. Ez utóbbiak közé sorolható Varró János Erdélyi sorsvallató (Kecskemét, 2008) című megrázó tanúságtétele az átélt borzalmakról. E kiadványok lapjain a megszenvedett esztendők személyes életsorsok tükrében tárulnak elénk. Ebben a sorban, a dantei poklot idéző emlékiratok közt említhetjük Veress Sándor könyvét: Hét esztendő kálváriája 1957–1964, amelyet a Polis Könyvkiadó adott ki, 2011-ben. Az előszót író Dávid Gyula kor- és sorstársként hangsúlyozza ki e kiadványok szükségességét: „Sok még a fehér vagy homályos folt. Sok még a mai napig is belügyi levéltárakban lapuló (természetesen koncepciósan torzított, de torzítottságában is valós tényeket rögzítő) bírósági peranyag. S akik még élünk az egykori 56-osok közül, az évek múltával egyre jobban érezzük, mennyi még az adósságunk azokkal szemben, akik – vagy akiknek családja – legfeljebb emlékük megőrzése által részesülnek valamiféle »kárpótlás«–ban.” Az 1956-os forradalom az erdélyi magyarság körében is felkeltette egy újabb politikai berendezkedés létrehozásának reményét, „érlelődni kezdetek bizonyos elgondolások egy valóban demokratikus átrendeződés esetére”. A hatalom keményen lesújtott, kihangsúlyozta e szándékok „nacionalista”, „irredenta” jellegét, monstre koncepciós perekben hirdetett halálos ítéleteket, osztott ki súlyos börtönéveket. Új, demokratikus berendezkedésű államról álmodott az erdélyi egyetemi, valamint a középiskolás diákság is. A megtorlás áldozata lett a brassói kezdeményezésű EMISZ, a sepsiszentgyörgyi SZIT, a nagyváradi SZVISZ; s a csíkszeredai, szászrégeni, gyergyói csoportok tagjainak tucatjai kerültek rács mögé. A következmény nem csupán a kegyetlen ítéletekben öltött testet, a hatalom elérkezettnek látta az időt az önálló magyar egyetemi és iskolai hálózat felszámolására. Az Áldozatok – 1956. A forradalmat követő megtorlások a Magyar Autonóm Tartományban című dokumentumkötet (Mentor Kiadó, 2006) – Pál–Antal Sándor kutatása és közlése eredményeként – felöleli azokat a dokumentumokat is, amelyek a Veress Sándor kezdeményezte akció tagjainak ügyiratát is tartalmazza. „Belőlük – írja Dávid Gyula – arról is fogalmat alkothatunk, miképp duzzasztották fel és értelmezték a maguk igényei szerint a vádelőkészítő hatóságok a valós tényeket, miképpen alakították ki azt a »koncepciót«, amelynek végkövetkeztetéseként Veress Sándorra és Németh Zoltánra az ügyész halálbüntetés kirovását kérte.”
Az előszó írója, Veress Sándor kötetéről szólva, kiemeli: „Ez a visszaemlékezés azonban nemcsak az adott helyzetről, hanem főképpen azok közepette sorsot vállaló és szenvedő emberekről szól, akik végigjárták a »hét esztendő kálváriáját«: ki-ki a maga egyéni tartása, ereje vagy emberi gyöngesége szerint”, továbbá „egymás vállalásáról, a másik sorstárs elesettségének, adott esetben elviselhetetlenségének vállalásáról” is. Sőt azon is túl: „Veress Sándor sorstörténetét végigkíséri a család története a leendő feleségével való megismerkedéstől a hét esztendőn át remélt és végre beteljesedett újratalálkozásig”. Dávid Gyula az előszó záró soraiban megindokolja a megtorlásokat megidéző dokumentumkötetek kiadásának szükségességét: „Fontosnak érzem, hogy sorsunk emberi tanulságai valamiképpen beépüljenek a következő nemzedékek: az életbe már kilépett unokáink s a most születő dédunokáink tudatába. Hogy a világban senki se legyen kiszolgáltatva semmiféle Hatalomnak, s hogy az igazságért, az emberségért való kiállást soha sehol ne lehessen erőszakkal megtorolni.” Veress Sándor könyve fél évszázad múltán idézi vissza a kálváriás esztendőket. Az időbeni távolság teszi, hogy a leírtak objektivitásába csak elvétve szüremlenek be szubjektív érzelmi elemek, szenvedélyes megnyilatkozások. Az idő csökkentette a fájdalmat, az átélt borzalmak okozta testi-lelki sérüléseket, a létbizonytalanság kétségbeesett kiáltásait? A tárgyszerű közlésből hiányzik a vérbírókkal, a rabtartói szemben érzett gyűlölet. Előszavában nem rájuk, hanem azokra a százezrekre emlékezik, akik szembe szálltak a kommunista zsarnoksággal. „Kegyelettel és fejhajtással emlékezem mártírjainkra és a börtönökben vagy szabadulásunk után elhunyt sorstársainkra. Ez a könyv az ő emléküket is őrizni kívánja.” Ajánlásában – „Drága kicsi feleségem, Lujza emlékére, aki hűséggel hazavárt hét éven át” – jelképesen megemlékezik „a sok százezernyi otthon maradt feleség, gyermek, szülő” szenvedéséről is, akik „vállalták az áldozatot, egyedül nevelték fel gyermekeiket (…) nekik bizonyos szempontból sokkal nehezebb volt”.
Veress Sándor könyvét származása, az otthon, az egymásra találás, a családi élet leírásával indítja. Ígéretes életkezdés: munkára, szorgalomra, szeretetre épült. Ebbe szól bele a történelem: 1956 éles cezúra lesz életében. Számára elfogadhatatlan az a mocsokáradat, az események meghamisítása, rágalom, amely a magyar forradalom romániai hivatalos visszhangját jellemzi. Úgy érzi cselekednie kell: leveleket, röpiratokat ír és terjeszt, amelyekben cáfolja azokat, a forradalom igaz tartalmát és célját szeretné tudatosítani, szolidaritást vállal a forradalommal, cselekvésre buzdít. „Magyarországon nem ellenforradalom, hanem forradalom, szabadságharc van. Lépjünk fel az elnyomó kommunista zsarnoksággal szemben és annak kiszolgálói ellen, mert ők a népünk legnagyobb ellenségei! Menjenek haza az orosz csapatok! Sajtó- és szólásszabadságot! Demokratikus, titkos választásokat, többpárt rendszert. Bojkottáld a közelgő választásokat! A változásokban való reménykedéssel és meggyőződéssel vállalnunk kell a magyar forradalom–szabadságharc eszméinek terjesztését.” A „Titkos Forradalmi Szervezet” akciója, besúgók közreműködésével, hamar lelepleződik. Kezdeményező tagjait – dr. Németh Zoltánt, Ravasz Győzőt, Veress Zoltánt, Elekes Balázst, Szilveszter Sándort és Veress Sándort – 1957 júniusában letartoztatták és azon év szeptemberében „a szocialista rend elleni összeesküvés” vádjával bíróság elé állították, súlyos fegyházbüntetésre ítélték. Ezzel kezdetét vette a hét éves kálvária. Stációi: a marosvásárhelyi gyűjtőfogház, Zsilava sötét földalatti kazamatái, Szamosújvár zárkái, Periprava–Grind kényszermuka táborai. Az emlékezés elénk hozza a korabeli román börtönviszonyok kegyetlenségét, az elítélteknek szánt sorsot: „Itt pusztultok, mint a patkányok – e szavakkal fogadta az újabb rabszállítmányt Goiciu, a szamosújvári börtönparancsnok. Őreik szemében „banditák” voltak, akiknek nincs kímélet, akiket nyíltan halálra szántak, akikről nem tartoztak számadással senkinek. A királyi hadsereg tisztjei, magas rangú politikusok, tisztviselők, értelmiségiek, diákok, munkások, földművesek – a társadalom minden rétege „képviselve volt” a börtöncellákban, a munkatelepeken. A börtön a jellemszilárdság próbája volt. A sorsukat méltósággal viselők és letargiába merülők, egymást segítők és besúgók széles spektruma alkotta a kényszerű közösségekbe sodródottak sokszínű palettáját. Mindig és mindenhol voltak olyanok, akik a legkíméletlenebb helyzetben is emberségesek tudtak maradni, a legreménytelenebb helyzetekben is őrizték és másokban is ébren tartották az életbe vetett hitet. Különösen érvényes volt ez a hol kisebb, hol nagyobb létszámú magyar foglyok esetében. Közös sorsukban egymás támaszai voltak a bajban, a munkában, a reménykedésben. A túlélés egyfelől az alkalmazkodás függvénye volt, másfelől annak a hite, reménye, hogy a súlyos ítéletek letöltése előtt eljön a szabadulás órája. Nem volt oly nap, amelyben gondolataik ne szálltak volna haza, a családhoz, amelyről évekig semmit nem tudhattak, amely évekig nem tudhatott róluk semmit. Veress Sándor többször is szól arról, hogy elítéltetésétől kezdve imádkozott értük „a nap minden szakában, amikor csak lehetőség volt rá, hogy mielőbb viszontlássuk egymást a mi kis otthonunkban”. A rá mért húsz esztendős ítélet árnyékában sem tört meg: „imádkoztam a jó Istenhez, hogy adjon hitet a szabadulás reményéhez és adjon erőt, egészséget kicsi feleségemnek, hogy szeretetben tudja felnevelni két kislányunkat és elviselni a rá nehezedett sorsot. A szabadulás reményéhez kapott hitet a jó Isten és sorstársaim annyira megerősítették, hogy már másokat is bátorítottam afelől, hogy minden nehézséget túlélve, a ránk mért évek lejárta előtt haza fogunk menni.” Ez adott neki erőt a kegyetlen bánásmód, a rosszindulatú rabtársak elviseléséhez. Egy pillanatra sem ingott meg. Nem bánta meg tettét, azt igaz cselekedetnek tartotta. Az események belső szálán kívül mindig ott lebegett egy másik, az elképzelt otthoni élet, szeretteik sorsa. Az évek múltán kapott első hazai hír mérhetetlen módon felértékelődött. Veress Sándor külön fejezetben idézi fel családja életét, az ő kálváriajárásukat. Hisz a hatalom őket sem kímélte. Az ő szabadságuk is viszonylagos szabadság volt – kiközösítéssel, megbélyegzéssel, üldöztetéssel teli évek –, súlyos próbatételekkel terhelt esztendők. A hűség, az emberség, az életerő próbája.
A könyv olvasása tiszteletet és elismerést ébreszt azok iránt, akik szembe mertek szállni a hatalommal. „Mindig voltak bátrak, akik mertek”, akik lelkük mélyén hittek abban, bizonyosak voltak abban, hogy az öröknek hirdetett kommunista rendszer sem sebezhetetlen, hogy támadhatnak Dávidok, akik legyőzik Góliátot. Sokan nem érték meg ezt a győzelmet. Évekig, évtizedekig hallgatniuk kellett, nem szólhattak szenvedéseikről, az áldozatokról. Veress Sándor könyve – önnön személyes történetén, sorsán túlmenően – mementó mindazokról/mindazokért, akik a román börtönökben, kényszermunka–táborokban szenvedtek. Azon túlmenően pedig egy embertelen társadalom természetrajza, amelynek sosem szabad feledésbe merülnie.
Máriás József2013. február 6.
Gyászhír
Ezúton tudatom minden kedves baráttal és ismerőssel, hogy férjem,
Veress Zoltán író
77 éves korában, házasságának 58. évében 2013. február 4-én stockholmi otthonában csendesen elhunyt.
Veress Magda.
Szabadság (Kolozsvár),2013. május 7.
Deák Akadémia – 2013
Délelőtt szól a telefon: meghalt Deák Feri. Sejtettem már, hogy ismét baj van (súlyosnak mutatkozott betegségét és vélt gyógyulását követően), mert legutóbbi (távolsági, szegedi) jelentkezése óta meglehetősen sok hét telt el, holott jelezte, hogy elküld régebbi szövegeket, amelyeket össze kellene dolgoznom a Szegeden (Kriterion-beli nyugdíjazása után új kiadói munkahelyén) készülő Deák-kötet számára. Közeli barát, régi nagyon kedves és fontos munkatárs ( több könyvem borítójának tervezője, a legmegbízhatóbb Korunk-grafikus) elvesztése megrendít, ám az ember olyan, hogy lehetőleg végzi tovább a megkezdett munkát.
Éppen egy felgyűlt folyóirat- és újsághalmot próbálok felszámolni, válogatni, a megőrzendőket helyükre tenni – s a legváratlanabbul egy 1995. júliusi Háromszék-szám kerül a kezembe, benne egy akkori publicisztikai rovatom soros darabjával. A címe: Deák Akadémia. Gyanakodva nézem, olvasom. (Nem utólagos kitaláció!) Deák Feriről szól, a sepsiszentgyörgyiek olvashatták. Ha már a – szomorú – véletlen így hozta, úgy gondolom, ehhez a korábbi íráshoz csupán egy évszámot (Feri életében a végsőt) kell hozzátennem mindannyiunk emlékeztetőjéül: 2013.
Deák Akadémia
Ha azt kérnék tőlem, nevezzem meg a Deák Akadémia alakulásának dátumát vagy akár a gondolat megszületésének helyét, zavarba jönnék. A Magyarországon, Budapesten székelő Széchenyi Akadémiának, amely újabban szervezi az írókat, művészeket, bizonyára ismertek a bejegyzési adatai – bár az 1990-es Akadémiai Kislexikonban (a II. kötetben) nem találom őket, sőt az Új Magyar Irodalmi Lexikon sem ismer ilyen címszót (1994-ben). A Deák Akadémiáról még nehezebb pontos ismereteket gyűjteni, minthogy mostanáig mindössze egy könyv – igaz, nem akármilyen kiadvány! – jelzi létrejöttét 1995-ben.
Az újdonsült Akadémia névadója Deák Ferenc, ám nem a Széchenyi-kortárs politikus, hanem a hatvan évvel ezelőtt a Sepsiszentgyörgy melletti Kökösben született grafikus, akinek méltó megünneplésére a Kriterion-beli kollégái találtak ki egy rendhagyó emlékmappa elkészítését. Az ötlet testet öltött, s a kolozsvári Misztótfalusi Nyomdában (lehetett volna vajon méltóbb helyen?) kinyomtatott könyvre – mert az lett belőle – a szerkesztők ráírhatták: „A kiadványban örömmel sorakoztatjuk fel művelődési életünk jeles képviselőinek felkérésünkre beérkezett vallomásait: a jó barátnak, a régi, kedves munkatársnak több évtizedes munkásságát értékelő kézírásos sorait.”
Amint az idézetből kiolvasható, elsősorban gesztus értéke van e kiadványnak. A grafikusi asztala fölé hajló szerzetessel találkozunk, aki hónapokon, éveken át háttérbe szorítja saját művészi álmait, hogy megfelelő formát (címlapot, grafikai képet) adjon mások műveinek nyomtatott változatához. A most megszólalók többsége ezt a Misztótfalusi módján vállalt szolgálatot ismeri el, köszöni meg, holott ugyanígy lehetne méltatni, részletezőn elemezni a rajzművész teljesítményét, amely végül is nem szorítható be egy nyelv, egy művelődési kör határai közé. (Ennek elismeréséről korábbi díjak, kiállítások kritikai visszhangjai szólnak.)
A Deák Akadémiát írtam ide címként, akkor hát maradjunk az említett, irigylésre méltóan szép könyvnél, a harminckilenc társszerző együttműködésénél. Külön-külön talán nem mindegyikkel vállalnám a társszerzőséget, így együtt azonban gyönyörű és megtisztelő a társaság, az „Akadémia”. Nem hiszem, hogy könnyű volna még egy kortársat találni, akinek kedvéért valamennyien itt szereplők leülnénk íróasztalunkhoz baráti köszöntőt, laudatiót szövegezni. Ám éppen ez az együttlét teszi az akadémiát. És hogy kik tartoznak bele? Hát olyanok („igazi” akadémikusok), mint Jakó Zsigmond, Benkő Samu, Egyed Ákos, Imreh István és aztán mi, többiek a festő Abodi Nagy Bélától és a prózaíró Bálint Tibortól Veress Zoltánig és Visky Andrásig. Ez a könyv valamikor dokumentumgyűjtemény is lesz, hiszen őrzi a kézírását a már halott Páskándi Gézának s élő klasszikusainknak. (Kit soroljak ide, hogy ne legyen sértődés?) Kányádi Sándor, Sütő András, Lászlóffy Aladár, Szilágyi István, Szabó Gyula – talán ennyi is elég, hogy a „szöveggyűjtemény” súlya mérhető legyen.
Büszke vagyok rá, hogy magam is ott szerénykedhetek a Deák Akadémiában.
Ui. Közben, 1995 óta Deák Ferit sokan megelőzték mint távozók: Jakó, Imreh István, Abodi Nagy, Bálint Tibor, Veress Zoltán, Sütő András, Lászlóffy Aladár, Szabó Gyula. De ők is megmaradtak a megtiszteltek és tisztelők között.
Kántor Lajos
Szabadság (Kolozsvár)2013. november 27.
Írók és hatalom – mert azok az évek, évtizedek „sajnos nem múlnak el nyomtalanul”
FOLYTATÁS LAPUNK NOVEMBER 26-I SZÁMÁBÓL
– Erősen kapcsolódik édesapámhoz a szekusblog, de nem csak róla szól. Ugyanakkor van néhány érintkezési pont mindazzal, amit Stefano Bottoni végez, ezek közül az egyik a téma iránti elkötelezettség. Nagyon komolyan gondoljuk, hogy erről a korszakról minél többet kellene megtudni – hangsúlyozta Könczei Csilla, hozzáfűzve: bár nincs közvetlen kapcsolat az olasz származású történész és az ő munkája között, de valószínűsíthető, hogy tudatalatti szinten megerősítette őt abban, hogy érdemes ezzel foglalkozni. 2006-ban, amikor elindította a szekusblogot
(https://konczeicsilla.egologo.transindex.ro/), nem gondolta, hogy az édesapja dossziéjának publikálásával és értelmezésével ilyen érzékeny pontokat érint.
Megdöbbentett, amikor elkezdett kiderülni, hogy kik rejtőznek a fedőnevek mögött. Nagyon nehéz ezt feldolgozni, hiszen gyermekkoromban és azután sem tudtam volna elképzelni, hogy ennyire közeli és általam sokszor nagyra becsült emberek – így például Veress Zoltán, aki abban a ronda felnőtt társadalomban nagyon kedves ember volt velem és a testvéreimmel szemben is, nagyon szerettem őt – érintettek lehetnek. Semmiféle bosszúvágy vagy viszketegség nem munkálkodik bennem, sokkal inkább rosszul esnek nekem ezek a dolgok. Emiatt hézagos és egyre ritkásabb a blogom, nem könnyű az újabb felismeréseket feldolgozni, és eldönteni, hogy nyilvánosságra kell-e hozni őket vagy sem – magyarázta.
Míg Bottoni a szakmájában dolgozik, amikor ezeket a kutatásokat végzi, Könczei Csilla egészen más területen vizsgálódik, civil projektnek nevezi a szekusblogos tevékenységét, ezzel függ össze, hogy ritmusában „szakadozott”.
– Bár elverték rajtam, hogy nem elég szakmai, remélem, hogy becsületesen és megbízhatóan végzem ezt a munkát. A másik különbség az érintettség szintje: érzelmileg erőteljesen érinti a téma Stefanót is, én viszont a saját életemen, az édesapám és a családom életén keresztül, zsigerileg érzem át – jegyezte meg. Személyes dossziékkal dolgozva mozaikokat ismer fel, amelyeket összefüggésbe lehet hozni, ami által összeállhat egy nagyobb kép, „ez azonban nem édesapámról szól, hanem a mi világunkról is, mert ezek a dolgok sajnos nem múlnak el nyomtalanul”.
Felmerül a kérdés: hogyan kell, hogyan lehet viszonyulni utólag azokhoz az emberekhez, akik a szakmájukban nagyot alkottak, közben viszont – valamilyen okból kifolyólag – együttműködtek a titkosszolgálattal. Orbán János Dénes szerint nagyon nehéz megfelelő választ adni azoknak a diákoknak, akik Halottak napja közeledtével megkérdezik, gyútsanak-e gyertyát például Szilágyi Domokos sírjánál. Stefano Bottoni kifejtette: Szilágyi vagy Sütő életét egészen másképp kell elemezni, értelmezni, mint a Mikó Imréét, aki politikus volt, ehhez azonban leginkább az irodalmárok közreműködésére lenne szükség, „akik ténylegesen
értenek hozzá, és egy másik tudományág arzenáljával tudják felvonultatni, hogy egy metaforából mi következik,
vagy, hogy mire utalnak a nyelvi finomságok”. Mint mondta, egyáltalán nem ördöngös dolog kikérni Szilágyi Domokos dossziéját, hogy aztán hozzá lehessen fogni a mélyreható kutatáshoz.
A besúgók mellett a szekusok tetteiről is értesülhetnek mindazok, akik ilyen témában vizsgálódnak – róluk jóval kevesebbet beszélünk –, ennek kapcsán a történész Florian Oprea példáját említette: 1962-ben mindössze öt nap börtönre ítélte őt a munkáltatója, mert egy letartóztatott személyt, bizonyos Kádár Tibort olyan kihallgatás alá helyezett, amely után az illető öngyilkos lett a cellájában.
– Nincs vizsgálat, nincs ügyészség, sem büntetés, sőt, folytatódhat tovább fényes karrierje, hogy aztán még fennebb emelkedjen. Szóval ilyen idők jártak akkortájt – összegezte Bottoni. Egy másik példát hozott fel Könczei Csilla: néhány napra börtönbe zárták az egyik tisztet, ugyanis amikor az informátorát kihallgatta, „figyelmetlen volt, és nem vette észre, hogy a másik kiugrott az ablakon”.
– Magyarországon és Romániában elég sokat publikáltak a témában, véleményem szerint a „legvékonyabban” talán az erdélyi magyar kisebbség terén állunk. Nyilván, itt is vannak szakemberek, akik dolgoznak, nem akarom lebecsülni ezt, inkább mennyiségi tekintetben látom a hiányosságokat – állapította meg Könczei Csilla. Bottoni ennek kapcsán
Jánosi Csongor nevét említette, aki elmondása szerint kitűnő tanulmányt közölt az elmúlt időszakban Ungváry József szekustisztről.
Emellett legalább 4-5 jó tanulmánya van, amelyeket román nyelven jelentetett meg. A román szakemberek elismerik a munkáját, magyar viszonylatban viszont kevesen tudnak róla.
– Nem tartozik a kolozsvári nagy magyar értelmiséghez, magyarul alig publikál. Itt doktorál ellenben Kolozsváron, a Protestáns Teológián, Buzogány Dezsőnél, állambiztonság és protestáns egyház a témája. Gyakorlatilag készen van már a dolgozata, a baj csak az, hogy nem engedik ledoktorálni, amiből hamarosan valószínűleg elege lesz, és elmegy külföldre – jegyezte meg Bottoni.
Utalt arra is, hogy szász tekintetben is jóval intenzívebben beszélnek ezekről a dolgokról: németül és románul publikálnak, több folyóiratban, Németországban évente szerveznek egy konferenciát a szász (és nemcsak) kisebbségi, főleg irodalmi és értelmiségi besúgások témájában; „ők sokkal korábban megírták a Szőcs István-féle ügyeket,
csak egyszerűen senki nem olvas németül, vagy nem figyelünk oda rájuk”,
mint ahogyan a románok által Constantin Noicáról közölt elemzésre sem, amely a sokak által bálványként tisztelt személyiség életét értelmezi.
A beszervezési életkor irányába terelte a beszélgetést Könczei Csilla, mondván: döbbenetes, hogy egy idő után borzasztó fiatalon vontak be személyeket a hálózatba, a diákokat már 11-12. osztályos korukban megcélozták, továbbá a katonaság és az egyetem idején, avagy épp a belépés volt a garancia arra, hogy valakit felvegyenek az egyetemre. A korábbi zsarolással, fizikai erőszak kilátásba helyezésével ellentétben a nyolcvanas években különféle ajánlatokkal keresték meg az embereket, befolyásolták, rábeszélték őket, „jó pszichológusként viselkedtek” a beszervezők.
Bottoni egy fölöttébb meglepő esetet említett: 1989-ben Szebenben „megostromolták a szeku irattárát, és azt találták, mindenki döbbenetére, hogy a nyolcvanas évek második felében sok száz fiatalkorút szerveztek be, akik közül 12 éves volt a legfiatalabb”. Bizonyítja ez, hogy
a korábbi évtizedekkel ellentétben már 5–8 osztályosokat is bevontak,
a történész szerint kérdés viszont, hogy milyen információkhoz jutottak hozzá a gyerekek révén.
Orbán János Dénes megjegyezte: nem tartja mentségnek a fiatalságot, hiszen már a tízévesek is megfelelő tudattal rendelkeznek azzal kapcsolatban, hogy mit szabad elmondani és mit nem.
– Egy tehetséges 18-19 éves fiatal meg pláne tudja, hogy a szó kemény fegyver. Szilágyi Domokos jelentései miatt négy ember került börtönbe, egy közülük meg is halt. Ne felejtsük el, hogy közben még nagyon sokan jelentettek, vagy aláírtak jelentéseket, többen, mint gondolnánk, azok az anyagok viszont használhatatlanok voltak, egész egyszerűen úgy írták meg. Kicsivel később aztán kizárták ezeket az embereket, mert nem tudtak velük mit kezdeni – hangsúlyozta Orbán János Dénes, hozzáfűzve: Sütő András a Földes László életét tette tönkre azáltal, hogy a szekunak dolgozott, úgyhogy ilyen módon szerinte neki sincs mentsége. Úgy látja, „aki a saját szakmájában igazán professzionális, az nem vállal be ilyen alantas munkát, hogy a Szekuritáténak dolgozzon”. Ebben a gondolatmenetben az is elképzelhető szerinte, hogy Mikó Imre ellenben azért állt be, mert tudta, hogy így a legjobb – ha nem vállalja, kerül majd másvalaki –, a többiek esetében viszont nem így történt. Olyanok is voltak, akik bár lelkiismeretesen végezték a munkájukat, s rendre beszámoltak a látottakról-hallottakról, de legalább szóltak a körülöttük élőknek, hogy semmi olyant ne mondjanak, ami kellemetlen helyzetbe hozná őket a jelentésben, amit írniuk kell.
Gyarmati Györgyöt, a magyarországi Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatóját idézte Bottoni a folytatásban: miért nem foglalkoznak a történészek a parasztokkal, a munkásokkal, az egyszerű emberekkel, s miért kizárólag néhány körülhatárolt értelmiségi csoportot vizsgálnak? Ilyen formában ugyanis
a kutatások 80-90 százaléka a társadalom 0,3 százalékáról szól, de hol vannak a többiek?
Az est folyamán rengeteg más észrevétel, utánajárásra és körültekintő elemzésre váró kérdés is megfogalmazódott: Könczei Csilla érdemesnek tartaná jobban megismerni az írók, költők (Szilágyi Domokos, Szabédi László stb.) halálának pontos körülményeit – barátok, ismerősök elmondásából ugyan kiderülnek dolgok, de az még nem a teljes igazság –, vagy jobban fókuszálni a titkosszolgálat titkosságára.
– Egy főszerkesztő nagy valószínűséggel tudta, hogy a szerkesztőségben, ahol dolgozik, kik az együttműködők. Utóbbiak is sejthették ezt egymásról, viszont voltak olyanok, akik egyszerűen nem tudhattak ilyesmikről – magyarázta. Noha egyeseket besúgónak tituláltak – tudatosan „elhintették” a közvéleményben –, ehhez képest mostanra olyan emberekről derült ki, hogy együttműködtek, akikről nem is sejtették volna ’89 előtt. Beigazolódik tehát a felvetés, hogy általában nem az az ügynök, akiről gondolnánk.
Kitartó munkára van tehát szükség, hogy az ismeretek birtokába jussunk. Ahogyan Stefano Bottoni fogalmazott: „ha az emberek nem akarnak beszélni, lehet, hogy el fogják mondani mások, ha viszont magukkal viszik a sírba, akkor nagyon sok mozzanatot nem fogunk megérteni”.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)2013. november 28.
Ragyogó irodalmárok sötét múltja
Kényes témáról, az erdélyi irodalom nagy alakjainak besúgói múltjáról folyt az Írók és a hatalom című beszélgetés a kolozsvári Bulgakov Kávézóban, Stefano Bottoni történész és Könczei Csilla néprajzkutató-antropológus közreműködésével, akiket Orbán János Dénes kérdezett.
Az író mindenkor eszköz volt a hatalom kezében, lehetett kényszeríteni, de meg is lehetett vásárolni. Gyönyörű példa rá Torquato Tasso, a nagy eposzíró, a Mediciek udvari költője. Kiszolgálta az uralkodó családot, ezért cserébe palotában lakhatott, hintóval járhatott Firenzében, és többek között ennek köszönhetően írhatta meg a ránk maradt csodálatos költeményeket – vezette be Orbán János Dénes a rendkívül izgalmas, több mint kétórás beszélgetést, amelynek azonban nem a világirodalom, hanem az erdélyi literatúra közismert alakjai voltak a főszereplői.
Stefano Bottoni történész vállalta föl, hogy nyilvánosságra hozza a birtokába jutott, kényes információkat, a téma másik, személyesen is érintett kutatója pedig Könczei Csilla, aki a Transidexen Szekusblog néven 2006 óta publikál adatokat erdélyi írók és közismert személyiségek rendszerváltás előtti múltjáról.
Elsőként a történészt hallgathattuk meg, aki elmondta, Olaszországban nőtt föl, és érdekelte az a generáció, amely a húszas évek második felében született, a második világháború után nőtt föl, és ’45–’46-ban lépett be a kommunista pártba. Sütő Andrással, Szilágyi Domokossal és főként Mikó Imrével foglalkozott behatóan, utóbbiról könyvet is készül írni. Olyan fiatal értelmiségiekről van szó, akik általában szegény, paraszti családból származtak, ezért kézenfekvő volt, hogy a kommunista utópia erdélyi szószólói legyenek. Irodalmi szempontból felejthető, dicsőítő műveket írtak az akkori rendszerről, például megénekelték a Magyar Autonóm Tartományt. Stefano Bottoni szerint ez kimondottan „mozgalmi irodalom” volt, amelyért ők nagyon sokat kaptak.
Sütő András 1927-ben született, és huszonkét évesen már főszerkesztő. Később fölkerül Bukarestbe, olyan hatalmat kap a kezébe, amelyről kortársai nem is álmodhatnak. Forgatókönyvet ír, amelyből nem készül film, de munkáját 30 000 lejjel jutalmazzák, ami körülbelül 30 akkori fizetést jelent. A kommunizmusban csak az számított írónak, aki írószövetségi tag volt, így juthatott hozzá az Irodalmi Alap jelentős támogatásaihoz, publikálhatott könyveket. Sütő is él a lehetőséggel. Neki és a hozzá hasonló fiataloknak nincs olyan műveltségük, erkölcsi normarendszerük, amely visszatarthatná őket. Benne élnek a mozgalomban, amely sodorja őket – magyarázta Bottoni.
Sütő nem a Securitaténak, hanem a pártnak, a legfelső vezetőknek írt jelentéseket, egyebek mellett a kolozsvári kritikusról, Földes Lászlóról is. 1969-ben a Központ Bizottság póttagja, ennek köszönthető, hogy ’79-ben megírhatja az Anyám könnyű álmot ígér című regényét, amely háromszázezer példányban jelenik meg. Az ötvenes évek falusi osztályharcáról írhat kritikus hangon, nem esik bántódása.
Szilágyi Domokos esete kissé más, részben azért, mert költészetet nehezebb elemezni, mint prózát – mondta a történész, akinek nem kis fejtörést okozott, amikor először szembesült a költő kollaboráns múltjával. Néhány évet várt, kikérte a szakértők véleményét, irodalmárokat, hozzátartozókat keresett meg, s csak azután publikálta 2006-ban a Transindexen az erről szóló száraz, tényszerű közleményt. „Egyfajta stafétabot volt, amellyel tovább inkább irodalmároknak kellene érdemben foglalkozniuk, ám ez a mai napig sem történt meg”.
Szilágyit az ötvenhatos forradalom után szervezték be először, megzsarolták, arra kényszerítették, hogy adatokat szolgáltasson barátairól. A költő a barátnőjét védve először szabadkozik, majd belemegy egy “nála sokkal nagyobb játékba”. Bottoni szerint, amikor a családdal, a kedveseddel zsarolnak, s a Duna-csatornát emlegetik, tán még érthető is valamilyen szinten mindez, ám később, a hatvanas években, amikor újból bevonják Szilágyit, jól látható Páskándi Géza, Páll Lajos dossziéjából, hogy ezt már nem kényszerből, hanem szinte hivatásszerűen műveli. Nemcsak irodalmi műveket elemez állambiztonsági szempontból „hasznosan”: Páll Lajos egyik festményéből például a kisebbségi lét sanyarú helyzetét olvassa ki. A hetvenes években sokat jár a marosvásárhelyi idegklinikára, komoly alkoholproblémái vannak, és öngyilkosságának oka is lehetett a lelkiismeret-furdalás. Érdemes lenne kikérni a dossziéját, de eddig senki sem tette meg, pedig abból sok mindenre fény derülne.
Ötvenhat előtt nem volt kötelező besúgni, kollaborálni – folytatta Bottoni, de Majtényi Erik például az ötvenes években a Securitaténak dolgozik. A forradalom után a magyarok potenciális veszélyforrást jelentenek, megtorlások sorozata veszi kezdetét. Az olasz történész szerint érthető, ami ötvenhétben történik, de az már nem, hogy ezek az emberek akkor is folytatják, amikor már konszolidálódik a rendszer, enyhül a kényszer. Elgondolkodtató, hogy ugyanakkor sokan ellenállnak. Dávid Gyula például, miután szabadul a börtönből, ötször küldi el az őt beszervezni akarókat, de voltak olyan ötvenhatos elítéltek is, akiket szabadulásukkor sikerült megtörni, így Veress Zoltánt és még sok más, közismert személyiséget.
Van a kollaborációnak egy másik fajtája is, amelyre Mikó Imre esete kiváló példa. Sütővel és Szilágyival ellenétben ő közismert unitárius család tagja, akik nem gazdagok, de értelmiségiek, sokan felnéznek rájuk. Mikó ’40–’44 között képviselő volt a magyar parlamentben, nagyon művelt ember, öt idegen nyelvet beszél, már egyetemista korában, 21 évesen megírja jelentős művét, az Erdélyi falu és a nemzetiségi kérdést. Negyvennégyben szovjet fogságba kerül, a lágerben megtanul oroszul, átképzi magát, rájön, hogy itt új világ következik. ’48-ban hazajön és az unitárius gimnáziumban orosztanár lesz, tíz évig azt a nyelvet tanítja, amelyet mindenki utál. Szovjet filozófiát fordít oroszról magyarra a kolozsvári értelmiségnek, Gaál Gáboréknak. Közvetít, miközben semmi köze az egész ideológiához.
Három alkalommal próbálják beszervezni: először 1952-ben, amikor letartóztatják, a családjával és a Duna-csatornával fenyegetik, és addig nem engedik ki, amíg alá nem írja a beszervezési nyilatkozatot. Kelletlenül, de csinálja egy ideig, majd 1955-ben újra letartóztatják, egy háborús bűnt akarnak a nyakába varrni. Sikerül meggyőzniük... ’56 után ki akar szállni, mondván, hogy ő már tíz éve szolgálja a rendszert. Levelet ír az akkori kolozsvári tartótisztnek, ezzel dekonspirálja magát, ’58-ban kirúgják az állásból, sokáig könyveket árul. A hatvanas évektől közölhet a Korunkban meg más lapokban de csak álnéven, és nem a szakmájába vágó, nemzetiségi jogról. Sokat ír gyerekirodalomról, szovjet irodalomról, nyugati folyóiratokról, egyházi témákról. Ügynökök látogatják a könyvesboltban, de felismeri és kijátssza őket. Olyan válaszokat ad, amelyeket nem lehet rendszerellenesnek értelmezni.
A hetvenes években kiengedik először Magyarországra, majd Németországba, végül Amerikába. Azzal a céllal, hogy megnyugtassa a nyugati emigránsokat: Romániában minden a legnagyobb rendben a magyarokat illetően. Míg Domokos Gézát, Hajdú Győzőt, Sütő Andrást – akik szintén jártak Amerikában – nem engedik be a New York-i Magyar Házba, mondván, hogy bizosan kommunisták, Mikó oda is bemehet, mert róla nem is sejtik, hogy együttműködik a rendszerrel.
Mikó kapcsán Bottoni megemlítette Kolozsvár egyik legnagyobb „irodalmi krónikását”, Florian Oprea szekus tartótisztet, akivel Mikó jó kapcsolatot ápolt. Oprea mintegy harminc éven át követi figyelemmel az itteni történéseket, mindenről tud, ami lényeges, kitűnő elemző. Sok ember halála, tönkretett sorsa szárad a lelkén, de nem vonták felelősségre.
Mikó, bár nemzetiségi kérdésekről nem publikálhat, az erdélyi magyar múltról annál inkább, ő szerkeszti a Kriterion Téka-sorozatának művelődéstörténeti kiadványait. Egy idő után megpróbálja kijátszani a rendszert, 1974–76 között tizenhatszor találkozik Vasile Ioanával, a Kolozs megyei állambiztonság képviselőjével. Ezekben a „baráti beszélgetésekben” megpróbálja felvetni a magyarság hátrányos helyzetét. A történész szerint Mikó valószínűleg látta, hogy a rendszerben nincs más politikai fórum, s burkoltan ugyan, de ily módon próbált segíteni saját közösségén.
Orbán János Dénes az elmondottakra reagálva kifejtette: a hetvenes-nyolcvanas, sőt még a kilencvenes években is Magyarországon az erdélyi irodalmat sokan Sütő Andrással azonosították, egyfajta bálvány volt, ehhez képest nagyon is kétes múltja van. Ajánlja mindenki figyelmébe Kuszálik Péter Purgatórium című művét, ebben félelmetes tényfeltárást olvashatunk az íróról. OJD szerint nagyon sok embert kényszerítettek arra, hogy jelentsen, hogy működjön együtt, de voltak, akik úgy írtak írótársaikról, ismerőseikről, hogy nem ártottak, vagyis a rendszer szerint “használhatatlan” információkat szolgáltattak. Őket előbb-utóbb békén hagyták.
A megfélemlítést meg lehet ugyan érteni, de olyanok is voltak, akik ennek ellenére sem jelentettek. A fiatalság nem mentség arra, amit Szilágyi Domokos vagy Sütő András tett. Szilágyi miatt négy ember került börtönbe, sok sorsot megnyomorított. Aki olyan elme volt, mint Szilágyi Domokos, olyan verseket tudott írni, s szellemesen megviccelni szerkesztőket, pontosan tudta, mit csinál, s úgy is jelenthetett volna, hogy ne ártson másnak. Mikó Imre OJD szerint szavakkal próbált manipulálni, sokkal okosabb volt, mint két előbb említett társa és a tartótisztek. Talán arra gondolt, ha nem ő jelent, megteszi más, aki sokkal többet árthat.
OJD elmesélte, hogy diákkorában, az utolsó pártkongresszus idején ő is szembesült azzal, hogy osztálytársai között vannak besúgók, hiszen tanárnője kérdőre vonta a szünetben elhangzó politikai viccekért. Akkoriban is nagyon sokan nemet mondtak a csábításnak, de voltak, akiket meg lehetett vásárolni. Ha egy pártverset írt valaki, jóval több honoráriumot kapott érte – magyarázta, majd Könczei Csillát kérte meg, hogy beszéljen a Szekusblog történetéről.
A blogot nem a bosszúvágy szülte – mondta Könczei –, s mikor elindította, álmában sem gondolta volna, hogy közismert emberekről, családi barátokról derülnek ki sötét dolgok, akiket ő gyerekként nagyon szeretett, s később is nagyra tartott. Ilyen volt többek között Veress Zoltán. Érzékeny témára tapintott, s nagyon nehéz volt feldolgoznia a birtokába jutott információkat. Hosszú ideig gondolkodik, mielőtt egy-egy bejegyzést közzétenne, dilemmákkal küzd, hogy nyilvánosságra hozza vagy inkább elhallgassa az igencsak súlyos tényeket. Bottoninak ez a szakmája, ő viszont személyes érintettség révén került kapcsolatba a témával, saját életén érzi át zsigerileg mindezt. Mozaikokat, mondatokat rak össze, amelyből egy egész világ kerekedik ki. “Nemcsak egy letűnt kor ez, a mi világunk is, hiszen azok az évek nem múlnak el nyomtalanul”.
Varga Melinda
irodalmijelen.hu/2013-nov-28-1720/ragyogo-irodalmarok-sotet-multja