udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
3350
találat
lapozás: 1-30 ... 3091-3120 | 3121-3150 | 3151-3180 ... 3331-3350
Névmutató:
Einstein, Albert
2017. február 20.
Próbálnak megfélemlíteni
Szervezzenek Wass Albert-felolvasóesteket
Tamás Sándor, aki egyszerűen „boszorkányüldözésnek” tartja a Wass Albert utcanév ügyében indított eljárást, a mai nap folyamán Kelemen Hunorral és az RMDSZ parlamenti frakciójával is egyeztet ebben a kérdésben, és „minden követ megmozgatnak, hogy ezt az abszurd ügyet minél hamarabb lezárják”.
„Precedens nélküli, hogy egy visszavont döntés miatt vonjanak valakit felelősségre”, fejtette ki érdeklődésünkre az RMDSZ háromszéki szervezetének elnöke, majd megjegyezte, akár ellene is indíthatnának bűnügyi eljárást, hiszen odahaza „rejteget” Wass Albert-köteteket, sőt olvasta is azokat. „Az ember csak kapkodja a fejét, de nyilván, nem hiszem, hogy ebből bármilyen komoly ügyet tudjanak csinálni, viszont ahhoz elég, hogy alkalmazottakat kezdjenek vegzálni, akik elvégeztek egy feladatot” – fűzte hozzá Tamás, utalva arra, hogy a visszavont tanácshatározatot előkészítő önkormányzati alkalmazott ellen is eljárást indítottak.
Úgy véli, teljesen világos ebben az esetben, hogy egy újabb ürüggyel próbálják megfélemlíteni a kézdivásárhelyieket, székelyföldieket, erdélyieket. „Ebből a sütésből elég sokat kóstoltunk, az elmúlt 98 év erről szólt. Most már lassan oda jutunk, hogy a gondolkodásunkat és a regényolvasási ízlésünket is megpróbálják szabályozni, de nem fog menni. Azt hiszem, eltévesztették a címzettet. Azt gondolják, hogy a székelyek ugyanúgy működnek, mint az olténiaiak, akikre ha ráijesztenek, összerándul gyomruk, térdük. Nálunk ez másképpen működik. Javasolom a könyvtáraknak, hogy kezdeményezzenek Wass Albert-felolvasóesteket. Én is szívesen részt veszek, viszek könyvet, felolvasok belőle” – nyomatékosított az RMDSZ háromszéki elnöke.
Kiss Edit
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. február 20.
Példaképünk volt és marad
Egy megcsonkított testű, idegen határok közé szorított, vagyonából kiforgatott, intézményeiből kilakoltatott, szülőföldjén üldözött nemzetnek nem marad más kapaszkodója, csak a múltja. Életereje pedig az önazonosságát meghatározó nyelvéből és a kultúrájából fakad. Nem véletlen tehát, hogy az erdélyi magyarokat elnyomó bukaresti hatalom ezektől a sajátos értékeinktől mindenáron meg akar fosztani bennünket.
A történelmét nem ismerő, édes anyanyelvén már csak dadogó és kultúráját feladó közösség ugyanis már nem alkot nemzetet. Az csak egy népesség, melyet ide-oda lehet hajlítgatni, terelgetni, alkalomadtán eltaposni, ha kényelmetlenné válik. És az sem véletlen, hogy megpróbálják félreállítani azokat a személyiségeket, akik kiállnak szorongatott helyzetbe került és a megsemmisülés határára sodródott nemzetük védelmében. Ha pedig már eltávoztak ebből a világból, akkor még az emléküket is ki akarják törülni az utódok tudatából.
Nincs ez másképp gróf Czegei Wass Albert nagybirtokos, katonatiszt, író, költő, közéleti személyiség és politikus esetében sem, akinek egyetlen bűne, hogy magyar nemesként népe szószólója és védelmezője volt. Ezt viszont a birtokait elkobzó és őt halálig tartó száműzetésbe kényszerítő idegen hatalom soha sem bocsátotta meg neki. Annak ellenére sem, hogy az erdélyi románságnak is jótevője és kenyéradója volt. A lelkületüket pedig olyan mély összetettséggel és fájdalmas szépséggel senki sem tudta ábrázolni, mint ahogyan ő tette A funtineli boszorkány című regényében. Egy sebtében összeült kommunista vészbíróság mégis halálra ítélte, azóta pedig még az emlékét is próbálják kiirtani belőlünk, bosszút állván mindenkin, aki azt ápolni merészeli. Ezt a kézdivásárhelyi bíróság csütörtöki végzése is bizonyítja, melyet ráadásul cinikusan az író halálának 19. évfordulóján hozott. Ezzel ugyanis helyet adtak a prefektus és ügyészség azon keresetének, melyben háborús bűnös kultuszának a terjesztésével vádolják meg a városi önkormányzatot.
Éppen ezért az elnyomóknak újra azt üzenjük, ez soha sem fog sikerülni. Nem sikerülhet, mert tartásával, kiállásával, tetteivel és műveivel befészkelte magát nemzete szívébe, onnan pedig nem lehet kilúgozni. Hiszen ő már a mi hősünk, példaképünk, szellemi iránytűnk, és az is marad az idők végezetéig!
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. február 20.
Folytatódik a kekeckedés
Nem számít, hogy okafogyottá vált a Wass Albert utca-perirat
Tovább folytatódik a tervezett, de meg nem valósított Wass Albert utca-névadás miatti hercehurca: múlt év decemberében a prefektúra az ügy újravizsgálását kérte, holott az erről szóló határozattervezetet Kézdivásárhely Helyi Tanácsa visszavonta.
Mint arról beszámoltunk, a nevetségesség határát súroló ügy 2015 novemberében kezdődött, amikor Ilyés Botond tanácsos előterjesztését követően az akkori kézdivásárhelyi testület egyhangúlag elfogadta, hogy a Torjai út baloldalán levő földutat – a román állam által érthetetlen módon háborús bűnösnek tartott – Wass Albertről nevezzék el. Korábban felmerült, hogy a Millennium parkot nevezzék el a népszerű íróról, viszont erről a névadási mozgalmat elindító – azt aláírásgyűjtéssel is támogató – Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom tagjai is lemondtak.
Tervezték, de nem jött össze
A határozat nem volt hosszas életű, hiszen a kormányhivatal közbelépett, ügyészségi nyomozást rendeltek el, amit viszont lezártak, miután 2016 februárjában a testület visszavonta a határozatot. Az is nyomós ok volt ez mellett, hogy kiderült, az állítólagos bírósági végzés – amely Wass nem háborús bűnös voltát hivatott bizonyítani – hamisítvány.
A kormányhivatal 2015. december 8-án nyújtotta be kérvényét a Kovászna Megyei Törvényszékre, a 2015/103-as helyi határozat érvénytelenítését kérve. Emellett, 2015. december 14-én a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fóruma is beadványt nyújtott be, amelyben a névadásról szóló határozat visszavonását kérte. Nem is történt semmi különös egészen múlt év december 12-ig, amikor a kézdivásárhelyi bíróságon újranyitották a 2016/322/3193-as dossziét, amelyben az egyetlen alperes a kézdivásárhelyi tanács.
Bűnügyi eljárás újratöltve
Az ügy kapcsán 2016. december 15-én és 2017. január 19-én halasztással végződő tárgyalásokat tartottak, de február 16-án a bíróság jóváhagyta a kézdivásárhelyi főügyész tavaly december 12-én iktatott kérését, és háborús bűncselekmények, illetve emberiség elleni bűntettek kultuszának a felpártolása miatt jóváhagyta a bűnügyi kivizsgálás/eljárás újrakezdését. Ennek kapcsán kerestük meg Bejan Andrást, a kézdivásárhelyi tanács RMDSZ-frakciójának a vezetőjét, aki az előző ciklusban is tagja volt a testületnek. Kifejtette: nem érti a kekeckedést, valóban hoztak határozatot, de azt visszavonták, így nem látja, hogy mi a tétje az újabb vizsgálódásnak, hacsak nem a prefektus túlbuzgó akciójáról van szó.
Constatin Pătru 2016-ban jutott mandátumhoz, és mivel széles körben elterjedt vélekedés, hogy ő a románság képviselője Kézdivásárhelyen, az ő véleményére is kíváncsiak voltunk. Az elvileg liberális tanácsos elmondta: nem ismeri, hogy milyen körülmények között született a határozat, és azt sem, miért vonták vissza, viszont azt ő sem érti, hogy egy nem létező dolog miatt miért kell vizsgálódni. Hozzátette, ha a határozatot nem alkalmazták – fizikailag nem került ki az utcanévtábla –, akkor ezt bizonyára az ügyészek is nyugtázzák, és így a korábbi testületre nézve nem születhet elmarasztaló ítélet. Pătru ugyanakkor azt is furcsállja, hogy nem csak az előterjesztő, hanem a korábbi testület egésze ellen indítottak eljárást a mindenki egyért, egy mindenkiért elv alapján.
Korábban az MTI-nek nyilatkozó Bokor Tibor polgármester úgy fogalmazott: az újabb cirkusz csak a feszültségkeltést szolgálja, hiszen éppen a határozat visszavonása miatt tekintette a rendőrség okafogyottnak az ügyet, és szüntette meg a korábban elindított nyomozást.
Bartos Lóránt
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. február 20.
Miholcsa József alkotásait állították ki a Pro Art Galériában
Miholcsa József szobrászművész 106 alkotása március elejéig még megtekinthető a Pro Art Galériában. A képíró, székely szobrász egyéni kiállítására 29 évet vártak a gyergyószékiek, ugyanis három évtizeddel ezelőtt volt egyéni tárlata Gyergyószentmiklóson.
Nagyon örült a művészetszerető közönség, hogy Jeszenszky Melinda meghívását elfogadta Miholcsa József, és alkotásaiból egy szeletet megmutatott. A Pro Art Galéria vezetője megmozgatta a művészetbarátokat, sok érdeklődő jelent meg a szombat esti tárlatnyitón. Tusa Lajos köszöntötte a jelenlévőket és Gáll Mihály Wass Albert Üzenet haza című versét szavalta.
Balázs József alfalvi festőművész nyitotta meg a kiállítást, méltatta az alkotót, aki Marosvásárhelyen született, viszont anyai ágról alfalvi és Ditróban is tanított, tehát nem idegen a neve a gyergyószékieknek, annál is inkább, mert több köztéri alkotása is díszíti tereinket.
„Miholcsa József egy rendkívüli ember, egy rendkívüli művész, termékeny szobrász, akit hatalmas energiák mozgatnak” – mondta Balázs József festőművész, és személyes élményét is megosztotta a jelenlévőkkel. Mint mondta, annak idején a kultúrházban megrendezett kiállításon Miholcsa József alkotásaival kapcsolatban is ugyanazok az érzések futottak át rajta, mint amikor Nagy István, a nagy székely festő alkotásait szemlélete. „Miholcsa József a székely szobrász, a mi szobrászunk, munkái olyan hatást keltenek, olyan formavilágban vannak megfogalmazva, amit más nem tud megcsinálni, ehhez ide kell születni, az ősök génjeit kell hordozni„ – mondta Balázs József. „Miholcsának egyszer a fülébe tört az a mondat, hogy a székelyek magyarul beszélő románok, ezt követően Bandi Dezső néprajzkutatóval való találkozása meghatározta, alakította további életét, illetve választ is adott e különös mondatra. A magyar emberhez hozzátartozik a ló is. Miholcsa József fogathajtóként is tevékenykedett, és számos, jó hangulatú művésztábort szervez, huszárkodásba is kezdett. Nemzetünk ezen értékeit is felmutatta. Alkotásaiban Miholcsa visszanyúlt az eredeti, tiszta forráshoz, megtalálta a székely népművészetet, és mivel székelynek született, természetes elemi erővel nyúlt hozzájuk. Alkotásai varázslatnak is tűnnek, nem naturalista szobrász. Ha elolvassuk a címeket, érdekes fogalmakat találunk arra, hogyan képes megfogalmazni egy deszkadarabot. Szimbolizmus, szürrealizmus, minden van alkotásaiban, amit az ember keres. Alkotásait nézve azt tapasztalja az ember, hogy nem a szem lát, hanem az agy, a szem, az csak néz. Az ember egyszerre látja az anyagot, az anyag szellemét és a mondanivalót is, képet lát. Miholcsa képíró szobrász, és ez is magyar sajátosság. Sajátos nyelvezete van, mely egy közösséget jellemez. Egyénisége sajátos, és amit kifejez, az önmaga kifejezése, de ez jellemzi a nemzetet. A nemzet lelkülete sűrűsödik Miholcsa lelkében, egész lényében, ebben gyönyörködhetünk. Ezt a kiállítótermet nem is lehetett volna jobban feldíszíteni, az alkotások összhangban vannak a teremmel, jól érzik magukat itt” – mondta többek között Balázs József.
Miholcsa József egyéni kiállítása március 3-ig tekinthető meg a Pro Art Galériában.
Baricz Tamás Imola
Székelyhon.ro2017. február 21.
Táncházünnep: 40 éves a kolozsvári táncházmozgalom
Az első erdélyi táncházat 1977 februárjának egyik csütörtökén (érdekes, hogy a közösségi emlékezet a pontos dátumot nem rögzítette), a kolozsvári Bábszínház klubtermében tartották. Erre az eseményre emlékeznek kétnapos rendezvénysorozattal 2017. február 24-én, pénteken és 25-én szombaton, a kolozsvári Tranzit Házban (Malom / Bariţiu utca 16. szám). A főszervező Bogáncs – Zurboló Egyesület az eseménnyel nemcsak a kezdet, hanem az elmúlt 40 év megünneplésére tesz kísérletet, ezért meghívták mindazokat, akik valaha muzsikáltak, táncot tanítottak vagy szervezték, tevékenyen támogatták a „mindenkori” kolozsvári táncházat, legyen szó annak bármelyik helyszínéről is. A 40 éves évforduló gazdag műsorral várja a „mindenkori” kolozsvári táncházasokat:
Február 24-én, pénteken 18 órakor a 40 éves kolozsvári táncház sajtókronológiája I. (1977–1990) című kötetet mutatja be Jakab Albert Zsolt, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke, Pávai István népzenekutató és Könczei Csongor, a kötet szerkesztője. Az eseményt Könczei Csilla, a Tranzit Ház igazgatója és Kelemen László, a Hagyományok Háza főigazgatója nyitja meg, közreműködik a magyarlapádi Piros Pántlikás zenekar.
Február 25-én, szombaton 11 órakor aprók táncával kezdődik a program. Muzsikál a Rezeda zenekar, a kolozsvári Bogáncs Néptáncegyüttes, a Morzsabogáncs és az Apróbogáncs csoportjainak oktatói vezetik a táncot.
13 órakor az emlékezések tükrében címmel évfordulós filmvetítések kezdődnek: 25 éves a Kolozsvári Táncház (a Duna Televízió dokumentumfilmje, rendezte Seprődi Kiss Attila, 2002) 80 perc; 30 éves a Kolozsvári Táncház I–II. (a Duna TV Élő Népzene műsorának sorozatából, rendezte Sztanó Hédi, felelős szerkesztő Könczei Árpád, 2007) 54 perc; 35 éves a Kolozsvári Táncház I–II. (a Duna TV Élő Népzene műsorának sorozatából, rendezte Nagy Anikó Mária, felelős szerkesztő Könczei Árpád, 2012) 54 perc.
17 órakor Vallomások szóban, zenében és táncban a kolozsvári, erdélyi táncház első évtizedeiről címmel a Bodzafa, az Ördögszekér, a Regősök, a Tarisznyás és az Üsztürü zenekarok, valamint régi kolozsvári táncházasok közös előadása kezdődik Pávai István vezetésével.
19 órakor táncházat szerveznek. Muzsikál a koncertező régi kolozsvári táncházzenekarok mellett a Csereklye, a Harmadik, a Rezeda és a Tokos zenekar. 23 órakor Hajnalig tartó mulatsággal zárják a programot a Heltai Alapítvány székhelyén (Mikó / Clinicilor utca 18. szám).
A rendezvény főszervezője a kolozsvári Bogáncs – Zurboló Egyesület. Társszervező a Heltai Alapítvány, a Kriza János Néprajzi Társaság és a Tranzit Alapítvány. A Bogáncs – Zurboló Egyesület szeretettel vár minden volt és jelenlegi kolozsvári táncházast, valamint minden érdeklődőt az ünnepi rendezvényre!
Szabadság (Kolozsvár)2017. február 23.
Az EMNT céljai nem változtak
„Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete nem egységbontást, hanem nemzetünk egységes képviseletét akarja” – fogalmazott a szervezet elnöke az évi közgyűlésen.
„Az előző évekhez képest a céljaink nem változtak: továbbra is azon munkálkodunk, hogy visszaadjuk a magyarság önrendelkezési jogát, ünnepeinket szabad lélekkel ünnepelhessük meg, és megerősítsük a szülőföldhöz való kötődést, itt mindenekelőtt az itthonmaradásra gondolok. Úgy gondolom, hogy főleg most nincs idő a kishitűségre, a megalkuvásra. Nemzeti közösségünk felemelkedése csakis akkor lehetséges, ha nem hátrálunk meg” – mondta az EMNT Maros megyei elnöke, Cseh Gábor az évértékelőn.
Elhangzott, társszervezőként vagy saját rendezvényként tavaly tucatnyi esemény megvalósításában vettek részt (megemlékezés a madéfalvi veszedelemre, Székely Szabadság Napja, Március 15., Boldogasszony zarándokvonat fogadása, Magyar Összetartozás Napja, emlékezés az aradi vértanúkra és 1956-ra, Óvodás Sportolimpia stb.), legfontosabb feladatuk azonban a honosítás, a marosvásárhelyi és a szászrégeni irodák közreműködésével mintegy 30 ezer személy kapott magyar állampolgárságot.
A Maros megyei EMNT 2017-ben is rendezvényt szervez többek között március 15-én, június 4-én, augusztus 20-án, október 6-án és 23-án, december 17-én pedig adventi kórustalálkozóval készülnek, emellett folytatódnak a Magyar Állampolgárok Klubjának és a Bajnokok, Élsportolók és Sportbarátok Klubjának találkozói, hiszen – Wass Albertet idézve – „a nemzet élete a kultúrával azonos, nem a politikai történésekkel, melyek csak átfutnak fölötte, mint a szél. A kultúra és a nemzet azonossága, az a mindeneken felülálló erő...”
A közgyűlésen jelen volt az EMNT ügyvezető elnöke, Sándor Krisztina is, aki kitartásra buzdított, és elmondta, az országos tisztújítást október 14-én tartják, feltehetőleg Kolozsváron.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro2017. február 24.
Nem a PSD ötlete
Fél Wass Alberttől a prefektus
Hülyeség, amit a prefektus tesz – így kommentálta a Wass Albert-utcanév ügyében indított eljárást Kelemen Hunor RMDSZ-elnök. Mint beszámoltunk, a kézdivásárhelyi városi bíróság jóváhagyta a bűnvádi eljárás újraindítását a kézdivásárhelyi Wass Albert-utcanév ügyében, helybenhagyva a prefektus és a városi ügyészség keresetét az önkormányzat ellen.
Kelemen Hunor sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóján kifejtette, az erdélyi magyarságot nem lehet letartóztatni, csak azért, mert hallott Wass Albertről.
– Minden erdélyi magyar családnál találsz Wass Albert-könyvet, mindenki olvasott Wass Albertet. Tamás Sándorral időnként szoktuk magunkat a szervek figyelmébe ajánlani, hogy éppen most olvastunk egy Wass Albert-művet. Ez egy butaság – nyomatékosította a szövetségi elnök.
Ezeket a dolgokat is napirendre tűzik a Szociáldemokrata Párttal folytatott tárgyalások során, fűzte hozzá Kelemen Hunor, majd megjegyezte, nem tudja, hogy a prefektus önjáró-e, de nem hiszi, hogy a PSD-től kapta volna ezt az ötletet.
– Ha máshonnan kapta, oda nekünk nincs bejárásunk, de nyilván, ahogy más dolgokat sem hagytunk szó nélkül, ezt sem fogjuk – nyomatékosította az RMDSZ-elnök.
Az ügy kapcsán Tamás Sándor megyetanácselnök „adaléknak” hozta fel, hogy milyen okkal kérte a prefektus a perújrafelvételt: egyrészt, mert az ominózus határozattervezet a mai napig megtalálható a polgármesteri hivatal honlapján, anélkül, hogy írná, hogy vissza lett vonva. Másrészt, a határozat meghozatala, „erős megbotránkozást váltott ki a társadalomban, és azt az indokolt félelmet keltette, hogy a Wass Albert által elkövetett kegyetlenkedések megismétlődhetnek”.
(kiss-erdély)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. február 24.
Mesés esztétikai valóság
Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa rendezvénytermében szerda este nyitották meg Vass József képzőművész Royal című tárlatát.
Nemcsak felnőttek, de kiskorúak számára is élvezetes, színes látványt nyújtó tárlatról van szó. A szép számú közönséget Albertné Simon Edina konzul köszöntötte, majd M. Lovász Noémi képzőművész, a kiállító egykori rajztanára méltatta a kiállítást. A fiatal szerző székelykocsárdi születésű, a Partiumi Keresztény Egyetem reklámgrafika szakán végzett. Jelenleg Kolozsváron él, szabadúszóként, digitális és hagyományos eszközökkel alkot: plakátokat, díszleteket tervez, workshopot vezet, illusztrációkat készít – néhány éve a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapoknak is dolgozik. A most bemutatott huszonhárom, sajátos stílusú, mesealak-szerű portré három sorozatból tevődik össze: az egyik egy barokk koncerthez készült illusztráció, a másik témája a gyógyfüvek, a harmadik pedig a négy évszakot dolgozta fel. A munkák hangulata egyszerre királyi (Royal), barokkos és népies. A tárlat március 18-áig látogatható.
Ördög Béla
Szabadság (Kolozsvár)2017. február 25.
„Erdélyt képviseljük” – a Tokos zenekar tagjaival beszélgettünk
Ha addig nem is, de 2014-ben – a Fölszállott a páva népzenei és néptáncos tehetségkutató verseny hangszeres szólisták és zenekarok kategóriájának erdélyi győzteseként – a Tokos zenekar végképp beépült a köztudatba. Táncházak, fesztiválok állandó fellépői, de évente zenélnek Hannoverben, Berlinben, Dortmundban is.
2011-es megalakulásuk óta idén jelent meg az első nagylemezük, a Hallgassátok meg, magyarim című gyűjtést turné keretében Kolozsváron, Debrecenben, Szegeden, Budapesten mutatták be. Ennek apropóján kérdeztük a Tokos két zenészét, Vajas Albertet és Szép Gyula Bálintot Kolozsváron, akik a zenekar művészi és adminisztrációs függetlenségéről és a mai táncházmozgalomról is beszéltek.
- Az első nagylemez mérföldkő lehet egy zenekar életében. Számotokra milyen jelentősége van annak, hogy megjelent az első lemezetek?
- Vajas Albert: Ez egy nagy vállalkozás volt. Nagyon féltünk az első lemeztől, mert az első mindig nagyon jó kell legyen, az emberek nagyon sokat várnak el, főleg egy Fölszállott a páva után, ahol fölraktuk a mércét. Az alatt nem szabad teljesíteni. Ezért is volt nagyon sokáig kérdés, hogy legyen-e lemez, illetve az, hogy mit játszanánk fel szívesen a lemezre. Abban a pillanatban, amikor eldöntöttük, hogy a lemezt ebben a formában kiadjuk, akkor nagyon sokat dolgoztunk rajta. Mi úgy érezzük, hogy sikerült egy csomagot adni abból, amit mi állandóan csinálunk. Ez egy „zip” (tömörített, sűrített – szerk. megj.) változata annak, hogy miket szoktunk táncházakban játszani. Egy „névjegykártya”, olyan lelki kielégülés számunkra, hogy van valami, ami megörökíti az elmúlt öt év munkáját.
- Milyen dallamok kerültek fel a lemezre?
- Albert: A zenekar kedvence határozottan a kalotaszegi népzene. Ebből került fel a lemezre három összeállítás: van györgyfalvi népzene, egy román kalotaszegi forgatós és cigány szapora, és egy magyar rendet is játszottunk. Ezen kívül válogattunk olyan Fölszállott a pávás produkcióinkból is, amelyekről úgy éreztük, hogy eléggé sikeresek voltak, és nekünk nagyon tetszettek: az ördöngösfüzesi összeállításunk egy picit megváltoztatva felkerült a lemezre, és a szászcsávási többszólamú énekekből is lett egy szám.
Amikor a döntőbe kerültünk, egy hirtelen megoldásból került először palettára a többszólamú ének. Ez megtetszett nekünk, azóta többet foglalkoztunk vele, kerestünk még más énekeket is. Így lett a lemez címe a Hallgassátok meg, magyarim, ami egy szászcsávási ének első sorából származik. Ugyanakkor lett egy csávási rend is – ami ugyanacsak a páva döntőjében volt –, amit szintén egy picit megváltoztattunk.
Még felkerült egy szatmári összeállítás is, amit egy koncert keretében kaptunk koreográfiaként, elküldte egy tánccsoport, hogy el kéne játszani, és nekünk annyira megtetszett, hogy úgy döntöttünk, külön zenekari számot csinálunk belőle. Egy picit megváltoztattuk, hozzátettük még az egyik kedvenc dallamunkat, és így különlegességként szatmári népzene is szerepel a lemezünkön. Egyelőre nem játszottunk sok kis-magyarországi népzenét, de próbálunk nyitni az egész Kárpát-medencei népzene felé, ezért lett első próbálkozásként a szatmári népzene.
- Ha már szóba hoztad a Fölszállott a pávát, akkor megemlíteném, hogy a kolozsvári lemezbemutató koncerten Porteleki László prímás volt az egyik meghívott előadóművész, aki mentorotok volt a magyarországi tehetségkutató versenyben. Ebből arra következtethetünk, hogy az ott szerzett szakmai és baráti kapcsolataitok azóta is élnek, vagy már lezárult a „pávás korszakotok”?
- Albert: Szerintem ez a történet csak akkor kezdődött el. A páván megismerkedtünk, ezek a barátságok pedig megmaradtak, azóta is igényt tartunk azoknak a segítségére, akik ott mellettünk voltak. Rengeteg ilyen kapcsolat alakult ki a páván keresztül, tánccsoportokkal, táncosokkal, énekesekkel dolgoztunk azóta együtt.
Ugyanezt elmondhatom Porteleki Lászlóról is, aki azóta is figyelemmel követi a zenekar munkáját. A lemezzel kapcsolatosan is átküldtük neki azt, amit itthon próbáltunk, ő meghallgatta, elmondta a véleményét, de jelen volt a stúdiófelvételen, és ott is mondott véleményt. Sokszor találkoztunk itthon vagy Magyarországon, a múltkor elhívtuk Kolozsvárra és tartott egy előadást, ahol ugyancsak közösen muzsikáltunk. Azt pedig nem hagyhattuk ki, hogy Kolozsváron a lemezbemutatón együtt muzsikáljunk, és nagyon örültünk, hogy elvállalta a meghívásunkat.
- Hogyan fogadta a közönség a turnén bemutatott produkciót itthon és Magyarországon?
- Albert: Lehet, hogy azért, mert itthon voltunk, de nagyon sok ismerős volt a lelátón. Egyrészt ez önbizalmat adott az egész zenekarnak, másrészt pedig nagyon izgultunk is emiatt, mert tudtuk, hogy olyan emberek ülnek bent, akik ismernek minket, akikkel napi szinten találkozunk. Kolozsváron egy nagyobb szabású rendezvény volt, 850–900 ember ülhetett a teremben (a Kolozsvári Magyar Operában – szerk. megj.), ez nagyszerű érzés volt. Mindig érződik, ha nagy közönség van, egy hatalmas tapsban, vagy akár egy biztató felkacagásban a konferáló szövegek közben.
Ugyanezt a szintet szerintem sikerült Magyarországon is teljesíteni, ott sem először fordultunk meg. Debrecen, Szeged, Budapest olyan városok, ahová mi rendszeresen, évente egyszer-kétszer megpróbálunk eljutni, úgyhogy ott is rengeteg ismerős volt. Ezek kisebb előadások voltak, 100–200 fős, kisebb termekben volt az előadás, de úgy érezzük, hogy mindegyik nagy siker volt, örömmel fogadták az emberek azt a muzsikát, amit játszottunk.
Kolozsváron a vendégszereplőknek is köszönhetően volt pörgős a koncert, ez volt az utóhangja (közreműködött: Porteleki László, Varga István "Kiscsipás", a Debreceni Népi Együttes, valamint györgyfalvi és kolozsvári táncosok – szerk. megj).
Szép Gyula Bálint: A meghívottak nagyot dobtak a koncert hangulatán. Nagy szerencsénk van azzal kapcsolatban is, hogy a zenekar tagjai színpadi emberek. Nagyon hamar és praktikusan tudtunk dolgozni, színpadra tenni egy ilyen jellegű előadást. Nemcsak az volt a lényege, hogy felállunk és egyet muzsikálunk, hanem figyeltünk a fényekre, a színpadi rendezésre is. Hála Istennek, hogy ilyen sok rétű a zenekar, és a tagok különböző dolgokhoz értenek, mert ki tudjuk egészíteni egymást. A szakmai haladás mellett ezzel is segíteni tudjuk egymást abban, hogy előrelépjünk.
- Mennyit dolgoztatok a lemezen és a színpadi produkción?
- Albert: 2016-ban kezdődött a lemez szerkesztése, és tavaly február, március környékén elkezdtük a stúdióban feljátszani. Utána egy hosszabb szerkesztési időszak következett, amikor a stúdió meg a mastering történt, majd a nyár alatt egy picit hagytuk pihenni. Ez addig elhúzódott, hogy nem kaptunk termet, időpontot, ezért végül év elejére került a lemezbemutató. Az előadáshoz voltak ötleteink, tudtuk azt, hogy kit akarunk meghívni, majd amikor mindenki elfogadta a meghívást, akkor elkezdtünk azon gondolkozni, hogy ezt hogyan állítjuk színpadra. Maga a produkció az utolsó két hétben állt össze a fejünkben, akkor kaptunk színpadot próbára.
Bálint: Magyarul: két órával a koncert előtt láttuk azt, hogy mi lesz a színpadon. Akkor egy gyors „fast forward” próbát csináltunk. Láttuk, hogy működik. Az volt a legfontosabb, hogy a színpadon mindenki megkapja a helyét.
Albert: Meg volt adva egy keret, hogy mi az, amit szeretnénk látni a színpadon a vendégeinktől, de persze volt benne improvizációs rész is.
- Miből tudtátok finanszírozni a lemezzel járó költségeket?
- Bálint: Manapság nem olcsó lemezt kiadni.
Albert: A lemezfelvételt a Kolozsvári Városi Tanács támogatta, ahová tavaly pályáztunk, ennek köszönhetően mi választottuk ki a stúdiót. További szerkesztések finanszírozásában – nyomtatás, kiadás, borító szerkesztése – kolozsvári vállalkozók voltak a segítségünkre, akik egy bizonyos anyagi hátteret tudtak biztosítani ahhoz, hogy kiadhassuk a lemezt. Tényleg nem olcsó és nem nyereséges ma lemezt kiadni. Ezt mi tudtuk előre is, időközben meg is tapasztaltuk a saját bőrünkön, hogy manapság már nem azt jelenti egy lemez, hogy hosszú távú megélhetést, anyagi biztonságot adna egy zenekarnak.
- Az adminisztrációs, szervezési, művészeti kérdésekben menedzserrel dolgoztok?
- Bálint: Művészeti és adminisztratív szempontból mindenképpen függetlenek vagyunk mindenkitől, és önmagunknak a szakállára, saját felelősségre vállalunk mindent. Egyelőre úgy látom, hogy ez működik. Pár évvel ezelőtt – azt hiszem a páva után – jött egy-két ajánlat, hogy szeretnének velünk foglalkozni, és szerintem egy jó döntést hoztunk azáltal, hogy igyekeztünk a saját lábunkon megállni.
Albert: Azóta van egy egyesület, amit 2015 óta a zenekar tagjai működtetnek, ennek az adminisztrációjával foglalkozunk még pluszba ami a zenekart illeti. Itt próbálunk pályázni, anyagi hátteret szerezni a programjainknak. Kitűzünk magunknak előre megbeszélt terveket, amelyeket próbálunk megpályázni, és amennyiben nyernek, akkor továbbgondoljuk és véghez visszük. Voltak olyanok, amelyek jól sikerültek, de voltak olyanok is, amelyekre nem kaptunk támogatókat – azok az előadások elmaradtak vagy elhalasztottuk a következő évekre.
Ilyen a tavaly bemutatott Varázslatos hangszerek című, ami egy nagysikerű előadásnak nézett ki, viszont nem akartuk pénzért vinni, mi ezt a szórványnak terveztük, hogy oda is eljusson a magyar népzene és Erdély kultúrája, amelyet minél több hangszerrel, minél színesebben próbáltunk bemutatni. Sajnos nem találtunk olyan támogatót, aki szívesen mellé állt volna, úgyhogy az előadást jelenleg szüneteltetjük, és reméljük, hogy az idei évben sikerül még több előadást megpályázni.
Az is volt az előadás mottója, hogy ne jelentsen anyagi erőfeszítést sem a gyerekeknek, sem az iskolának, sem a szülőknek. Ez egy kis szerethető előadás, amit mindenki karitatív szempontból csinált, de vannak azért költségei: 16 hangszerről van szó, hangosítást, fénytechnikát, díszletet igényel az előadás. Van, amit anyagi feltételek nélkül nem tudunk megvalósítani.
Vannak még előadások, amiket szervezünk, például a Bulgakovban megrendezett beszélgetős estek, ahová olyan nagy mestereket hívunk el, akik valamilyen tájegységgel, zenész dinasztiával különösen foglalkoztak, könyvet írtak vagy adtak ki, vagy saját tapasztalatokat mesélnek el. Ezt szeptemberben indítottuk el, azóta három előadás volt, reméljük, hogy az idei évben is lesz legalább öt-hat. Szerencsénk van a Bulgakov Irodalmi Kávéházzal, akik már öt éve mindig hívnak minket, ott, meg a Heltai folk-kocsmában állandó zenekar vagyunk. Nekünk ez ad egy biztonságot, hogy havi rendszerességel – amennyire az időnk engedi – ott vagyunk. Kolozsváron, a Bulgakov Irodalmi Kávéházban.
Ami a menedzsmentet illeti, megvan mindenkinek a zenekarban az a része, amivel foglalkozik. Cuba (Tókos Csongor-Attila), a prímásunk, a művészeti vezető, ő vezeti a rendet, ő a főnök a zenekarban.
Bálint: Mindig a prímás a főnök, abban a pillanatban, ahogy a kezébe veszi a hangszert. Az adminisztratív rész inkább az Albi (Vajas Albert – szerk. megj.) feladata, ellenben mindenki a saját kapcsolatait úgy használja ki, hogy az a zenekar hasznára legyen.
- Szakma vagy hobbi a Tokos zenekar?
- Albert: Még szakmának nem nevezem, de már hobbinak sem.
Bálint: Már hobbinál több, ez olyan, hogy már nem közönség, de még nem zenész. Szerintem mostmár egy átmenet van. Megint a pávához térhetünk vissza: az változtatta meg radikálisan a zenekarnak a szemléletét. Rájöttünk arra, hogy ezt lehet komolyan csinálni, népszerűsíteni, és olyan lehetőségeket adott nekünk, hogy már nem csak úgy vettük, hogy „gyertek, egyet menjünk muzsikálni”. Ezzel egy komolyság és egy felelősség is jár az illető közösséged iránt. Ha mi elmentünk Erdélyt képviselni, akkor meg kell mutatnunk az erdélyieknek, hogy igenis képviseljük őket. Olyan szinten szeretnénk muzsikálni, hogy méltóak legyünk a szűkebb pátriánkhoz.
Albert: A páván sok segítséget kaptunk, olyan szakmai véleményeket, amelyek fejlesztenek, olyan kritikákat, amelyek építő jellegűek. Valaki elmondta, hogy ezt nem így játszák, ez és ez a példa van rá, a gyűjtéseket egyből az orrunk elé tették, és azokon a felvételeken feketén fehéren hallatszik, hogy nem úgy van, ahogy mi tudtuk, vagy ahogy tanultuk táncházakban. Kérdés, hogy táncházakban mennyire lehet megtanulni zenélni.
Lopjuk ezt a szakmát, ez így van, viszont ha a szakma mélyére megyünk, ott már vannak bizonyos szabályok, amiket meg kell tanulni, amiket nem szabad összetéveszteni, és ettől különbözik például egyik prímás a másiktól.
Bálint: Ez egy olyan szakma, amit el kell lesni. Tanulni lehet, orrvérzésig gyakorolni is lehet. Sokszor mondták, hogy ez ugyanolyan, mint a sport: mindennap edzeni, gyakorolni, koncentrálni kell, ugyanúgy, mint az úszónak vagy a műkorcsolyázónak. Ugyanakkor művészet is, a tudomány és az ösztön mezsgyéjén megy párhuzamosan a dolog.
- Vannak olyan alkalmak, amikor lehetőségetek van találkozni, kapcsolatot építeni, együtt muzsikálni más erdélyi zenészekkel?
- Albert: Igen, rendszeresen találkozunk velük. Kolozsváron is rengeteg zenész él, akik egyetemi éveiket töltik itt.
Évente szervezik az Erdélyi Táncházzenészek Találkozóját, ami május második-harmadik hétvégéjén szokott lenni Székelyföldön – idén május 13-án lesz Borospatakán. Amennyiben lehet, ide minden évben megpróbálunk ellátogatni. Ez egy olyan találkozó, ahol szakmai dolgokat is megbeszélünk, de egyéb problémákat is – kerekasztal-beszélgetések vannak arról, hogy milyen problémáik vannak a zenészeknek, mire kell megoldásokat találni. Ez egy olyan alkalom, ahol zenekartól függetlenül mindenki összeáll és zenélget, megismerkedhet fiatal zenészekkel, akik időközben elkezdtek muzsikálni és egyre ügyesebbek. Nagyon ügyes zenészek nevelődnek ki.
Bálint: Úgy érzem, hogy jól áll a táncházzenészeknek a csillagzata. Ahhoz képest, hogy tíz-tizenöt évvel ezelőtt milyen kilátások voltak, ami az ifjú táncházzenészeket illeti, meg kell mondanom: többen és egyre jobbak vagyunk.
Albert: Sőt, jelenleg én úgy látom itt Kolozsváron, hogy a táncházakban aktívabbak a zenészek, mint a táncosok, ami egy elég nagy problémája a kolozsvári táncházmozgalomnak.
Bálint: És a táncosok is elkezdtek muzsikálni. Elmondták az idősebb táncházasok is a hetvenes-nyolcvanas években, hogy zene nélkül nincs tánc, régebben is a zenészek voltak a kiindulópontjai minden táncháznak. Most sajnos azt kell szomorúan látnunk, hogy meghirdetnek egy táncházat egy illető időben, megjelenik tíz zenész, elkezdenek muzsikálni, és a táncosokra kell várni legalább két órát. Sokszor van olyan, hogy nem gyűlnek be, és akkor a zenészek muzsikálnak maguknak, de mi úgy is elvagyunk.
Albert: ... mert tánc nélkül van zene.
- Mire számíthatunk a Tokos zenekartól a közeljövőben? Van új lemez kilátásban?
- Albert: Azt szokták mondani, hogy az első lemez után rögtön kell egy második, ami kijavítja az elsőnek a hibáit, de ilyen formában lemezt már nem adunk ki többet. Nem azért, mert csalódtunk az elsőben, hanem azért, mert ennek az ideje kezd lejárni. De hogy lesznek-e felvételek és valamilyen más felületen ki fogjuk-e adni, az lehetséges. Rengeteg olyan összeállításunk van a repertoárban, amit szívesen feljátszanánk.
Bálint: Azon is gondolkodunk, hogy a lemeznek egy erdélyi turnét szervezzünk, ha már Magyarországon bemutattuk, Erdélyben is illene és szeretnénk is. A zenekar Tusványoson. Fotó: Facebook.com/tokoszenekar 6.jpg
Albert: Egyelőre előadásokat tervezünk a továbbiakban, meséltem például a gyerekelőadásról, de a Bulgakovos sorozatot is szeretnénk folytatni. Emellett készülünk a nyárra – rengeteg felkérésünk van, próbálunk ezeknek megfelelni, a július-augusztus mindig húzós időszak.
Bálint: Azt hinné az ember, hogy nyáron egy kicsit lenyugodhat, de nálunk a nyár is ugyanolyan intenzív, nálunk a nyár a szezon.
Albert: A nyár a szezon és év közben is tart. Az elmúlt két évben szinte nem volt olyan, hogy ne legyen semmi dolgunk, ezért az éveket nem tudjuk könnyen lezárni, kicsit összemosódnak.
Tasi Annabella
maszol.ro2017. február 25.
A 40 éves kolozsvári táncház sajtókronológiája I. kötetét mutatták be a Tranzit Házban
A 40 éves kolozsvári táncházat ünneplik a hétvégén a kolozsvári Tranzit Házban. Ebből az alkalomból mutatták február 24-én, pénteken az újonnan megjelent, Könczei Csongor szerkesztette sajtókronológia I. részét, amely az 1977 és 1990 közötti kolozsvári táncházmozgalomról szól.
A 40 éves kolozsvári táncház sajtókronológiája I. (1977–1990) c. kötetet Jakab Albert Zsolt, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke, Pávai István népzenekutató és Könczei Csongor ismertették a közönséggel. Az eseményt megnyitotta Könczei Csilla, a Tranzit Ház igazgatója és Kelemen László, a Hagyományok Háza főigazgatója. Az esemény felvezetője, illetve záró motívuma a magyarlapádi Piros Pántlikás zenekar előadása volt.
Könczei Csilla a kapcsolatok fontosságáról beszélt, amelyek az „őstáncházasok” között akkoriban és a mostani generációk tagjai között is kialakultak, és felhívta a figyelmet a kötet címében szereplő római egyesre, ami azt jelzi, hogy folytatása következik. Kelemen László gratulált a kötethez, és örömét fejezte ki, hogy azt, amit ők egykor elkezdtek, van aki Erdély-szerte folytassa, és hogy „van egy közös nyelv az anyanyelvünkön kívül, amelynek révén itt mi mind összetartozunk”. A sajtókronológiáról Könczei Csongortól megtudtuk, hogy csak ezen alkalommal volt hozzáférhető, viszont könyvtárakban megtalálható, illetve PFD formátumban ingyen letölthető lesz a Kriza János Néprajzi Társaság jóvoltából. Jakab Albert Zsolt, a társaság elnöke, Könczei korábbi kiadványairól is beszélt, kijelentette, hogy mostanra körvonalazódott, hogy a szerző az erdélyi táncház tematikájában megkerülhetetlenné vált. Mostani könyvének következő része - a 90-es évek utáni táncházakról -, idén őszre várható. Könczei Csongor a sajtókronológia szerkesztőjének és nem szerzőjének vallotta magát, mert elmondása szerint ő csak összegyűjtötte azt, amit főleg a '70-es években írtak a táncházakról, és sajnálatának adott hangot amiatt, hogy a kommunizmus eljövetele ezeket az írásokat lassan elnyomta, és mind a mai napig nagyon kevesen publikálnak a táncházakról, pedig mindig is nagy közösségformáló szereppel bírt. Felhívta a figyelmet arra, hogy a könyv főleg a nyugat-erdélyi táncházakat taglalja, így a Hargita, Kovászna, Maros vagy más megyék táncházairól továbbra is lehetősége nyílik a fiatal antropológusoknak - és nem csak -, hogy körbejárják a témát. Pávai István népzenekutató elmondása szerint a kolozsvári táncházról már számos anyagot ismert, mégis a Könczei kötetében több új sajtóanyagra is bukkant. Véleménye szerint a kötet jól strukturált, és jól visszaadja, hogy a korabeli sajtót mennyire cenzúrázták, emiatt pedig csak sajátos nyelvezetben fogalmazhatták meg üzeneteiket. Amit mégis hiányolt, az a névmutatót, a helységnévtár és a tárgymutató, viszont ezek pótlására is lehetőséget nyújt majd a 2. kötet, amelybe ezek mellett a különböző szervezetektől is össze lehetne még gyűjteni az írásokat, plakátokat, szórólapokat. Egy felszólaló oktató ezt az ötletet még kiegészítette a Securitate táncházról szóló aktáival. Pávai István még hozzátette, hogy azt is lehetne elemezni, hogy a különböző perspektívájú résztvevői a táncházaknak mire koncentráltak a fennmaradó jegyzetek megírásakor, milyen ideológiák mentén fogalmaztak. Aprók tánca. Muzsikált a Rezeda zenekar, a táncot a kolozsvári Bogáncs Néptáncegyüttes Morzsabogáncs és Apróbogáncs csoportjainak oktatói vezették A program szombat délelőtt gyermektáncházzal folytatódott, ezt pedig évfordulós filmek vetítése követi. Részletek a programról az Időgépen olvashatók. (tudósítónktól)
Transindex.ro2017. február 25.
Wass Albert és halálos ítélete
Köztudottan Wass Albert Erdélyben a legolvasottabb magyar író, és Magyarországon is dobogós. Népszerűsége egyeseket irritál, vitatói azzal is érvelnek, hogy háborús bűnöst nem ildomos ünnepelni. Amikor Wass Albert fiainak felkérésére elvállaltam a román népbíróság ítélete ellen benyújtandó perújítási kérelem ügyvédi képviseletét, magamban megfogalmaztam: ha az ügyirat áttanulmányozása és a beszerzendő újabb dokumentumok alátámasztják Wass Albert bűnösségét, visszaadom az ügyvédi meghatalmazást. Elveim, neveltetésem, családi hátterem következtében nem vállalhattam, nem vállalhatom el egy háborús bűnös szerecsenmosdatását; a magyarságnak (és hozzáfűzhetem, az emberiségnek) nincs szüksége hamis prófétákra.
Amikor a magyar hadsereg a második bécsi döntés után, 1940 szeptemberében bevonult a visszacsatolt Észak-Erdélybe, a magyar többségű településeken kitörő lelkesedéssel fogadták. Ami a magyaroknak örömöt, az a románoknak bánatot, dühöt jelentett. Ennek ismeretében a magyar honvédségnek parancsba adták, hogy határozottan le kell törni minden román ellenállást, és három hónapra bevezették a katonai közigazgatást. A bevonulás során a magyar honvédség 16 helységben erőszakot alkalmazott. A legelső atrocitásra Szilágynagyfaluban (románul Nuşfalău) került sor 1940. szeptember 7-én, az utolsó kettőre pedig a Wass családhoz kötött Vasasszentgothárdon (Sucutard) és Omboztelkén (Mureşenii de Câmpie) 1941. szeptember 23-án. A 16 helyszínen a magyar honvédség különböző egységei követték el az atrocitásokat, de teljesen eltérő körülmények között folyamodtak erőszakhoz (volt olyan eset, hogy a templomtoronyból gépfegyverrel lőttek rájuk, ezt torolták meg). Vasasszentgothárdon és Omboztelkén a rendelkezésünkre álló adatok szerint a magyar honvédséget senki sem támadta meg, az elkövetett gyilkosságokat nem lehet mentegetni.
A nyomozást a román hatóságok öt évvel később, 1945 nyarán indították el, és a vádirat benyújtására 1946. február 25-én, a kolozsvári népbíróság 1. számú ítéletének kihirdetése után 16 nappal, 1946. március 13-án került sor. Tehát 16 helységben elkövetett atrocitások tárgyalására, az idézésekre, védők kirendelésére, vádismertetésre, a vádlottak meghallgatására (64 személyt helyeztek vád alá), a tanúvallomásokra, a vádbeszédre, a védők beszédére, a bírák tanácskozására 16 nap elégséges volt. A koalíciós pártok által kijelölt „népbírák” tisztában voltak azzal, hogy a tényállást nem sikerült kideríteni, ezért csak olyan személyeket ítéltek halálra (köztük Wass Albertet és apját, Wass Endrét), akikről tudták, hogy nem tartózkodnak Észak-Erdélyben. (Itt jegyzem meg, hogy a honvédségi atrocitásokat 1940 szeptemberében Magyarország területén, magyar állampolgárságú honvédek követték el, tehát a klasszikus jog szerint bűncselekményeiket a magyar, és nem a román népbíróságoknak kellett volna tárgyalniuk.) A nyomozati eljárás és a bírói szakasz során nem derítették ki öt halálra ítélt magyar tiszt és altiszt keresztnevét, megelégedtek azzal, hogy például Polgár szakaszvezetőt halálra ítélték a vasasszentgothárdi gyilkosságokért. Holott biztos, ezzel a névvel jó néhány ártatlan Polgár is életével lakolhatott volna a perrendtartás áthágásával meghozott slendrián ítélet következtében.
E bevezető után rátérek a vasasszentgothárdi és omboztelki atrocitások bemutatására. 1941. szeptember 23-án hat személyt (négy románt, Ioan Caţit, Iosif Moldovant, Petru Mărgineanut és Mărioara Mureşant és két magyar zsidó lányt, Mihály Esztert és Mihály Rozáliát) őrizetbe vett a magyar csendőrség. Közülük két személyt – Petru Mărgineanut és nevelt lányát, Mureşan Mărioarát – néhány óra múlva elengedtek, négy személyt az ítélet szerint átkísértek a vasasszentgothárdi Schilling-kastélyba. (Ez az ítéletben kastélynak nevezett épület a Schilling család szerint egy egyszerű nyári lak volt…). Az indoklás szerint a következő nap hajnalán kivégezték őket. Rosenberg Jakab (Iacob), a falu zsidó boltosa 1945. augusztus 11-én a nyomozati eljárás során azt vallotta, hogy sógornőinek, Mihály Eszternek és Mihály Rozáliának a letartóztatására „azért került sor a szentgothárdi Wass Endre gróf közbenjárására, mivel azt hitték, »kommunista érzelműek«”. Ha készpénznek vesszük Rosenberg Jakab nyilatkozatát, aki értelemszerűen nem lehetett jelen a csendőrök és Wass Endre állítólagos megbeszélésén, a letartóztatáshoz való esetleges hozzájárulást akkor sem tekinthetjük gyilkosságra való felbujtásnak – ti. ezért a bűncselekményért rótta ki a népbíróság a két Wass halálos büntetését. A gyilkosságokra való állítólagos felbujtást azzal találta bizonyítottnak a népbíróság, hogy egyetlen szemtanú (Axente Rotaru) állítása szerint Wass Endre és második felesége, Mansberg Izabella a gyilkosságok előtti este átkocsikázott Vasasszentgothárdra a Schilling-kastélyba, ahová a magyar tisztikart beszállásolták. (A négy személy kivégzésére az ítélet szerint másnap hajnalban került sor.) Egyetlen bizonyíték sincs azzal kapcsolatban, hogy Wass Endre és felesége miről is beszélt a magyar honvédség tisztjeivel. Természetesen a kivégzést a helybeliek közül senki sem látta, így időpontját sem lehetett tisztázni. Mivel csak Wass Endre utazott át Cegéről Vasasszentgothárdra, Wass Albert még abban az esetben sem lehetett volna felbujtó, ha történetesen a két román és a két magyar zsidó sorsáról a vasasszentgothárdi kastélyban, Wass Endréék látogatása során született volna döntés. Ha a népbírósági ítéletben rögzített tényállás szerint született meg a kivégzési parancs, akkor a parancskiadót, a nyíregyházi tizenkilencesek parancsnokát kellett volna vád alá helyezni és halálra ítélni. Az eljárás során viszont ennek a parancsnoknak, akit a tanúk csak kövér ezredesként emlegettek, még a nevét sem derítették ki, és így megúszta az egészet. Helyette Pakucs hadnagyot (akinek az eljárási előírások mellőzésével még a keresztnevét sem derítették ki), mint a gyilkos parancs kiadóját, távollétében halálra ítélték, noha az esetleges kivégzési parancsot csak a kövér parancsnok adhatta volna ki, nem pedig a halálra ítélt hadnagyocska. A 2007-ben elindított perújítási eljárást egy 1941. márciusi román titkosszolgálati jelentésre alapoztuk, amely Wass Endrét jelölte meg egyedüli felbujtóként. Ez a jelentés megerősítette a vasasszentgothárdi átkocsikázás egyetlen szemtanúja, Axinte Rotaru vallomását, aki mindvégig határozottan állította, hogy csak Wass Endre és második felesége, Mansberg Izabella utazott át Cegéről Vasasszentgothárdra. A perújítási eljárás során becsatolásra került az 1940. október 5-én, tehát 15 nappal a vasasszentgothárdi gyilkosságok után szerkesztett csendőrségi jelentés, amelynek valóságtartalmát nem kérdőjelezte meg a perújítási kérelmet mégis elutasító kolozsvári táblabíróság. A cegei csendőrőrs a kékesi honvédparancsnokságnak azt jelentette, hogy a Vasasszentgothárdon letartóztatott négy személyt átadták a magyar honvédség 11-es regimentje K osztagának. A négy letartóztatott Cege község határában szökést kísérelt meg, felszólításra nem állt meg, ezért „fegyverhasználatra került sor”. Ebből az iratból, amellyel Petru Mărgineanu magyarellenes román internálását is javasolják, kiderül, hogy a négy áldozatot nem a népbíróság szerint a Wass Endre és Wass Albert által állítólag „felbujtott” nyíregyházi 19-esek, hanem a 11-esek lőtték le! Igencsak releváns az is, hogy szeptember 23-án a későbbi négy halálos áldozattal együtt letartóztatott Petru Mărgineanut annak ellenére szabadlábra helyezték, hogy ő volt az, aki a román hadsereg visszavonulásakor kiraboltatta a Wass család istállóját. Joggal kérdezhetjük: mennyire életszerű az, hogy a két Wass felbujtott négy személy legyilkolására, de megkíméltette az őket a román katonákkal kiraboltató, letartóztatásban lévő volt polgármester, Petru Mărgineanu életét!? A felsorolt érveket a kolozsvári táblabíróság 2008/35-ös március 10-ei ítéletében az alábbi indokolással söpörte le az asztalról: „Petru Mărgineanut szabadlábra helyezték, a többieket a magyar hadsereg járőre kísérte, Cege község határában megpróbáltak megszökni, nem álltak meg, a tűzfegyverhasználat következtében elvesztették életüket; megállapítható, hogy ez az irat (vagyis az általam az előbbiekben hivatkozott csendőrségi jelentés) nem vonatkozik egy, a bírósági tanács által nem ismert helyzetre, hanem megegyezik az általunk rögzített tényállással és indokolással. Az a tény, hogy a honvédségi járőr száma nem egyezik (az ítéletben foglaltakkal), nem bizonyítja az elítélt ártatlanságát.” (Ismétlem, 1946-ban szó sem volt arról, hogy szökés közben lőtték le a négy áldozatot, hiszen ez a tényállás teljes mértékben kizárta volna a két Wass felbujtó szerepét.)
Sajnálom, hogy a kolozsvári táblabíróság ilyen suta és önellentmondó indokolással élt ahelyett, hogy elvileg helybenhagyta volna a perújítási kérelmet. Jogilag akkor járt volna el helyesen – amennyiben mégis kételyei voltak a csendőrségi jelentés korrektségét illetően –, ha a perújítási kérelem elvi jóváhagyása után lefolytatja a bizonyítási eljárást. Ennek során tisztázhatta volna azt, hogy a népbírósági ítéletben rögzített tényállást teljes mértékben megcáfoló csendőrségi jelentés az igazságot tükrözte vagy pedig ködösített. Meggyőződésem szerint a nyomozati eljárást levezető és a vádiratot megszerkesztő neves büntetőjogász, Grigore Râpeanu, a bukaresti egyetem jogi karának későbbi dékánja, a büntetőjogi tanszék vezetője (volt professzorom) is tisztában volt azzal, hogy sem Wass Endre, sem Wass Albert nem volt felbujtója a vasasszentgothárdi gyilkosságoknak. Állításomat azzal támasztom alá, hogy a vasasszentgothárdi Schilling-kastélyba férjével, Wass Endrével átkocsikázó Wassné Mansberg Izabellát a nyomozati eljárás során Râpeanu nyomozó ügyészként kihallgatta, majd néhány napos előzetes letartóztatás után szabadlábra helyezte. Ha a Schilling-kastélyban tényleg sor került volna a honvédségi tisztikar felbujtására, a néhány napig előzetesben levő feleségnek társtettesként kellett volna felelnie, vagyis őt is halálra kellett volna ítéltetni. Bojor Andrei görögkatolikus pap családjának és társaiknak omboztelki legyilkolása, ha lehet, még kacifántosabb módon került elbírálásra.
A vádirat szerint a gyilkos parancsot kiadó Csordás Gergely hadnagyot Körösi József (Iosif) omboztelki lakos, későbbi polgármester bujtotta fel. Körösi előzetes letartóztatásban volt, és az eljárás során csak nagy nehezen ismerte el egy szembesítéskor, hogy ő volt Csordás Gergely hadnagy tolmácsa. Ilyen körülmények között Körösit mint tolmácsot – nagyon helyesen – a népbíróság felmentette, és helyette e cselekményekért a vád alá nem is helyezett Wass Albertet ítélte halálra gyilkosságra való felbujtásért – gondolom, abból kiindulva, hogy halálos ítéletet úgyis csak egyszer lehet végrehajtani. A perújítási kérelemhez csatolt román titkosszolgálati jelentés szerint az omboztelki gyilkosságok felbujtója Körösi („Coroşi”) és a szávai Szakács Alexandru (Sándor) volt. Körösit valóban felmentette a népbíróság, de Szakácsot csak tanúként hallgatták ki. 1945. augusztus 27-én azt vallotta: Körösi József omboztelki polgármester azt mondta neki, hogy Csordás hadnagy, aki a falu honvédségi parancsnoka volt, meg akarta bosszulni, hogy szüleit az első világháborúban, 1918-ban a román csapatok megölték – ezzel magyarázta, hogy Csordás hadnagy miért parancsolta meg az áldozatok legyilkolását. Alexandru Fuia, a község volt román polgármestere pedig azt vallotta: Csordás hadnagy magyarul azt mondta neki – Körösi fordított –, hogy „meg akarta öletni a község valamennyi románját, de megelégedett a pappal”. Nyilvánvalóan ezeknek a tanúvallomásoknak a következtében mentették fel Körösi Józsefet – de azt még senki sem magyarázta meg, hogy ezeknek a tanúvallomásoknak az ismeretében miért kellett volna valakinek Csordás hadnagyot a gyilkosságokra felbujtania, hiszen ő ártatlan román civileken torolta meg a román hadsereg 1918-as gyilkosságait.
A kolozsvári táblabíróság a következő bizarr és a tényeket figyelmen kívül hagyó indoklással utasította el a Wass Albert ártatlanságát hangoztató perújítási kérést: „Az omboztelki civil lakosság nyilatkozatai nem jelentenek új tényt, amelyeket nem ismert a népbírósági tanács, hiszen pont ezeknek az omboztelki közösségi nyilatkozatoknak az alapján állapították meg nevezett Szakács bűnösségét, és rendelték el Körösi Iosif felmentését.” Csak annyi a bibi, hogy nem Szakácsot, hanem Wass Albertet ítélték el, méghozzá halálra és ártatlanul. Sajnos, megalapozott fellebbezésünket a bukaresti Legfelső Semmítő- és Ítélőszék is elutasította. Wass Albertet amerikai emigrációs politikai tevékenysége miatt a Ceauşescu-rendszer halálos ellenségként kezelte. Életére törtek, és mindenáron el akarták érni a kiadatását. Jellemző módon népbírósági dossziéját a hírhedt Securitate irattárában őrzik, és nem a bírósági irattárban. Ez a tény és a megalapozott perújítási kérelem elutasítása arra utal, hogy Romániában (is) élnek a régi reflexek, a múlt rendszer káderei még mindig jelentős befolyással rendelkeznek.
Dr. KINCSES ELŐD ügyvéd
U. i. E cikket 2008-ban írtam, mostani közreadását indokolja, hogy sajnos a régi szekusreflexek még mindig élnek!
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. február 27.
Tovább él a farsangtemetés (Bölön)
Nyolc óra után még jóformán csak a farsang szervezői jelentek meg Bölön központjában, ám a farsangtemetés elkezdésig sem telt hiábavalóan az idő: a színes szalagokkal teletűzdelt ruhákban pompázó, arcukat maszkkal elfedő tizenegy „cigány” minden áthaladni kívánó autó útját elállta, s szorításukból nem engedték, amíg a bennük ülők egy-két lejjel fel nem „pártolták” őket. A járókelők nevetve nyúltak zsebükbe, s adtak mindegyiküknek jó szívvel akár többször is: tudták, a szervezőknek nem kevés kiadása volt az elmúlt hetekben – lovat béreltek, díszítésükre papírkoszorút készítettek, a „lányoknak” ruhákat varrattak –, s költsége volt az őket kísérő étfalvi fúvószenekarnak, és az esti bálban a talpalávalót húzó együttesnek is.
A hét csendőr kilenckor együtt tűnt el a placcról, majd néhány perc múltán már a lovasokat vezetve tértek vissza. Legelöl, kezében a színes papírból felvirágozott vezetőpálcával, Akácsos Zsolt főszervező érkezett, majd a menyasszony és a vőlegény, a székely ember és asszony, a magyar pár, a huszár és szerelme, Rákóczi fejedelem és nagyságos asszonya, valamint az úrfi és az úri dáma következett. Akácsos Zsolt rigmusokba szedetten szólt a több száz fősre duzzadt farsangtemetésre érkezőhöz, méltatta Bölön „szép szokását”, és bemutatta a párokat. A közönség első állomása az unitárius paplak volt, ahol ifj. Kozma Albert lelkész a kapuban várta az ünneplőket, az asszonyok és lányok süteményt és kürtőskalácsot, a férfiak apró pohárban itókát kínáltak. A tiszteletes köszönte a fiataloknak a hagyomány éltetését: modern világunkban, amikor minden csatorna azt harsogja, álljunk be a sorba, ne egyénieskedjünk, úgymond haladjunk a korral, elismeréssel tartozunk és bátorítanunk kell azokat, akik nemet tudnak mondani a kísértésre, s éltetik a ránk testált örökséget. A templomvár alatt, a szemerkélő eső által sártengerré változtatott utcán nem haladt könnyen sem gyalogos, sem a bolondkeréken forgó bábukat, Juliskát és „Bálindot” húzó szekér, sem a lábán gumicsizmát, nyakában csuhékoszorút és fején szalmakalapot viselő musztikás, de mégis nótázva mentek a református lelkészi házhoz, ahol Bartha Attila igével fogadta a vidáman temetőket. A központba visszaérve a Bodor utca felé vették útjukat, majd az Alszeg, a Kicsid utca, a főút, Kisbölön, a polgármesteri hivatal, a Tana utca és a Felszeg következett. A zeneszóra kapuk nyíltak, a beöltözöttek családtagjai, rokonai, barátai minden földi jót kínálva bátorították-köszöntötték a feladatot végzőket, s jutott munka a csendőröknek is, akiknek tisztük volt az is, hogy a bálra adományozók adatait feljegyezzék.
Az Erzsébet parkba délután négyre értek vissza, ahol megpecsételődött a bábuk sorsa: velük együtt lesz vége a farsangnak, következhet már a tavasz. A bál, amelyen a zenét a Fortuna együttes szolgáltatta, már kilenckor elkezdődött, a kitartókat pedig a reggel is ott érte. A szervezők, a Kék Virág Néptánccsoport és a bölöni ifjúság azt ígérte, jövő esztendőben sem hagyják magukat, éltetni fogják a néphagyományt.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. február 28.
Táncházünnep: korjelenség és ami mögötte van
Mindig akadt olyan személy, aki tovább örökítette a hagyományt
A negyvenéves kolozsvári táncházmozgalom ünnepét ülték a hétvégén Kolozsváron a Bogáncs – Zurboló Egyesület szervezésében, amelyre meghívták mindazokat, akik valaha muzsikáltak, táncot tanítottak vagy szervezték, tevékenyen támogatták a „mindenkori” táncházat. A rendezvénysorozat péntek esti könyvbemutatóval indított, a 40 éves kolozsvári táncház sajtókronológiája I. (1977–1990) című kötetet mutatta be Jakab Albert Zsolt, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke, Pávai István népzenekutató és Könczei Csongor, a kötet szerkesztője. Másnap aprók táncával folytatódott a program, amelyen a Rezeda zenekar muzsikált és a kolozsvári Bogáncs Néptáncegyüttes, a Morzsabogáncs és az Apróbogáncs csoportjainak oktatói vezették a táncot. Ezt követően pedig a Duna tévé évfordulós dokumentumfilmjeivel idézték fel az elmúlt évtizedek táncházas eseményeit.
A legátfogóbb képet a táncházmozgalom beindulásáról, a néptánc- és népzeneoktatás iránti igény felmerüléséről a Vallomások szóban, zenében és táncban a kolozsvári, erdélyi táncház első évtizedeiről című rendhagyó előadás nyújtotta az ünneplőknek. A Pávai István vezetésével zajló, népzenei betétekkel fűszerezett baráti hangulatú beszélgetésen a Bodzafa, az Ördögszekér, a Regősök, a Tarisznyás és az Üsztürü zenekarok, valamint régi kolozsvári táncházasok emlékeztek a kezdeti időszakra.
A korjelenségnek nevezett mozgalom beindulása nem tűnt zökkenőmentesnek képzett népzenészek és -táncosok hiányában, de ez nem gátolta a kezdeményezőket, ahogyan a helyszínekről való kilakoltatás vagy a kommunizmus áldatlan körülményei sem. A népi kultúra iránti vágy olyannyira erősnek bizonyult, hogy 1977 februárjának egyik csütörtökén a kolozsvári bábszínház klubtermében megtartották az első erdélyi táncházat. A Lajtha László gyűjtéséből autódidakta módon okult népzenészeknek, és időközben néptáncoktatói képzésben is részesült fiataloknak sikerült életben tartaniuk a táncházmozgalmat. „Elvándorlásuk” esetén is mindig akadt olyan, aki tovább örökítette a lelkesedést, a tudást.
A baráti hangulatú beszélgetés, amelyet az elhunyt népzenészekre való megemlékezéssel indítottak, nem szűkölködött a táncházmozgalom szempontjából jelentős történetekben. Pávai István bevezetőjében hangsúlyozta, megpróbálnak kicsit emlékezni a régi dolgokra, főleg azért, hogy a fiatalok megismerjék a táncházmogalom eredetét.
„Többek között a budapesti zenekadémia népzenei tanszékén is tanítok, ahol remek fiatal zenészek muzsikálnak, de közben semmit nem tudnak a táncház múltjáról. Úgy gondolják, hogy ez mindig is létezett, úgymond alanyi jogon jár. De ebből a történetből ki fog derülni, hogy ez nem egészen így van” – fogalmazott a népzenekutató.
Míg a kezdeti években egyetlen zenekar is alig állt össze, hogy a talpalávalót húzza a folyamatosan költöző táncházakban, mára Kolozsvár és térsége számos tehetséges fiatal népzenésszel büszkélkedhet, akárcsak néptáncoktatása is, amely tehetséges táncosokat tudhat magáénak. A néptánc amellett, hogy életforma számos igaz barátság forrása is, fogalmazták meg a néptáncosok a beszélgetés során, és ennél sokatmondóbb következtetéssel nem is zárhatták volna a jubileumot. Ennél kifejezőbb már csak táncuk, és az általuk megszólaltatott dallamok voltak. (Fotóriportunk a www.szabadsag.ro honlapon látható.)
Dézsi Ildikó
Szabadság (Kolozsvár)2017. március 4.
Néprajzi életműdíj Albert Ernőnek
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban tegnap tartott Székely kapuk című tudományos ülésszak megnyitójaként a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság életműdíjjal tüntette ki Albert Ernő sepsiszentgyörgyi néprajzkutatót, a társaság tagját, az indoklás szerint a székely népköltészet és népélet, valamint a cigány kultúra kutatásában és dokumentálásában végzett kiemelkedő munkásságáért.
A méltatásban Pozsony Ferenc egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja elmondta: a csíkdánfalvi születésű Albert Ernő a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet 1954-ben, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanára, hosszú ideig pedig igazgatója volt, de pedagógusi munkája mellett tanítványaival együtt több ezer, változatokban gazdag háromszéki népballadát gyűjtött össze és közölte a Faragó József szerkesztésében megjelent Háromszéki magyar népballadák című kötetben (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1973). Pozsony Ferenc kiemelte, Albert Ernő a legnehezebb években is folyamatosan végezte gyűjtő tevékenységét, 1989-ben jelent meg az Édesanyám sok szép szava című gyűjteménye, amelyben egy ditrói asszony, Ádám Joákimné Kurkó Julianna énekeit, ritka régi balladáit és dalait közölte. Eredményeit mégis inkább a rendszerváltozás után tudta megjelentetni, köztük az 1995-ben közzétett Rigó és madár című kötetet (alcíme: A főd népe – egy gyimesi csángó család élete), amely az elmesélt élettörténet-kutatás módszerét követte – hangsúlyozta a méltató. 2004-ben jelent meg A halálra táncoltatott leány. Csíki népballadák című kötet Sepsiszentgyörgyön, amely hézagpótló gyűjtemény, mivel a folkloristák legtöbbször elkerülték ezt a vidéket. A méltató továbbá elmondta, Albert Ernő a magyar ajkú cigány közösségekben gyűjtött balladáit és dalait, valamint a betelepülés-történetükkel, életmódjukkal kapcsolatos eredményeit forrásértékű kiadványokban jelentette meg: Sok szép cigánylány (1998), Szabad madár. Háromszéki cigány népköltészet (2000), Sír az út előttem. Háromszéki cigányoktól gyűjtött népköltészet és levéltári okmányok (2001). Szintén levéltári kutatásaiból született meg 2004-ben A halál völgye. A határőrség szervezése 1762–1764-ben című dokumentumkötete is. A méltatás után Pozsony Ferenc átadta a díszoklevelet, Albert Ernő megköszönte a kitüntetést.
A Kriza János Néprajzi Társaság 2012-től adományoz életműdíjat. Elsőként P. Daczó Árpád Lukács ferences szerzetes, a népi Mária-kultusz, a vallásos népszokások és az archaikus népi imádságok kutatása terén elért tudományos eredményeiért kapta meg az elismerést, 2013-ban Kovács Piroska máréfalvi székelykapu-mentőt tüntette ki a társaság, következő esztendőkben Almási István népzenekutató, Szentimrei Judit és Kallós Zoltán néprajzkutató kapott életműdíjat.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. március 7.
Terra magica – Palkó Ernő kiállítása a Bánffy palotában
Első alkalommal állítja ki munkáit a Művészeti Múzeumban Palkó Ernő keramikus, a Bánffy Palota emeleti termeiben március 2-án megnyílt kiállításon számos érdeklődő volt kíváncsi a művész Terra magica című tárlatára.
Az egybegyűlteket Lucian Nastasă-Kovács, a múzeum igazgatója köszöntötte, aki bevezetőjében elmondta: Palkó Ernő személyében egy végtelenül szerény embert ismert meg, aki nem nyomul előtérbe, mint megjegyezte, a megnyitón való felszólalását is „ki kellett kényszerítse”. Amint elhangzott, a tárlatot tavaly óta készítik elő, a múzeum igazgatója külön kiemelte azt a körültekintő hozzáállást, amit Palkó Ernő tanúsított az előkészítő munkálatok során, de arra is kitért, hogy a művész saját kezűleg helyezte el a munkáit, gondosan megtervezve mindegyik alkotás helyét a térben.
Dan Breaz műkritikus, a múzeum munkatársa úgy vélte, Palkó Ernő esetében a „művészetért hozott áldozat” ezúttal nem csupán metafora, hiszen a művész lépésről lépésre építette fel a kiállítást már a kezdeti elgondolástól fogva. – Azt is megfigyeltem a megnyitó előtti napokban, hogy mennyi odafigyeléssel rakta össze a tárlatot. Mindeközben sokat beszélgettünk az alkotás folyamatáról, sok mindent megtudtam a keramikusi műhelymunkáról – jegyezte meg a műkritikus.
Dan Breaz véleménye szerint a kiállított munkákon nagyszerűen összefonódnak az archaikus és a kortárs elemek, „némelyek torzóban maradva, némelyek a legapróbb részletekig kidolgozva”. – Palkónak sikerült olyan egyedi formákat felmutatni, olyan vizíó-töredékeket, amelyek segítségével kicsit megértünk valamit abból, ami „más szférákban” történik – hangsúlyozta a méltató.
– Ha Palkó Ernő művészetét kellene korszakolnom, azt mondhatnám: alkotói pályája új, eddigi legösszetettebb, legkomplexebb szakaszához érkezett. S bár mindaz, amit itt nekünk fekínál, következetes folytatása, kiteljesítése eddigi munkásságának, az összhatás valóban sokkoló. A művész ugyanis a kerámia határait döngeti – mondta Németh Júlia műkritikus a megnyitón. A méltató szerint a művész sokéves tapasztalatait felhasználva alakította ki „markánsan kifejező, választékos fordulatokban bővelkedő, egyedi kerámia nyelvezetét, sajátos stílusát”. Megjegyezte, Palkó Ernő az újrafelfedezett ősrégi technika, a raku alkalmazásával jut el „a figuralitást csak enyhén sejtető formáktól a konkrétumokig, a hangsúlyos domborulatokat megjelenítő, lírai hangvételű női torzókig és gunyorosan komor karneváli maszkokig”.
Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusát Albertné Simon Edina konzul képviselte, aki átadta Mile Lajos főkonzul üdvözletét, a külképviselet vezetője ugyanis a nagyszalontai Arany János-ünnepség miatt nem lehetett jelen a megnyitón. – Palkó Ernő jó megérzéssel a régi korok emlékeit kapcsolta össze a mai világgal, az anyagi világot a természet lelki világával. Az új és hagyományos kerámiai technikák alkalmazása és ötvözése formailag és színben is újdonságot hozott, ösztönösen kísérletezve az anyaggal, formákkal – hangsúlyozta a konzul.
Az eseményen ugyanakkor jelen volt és náhány szóban méltatta a kiállítást valamint az alkalomra megjelent katalógust Benoît Bavouset, a Francia Kulturális Intézet igazgatója is.
Végül Palkó Ernő köszönetet mondott mindenkinek, aki a tárlat megszervezésében segítséget nyújtott, kiemelve Vákár István nyitottságát, mint mondta, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke első megkeresésére biztosította támogatásáról.
A megnyitón egyébiránt Lucian Nastasă-Kovács bejelentette: aznaptól a múzeum emeleti termeit a mozgáskorlátozott személyek is könnyebben látogathatják, sikerült ugyanis működésbe helyezni azt a szerkezetet, amelyet már jó ideje terveznek, de adminisztratív okok miatt elakadt. Az igazgató külön köszönetét fejezte ki Vákár Istvánnak, a megvalósításban nyújtott segítésért.
A tárlat március 19-ig látogatható a Bánffy Palotában.
Köllő Katalin
Szabadság (Kolozsvár)2017. március 7.
Beszélgetés Böszörményi Zoltán József Attila-díjas költővel, íróval
Mindent az íráson keresztül látok
Mikor megkaptam kérdéseidet, Karinthy Frigyes 1938-ban megjelent kiadatlan Naplóját és leveleit lapozgattam. A Nyugat Kiadó és Irodalmi Rt. gondozásában látott napvilágot, Asher Oszkár rendezte sajtó alá, Babits Mihály írt hozzá előszót. Nem emlékszem, mikor került hozzám a kötet, csak arra, hogy predeáli villámban találtam rá újra. Ezt azért említem meg, mert számtalan értékes dolgot gyűjt össze az ember az évek alatt, s ha többlaki, mint magam, hajlamos a feledés bugyraiban elhagyni értékeit. Talán azért is kötődöm annyira Karinthy Frigyeshez, mert gyermekkori olvasmányaim egyik legnagyobb élményét jelentette az Így írtok ti stílusparódia-kötete. Még ma is kuncogva emlékezem, miként szólt Jónás könyvének szerzőjéről, Dante fordítójáról, akit Babits Bihálynak nevezett: Született Szekszárdon: néhány nappal születése előtt ugyanis titkos figyelmeztetéssel rávette édesanyját, hogy utazzék Szekszárdra, nehogy »Szekszárdon Születtem, Színésznőt Szerettem« című leendő versében az alliterációt elrontsák.
- Szeretted az iskolát?
- Aradon, a Kapa (ma Căpitan Ignat) utcai iskolába, a Kilin-akadémián kezdtem az első osztályt. Mindig is szerettem iskolapadban ülni, de soha nem voltam kitűnő tanuló.
A hatvanas évek végén kerültem vissza Aradra, mert hét évig a Kolozsvári Balettintézet növendéke voltam. Ott sem voltam kimagasló táncos, de koreográfusnak, gondolom, jó lettem volna. Kiváló tanároknak örvendhettem: Szántó Andrásnak, Dombi Istvánnak, Valkay Ferencnek, többek között. Életem legszebb és mondhatnám, legmozgalmasabb hét évét töltöttem Kolozsváron. Két színházba jártam, két operába, minden héten kötelezően hangversenyekre, mert Zsizsmann zongoratanárnőm ezt szigorúan megkövetelte. Művészet- és balett-történetet tanultunk, történelmi és karaktertáncot. Két irodalmi kört látogattam, és akkor kezdtem el verseket és novellákat írni. A Napsugár szerkesztőségében Lászlóffy Aladár, Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor foglalkozott velem. A hatvanas évek elején jelentek meg első verseim és karcolataim a fent említett gyermeklapban. Büszkén mutattam osztálytársaimnak, tanáraimnak. Azt hittem, van valami különleges abban, ha az ember írásait kinyomtatják. Sokkal később fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy nem a dicsőségért írunk, hanem mert valami fontos mondanivalónk van, s ezt – élményt, sorsot, mágiát – másokkal is meg akarjuk osztani. Azt, hogy mit gondolunk minderről, s azokról, akik megélik mindezt. Nemcsak az írást tanuljuk, hanem az írás is tanít bennünket. Nietzsche mondta valahol, ha sokáig nézi az ember az örvényt, egy idő múltán az örvény is visszanéz rá. Az ide vezető gondolat-ösvényeken akkoriban kezdtem el járni.
- Miért nem lettél balett-táncos?
- Apám hét év után kivett a balettintézetből. Szobafestőt akart belőlem faragni, mert az jól keres. Bár ő is íróember volt, remek riporter, annyira megkeserítették személyes tapasztalatai, teljesen kiábrándult az idealizmusból, az álomszerű vágyódásból, sikertelen próbálkozásaiból, fontosabbnak tartotta az anyagiakat, ontológiailag feleslegesnek a művészetet. Nem balett-kóristának, hanem sikeres, jól menő szobafestőnek szeretett volna látni. Végül egyikből sem lett semmi.
Aradra 1968-ban kerültem vissza. Mivel napközben különböző építőtelepeken dolgoztam, a líceum utolsó két osztályát esti tagozaton végeztem a mostani Csiky Gergely Főgimnáziumban. Tizenhét és fél évesen ott is érettségiztem. Nagyon jó tanáraim voltak: Sántha Alajos, Erdélyi Károly, Réhon József, Nagy Olga, Kapostyák Veronka, Amigó Sándor, Steinhübel Magda, Husztik Katalin, Kálnoky Ágnes. Emlékszem, érettségi előtt Jámbor Gyula, az akkori Vörös Lobogó napilap munkatársa – később kollégák lettünk – ellátogatott az osztályunkba, s megkérdezett engem is, mi szeretnék lenni, ha végeztem? Ahányszor eszembe jut ez e jelenet, elmosolyodom, mert akkor egy álmodozó, József Attilát, Radnóti Miklóst, Juhász Ferencet, Nagy Lászlót, Váci Mihályt, Somlyó Györgyöt, Bari Károlyt olvasó siheder górcsövével a világot a költészeten, irodalmon keresztül láttam, nem sejtettem, mennyi megpróbáltatás, küzdelem, csalódás – és valljam be, öröm is – vár rám.
- Miként és mikor kerültél Kanadába?
- Ezt elmondani egy regényt kellett megírnom. A Regálban erről részletesen szólok. Írás közben igen fájdalmas és lélekfárasztó élmény volt újra megtapasztalnom, amit egyszer már átéltem. Igen nehezen haladtam előre a szöveggel. Nem naplót, hanem a valóság és az álom keverékéből fikciót akartam alkotni. Messze elkerülni a személyes tapasztalatot, a traiskircheni menekülttábort, kívülről tekinteni magamra, mintha nem velem, hanem valaki mással történnének a dolgok. Az ámokfutásról, a félelemről, a kilátástalanságról, de ugyanakkor a reményről is akartam szólni. Arról is, hogy a mindenkori politikai hatalom – az én esetemben a diktatúra – ideig-óráig legyőzi az embert, de ha valami csoda folytán szorításából élve szabadul, akkor bizakodhat, remélhet.
Traiskirchenben regisztrálnia kellett a menekültnek. Három lehetősége volt: Amerika, Ausztrália és Kanada. Én minél messzebbre, Ausztráliába akartam menni. A véletlen vagy a sors végül is nem oda irányított, hanem Kanadába.
- Mit csináltál ott, mivel foglalkoztál?
- Calgary-be, Alberta provincia egyik legnagyobb városába kerültem 1984. április 12-én. Éppen véget ért a kőolajboom, nagy volt a munkanélküliség. Mégis sikerült munkát találnom. Igaz, majdnem éhbérért, három dollár húsz cent órabérért sikerült egy városszéli hatalmas szállodában elhelyezkednem. Abban az időben három dollár ötven centbe került egy üveg sör. Adófizető lettem. Beadhattam a kérelmem a családom kihozataláért. Az éj puha teste című regényemben Tamás alteregóm tapasztalatait írom meg. Az ő sorsát alakítom, mintha az enyémet.
Szeptemberben azonban tovább kellett állnom, mert bizonytalanná vált munkahelyem, s nem akartam, hogy nekem mondjanak fel, inkább én adtam be a felmondásomat. Kegyetlen, gazdaságilag labilis világban éltem. Megtörtént egyszer, hogy munkába menet, a szemközti járdára egy test zuhant. Valaki levetette magát a tizedik emeletről, mert a gazdasági válságban mindenét elvesztette. Ezt és azt is, hogy ki volt az illető, másnap az újsághírből tudtam meg.
Tehát felmondtam, és Torontóba autóztam egy lengyel családdal, a tulajnak volt gépkocsija, de nem volt jogosítványa. Nekem igen. Emlékszem arra a szeptemberi napsütötte délutánra, amikor megérkeztünk, a Concord szuperszonikus gép tartott bemutató repülést a város felett, este pedig Brian Mulroney, a Kanadai Progresszív Konzervatív párt színeiben az ország 18. miniszterelnöke lett. Ettől a naptól kezdve felfelé ívelt a pályám. Hat dollár ötven centes órabérrel munkát találtam egy autóalkatrészeket gyártó Magna-leányvállalatnál. A következő évben, nagy szerencse folytán megérkezett családom is. Ugyanis a szocialista Romániának a Most Favored Nationstátusáért teljesítenie kellett a kivándorlási kvótát, így feleségem és Melinda lányom több ezer más szerencsés emberrel együtt gyorsított eljárással elhagyhatta az országot. Később munkahelyet cseréltem, egy Chevrolet-Oldsmobile autószalonban kereskedő, majd menedzser lettem. Beiratkoztam a York Egyetemre, melyet négy év után el is végeztem. A Torontói Magyar Ház rádióadásait szerkesztettem és vezettem három évig, majd a Canadian Broadcasting Corporation nemzetközi rádió magyar adásának torontói tudósítója voltam. Az egyetem elvégzése után (1991) marketingcéget alapítottam.
- Mikor jöttél vissza, miért?
- Nyáron, 1991-ben vettem a bátorságot, hogy visszatérjek Aradra. Anyámat, apámat, testvéreimet látogattam meg. Mondanom sem kell, hogy a kürtösi állomásra érkezve torkomban dobogott a szívem, s csak akkor nyugodtam meg kissé, amikor a vonat újra elindult. Nem tartóztattak le! Az év decemberében, László öcsémmel kft.-t alapítottam, s Tungsram-termékek kereskedelmével kezdtünk foglalkozni. Akkoriban a romániai fényforrásgyárak szegényesen látták el a hazai piacot, mert kifizetődőbbnek tartották majdnem egész termelésüket külföldön értékesíteni, mivel a kapott valuta beváltásával, az évi öt-hatszáz százalékos infláció mellett, jobban tudtak gazdálkodni. Az első áruszállításunkon tizennégyezer dollárt kerestünk. A következő tizennégy hónap alatt készpénzben és áruban több mint kétmillió kétszázezer dollár hasznunk volt. Ebből vettük meg Bukarestben a csőd szélén álló, a Phare-programban felajánlott Electrofar lámpagyártó céget. Ebből lett aztán a Luxten Lighting Rt. Csodálatos évek voltak. Megtanultam a fényforrásgyártás technikáját, gépeket vettünk, a nemzetközi piacon a világ legnagyobb lámpagyártó cégeivel versenyeztünk. Megvettük a temesvári AEM mérőműszereket gyártó vállalatot. Rendkívül tehetséges mérnökökkel, munkásokkal dolgoztam együtt, olyan technikai megoldásokra és bravúrokra voltunk képesek, amelyekre ma is büszke vagyok.
- Honnan a mecénási ötlet?
- Torontóban azt láttam, hogy a szórványban, kisebbségben élő magyarok szívesen mennek egy olyan központba, mint a Magyar Ház. Innen született a Jelen Ház ötlete. Januárban volt tizenhat éve, hogy átvettük. Kimondottan kulturális központnak gondoltam, nyomdával az alagsorban, de menet közben változtak a dolgok, azért lett terasza, vendéglője, multifunkcionális, esküvőknek, keresztelőknek, más rendezvényeknek otthont adó terme. Színházat is indítottam, de megfúrták, sőt még ország-világ előtt meg is feddtek érte, mondván, ne összpontosuljon túl sok kulturális erő a kezemben. De ugyanazok, akik ellenem gondoltak, nem nyúltak a zsebükbe, amikor a Jelen napilapot kellett volna megmenteni, nagy gálánsan rám bízták. Ezt nem rosszallóan mondom, de ha már erről esett szó, nem álltam meg, hogy meg ne jegyezzem. Tizennyolc éve finanszírozom a Nyugati Jelent. Kezdetben nagy erővel, sok pénzzel fogtam munkához. Újságíró kollegáim segítettek, tanáccsal, sok-sok, nagyon sok munkával, egyéni áldozattal. Az, hogy ma is van Aradon napilap, az ő önfeláldozásuk nélkül nem sikerült volna. Tizenhatodik évébe lépett az Irodalmi Jelen. Önálló, országhatárokon túllépő, irodalmi-kulturális havilappá nőtte ki magát. Digitális kiadása naponta frissül, havonta két nyomtatott száma lát napvilágot. Az egyik a Nyugati Jelen nyolcoldalas irodalmi melléklete, a másik könyvformátumú, 120-150 oldalas irodalmi lap. Igen, mindez pénzbe kerül. Az évi kiadások kis részét vendéglátói tevékenységünkből fedezzük, a többit én állom. Ez évi százhúsz-százharminc ezer eurót tesz ki, de ez az összeg nem tartalmazza a Jelen Ház állandó karbantartási-fejlesztési költségeit. Tehát itt haszonról nem is beszélhetünk. Szívesen költekezem, hiszen az Isten megajándékozott, nekem is kötelességem ebből a magyar közösségnek valamilyen formában adni. Nem tudom, hogy a város magyarsága mennyire becsüli ezt, de gondolom, nem teszek kedvük ellenére.
- Miért váltál meg gyáraidtól?
- Ebben is van valami sorsszerű, amit én egyéni tragédiaként éltem meg. A hivatalos, újságokból ismert verzió szerint 2003 decemberében eladtam a részvényeimet a gyáraimat menedzselő kollégáimnak potom tizenöt millió dollárért. De ez a változat nem tartalmazza azt a tényt, hogy negyvenhat millió dollárnyi nekem járó osztalékot nem vettem fel, valamint azt sem, hogy részvényeim harminchét százaléka, a gyárak és ingatlanok piaci értéke barátok között is negyvenmillió dollárt ért. A bibliai Jóbbal együtt elmondhattam, Isten adta, Isten vette el.
- Ekkor tértél vissza az irodalomhoz?
- Igen, ez volt az a fordulópont, amikor felhagytam az üzleti élettel, s visszatértem első szerelmemhez, az irodalomhoz. Eleinte igen nehezen fogadtattam el környezetemmel a paradigmaváltást. Mindenki gyárosként ismert, s nem mint versfaragót. Bebizonyosodott, az irodalom is olyan mesterség, amelyet sokáig kell űzni, hogy megismerjenek. Vannak szerencsések, akiknek egy csapásra ez sikerül. Én ennek ellentéte vagyok. Nagyon sok munkával kevés babért szereztem. Talán azért is, mert későn, majdnem ötvenöt évesen kezdtem el újra. Amit valamikor úgy hittem, megtanultam, újra kellett tanulnom. Léteznek őstehetségek, én nem tartozom közéjük. Tizenkét év alatt három regényt, két novellás-, hét verseskötetet írtam. Díjakat is kaptam. Az éj puha testéért Gundel-díjat. Krasznahorkai László és Grecsó Krisztián elől vittem el a trófeát. Szinetár Miklós a díjátadón elismeréssel szólt regényemről. A temesvári Romániai Írók Szövetségétől is két kitüntetést kaptam, József Attila-díjat is az elmúlt években, s irodalmi munkásságomért a Magyar Köztársaság Érdemrendjének középkeresztjével ajándékoztak meg.
- Tudtommal külföldön is kiadták regényeidet.
- Az első román nyelvű verseskötetem, O sumă de sonete (Szonett-csokor) Șerban Foarță és Gábos Ildikó fordításában jelent meg. Ildikó fordította románra két regényemet, Az éj puha testét és a Regált is. Mindhárom a temesvári Brumar Kiadónál jelent meg. Idén, szintén Gábos Ildikó fordításában Fum (Füst) című novelláskötetem van a nyomdában. Kanadában a torontói Exile Editions kiadásában angol nyelven, az amerikai Sohár Pál fordításában a Far from nothing (Vanda örök, Gondolom, hogy létezem) című regényem jelent meg. Dublinban pedig két évvel ezelőtt Club at Eddy’s Barcímmel Az éj puha teste látott napvilágot. Megjelenésekor a londoni Goodreads legnépszerűbb könyvismertető honlapon a hónap legjobb könyve elismerést kapta. Oroszországban három regényemet adták ki Jurij Guszev fordításában. Franciául Manolita Dragomir-Filimonescu átköltésében a párizsi L’Harmattan Kiadónál La peau du rien (A semmi bőre) című verskötetem jelent meg, tavaly pedig Németországban a hallei Mitteldeutscher Kiadó gondozásában, Hans Henning Paetzeke fordításában Regál c. regényemet adták ki In den Furchen des Lichts ( A fény barázdáiban) címmel.
- A verset vagy a prózát szereted jobban?
- Mindkét irodalmi műfajnak megvannak a kihívásai. Nagyon kevésszer fordult elő velem, hogy regényírás közben verset írtam, s ez fordítva is igaz. Ha az ember benne él a regényben, akkor csak azzal foglalkozik, egész léte a történet körül forog. A regényt írja az ember, s aztán azt veszi észre, hogy a regény is írja az író életét. Amolyan máraisándoros szindróma ez, mágia, amely rátelepszik gondolataira, cselekedeteire, egész életére. Miközben az író alakítja szereplőinek életét, azon kapja magát, hogy ők is befolyásolják a sajátját. Átveszik rögeszméit, töprengéseit.
A vers is külön világ. A forma pedig meghatározó szerepet játszik benne. Szerintem nincs olyan, hogy modern költészet. Csak egyféle költészet van, s az maga a költészet. Persze kirándulni minden műfajban lehet, bejárni a magaslatokat, és mély szakadékokba zuhanni. A repülés, a zuhanás maga az élet. S ezzel lehet játszani, bíbelődni, fontoskodni körülötte. Az író meghatározza művét, de műve is visszahat rá. Kohézióban, szimbiózisban élnek.
- Prózai világunkban van-e létjogosultsága a lírának?
- Mindennek van létjogosultsága, aminek értelmes haszna van. A versben is éppúgy lüktet a gondolat, mint a prózában. Ha eszközökben, formában különböznek is egymástól, üzenetben kéz a kézben járnak. Az ember azért olvas, hogy olyan világokat, tájakat ismerjen meg, ahol előtte nem járt. Egzotikumaiban, látásmódjában a jó irodalom nemcsak szórakoztat, de ugyanakkor munkát is ad. Az olvasásnak, az írásnak rituáléja van, szentsége, törvénye és szabadsága. Van, aki nem szereti Dosztojevszkijt, például, vagy Thomas Mannt, urambocsá’ Krasznahorkai László regényeit. Nem a műben van a hiba. Az olvasónak be kell fogadnia az írást, rá kell hangolódnia, be kell lépnie abba a világba, mely előtte kitárul. Ha ez valamilyen okból nem sikerül, újra kell próbálkoznia. Ezért minden műnek több olvasata van, s ez függ a befogadó lelki, nyugalmi, érzelmi és értelmi állapotától.
- Milyen a viszonyod pályatársaiddal?
Sajnos keveset élek otthon, Erdélyben és Magyarországon. Monaco és Barbados között ingázom. Messze esem a magyar irodalmi történésektől, így szereplőitől is. Ez az önkéntes száműzetés, elszigeteltség sokszor rányomja kedvemre a bélyegét. Az ember barátokat csak úgy tud szerezni, ha közöttük él, együtt szívja velük a levegőt. Könyveiket, megjelent dolgaikat olvasom, de kevés alkalmam van arra, hogy nyugodtan el is beszélgessek velük. Pedig nekem, a tollforgatónak, erre is szükségem volna. Így csak sok olvasással mérem az irodalom pulzusát.
- Példaképeid?
- Weöres Sándor, Orbán Ottó, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Nagy László, Pilinszky János, Ágh István, Csoóri Sándor. De folytathatnám.
- Vannak igazi barátaid?
- Szerintem az igazi barát az, aki jóban-rosszban veled van. E kritérium szerint igen, vannak barátaim.
- Szereted az embereket?
- Igen, nagyon szeretem őket. Mindenkiben elsősorban a jó tulajdonságokat keresem. Hiszek nekik, és hiszek bennük. Ez velem született tulajdonság. S ez az évtizedek során sem változott, még akkor sem, ha sokan bántottak, becsaptak, elárultak és megtagadtak. De a sértődöttség és a keserűség soha nem hatalmasodott el rajtam, felül tudtam kerekedni ezeken az érzéseken, nem hagytam, hogy befolyásolják az emberek iránti szeretetemet.
- Sok irigyed van?
- Hát irigylésre méltó vagyok én? Éppen olyan esetlen vagyok és kiszolgáltatottja ennek a világnak, mint bárki más. Soha nem voltam irigy, így el sem tudom képzelni, milyen annak lenni. Ha meg kéne írnom ezt az emberi érzést, nem tudnám hitelesen visszaadni. Tanulmányoznom kéne, olvasnom erről.
- Politikai beállítottságod? Vonz-e valamelyik politikai irányzat?
- Volt életemnek egy időszaka, amikor úgy éreztem, tévedtem, amiért egyik politikai párthoz sem csatlakoztam. A gazdasági erőt a politikai kötődések és szövetségek erősítik meg, a mindenkori társadalomban a politikának mindig meghatározó szerepe volt és van. A politikai erők határozzák meg, mi történik az egyénnel, függetlenül attól, hogy benne van-e valamelyik irányzatban. Ezt a valóságot, sajnos későn ismertem fel. Az én esetemben az érzelmi kötődések mindig túlsúlyban voltak, nem tudtam megalkudni, a cél érdekében feladni erényt, erkölcsöt. Hittem saját képességeimben és erőmben. De ez nem elég a sikerhez. Ehhez barátok, szövetségesek, kötődések, s nem utolsósorban támogatók kellenek.
- Vallás, hit? Egy írónak szüksége van-e Istenre?
- Nem tudom, ki hogyan van vele, de nekem mindig szükségem volt egy metafizikai erőre, mely mellém áll, és megsegít. Tavaly a British Airways menetrendszerű járatán ültem. Londonban szálltunk fel, s Barbados felé tartottunk. Egy órája repültünk, amikor arra figyeltem fel, hogy a gép hirtelen balra kanyarodik. Éreztem, hogy valami rossz történt. Szaladtak a gép szűk folyosóin a légi kísérők. Percek múlva a kapitány bejelentette, hogy kigyulladtak a gép áramellátó csatlakozói, kényszerleszállást kell végrehajtania. Ilyenkor sok minden megfordul az ember fejében. Olyan ez, mint mikor a halálraítélt arra vár, jóváhagyták-e kegyelmi kérelmét. Nem Istenhez kell imádkozni, hiszen ő már eldöntötte, élsz-e, halsz-e. Valami hasznosat kell cselekedni. Gondolkodni. Csak a jóra gondolni.
Verseimben sokat foglalkozom Istennel. Már csak azért is, mert fontos tisztáznom kapcsolatunkat. Tudom, amíg bennem él, s gondolom, hogy van, szükségünk van egymásra. Nekem, hogy magam mellett, bennem érezzem, neki, hogy jól érezze magát bennem. Sohasem félni akartam Istentől, hanem bízni benne. Bízni, hinni egy olyan erőben, mely bármennyire is kézzelfoghatatlan, bennem lakik.
- Érdekel az ezotéria? Hiszel a földönkívüliekben?
- A lélek misztérium. Olyan energiát képes kibocsátani, amely nélkül elképzelhetetlen a belső bolyongás. A gondolat olyan mélyre merészkedik, s olyan különleges utakat képes bejárni, csoda, hogy az ember ép ésszel megússza ezeket a kirándulásokat. A gondolat segíti a lelket az utazásban. Lehetőséget, teret, időt, erőt, tudást kölcsönöz neki.
Természetesen, a Földön kívül élnek más, értelmes lények is. Ennek bizonyosságát eddig eldugdosták előlünk, de előbb-utóbb elismert tény lesz. Nincs miért félnünk más, magasabb rendű civilizációktól. Ne a rémület kerítsen hatalmába, hanem a remény, hogy olyan valakik jönnek, akik nem feltétlenül rosszat akarnak nekünk. DNS-ünk meghatároz, gúzsba köt bennünket. Ezért képtelenek vagyunk hosszabb űrbéli utazásra. De ha ezt az „apró” hibát kiküszöböljük, s öngeneráló energiaforrást fedezünk fel, talán mi is évekig utazhatunk az űrben.
- Milyen a viszonyod a reáltudományokhoz?
- A filozófia (ebből szereztem diplomát) nem reáltudomány, de a logikának nagyon sok köze van a matematikához. Wittgenstein is a nyelv logikai, matematikai kötődését, hasonlóságát vizsgálta. A szillogizmusok is egyféle számtani képletek. Bár állíthatunk velük valótlant is. Például: A ló állat. Minden állat gép. Konklúzió: A ló gép.
Logikailag ez rendben, csak a második premisszának az állítása hamis. Ezért a konklúzió is hamis, empirikus tapasztalatunk is ezt támasztja alá.
Gyáraimban meg kellett tanulnom a vákuumtechnikát. A fényforrások gyártása ezen alapszik. Egyszerű volt, hiszen a fizikát is a logika működteti. Itt is a törvények, szabályok, kivételek diktálnak.
Verseimben másként működik mindez, hiszen szerepet játszom, alteregómmá választom például az olasz atom- és kvantumfizikust, Ettore Majoranát, aki megfejtette az atombomba előállításának titkát. Siheder koromban olvastam Leonardo Sciascia oknyomozó riportját, amelyben Majorana eltűnését, netán halálának körülményeit próbálta tisztázni. Három irányban nyomozott. Egy: a németek elrabolták. Kettő: öngyilkos lett, a tengerbe vetette magát. Három: valamelyik olaszországi kolostorban bujdosik. Tavaly röppent fel a hír, hogy végül is Majorana kolostorban hunyt el. Nos, az ő titokzatos személyét választottam hasonmássá, az ő nevében írtam a Majorana-verseket. Ami pedig Nicola Tesla zsenijét illeti, egyetlen verset szenteltem neki, a Nicola Tesla fehér galambját.
- Elfogadod a másságot?
- Regényemben, Az éj puha testében a betétregény éppen erről szól. A Vörös Lobogó napilapnál volt egy kollégánk, Kovács Sándor, akit mássága miatt ítéltek el, s zártak börtönbe. Innen vettem az ötletet, ezt dolgoztam fel. Nagyon sokan nem szerették ezt a részt, nem volt türelmük végigzongorázni a sok történést, szereplőt, talán bántó részleteket. Nekem is kutatnom, olvasnom kellett ahhoz, hogy ezt a történetet megírjam. Detektívregényhez hasonló, de mégis, mennyi minden más, emberi van benne. A másság természeti baleset. Senki sem tehet arról, hogy génjeibe hiba csúszott. Manapság, amikor mindenki nyíltan, talán kockázatmentesen bevallhatja szexuális preferenciáját, a témával nyitott kapukat döngetünk. Az más kérdés, hogy fiatalokat szexuálisan ma is el lehet téríteni, meggyalázni, boldogtalanná tenni. Ezzel nem értek egyet. Vádolom a mindenkori társadalmat gyengeségéért, határozatlanságáért, erkölcsi elégtelenségéért.
- Gazdag ember vagy? Boldog?
- Tudásban, érzelemben, egészségben lehet az ember gazdag, illetve szegény. Mindhárom, ha egyensúlyban van, bizonyos boldogságot kölcsönöz. Nehezen tudok öröm nélkül élni. Az öröm megszerzése, birtoklása kihívással jár. Azt nemcsak megszerzi az ember, hanem adja is. Az örömért áldozatot kell hozni. Az öröm kockázattal jár. Az öröm nem egyenlő a boldogsággal. De a boldogságban benne van az öröm is. Aki örülni tud, boldog is lehet.
- Szeretsz olyan interjút adni, amelyben nem irodalmi munkásságodról van szó?
- Bármit kérdezel, úgyis az irodalomról beszélek, vagy ahhoz kanyarodom vissza. Mindenről az jut eszembe.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)2017. március 7.
Méltó helyet eleink örökségének (Székely kapuk régen és ma)
A régi székely kapukat meg kell menteni, az újakat a hagyományos szerkezet és mintakincs alapján kell megépíteni, az utóbbi másfél évtizedben elburjánzott falukapu-készítést pedig olyan irányba kell terelni, hogy azok ne a települések közötti versengés eszközei legyenek, hanem minél jobban jelképezzék az eredeti székely kapu sajátos helyi vonásait – fogalmaztak az előadók szombaton a székely kapukról szóló tudományos ülésszakon, amelyet a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban tartottak. Az eseményen bemutatták Balassa M. Iván Székelykapuk régen és ma című könyvét, amelyhez hasonlóan az elhangzott ismertetők is történetiségében követték a székelykapu-jelenséget.
A Székely Nemzeti Múzeum Bartók Béla Termében talán soha nem ült annyi fafaragó egyszerre, mint szombat délután, a neves előadók mellett ez is emelte az esemény rangját. Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntőjében elmondta, 2009-ben indította Kovászna és Hargita megye önkormányzata a székelykapu-programot annak érdekében, hogy számba vegyék, milyen helyzetben vannak a régi kapuk, és kapufaragásra, a régi értékek felújítására ösztönözzenek. Megjegyezzük, a háromszéki székelykapu-állomány felújítása, megőrzése tekintetében eddig jóval kevesebb beavatkozás történt, mint amire szükség lenne, pedig felmérés, leltár már 1989 előtt is készült.
A szakmai előadások előtt Pozsony Ferenc kolozsvári egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja átadta Albert Ernő sepsiszentgyörgyi néprajzkutatónak a Kriza János Néprajzi Társaság életműdíját a székely népköltészet és népélet, valamint a cigány kultúra kutatásában és dokumentálásában elvégzett kiemelkedő munkásságáért.
Védeni kaput és településképet
Furu Árpád, a kolozsvári Transylvania Trust Alapítvány (TTA) népi építészeti szakosztályának irányítója, az erdélyi népi építészet inventarizációs programjainak vezetője a bevezetőben elmondta, hogy a jelenkori számbavételezési projektek alapját a XIX. századi kutatások képezik, s bár helyzet- és állapotfelmérések 1989 előtt is születtek, a leltározás 1990 után újra fellendült. Kiemelte a TTA és a Szentendrei Néprajzi Múzeum közösen indított inventarizációs, valamint a tavaly elhunyt máréfalvi Kovács Piroska és csapata kapuörökség-védelmet célzó programját, a Székely Nemzeti Múzeummal együtt elkészített falukép-védelmi stratégiát, de beszélt a Nyárád menti és csíki felmérésekről is.
A háromszéki kapufaragás történetébe vezetett be Szőcsné Gazda Enikő néprajzkutató, a Székely Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának irányítója. Elmondta, hogy az első világháború utáni öntudatra ébredés eredményeként székely ruhás felvonulásokat tartottak Háromszéken, de a későbbi, magyar megmozdulások elleni román fellépések miatt ez nem tartott sokáig, ami a kapufaragást is érintette. Háromszéken már a XVIII. század első felében készültek székely kapuk, a legrégebbi, jelenleg is álló az 1733-ban faragott dálnoki Veress-kapu, amelyet a zetelaki, Dávid Mózes faragta (1875-ben) kapuval együtt építettek be a Székely Nemzeti Múzeum utcai kerítésébe Kós Károly tervei alapján. Gazda Enikő beszélt a XIX. század végi és a századfordulón megnyílt szakiskolákról, a Kézdivásárhelyen, Vargyason, Bitán indított faragótanfolyamokról, a Kalot Népfőiskoláról, amelyek az iskolai kézimunkaórákkal együtt hozzájárultak a faragás és a népi díszítőművészet újabb térhódításához. A magyar honvédek 1940-es bevonulására díszkapukat készítettek a települések határába, parókiák bejáratát kezdték díszíteni székely kapuk, új minták, új ácsolási szokások jöttek be, és megváltozott a fafaragók státusza is, értelmiségiek is faragnak – mondta a szakember, gazdag képanyaggal illusztrálva előadását.
Vérlázító a pusztítás
Dimény-Haszmann Orsolya a székelykapu-állítás hagyományairól szólva elmondta: az 1960-as években Csernátonban nyolc Napóleon korabeli székely kapu állt, Dálnokon, Páván és egész Felső-Háromszéken voltak még akkor régi kapuk, amelyek azóta részben vagy egészben elpusztultak. Megemlékezett idős Haszmann Pál szerepéről a csernátoni népfőiskola indításában, elmondta, hogy az általa 1942-ben faragott székely kapu jelenleg a Bod Péter Népház előtt áll.
Akit egykor a népfőiskola szelleme megcsapott, az folytatta – hangsúlyozta Haszmann Pál, a Csernátoni Haszmann Pál Múzeum nyugalmazott vezetője. Elmondta: a két világháború között elnyomorították a székely népművészetet, a székelyek életét, műveltségét, „ami ott izzott, mint parázs a hamu alatt, és amint lehetett, újból feltámadt”. Huszonöt esztendő alatt majdnem lebontottuk Felső-Háromszék összes falvának épített örökségét, ami által átalakult, rossz irányba mozdult el a falukép – mondotta. Haszmann Pál szerint a székely épített örökség, a székely falukép pusztulása vérlázító, ellene tenni kötelességünk.
A székely kapuk egyik alapvető szerepe a tértagolás, elhatárolnak különböző helyeket, elválasztják a közösségi és a családi, továbbá a szakrális és a profán teret – hangsúlyozta Pozsony Ferenc a Székely kapuk új terekben és kontextusokban című előadásában. A kapuk visszatükrözik egy közösség értékrendjét, mentalitását és azt, hogy mennyire nyitott vagy zárt egy adott közösség. Beszélt arról, hogy a millenniumi évtizedben megjelent a székely kapu történelmi emlékhelyeken, országos kiállításon, így jutott el a budapesti Városligetben felépített millenniumi falu bejáratához is. Pozsony Ferenc kitért a változó életmód okozta károkra: a Székely Nemzeti Múzeum kerítésébe épített két történelmi székely kapuról azt mondta, azokat le kell másolni és védett helyre költöztetni, mert a kipufogógáz és a nagy gépjárműforgalom miatti rezgések ártanak a kapuknak.
Az előadó a székely kapu szimbolikájának különböző korszakait ismertette. 1896–1920 között a magyar nemzeti azonosságtudat kifejezője volt, a szecessziós törekvésekkel összhangban. 1940-ben épültek a díszkapuk, de ezek ideiglenesek voltak. 1968 és 1972 között, a román ideológiai lazítás idején a székely kapuk múzeumi reprezentációja figyelhető meg, 1972 és 1989 között elsősorban családi és szakrális térben jelenik meg, ekkor a passzív rezisztencia jelképe. 1990 után temetők, parókiák bejáratát díszítik, és megjelennek a társadalmi szimbolikával rendelkező monumentális kapuk is, megkezdődik a települések közötti versengés.
Ormótlan falukapuk
Pozsony végszavához kötődött Kinda István Falukapuk Háromszéken című előadása, amelyben a néprajzkutató a székely kapuk kezdeti funkciójától elvezet a jelenkori falukapukig. Utóbbiakról elmondta, a Római Birodalomban meghonosodott diadalív méretű kapukat Székelyföldön az 1940-es magyar bevonuláskor kezdték építeni, ezek mintájára és gyakran ezek helyére állítják 2003-tól a hatalmas falukapukat. Gelencén kezdték faragni az elsőt, mégis a zabolait állították fel hamarabb, majd az ötletet követte Papolc, Szörcse, Torja, Haraly, Kommandó, Lemhény, Szentkatolna, Imecsfalva, Márkosfalva, Futásfalva, Kézdiszentlélek, Dálnok, és így sorolhatnánk. Aztán következett a versengés, hogy melyik a legnagyobb, a legszebb. Végül az előadó ecsetelte a valóságot a falukapuk többségéről: a közösséget vezetők státusszimbóluma, politikai és gazdasági erőfitogtatás, kifogásolható a nyersanyag, szerkezetük nem tükrözi a hagyományos kapuk arányait és szerkezetét (pl. „négylábú” székely kapu – két kiskapu), megjelenik a gépi faragás, zábékra szerelt faragott lapok, kevert motívumkincs, a díszítés túlzsúfoltsága, a holdkaréj nem a növekvő, hanem a fogyó holdat jeleníti meg – „ez már nem székely kapu, inkább székelyek által faragott díszkapu”. Kinda István beszélt a testvértelepüléseknek ajándékozott székely kapukról, a fura, hagyománytalan avatókról, a falukapuk utóéletéről, ami leginkább arról szól, hogy a hatalmas építmény lábazata elgörbül, a nyers fa gombásodik, olykor balesetet okoz egy-egy leomló szerkezet. Mindezekért Kinda István úgy véli, nagyobb megfontoltságra van szükség a falukapuk és a faragott térplasztikai alkotások állítása terén. Világörökségi védelmet kérnek
Tavaly a szakértői kormány megváltoztatta a Románia által benyújtott várományosi listát, szabotálta, hogy a csíksomlyói búcsú az UNESCO szellemi örökségi listájára kerüljön, és rövid határidőre megnyílt a lehetőség újabb jelölésre – ismertette a székelykapu-jelölés első lépéseit Hegedüs Csilla volt kulturális államtitkár, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke. Elmondta, a Székely Nemzeti Múzeum munkatársai nagyon gyorsan előkészítették a dokumentációt, és ha az országos műemléki bizottság megszavazza, ha a kulturális miniszter egyetért, akkor a székely kapu a várományosi listára kerülhet – ez ellenben csak egy szándéknyilatkozat, utána össze kell számolni a kapukat, amelyek a szakemberek által felállított feltételrendszernek megfelelnek.
Hegedüs Csilla szerint, ha a székely kapu felkerül a várólistára, úgy fogjuk érezni, hogy végre méltó helyen van mindaz, amit az őseink teremtettek, és mi magunk is jobban odafigyelünk értékeire, amikor például falukapukat tervezünk, meggondoljuk, hogy azok szakmailag hitelesek legyenek. Azt is jelenti majd, hogy az önkormányzatok tudják támogatni mindazokat, akik eredeti helyükön akarják megőrizni és szakszerűen felújítani a székely kapukat. Emellett azzal, hogy megismerjük saját értékeinket, a közelebbről és távolabbról érkező turistáknak is lehetőséget tudunk teremteni erre – mondotta az örökségvédelmi szakember. Buzogány Árpád, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont művelődésszervezője méltatta a tavaly elhunyt máréfalvi Kovács Piroska székelykapu-mentő tevékenységét, Süveg Éva, Hargita Megye Tanácsának munkatársa pedig bemutatta a Hargita megyei székelykapu-programot, amely révén korábban hetvenkét kaput újítottak fel a megyei önkormányzat támogatásával, 2013-tól pedig újabb huszonegyet a Nemzetpolitikai Államtitkárság finanszírozásával. Az ülésszak végén Gazda Enikő bemutatta Balassa M. Iván Székelykapuk régen és ma című könyvét, amely a székely kapuk felfedezésétől a jelenkori helyzetig fogja át a székely kapuk világát, beleértve a Kárpát-medencében és a nagyvilágban felállított kapuk történetét. A bemutató után a szerző (akinek édesapja volt az első szakképzett néprajzos muzeológusa a Székely Nemzeti Múzeumnak) dedikált.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. március 9.
Székely „terroristaügy”: nem az, aminek látszik
Tizenöt hónapja borzolja a kedélyeket a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom két székelyföldi vezetőjének a „terrorista ügye”. Az ügyészség gyenge lábakon álló bűnvádi iratcsomót nyújtott be a bukaresti bíróságnak. Kiderült, hogy a fő vádpontot jelentő hangfelvétel még magyarul is érthetetlen.
A terrorizmussal vádolt Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) két vezetőjének ügye 2015 decemberében kezdődött: Beke István Attilát, a szervezet kézdivásárhelyi elnökét azzal vádolja a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Ügyészség (DIICOT), hogy házi készítésű bombát akart robbantani a város december elsejére szervezett katonai parádéján, míg Szőcs Zoltán erdélyi elnök bűne a robbantásra való felbujtás. A sajtóban megszellőztetett gyanúsítgatásokat a HVIM azonnal visszautasította: közleményeik szerint nem terveztek semmilyen akciót a román nemzeti ünnepre. Azt hangsúlyozták, hogy a tagok kommunikációs kapcsolatait a román hatóságok rendszeresen ellenőrzik, amivel a szervezet tagjai is tisztában vannak.
Az első házkutatásról szóló sajtóértesülések szerint a rendőrség és az ügyészség emberei nem találtak bizonyítékot a bomba elkészítésének szándékáról. Beke István lakásán a szervezet címerével ellátott zászlókat, pólókat, néhány szilveszteri petárdát, csillagszórókat, a családi számítógépet és egy Airsoft gumilövedékes fegyver tartozékait foglalták le. A DIICOT későbbi közleménye szerint a lakásban bomba készítésére alkalmas tárgyakat találtak. Hamarosan nyilvánossá vált, hogy Beke Istvánt a Román Hírszerző Szolgálatnak (SRI) az ügyészséghez eljuttatott információi alapján vették őrizetbe. A SRI közleményben erősítette meg, hogy régóta megfigyelés alatt tartotta a szervezetet. Kiderült, a vádlott kézdivásárhelyi cégének egyik irodájában helyezték el a lehallgatókészüléket. Az eszköz által rögzített október 10-i
beszélgetésből hámozta ki az ügyészség a bombakészítésre és a robbantásra utaló jeleket. A SRI állításai körüli gyanakvásokat azonban megerősítette, hogy utólag kiderült: a vád alapját jelentő beszélgetés nem is a titkosszolgálattól, hanem az egyik HVIM-tagtól származik, aki társainak tudta nélkül rögzítette a beszélgetést.
Nem bomba, csak annak hallatszik
A rögzített beszélgetés több részlete is megjelent a sajtóban. Ezzel párhuzamosan a gyanúsítottak és a tanúk vallomásai megkérdőjelezték az ügyészség bombakészítésről szóló vádját. A nyomozásból az is kiderült, hogy azért találtak Airsoft fegyvertartozékokat a vádlott lakásán, mivel a házaspár a Neoforum Siculorum Airsoft Tactical Unit nevű helyi lövész-sportegyesületnek a tagja, amely Esztelneken Airsoft-pályát működtet. Az ilyen típusú eszközök alacsony energiájú légfegyverek, amelyet műanyaglövedékekkel töltenek fel, és a paintballhoz hasonló hobbisportban használják. A találkozón résztvevő Hodor Istvánt is kihallgatták, aki azt állította: Beke István az Airsoft-pályára akart egy műanyaggolyókat kilövő szerkezetet vásárolni, amit a sportlövészet követői „bombának” becéznek, és amely a világhálón is megrendelhető. Többen is azt állították, hogy a gyanúsított ezt a szerkezetet szerette volna házilag elkészíteni, mivel drágának tartotta az eszköz árát.
Jogsértően járt el a DIICOT
Egyértelmű, hogy teljesen mást állít a DIICOT és mást a gyanúsítottak, illetve a tanúk. A kérdés csak az, ki mond igazat. A DIICOT által közzétett bűnvádi dosszié szerint a hangfelvétel arra vall, hogy a vármegyések távirányítással akartak petárdákat robbantani a december 1-jei ünnepségen, Kézdivásárhely központjában, a szerkezet elkészítésével pedig Beke Istvánt bízták meg. Az ügyészségi vádirat azt bizonygatja, hogyan tervezték meg az akciót. A vármegyés vezető okostelefonján keresztül hozzáférhetett a városközpontban található cége épületének kamerájához, így végignézhette volna, amint az ünneplő tömeg elhalad saját irodája előtt. Megfelelő pillanatban távirányítással a cége előtt található szemeteskukában robbantotta volna fel a 400 petárdából álló robbanószerkezetet. A DIICOT szerint a felvételen hallatszik, amint egyik társa a gyanúsítottnak azt javasolja: az akcióhoz új telefont és SIM-kártyát vásároljon, és használat után dobja el. A vádirat szerint Beke István számítógépének átvizsgálásakor látták, hogy a gyanúsított korábban telefonokat árusító oldalakat nézegetett.
Leszámítva azt a képtelenséget, hogy valaki saját irodája előtt akar „egyenes adásban” robbantani – erről már több román újságíró is kifejtette humoros véleményét –, a gyanúsított felesége szerint az egész perirat törvényellenesen állt össze. Egyrészt a gyanúsítottat törvényellenesen korlátozták nyelvi jogainak gyakorlásában: nem kérhetett tolmácsot és a jegyzőkönyveket is csak román nyelven olvashatta, miközben nem született meg a felvétel pontos magyar nyelvű átirata sem. Kérdés, mi alapján fordították le a vádiratban szereplő beszélgetés részleteit. Az eddigi bírósági tárgyalásokon erre senki nem kapott választ, márpedig ez a beszélgetés képezi a vádirat gerincét.
Beke István felesége szerint a dokumentumban az is szerepel, hogy a HVIM egy szeparatista és fasiszta szervezet, amelynek célja Nagy-Magyarország helyreállítása. A vádirat tehát össze-vissza kalandozik komoly bizonyítékok nélkül – vélik a hozzátartozók.
Előzetes fogságtól a szabadulásig
Beke István előzetes letartóztatás után a védőügyvéd fellebbezett, 2015. december 9-én azonban a legfelső bíróság indítványát elutasította. Az alkotmányos rend elleni cselekedetek szándékának és a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésének gyanújával őrizetbe vett férfi továbbra is vizsgálati fogságban maradt. A DIICOT kérésére a bíróság 2016. január 29-ig hosszabbította meg az előzetes fogvatartás időtartamát. December 29-én a hatóságok újabb házkutatást tartottak, ezúttal a HVIM erdélyi elnökének, Szőcs Zoltánnak a lakásán. Az ügyészek a férfi otthonában Wass Albert-könyveket és nemzeti jelképeket foglaltak le, majd közölték vele, hogy Bukarestbe viszik kihallgatásra. Később kiderült: alkotmányos rend elleni cselekedetekre való felbujtással és a robbanóanyagokra vonatkozó törvény megsértésére való felbujtással gyanúsítják, mert Beke Istvánnal együtt vett részt az október 10-i találkozón. Bukaresti kihallgatása után vették őrizetbe, amit harmincnapos előzetes letartóztatás követett. Az ügyészség azzal egészítette ki a hangfelvételről készült korábbi jegyzőkönyveket, hogy Szőcs Zoltán húsz bomba elkészítésére tett javaslatot, és azt tanácsolta a szervezet tagjainak, hogy december 1-jén ne tartózkodjanak az országban. 2016 februárjában 30 nappal hosszabbították meg mindkét HVIM-vezető előzetes letartóztatását, végül májusban emeltek vádat ellenük.
A vádhatóság időközben új lehetséges bizonyítékkal állt elő: közleményük szerint Beke István korábban 400 petárdát vásárolt. Az egyik tárgyaláson az ügyészség súlyosbította a vádemelést, és azt állította, hogy a vármegyések nemcsak Kézdivásárhely központjában robbantottak volna, hanem a megyében erre a célra egy földgázvezetéket is kiszemeltek. Az újabb és újabb ügyészségi igyekezet azonban mégsem tudta meggyőzni a bíróságot a vádlottak egyértelmű bűnösségéről. Tavaly júliusban az előzetes letartóztatásukat házi őrizetre enyhítették, majd novemberben megszüntették a házi őrizetet is, de a két szabadlábon védekező férfinak időnként meg kell jelennie a bűnügyi hatóságok előtt. Az ország területét nem hagyhatják el, egymással nem léphetnek kapcsolatba, és a HVIM rendezvényein sem vehetnek részt.
Sokba került a heccelődés
Hodor István, a szervezet tagja korábban azt nyilatkozta a Székely Hírmondó című napilapnak, hogy a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom kézdivásárhelyi tagjai tudtak arról, hogy lehallgatják őket, éppen ezért szándékosan heccelni akarták a román hatóságokat azzal, hogy a beszélgetésük során bombarobbantást terveztek a román nemzeti ünnepre. A férfi megerősítette: a beszélgetés során elsősorban az Airsoft nevű sporthoz szükséges, gumilövedékes eszközről beszéltek, ezt követően pedig az egyik tag viccelődni kezdett, hogy egy hasonló szerkezetet december 1-jén is kipróbálhatnának. A beszélgetés során a bombát pizzának keresztelték el. Hodor szerint a hatóságok figyelmének szándékos felhívásával a vármegyések azt akarták tesztelni, milyen mértékben hallgatja le őket a román titkosrendőrség.
Közeledik az ítélethirdetés
Az Átlátszó Erdély című oknyomozó hírportál idén januárban megjelentetett cikke szerint nem hatósági hangfelvétel alapján emeltek vádat a vármegyés vezetők ellen, hanem a saját társuk által készített és a román hírszerzéshez eljuttatott felvétel nyomán. A hírportál munkatársa részt vett a január 27-i bírósági tárgyaláson, ahol a többórás felvételből 25 percet játszottak be. Az igen zavaros és rossz hangminőséget érthetetlenné tette az is, hogy többen egymásra beszélnek. A közzétett hangfelvételből érdemi információ nem derült ki. A tárgyaláson tudódott ki, hogy a magyarul is alig érthető, zavaros beszéd alapján kizárólag csak román jegyzőkönyv született rossz fordítással, illetve számos ferdítéssel. Kiderült, hogy a bombarobbanás ötletére Beke István egyik hallható „meglátjuk” szavát a román fordító így adta vissza: „facem”, azaz megcsináljuk. A bíróság megtagadta a védelem kérését, hogy hozzájusson az ügyiratcsomóhoz mellékelt teljes hangfelvételhez.
A tárgyaláson videohíváson keresztül egy védett tanút is kihallgattak, akinek eltakarták az arcát, és hangját eltorzították. A tanú azt állította, ő rögzítette az október 10-i beszélgetést, az Átlátszó Erdély munkatársai szerint ugyanakkor a tanú számos kérdésre nem válaszolt, a bíró pedig befolyásolta a tárgyalás menetét. Amikor a védett tanúval beszélgettek, az a Bandi Szabolcs nem volt jelen a tárgyaláson, aki egykori HVIM-tagként és a vádlottak régebbi barátjaként előzőleg Szőcs Zoltánék ellen tanúskodott.
A bíróság később fog arról dönteni, hogy hozzáférhetővé teszi-e a teljes hangfelvételt a jegyzőkönyvvel való összevetés érdekében. Idén februárban Beke István ügyvédje a Maszolnak azt nyilatkozta: a vádlottak feltételezett bűncselekményeit alkotmányos rend elleni cselekedetre tett kísérletre, illetve az erre való felbujtásra enyhítené a bukaresti táblabíróság. Lică Dragoş Cristian ügyvéd elképzelhetőnek tartja, hogy a március 24-i tárgyalás után az ítélethirdetés következik, mivel a bíró sorra elvetette a védelem kifogásait, és olyan tanúk kihallgatását sem engedélyezte, akiknek behívatásával korábban még egyetértett.
Kádár Hanga
Erdélyi Napló (Kolozsvár)2017. március 9.
„Ha bármi történne velem vagy családommal, legyen a történet leírva”
Bandi Szabolcs kipakol
Bandi Szabolcs, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi szervezetének egykori tagja újra a nyilvánossághoz fordul. Mint a szerkesztőségünkhöz eljuttatott levelében írja, miután az ún. Beke-perben történt kihallgatásán „nem mondhatta”, hogy csak vicceltek a „pizzával”, ezért többen megfenyegették. A saját és családja biztonságért aggódva döntött úgy, leírja, mi történt. Levelét annak reményében közöljük, hogy ezzel talán árnyaltabbá tudjuk tenni a most is folyamatban lévő ügy hátterét, előrebocsátva, hogy a szerkesztőségnek nem áll módjában leellenőrizni a benne foglaltak igazságtartalmát.
2015 októbert írunk, amikor a HVIM egy kisebb csoportja gyűlést tartott. Ezt a csoportot neveztük frontnak, amiről a tagság többi része keveset tudott. A csoport öt tagja már ismert az újságokból. Sz. Z. Franciaországba való utazása előtt tartottunk egy gyűlést, ahol megbeszéltük a történteket és az év további programjait. A gyűlés helye soha nem volt előre megbeszélve, de a központban, amikor találkoztunk, B. I. a hideg időre hivatkozva azt mondta, menjünk be hozzá az irodába. Itt megjegyezném, hogy az ilyen beszélgetések máskor nyílt mezőn, erdőben vagy más elszigetelt, előre meg nem beszélt helyen történtek. Amikor más helyszíneken beszéltünk, azokról senki soha nem tudott, és baj sem lett belőle. A gyűlés elején még volt két személy, akik részt vettek.
A beszélgetés a megszokott módon zajlott, több témáról szó volt, mint a gyerekkarácsony megszervezése, véradás, adománygyűjtés, és a helyi városi tanácsülésről is beszéltünk, amin a HVIM tagjai is részt vettek. Ugyanis szóba került a Wass Albert utca elnevezése. Itt jött a hirtelen témaváltás, amikor Sz. Z. szólt, hogy közeledik elseje, és valamit kellene csinálni. Mondta, van megmaradva pár db petárdája, és kezdjünk valamit vele. A továbbiakban pedig részletesen átbeszéltük, mit és hogyan lehetne csinálni. Abban maradtunk, hogy nem beszélünk erről, de ha mégis, akkor pizzás doboznak nevezzük. Köztudott dolog, hogy a HVIM-et nagyon figyelték, a tagság is tudta, bárhová is mentünk, vagy bármit szerveztünk, mindenhová követtek és figyeltek a rendőrök, ezekről fényképeket és videókat is készítettünk. A HVIM nem egy gyenge szervezet, ezért sokan felfigyeltek rá a megalakulásától kezdve, ez köztudott.
Decemberben egy tüntetés után beültünk a Liget kávézóba, ahol Sz. Cs. Félrehívott, és mondta, Sz. Z. ügyvédje kezdeményezésére közelebbről Bukarestbe leszek hívatva kihallgatásra, de ne aggódjak, mert az ügyvédjük is ott lesz, és csak azt kell mondanom, amit és ahogyan megbeszéltünk. Így aki azt hiszi, hogy én akartam menni, téved, mert előre meg volt tervezve.
Amikor megérkeztem Bukarestbe, egy órát vártam a megígért ügyvédre, aki nem jelent meg, de még telefonon sem hívott senki. Ezt tanúsíthatja egy vármegyés tag, V. Zs., aki elkísért Bukarestbe (gondoltam arra az esetre is, ha engem bent tartanak, az autót legyen, aki hazahozza). Akik előre ítélkeznek, nem tudják, mit jelent egy kihallgatás a DIICOT központjában ügyvéd nélkül, egy ügyész és fegyveres nyomozó jelenlétében, akik nagyon egyszerűen ott tarthatnak. Ha így tudom, itthonról ügyvéddel mentem volna.
Előre a kérdésekre úgy válaszoltam, ahogyan megbeszéltük, de többször is figyelmeztettek, hogy ha nem az igazat mondom, az bűncselekménynek minősül, és súlyos következményekkel jár. Aztán hoztak egy laptopot, amiről elkezdték lejátszani gyűlés hanganyagát, és papíron kinyomtatva le volt fordítva román nyelvre (itt megjegyeztem, hogy a fordításban nem érzékelhető a beszélgetés hangulata és a kacagás). Amikor végetért, újra feltették a kérdéseket, és ekkor azt mondtam, amit fennebb is leírtam. Még az ügy elején voltunk, és sajnos nagyon komoly dolgokkal vádolták őket. A teljes kihallgatásról videofelvétel készült, ugyanis egy állványon velem szemben volt a kamera. A tárgyaláson is ugyanazt mondtam, amit a kihallgatáson, és nem ellenük vallottam, hanem csak nem hazudtam az előre megbeszélteket.
Mondhattam volna azt is, hogy az egész egy vicc volt, és csak eljátszadoztunk a gondolattal, de akkor hogyan tudnám azt megmagyarázni, amikor Franciaországból Sz. Z. felhívott Skype-on, hogy csináltunk-e valamit, és hogy mi van a pizzával? Másnap, amikor bementem B. I. irodájába, kérdeztem róla, és azt mondta, nem foglalkozik. Ennél többet erről nem beszéltünk.
Ez a mi butaságunk és hibánk volt, hogy ide kerültünk, mert 2015 tavaszán figyelmeztetve voltunk egy sepsiszentgyörgyi vármegyés által, hogy vigyázzunk, mit csinálunk, mert nagyon figyelve van a szervezet, és a DIICOT egy nagy „dobásra” készül, de akkor ezen egyesek csak jót nevettek, mondván, nem vagyunk mi bűnözők.
Ezt csak azért írtam le, mert az utóbbi időben rengeteg fenyegetést kaptam, amik között komolyak is vannak. Mindez csak azért, mert az igazat mertem mondani, és ezért gyanúsítottak meg olyan dolgokkal, amik nem igazak. Az, hogy a katonaságnál dolgozom, semmi köze az egészhez, mert többségben magyarok vagyunk ott, és mielőtt vármegyés lettem volna, már ott dolgoztam. Ezt mindenki tudta, nem volt titok.
Ha bármi történne velem vagy családommal, legyen a történet leírva, ahogy volt.
Bandi Szabolcs, Kézdivásárhely
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. március 10.
Székely „terroristaügy”: nem az, aminek látszik
Tizenöt hónapja borzolja a kedélyeket a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom két székelyföldi vezetőjének a „terrorista ügye”. Az ügyészség gyenge lábakon álló bűnvádi iratcsomót nyújtott be a bukaresti bíróságnak. Kiderült, hogy a fő vádpontot jelentő hangfelvétel még magyarul is érthetetlen.
A terrorizmussal vádolt Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) két vezetőjének ügye 2015 decemberében kezdődött: Beke István Attilát, a szervezet kézdivásárhelyi elnökét azzal vádolja a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Ügyészség (DIICOT), hogy házi készítésű bombát akart robbantani a város december elsejére szervezett katonai parádéján, míg Szőcs Zoltán erdélyi elnök bűne a robbantásra való felbujtás. A sajtóban megszellőztetett gyanúsítgatásokat a HVIM azonnal visszautasította: közleményeik szerint nem terveztek semmilyen akciót a román nemzeti ünnepre. Azt hangsúlyozták, hogy a tagok kommunikációs kapcsolatait a román hatóságok rendszeresen ellenőrzik, amivel a szervezet tagjai is tisztában vannak.
Az első házkutatásról szóló sajtóértesülések szerint a rendőrség és az ügyészség emberei nem találtak bizonyítékot a bomba elkészítésének szándékáról. Beke István lakásán a szervezet címerével ellátott zászlókat, pólókat, néhány szilveszteri petárdát, csillagszórókat, a családi számítógépet és egy Airsoft gumilövedékes fegyver tartozékait foglalták le. A DIICOT későbbi közleménye szerint a lakásban bomba készítésére alkalmas tárgyakat találtak. Hamarosan nyilvánossá vált, hogy Beke Istvánt a Román Hírszerző Szolgálatnak (SRI) az ügyészséghez eljuttatott információi alapján vették őrizetbe. A SRI közleményben erősítette meg, hogy régóta megfigyelés alatt tartotta a szervezetet. Kiderült, a vádlott kézdivásárhelyi cégének egyik irodájában helyezték el a lehallgatókészüléket. Az eszköz által rögzített október 10-i
beszélgetésből hámozta ki az ügyészség a bombakészítésre és a robbantásra utaló jeleket. A SRI állításai körüli gyanakvásokat azonban megerősítette, hogy utólag kiderült: a vád alapját jelentő beszélgetés nem is a titkosszolgálattól, hanem az egyik HVIM-tagtól származik, aki társainak tudta nélkül rögzítette a beszélgetést.
Nem bomba, csak annak hallatszik
A rögzített beszélgetés több részlete is megjelent a sajtóban. Ezzel párhuzamosan a gyanúsítottak és a tanúk vallomásai megkérdőjelezték az ügyészség bombakészítésről szóló vádját. A nyomozásból az is kiderült, hogy azért találtak Airsoft fegyvertartozékokat a vádlott lakásán, mivel a házaspár a Neoforum Siculorum Airsoft Tactical Unit nevű helyi lövész-sportegyesületnek a tagja, amely Esztelneken Airsoft-pályát működtet. Az ilyen típusú eszközök alacsony energiájú légfegyverek, amelyet műanyaglövedékekkel töltenek fel, és a paintballhoz hasonló hobbisportban használják. A találkozón résztvevő Hodor Istvánt is kihallgatták, aki azt állította: Beke István az Airsoft-pályára akart egy műanyaggolyókat kilövő szerkezetet vásárolni, amit a sportlövészet követői „bombának” becéznek, és amely a világhálón is megrendelhető. Többen is azt állították, hogy a gyanúsított ezt a szerkezetet szerette volna házilag elkészíteni, mivel drágának tartotta az eszköz árát.
Jogsértően járt el a DIICOT
Egyértelmű, hogy teljesen mást állít a DIICOT és mást a gyanúsítottak, illetve a tanúk. A kérdés csak az, ki mond igazat. A DIICOT által közzétett bűnvádi dosszié szerint a hangfelvétel arra vall, hogy a vármegyések távirányítással akartak petárdákat robbantani a december 1-jei ünnepségen, Kézdivásárhely központjában, a szerkezet elkészítésével pedig Beke Istvánt bízták meg. Az ügyészségi vádirat azt bizonygatja, hogyan tervezték meg az akciót. A vármegyés vezető okostelefonján keresztül hozzáférhetett a városközpontban található cége épületének kamerájához, így végignézhette volna, amint az ünneplő tömeg elhalad saját irodája előtt. Megfelelő pillanatban távirányítással a cége előtt található szemeteskukában robbantotta volna fel a 400 petárdából álló robbanószerkezetet. A DIICOT szerint a felvételen hallatszik, amint egyik társa a gyanúsítottnak azt javasolja: az akcióhoz új telefont és SIM-kártyát vásároljon, és használat után dobja el. A vádirat szerint Beke István számítógépének átvizsgálásakor látták, hogy a gyanúsított korábban telefonokat árusító oldalakat nézegetett.
Leszámítva azt a képtelenséget, hogy valaki saját irodája előtt akar „egyenes adásban” robbantani – erről már több román újságíró is kifejtette humoros véleményét –, a gyanúsított felesége szerint az egész perirat törvényellenesen állt össze. Egyrészt a gyanúsítottat törvényellenesen korlátozták nyelvi jogainak gyakorlásában: nem kérhetett tolmácsot és a jegyzőkönyveket is csak román nyelven olvashatta, miközben nem született meg a felvétel pontos magyar nyelvű átirata sem. Kérdés, mi alapján fordították le a vádiratban szereplő beszélgetés részleteit. Az eddigi bírósági tárgyalásokon erre senki nem kapott választ, márpedig ez a beszélgetés képezi a vádirat gerincét.
Beke István felesége szerint a dokumentumban az is szerepel, hogy a HVIM egy szeparatista és fasiszta szervezet, amelynek célja Nagy-Magyarország helyreállítása. A vádirat tehát össze-vissza kalandozik komoly bizonyítékok nélkül – vélik a hozzátartozók.
Előzetes fogságtól a szabadulásig
Beke István előzetes letartóztatás után a védőügyvéd fellebbezett, 2015. december 9-én azonban a legfelső bíróság indítványát elutasította. Az alkotmányos rend elleni cselekedetek szándékának és a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésének gyanújával őrizetbe vett férfi továbbra is vizsgálati fogságban maradt. A DIICOT kérésére a bíróság 2016. január 29-ig hosszabbította meg az előzetes fogvatartás időtartamát. December 29-én a hatóságok újabb házkutatást tartottak, ezúttal a HVIM erdélyi elnökének, Szőcs Zoltánnak a lakásán. Az ügyészek a férfi otthonában Wass Albert-könyveket és nemzeti jelképeket foglaltak le, majd közölték vele, hogy Bukarestbe viszik kihallgatásra. Később kiderült: alkotmányos rend elleni cselekedetekre való felbujtással és a robbanóanyagokra vonatkozó törvény megsértésére való felbujtással gyanúsítják, mert Beke Istvánnal együtt vett részt az október 10-i találkozón. Bukaresti kihallgatása után vették őrizetbe, amit harmincnapos előzetes letartóztatás követett. Az ügyészség azzal egészítette ki a hangfelvételről készült korábbi jegyzőkönyveket, hogy Szőcs Zoltán húsz bomba elkészítésére tett javaslatot, és azt tanácsolta a szervezet tagjainak, hogy december 1-jén ne tartózkodjanak az országban. 2016 februárjában 30 nappal hosszabbították meg mindkét HVIM-vezető előzetes letartóztatását, végül májusban emeltek vádat ellenük.
A vádhatóság időközben új lehetséges bizonyítékkal állt elő: közleményük szerint Beke István korábban 400 petárdát vásárolt. Az egyik tárgyaláson az ügyészség súlyosbította a vádemelést, és azt állította, hogy a vármegyések nemcsak Kézdivásárhely központjában robbantottak volna, hanem a megyében erre a célra egy földgázvezetéket is kiszemeltek. Az újabb és újabb ügyészségi igyekezet azonban mégsem tudta meggyőzni a bíróságot a vádlottak egyértelmű bűnösségéről. Tavaly júliusban az előzetes letartóztatásukat házi őrizetre enyhítették, majd novemberben megszüntették a házi őrizetet is, de a két szabadlábon védekező férfinak időnként meg kell jelennie a bűnügyi hatóságok előtt. Az ország területét nem hagyhatják el, egymással nem léphetnek kapcsolatba, és a HVIM rendezvényein sem vehetnek részt.
Sokba került a heccelődés
Hodor István, a szervezet tagja korábban azt nyilatkozta a Székely Hírmondó című napilapnak, hogy a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom kézdivásárhelyi tagjai tudtak arról, hogy lehallgatják őket, éppen ezért szándékosan heccelni akarták a román hatóságokat azzal, hogy a beszélgetésük során bombarobbantást terveztek a román nemzeti ünnepre. A férfi megerősítette: a beszélgetés során elsősorban az Airsoft nevű sporthoz szükséges, gumilövedékes eszközről beszéltek, ezt követően pedig az egyik tag viccelődni kezdett, hogy egy hasonló szerkezetet december 1-jén is kipróbálhatnának. A beszélgetés során a bombát pizzának keresztelték el. Hodor szerint a hatóságok figyelmének szándékos felhívásával a vármegyések azt akarták tesztelni, milyen mértékben hallgatja le őket a román titkosrendőrség.
Közeledik az ítélethirdetés
Az Átlátszó Erdély című oknyomozó hírportál idén januárban megjelentetett cikke szerint nem hatósági hangfelvétel alapján emeltek vádat a vármegyés vezetők ellen, hanem a saját társuk által készített és a román hírszerzéshez eljuttatott felvétel nyomán. A hírportál munkatársa részt vett a január 27-i bírósági tárgyaláson, ahol a többórás felvételből 25 percet játszottak be. Az igen zavaros és rossz hangminőséget érthetetlenné tette az is, hogy többen egymásra beszélnek. A közzétett hangfelvételből érdemi információ nem derült ki. A tárgyaláson tudódott ki, hogy a magyarul is alig érthető, zavaros beszéd alapján kizárólag csak román jegyzőkönyv született rossz fordítással, illetve számos ferdítéssel. Kiderült, hogy a bombarobbanás ötletére Beke István egyik hallható „meglátjuk” szavát a román fordító így adta vissza: „facem”, azaz megcsináljuk. A bíróság megtagadta a védelem kérését, hogy hozzájusson az ügyiratcsomóhoz mellékelt teljes hangfelvételhez.
A tárgyaláson videohíváson keresztül egy védett tanút is kihallgattak, akinek eltakarták az arcát, és hangját eltorzították. A tanú azt állította, ő rögzítette az október 10-i beszélgetést, az Átlátszó Erdély munkatársai szerint ugyanakkor a tanú számos kérdésre nem válaszolt, a bíró pedig befolyásolta a tárgyalás menetét. Amikor a védett tanúval beszélgettek, az a Bandi Szabolcs nem volt jelen a tárgyaláson, aki egykori HVIM-tagként és a vádlottak régebbi barátjaként előzőleg Szőcs Zoltánék ellen tanúskodott.
A bíróság később fog arról dönteni, hogy hozzáférhetővé teszi-e a teljes hangfelvételt a jegyzőkönyvvel való összevetés érdekében. Idén februárban Beke István ügyvédje a Maszolnak azt nyilatkozta: a vádlottak feltételezett bűncselekményeit alkotmányos rend elleni cselekedetre tett kísérletre, illetve az erre való felbujtásra enyhítené a bukaresti táblabíróság. Lică Dragoş Cristian ügyvéd elképzelhetőnek tartja, hogy a március 24-i tárgyalás után az ítélethirdetés következik, mivel a bíró sorra elvetette a védelem kifogásait, és olyan tanúk kihallgatását sem engedélyezte, akiknek behívatásával korábban még egyetértett.
Kádár Hanga
Erdélyi Napló (Kolozsvár)