udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 114 találat lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-114

Névmutató: Weöres Sándor

2008. december 29.

Néhány héttel ezelőtt Kolozsvárra látogatott Jean-Luc Moreau francia költő, műfordító, Bánffy Miklós Megszámláltattál…, És híjával találtattál..., Darabokra szaggattatol című regényeinek francia fordítója. A neves költő epikus művek mellett lírai alkotásokat is fordított. Elmondta, hogy Bánffy által alkalma nyílt belemerülni Erdély világába. Azelőtt erdélyi történelmi ismeretei hiányosak voltak. Bánffynak saját stílusa van, kicsit régimódi, de általában szép lírai stílus jellemzi. A fordító a magyar költők közül inkább a klasszikusokat – Ady Endrét, József Attilát, Weöres Sándort – ismerte. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája idén Méhes György Nagydíjjal tüntette ki Jean-Luc Moreau-t, fordítói munkásságáért és Bánffy Miklós Erdély trilógiájának francia fordításáért. /Ferencz Zsolt: Bánffy által alkalmam nyílt belemerülni Erdély világába… Interjú Jean-Luc Moreau francia műfordítóval. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 29./

2009. május 23.

Díjátadót, ünnepi megemlékezést és kiállítás-megnyitót tart az újvidéki Forum Könyvkiadó a Híd című vajdasági irodalmi folyóirat alapításának 75. évfordulója alkalmából. A megemlékezést a legrangosabb vajdasági magyar irodalmi havilap 1934-es első megjelenésének tiszteletére szervezték az Újvidéki Színház kistermében. Az ünnepi műsor keretében méltatták a folyóirat irodalomtörténeti jelentőségét és három díjat adtak át. A Híd Irodalmi Díjat Harkai Vass Éva költő, újvidéki egyetemi tanár, a Fórum Képzőművészeti Díjat Butterer-Kiss Márta képzőművész- pedagógus, míg a Vajdasági Magyar Művészeti Díjat – amelyet először adtak át – Mezei Szilárd zeneszerző vehette át. Az ünnepségen két centenáriumi megemlékezést is tartanak – tájékoztatott Németh Ferenc, a Fórum Könyvkiadó Intézet igazgató-főszerkesztője. Az érdeklődők megismerkedhetnek a száz éve született Radnóti Miklós Meredek út – Strmom stazom című, kétnyelvű reprint-kötetével, ezenkívül bemutatják a szintén száz éve született Herceg János vajdasági magyar írónak szentelt, A Gerard írójáról című többszerzős tanulmánykötetet. A Híd délvidéki magyar irodalmi folyóirat 1934-ben Szabadkán indult, 1947 óta Újvidéken jelenik meg, az utóbbi évtizedekben a Fórum gondozásában. A Híd lapjain számos író és költő nemzedék „nőtt fel”, például az 1950-ben indult „ifjú hidasok”, köztük Fehér Ferenc és Németh István. A Híd 1963-tól az anyaországi íróknak, költőknek is közlési lehetőséget biztosított, köztük volt Weöres Sándor, Mándy Iván vagy Tandori Dezső. /75 éves az újvidéki Híd. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 23./

2009. május 27.

Június 5. és 7. között Debrecenben immár tizennyolcadik alkalommal rendezik meg a Weöres Sándor Országos Gyermekszínjátszó Találkozó zárórendezvényét. A fesztiválra 25 magyarországi és négy határon túli – köztük egy Szatmár megyei község, Kaplony – iskolás csoport kapott meghívást. /Kánya Gyöngyvér: Apróságok deszkákon. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 27./

2009. július 24.

Barcsay Jenőre /Katona, 1900. jan. 14. – Budapest, 1988. ápr. 2.), az Európa-szerte ismert és népszerű művész-pedagógusra emlékeztek a kolozsvári Unitárius Egyházközség tanácstermében abból az alkalomból, hogy elkészült az emléktábla, amellyel július 25-én megjelölik a festő Katona faluban található szülőházát. A nagy számban összegyűlt közönséget Gaal György, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) elnöke köszöntötte, kifejtve: rendhagyó eseményre gyűltek össze, szeretnék megmutatni az emléktáblát mindazoknak, akik nem tudnak kilátogatni a mezőségi Katonába. Hozzátette: a KLMT céljai között megalakulása óta szerepel nem pusztán a műemlékek védelme, hanem azon épületek megjelölése is, amelyekben, irodalmi vagy történelmi szempontból jelentős személyiség született, élt vagy meghalt, vagy fontos események történtek. Emlékeztetett, hogy ily módon látták el emléktáblával Herepei János történész házát. Tervezik Gyulai Pál kolozsvári házát is emléktáblával ellátni, az író halálának 100. évfordulóján. Gaal György elmondta: a Barcsay név leginkább a nagybarcsai Barcsayak kapcsán vált ismertté (ebből a családból származott többek között Barcsay Ákos erdélyi fejedelem, Barcsay Ábrahám testőr-író és Barcsay Domokos főrendiházi tag), a művész azonban nem tartozott ebbe a főúri családba. Egyszerű mezőségi család sarja, nevét azonban már néhány évtizede a legnagyobb művészek között említik Európa-szerte, 75 éves koráig tanított a Budapesten a Művészeti Akadémián. Művészeti Anatómia című tankönyve mostanig több mint egy tucat kiadást ért meg, 18 nyelvre fordították le. Takács Gábor képzőművész, a KLMT titkára Barcsay Jenő és művészete című előadásában felidézte az 1900-ban született ünnepelt alakját. Laczkó Vass Róbert színművész Barcsay önéletrajzából olvasott fel egy részletet, majd a művész egyik kedvenc költője, Weöres Sándor két versét adta elő. Végezetül Maksay Ádám, a KLMT alelnöke mutatta be Vetési László képösszeállítását Barcsayról, a művész szülőfalujáról, családjáról, életének eseményeiről és munkáiról. /S. B. Á. : Barcsay Jenő emlékét idézik Kolozsváron és Katonán. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 24./

2009. augusztus 15.

Újabb, rendkívül igényes, gyerekeknek szóló kiadvány megjelentetésében vett részt Orbán Ferenc háromszéki zenész. A budapesti Sanoma Kiadó gondozásában megjelent Évszakok című könyv több egyszerű verseskötetnél, afféle összművészeti termék, hiszen a Weöres Sándor-költemények mellett gyönyörű színes illusztrációkat tartalmaz, a verseket megzenésítették. /(Farcádi): Megzenésített Weöres Sándor versek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 15./

2010. szeptember 2.

Kulturális (pár)bajok – Beszélgetés Szőcs Gézával
Versírásról, bizalomról és bizalmatlanságról, politikáról, pornó- és giccsadóról, a Julianus-, és a Márai-programról, az NKA sorsáról, vidék és Budapest viszonyáról, és a jövőről alkotott képéről beszélgettünk Szőcs Gézával a Tokaji Írótáborból Budapest felé autózva.
Írsz-e még verset mostanában, vagy már csak népdalokat – ahogy ezt a városi legenda tartja Budapesten? – Nem írtam mostanában verset, de ez nincs feltétlenül kapcsolatban a mintegy három hónapja tartó megbízásommal, aminek a lényege, hogy a kulturális intézményrendszer ügyes-bajos dolgaival foglalkozom. Volt már rá példa az életemben, hogy nagyon stresszes, leterhelt hónapokban is tudtam verset írni, de arra is, hogy hosszabb nyaralás, pihenés nem hozta meg az inspirációt. Ihlet kérdése minden. Ha az emberben épségben megőrződik a lírai-én, akkor bármikor megszólalhat.
Az utóbbi időben több, veled készített interjút is közöltek, illetve a megbízatásod elején a Nagyításban jelent meg egy összeállítás. Én két beszélgetésre utalnék most: a szinte hírhedtté lett Indexes megjelenésre, illetve legutóbb a Magyar Narancsban olvasható interjúra. Két dolog volt bennük közös: hogy nem ismerték a Nagyítás-beli összeállítást, illetve a támadó hangnemük. Te miben látod az okát?
A bizalmatlanság, a barátságtalan hang, az ellenségesség a mai helyzetben Magyarországon szinte természetes. A társadalmat, ideértve az írástudói réteget is, törésvonalak osztják meg, de legalább egy nagy törésvonal, amelyet fontosnak tartok megszüntetni, áthidalni. Ilyen körülmények között nem is képzelhető el, hogy a művészvilágnak legalább egy része ne legyen ellenséges azzal a kormányzattal szemben, amelyet nem az ő preferált pártjai alkotnak.
A te esetedben ez konkrétan mit jelent?
Esetemben összetalálkoznak a Fidesszel, mint párttal, és a Fidesz-kormánnyal mint közép-jobb vagy polgári párttal szembeni előítéletek, sértettségek, ellenérzések. Azután jelen vannak a velem, mint magánszeméllyel szembeni ellenséges érzületek. Ez utóbbiak részben politikai hátterűek, hiszen azok, akik a – nevezzük így – politikai-szellemi ellentáborba tartoznak, eleve gyanakodva figyelik, amit csinálok, mondok, gondolok; de nem felelne meg az igazságnak, ha azt mondanám, hogy csakis ilyen ideológiai-politikai szekértábor-reflexek működnek velem szemben. „Alanyi jogon” is sok ellenséget szereztem az életben, és ezek olykor összeadódnak, mint például most. Ettől úgy tűnhet, mintha nagyon komoly erők állnának szemben akár velem, akár az általam megvalósított kultúrpolitikával szemben. Számottevő ellenállást nem érzékeltem, bár erről természetesen mást is olvashatunk egy-két lapban vagy internetes fórumon. De nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy a munkámat akadályozná egy megkerülhetetlen, agresszívan fellépő erő. Talán egyetlen dolog van, amelyet magamban is átgondolva meghátráltam, legalábbis elnapoltam a kérdését. Konkrétan a pornóadó és a giccsadó megvalósítását. Nemrég épp’ az Origón válaszoltam arra a kérdésre, hogyan látom ezeket a dolgokat három hónap elteltével. A pornónál, ugye, ismerjük a klasszikus meghatározást, miszerint nem határozható meg szabatosan, hogy mi a pornó. A giccsről meg nem csikarható ki általános konszenzus…
Csak a tisztánlátás kedvéért: itt arról az elképzelésről van szó, hogy adózni kellene a pornó és a giccs után. – Amikor ezt felvetettem, nem tudtam, hogy ilyen erős és mély beágyazottságú Magyarországon a pornóipari lobbi. Azóta szembesülnöm kellett vele, hogy a pornóiparban igenis nagyhatalomnak számítunk. Ami a giccset illeti, rá kellett jönnöm, hogy a magyar társadalomban mély és komoly igény van a giccs iránt, amitől nem lehet megfosztani egyik napról a másikra. Ha így van, tudomásul veszem, és anélkül, hogy okafogyottnak tekinteném a kezdeményezést, inkább úgy tekintem, mint aminek még nem jött el az ideje.
A másik nagy port kavart kezdeményezésed a Julianus-program.
– Itt nem akarok meghátrálni, bár igen kemény és ostoba ellenérvek születtek. Egész odáig merészkedtek, hogy meggyanúsítottak: hogy fajelméleti megfontolásokból tartom a programot helyesnek, meg különbséget akarok tenni magyar és magyar között. Ezek a vádak képtelenségek. Azt gondolom, a történelemtudomány lényegéhez tartozik, hogy primer ismeretekhez jusson a megelőző korokkal kapcsolatban. Az én hitvallásom változatlan az emberben munkáló kíváncsiságról, érdeklődésről, tudásról. Ha úgy tetszik, hiszek az ész-vallásban, és ebben a dologban egy tapodtat sem kívánok meghátrálni. Örülök annak, hogy olyan országban lehetek kormánytisztviselő, ahol következmények nélkül elhangozhat, hogy „az államtitkár úr ostoba és veszélyes játékot játszik”. De ha én tiszteletben tartom mindenki véleményét, azt várom el, hogy mások is így tegyenek. Mindenekelőtt pedig várjuk meg a kutatási eredményeket.
– Összefoglalnád röviden, mi a Julianus-program célja?
– Hogy tiszta vizet öntsünk abba a pohárba, amelybe a magyarság származásával kapcsolatos legkülönösebb elméletek kerültek az elmúlt évszázadok során, különösen felgyorsult tempóban az elmúlt évtizedekben. A dolog természetéből fakadóan ezek az elméletek egyrészt spekulatívak vagy bizonyíthatatlanok, másfelől alkalmasak arra, hogy az önképünkkel kapcsolatos alapokat aláássák. Úgy gondoltam, hogy a mai magyar népességet alkotó komponensek megnevezése, azonosítása semmiképpen nem ellentétes a tudomány, a közerkölcs lényegével. Az egyik válasz, ellenérv ezzel kapcsolatban úgy hangozhat, hogy ez egy rendkívül kevert népesség. Senki nem állítja azonban, hogy létezik egy úgymond érintetlen, senkivel nem keveredett magyar népesség. Azt meg főleg nem, hogy ha mégis van egy ilyen, akkor azt igazibb vagy mélyebb magyarnak kell tekinteni. Elég csak Petőfire gondolni. A magyarságnak hallatlan asszimiláló ereje van. A legnagyobb bűnt a magyarság ellen mindig azok követték el, akik megpróbálták osztályozni, illetve kiszorítani a magyarság kebeléből azokat, akik úgymond idegenek, jöttmentek, máshova valók. Erre ma is szigorúan oda kell figyelni. De mindennek tudomásul vétele, szem előtt tartása nem jelentheti azt, hogy ne volna szabad kíváncsinak lenni arra, hogy a mai magyar népességnek mennyi a finnugor, a szláv, a germán, a türk vagy iráni eleme. Olyan tudományos programot kell elindítani, amely minden olyan népességet, amely a magyarsággal evidens kapcsolatban állt, feltérképez. – A Könyvhéten sokan fehér szalagot viseltek a Márai-program elhalálozása miatt. Várható-e a folytatása, vagy valami hasonló program?
– Mint a Parlament Kulturális Bizottsága előtt bejelentettem: szeptember elsejére feldolgozzuk és összegezzük a Márai-programmal kapcsolatos szakmai javaslatokat, kialakítva a Márai-program egy átdolgozott változatát, amely összhangban áll a kultúrpolitikai elképzelések egészével. Ez nem jelent drámai felfordulást, a program célkitűzéseinek lecserélését, hanem inkább hangsúlykorrekciókat. – Meg lehet akadályozni, hogy a program ne nagy könyvkiadók lobbija legyen? – Jobban oda kellene figyelnünk a kortárs magyar írók érdekeire. Ez egy szellemi tápláléklánc, amelynek egyik végén ott áll a szerző, aztán a könyvkiadó, a kereskedő, a könyvtár és az olvasó következik. Azt lehet megakadályozni, hogy a nagy pénzeket a nagy cápák nyeljék el. A cél, hogy a támogatás haszonélvezői ne a közvetítők, hanem a szerzők és az olvasók legyenek. Ezt persze lehet vitatni, mondván: a kereskedő megteremti az érdekegység megvalósulásának feltételeit. De a fordítottja is igaz: a kereskedőnek sem érdeke, hogy az írók kivérezzenek. – Sokakat megrémített a hír, hogy 2 milliárdot zároltak az NKA pénzéből, mondják, a szervezet működésképtelen lesz, kivonják a pénzt a kultúrából. – Akik most jajveszékelnek, nem fognak ekkora hangerővel ünnepelni, amikor kiderül, hogy még sincs igazuk. Lehet, hogy egy-két film nem fog megszületni, vagy bizonyos produkciókra, célokra kevesebb pénz fog jutni. Ha ez így lesz, akkor ezért nem a mostani kormányzat a felelős, hanem azok a kormányzatok, akik az elmúlt években az országot ebbe a helyzetbe juttatták. Részben túlzottnak, részben igazságtalannak érzem ezt a mutogatást annak kapcsán, hogy egy új kormány, amely épphogy csak szembesült a katasztrofális pénzügyi helyzettel, meghoz olyan intézkedéseket, amelyeknek nyilvánvaló célja: a működőképességet biztosítani. Ha ezekből a megszorításokból a kulturális területnek is ki kell venni a részét, érthető, hogy berzenkedést szül. Mi is úgy gondoljuk, hogy ez így nem mehet tovább, bízunk a gazdaság erejében, amely majd elő tudja teremteni a forrásokat. Az elosztás persze rögtön felveti a disztribúció alapelveinek kérdését, illetve hogy ezeket kik és hogyan valósítják meg. A művészvilágban nyilvánvalóan él az autonómia igénye, a művészek maguk tudják, hogy a pénz hogyan használható fel a legértelmesebben. Csakhogy a művészvilág sem egységes, más-más megfontolások ütköznek benne. Például a filmes támogatások esetében láttuk, hogy a legdemokratikusabban választott filmes testületre bízva az elosztást, mégis sok művész érezte úgy, hogy kiszorították. Kiszorult vagy bele sem került abba a körbe, ahol helye lett volna. Remekművek sem születtek olyan számban, ami várható lett volna a támogatások értékét tekintve, és el is tűnt jó néhány milliárd. Ez csak illusztráció ahhoz a dilemmához, hogy a művészekre kell bízni az elosztást, vagy az adminisztrátorokra. Ez utóbbi ellen is számos argumentum hozható fel. A kormányzati cél, hogy több pénz jusson a magyar művészeknek. A zárolás szó eleve azt jelenti, hogy a pénzt nem vonták el, nem költötték el egyébre, csak éppen hozzáférhetetlenné tették. De annak a pénznek előbb utóbb ugyanott meg kell jelennie. – Két fiatal költővel készítettem idefelé jövet interjút. Mindketten arról a már-már közhelyes problémáról beszéltek, hogy értelmiségiként, művészként szinte csak Budapesten lehet bármit is tenni, lehetőségekhez jutni, de írásból még ott sem lehet megélni. A vidék–Budapest ellentétre van-e olyan terv, ami ezt a helyzetet egy kicsit árnyalná? – Budapest relatív súlyának növekedése folyamatosan súlyosbodó probléma, amely előrevetíti egy Budapest-ország utópia képét. Ez ellen decentralizálással lehet védekezni. Jelentős kulturális központokat kell létrehozni, ezek lehetnek nagyvárosok, például Debrecen, vagy kisebbek, mint mondjuk Kecskemét, vagy fürdővárosok, mint például Balatonfüred – azokat említem, amelyek már viszonylagos sikertörténetekké lettek az elmúlt években. A nagy egyetemi központokban a kulturális kínálatot kell színesebbé tenni. Lecserélődött lassan egy modell, amely a művelődési házak Magyarországát jelentette. A népművelők helyett ma kulturális menedzserek ténykednek, és a művelődési házak kulturális eseményeinek (amelyek sokszor esküvők vagy szüreti bálok voltak) modelljét felváltotta egy másik, amely fesztiválokban jeleníti meg az egyes régiók művészeti potenciálját. Ha jól szétnézünk az országban, alig van olyan területe Magyarországnak, amelyhez valamilyen többé-kevésbé sikeres fesztivál ne kapcsolódna. Egyeseknek ez már sok is, azt vallják, hogy a fesztiválok országa lettünk, ennyi jó fesztivált képtelenség rendezni, de ha lehetne, az sem lenne jó, mert az ember nem tud mindenhová eljutni. Ez jellegzetesen fővárosi szemlélet. A Miskolci Operafesztivált vagy a Kaposvári Zenei Fesztivált, vagy a veszprémit, a szombathelyit nem feltétlenül úgy kell tervezni, hogy a fővárosból mindenki mindenhová el tudjon jutni. Sokkal inkább arról van szó, hogy Budapesttől független kulturális centrumok jönnek létre, amelyek egyfajta értékcserét is megvalósítanak: új stílus, szemléletmód, hangnem, teljesítmény jelenik meg. A kulturális energiákat hordozó szellemi csatornarendszer révén ez eljut mindenhová, az egész Kárpát-medencébe. Vagyis nem félek attól, hogy Budapest túldagadása miatt eljutnánk addig, hogy Pécs, Debrecen, Győr, Kolozsvár vagy Kassa kiürülnének és érdektelenné válnának. Gondoljunk csak a Győri Balettre: egy táncosnak legalább akkora rang, mint az Állami Operaház tagja lenni. Nem félek a „túl sok fesztivál, túl sok folyóirat, túl sok egyetem” rémképektől. – És mit gondolsz a múltról? Hogyan látod: jogos-e a bűnök felszínre kerülése, érdemes-e a múlttal szembesülni, vagy az egészet felejtsük el, lépjünk tovább? Nemrég kérdeztük Sára Sándort többek között a Biszku Béla-filmről is. Sára amellett érvelt, hogy a filmet be kellett mutatni, sőt Biszkut el is kellett volna számoltatni.
– A közelmúlt mindig a legkritikusabb a történészek és a köztudat számára is. A rendszerváltás idején nagytakarításról beszélt az ország, aztán az érdeklődés alábbhagyott, miután olyan emberekről derült ki, hogy együttműködtek az államhatalom antidemokratikus szerveivel, akikről senki nem feltételezte volna, még a legjobb barátaik sem. Így a közvélemény egy kicsit meg is csömörlött, a múlt tisztázásának jogi eszközrendszere is nagyon komótos, körülményes lett. A bürokrácia és az érdektelenség kölcsönösen gerjesztették egymást. Ez a kontextus magyarázza, hogy a film alkotói jogállamban aggályosnak számító módon készítették el a filmjüket. Jelzem, ha be akartak volna tartani minden jogszabályilag meghatározott és kötelezővé tett lépést, ez a film nem született volna meg. Itt most a jogi alapú szemlélet és egy önismeretet szolgálni kívánó akció közötti konfliktus eredményének egy egész társadalom örülhet, még akkor is, ha a jogkövető érzékenység sérült. Hasonló dolog mindig elő fog fordulni ott, ahol a szabályozás, a bürokrácia lemarad a valós igényekkel szemben. Ez esetben lemaradt. A tanulság nem az, hogy nincs többé a magánéletnek szentsége és bele lehet tiporni bárki személyiségébe. Ott nem fognak ilyen dolgok történni, ahol jól működik a társadalom önismeretét, önreflexióját szolgáló eszközrendszer. Ha valamivel baj van, akkor ezzel. Ezen kell javítani, nem arról huhogni, hogy mi lesz majd ebből. Ezek a jogvédő hangok megkerülik a kérdést, hogy hány millió ember sorsába avatkozott bele a legbrutálisabban az a hatalom, aminek a működéséről szerezhettünk ismeretet egyik meghatározó figurájának személyiségébe belepillantva.
– A kérdés költői, bizonyos értelemben: lehetséges-e adómentessé tenni az költők számára a versek publikálását? – Ha ez csak a kulturális minisztériumtól függene, akkor nyilvánvalóan igen lenne a válaszom, de a kérdés alapvetően pénzügyi. Romániában például jóval kedvezőbbek a művészek adózási viszonyai. De nem lehet kiemelni és átvenni egy másik adórendszer egyetlen elemét, legfeljebb példaként hivatkozni rá.
– Milyennek szeretnéd látni a magyar kulturális életet négy év múlva? – Amelyben új Ady Endrék, Bartók Bélák, Csontváryk, Kosztolányi Dezsők, Krúdy Gyulák, Weöres Sándorok tudják kibontakoztatni tehetségüket, fantasztikus remekművek sorozatával gazdagítva a magyar és egyben európai kultúrát. Mindezt abban az egységes szellemi térben képzelem el, amely a Kárpát-medencét jelenti, benne erdélyi, felvidéki és minden utódállam-beli magyar művésszel, Kiskolozsvártól nagy-Kolozsvárig. Nem tudom, tudsz-e róla, de Dél-Burgenlandban a Németújvári járásban van egy nagyon pici falu, mai nevén Glasing, amely hajdanában a Kis-Kolozsvár nevet viselte. Ha én ezt tudtam volna, amikor emigrálnom kellett Kolozsvárról Nyugatra, akkor biztosan ezt a helyet választottam volna. Már csak azért is, hogy ha bárki feltette volna azt a kérdést, hová való vagyok, mondhassam azt, hogy kolozsvári. Weiner Sennyey Tibor. Erdély.ma

2010. december 15.

Hétvégi vendégjátékok
Tompa Miklós-centenárium
Pénteken rangos rendezvénysorozat veszi kezdetét a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem és a Székely Színház Egyesület szervezésében. Centenáriumi ünnepség, a társulat névadója, Tompa Miklós születésének századik évfordulója alkalmából, amelynek keretében számos rendezvényre várják az érdeklődőket mind a Nemzetiben, mind a Stúdió Színházban. Az eseménysorozat részeként fellép mind a Tompa Miklós Társulat, mind a Kolozsvári Állami Magyar Színház és sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulata, de a gazdag programban tárlatnyitó, színháztudományi konferencia, emléktábla-avatás és archív felvételek vetítése is helyet kapott. Holnap este 7 órakor, amolyan nulladik napi programként a művészeti egyetem Akadémiai Műhelye játssza a Guppi című előadást, este fél nyolctól Kiss Csaba A dög című lányregényét adja elő a Tompa Miklós Társulat a Nemzeti Kistermében.
A részletes programot múlt csütörtöki lapszámunkban már közöltük, ezúttal a kolozsvári és sepsiszentgyörgyi színházak vendégjátékaira térünk ki. A Kolozsvári Állami Magyar Színház Csehov talán legismertebb, Három nővér című drámájával érkezik Marosvásárhelyre, a centenárium illő alkalmat biztosít az előadásra: a művet Tompa Gábor rendező, Tompa Miklós fia alkalmazta a kolozsvári színpadra, az elvágyódás világhírűvé vált történetét Marosvásárhelyen szombaton este 7 órától mutatják be, a Nemzeti Színház Nagytermében. – "A Három nővér megváltásról szóló drámaként izgalmas számomra. Eszerint a három nővér tulajdonképpen egyetlen nőalak három vetülete: a gyermeki, a női és az anyai, akiknek együtt kell maradni ahhoz, hogy lehetségessé váljon a túlélésük. Ott lebeg az Atya szelleme, nem tudnak, és nem is akarnak megszabadulni tőle. A Fiú is megjelenik, hiszen a darab elején a nővérek Versinyin megérkezését már-már messianisztikus módon élik meg: őbenne látják a megváltót, aki végre Moszkvába viszi őket. És végül ott a Szentlélek is, amelyet én a szenvedéssel azonosítok. Azzal a szenvedéssel, amelyet a szereplőknek különböző formában ugyan, de vállalniuk kell. Vonz a Három nővér zeneisége is, amely rokonítható az általam annyira kedvelt abszurd művekkel. Ez a zeneiség, mint minden szimfonikus szerkezetű mű, nagy pontosságot és pontos tonalitást, hangszínt, atmoszférát, színárnyalatokat követel" – vallja a rendező a műről és az előadásról, amely elnyerte a 2008-as év Legjobb Előadás, és a Legjobb Rendező (Tompa Gábor) UNITER- (Román Színházi Szövetség) díját.
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház olyan előadással érkezik, amelyet egyrészt már többször is játszottak Marosvásárhelyen, másrészt igen sokan a társulat egyik legjobb előadásaként tartanak számon, ezért is hívták ismét városunkba. A csoda című produkció a Játék Tamásival két részben alcímet viseli és Bocsárdi László rendezte a színház névadójának Énekes madár című színműve alapján. – A magyar drámatörténet legtöbb remekműve szabálytalan színdarab, színszerűségüket csak a – jelen idejű – hagyományos fogalmazástól elütő, a szerző látomásával egyenértékű rendezői vízió bizonyíthatja. Ha a színpadra állítók nem válnak a szerző alkotótársává, csak újabb érvet szolgáltatnak azok számára, akik a játszhatatlan, kötelességből bemutatott könyvdrámák közé sorolják Vörösmarty Mihály, Füst Milán vagy Weöres Sándor csodálatos alkotásait. Így járt a magyar színház, amely a népi színjátékot rendre skanzenben zajló életképként képzelte el, Tamási Áron színdarabjaival, köztük az egyik legköltőibb alkotással, Az énekes madárral is. Ezzel szemben Bocsárdi László rendezése minden valamire való színházkultúrában újra kellene hogy írja Tamási drámáinak játékhagyományát. A csoda új értelmet ad a dramatikus néphagyomány színpadra állításának, megváltoztatja a népi közeg színpadra teremtésének módját és jelentését. Valószínűleg világossá vált, hogy az előadás, amiről szó lesz, megrendítő, nagy élmény. Reveláció! Bocsárdi László okos és szenvedélyes rendezésében a színház varázslata helyettesíti a megváltó csodát, amire az életben hiába várnánk. Az előadás a közelítés és távolítás rafinált játékával olyan pozíciót talált, ahonnan a népi kultúra értékei megélhetőek, ha nem is objektív realitásként, hanem mint melankolikus nosztalgia. Schilleri értelemben egy nagyon szentimentális műalkotást látunk, amelyik szerencsére nem állítja magáról, hogy naiv. Hiszen a csoda csak a színpadon, csak a művészetben teremthető meg, nem fakad a hamvas néplélekből, nem forrása a természetfeletti. Művészi illúzió: művészi valóság – írja az előadásról Perényi Balázs. Arról az előadásról, amely ugyancsak díjnyertes és amely a kolozsvári, illetve a házigazda társulatok produkcióival egyetemben színvonalas színházi estéket ígér a karácsony előtti hétvégére.
Nagy Botond, Népújság (Marosvásárhely)

2011. január 11.

Közművelődés Erdőszentgyörgyön
Közreadja: Bölöni Domokos
Avagy: 2010 – a Bodor Péter Művelődési Egyesületben. Kérésünkre Kovrig Magdolna ny. tanárnő, a Bodor Péter Művelődési Egyesület elnöke, az Erdőszentgyörgyi Figyelő című kiadvány főszerkesztője, a város művelődési életének egyik fő szervezője, a színjátszók helyi mentora vázolja fel az elmúlt esztendő fontosabb eseményeit Erdőszentgyörgyön.
– A 2010-ben érzékelhető mindenféle válságok a művelődési életben is éreztették hatásukat. Az emberek kevesebbet tudtak áldozni a művelődésre, nehezebb volt közönséget toborozni a rendezvényekre. Egyesületünk a szerényebb lehetőségek ellenére sem mondott le fő feladatáról, próbálkozott a korábbi évek színvonalán munkálkodni a magyar közművelődés érdekében. A programok megtervezése mellett meg kellett teremteni a rendezvények anyagi hátterét. Az év első néhány hónapja pályázatok felkutatásával és megírásával telt el. Mintegy 12 pályázatot készítettünk, és ezek nagy többsége sikeresnek bizonyult, jóllehet nem kaptuk meg az igényelt – és szükséges – összegeket teljes egészében, de a sok pályázatból lassanként összejött annyi, hogy a legfontosabb, már hagyományosnak tekinthető tevékenységeinket megvalósíthassuk. Az elmúlt évben támogatóink voltak: Erdőszentgyörgy Városi Tanácsa, a Maros Megyei Tanács, a Hagyományos Kultúra és Művészeti Oktatás Maros Megyei Központja, az Europe Direct Központ, a Communitas Alapítvány, az Euro-Trans Alapítvány, illetve a magyarországi Nemzeti Kulturális Alap, a Corvinus Zrt, a Szülőföld Alap. Nem feledkezhetünk meg a bennünket támogató lakosok 2%-os adófelajánlásairól és adományairól sem. Külön ki kell emelnem a celldömölki Soltis Lajos Színházat, amely nemcsak a pályázataink magyarországi pénzügyi lebonyolítójának szerepét vállalta magára, de minden évben, így 2010-ben is, egyik turnéjának teljes bevételét egyesületünknek ajánlotta fel. Minden támogatónknak köszönjük a segítséget, amellyel lehetőséget teremtett arra, hogy a lakosság számára kulturális rendezvényeink elérhetők legyenek. A támogatásoknak köszönhetően rendezvényeink döntő többsége ingyenes volt és mindenki számára nyitott.
Most pedig idézzük fel néhány mondatban az egyesület fontosabb, 2010-es rendezvényeit. Az esztendő a magyar kultúra napjának (január 22.) megemlékezésével indult. Hagyománnyá vált, hogy ezen a napon értékeljük a diákok számára meghirdetett fogalmazási és képzőművészeti pályázatot. Ebben az évben a népművészet volt a téma: Vadrózsák friss hajtásai címmel érkezett be mintegy 100 pályamunka. Február 24-én vendégünk volt a Súrlott Grádics Irodalmi Kör, valamint a Cantuale férfikórus. Februárban került sor a hagyományos farsangi bálra is, amelyet egyesületünk a helyi RMDSZ-szel közösen szervezett. Február 15-én az iskola dokumentációs központjában Székely Ferenc szervezésében Molnár Dénes ex libriseiből láthattak kiállítást az érdeklődők. A farsangot a Százfonat néptánccsoport nagy sikerű, hagyományőrző farsangbúcsúztatója zárta, szervezője Ambrus Emese. Március 8-án a Caritas idősek klubjában nőnapi műsort mutatott be a színkörünk ifjúsági csoportja Kovrig Ildikó irányításával. Március központi rendezvénye hagyományosan a 15-i ünnepség. Az ünnepi beszédeket követő műsort az egyesület ifjúsági színjátszó csoportjának előadása nyitotta meg Kovrig Ildikó vezetésével, majd Ambrus Emesének a nemzeti ünnepet méltató, nagyszabású verses, zenés, táncos összeállítása zárta. Március 27-én az iskolával közösen rendeztük meg az Anyám, fekete rózsa elnevezésű nemzetközi versmondó verseny székelyföldi előválogatóját. Az áprilisi tevékenységek a Szent György-napi rendezvények előkészületeinek jegyében zajlottak, amelynek főszereplői 2010-ben a diákok voltak. Májusban egyhetes turnét szerveztünk a celldömölki Soltis Lajos Színháznak. Mesejátékot mutattak be Arany János Rózsa és Ibolya című elbeszélő költeménye alapján, mintegy kilenc környékbeli településen. A celldömölki testvérváros színészei ez alkalommal a turné bevételét egyesületünknek ajánlották fel. Május 17-én láttuk vendégül Zsapka Attila szlovákiai előadóművészt Radnóti Miklósról szóló műsorával. Júniusban az iskola egyik osztályában tapsolhattunk egykori tanítványunk, Pál Hunor nagyváradi színész előadásának. Mifelénk szokatlan műfajjal, a Klamm háborúja című "osztályterem-színházi" előadással ajándékozta meg hallgatóságát. Június végén a Bodor Péter Színkör Magyarországon, Mezőkövesden a Mátyás király tiszteletére rendezett reneszánsz városnapokon vendégszerepelt a Mandragórával. Július végén örömmel gratulálhattunk a színkör egyik legrégebbi tagjának, Márton Emőkének, aki sikeresen felvételizett a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színművészeti karára. Sikere számunkra nemcsak öröm, de bizonyíték is, hogy munkánk nem hiábavaló. Júliust a nyári amatőr színésztábor előkészítése és a Küküllő-expó műsorának szervezése töltötte ki. Augusztus első hetének végén került sor a kiállításra. Erre az alkalomra hívtuk meg a mezőkövesdieket, akik egy vígjátékkal szórakoztatták Erdőszentgyörgy közönségét. Augusztus 8–15. között Kőrispatakon tartottuk a műkedvelő színjátszók nyári táborát. Mintegy 80 színjátszó vett részt az egyhetes szakmai képzésen. A táborozók között a hazaiak mellett ott voltak a celldömölki és mezőkövesdi színjátszók is. Októberben az iskola VIII. osztályosai Bereczki Klára tanárnő vezetésével nagy sikerű szüreti mulatságot szerveztek, felelevenítve a szürettel kapcsolatos néphagyományokat. Októbert a XVIII. amatőr színjátszó-találkozó előkészületei töltötték ki. A színkör ifjúsági csoportja Páskándi Géza Az egér farkincája című darabjának bemutatójára készült Kovrig Ildikó irányításával. November 14–19. között a Soltis Lajos Színház volt a vendégünk. Turnéjuk során Weöres Sándor Csalóka Péter című darabjával 11 előadást tartottak vidékünkön. A turnét követően ők is részt vettek november 19–21. között a Kis- Küküllő menti műkedvelő színjátszók XVIII. találkozóján. A fesztiválon 18 színjátszó csoport mutatkozott be, többségük igen színvonalas előadásokkal. December 9-én a színkör ifjúsági csapata fellépett a szászrégeni III. Kemény János Színjátszó Találkozón. Jelenleg a színkör készül a celldömölki Soltis Lajos Fesztiválra, az ifjúsági csoportot meghívták március végére a Celldömölki Mesefesztiválra. Az említetteken kívül meg kell említenem, hogy az iskola dokumentációs központjában rendszeresen kerítünk sort könyvbemutatókra, Székely Ferenc szervezésében. A népi tánc hagyományainak őrzését és továbbadását, legnagyobb örömünkre, felvállalta a Százfonat Egyesület, amelynek keretében rendszeres néptáncoktatás folyik. De a Bodor Péter Művelődési Egyesület is igyekszik támogatni a hagyományok átadását a táncházmozgalom keretében. 2010-ben a magyarországi Nemzeti Kulturális Alapnál pályáztunk, és 200.000 forintot nyertünk erre a célra. Igyekszünk lehetőségeinkhez mérten támogatni az iskolában az anyanyelven folyó szakoktatást is. Az év végén sikerült a Szülőföld Alapnál 2.500.000 forintos támogatást nyernünk egy ebédlő–kiszolgáló szakterem felszerelésére, amely lehetővé teszi majd, hogy a tanulók jobb körülmények között sajátítsák el a felszolgálás tudományát-gyakorlatát, hogy ezzel is versenyképesebbeké váljanak a hazai munkaerőpiacon.
A felsoroltak mellett tovább szerkesztjük az Erdőszentgyörgyi Figyelő című helyi lapot, amely a Corvinus Zrt. támogatásának köszönhetően az elmúlt évben gazdasági melléklettel bővült. A lap szerkesztői, munkatársai szabadidejükben, önkéntesen és fizetség nélkül vállalják a munkát, ezért gyakran időhiánnyal küszködünk, emiatt jelentkezünk összevont lapszámokkal. A nyomdai költségek előteremtésében segítenek a pályázatok és adományok. A felvázolt tevékenységek korántsem ölelik fel a művelődési élet egészét. Továbbra is léteznek olyan természetű akadályok, amelyek leküzdésére egyesületünk nem vállalkozhat. Várjuk, hogy befejeződjön a Rhédey-kastély felújítása, valamint elkezdődjön a művelődési otthon felújítása, korszerűsítése. Akkor talán lesz a kultúrához illő, megfelelő helyiség a kiállítások, színházi előadások és egyéb igényesebb művelődési rendezvények számára. Népújság (Marosvásárhely)

2011. október 31.

Bőven akad még fehér folt Szilágyi Domokos életművében
Két nap alatt három helyszínen – Szatmárnémetiben, Nagysomkúton, valamint Kolozsváron – emlékeztek meg Szilágyi Domokosról a hétvégén a költő halálának 35. évfordulóján. „Bőven van még mit felfedezni Szilágyi Domokossal kapcsolatban, az alaposabb kutatások fényében pedig jobban megismerhetővé válhat a költő, és jobban tudjuk majd értékelni életművét” – ez volt az egyik alapvető következtetés, amelyet levontak a hétvégén Szatmárnémetiben tartott irodalmi tanácskozás résztvevői.
Szilágyi Zsófia Júlia úgy vélte, Szilágyi Domokos írásainak körülbelül egyharmada máig ismeretlen. Az irodalomtörténész két évvel ezelőtt adott ki egy kötetet, amelyben az általa felfedezett számos olyan költemény is szerepelt, amelyre különböző lapokban, levelekben bukkant rá. Mint elmondta, azóta is talált a nagyközönség számára eddig ismeretlen Szilágyi Domokos-verset. Muzsnay Árpád, a rendezvénysorozat főszervezője hasonlóképpen vélekedik – mint a Krónika érdeklődésére kifejtette: igen hasznosnak tartaná, ha valaki felvállalná az erdélyi magyar írók, költők intézményes formában történő kutatását, ugyanis nagy szükség lenne a kritikai kiadásokra ahhoz, hogy alapos képet alkothassunk egy-egy irodalmár életművéről.
Muzsnay Árpád szerint a munkát mielőbb el kell kezdeni, hogy a kiadvány 2013-ra, a költő születésének 75. évfordulójára elkészülhessen.
Szilágyi Domokos családi levelezésével kapcsolatban például Csirák Csaba szerkesztésében korábban megjelent egy kötet, kellene azonban ennek a „párja” is, azaz jó lenne megismerni azokat a leveleket, amelyeket neki írtak, illetve a költő különböző szerkesztőségekhez írt leveleit is. Az irodalmi tanácskozás keretében Láng Gusztáv megpróbálta elhelyezni Szilágyi Domokost az erdélyi és az összmagyar lírában, kitérve a központ és a periféria viszonyára a második világháború utáni magyar irodalomban. A szatmárnémeti szobor koszorúzását megelőzően Nagy Gyula magyartanár a lázadó művészből a hatalommal megalkuvó értelmiségivé lett költő életútja kapcsán megfogalmazta a kérdést: érdemes-e vállalni a prófétasorsot, van-e célja az értelmes cselekedetnek egy irányvesztett társadalomban? Majd felelt is rá: „olvasatomban a válasz lehangoló”.
Nagy Zsuka költő, nyíregyházi folyóirat-szerkesztő saját, Szilágyi Domokos által ihletett versével idézte meg a költőelődöt, majd a Kölcsey Ferenc Főgimnázium diákjai, illetve Havas Judit, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa mondott verset. Muzsnay Árpád az EMKE, Kereskényi Gábor pedig a szatmárnémeti önkormányzat nevében a magyar líra népszerűsítéséért kitüntetett két színművészt, Marcel Mireát és András Gyulát. A szombati, nagysomkúti megemlékezésen a nagybányai Németh László Gimnázium diákjai is szavaltak, valamint részt vett az ünnepségen Magyarlápos küldöttsége, ahol gyermekéveit töltötte a költő.
„Szilágyi Domokos a tragikus magyar költői sors megtestesítője, életművében sikerült egyesítenie a beláthatatlan magasságokat és mélységeket” – hangsúlyozta Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja szombaton a költő sírjának megkoszorúzásán, a Házsongárdi temetőben. „Fontos tanulság számunkra Szilágyi Domokos élettapasztalata, amely a megbékélés jegyében fogalmazható meg. Azt kívánom mindannyiunknak, hogy képesek legyünk átérezni és megérteni a ránk hagyott életművet” – fogalmazott a főkonzul. Kántor Lajos ugyanakkor kifejtette: nem a Házsongárd lakójára kell emlékeznünk, hanem az élő költőre. A Kolozsvár Társaság elnöke szintén az életműben fellelhető mélységre és magasságra hívta fel a jelenlevők figyelmét, majd hozzátette: Szilágyi Domokos soha nem tartozott a divatos költők közé, rendhagyó módon kell rá tekintenünk.
A költő halálának 35. évfordulója alkalmából szervezett rendezvénysorozat a Kolozsvár Társaság székhelyén folytatódott, ahol Szilágyi Domokos a mai emlékezetben címmel tartottak kerekasztal-beszélgetést. „Hatalmas életműről beszélhetünk, amelynek megértése és megfejtése nem egyszerű. Az egyik legfontosabb kérdés talán az, hogy a költő ismert-e határokat, és ha igen, hogyan lépte túl ezeket” – indította a beszélgetést Kántor Lajos, az esemény moderátora. Mint mondta, már több éve próbálkozik egy kettős életműfeltárással, amelynek során Szilágyi Domokos mellett Szabédi László erdélyi költő műveit szándékszik megfejteni.
„Az életművek elemzésével szeretném felrajzolni az adott korszak képét is, Erdélynek ezt a furcsa, de termékeny időszakát. Az egymásra vetítésnek köszönhetően a művek különös megmutatkozásának lehetünk tanúi, emellett pedig minden bizonnyal Szilágyi Domokos nagysága is hangsúlyosan kirajzolódik majd” – részletezte Kántor Lajos. „Úgy gondolom, ha nem egy brutális korban születik, Szilágyi életműve sokkal játékosabb lett volna, hasonlóan Weöres Sándor verseihez” – vélekedett az eseményen Pécsi Györgyi magyarországi irodalomkritikus. Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész ugyanakkor elmondta: a teljes életmű feltárása és feldolgozása nagyon sok időt és anyagi fedezetet feltételez, amelynek megvalósítására jelenleg nincs intézményesített eljárásmód. Hozzátette: a költő verseinek kutatása továbbra is az önkéntesek feladata.
Kőrössy Andrea, Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)

2011. november 26.

Megtartották a II. Pusztinai Szavalóversenyt
A Pusztinai Magyar Házban december 4-én szavalóversenyt rendeztünk, melyen 11 alsó, és 17 felső tagozatos pusztinai tanuló vett részt. Minden jelentkező három verssel készült, melyek közül az egyik kötelező volt, a másik kettőt szabadon választva tanulták meg a diákok. Az alsósoknál Kányádi Sándor: Bandukol az őszi nap volt a kötelező vers, a felsősöknél Lakatos Demeter: Messze ott, hol a nap szentül le. A felsősök versválasztása Lakatos Demeter szabófalvi csángó költőre esett a költő születésének századik évfordulója alkalmából.
A versenyen 13 költő (köztük az említetteken kívül Petőfi Sándor, József Attila, Nemes Nagy Ágnes, Lászlóffy Aladár, Weöres Sándor, stb.) 20 különböző verse hangzott el. A gyerekek fegyelmezetten és nagy izgalommal vették a megmérettetést, melyről a döntést egy négytagú zsűri hozta meg. A zsűrizést Sántha Attila költő és párja, illetve Vajda Éva volt pusztinai magyartanár és párja vállalta. Egyáltalán nem voltak könnyű helyzetben, ugyanis a gyerekek nagyon jól felkészültek és méltó komolysággal álltak a versenyhez. Elmondásuk szerint a döntésüket az alapján hozzák meg, hogy a versenyző mennyire értette a vers mondandóját és mennyire szépen, természetesen, helyesen, jól hangsúlyozva ejtette a szavakat.
Ezek alapján az alsósoknál a következő versenyzők lettek a díjazottak, az értékes díjak mellet egy-egy Székelyföldi Legendáriumot is kaptak a győztesek:
I. díj László Albert-Dominik II. díj Mátyás Karina III. díj Száras Marika-Stefánia
Az V-VIII. osztály tanulói közül a következők nyújtottak kiemelkedő teljesítményt:
I. díj Sztán Mihály II. díj Kaszáp Johanna III. díj Pusztinai István-Eduárd. Az első díjazottak fogják képviselni a településünket a IX. Frumószai Szavalóversenyen, ahol majd a Moldvában magyar nyelvet tanuló települések legjobb szavalóival mérik össze magukat.
A verseny után Sántha Attila rendhagyó irodalomórát, versfelolvasást tartott az egybegyűlteknek és versírásra bíztatta őket. A díjazás után a gyerekek meglepetésére vendégünk volt a Mikulás bácsi is, aki miután a kéményen leereszkedve eljött hozzánk, nagylelkűen megajándékozott minden jó gyermeket. A rendezvény sikeréért dicséret illeti minden óvodás kisgyereket, akik naponta részt vesznek a magyar nylevi foglalkozásainkon és akik a verseny alatt nagy figyelemmel követték az előadókat. Továbbá az első-másodikos diákokat, akik mondókáikkal színesebbé tették a programot. Mivel ők ebben a tanévben még a magyar ábécé megtanulásával, az írás-olvasás alapvető szabályainak elsajátításán dolgoznak, idén még nem versenyeztek. Azonban nagy a lelkesedésük és sokan közülük a jövő évi verseny potenciális győztesei. Dicséret illeti a III.-IV. osztályos tanulókat, akiknek e rövid félév alatt három vers megtanulás komoly megpróbáltatást jelentett és mégis ügyesen teljesítették ezt. A felső tagozatosak is a lehető legügyesebben felkészültek és talán még jobban is végig izgulták a versenyt, mint a kisebbek.
Dicséret illeti a gyerekek szüleit, akik közül sokan hetente ének és táncpróbákra járnak a Magyar Házba, hogy az őseink gazdag néphagyományát ne felejtsük el és a gyerekeiknek is tovább tudják adni. A gyerekeket elkísérték a versenyre és melléjük álltak, biztatták és segítették őket, hogy az ő gyerekük legyen a legügyesebb. Továbbá, dicséret illeti a nagyszülőket, akik támogatták unokáikat és a verseny alatt jobban izgultak, mint a versenyzők maguk.
Köszönjük a támogatóknak, hogy a program megvalósulását segítették: Balassi Intézet, Bethlen Gábor Alap, Sarasotai Kossuth Klub és a Székelyföldi Legendárium. Köszönjük támogatásukat!
A rendezvényről videofelvétel készült, amit hamarosan itt is közzé teszünk, illetve hangfelvétel a Csángó Rádió számára, mely által minden érdeklődő, aki a programról lemaradt, végighallgathatja a gyerekek előadását.
Bilibók Jenő, magyartanár
www.pusztina.ro
Erdély.ma

2012. január 24.

Díj az erdélyi kultúráért
Az RMDSZ döntést hozott egy Erdélyi Magyar Kultúráért díj létrehozásáról, amelyet első alkalommal 2013. január 22-én osztanak majd ki – jelentette be Kelemen Hunor szövetségi elnök Nagyváradon, a Magyar Kultúra Napja ünnepségén.
Az RMDSZ döntést hozott egy Erdélyi Magyar Kultúráért díj létrehozásáról, amelyet első alkalommal 2013. január 22-én osztanak majd ki – jelentette be Kelemen Hunor szövetségi elnök Nagyváradon, a Magyar Kultúra Napja ünnepségén. „Azokat a személyeket, intézményeket kívánjuk díjazni, akik az elmúlt évben a legtöbbet tették a magyar kultúra megőrzéséért, új értékek teremtéséért. Nekünk olyan intézményes kereteket kell megteremtenünk, ahol az alkotó emberek otthon érzik magukat. Ezért is van szükség egy ilyen ünnepnapra, ahol a számbavétel mellett a terveinkről is beszélhetünk” – szögezte le Kelemen Hunor a Szigligeti Színházban, a Csongor és Tünde-előadás előtt tartott ünnepi gálaműsoron. Az ünnepi eseményt az RMDSZ Bihar megyei és nagyváradi szervezetei már több mint 10 esztendeje minden évben megszervezik, ebből az alkalomból a térség kiválóságait is díjazzák. Bíró Rozália nagyváradi alpolgármester köszöntője után a szövetségi elnök fővédnöki minőségében is mondott ünnepi beszédet. „Léteznie kell egy közös értékrendnek a családban, a nemzetben – ezt magyar kultúrának hívjuk. Döntéseink meghozatala előtt a magyar kultúra értékeihez nyúlhatunk vissza, ezekhez tudjuk viszonyítani terveinket, így tudunk jövőt építeni” – fogalmazott ünnepi beszédében Kelemen Hunor.
A Magyar Kultúra Napja alkalmából a Bihar megyei RMDSZ tíz személynek adott át díjat kiemelkedő, kulturális tevékenységéért, majd bemutatták a Színház az iskolában, iskola a színházban nevű program keretében színre vitt Vörösmarty-drámát. A Csongor és Tündét középiskolások adták elő telt ház előtt. A hatalmas sikernek köszönhetően az előadást január 31-én, kedden 18 órától újra műsorra tűzi a Szigligeti Színház.
Kitüntetések Udvarhelyszéken is
Székelyudvarhelyen kilencedik alkalommal osztották ki az Udvarhelyszék Kultúrájáért díjakat, az eseményre a Magyar Kultúra Napja tiszteletére szervezett egyhetes rendezvénysorozat záróakkordjaként került sor. Az eseményen Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere is jelen volt. „Kitüntetjük kiválóságainkat, így tisztelgünk azok előtt, akik tettek, cselekedtek, dolgoztak a kultúráért. Tisztelgünk az előtt, ami oly fontos számunkra” – mondta az elöljáró köszöntőjében. Idén összesen öt kategóriában adták át a rangos elismerést: post mortem életműdíjat  Balogh József műkedvelő színjátszónak, rendezőnek, díszlettervezőnek ajánlották fel, a díjat gyerekei vették át. György László szentegyházi kultúrigazgató, művelődésszervező kapta az értékteremtésért járó díjat, míg az értékmentésért alapított elismerés  Orosz-Pál József székelyudvarhelyi zenetanárnak, nyugalmazott karnagynak jutott. Értékközvetítés díjjal jutalmazták Both Aranka pedagógust, a Kékiringó néptáncegyüttes vezetőjét. A szervezetek számára létrehozott Udvarhelyszék Kultúrájáért díjat ezúttal a székelykeresztúri Polgári Fúvószenekar kapta. A díjazottak tevékenységét a rendezvénysorozatot záró gálaesten egy-egy kisfilm mutatta be. Az Udvarhelyszék Kultúrájáért díjban részesülők oklevelet kaptak, ugyanakkor egy-egy Nagy Gábor udvarhelyi ékszerész által készített emlékplakettet is átvehettek. A rendezvény résztvevői a Vitéz Lelkek Diákszínpad Valahol Európában című musicaljét követhették figyelemmel az est hátralévő részében.
Megemlékezés a Szilágyságban
A szilágysági nagyközségben, Sarmaságon Kemény János szobránál, a 350 éve elhunyt erdélyi fejedelemre is emlékezve ünnepelték a Magyar Kultúra Napját. A szilágysági nagyközség művelődési centrumában tartott rendezvényen Horváth József, a helyi középiskola történelemtanára méltatta a nap jelentőségét és Kemény János sarmasági kötődését, majd a helyi fiatalok szi-lágysági, kalotaszegi, mezőségi és szatmári népi tánccal szórakoztatták a nagyérdeműt. Végül Fejér László, a zilahi Hepehupa folyóirat főszerkesztője és Sike Jajos, az ÚMSZ munkatársa itteni olvasóikkal találkoztak és felolvastak írásaikból.
Összművészeti magyar ünnep a román fővárosban
A fényképészet, költészet és zene találkozásával ünnepelték a Magyar Kultúra Napját Bukarestben – a magyar kulturális intézet a román és magyar fotóművészek VI. nemzetközi szalonjának adott otthont, az ünnepélyes megnyitó után pedig magyar költők megzenésített versei csendültek fel. „A magyar kultúra élő folyamat, amit az utca művészetét tematizáló fényképek is bizonyítanak” – emelte ki beszédében Fazekas Márta, az intézet vezetője. Balázs Ádám, a bukaresti magyar nagykövetség tanácsosa rámutatott arra, hogy bár az Európai Unióban a gazdaság és a politika dominál, nem szabad szem elől tévesztenünk Robert Schuman, az EU alapító atyjának kijelentését, miszerint az egységes Európa alapja a kultúra. A nagykövetség tanácsosa elmondta: legutóbb 16 évvel ezelőtt nyitott meg fotókiállítást Bukarestben, Andrei Pleşu és Martonyi János akkori külügyminiszterek társaságában. Hangsúlyozta, a román és magyar fotóművészek VI. nemzetközi szalonja is élvezi a politikum támogatását, fővédnökei Schmitt Pál és Traian Băsescu államfők.
A kiállítás megnyitója után Borsos Edith énekművész, a Magyar Zene Fesztivál díjazottja, Béres Melinda hegedűművész és Horváth Edit zongoraművész, a Kolozsvári Zeneakadémia tanárai olyan ismert költők megzenésített verseit adták elő, mint Arany János, Weöres Sándor, Reményik Sándor vagy Csokonai Vitéz Mihály. A kiállítást január 31-től a Kolozsvári Művészeti Múzeumban, februárban pedig Nagyváradon tekinthetik meg az érdeklődők. (F. I.)
Új Magyar Szó (Bukarest)

2012. március 23.

Kolozsvári szerzők gyermekkönyveit jelentette meg a Magvető
Négy gyerekkönyvet is megjelentet a Magvető Könyvkiadó a 19. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra: új kötettel jelentkezik Darvasi László, Ljudmila Ulickaja, a kolozsvári Máté Angi és a kolozsvári származású Szabó T. Anna is.
„Eddig is voltak mesék a Magvető kínálatában, gondoljunk csak Darvasi László Trapitijére vagy Lakatos István Dobozvárosára, ám szeretnénk erősíteni a kiadó gyerekirodalmi profilját” – mondta Turi Tímea szerkesztő az MTI-nek. A Trapiti-történetek után Darvasi László a fiatalabb korosztály felé fordult a Pálcika, ha elindul című kötetében. A Koncz Tímea által illusztrált könyvben rövidebb történetek olvashatók Pálcikáról, aki útnak indul, hogy megismerje a világot.
Szintén áprilisban jelenik meg a népszerű orosz írónő, Ljudmila Ulickaja második mesekönyve magyar nyelven, a Történetek gyerekekről és felnőttekről. Szabó T. Anna költő, író Tatoktatok című kötete főleg nyelvpörgető mondókákat, dalokat, ritmikus rögtönzéseket tartalmaz, emellett néhány meseszerű történetet. A tárgyi világ mögött egy család mindennapjai bontakoznak ki, a költőnő könyvében a Weöres Sándor-i hagyományokat folytatja.
A 96 oldalas kötetet Kárpáti Tibor a gyerekrajzok formavilágát idéző képei díszítik. A Bródy Sándor-díjas Máté Angi, aki tavaly megkapta az IBBY Év Gyermekkönyve díjat a Pagonynál megjelent Volt egyszer egy című könyvéért, ezúttal egy „uniszex” történettel jelentkezett – mondta Turi Tímea. A Kapitány és Narancshal című kötet egy parancsolgatós tengerészkapitányról szól, aki megunja a tengereket, és partra száll barátjával, egy befőttesüvegben lakó, kicsi, narancssárga hallal. A kötetet az ismert illusztrátor, Rofusz Kinga rajzai színesítik. A köteteket a XIX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon mutatják be április 22-én.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

2012. május 28.

Neobarokk retró
Vanek úr X-ben ténfereg ki fizetné a sört neki sikátorokban szédeleg az istennek se nézne ki
egy némber sem az ablakon tangót hiába kornyikál a ház hallgat csak áll vakon szerelem kéne kortynyi bár....
jó ember vízen is megél ki tudja mit rejt a kalap szóban forgó nem oly személy akit az élet meghalad
elönti a várost a víz elönti a várost a szar vagy éppenséggel a szilvaíz
Vanek úr mindent megkavar (Orbán János Dénes: Vanek úr X-ben)
Kiismerhetetlen okoknál fogva csak most, rendszerváltozás után jó húsz évvel kezdődött el a kulturális kánonok állami kereteket használó direkt restaurációjának programja. A NAT jóvátételi eszközként való használata radikális lépés, de valóban nincs gyorsabb és olcsóbb módszer bárki elfogadtatására, mint művei kötelező olvasmánnyá tétele. Nyirő József, Wass Albert, Szabó Dezső, Tormay Cecile kiválasztása első pillantásra egyértelmű üzenet. A szándék az ellenforradalmi Horthy-korszak, illetve a Trianon sújtotta antikommunista erdélyi irodalom esztétikai-politikai rehabilitációja, azaz a jobboldallal identikus neobarokk nemzeti kultúra újradefiniálása.
Szabó Dezső amúgy nem szorult rá az utólagos jóvátételre, életműve minden politikai vita és ellenszél ellenére hosszú évtizedek óta komoly megbecsültségnek örvendett. (Nyilván apró részletnek tűnik, holott nem az, hogy a Kádár-korszakban Nagy Péter lehetett a monográfusa, aki Borisz néven komor besúgóként tevékenykedett, ami az akadémikusok között is ritka teljesítményt jelentett.) Szabó Dezső egy szűk csoport számára, de mindvégig kultikus író maradt, s komoly kérdés, hogy olvasói számát valóban tovább növeli-e új státusa. (Az az ember gyanúja, hogy a NAT kidolgozói szoros, közvetlen összefüggést remélnek a legitimitás és a popularitás között, illetve nem tesznek, nem látnak különbséget a kánon és a kötelező olvasmány szavak jelentése között.)
Nyirő József és Wass Albert esetében másként áll a dolog, mert egyikük sem jelenhetett meg az államszocializmus évtizedei alatt. De mindez nem jelenti azt, hogy mindkettejüket ugyanolyan módon és mértékben felejtették volna el. Az 1953-ban meghalt Nyirő olvasói nyilván kevesen voltak, de valamiként mégis megmaradtak. Ha kultusza láthatatlan is volt, mítosza túlélte halálát. Wass 1998-ig élt az Egyesült Államokban, az állampolgárságáról szóló vitától (nem) függetlenül, 1989 után egyszer sem jött haza, sem Magyarországra, sem Romániába.
Mindenesetre az 1934-es bemutatkozásával kezdődő, majd 1940–1944 közötti igazi népszerűségének az 1990-es évekig nyoma sem maradt. Wass hosszú évtizedekre eltűnt úgy az irodalmi kánonból, mint a szélesebb közönség homlokteréből. Az utóbbi időben, a Kairosz kiadó gondozásában Nyirő műveit ismét kiadták, de 1989 utáni népszerűsége nem érte el Wass Albert példátlan sikerét. Az ő karrierje alapos irodalomszociológiai és emlékezettörténeti összefüggéseket feltáró elemzéseket követel, de annyi azért könnyen belátható, hogy Wass Albert azoknak az antikommunista Erdély-nosztalgikusoknak pótolhatatlan olvasmánya, akik nem kívántak elmerülni az 1918/1920 és 1940, tehát Észak-Erdély visszacsatolása közti huszonkét év kultúr- és társadalomtörténetében, akiket nem érdekel a transzilvanizmus irodalma, a független kisebbségi kultúra azon kontextusa, amelyből Wass 1934-ben elindult.
Amúgy a mai magyar jobboldali politika élenjár ebben a szándékos nem tudásban. Erdély önálló szellemi alakzatként való megjelenítése csak akadálya annak az üzenetnek, amelynek Wass Albert megfelel. Adjátok vissza a hegyeimet – ez rímel arra a világos és valóban komoly szellemi erőfeszítésre valló nézetre, amely a „Mindent vissza” retorikai alakzatban került rögzítésre. Wass ideális neobarokk jelenség: katona, gróf, mezőségi földesúr, férfias vadász. Ugyan pályafutása elején ott volt a transzilvanizmus otthonában, Marosvécsett, az erdélyi Helikonban, de politikai-esztétikai programja aztán világos lett: a visszacsatolás maradt az egyetlen lényeges kérdés. Egyéni ízlés kérdése, hogy valaki Wasst antiszemitának véli-e, vagy ő csak, amúgy úriasan idegenkedett, azaz undorodott a zsidóktól, s persze a románoktól. Ami a háborús bűnösségét illeti, annak megítélése levéltári kutatások kérdése, civil olvasóként annyi belátható, hogy az 1940 és 1944 közötti korszaka – mint az Ágoston Vilmos A kisajátított tér című monográfiájából kiderül – finoman szólva homályos és zavaros volt, halálos végű történetekbe keveredett bele, magyarázkodott, rosszízűen konfabulált, úriembernek finoman szólva sem volt nevezhető.
De nyilván nem véletlen az sem, hogy a kormánynak a másik nagy emigránsra sincs már semmi szüksége. Márai ugyanis túl jó és bonyolult író ahhoz, hogy a neobarokk, államosított, restauratív Trianon-nosztalgia emblémája legyen. Hiába lett kultikus figura, hiába jelentek meg, talán túl sokszor is a kötetei, arra a szerepre, amire Wass Albertet szánják – szerencséjére – ő alkalmatlan. Gőgös és független (világ)polgárként semmi köze sem volt ahhoz a szűkös osztálytudathoz, amely Wass habitusát meghatározta, aki messze nem azt értette az arisztokrácia kötelességén, mint az 1945 után otthon maradt, végül hetvenévesen Budapestre áttelepülő Bánffy Miklós; az 1954-ig romániai börtönbe zárt, 1959-ben rehabilitált, majd munkásként dolgozó Bethlen Béla vagy az ugyancsak meghurcolt s ugyancsak panasz nélkül dolgozó, élő Kemény János.
Wass az irodalom határain túl is ismert lett, nincs olyan nemzeti rockkoncert, ahol műveit ne árusítanák nagy tételben, igaz, már leértékelve. Nyirő ellenben a terepet mégiscsak ismerni vágyó Erdély-fanatikusok írója maradt, miközben az egykori gyűjtők a halinakötéses kiadásokat máig féltve emlegetik és őrzik, az újabb nemzedékekből e köteteket nem sokan olvassák. Így aztán Nyirő politikai újrahasznosításához a NAT mellett szükség volt még valamire, s mi lenne alkalmasabb a kulturális érinthetetlenség, a politikai és emberi nagyság vitán felül álló mítoszának érzékeltetésére, mint az újratemetés militáris cirkusza.
A hamvak katonai fogadása Budapesten, a végül betiltott zarándokvonat (sic!), majd újratemetés Székelyudvarhelyen – ez azért félreérthetetlen üzenet. Igazság szerint, Nyirő nem érdemelt ilyen sorsot, de hát az ideológiai vákuumot betömendő, a kormánynak minden mitizálható halottra szüksége van. Wass Albert sírja ez ügyben használhatatlan. Ő ugyanis végakaratának megfelelően Marosvécsen, a kastély kertjében nyugszik, Kemény János sírja mellett. Mintha végül mégis az erdélyi irodalom világa fontosabb lett volna, mint az 1940 utáni egész élet maga. Az a kert a transzilvanizmus mitikus színtere, amelyre a kormánynak, illetve a Wass-rajongóknak sincs semmi szüksége, így aztán a holtak ott békén nyugszanak.
Ami Tormay Cecile rekanonizálását illeti, erős a gyanúm, hogy a döntéshozók nem olvasták el a nép és a Tanácsköztársaság eseményeit rögzítő Bujdosó könyvet, amelyben a szereplők ábrázolása elképzelhetetlen zsidó rasszjegyeik folyamatos leírása nélkül. Tormay Cecile-t kötelező olvasmányként ajánlani nem tűnik felvilágosult gondolatnak, mert az azt ajánlja a fiatal nemzedékek figyelmébe, hogy a zsidók antropológiai lenézése és kulturális megvetése magától értetődő. Hoffmann Rózsa úgy fogalmazott, hogy nem szerencsés ideológiai síkra terelni a NAT-ról szóló vitát. Az államtitkár vagy maga sem olvasta Tormay Cecile-t, vagy az ideológia szó jelentésével nincs tisztában.
Mindez a nemzeti kultúra jobboldali kisajátítására tett abszurd kísérlet, amelynek értelmében e fogalmon az antidemokratikus, antikommunista hagyományt, a tűrhető antiszemitizmust, a neobarokk tekintélyt értjük, centrumában egy kulturális tartalmaitól, társadalmi valóságától megfosztottan kanonizált Erdély-mítosszal, amelynek semmi, de semmi köze ahhoz, ami ott valaha történt. (Igaz, ez mindig így van, amikor a mítosz borítja el a történelmet.) A nemzeti kultúra jobboldali kormánypropaganda-eszközre lefordítása nemcsak veszélyes, precedens nélküli eljárás, hanem lehetetlen és reménytelen vállalkozás is.
Mert ha Wass Albert világában nincs is szerepe a radikális lázadásnak, az önkritikának, mindez nem igaz Szabó Dezsőre, Ady Endrére, Szabó eleget a neobarokk gőg és korlátoltság normáinak, annak, amit a jelenlegi kultúrpolitika megkövetel. És akkor még nem beszéltünk József Attiláról, nem beszéltünk a baloldali kultúráról, amely nem rárontott a nemzetére, hanem magától értetődően azonos azzal, és amely nélkül nemzeti kultúráról beszélni: lehetetlen. A jobboldali ideológiai szélhámos archetípusát, Wavra tanárt a kommunista Déry Tibor írta meg. Erdély Miklós Verzió című, Solymosi Eszterről szóló filmje vajon nem a magyar nemzeti kultúra része-e? Az avantgárd hol látható a jobboldali ideológusok térképein?
Sarkadi Imre, Kondor Béla vagy Hajas Tibor ugyan miféle szellemi égboltok alatt éltek? Nem pusztán a kisebbségi és szórványmagyarság irodalmaiból összeálló ötágú síp a nemzeti kultúra része. A futurizmus és a konstruktivizmus, a bécsi emigrációban élő Barta Sándor ugyanúgy az, mint a mindenhol magányban élő Kassák Lajos. A félmúlt s jelen nagy magyar zeneszerzői Nagyszentmiklóson, Dicsőszentmártonban, Temesvárott, Székelyudvarhelyt születtek, tehát mind Erdélyből származtak. Bartók, Ligeti, Kurtág, Eötvös életük jelentős részét végül emigrációban, illetve az ország mai határain kívül töltötték, töltik. Ha valaki a származásuk iránt érdeklődik, akkor mindössze arra kérhetjük, hogy olvasson Tormai Cecile-t.
A nemzeti kultúrának semmi köze sincsen a politikai váltógazdaság ideológiai szükségleteinek kielégítéséhez – ezt 1989 óta minden kormány tudomásul vette, bármilyen teljesítményt nyújtott egyébként. Az irodalmi kánon nem államosítható, még akkor sem, ha egyes írók – mint az épp Máraival, Nyirővel, Wass Alberttel is történt – betilthatóak voltak. A kánon ritka bonyolult, számtalan hatásmechanizmusnak engedő és hatást keltő gépezet, amely azonban lényege szerint köztulajdon, még akkor is, ha az irodalmi élet belső játékszabályai a kívülállók számára gyakran nehezen követhetőek.
A kormánynak lehetnek ideológiai szükségletei, kívánatosnak tarthatja a hazafias nevelést, a hagyományok, a család tiszteletét. Ezt nem vonom kétségbe. De mindehhez nem használhatja szépségtapaszként közös kultúránkat, amely jóval bonyolultabb és összetettebb – intertextuális hagyomány, utalási háló –, mint egy párt aktuálpolitikai igényrendszere. A nemzeti és kortárs kultúra ideológiai osztályzása a Kádár-rendszer programja volt. Az államszocializmus ideológusai folyamatosan azon gondolkoztak, hogy miként egyeztessék az írói szabadságot sajátos elvárásaikkal. A baloldali forradalmi kultúrának ugyanis soha nem volt köze a Kádár-rendszer normatív esztétikájának végtelen unalmához. (Vö. Magyar Dezső és Bódy Gábor filmjeit.) Ha tehát egy jobboldali ideológus azt hiszi, hogy a nemzeti kultúra illedelmes, lojális, tisztelettudó művekből áll, akkor annak sejtelme sincs ennek a hagyománynak a működéséről.
Pilinszky katolikus, és ennek megfelelően kozmopolita magyar író volt. Mit kezd a jobboldali neobarokk Weöres Sándorral, akit minden bizonnyal a múlt század legnagyobb költői között tart számon a kánon, s aki gondoskodott arról, hogy kisajátíthatatlan legyen. („Meg-nem születettek kiontott / magzatvízben fetrengenek, / születnek orcátlan porontyok, / fürgék, falánkok mint a pontyok, / ők lesznek a gázmesterek” – szól a Scherzo, amely 1964-ben, a Tűzkút című kötetben jelent meg. Ez a remekmű, mint a nemzeti kultúra oly sok nagy teljesítménye, épp kényelmetlen, kínos minden politikai ideológiának, mint amilyen felszabadító mindenkinek, aki nem az állam által definiált kultúra szerint éli életét.
Mert a kulturális identitás megformálása nem az engedelmességgel kezdődik, és nem a parancsteljesítésnél fejeződik be. Aki a kulturális identitást a tiszteletre és az engedelmességre építi, az nem olvasta az Iskola a határon-t, ellenben mindössze egy nyomorult katonaiskolába járt. A mai jobboldali nemzeti kultúra védelme nevében elhangzó fenyegető ostobaságok a Kádár-rendszer legrosszabb ideológusainak érveit szajkózzák: nehogy valaki is rossz színben tüntesse fel az országot, mert aztán még megüti a bokáját. Ami 1960-ban szimpla szamárság volt, az 2012-ben, egy szabad országban: ugyanolyan nevetséges, mint amilyen kultúraellenes, taníthatatlan ostobaság.
Orbán János Dénes Rejtő Jenő/Ady parafrázisa igen jó példa arra, hogy milyen mélységes a szakadék a neobarokk ideológia és az erdélyi – magyar irodalom egyik jeles szerzőjének, fenegyerekének szövegei között. Orbán Vanek ura X-ben semmi más, mint nyelvjáték az irodalomtörténet fogalmával, világos válasz azoknak, akik Erdélyt Móricz Zsigmondtól függetlenül, szerelmes földrajzként Tündérkertként látják, s akik a kisebbségi magyar irodalom nemzetfenntartó felelősségéről beszélnek.
A neobarokk retró: a nemzeti kultúra végleges elszegényítésére, azaz politikai álláspontok mentén való végleges megbontására tett durva kísérlet, amely a lehető legrosszabbkor történik. A nemzetállamok kora után, a globalizáció igazi gazdasági válsága idején, amikor semmire sem lenne nagyobb szükségünk, mint a demokratikus, kortárs és a nemzeti kultúra együttműködésére épülő, közös tapasztalatrendszerre. Arra az élményközösségre, amelyben a szabadság és a felelősség ugyanannak az éremnek a két oldala.
A fennálló kritikája és a fennálló igenlése ugyanúgy beletartozhat a kulturális világunkba, ha tehetséges emberek vallják, s ugyanolyan felesleges bármelyik, ha a művek képesség nélküli akarnokok ideológiai ismétlései. S persze egyikünk sem dönthet arról, hogy mi is az a nemzeti kultúra, amelyet mindannyian szolgálunk. Annyi bizonyos, hogy az nem egy sosem volt mitikus múlt hűséges megismétlése felé, hanem a történeti múltból vezet a mai nemzedékek – valóban sötét – jövője felé. Amely akkor is kétségbevonhatatlan realitás, ha kétségbeejtő.
György Péter. Népszabadság

2012. július 10.

Beszámoló a pusztinai magyar oktatási programról - 2011-12-es tanév
Pusztina egy székelyes moldvai csángómagyar település. Az 1764-es madéfalvi veszedelem után alapították őseink. Több más moldvai csángómagyar településhez hasonlóan az 1950-es években Pusztinán is magyar iskola működött. Ezt rendeletre alapították és rendeletre törölték el néhány év után. Utána tilos volt a magyar nyelv tanítását kérni vagy arról beszélni. Az 1989-es fordulat után leginkább nyári foglalkozásokként tanulhatták a település gyermkei a magyar nyelvet, magánházak udvarain. 2000 őszétől indult a most is zajló egységes tanévközi csángómagyar oktatási program. Pusztina település volt ennek az egyik elindítója. Az elején még leginkább hétvégén voltak a foglalkozások. A tanítás helye a családi házunkban volt. Egy hónap alatt 77-re emelkedett a jelentkezett gyermekek száma és nem volt helyünk ekkora létszám befogadására. A gyermekek szüleinek aláírásával kértünk egy termet az iskolában, de nem adták meg. Így két évig továbbra is a házunkban zajlott a tanulás. A foglalkozásokhoz csatlakozott Nyisztor Ilona, aki népénekeket és néptáncot tanított. 2002-ben a Bákó Megyei Tanfelügyelőséggel arra a kompromisszumra jutottunk, hogy a szülők közjegyző előtt hitelesített kérvényeivel elindulhatnak az állami iskolai magyarórák. Az első iskolai csoportban 34 általános iskolai diák volt. Ebben az évben ilyen magyarórák indultak még Klézsén, ahol 17 diákot írattak be a szülők. Attól az évtől kezdve bővült az iskolai magyarórák száma és további településeken is elindultak ezek. Bővült az iskolán kívüli magyar nyelvfoglalkozásokat szervező települések száma is. Közben épültek a foglalkozásoknak helyet adó közösségi házak, így Pusztinán is. Elindult a keresztszülős támogatási rendszer, amely a program támogatási egyik alapját adja és a pályázati támogatást kiegészíti.
A 2011-12-es tanévben Pusztinán 52 tanuló járt az állami iskolai heti 3 magyarórára. Az iskola többi 58 diákja és a 36 óvodás tanuló iskolán kívüli foglalkozásokon tanulta a magyar nyelvet a Pusztinai Magyar Háznál. A 2011-12-es tanévre 12 új kérvény volt a szülők részéről a magyarórákra. Tavaly befejezte a VIII-ik osztályt 5 magyarórás tanulónk, közülük az egyik tanulónk a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceumban tanul tovább, rajz szakon. 7 magyarórás diákunk más iskolákhoz távozott, 2 tanuló szülei visszavonták a kérvényüket, mert nem akarták, hogy a gyerekük korábban keljen reggel a magyarórák miatt, mint a többi tanuló. Sajnos az iskola tanulói összlétszáma nagyon visszaesett az utóbbi években (kevesebb gyerek születik, a szülők magukkal viszik külföldre, stb.). Így, összesen 92 tanulója volt a 2011-12-es tanévben a tavalyi 110 helyett a Pusztinai Általános Iskolának, akik mind egy időben kezdték a tanulást, reggel. Az első-harmadik és hatodik-nyolcadik osztályok összevontan (szimultán osztályokként) működtek. A gyermekek nyelvállapota Pusztinán is rohamosan romlik. Évről évre érezhető a még magyarul beszélő gyermekek korhatárának emelkedése. Jelenleg a szakadás az V. osztályosoknál van, tavaly a IV. osztályosoknál volt és ez így folytatódik. Közülük egy részének könnyű magyarul beszélni, látszik, hogy otthon is gyakorolják ezt, más részének szinte idegennyelvként szól a magyar nyelv a szájából. A nagy többségük úgy nőtt fel, hogy a szüleik csak román nyelven szóltak hozzájuk. Ezt a szülők azzal magyarázzák, hogy a gyermek javát tartják szem előtt azzal, hogy felnőve jobban boldogul az iskolában, melynek tanítási nyelve a román és jobban értik az egyház nyelvét, amely Moldvában még mindig kizárólagosan román. Velük és a náluk kisebbekkel, ahol szintén nagyon gyenge a nyelv állapota, sokat kell gyakorolni a helyes kiejtést, a hangok megfelelő hosszúságát, a hangsúlyt és a beszéd dallamát. Ez olyan szintig megy, hogy az óvodásoknál szinte szavanként kell megtanítani a magyar beszédet. Szerencsére nagy az akaratuk és érződik a szülők biztatása, lelkesítése. Továbbá az is szerencsés, hogy a mai gyermekek sokkal bátrabban szólalnak meg, kérdeznek, mint régebben. Így, ha az elején még hibáson is ejtik a szavakat, de bátran gyakorolják és javítják és napról napra érződik a félzárkózásuk a még csángómagyarul beszélő gyermekekhez. Van olyan óvodás lányunk, aki tavaly még csak olaszul értett, beszélt, és most már lehet vele kommunikálni, sőt alapdolgokban tud felelni is. Ő volt az egyik leglelkesebb kis tanulónk az iskolán kívüli foglalkozásokon. Jó lenne, ha a program magyartanárjai a lehető legtöbb ideig maradhatnának a településen tanítóként. Itt folyamatosan kell építeni a tanulók nyelvtudását úgy, hogy az adott oktató nagyon jól ismeri, hogy mire épít, milyen szintű, és miből áll a tanított diákok nyelvtudása. A meglévő tudásukra kell építeni és azt kell elsősorban megerősíteni. Ugyanakkor a tanított anyagot is jól meg kell választani: lehetőleg olyan dolgokra összpontosítani, amiket a többi iskolai órákon nem kap meg és amire alapozva a nyolcadik osztály befejezése után fel tudja venni a versenyt az osztálytársaival és meg tudja állni a helyét abban a magyar nyelvű középiskolában, ahova jelentkezik.
A 2011-2012-es tanévben az iskolai magyarórákra összesen 50 tanuló járt. A többi iskolai és óvodás tanuló hozzájuk csatlakozott iskolán kívül a Pusztinai Magyar Háznál tartott foglalkozásokon. Ettől a tanévtől kezdve a Pusztinai Általános Iskolában kaptunk egy külön termet a magyarórákra. Ebben a teremben megvolt a szükséges számú asztal és szék, a többiről nekünk kellett gondoskodni. Szondy István és felesége keresztszülőktől szépen varrott asztalterítőket kaptunk az iskolai padjainkra. Ezúton is köszönjük szépen támogatásukat. A terem felszerelését elnapoltuk, mivel az iskola vezetősége arról értesített, hogy a jövő tanévben abban a teremben tervezik az előkészítő osztály elindítását.
Az iskolai magyarórákra járó tanulók négy csoportban tanultak, korosztályonként. Négy tanév kihagyása után, tavalytól újra én tartom az iskolai magyarórákat Pusztinán. Az első iskolai magyarórás éveim után nagy öröm újra tanárként dolgozni abban az iskolában, amelyben én is végeztem a nyolc általános osztályt. Az iskola tanárai közül sokan a volt tanáraim vagy olyan fiatalok, akikkel együtt tanultunk a szülőfalunk iskolájában. A legkisebb iskolai magyarórás csoportban egy elsős és 9 másodikos diákom van. Csak egy elsős tanulóm maradt, mert a többi kisgyerek még maradt egy évet az óvodában, pedig a szülők a tanév előtt iskolába szándékoztak adni őket és megírták a kérvényüket a magyarórához. Az egyetlen elsős diákomnak nem voltak tanulási gondjai. Otthon is beszélnek magyarul a szülők és jó szókinccsel rendelkezik, az órán tanult új szavakat is hamar megjegyezte. A csoporthoz csatlakozott tanév közben egy olyan másodikos kisfiú, aki számara a szülei megírták a következő tanévre a kérvényt. Jegyeket nem kaphatott, de rendszeres óralátogatása segítette őt a csoporttársaihoz való felzárkózásbán. A második csoportban 5 harmadikos és 7 negyedikes tanulóm volt. A nyelvtudásuk nagyjából azonos szinten állt. Jól lehetett velük dolgozni. A harmadik csoportban tanult 11 ötödikes és 6 hetedikes diák. Az csoportot azért alakítottam így, mert a hetedikesek nyelvtudása jó, míg az ötödikeseknél soknak helyes kiejtési gondja volt és egymástól hallva a beszédet tanulnak a legkönnyebben. Tanév végére érezhetőek is voltak az eredmények. A negyedik csoport tanulói a 7 hatodikos és a 4 nyolcadikos voltak. Ez a két osztály összevontan tanul az iskolában, megtanultak együtt dolgozni és egymást segítik a tanulásban való jó boldogulásban. Az alsósoknak délután voltak az óráik, akkor amikor a tanítónőjük befejezte velük az óráit, a felsősöknek a leginkább reggel 7 órától, illetve a harmadik csoportnak a harmadik órája pénteken déltől volt. Az iskola optimális körülményeket biztosított a tanulásra. Még a reggel 7-től kezdődő óráinkon is megfelelően fűtve és világítva volt a tantermünk. Az iskola vezetése és tanárai már nem akadályozzák a gyermekeket az anyanyelvük tanulásában, inkább sokszor biztatták őket erre. Az iskolai magyarórák tanulóival a tanítás során igyekeztünk dolgozni minden olyan didaktikai segédeszközzel, amelyre szükségünk volt a tananyag minél szemléletesebbé tételében és a jobb megértés érdekében. Többek között használtunk feladatlapokat, szemléltető anyagokat, számítógépet, laptopot, fehér és színes krétát. a feladatlapok mellett a következő tankönyveket használtuk a jelen tanévben, melyeket az eddigi évek tapasztalatai alapján választottam és szereztem be minden csoport tudásszintjéhez igazítva:
I.-II. osztály: Lovász Andrea, Tunyogi Katalin: Ábécéskönyv, Studium Könyvkiadó, Kolozsvár, 2006 Herold Gyuláné: Betűvető – első osztályosoknak. Munkafüzet az olvasás, írás, szövegértés fejlesztéséhez, Mozaik Kiadó, Szeged, 2011. Megtanultuk a betűk írását, különös tekintettel a romántól eltérőekre, a betűkhöz tartozó szavakat is megtanultuk, a betűk helyesírását és helyes használatát, a betűkhöz tartozó mondókákat gyakoroltuk és megoldottuk az ezekkel kapcsolatos feladatokat. A tankönyv nagyon jól használható volt és örömmel használták a tanulók. Nagy öröm volt számukra minden új betű felfedezése, elsajátítása. III.-IV. osztály: Sántha Csilla, Harmath Zita: Magyar nyelv. Tankönyv a II. osztály számára, Didaktikai és Pedagógiai Kiadó, Bukarest, 2000. Feldolgoztuk többek között a Szeresd a könyvet!, A könyv, Fecskeiskola című olvasmányokat. Olvastuk és értelmeztük a Hideget is, meleget is és Az okos leány című meséket. Feldolgoztuk a Mátyás király lustái népmondát. A következő verseket tanultuk meg: Kányádi Sándor: Bandukol az őszi nap, Csanádi Imre: Karácsony fája, Osvát Erzsébet: Meséltél és meséltél, Benedek Elek: Megjöttek a fecskék (részlet), Román népballada: Csak tiszta forrásból (Gyűjtötte, fordította Bartók Béla) A nyelvtani részből többek között átvettük a betűket-hangokat, ezek használatát és helyesírását, az ellentétes és rokon értelmű szavakat és a szavak szerkezetét és fajtáját. A tankönyv szövegei a koruknak megfelelő és jó volt, érdekes és hasznos feladatokat tartalmazott. V.-VII. osztály: Kénosi Dénes Ida: Ablak a világra. Magyar olvasókönyv és nyelvi ismeretek a 4. osztály számára, T3 Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2006. Ebből átvettük a Bajor Andor: Betűvetés, Tréfás népmese, A kakas, a kutya és a róka, Szántai János: A farkas és a ház, Lévay Erzsébet: Karácsony ajándéka, D. Major Klára: Az alvó óriás, Legközelebbi szomszédunk a hold, Zelk Zoltán: Egy asztal élete olvasmányokat, Lászlóffy Aladár: Olvasás és Lakatos Demeter: Messze ott, hol a nap szentül le verseket, a szabófalvi csángó költő születésének századik évfordulója alkalmából. A nyelvtani részből megtanultuk a névelőt, a főnevet, a melléknevet, a számnevet, a névmást és az igét az igekötővel és megoldottuk az ehhez a témakörökhöz tartozó feladatokat. A negyedik tankönyvet kapták az idén a harmadikos helyett, mert sajnos csak ebből tudtam beszerezni a létszámuknak megfelelő példányszámot. A félévi dolgozatokat december 13-án, illetve május 31-én írtuk meg. VI.-VIII. osztály: Kénosi Dénes Ida: Ablak a világra. Magyar olvasókönyv és nyelvi ismeretek a 3. osztály számára, T3 Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2005. Feldolgoztuk a Bajor Andor: Szeptemberi napfény, A három jó barát, Linda Jennings: A madarak karácsonya, Kis Bitay Éva: Alszik a természet, Krecsmáry László: Hát nem érdekes? és Lakatos Demeter: Messze ott, hol a nap szentül le verseket, a szabófalvi csángó költő születésének századik évfordulója alkalmából. A nyelvtani részből megtanultuk a névelőt, a főnevet, a melléknevet, a számnevet, a névmást és az igét az igekötővel és megoldottuk az ehhez a témakörökhöz tartozó feladatokat. A félévi dolgozatokat december 12-én és május 30-án írtuk meg.

Látható, hogy az általános iskola ábécéskönyvétől a negyedik osztályosok tankönyvéig az, amivel dolgozni tudunk. A heti három óra ennyi anyag feldolgozására biztosít lehetőséget. Természetesen mindez annak függvényében van, hogy a tanulók nagyon sokszor a nyelvet nem beszélik az általunk szervezett magyar nyelvi foglalkozásokon kívül. Továbbá az is meghatározó tényező, hogy a szülők a gyermekeket attól a tanévtől íratják az iskolai magyarórára, amikor erre elhatározzák magukat. A tanügyi törvény és kiegészítései úgy rendelkeznek, hogy a beiratkozásuktól kezdve az általános iskolás évek végig kell járniuk ezekre a magyarórákra. Azonban mégis van egy-két olyan szülő, amely visszavonja a kérvényét megóvva a gyermeket a magyarórákra járás plusz feladatától vagy a reggeli egy órával korábban történő felkeléstől. Az iskolán kívüli órák hétköznap voltak déltől. Az óvodások naponta jártak, az állami óvodai programjuk után együtt indultak a Magyar Házba. Az iskolán kívüli foglalkozásokban idéntől Rosu Anna pusztinai tanítónő segít. A téli ünnepek alatt sikerült az emeleti tantermet leválasztani, ezáltal a Magyar Házban zajló programok nem zavarják a nyelvi foglalkozásokat, és fordítva. Ugyanakkor a kicsiknek kevesebb lehetőséget biztosít, hogy a foglalkozások alatt elkalandozzon a figyelmük a házban zajló más foglalkozások miatt. Az iskolán kívüli foglalkozások első és legfontosabb célja az iskolai magyarórákra járó gyermekek tudásának elmélyítése, illetve a még az iskolai magyarórákra be nem iratkozott tanulók félzárkóztatása. Ebből kifolyólag az iskolán kívüli órák követik az iskolai tananyagot, azt elmélyítik, rendszerezik, gyakoroltatják, illetve kiegészítik. Az iskolán kívül járó gyermekekkel minden olyan didaktikai segédeszközt használtunk, amivel rendelkeztünk vagy amit be tudtunk szerezni. Ilyenek a tábla, színes papir, nyomtatott vagy fénymásolt feladatlapok, gyurma, gyöngy, festék, stb. A feladatlapok mellett a következő munkatankönyveket használtuk az iskolán kívüli foglalkozásokon:
Óvodások és elsősök: Földvári Erika: Írásvázoló első osztályosoknak. Kisbetűk, Mozaik Kiadó, Szeged, 2011. Gyakoroltuk a vonalvezetést, az írószer tartását és a betűk helyesírását. Cél volt, hogy a kicsik megszokják az írást, az írószer helyes fogását, tartását és megszeressék az írás gyakorlását. Továbbá fontosnak tartottuk, hogy ismerkedjenek a betűk formálásával, hangzásával. II. osztályosok: Írásvázoló első osztályosoknak. Kisbetűk, Mozaik Kiadó, Szeged, 2011. főleg második része (betűk). Kiegészítettük az iskolában tanultakat és azokat gyakoroltuk. III.-IV. osztályosok: Batáné Murányi Erika, Kis Gyuláné, Koncz Antónia, Takács Marianna: Ugróiskola. Kisbetűs írásfüzet, Pedellus Tankönyvkiadó, Debrecen, 2007. Elsősorban a feladatokra helyeztük a hangsúlyt, a szókincsük bővítésére, a beszédre és szépírásra figyeltünk. V.-VIII. osztályosok: Batáné Murányi Erika, Kis Gyuláné, Koncz Antónia, Takács Marianna: Ugróiskola. Olvasókönyv, Pedellus Tankönyvkiadó, Debrecen, 2008. Az olvasmányok mellett a nyelvtani fogalmak és szabályok gyakorlása volt a cél.
A pusztinai gyermekek keresztszüleivel a kapcsolattartást sikerült rendszeressé tenni. A gyermekek leveleznek, rendszeresen küldenek rajzokat, beszélnek, találkoznak velük. Ez a tanároktól folyamatos plusz munkát követel, de kiemelten fontosnak tartjuk. A tanulók levelei adott ünnephez vagy alkalomhoz igazítottak. A rajzaik is ezt követik, ezek szerepe a leírtak kiegészítése, vizuális bemutatása, illetve a gyermek belső világának kivetítése. A levélírás, azok együtt történő kijavítása is a gyermekek nyelvtanulását, gyakorlását szolgálja elsősorban. Emellett a keresztszülők nagyjából kéthetente információkat kapnak az aktuális programjainkról. Újra jelentkezett a településünk „falugazdája”, Muhi András úr is, aki továbbra is vállalta a munkánk segítését, koordinálását. Ugyanakkor elkezdtük a tanulóink fényképes adatbázisának a kiépítését a Magyar Ház tulajdonában lévő fényképezőgéppel. Az elmúlt tanév alatt a gyerekek közel feléről sikerült elkészíteni bemutatkozó képét. Ennek célja, hogy a keresztszülő aktuális képet kapjon a keresztgyerekéről, illetve, hogy egy naptárt, tablót, stb. készítsünk a tanulóinkról.
Az óvodás kisgyerekek naponta vettek részt a magyar nyelvi foglalkozásainkon. Őket minden hétköznap az állami óvodai óráik után vártuk a Magyar Házban a korosztályuk számára szabott játékos feladatokkal, rajzzal, színezéssel, origami és további kézműves foglalkozásokkal. Mivel a nagy részük nem beszél magyarul, ezért az elsődleges szempont a magyar nyelven való minél több kommunikáció, játék és az alapvető dolgok megnevezésének megtanítása, illetve a köszönés, a bemutatkozás, a számolás egytől tízig, a színek felismerése volt. Az első-másodikos diákok ebben a tanévben még a magyar ábécé megtanulásával, az írás-olvasás alapvető szabályainak elsajátításán dolgoztak. Egy nagyon lelkes és szorgalmas csoportról van szó, akikkel nagyon könnyen, jól lehetett dolgozni. Nagyon szeretnek olvasni, írni és sokat tanulnak, ugyanakkor rendszeresen is jártak a foglalkozásokra. A III.-IV. osztályos tanulókkal elsősorban a helyesírásra és olvasásra helyeztük a hangsúlyt. Ezenkívül megtanulták még a Sarkady Sándor: Jön a tél, Weöres Sándor: Olvadás, Itt a fejem... (magyar népköltés), Petőfi Sándor: Fekete kenyér, Nemes Nagy Ágnes: Lila fecske című verseket. A felső tagozatosoknak az iskolában is több órájuk volt, mint az alsósoknak, ezért az iskolai magyarórákra jól és rendszeresen felkészültek, de kevesebben jártak és rendszertelenebbül az iskolán kívüli foglalkozásokra. Velük a játékos, rajzos feladatok mellett nyelvtani és olvasási feladatokon dolgozunk. Továbbá megtanultuk a Petőfi Sándor: Füstbement terv, Matekovics Éva: Lefagy a kezem!, Gazdag Erzsi: Mesebolt, Móricz Zsigmond: A török és a tehenek, Juhász Magda: A hóember király, Petőfi Sándor: Fa leszek, ha..., József Attila: Mama, Lakatos Demeter: Szép a falum, József Attila: Kedves Jocó, Petőfi Sándor: Itt van az ősz című verseket. A továbbtanulók rendszeresen jártak felkészítőre. Ők a nyolcadik osztály befejezése után magyar középiskolában szándékoznak továbbtanulni. A tanévév elején erre a heti egy (szükség esetén több) alkalommal két órában tartott felkészítőre három nyolcadikos tanuló járt. Nyolc tanuló járt rendszeresen ezekre az órákra. A nyolcadikosokhoz hetedikes vagy annál kisebbek is csatlakoztak, akik már most magyar középiskolába készülnek. Ezeken az órákon elsősorban helyesírással, olvasással foglalkoztunk. Átvettük, rendszereztük és elmélyítettük a nyelvtani témaköröket, a helyesírási szabályokat és nem utolsó sorban mindent átbeszéltünk, amit a továbbtanulóknak tudniuk kell, ahhoz, hogy az adott középiskolában becsületesen megállják a helyüket és fel tudják venni a versenyt az osztálytársaikkal. Ezeknek a gyermekeknek a szülei is támogatják őket abban, hogy kitartóak legyenek a magyar továbbtanulás mellett. Ugyanakkor rendszeresen érdeklődnek a gyermekeik haladásáról a magyar nyelv minél jobb élsajátításában. Tisztában vannak azzal is, hogy az iskolai órákon is jól meg kell állniuk a helyüket és jó eredményekkel kell végezzék az általános iskolát, hogy több esélyük legyen abban a középiskolában továbbtanulni, ahol szeretnének. A tanulók szüleinek félévente szülőértekezletet szerveztünk az állami iskolában, ahol tájékoztattuk őket az aktuális ügyekről és megbeszéltük a további teendőket. A szülőértekezlet az adott félév végén van. Az első félév szülőértekezlete december 16-án volt, a második félévé július 15-én. Erre a szülők a gyerekeiken keresztül meghívót kaptak. A szervezett szülőértekezleteinkre minden alkalommal szinte az összes érintett szülő eljött. A gyerekek szülei közül sokan hetente ének és táncpróbákra jártak a Magyar Házba, hogy az őseink gazdag néphagyományát ne felejtsük el és a gyerekeiknek is tovább tudják adni. Ilyenkor a gyermekeiket is elhozták és hangulatos együttlétben dolgoznak, ezáltal kicsit felelevenítve az őseink guzsalyos szokásait. A táncos foglalkozásokat Rosu Anna tanítónéni szervezte. Az első félévtől kezdve igyekeztünk külön is kiemelni a legjobb tanulóinkat és megjutalmazni őket. Az óvodások közül Mátyás Melinda, az alsós tanulóknál László Albert-Dominik és a nagyobbaknál Keszáp Johanna voltak a tanév legszorgalmasabb tanulói. Ők a leginkább a tanulásukkal, szorgalmukkal emelkedtek ki és a magaviseletükkel, de mellettük további közel harminc tanulót jutalmaztunk a tanév során tanúsított szorgalmukért.
A továbbiakban röviden néhány gyermekprogramunk, melynek részesei voltunk az elmúlt tanévben (és amelyekről a honlapunkon is beszámoltunk): Október 8-án, szombaton 55 csíkszeredai általános iskolás és líceumi tanuló gyermek látogatott Pusztinára. Őket Ft. Szecsete Zoltán csíkszeredai Szent Kereszt Főplébánia káplánja, György Imre gyakorlati éves kispap és Ft. László Rezső hargitafürdői plébános kísérte. Nyáron közösen táborozunk a csíkszeredai plébánia szervezésében. November 12-én, szombaton 13 órai kezdettel a II. „Lackó Katalin” Népdalversenyt tartottunk a Pusztinai Magyar Házban. A versenyzők a pusztinai általános iskola tanulói, iskolai és iskolán kívüli magyar anyanyelvi órákra járó gyerekek voltak, ők mérték össze népdaléneklési tudásukat. A kicsiknél Száros Mária-Stefánia, a nagyoknál Készáp Johanna érte el az első helyezést. A Pusztinai Magyar Házban december 4-én szavalóversenyt rendeztünk, melyen 11 alsó, és 17 felső tagozatos pusztinai tanuló vett részt. Minden jelentkező három verssel készült, melyek közül az egyik kötelező volt, a másik kettőt szabadon választva tanulták meg a diákok. Az alsósoknál Kányádi Sándor: Bandukol az őszi nap volt a kötelező vers, a felsősöknél Lakatos Demeter: Messze ott, hol a nap szentül le. A felsősök versválasztása Lakatos Demeter szabófalvi csángó költőre esett a költő születésének századik évfordulója alkalmából. A kicsiknél László Albert-Dominik, a nagyoknál Sztán Mihály lett az első helyezett. December 19-én a Magyar Ház vendége volt Böjte Csaba és az általa vezetett Dévai Szent Ferenc Alapítvány munkatársai. Karácsony szeretet-üzenete mellett együtt érkeztek a karácsonyi ajándékokkal, amit egyaránt örömmel fogadtak a megjelent gyerekek, szülők, nagyszülők. Karácsonyi ünnepség. A program karácsonyi dalokkal indult, amit a nálunk szokás felajánlások követtek. Utána megérkezett a Télapó. Idén is a ház kéményén ereszkedett le és idén sem jött ajándékok nélkül. Türelmesen kikérdezte a gyermekeket az ebben a félévben tanultakról, majd megajándékozta őket. A gyermekek énekeltek, szavaltak vagy mondókát, mesét mondtak neki. A Télapó rendkívül elégedett volt és megígérte, hogyha ilyen ügyesen haladnak, akkor a jövő karácsonykor sem felejti el őket. Nőnap. Március 8-án a pusztinai gyerekek műsort tartottak az anyukáiknak. Minden gyerek mondott verset, a kiscsoportosok mondókákat mondtak és a nagyobbak énekeltek. A műsor végen minden anyuka kapott a gyerekétől egy saját kezűleg gyártott képeslapot és egy kis ajándékot. Csíksomlyói búcsú. Mind minden esztendőben, az idén is Pünkösdkor részt vettünk a csíksomlyói búcsún úgy gyerekek mind felnőttek Gyereknap és orvosi vizsgálat. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat „VEDD FEL ÉS LÁSS!” programja lehetőséget teremtett június 1-én, hogy általános orvosi, gyermekgyógyászati, bőrgyógyászati, fogászati és szemészeti vizsgálatokban részesüljünk. Gyermeknap lévén egész napos gyermekprogramok szórakoztatták a gyerekeket míg a vizsgálatokra várakoztak. Pusztinai zeneovi és tanévzáró. Június 18-22. között a pusztinai gyermekek és szülők részt vettek egy hetes játékos foglalkozásokon. A következőkel lehetett ismerkedni: újságírás, diafilm vetítés, kreatív ének, színjátszókör, zeneovi. A záróműsort követte a tanévzáró ünnepségünk. Itt felléptek a év során legkiemelkedőbb teljesítményű gyerekeink, akiket kis ajándékkal jutalmaztuk a „Pusztinai Házért” Egyesület részéről. Gratuláltunk és tapssal jutalmaztuk az iskolai magyarórákra a következő tanévtől beiratkozott 18 új tanulónak. Július 1-7. között Zenetábor volt a Magyar Házban. Következnek a keszthelyi, velencei, kecskeméti és csíkszeredai táboraink, majd a nyári tanítás és óvodai foglalkozások a következő tanév elejéig.
Az oktatási program bizonyította kiemelt fontosságát a településünk életében. Sajnos nálunk otthon, a családokban egyre ritkábban szólnak magyarul a gyermekekhez. Ezért a magyar nyelv gyakorlásának meghatározó tere az iskolai és iskolán kívüli magyarórák. Bilibók Jenő, tanár
2012.07.09.
Pustiana.ro

2012. augusztus 28.

Búcsú Matekovics Jánostól
Néhány hónapja, utolsó találkozásunkon Weöres Sándor Bolero című verse felől érdeklődött, te mindent tudsz, nézett rám, kissé kételkedve, nem létezik, hogy ezt, éppen ezt ne tudnád. És én rögtön el is kezdtem, nehogy gyanakodni kezdjen, mert voltak pillanatai, amikor fölöttébb gyanakvónak tűnt ez az örök rebellis, tántoríthatatlan újságíró, a romániai magyarság száguldó riportere, a hatvanas évek legendás Ifjúmunkás című hetilapjának vezető riportere, a soha nem elég éber, viszont bosszúálló cenzorok és kultúrairányítók pofozóbábuja.
„Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk, / a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át! / A száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk, / olyik még visszanéz, a holdsugár lábnyomába lép, / végül mind elmegyünk...”
Kissé kétkedve nézett rám, és elfordult, amikor faggatni kezdtem, ki lesz a következő meghívott a sajtóklubban. Élete utolsó nagy vállalkozása volt ez az évekig működő sajtóklub, ahol az irodalom, a művészetek, a kultúra, a politika, a gazdaság jelesei is megfordultak. Sokat búsongtunk, jöhetnének többen is, de hát a törzsközönség megvolt, s ebben a változó világban már ez is sokat jelentett. Hogy mégis mennyit, azt világosan látjuk most, hogy nincs. Lényegét megmutatja hiánya. János riporterként kezdte pályáját, és műfajához évtizedekig nem lett hűtlen, egyszer kötetbe is gyűjtötte jobb(nak gondolt) riportjait, ez a könyv nyilván a jéghegy csúcsa, száz és száz és ezer riportja, cikke rejtőzik a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek lapjainak sárguló, barnuló oldalain. Fáradhatatlanul mérte fel a valóságot, térképezte fel esélyeinket. A kisemberhez, az örökké megalázott, meghurcolt kisemberhez volt hűséges. Életének egy periódusában viszont nem írt riportot, egy művelődési házat vezetett a fővárosban, és a bukaresti magyarok kedvelt találkahelyévé, fórumává tette a Petőfi Házat. Itt a pénzügyi ellenőrök szálltak rá, és lehetetlenítették el, de nem adta fel. Visszatért a sajtóba.
Hogy is végződik a Weöres-vers? Ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk... Nem hittem volna, hogy ilyen hamar bekövetkezik, s ő is elmegy a többiek után, elindul a pusztaságon át, s „még visszanéz, mert látni vágy”.
Bogdán János
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. december 3.

Kire szavazhatnak a moldvai magyarok?
Hogy mik nem fordulnak meg az ember fejében! Ahelyett, hogy eszeveszetten készülne és készítene választásokra – de nem, inkább azt mondom, a szavazásokra. Mert most és itt, de másutt is, a magyarnak s a magyarságnak egyre kevesebb a választási lehetősége. Mentségünkre hozzuk föl, hogy Romániából beszélünk. Sapienti sat. Aki itt meg amott gondolkodik, annak ennyi elegendő. Anyaországunkban, ahová bizony nem kommunista tanulmányi ösztöndíjjal menekültem át 1988 lobogó tavaszán, ott egyre inkább az idegen banktőke dirigál. Már ahogy engedheti a mostani és nemzeti kormány. A kisebbségek pedig az abroszról lerázott morzsát csipegetik. Már az a 99.99%, amely sosem fért a húsos fazék mellé.
És eszembe jut a csángók szavazati lehetősége ott benn, Moldvában. Nem véletlen. Csak számomra is furcsa: vajon szavazhatnak-e valamelyik erdélyi magyar párt derék embereire? Most, ahogy jegyzem, ismét természetesnek tűnik a magam kérdése: vajon? Van-e lehetőségük magyart választani? Vagy amott, a Szeret mentén ez is felsőbb és román parancsra megy, mint a római katolikus templomokban a román nyelvű ima és az iskolai oktatás román nyelven? Szaladok a képtelennek is tűnhető kérdés nyomán. Vajon Európában küzdött-e valaha ennyit egy-egy néprész, mint a moldvai föld népe, a csángó-magyar, hogy a szó, az ima megmaradna anyanyelvükön az ajkakon? Az írek pár évtizede erővel tanulják vissza a nyomokban még megmaradt ősi nyelvüket.
Kovács István budapesti írástudó a ’70-es években felkereste a csángó-magyarokat. Hazamenve maga is szorongással mondotta el Weöres Sándor csodálatos költőnknek: „A csángók ma már csak suttogva szólnak magyarul”. És most képzelem a nagy költő arcát, amint mondja, mert ezt mondotta: „Attól tartok, hogy ők még mindig suttogni fogják ezt a nyelvet, amikor itt már rég nem beszélik.” És ezt tudós magyar mondta. Ezért borzongat meg mindig, ha erre a válaszra gondolok. És ez nem Lészpeden hangzott el, hanem Magyarországon, ahol ugyancsak szavaz a tömeg, ám alig választ. A csángóknak üzenném át a Kárpátokon a 20. század egyik legnagyobb magyar írójának, költőjének a bizalmát a gyanakvás fővárosából. Kire is szavazhatnak a csángók? Czegő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma

2013. január 21.

Versbe öntött gyűlölet
Érkezésének hírére az utóbbi hetekben többször is elolvastam Spiró György Jönnek című versét, és minden külső befolyást kizárva, csupán a magam megérzéseire és józan paraszti eszére hagyatkozva próbáltam értelmezni. Előítélet, elfogultság és rosszindulat nélkül, a tisztánlátás és -láttatás érdekében. Éppen ezért megállapításaim alapján kénytelen vagyok kijelenteni, hogy a kortárs magyar irodalom egyik legnagyobb alakja mélységes gyűlölettel ír arról a népről, melynek nyelvén maradandót alkotott és világhírnevet szerzett magának.
Ennek bebizonyításához pedig, sajnos, már a mű szóhasználatának futólagos elemzése is elegendő. „Jönnek a dúlt-keblű mélymagyarok megint, /fűzfapoéták, fűzfarajongók, jönnek a szarból.” Az alaphangot már az első rigmusokban leüti, melyeket olvasva, számomra egyértelművé válik, hogy a költő mire gondol. A magyar nyelv egyik sajátossága ugyanis éppen abban rejlik, hogy az általa elmondottakat vagy leírtakat nem lehet félremagyarázni, segítségével finoman, árnyaltan, hajszálpontosan fogalmazhatunk. Így a jövetelünk helyét illetően az említetten kívül még legfeljebb kakára vagy ürülékre gondolhatunk.
Továbbá, a mélymagyar kifejezésnek utánanézve kiderül, hogy Németh László nevezte így a valódi nemzeti értéket teremtő alkotókat Kisebbségben címet viselő, 1939-es tanulmányában. Mindezek ismeretében pedig napnál világosabb, hogy versében a szerző nem az antiszemita jelszavakat lobogtató focihuligánokat ostorozza, mint ahogy azt Sepsiszentgyörgyön is állította, hanem az ország lakosságának magyar érzelmű rétegét. De ha valakinek mégis kétségei támadnának e megállapításommal kapcsolatban, olvassa el az alábbi sorokat: „Ó, ha gyilkolni szabadna újra, csámcsogva, hersegve szívnák a vért – miért is? ki tudja. Trianonért?”
A megyei könyvtár Gábor Áron Termében múlt héten lezajlott közönségtalálkozón különben az is bebizonyosodott, hogy Spiró érzelemvilágában az elmúlt 30 év alatt semmi sem változott, hiszen Weöres Sándor 1989-ben írt drámájáról így nyilatkozott: „A Kétfejű fenevadnál pontosabban a magyarságot nem írta meg senki. Speciális magyarkodás van benne, amely Buda visszafoglalása óta (1686) érvényes a magyarságra. Ez az ingázás a vallások között, a mindenkori hatalom kiszolgálása, a mindenkori álcák fölvétele a túlélés érdekében.”
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma,

2013. április 26.

Versek szavak és kvantumok között
„Ahogy gyalogoltam hazafelé a búzatáblában, vagy ahogy a konyhaablakból néztem a fénycsóvát kilövellő, meredeken felszálló gépeket, a különálló sorok kezdtek összeállni versekké. Már akkor tudatosult, hogy a kozmoszról szeretnék egy versciklust írni, ami csak húsz év elteltével valósult meg.” Beszélgetés Lipcsei Márta nagyváradi költővel.
Melyik az a legkorábbi emléke, amikor tudatosult a költészet iránti vágya?
– Ötéves voltam, amikor az egyik unokatestvérem olvasta nekem Arany János V. László című balladáját. Nagyon tetszett, és a mai napig pontosan fel tudom idézni a bennem elindított fantáziafolyamatot. Vagyis nem azt akarom mondani, hogy a ballada nyelvezete fogott meg elsősorban, hanem a történet: elképzeltem, ahogy felriad a király a tomboló vihar zajában, illetve ahogy a vár tövében lopakodik a szökevények kis csapata. A gyermeki fantázia konkrét képeket teremtett. Egyébként rajzolgattam is, elsősorban dekoratív rajzokat, tizennégy éves koromban rajztanárom, az elismert művész, Mottl Román biztatott is a folytatásra, de akkor mintha már a zene fogott volna meg inkább, hegedülni tanultam. Őszintén szólva nem sikerült muzsikussá válnom, később viszont, a költészetben, eleinte tudat alatt, majd egyre tudatosabban köszönt vissza a zeneiség megérzése. Tehát az Arany-balladához kötődik a fantáziám „beindulása”, de az irodalommal már korábban szembesültem. Édesapám matematikatanár volt, de református pap felmenőitől örökölhette az énektudását, édesanyám pedig óvónő lévén, a szakmájához tartozott az éneklés. Egészen kicsi koromból emlékszem, milyen sok népdalt énekeltek a szüleim, esténként pedig a papa olvasott fel nekünk. Nem meséket, de például az Egri csillagokat és ugyanazt a fogást alkalmazta, amit a folytatásos regényeknél szoktak: mindig a legérdekesebb résznél hagyta abba, hogy várjuk a folytatást. Mondanom sem kell, hogy a Gárdonyi-regény is nagyon jó fantáziagyakorlat volt: mintegy újrajátszottam a jeleneteket, meg-megismételve mindazt, ami különösen megragadott. Amikor már nagyobbacskák lettünk, Nyírőről, Németh Lászlóról, Szabó Dezsőről beszélt nekünk sokat a papa és matematikusként természetesen nagyon sokat a Bolyaiakról.
Lipcsei Márta 1943. május 3-án született Nagyváradon, régi értelmiségi családban, a jelenlegi Ady Endre Gimnáziumban érettségizett 1960-ban, 1965-ben szerzett oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem fizika–kémia szakán. Harminc éven át oktatott fizikatanárként: tíz-tíz évig Feteşti-en, illetve Csíkszeredában, végül nyugdíjazásig a szülővárosában. Hét verskötete jelent meg, hamarosan megjelenik a nyolcadik, és előkészületben van a kilencedik – gyűjteményes – kötet is. Tagja a Magyar és a Román Írószövetségnek, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának.
– Verset mikor kezdett írni?
– Viszonyom a versíráshoz határozottan rendhagyónak mondható. Vagyis nem a szokásos serdülőkori rímfaragással kezdődött, hanem felnőtt fejjel és akkor sem egyszeriből kiforrott költemények papírra vetésével. A férjem, aki osztálytársam volt, szuperszonikus gépen lett pilóta, és házasságunk első tíz évében a Bărăgan közepén éltünk. Én Feteşti-en tanítottam, illetve ingáztam: négy kilométert gyalogoltam a buszmegállóig. Nagyon inspirált a beláthatatlan búza- és kukoricatenger szépsége, és tulajdonképpen gyaloglás közben éreztem át, mennyire igaza volt Petőfi feltétel nélküli alföldrajongásának. Egy-egy szókapcsolat, mondat, verssor jutott eszembe, ezeket leírtam ugyan, de még nem álltak össze verssé. Bevallom, a pilóták telepén, ahol laktunk, eléggé magányosnak éreztem magam, és úgy kezdtem – nagyon tudatosan – József Attilát olvasni. Gyakran megesett, hogy a magaméval azonosnak éreztem az ő túlérzékenységét és magányát, miután pedig megtanultam annyira románul, hogy éreztem is a nyelvet, akkor a kortárs román költészetet is kezdtem megérteni. Labişt, Sorescut, Nichita Stănescut olvastam és érdekes módon Iorgát, nem a történelmi, hanem a filozófia felé hajló írásait. Nálam ugyanis a fizika a filozófia felé mozdult el, ebben is rokonságot éreztem József Attilával. Tudom például, milyen büszke volt arra, hogy naprakész korának nagy, atomfizikai felfedezéseivel. Én pedig, amikor a kvantummechanikát tanítottam, a filozófia felől igyekeztem megközelíteni. Ösztönös volt ez a megközelítésem és később igazi szellemi elégtételnek számított olvasnom Nemes Nagy Ágnesnek a vers kvantumelméletéről írt véleményét, vagyis hogy a vers nem egyszerre jelenik meg, hanem kis kvantumokban, adagokban, s akárcsak a részecskéknek, a verseknek is van hullámtermészete. Az ő megfogalmazását próbálva továbbgondolni, eljutottam oda, hogy már a szavaknak van részecske- és hullámtermészete, ez utóbbit pedig a zeneiséggel hoztam összefüggésbe. Ez kétségtelenül az én fizikusságomnak tudható be. De visszatérve a fizika és a filozófia közelségéhez, nemrég volt részem egy igazán élvezetes szellemi utazásban: a kisebbik unokám országos fizikaversenyen ért el szép eredményt, és jutalomként Michael Brooks Fizika című könyvét kapta. A tudós az eddig felhalmozódott tudást fogja egybe, öszszegzi – filozófiai szempontból. Nagy élmény volt olvasni! De Weöres Sándortól sem idegen, hogy fizikai képekből induljon el, és a tőle megszokott zseniális játékossággal érje el a poétikai eredményt. Változás-variációk című versemben az ő gyakorlatával próbálkoztam: az interferenciaképben a fénycsíkok intenzitása változik, az első három fénycsíkot ragadom meg, a szakaszok ezért is háromsorosak. A szavak permutációjával a gondolati és érzelmi intenzitások kifejezésére törekedtem. De most látom, hogy előreszaladtam az időben, a máról beszélek, holott nem is mondtam, tulajdonképpen mikor kezdtem el írni: harmincéves koromban, akkor már három gyermek anyjaként. Ahogy gyalogoltam hazafelé a búzatáblában, vagy ahogy a konyhaablakból néztem a fénycsóvát kilövellő, meredeken felszálló gépeket, a különálló sorok kezdtek összeállni versekké. Már akkor tudatosult, hogy a kozmoszról szeretnék egy versciklust írni, ami csak húsz év elteltével valósult meg. A férjem hirtelen halt meg, és úgy éreztem, talán eljött az ideje a kozmoszciklusnak. A folyamatos versírást a tanítványaim váltották ki belőlem: egy maturandusünnepségen azt a „feladatot” kaptuk egy kollégámmal, hogy egyikünk írjon verset, a másik mondja el. És akkor nekem beugrott néhány régebbi verssor, leírtam, a kollégám pedig felolvasta. A szerelemről szólt a vers, és nagyon nagy sikert aratott a gyerekek körében. Előbb el sem akarták hinni, hogy én írtam, aztán viszont elkezdtek biztatni. Én pedig olvasni kezdtem a kozmoszciklushoz, szavakat gyűjtöttem és sikerült vennem a „kiugrott”, felfénylett szavak üzenetét, melyekből aztán összeálltak a versek.
– A megjelenésre mennyit kellett várnia?
– Körülbelül három évet: első kötetem, a Csillagközi utazás 1996-ban jelent meg a csíkszeredai Pallas–Akadémia kiadásában. A szerkesztésben sokat segített Kozma Mária. A következő két kötetem, a Vertikális álomterek és a Virtuális világ is a Pallasnál jelent meg, a harmadik kötet megjelenése után mentem nyugdíjba, és ahogy mondani szokás, azóta csak az irodalomnak élek. Bevallom, sok pótolnivalóm akadt, mert egész életemben olvastam ugyan, de tudatosan nem tanulmányoztam a kortárs költészetet. Vagyis egy kicsit autodidaktának tartom magam ilyen szempontból, de ezt egyáltalán nem szégyellem. Húsz év telt el az írás kezdete óta, és a lendületem alig csökkent. Igaz, nem érzem már azt a remegtető íráskényszert, de amikor harmóniában vagyok magammal, vagyis jó a belső energiaszintem, még mindig nagyon jól működik az alkotási és – miért is ne?! – a továbblépési vágy.
– Ha Lipcsei Mártát álmából felköltik és rákérdeznek, hogyan határozza meg önmagát, milyen gyorsan tudna válaszolni, és mi volna a felelet?
– Szinte azonnal és az, hogy költő. Nem azért, mert húsz éve írok verseket és a nyolcadik, illetve egy gyűjteményes kilencedik kötetem készül megjelenni, hanem mert visszatekintve tulajdonképpen mindig is költői alkat voltam. Nagyon erősen átéltem az élet mélységeit és magasságait, a szavak mindig nagyon erősen hatottak rám, ki tudott néhány szó billenteni az egyensúlyomból, bánatot, örömöt okoztak. És bizony voltak az életemben olyan pillanatok, amikor eléggé meg kellett küzdenem ahhoz, hogy egyensúlyban tartsam magam. Nagyon sokat segített ebben az úszás is: diákkoromban versenyúszó voltam, de ha belül valami baj van, ma is elmegyek úszni. Óvónő édesanyámtól tanultam, hogy a versek is sokban segítik a belső egyensúlyt. Nagyon idős volt már, amikor gyakran kiültünk ide, a tömbházak közötti padra, és a mama ugyanúgy, könyv nélkül mondta Reményik, Eminescu, Tompa Mihály, Dsida Jenő verseit, mint gyermekkorunkban.
– Visszatérnék az álomból felriasztó kérdéshez: költőnek vagy költőnőnek vallaná magát. Egyáltalán: fizikusként mi a véleménye a nők szellemi egyenjogúságáról? Hisz női filozófus, zeneszerző, nagy matematikus vagy fizikus egy-két kivételtől eltekintve nincs. Költő viszont van szép számmal.
– Fizikusként egyetértek azzal a véleménynyel, hogy a férfiak a zseniálisak. Illetve zseniálisabbak, mert bár a környezet sokban meghatározza a kiteljesedést, a kreatív elmék kiharcolják maguknak a megfelelő környezetet. A nők mást vesznek észre az életből, mint a férfiak, a figyelmük is másmilyen. Én költőnek tartom magam, férfias lelkialkat vagyok, de persze nem tagadom meg a nőiségemet. Mint Nemes Nagy Ágnes. Feltehetőleg emiatt nem véletlen az elvont tudományok iránti érdeklődésem sem: a tudományos ismereteket tudatosan építem be a költészetbe. A férfi kutatótársakkal körülvett Marie Curie-n kívül nincs más Nobel-díjas tudósnő, költőnő viszont hirtelen nem is tudnám megmondani, hogy mennyi. De meggyőződésem, hogy minden alkotó elmében ott vannak a zsenialitás szikrái.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

2013. május 2.

Sugárzóna
A grófnők művészete
Most egy versről szeretnék beszélni.
De hát egy versről sohasem lehet beszélni. Úgy értem, a vers összefügg a szerzőjével, a szerzője életművével, a könnyű vagy nehéz kezével, az indulatával vagy lemondásával, és ha valaha elmondják, azzal is, aki elmondja, és azzal is, akinek köszönhetően elmondták.
Ennek a versnek Föld a címe, László Noémi írta, és a Székelyföld 2011. decemberi számában jelent meg (még egy összefüggés: a megjelenés helye). Csodálatos vers: mindazt a könnyű nehézséget, nehéz könnyűséget, dallamos lemondást hordozza, amely erre a nagy költőre jellemző. „Az idő lágy, forró viasz, / és minden szó igaz.” Ez a Volt című versből való, amely a Labdarózsa című kötetben látott napvilágot. Weöres Sándor óta és Kovács András Ferenc mellett László Noémi az, akinek a lírája tanúbizonyság rá: gyerek- és „felnőtt” vers között nincs különbség, ugyanolyan „súlyos” tartalmakat el lehet mondani egyikben is, másikban is. „Van lelkem, töredék, sok drága tárgyam, / hitem kezdetben, elmúlásban” – a Föld felütése semmivel sem súlyosabb, másabb, mint a Volt zárása; a költő ugyanolyan legyintő formaérzékkel mondja mind a kettőt. Márai írja az egyik Naplóban, hogy Babits nem törődik ritmussal-verslábbal a Jónás könyvében – mint a gróf, aki tudja, ingujjban is úr. De csak az tud nem törődni, aki nagyon is tudja, mivel nem törődik. „Vagy nem tettem, s azt is miért” – mondja László Noémi, és ez is olyan odavetett, ösztönösen tudatos lazaság. Vagy a kedvencem: „Minden okoskodásom ide jut: / a test csak tűrni, törni, térni tud…” Ez is milyen szép, semmi bravúr, és éppen így bravúr, a nyelv magabiztos bizonytalansága révén.
A Föld az Erdélyi Figyelő Víg Emese kezdeményezte Versversenyén hangzott el, s a játékos vetélkedőben a harmadik helyre futott be. Kézdi Imola mondja el, és ez a versmondás feltétlenül megér néhány szót.
Kézdi Imola hibátlanul mondja el a verset. Nem azzal a steril hibátlansággal, amellyel mit sem tudunk kezdeni, s amelyet inkább a periódusos rendszer felidézéséhez kellene használnia mindazoknak, akik így szavalnak. Hanem azzal a kovácsgyörgyös, jordántamásos hibátlansággal, amely takaréklángon tartja a szenvedélyt, és éppen ezáltal érezteti meg. Egy-egy szóra tett hangsúllyal, egy-egy szünettel, a nyelvtörő alliterációk teljesen természetes ejtésével, miközben az is érződik, hogy a vers: egész, nem hangsúlyok és alliterációk, hanem belső beszéd.
Kézdi Imolának a habitusa is kiválóan rásimul arra a képre, amelyet látni vélünk, ha elolvassuk a verset. Szép nő („frumuseţe pală”, olvastam róla egy román folyóiratban, és ennél a sápadt szépségnél jobbat magyarul sem tudok), akinek a szépsége éppen azért több, mint valami plakát, mert érződik a mélysége, a problémája, a sebezhetősége. A hátrafogott haj, a fekete keretes szemüveg, a laza tartás mind Márainak ad igazat: a grófnő, aki tudja, hogy pólóban-farmerben is grófnő.
László Noémi és Kézdi Imola, Kézdi Imola és László Noémi – a művészet maga. Nem azzal a pihegéssel, amely azokból tör elő, akik nem tudják, mennyi kínnal, játékkal és tudással jár, hanem azzal a legyintő lemondással, amely azoké, akik már mindent tudnak.
DEMÉNY PÉTER
Népújság (Marosvásárhely)

2013. május 4.

Bemutatta a műsortervet és a társulatot Vidnyánszky
A tervek szerint több mint tíz bemutatót tart a jövő évadban a budapesti Nemzeti Színház, amelyet júliustól Vidnyánszky Attila vezet. A leendő igazgató pénteki budapesti sajtótájékoztatóján elmondta: 14 új színész érkezik a társulathoz, amelynek jelenlegi 37 tagja közül 17-en maradnak a teátrumnál.
Vidnyánszky Attila elmondta: nehéz időszakon vannak túl, hiszen a szerződtetési folyamat normális körülmények között is megvisel egy társulatot, igazgatóváltás esetében pedig különösen. Az eddigi társulatból Básti Juli, Blaskó Péter, Bodrogi Gyula, Farkas Dénes, Fehér Tibor, Martinovics Dorina, Mátyássy Bence, Nagy Mari, Sinkó László, Söptei Andrea, Szarvas József, Szatory Dávid, Tenki Réka, Tompos Kátya, Törőcsik Mari, Udvaros Dorottya és Újvári Zoltán marad a színháznál. Új tagként Bánsági Ildikó, Eperjes Károly, Horváth Lajos Ottó, Kristán Attila, Nagy-Kálózy Eszter, Rácz József, Revicky Gábor, Schnell Ádám, Szűcs Nelli, Tóth Auguszta, Tóth László, Trill Zsolt, Varga József és Földes László Hobo érkezik.
Az új vezető szavai szerint ez a társulatépítés első lépése, a jövőben a színház a budapesti és a kaposvári színművészeti egyetemmel is együttműködik. Közülük kerülnek ki azok a fiatal színészek, akik majd a Nemzeti társulatát gazdagítják – tette hozzá. „Hiszünk abban, hogy a következő korszak megint a színészről fog szólni” – mondta, hozzáfűzve, hogy olyan színházat szeretne létrehozni, ahol a színészek kiteljesedhetnek, mert véleménye szerint a színházi szakma a színészen keresztül fog újra megerősödni.
Elmondta, hogy az első évadban Nagy Anna, Mécs Károly, Voith Ági, Huszárik Kata, Mátray László és Bogdán Zsolt is fellép a színházban. „Szeretnénk, ha kicsit mindenki a magáénak érezné a Nemzeti Színházat” – fogalmazott az igazgató. Hozzátette: szeretné, ha az egész szakmát érintő kérdések megoldásában vezető szerepet vállalna a színház, terveik között szerepel például egy színészi etikai kódex létrehozása is.
Kiemelte: a hagyomány, a korszerűség és a nemzetköziség hármasságát szem előtt tartva állították össze a műsort. A Nemzeti Színház szeptember 27-én Vidnyánszky Attila rendezésében Tamási Áron Vitéz lélek című művével nyitja meg az évadot. Május 26-án a Nemzeti Színház új vezetője és a produkció művészei személyesen kezdik el árusítani a jegyeket a Vörösmarty téren.
Novemberben – szintén a leendő igazgató rendezésében – Claudel és Honegger Johanna a máglyán című művéből készül előadás. Januárban Maár Gyula rendezésében Pilinszky János KZ-oratórium című művét mutatják be a Gobbi Hilda Színpadon.
Februárban Silviu Purcărete Shakespeare Ahogy tetszik című vígjátékát állítja színpadra. Ezzel párhuzamosan Galambos Péter rendezésében látható egy Kondor Béla művei alapján születő előadás: a Boldogságtöredék című produkciót egy trilógia harmadik részeként mutatják be, az első két előadást Debrecenben láthatták a nézők. Ezt követően Vidnyánszky Attila rendezésében tűzik műsorra márciusban a János vitézt, amelynek zenéjét Szarka Tamás írja. Tavasszal Viktor Rizsakov rendezésében láthatja a közönség Gorkij Éjjeli menedékhely című színművét. Andrzej Bubien lengyel rendező pedig Witold Gombrowicz Operett című darabját állítja színpadra. Az évad végén viszik színre Weöres Sándor Psyché című alkotását Vidnyánszky Attila rendezésében. Júliusban a Zsámbéki Színházi Bázissal és a Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színházzal közös produkcióként Zelei Miklós Zoltán újratemetve című művét tűzik műsorra, szintén a leendő igazgató rendezésében.
Május végén derül ki, mi marad műsoron a jelenlegi repertoárból, amelyről az előadások túlnyomó többsége várhatóan lekerül – mondta az új igazgató, hozzáfűzve, hogy ezek pótlására 14, a debreceni és a beregszászi színházból meghívott előadást tűznek műsorra. A Nemzeti programjába építve többek között A szarvassá változott fiú, a Karnyóné, a Mesés férfiak szárnyakkal, a Liliomfi, a Bolha a fülbe és a Scapin furfangjai is látható lesz. A határon túli és a vidéki színházakkal való kapcsolatteremtés is fontos számunkra – hangsúlyozta Vidnyánszky Attila.
Mint mondta, az évad végén, a 2014-es Budapesti Tavaszi Fesztivál keretén belül nemzetközi színházi fesztivált szerveznek a nemzeti színházakra fókuszálva. Kitért arra is: négy, diplomával rendelkező fiatal kaphat kétéves ösztöndíjat a színháztól ősztől, emellett fordítói műhelyt is szerveznek, kiadói programot indítanak, werkkönyvek, tanulmánykötetek, drámák megjelentetésére, Nemzeti Játékszín címmel pedig évi 9 alkalommal megjelenő lapot hoznak létre.
Szabadság (Kolozsvár)

lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-114




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék