udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
3350
találat
lapozás: 1-30 ... 3121-3150 | 3151-3180 | 3181-3210 ... 3331-3350
Névmutató:
Einstein, Albert
2017. március 28.
Örökségünk Őrei: a Purjesz-Óváry Ház és a Sétatér csapata nyerte a kolozsvári vetélkedőt
Hétfő este a Kolozsvári Magyar Operában zárult az Örökségünk Őrei − Fogadj örökbe egy műemléket! kolozsvári vetélkedője. A zsűri, figyelembe véve a csapatok több hónapos tevékenységét, illetve a döntőre összeállított szkeccseket, eredményt hirdetett: a Református Kollégium, illetve a Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolájának csapata megosztva kapta az első díjat.
A kolozsvári vetélkedőbe 13 csapat nevezett be szeptember végén, közülük hat iskola hat csapata jutott a döntőbe. Rajtuk kívül még húsz csapat őrködik műemlékek felett Erdélyben a program keretében.
A szakmai zsűri tagjai Benkő Levente, a Művelődés kulturális folyóirat szerkesztője, Gaál György irodalom- és művelődéstörténész, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság elnöke, Kádár Magor, kommunikációs szakértő, a BBTE tanára, Kozma Eliz, az Onisifor Ghibu Elméleti Líceum diákja, Makkai Bence reklámgrafikus, Maksay Ágnes, a kolozsvári Video Pontes stúdió vezetője, Tamás Ágnes, az RMDSZ kommunikációs szakértője, Winkler Gyula európai parlamenti képviselő, Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke voltak.
Horváth Anna, az RMDSZ kolozsvári szervezetének elnöke üdvözölte, hogy a versenyző fiatalok nem a romos épületeket látják csupán a műemlékekben. „Ha merünk nagyot álmodni, és egész életünket feltenni rá, ha megértjük azt, hogy mindenkire szükség van, idősre, fiatalra, civilekre, politikusokra, mindenkire, aki műemlékeinkért tenni tud és akar, akkor hiszem, hogy a ti erőfeszítésetek, a mi közös mozgalmunk sem lesz hiábavaló!”− fogalmazott.
Winkler Gyula EP-képviselő, az Örökségünk Őrei lelkes támogatója szerint a program megérdemelné, hogy európai szinten bevált jó gyakorlatként népszerűsítsék, amit ő már kétszer meg is tett Brüsszelben, az Európai Régiók Tanácsában, majd Strasbourgban a FUEN elnökség előtt. „Meggyőződésem, hogy tájékozott, céltudatos európai fiatal és tájékozott, céltudatos erdélyi fiatal ugyanazt jelenti”- fogalmazott, majd javasolta, hogy a csapatok ezután több nyelven készítsék el a műemlék-ismertetőket.
„Az, ami fontos nekünk, azt senki más nem fogja helyettünk megvédeni. Mi vagyunk ma felnőttek, akik ezzel tudunk foglalkozni, és holnap, akik ma az Örökségünk Őreiben vesznek részt” – figyelmeztetett Hegedüs Csilla, majd megköszönte a diákokat támogató tanárok, szülők munkáját.
A színpadon dübörgött a történelem
Ezután következtek a produkciók, többnyire dramatizált időutazások, amelyek során az örökbefogadott műemlékek vagy lakóik történetével ismertették meg a közönséget a diákok. Konkrét adatokat is megtudtunk, például azt, hogy a Marianum épületében működő leánynevelő intézet diákjai nemhogy csecsebecséket, de még rövid ujjú ruhát sem viselhettek, vagy hogy a Purjesz-Óváry Házban szovjet katonák rejtélyes parancsra lemészárolták a vacsoravendégeket, de azért előzetes készülés nélkül nem mindig volt követhető a tartalom, sokkal inkább a kreatív és bájos színpadi megoldások vonták el a figyelmünket.
A Státus paloták őrei, az Apáczai Csere János Elméleti Líceum csapata remekül válogatott zenékkel érzékeltette az időutazást.
A Báthory István Elméleti Líceum csapata a Mauksch-Hintz-házat, azaz a patikamúzeumot fogadta örökbe. Előadásukban élő hegedűjáték is volt, de a legjobban mégis a kis Johann Martinon és tanulótársán mosolyogtunk, akik a gyógyszerésztudomány, illetve a matematika elsajátítása közben egymásba szerettek.
A Purjesz-Óváry ház örökbefogadói, a Református Kollégium csapatának tagjai bátran, minden „playback” nélkül dalra fakadtak és Szilvássy Karolájuk is legalább annyira megkerülhetetlen jelenség volt, mint amilyen az eredeti grófnő lehetett az Óváry-szalon híres vacsoráin.
A Sétateret örökbe fogadó Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolájának csapata megmutatta, hogy milyen erős, amikor egy csomó fehérkesztyűs gyerek jelel élőzenére, a Marianumot (ma a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának épülete) örökbe fogadó Brassai Sámuel Elméleti Líceum csapatának előadása pedig a dokumentum és fikció keverésével lepett meg: kosztümös előadásukba egy visszaemlékező hangját szőtték bele.
Utolsóként lépett fel a János Zsigmond Unitárius Kollégium csapata, a tavalyi első díjasak, akik most a Tűzoltótornyot fogadták örökbe. Így a dramaturgiailag és színészileg legkiforrottabb előadás zárta a döntőt, az egykori Takácsok tornya történetét a jól ismert magyar népmesei keretbe helyezték, voltak benne „meg nem erősített krónikákból” merített poénok is, illetve Bogdán Farkas tavalyi, New York-szállós sikerre emlékeztető intermezzója.
Ez volt az egyetlen előadás, amelybe beleszőtték az aktuálpolitikát: bár a Tűzoltótorony épp felújítás előtt áll, Kolozsvár polgármesterét irgalmatlanul kifigurázták. Megemlítették a kétnyelvű táblák ügyét, a vésővel megtámadott műemlékeket vagy azt, hogy senki sem tudja, hogy mi történik a felállványozott New York szállóval.
Megosztott első díjat adott a zsűri
A zsűri tanácskozásának idejét helytörténeti kvízzel töltötték ki a szervezők, a közönség pedig – bár nem sikerült bevonni – türelmesen várt. Valóban éles vita folyhatott a háttérben, ugyanis az est házigazdája, Szilágyi Szabolcs legjobb rádiós tudását latba vetve tartotta szóval a közönséget, míg megérkezett a színpadra Hegedüs Csilla, aki a zsűri értékelését tolmácsolta.
„A legjobban azt az embert tisztelem, aki túllépi a saját határait, és ti ezt ma este is és az elmúlt hat hónapban is megcsináltátok”, mondta Hegedüs Csilla a Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolájából érkezett első díjas csapatnak, akik a Communitas Alapítvány Bölcs Diákok táborában való részvételt nyertek (vezető tanárok: Blaga Júlia és Albert Nagy Erika).
Ugyancsak első díjat nyert a Református Kollégium csapata, a Purjesz–Óváry-ház őrei (vezető tanár: Antal Andrea), ők Winkler Gyula EP-képviselő jóvoltából Brüsszelbe utazhatnak. „Meglepetés-házzal, slammel, takarítással – hozzák mindazt, amit számomra az Örökségünk Őrei jelent” – dicsérte meg a csapatot Hegedüs Csilla.
A Transylvania Trust Alapítvány felajánlásának, az Electric Castle fesztivál jegyeknek a János Zsigmond Unitárius Kollégium csapata, a Tűzoltótorony őrei (vezető tanár: Solymosi Zsolt) örülhettek. Szintén ők a döntő kvízjátékának nyertesei is, így az április 3–9. között megrendezendő Humorfeszten is részt vehetnek.
Az RMDSZ Kolozs Megyei Szervezetének, Csoma Botond képviselőnek és László Attila szenátornak köszönhetően az Apáczai Csere János Elméleti Líceum csapata, a Státus paloták őrei (vezető tanárok: Antal Orsolya és Adorjáni Mária) Vibe Fesztivál belépőjegyekkel lettek gazdagabbak.
A MIÉRT EU-táborába a Báthory István Elméleti Líceum csapata, a Mauksch-Hintz-ház őrei (vezető tanár: Vincze Csilla) mehetnek.
Az IDEA Könyvtér könyvjutalmát a Brassai Sámuel Elméleti Líceum csapata, a Marianum őrei (vezető tanárok: Szász Enikő és Vajnár János Zsolt) vihette haza. A döntős csapatok mindegyike részt vehet az Örökségünk őrei nyári táborában.
Zs. E.
maszol.ro2017. március 28.
Ilyen a boksz. És a színház milyen?
Péntek este kiszállt a rendőrség a Kolozsvári Állami Magyar Színházba, mert egy hozzájuk érkezett feljelentés szerint az előadás szünetében Andriy Zholdak rendező bántalmazta az előadásban szereplő egyik színésznőt. Erről szól röviden a Krónika vasárnap esti cikke.
Bővebben arról is, hogy a színház igazgató Tompa Gábor szerint, bár kemény helyzet volt, nem történt igazi bántalmazás, lehet csak megrángatta vagy ilyesmi. Kivizsgálni az ügyet csak akkor fogja a színház, ha a színésznő állítja, hogy bántalmazás történt, illetve „bizonyítható nyomai” is lennének az incidensnek. Olvashatunk még a továbbiakban arról, hogy Tompa szerint a színházi munka idegfeszültséggel jár, és vannak ugyan konfliktusok, de a péntekihez is hasonló „pletykaszinten történő, folyosórádión alapuló híreket nem jegyzi a történelem”.
Azt mondják, ami nem öl meg, az megerősít, és én most arra gondolok, hogy az a színésznő, akinek most nem írom le a nevét, mert maga sem vállalta (egyelőre legalábbis), vajon mennyire érzi erősnek magát. És hogyan érzik magukat a kollegái, akikkel együtt olyan próbafolyamaton vannak túl, amelyről már a bemutató előtti sajtótájékoztatón is „megrendülten” nyilatkoztak. Zholdakot, amerre jár, rosszhíre kíséri: agresszív, diktatórikus módszerei vannak, kiszámíthatatlan, és büszke arra, hogy nem tekinti partnernek a színészt, csupán eszköznek, amellyel saját elképzeléseit megvalósíthatja. Nos, lehetne vitát nyitni arról, hogy miért jó egy ilyen rendező, vagy arról, hogy amit létrehoz ezekkel a módszerekkel, az miért és mennyire értékes. De nem itt és nem most! A színházigazgató állítja, a kolozsvári színészek „hálásan gondolnak a folyamatra, mint olyanra, amelyben nagyon rég nem volt részük. Olyan igényességről, olyan kompromisszummentességről van szó, ami a színészeket mindenképpen előrelendítette és megváltoztatta. Ezt kell nézni, és senki nem bánja – egytől egyig mindenkit meg lehet kérdezni”.
Mindenkit meg lehet kérdezeni... hmmm... hát nem furcsa, hogy mindenkit meg lehet kérdezni, és mégis a cikkben egyetlen színész, egyetlen stábtag sem vállalta, hogy nyilvánosan elmondja tulajdonképpen mi történt? Megkérdezném, hogyan érzik magukat egy olyan helyzetben, ahol a belső munkafolyamat része, hogy a rendező megrángathat egy színésznőt az előadás szünetében. Megkérdezném, hogyan lendíti előre a jellemfejlődésben az embert az, ha megalázzák? Megkérdezném: munka után, ha a színész hazamegy s belenéz fürdőszobája tükrébe, mekkora büszkeség önti el, hogy aznap is túlélte, a rendezője unortodox bánásmódját? Megkérdezném: tényleg hálás a színész, ha bábunak nézik? Tényleg szakmai teljesítmény a kiszolgáltatottság eltűrése?
Mindenkit meglehet kérdezni... ahogyan a NEEEM kampány is teszi egy ideje, és látványosan nem jut előre. Ha a bántalmazásról kell beszélni (és nemcsak a nők bántalmazásáról) meg sem tudunk szólalni. Mert ez olyan megfoghatatlan. Mert akkora szégyen, hogy leginkább az áldozat szégyell róla beszélni ... és mi mindannyian, akik vasárnap este óta elolvastuk ezt a riportot és azóta nem tudjuk, hová tegyük ezt az egészet. Hogyan írjunk kritikát, hogyan szólaltassuk meg a rendezőt, főszereplőt, hogyan beszéljünk az előadásról, ha közben most már tudjuk, hogy a próbafolyamat, a belső kommunikáció már nem csak művészi megközelítésről, rendezői utasításról, alkotómunkáról, hanem egymás fejének leordításáról, nők rángatásáról szól? Emelje fel a kezét, aki nem gondolja kicsit is úgy, hogy jobb lett volna erről az egészről nem tudni! És aztán emelje fel a kezét az is, aki szégyelli magát, mert ezt gondolja ...
Nos, azok számára, akik most cefetül érzik magukat, legyen nagyon világos: nem az a baj, hogy kiderült! Az a baj, hogy megtörtént! És az a baj, hogy akit – a legenyhébb forgatókönyv szerint is – elsodort az indulat, nem kért azonnal bocsánatot. És az a baj, hogy akinek meg kellett volna védenie a színészeit, az megvonta a vállát: számára, amire nincs látható bizonyíték, az meg sem történt.
Tartok tőle, sokan fognak haragudni ezért az írásért is, mert egy nappal tovább tartja szem előtt a botrányt, hogy ez is akadály abban, hogy magáról az előadásról, a produkcióról beszéljünk inkább, amiért Imre Éva, Bodolai Balázs, Kicsid Gizella, Bács Miklós és Sigmond Rita olyan keményen megküzdött, és akik előtt mélyen meghajlok és emelem kalapom. Hiszem, hogy véletlenek nincsenek, s az sem véletlen, hogy a színház honlapján az előadásról ezt olvashatjuk: „Saját bűnössége elől senki nem menekülhet. Tetteink az ajtó mögül leselkednek, a kandalló hamvában bújnak meg, az ablakban tükröződő arcképünkből néznek vissza ránk. Beszélhetünk, vagy hallgathatunk, bűnösségünk tudata úgy akaszkodik ránk, mint valami átázott kabát.”
Őértük remélem, hogy az, akinek kell, ázott kabátjában egyszercsak előáll, bocsánatot kér és leteszi láthatatlan bokszkesztyűit, szemellenzőjét. Őértük remélem, hogy Isabelle Huppert színház világnapi üzenete nem véletlenül ért el Kolozsvárra is: „A színház védelmez és menedéket nyújt. Hiszem, hogy szeret minket. Ahogy mi is szeretjük őt.”
Legyen így. Legyen színház. A többi maradjon a ringben.
Albert Antal Orsolya
Szabadság (Kolozsvár)2017. március 29.
Beke István: ártatlan vagyok!
Múlt héten tartották Bukarestben azt tárgyalást, amely során a Beke Istvánt és Szőcs Zoltánt a maximális kiróható büntetéssel sújtaná az ügyész. A nem jogerős ítélethirdetés április 7-re várható. A vérlázító ügyről Beke István számolt be:
„Álnokság, hazugság ellen a legbiztosabb fegyver az igazság. Ez a mi fegyverünk.” , ezzel a Wass Albert idézettel kezdtem védőbeszédemet.
A bukaresti táblabíróságon, március 24-én lezárult az ellenem és Szőcs Zoltán ellen indított “terrorizmusos” per alapfoka. Ítélethirdetés április 7-re várható, mely fellebbezhető.
A tárgyalás két órás késéssel vette kezdetét. Első pontként tárgyalták a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság újabb húzását, amely egy nappal az alapfok lezárása előtt igazolni kívánta, hogy az október 10-i beszélgetési időpont helytálló, merthogy Szőcs Zoltán befolyásolta a tanúkat, újabb lehallgatott telefonbeszélgetések alapján és helyezzék előzetes letartóztatásba. A letartóztatást a bíróság utólag elutasította. Ezt követően a bíró elfogadásra bocsájtotta a jogi besorolás megváltoztatását, (a februári tárgyaláson már közölte), hogy a közösség elleni merénylet- kísérlet helyett, alkotmányos rend elleni merénylet kísérletével, illetve felbujtással vádolnak (ez volt érvényben tavaly márciusig), és persze a pirotechnikai eszközökkel kapcsolatos vádak megtartását.
Az elfogadás után az ügyész vádbeszéde következett, olyan darálóhoz hasonló stílusban, folyamatosan a bírót nézve, majdnem lélegzetvétel nélkül, negyedórán át sorolta a vádakat. Talán lehetett volna a vádlottak szemébe is nézni, mert őket vádolta, de nem ez a procedúra! A hamis vádat már a római jog is szankcionálta, kezdetben enyhébben, a Konstantin utáni korban viszont a Tálió elvét érvényesítve olyan büntetést mértek a hamisan vádaskodóra, mint amilyen a vád valósága esetén a vádlottat érte volna. Kár, hogy ez esetben nem érvényesíthető, lenne néhány személyes javaslat rá!
Aprólékos merénylettervezéssel, a környék politikai destabilizálásával vádolt minket, ahogyan a vádiratban le van írva, mindezt Nagy-Magyarország visszaállításáért, melynek része lett volna a December 1-i robbantás, úgy a vádlottak mint a tanúk ellentmondanak saját maguknak, a merénylet több változatát is megtárgyalták, a fedett tanú és B.Sz. nyilatkozata szerint az ötlet Szőcs Zoltántól származott, a kivitelezést és az aprólékos, merénylettervet én kellett volna eszközöljem. Arra már nem tért ki, hogy az általuk elképzelt változatok körül melyikre gondolhattam!
A valótlanságok sorát folytatva állította, a pirotechnikai vizsgálat eredményei kimutatták a veszélyt az emberi életre, testi épségre (soha nem beszéltünk olyan forgatókönyvről mint ami pirotechnikai vizsgálatban van), hogy a hibás okos telefonomat azért küldtem vissza cserére, mert nem rendelkezett a megfelelő specifikus technikai paraméterekkel a robbantáshoz, (a mai napig nem tudják milyen telefonról van szó, de a paramétereit “ismerik”, az ügy érdekében általuk visszatartott két telefon 6, ill. 8 éves Nokia, nem okos telefonok, ezek milyen specifikus technikai paraméterekkel rendelkeznek?), a vádlottak megegyeztek a védelmet illetően (telepátiával?), mindenki fordítót kért (nekem soha nem volt fordító, egy tárgyaláson sem), H.I. és B.Sz. igazolták, hogy nem voltak telefonok a beszélgetésen. (H.I.-nem igazolt semmit, csak azt mondta, hogy úgy emlékszik nem volt nála, hanem az autóban), holott az ügyész a februári tárgyaláson a saját fülével hallhatta a telefonok csengését a lejátszott hanganyagban (mostani állítása szerint lehet, hogy az utca zaja volt).
Mindezeket végighallgatva el lehet gondolkodni, hogy egy “demokratikus jogállamban” miért engedhető meg, hogy a törvényességet képviselő, annak biztosítását garantálni hivatott hatalmi szerv, a törvényes jogok gyakorlását törvénytelen módon akadályozza, illetve szerezzen annak érvényt.
Ez, és sok hasonló, “komoly tény” felsorolása után közölte, hogy a maximálisan kiszabható börtönbüntetést kérik, kiegészítve különböző jogok megvonásával, mint közhivatalnoki funkciók betöltése, fegyverviselés, stb., ill. a HVIM betiltását. A siralmas, hogy mindezt a felsoroltak alapján! Hol van az ártatlanság vélelme, hol van a pártatlanság, hol van a tisztességes tárgyalás, hol vannak a kisebbségi jogvédők Romániában, vagy az érdekeinket (nem)védő szövetség, mert itt ez elmélet!
A védelem sokadszor cáfolta a koholmányokat, ügyvédem Cristian Dragos Lica retorikusan állapítva meg, hogy a vád még azt sem tudta bizonyítani, hogy mit nevez merénylet-kísérletnek, mert ez nem létezik, a vád pedig folyamatosan alakult, változott a védelem lépései szerint. Mindkét esetben felmentést kértek.
Ugyanezt kértem én is, és Szőcs Zoltán is. Az utolsó szó jogán elmondtam, hogy soha nem terveztem semmit abból, amivel vádolnak, nem vállaltam be semmit, és nem vásároltam semmiféle eszközt robbantás céljából. Nem volt alkotmányellenes cselekedetre való kísérletem és nem akadályoztam az államhatalom gyakorlását, soha nem létezett a veszély amit állítanak sem a kísérlet, sem a bűntény! Kértem a hatósági felügyelet visszavonását és felmentést, egyetlen okra hivatkozva, hogy ártatlan vagyok és egy “jogállamban” senkinek az életéből nem szabadna elvenni hónapokat, éveket, tönkretenni olyan gyanúsítgatásokkal és hazugságokkal mint tették ebben az ügyben!
A hatósági felügyeletet a tárgyalás után egy órával már meghosszabbították.
Beke István
itthon.ma/erdelyorszag2017. március 29.
Kiállnak bántalmazott társuk mellett a kolozsvári magyar színészek
„Mélységesen aggasztónak” tartják a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészei a Rosmersholm pénteki bemutatóján történt incidenst. A közösségi oldalakon terjedő állásfoglalást a pénteki előadás teljes szereposztása aláírta.
Amint arról a Maszol is beszámolt, az egyik színésznő elleni verbális és fizikai agressziót vizsgálta a rendőrség pénteken a Kolozsvári Állami Magyar Színház épületében, Henrik Ibsen Rosmersholm című darabjának a bemutatója idején. Az agresszor a darab rendezője, Andrij Zsoldak volt. Tompa Gábor igazgató a Maszolnak nyilatkozva „színházi belügynek” minősítette az incidenst. Az érintett színésznő vasárnap este a Krónikának úgy nyilatkozott, hogy nem kíván feljelentést tenni az ügyben, a belső munkafolyamat részének tekinti a történteket, és mihamarabb el szeretné felejteni.
Állásfoglalásuk szerint a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészei kiállnak egymás mellett, elutasítanak mindennemű agressziót és aggasztónak tartják a történteket, illetve elvárják, hogy a színház megtegye a szükséges lépéseket a hasonló esetek megelőzésére. A nyilatkozatot a színház külső munkatársai, Bíró József és Hatházi András is aláírták. Utóbbi korábban a Maszolnak úgynyilatkozott, „egy rendező addig mehet el, ameddig a munkatársai engedik”.
Alább közöljük a teljes szöveget:
Mi, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészei, egyöntetűen és határozottan kiállunk egymás mellett és egymásért. Elutasítunk mindennemű agressziót. Nem tekintjük úgy, hogy az agresszió a színházi munka része, vagy, hogy létezik olyan helyzet, ami ennek jogosultságot teremt. Mélységesen aggasztónak tartjuk a nemrég történteket. Úgy érezzük, hogy ilyen helyzetben egyetlen ember elfogadhatatlan gesztusa miatt árnyék vetül a munkánkra. Elvárjuk, hogy a munkánknak otthont adó intézmény tegye meg a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy az ilyesmi ne fordulhasson elő. Messzemenően szolidárisak vagyunk minden egyes színpadra lépő társunkkal, és erőt, bátorságot kívánunk a továbbiakban. Aláírják: Laczó Júlia, Orbán Attila, Marosán Csaba, Varga Csilla, Imre Éva, Albert Csilla, Sinkó Ferenc, Laczkó Vass Róbert, Szűcs Ervin, Bogdán Zsolt, Csutak Réka, Kató Emőke, Kali Andrea, Buzási András, Kézdi Imola, Dimény Áron, Panek Kati, Kántor Melinda, Sigmond Rita, Györgyjakab Enikő, Bodolai Balázs, Ötvös Kinga, Vindis Andrea, Farkas Lóránd, Pethő Anikó, Kicsid Gizella, Bács Miklós, Balla Szabolcs, Árus Péter, Fogarasi Alpár Valamint: Hatházi András, Bíró József
maszol.ro2017. március 29.
Örökségünk őrei kolozsvári döntő: az örökségvédelem trendi
Hétfő este hat döntőbe jutott helyi iskola közül, ünnepélyes keretek között hirdettek győztest az RMDSZ által szervezett Örökségünk őrei − Fogadj örökbe egy műemléket! kolozsvári vetélkedőjén.
Ketten osztozhatnak az RMDSZ által szervezett Örökségünk őrei − Fogadj örökbe egy műemléket! kolozsvári vetélkedőjének első díján: a Református Kollégium, illetve a Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolájának csapata. A hétfő esti döntőn hat iskola hat csapata kiselőadásban számolt be értékmentő tevékenységéről. A két első díjas közül a Református Kollégium csapata, a Purjesz–Óváry-ház őrei (vezető tanár: Antal Andrea) nyerte a Winkler Gyula EP-képviselő jóvoltából felajánlott brüsszeli tanulmányutat, a másik első díjas, a Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolájának csapata, a Sétatér őrei (vezető tanárok: Blaga Júlia és Albert Nagy Erika) pedig a Communitas Alapítvány Bölcs Diákok táborában való részvételt.
A Transylvania Trust Alapítvány felajánlásának, az Electric Castle fesztivál jegyeknek a János Zsigmond Unitárius Kollégium csapata, a Tűzoltótorony őrei (vezető tanár: Solymosi Zsolt) örülhetettek. Szintén ők a döntő kvízjátékának nyertesei is, így az április 3–9. között megrendezendő Humorfeszten is részt vehetnek. Az RMDSZ Kolozs Megyei Szervezetének, Csoma Botond képviselőnek és László Attila szenátornak köszönhetően az Apáczai Csere János Elméleti Líceum csapata, a Státus paloták őrei (vezető tanárok: Antal Orsolya és Adorjáni Mária) Vibe Fesztivál belépőjegyekkel lettek gazdagabbak. A MIÉRT EU-táborába a Báthory István Elméleti Líceum csapata, a Mauksch-Hintz-ház őrei (vezető tanár: Vincze Csilla) mehetnek. Az IDEA Könyvtér könyvjutalmát a Brassai Sámuel Elméleti Líceum csapata, a Marianum őrei (vezető tanárok: Szász Enikő és Vajnár János Zsolt) vihette haza.
A döntős csapatok mindegyikének nyereménye, hogy részt vehet az Örökségünk őrei nyári táborában.
Ilyés Zalán
Szabadság (Kolozsvár)2017. március 29.
Hősök téri 7 pont, avagy mit kíván a székely nemzet 2017-ben
Címzettek: Magyarország és Románia Kormánya Magyarország és Románia Parlamentje A Magyarországi Románok Országos Önkormányzata Az Országgyűlés román nemzetiségi szószólója Az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás bizottsága Románia Képviselőháza Emberjogi bizottságának a magyarság problémáival foglalkozó albizottsága Tájékoztatásképpen kapja:
Az ENSZ Kisebbségi Főbiztosa
Az Európa Tanács Főtitkára
Az EBESZ Kisebbségi Főbiztosa
Alulírott civil szervezetek kérjük Románia parlamentjét és kormányát, hogy vegyen példát Magyarország kisebbségvédelmi törvénykezéséről, és biztosítsa azokat a jogokat a területén élő több mint 1,2 millió magyarnak (6,5%), mint amit biztosítanak a magyar törvények a Magyarország területén élő kisebbségeknek, többek között a több mint 35 ezer főnyi (0,36%) román nemzetiségű magyar állampolgárnak a kulturális autonómia keretén belül. Hivatkozási alapok:
– Magyarország Alaptörvénye 2011. április 25., XXIX. cikk 1. és 2. bekezdés – a 2011. évi CLXXIX. törvény a nemzetiségek jogairól – az 1998. évi XIX. törvény a büntetőeljárásról – a 2011. évi CCII. törvény Magyarország címerének és zászlajának használatáról, valamint állami kitüntetéseiről
– az anyakönyvi eljárásról szóló 2010. évi I. tv.
– a 17/2013. (III. 1.) EMMI rendelet a nemzetiség óvodai nevelésének irányelve és a nemzetiség iskolai oktatásának irányelve kiadásáról
– az 1993. évi LXXVII. törvény a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól 12. § (1) és (2) bekezdés Felkérjük a magyarországi románok politikai képviselőit, hogy támasszák alá kérésünk jogosságát és legyenek partnerek a román kormánnyal történő párbeszéd kialakításában. 1. A román állam a területén élő őshonos közösségeket az alkotmányban államalkotó tényezőnek ismerje el. 2. Az állami intézmények biztosítsák az anyanyelv szabad használatát a gyakorlatban – mert ez egyelőre csak papíron érvényesül: legyenek magyarul beszélő alkalmazottak az ügyfélszolgálatokon, legyenek kétnyelvű űrlapok, stb., illetve az állam határozottan lépjen fel mindazok ellen (legyenek azok akár magas rangú állami tisztségviselők), akik ezen jogokat csorbítják, illetve a gyakorlásukat megakadályozzák. Az állam biztosítsa a szükséges anyagiakat ezen jogok gyakorlatba ültetéséhez, kapjanak célzottan forrásokat azok az intézmények, amelyekben a kétnyelvűséget garantálni kell. 3. Ne használják a bíróságokat a jogcsorbítás legfőbb eszközeiként, akik a törvényeknek ellentmondó ítéleteikkel hozzák hátrányos helyzetbe a Romániában élő magyarokat (pl. a mostanában futószalagon gyártott városháza-községháza feliratok eltávolításával kapcsolatos ítéletek, amelyek eltávolításra és nem cserére kötelezik az önkormányzatokat). 4. Szabadon használhassák nemzetiségi identitásuk és anyaországuk jelképeit (zászló, címer, himnusz) bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között. Mert amíg a székely zászlót Romániában pillanatnyilag csak a közintézményekről, közterületekről száműzik, addig pl. a magyar zászlót Romániában a jelenlegi törvényi értelmezés szerint még magánházra sem szabadna kitűzni. Ezzel szemben Magyarországon a román zászló szabadon loboghat bármelyik közintézmény homlokzatán.
5. A hivatalosan is elismert nemzetiségekhez tartozók igényelhessék a születési, házassági és halotti anyakönyvi iratok, személyigazolvány, iskolai bizonyítványok két nyelven (amelyből az egyik az anyanyelvük) történő kiállítását.
6. A közhivatalokra érvényes anyanyelv használati küszöböt csökkentsék a jelenlegi 20-ról 10%-ra. 7. A magyar és román külügyminiszter találkozója után hangoztatott párbeszéd gyakorlatba ültetéseként a román kormány üljön tárgyalóasztalhoz egy székely küldöttséggel, amelyben helyet kapnak a civil szervezetek, egyházak és a politika, hiszen jó kapcsolatot csak párbeszéd útján lehet megvalósítani.
Az itt felsorolt jogokkal azért rendelkeznek a román nemzetiségű magyar állampolgárok, mert Magyarország nekik kulturális autonómiát biztosított, azt a jogot, amit a román állam a demokratikus államberendezkedés közel 3 évtizede alatt a magyar nemzetiségű román állampolgáraitól megtagad.
2017. március 25.
György-Mózes Árpád, elnök, Székelyföldért Társaság Csíki András, elnök, Erdélyt Járók Közhasznú Egyesülete Tarnavölgyi László, elnök, Sárospataki Wass Albert Kör Ferencz Vilmos, elnök, Budapesti Székely Kör Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa, elnök, Erdélyi Szövetség Mogyorós Mihály, elnök, Siófok és Környéke Erdélyi Baráti Kör Közhasznú Egyesület Pintye Tamás, elnök, Győri Erdélyi Kör Bege Attila, elnök, Budapesti Székely Kör László Ferenc, elnök, Székely Kulturális Egyesület, Biatorbágy Dr. Fülöp Csaba, elnök, Tündérvár Székely Nagycsaládosok Egyesülete, Kovászna Puskás Imre, elnök, Székelykapu Baráti Társaság, Ócsa Szennyessy László, elnök, Zürichi Magyar Egyesület Vaski Gábor, elnök, Kanadai Magyarok Országos Szövetsége Hahn-Seidl Alida, Hunnia Baráti Kör, Németország Gáspár Antal, elnök, Erdélyi Magyarok és Székelyek Érdi Egyesülete Szabó Adél, elnök, Kerepesi Székely Kör Kisberk Balázs, elnök, Zsámbéki-medence és térsége Gazdakör
Erdély.ma2017. március 31.
A reformáció új kánonja – a barcasági képzőművészeket megihlette a reformáció gondolata
Megtiszteltetés számomra, hogy a barcasági képzőművészek XIV-ik, ünnepi seregszemlét megnyithatom, hiszen nem először állok ebben a teremben, nem először találkozom a jelenlevő képzőművészek munkáival. Ünnepi alkalom ez, ahogy az előttem szóló Ménessy Miklós tiszteletes úr említette a reformáció 500 évfordulója a képzőművészek meghirdetett témája. Nem egyszerűen körüljárható téma, hiszen ahogy, a tiszteletes úr is említette, gyakran felemlegetik a reformáció során a képrombolás gondolatát is. Ami valóban a korai időszakban igaz, de a reformáció mégsem az ábrázolás, a képek ellen szólt soha, hanem az „imádat” ellen. Tematikus pályázatok esetén gyakran nagy veszélyt jelent a kiüresedés, vagy a téma figyelmen kívül hagyása, ebben az esetben látszik, hogy ez az idén félszázados reformáció valóban megihlette az alkotókat. Megihlette és ugyanakkor arra is rávilágított, hogy milyen műfaji és tematikus sokszínűségre ad lehetőséget a téma. A kiállítók közül sokaknak láttam kiállítását, akár egyénileg is akár másfajta csoportban Bukaresttől, Kolozsváron át Bukarestig, olyan jelentős tárlatokon is, mint a Szücs György a Nemzeti Galéria művészeti igazgatója kurátorságával megrendezett Sors és Jelkép című gyűjteményes tárlata (Jakabos O. Imola munkái). De ilyen elemi erővel különbözőségükben is valamilyen rejtett összeforrottság csak itt Brassóban – valódi szülő-, vagy választott szülőföldjükön – nyilvánul megsokszorozódva, éreztetve a pozitív értelemben vett lokálpatriotizmus, a gyökerek, a szellemi hovatartozás fontosságát. Meghatározó a hely olyan értelemben is, hogy egyszerre vagyunk templomban és kiállítóhelyen, a Reménység Házában és az Apáczai Egyesület Székhelyén, ahol Ménessy Miklós tiszteletes úr hitbeli elkötelezettsége és a magas kultúra iránti nyitottsága, tárgyismerete szerencsésen ötvöződik Házy Bakó Eszter hittel tele kultúra-szeretetével, sokoldalúságával és profi szervezőkészségével. A közösségi erő, és a sokszínűség ennek a kiállításnak egyik legnagyobb erénye, ahogy ugyanannak a lelkületnek, témának más és más tematikus és technikai megfogalmazását látjuk egyetlen tárlaton belül. Nem először és nem utoljára vetődik fel sokunkban ez a gondolat. Éppen ezért, ennek a költői megfogalmazására hadd idézzem Fekete Vincze szerkesztőnek, műfordítónak a szavait: „Olyanok ezek az alkotások, egy közismert hasonlattal élve, mint a külön-külön ragyogó csillagok, amelyek egymás fényét, ragyogását a maguk fényével, ragyogásával nem halványítják, hanem együttesen részesei, ugyanakkor alakítói ennek a csodálatos univerzumnak, ami a mi világunk, amelyben élünk… Ezek az alkotások egymás mellett, egymás fényében valamilyen szimbolikus jelentőséget kapnak éppen attól, hogy oda kerültek, ahova, és attól, ahogy feleselnek egymással, ahogy kiegészítik egymást, ahogy rímel az egyik a másikra, vagy ahogy továbbviszi egyik a másik mondanivalóját, esetleg továbbgondoltatja azt… Csak nézzünk körbe , vagy jöjjünk be egyszer nyugodtan, amikor nem zavar senki, és hosszan álljunk meg egy-egy kiállított munka előtt, és próbáljuk megtalálni annak kérdéseit és válaszait. Ha egyre is rátalálunk, ami találkozik a miénkkel, máris megérte. „Mert a művészet, - az igazi művészet – erről is szól, az állandó kérdésekről, az állandó válaszokról, a soha, de soha ki nem elégítő kérdésekről, és a soha, de soha ki nem elégítő válaszokról.” Ezek a rétegek erősítik egymást és felállítják, annak a gondolat és hitmegújulásnak a rétegzett foglalatát, amelyet reformációnak hívunk. Amelynek nagyjai Luther Márton, Kálvin János képe kitörölhetetlenül meghatározza mind az egyetemes, mind a magyar hitvilágot és művészetet, mint ahogy ezt testet ölteni látjuk Csutak Levente „A reformáció nagyjai” című vegyes technikával készült emblematikus munkájában. De ugyanígy a reformációhoz, a hitbéli forradalomhoz fűződik, a latin nyelvűség háttérbe kerülése az anyanyelv használata és a könyvnyomtatás, mint ahogy ennek képi megfogalmazását több alkotásban is láthatjuk (Ábrahám Jakab: Alfa és Omega című vegyes technikával létrehozott alkotásán, vagy Rosinecz László Hermes Trismegistos című akrilképén). Az anyanyelvi dráma megteremtése és megújulása, amely akár Sütő Andrásig is elvezet, és látva a képeket, amelyek a modern technika számos eszköztárát felhasználva, modern „forradalmi” olvasatokat hoz létre, amelyek önkéntelenül Kolhaas Mihály Egy lócsiszár virágvasárnapjából juttatja eszembe, az irányról, ami a reformációtól Thomas Münzeri útig vezet. Ezt a fajta lázadást és megújulást érzékelhetjük Bartha Árpád : „Újjáépítés” valamint Vetró B. Sebestyén András „Globális Bordély” című alkotásán. Magdó István fotói a templomok hétköznapi hitgyakorlására, a mindennapok hitére, a öregedő hívek generációk hiányára, a magányosság kiszolgáltatottságának érzésére irányítja a figyelmet. Rendkívüli ötvözetei az ellesett pillanatnak, a szocio- és művészfotó eszköztárával. Ugyanakkor a kitűnő kompozíció mellett, a napi hit megélésének derűje vagy akár diszkrét humora is megvillan alkotásain. Halmágyi Csaba „Gyülekezet” című klasszikus szerkezetű képe a klasszikus gótika puritán szépségét adja vissza mind szerkezetében, mind kompozíciójában. De tematikája már a reformáció egyik központi motívuma, az igazi bűnbocsánat, amelyet a különleges veretes képen a fény és a szimbolizál. Erőteljes színvilágában és egyetemességében vonzza a tekintetet Simó Enikő munkája, amely ritmikus lüktetése és kiáradása, a vörös és fekete ellentétpár a hit és reform együttes jelenlétét sugallja. A XIV-ik alkalommal összehozott seregszemle névsora, Albert Sándor, Ábrahám Imola, Ábrahám Jakab, Bartha Árpád, Bartha Bíborka, Csutak Levente, Damó István, Dimény András, Ferencz Ágnes, Fazekas Tibor, Halmágyi Csaba, Köllő Margit, Miklóssy Mária, Tomos Tünde, Magdó István, Jakabos O. Imola, Vetró B.S. András, Gyulai N. Margit, Simó Enikő, valamint az egykori Jakubovics és Klement Béla tanítványok, Rosinec László és Marosi Jenő. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt, hogy mindenik kép a maga konkrét, vagy elvont gondolatiságában a legprofibb technikai tudásról és elméleti elmélyedésről tesznek tanúbizonyságot az akvarelltől a textilig bizonyítva, hogy a csoport rendkívüli mesterségbeli tudását és alkotóerejét. Az ünnepi tárlat a 21 barcasági művész seregszemléje a reformáció gondolatára adott sokszínű képzőművészeti válasz, ezen a rendkívüli tárlaton egy kánont alkotnak, amelyek visszhangozzák ennek a máig is érvényes egyetemes hitbeli megújulásnak a hatását és érvényességét.
Szebeni Zsuzsa Magyarország Kulturális Központja – Sepsiszentgyörgy Fiókintézet Igazgató
A tárlatot szervezte: Házy Bakó Eszter, az ACSJKE elnöke
A tárlatot rendezték: Dimény András és Vetró B S András
A rendezvény fővédnöke: Ménessy Miklós tiszteletes
Plakát és meghívó koncepció: Vetró B S András
Az esemény támogatója: Reménység Háza, Apáczai Csere János Közművelődési Egyesület Médiapartnerek: Brassói Lapok, Székely Hírmondó, Erdélyi Művészet, brassói tv.
Erdélyi Művészet2017. április 1.
Esterházyra és az 1956-os szabadsághősökre emlékeztek Rozsnyón
Rozsnyón ért véget az 1956-os koncert-, kiállítás- és előadássorozat március 31-én, ez alkalomból a forradalom mártírja, Esterházy János halálának 60. évfordulójáról is megemlékeztek
Az 1956-os forradalom 60. évfordulójára emlékévet hirdetett a magyar kormány. A Pozsonyi Magyar Intézet ebből az alkalomból Vadkerti Imrével és zenészbarátaival közösen egy 1956-os koncert-, kiállítás- és előadássorozatot állított össze, amely Dél-Szlovákia több jelentős településén került bemutatásra a megnyitó óta.
Az „1956 – A szabadságért és a függetlenségért “című kiállítást Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere és Marek Maďarič kulturális miniszter nyitották meg 2016. október 20-án Pozsonyban. Ugyanezen a napon Az 1956-os magyar forradalom és (Cseh)Szlovákia címmel történész konferenciát, valamint a Magyar Művészeti Akadémia 1956-2016 című kiállításának megnyitóját tartották a Pozsonyi Magyar Intézetben.
A rendezvény utolsó állomása volt Rozsnyó. „Mivel március van, és ebben a hónapban van az évfordulója Esterházy János halálának, ezért ez a két évforduló, két emlékév ebben a hónapban keresztezi egymást, ezért itt Rozsnyón külön megemlékeztünk Esterházy János mártírhalálának 60. évfordulójáról is. Annál is inkább, mert őt az 1956-os Magyar Szabadságharcosok Világszövetsége 1957-ben, halála után az 1956-os forradalom mártírjává avatta. A mírovi börtönben bekövetkezett halála egybeesett a magyar forradalmárok kivégzésének, letartóztatásának, börtönbe zárásának időszakával. Közös volt bennük, hogy Esterházy és a sok-sok 1956-os vértanú az életüket áldozták a szabadságért, azért, hogy nekünk ma jobb életünk, szebb jövőnk, szabad körülményeink legyenek. A kérdés az, hogy tudunk-e ezzel a szabadsággal élni. Meg tudjuk-e ezt úgy becsülni, ahogy ezt az 1956-os forradalmárok megbecsülték, vagy pedig Deák Ferenc szavaihoz leszünk hasonlóak, hogy „nem lehet tőlünk elvenni, csak akkor, ha magunk, önként mondunk le róla“ – fejtette ki Molnár Imre, a Pozsonyi Magyar Intézet igazgatója.
A rozsnyói rendezvény teltházasra sikerült, amelyet a Csemadok Rozsnyói Alapszervezetének rendezésében, Magyarország Kassai Főkonzulátusának támogatásával tekinthettek meg az érdeklődők. Molnár Imrének, a Pozsonyi Magyar Intézet igazgatójának történelmi előadását követően a dalok szóltak az időszak eseményeiről. „2016-ban az 1956-os forradalom 60. évfordulójára, Molnár Imre megkeresésére állítottuk össze a zenés műsort. A műsor mély üzeneteket hordoz. Az ´56-os Kormorán- és Korzár-dalok mellett Jónás Csaba, Wass Albert-díjas szavaló előadásában verseket is tartalmaz. Rengeteg szép dal van benne, amelyek nekünk sokat jelentenek” – nyilatkozta a Felvidék.ma-nak Vadkerti Imre.
A koncerten közreműködött Jónás Csaba – versmondó, Madarász András – gitár, zongora, Sipos Dávid – szaxofon, Vadkerti Imre – ének, gitár, Zsapka Attila – ének, gitár. A csapat az összeállított műsort nyolc felvidéki helyszínen mutatta be. Többek között Kolonban, Komáromban, Rimaszombatban, Királyhelmecen, Nyitrán, majd fél év után Rozsnyón zárták a turnét.
Beke Beáta / Felvidék.ma2017. április 1.
Az emlékezés egy büfé
Philter-projekt: kánonformáló erdélyi előadások
Kánonformáló erdélyi magyar színházi előadások – ez volt a tematikája a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem által szervezett konferenciának. A rendezvényen a 2013 óta budapesti szakemberek kezdeményezésére folyó, Philter-projekt című színháztörténeti kutatás eredményeit jelenítették meg az előadók múlt hét péntekén. Az egész napos eseménysorozaton kánonformáló erdélyi előadások kerültek bemutatásra a Stúdió Színház előcsarnokában, olyan rendezőktől, mint Harag György (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Az ember tragédiája), Antal Pál (A kék madár), Tompa Miklós (Pompás Gedeon), Bocsárdi László (Übü király), Parászka Miklós (A vihar), Tompa Gábor (A buszmegálló, Godot-ra várva), Barabás Olga (Don Juan) és Victor Ioan Frunza (Rosen-crantz és Guildenstern halott).
Az előadásokon (Jákfalvi Magdolna-Kékesi Kun Árpád: Erdély. Philther. Színháztörténet. Kovács Levente: Az ember tragédiája, 1975. Lázok János: Egy lócsiszár virágvasárnapja, 1975. Novák Ildikó: A kék madár, 1982. Boros Kinga: Pompás Gedeon, 1983. László Beáta: Übü király, 1986. Ungvári Zrínyi Ildikó: A vihar, 1988. Albert Mária: A buszmegálló, 1989. Balási András: Don Juan, 1997. Nagy B. Sándor: Godot-ra várva, 2005. Varga Anikó: Rosencrantz és Guildenstern halott, 2010) időhiány miatt sajnos nem tudtunk részt venni, ellátogattunk azonban a délutáni kerekasztal-beszélgetésre, amelynek központi témájaként a színházi emlékezetet jegyezték a szervezők.
Az előcsarnokban zajló szabad beszélgetésen Ungvári Zrínyi Ildikó vállalta a moderátor szerepét, az első kérdése az volt, hogy mennyire fontos a kutatók, szakma, kritikusok szemszögéből a színházi emlékezet?
Válaszában Kovács Levente érdekes megközelítésben szólt a színházi emlékezetről és annak csavaros mivoltáról. – Húsz évig vezettem jegyzőkönyveket tanszékülésekről, szemléltető főpróbákról. A csalás abban állt, hogy ha valami keményebb dolog hangzott el, azt én finomítottam, mert eredeti tartalmukban felértek volna egy denunciálással. Ezért kellő forráskritikával kell élni a régi jegyzőkönyvek kutatásánál. Volt, amikor egyesek rosszindulatúan az elhangzottaknál keményebb dolgokat írtak bele ezekbe a jegyzőkönyvekbe. Sok nagy rendező nem akart írással foglalkozni, ezért a hatvanas évek elején álneve voltam több jeles professzornak, például Harag Györgynek. Megtörtént, hogy tudatták, az ideológiai munkát ellenőrző brigád érkezik az intézetbe, nekünk pedig nem voltak munkaterveink. Két éjszakán keresztül dolgoztam: csináltam két félévi munkatervet, tíz jegyzőkönyvet. Egy szó sem volt igaz belőle. Bevették. A kérdésem: ha egy ifjú kutató elvállalja, hogy a főiskola történetéről írni fog, vajon ki tudja deríteni, hogy mindez nem volt igaz? Mert itt még sok kikutatnivaló lesz. Haragot naponta felhívták a megyei pártbizottsághoz, ahonnan néha igen gyűrötten jött vissza. Ezek a stresszek benne voltak a munkában, és soknak nincs nyoma, csak az emlékezés, az oral history áll a rendelkezésünkre. Ezeket a dolgokat is fel kell kutatni, addig, ameddig élnek olyan emberek, akik emlékeznek rájuk. Ezt szeretném javasolni: meg kell keresni, hogy hogyan látta mindezt az, aki például egy gyűlésen mondott valamit, utána pedig mást gondolt. Ilyen volt a Szabó Lajos csele is: párttagot csinált azokból, akiknek semmi közük nem volt a kommunizmushoz, és ezáltal megvédte a színház és az iskola autonómiáját. Nálunk ez egy felkészített, ötödik hadoszlop volt. Ezeket az árnyaltságokat figyelembe kell venni – Vásárhelyen például négy nagyon rendes gyárigazgató volt: kommunista igazgatók voltak és közben rengeteget tettek a magyarság megmaradásáért, azért, hogy ne lehessen például az üzemeket elrománosítani. Funkció kellett ahhoz, hogy védekezni tudjunk, és ez a színházban is megvolt.
– Fantasztikus azt tapasztalni, hogy Harag György kisujjában volt a színház, mégis mindennap kísérletezett és soha nem dicsérte a saját zseniális dolgait – tette hozzá Kincses Elemér. – Ami a cenzúrát illeti, a Seneca című darabomnak nyolc kritikai főpróbája volt.
A nyolcadikra eljött egy bukaresti cenzor, rendben találta. Nem ő, hanem egy Gáspár nevű helyi elvtárs szólt bele, aki segéd-teniszedző lett később Magyarországon a Városligetben. Ilyen idők voltak. A színházban az a kétségbeejtő, hogy a zseniális előadásokra emlékszel és a nagyon rosszakra. A középszerűekre nem. Az, hogy ki mire emékezik, a saját műveltségétől függ. Azokra emlékszem, amelyeket nagyszerűnek tartottam. A 3-400 előadásból 10-15-öt tartok zseniálisnak. Ez összefügg a privát emlékezettel, a borzasztó pedig az, hogy az agynak nem lehet parancsolni.
– A kollektív emlékezés foglalkoztat engem – árulta el Albert Mária. – A Philter gyakorlata azt a felfedezést jelentette, hogy kialakul egy párbeszéd az előadásokról. Az alkotók számára mit jelent ez a párbeszéd?
Váta Loránd szerint egy dolog, amit közölnek az adatok, más, amikor csak beszélünk az előadásról. – Az én reflexióm másfajta, a többieké megint más. Mivel a színház egy lélegző dolog, akkor fog szép képet kapni egy olvasó egy ilyen jelenségről, ha az sok színből áll össze.
Az emlékezés egy büfé. Színészi szempontból e büfének az a veszélye, hogy azok a dolgok, történetek, amiknek nincs érdekessége, elvesznek. Azok a jók, amiknek az emlékezés folyamán megmarad az előadás jellege, ha a színész akkor is elő tudja adni magát.
– Nemcsak a színészek és a kritika, hanem a nézők megszólaltatása is fontos, és ennek van egy olyan módszertana, amely megkereshető és egymással szembesíthetővé teszi a kutatott előadásokat – vélte Lázok János. – A külföldi kutatásokban használták az oral historyt is mint dokumentálási lehetőséget. A Marosvásárhelyi Rádió Aranyszalagtárában létezik egy igen komoly anyag, amelynek van egy digitalizált, javított formában felvett része. Viszonylag kevesen tudnak azonban Csifó János interjúkötetéről, amelyben nyolc-tíz színésszel, igazgatóval interjúzott, és amely hozzáférhető az interneten írott formában és felvételként is.
– Találkoztam olyan alkotóval, aki nem dokumentálja magát. Barabás Olga pl. az előadásait nem nagyon véteti fel. Mi lesz a segítségünkre, ha az alkotók nem fordítanak erre figyelmet, mi lesz az előadásokkal? – kérdezte Ungvári Zrínyi Ildikó.
– Ma már nagyon erős tudatosság van arra, hogy mindent rögzítsünk, kinyílt ez a dolog. Régebb nem létezett a rögzítés ösztöne. Minket a kilencvenes években az a tanárgeneráció tanított, amely folyamatosan mesélt régi dolgokról, és ez számunkra többet ért, mint egy könyv, mert ezen sztorik hatására sokkal kíváncsibbakká váltunk, személyes élményként éltük meg mindazt, amit elmeséltek nekünk – mondta Váta Loránd a sztorikban, történetekben gazdag, jó hangulatú délutáni beszélgetésen.
K. NAGY BOTOND / Népújság (Marosvásárhely)2017. április 3.
Száz erdélyi magyar értelmiségi kéri a „lex CEU" visszavonását
Száz erdélyi magyar oktató, kutató, véleményformáló írta alá azt a levelet, amelyben a magyarországi felsőoktatási törvény tervezett módosításának visszavonására szólítják a budapesti kormányt. Szerintük ellehetetlenedhet a Közép-Európai Egyetem (CEU) budapesti működése.
A nemzetközileg elismert tudás érték Erdélyben című levél címzettje Balog Zoltán, az Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője. Az aláírók emlékeztetnek, hogy az előző évszázadokban számos fiatal diák megfordult nyugati egyetemeken, és tért haza Erdélybe tudásban, lélekben gazdagodva, jelentős mértékben hozzájárulva a magyar tudományosság fellendüléséhez; de erdélyiségünk, illetve magyarságunk megőrzéséhez, megmaradásához is.
Megemlítik, hogy az 1990-es rendszerváltást követő időkben a budapesti Közép-Európai Egyetemről (CEU) hazatérő fiatalok hasonló értéket képviselnek az erdélyi magyar társadalomban. A száz értelmiségi szerint különösen a társadalomtudományi szakok képviselői profitálhattak sokat ennek az intézménynek a létéből; elsősorban azok, akik diákjai voltak, vagy doktori címet szereztek ott.
„De sokan mások is: akik konferenciákon, nyári egyetemeken, tanterv-fejlesztési vagy más posztgraduális képzéseken vettek részt. A páratlan könyvtárának olvasóiként is elmondhatjuk, hogy a Közép-Európai Egyetem szakmai fejlődésük igen fontos állomását jelentette. A hazahozott tudás – akárcsak elődeink esetében – közösségi létünk garanciája, és úgy gondoljuk ez a megállapítás a XXI. századi történelmi körülmények között nemcsak az erdélyi, hanem a többi határon túli magyar közösségre is érvényes a szóban forgó oktatási intézmény vonatkozásában is" – olvasható a szerkesztőségünkhöz eljuttatott levélben.
Az erdélyi értelmiségiek szerint a magyar kormánynak a nemzeti felsőoktatásról szóló törvény módosításáról szóló javaslata olyan helyzetet teremt, amelyben ellehetetlenedik a Közép-Európai Egyetem budapesti működése. Éppen ezért arra kérik Balog Zoltán minisztert, vizsgálja felül és vonja vissza törvénymódosítási javaslatát. „Meggyőződésünk, hogy ezzel jó ügyet támogat, hiszen nekünk létfontosságú érdekünk, hogy benne maradjunk a nemzetközi tudományos vérkeringésben, amelynek fontos központja a budapesti székhelyű Közép-Európai Egyetem" – állapítja meg a felhívás.
Az aláírók között szerepel a Sapientia EMTE, valamint a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem számos oktatója, ugyanakkor többek között Bakk Miklós politológus, docens, Barabási Albert László hálózatkutató, Csata Zsombor szociológus, Csoma Botond jogász, parlamenti képviselő, Demény Péter író, a Látó szerkesztője, Eckstein-Kovács Péter ügyvéd, Gáspárik Attila, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója, Horváth István szociológus, Lupescu Radu történész, Magyari Tivadar egyetemi tanár, volt CEU-hallgató (az RMDSZ ügyvezető alelnöke), Szilágyi N. Sándor nyelvész, Sándor D. Attila biológus, Szabó Á. Töhötöm néprajzkutató, Szabó Levente irodalomtörténész. Krónika (Kolozsvár)2017. április 3.
Színház és árnyoldala
Bizonyára szinte senki előtt nem ismeretlen az a történet, amiről az alábbiakban írni fogok, hiszen a Kolozsvári Állami Magyar Színházban március 24-én este történt incidens híre az elmúlt napokban, kis túlzással, körbejárt országot-világot. Úgy gondolom tehát, hogy nincs szükség az előzmények ismertetésére. Megjegyzem, eddig ódzkodtam bármit is írni az esettel kapcsolatban, vártam, hátha letisztulnak a dolgok, és érthetővé válik, mi és hogyan történt. Reméltem, hogy a szerdai televíziós (kolozsvári magyar adás) beszélgetés végre fényt derít erre a történetre. De úgy érzem, több csúsztatás is történt, ezért megpróbálom, leginkább a magam számára tisztázni azt, amit nem tudok logikusan összerakni, akármennyire is igyekszem.
Az alapot természetesen a már említett televíziós interjú szolgáltatja, amelyet Víg Emese készített a színház igazgatójával, Tompa Gáborral, hiszen, amint itt elhangzott, „ragaszkodjunk a tényekhez, ahhoz, hogy mi történt, mert eddig senki nem volt kíváncsi arra, hogy mi történt valójában... Na, most itt az igazság a következő...”.
Én is ragaszkodom tehát ahhoz, hogy az itt elhangzottak alapján megpróbáljak tisztázni néhány dolgot, vagy inkább elmondani, milyen kétségek–kérdések merültek fel bennem az elhangzott „igazságokkal, tényekkel” kapcsolatban.
Hát akkor, lássuk.
1. „Eddig senki nem volt kíváncsi arra, hogy mi történt valójában”, mondja Tompa Gábor az első pillanatokban. Ezt a kijelentést azért érzem kissé csúsztatásnak, mert a március 26-án, vasárnap este a Krónika online-, majd 27- én a lap nyomtatott változatában megjelenő cikk szerzői azt írják: „Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója megerősítette lapunknak, hogy incidens történt...” stb., stb. Ergo, valaki(k) kíváncsi(ak) volt(ak) a laptól arra, hogy „mi történt valójában”, hiszen feltételezhetően ezért keresték meg az igazgatót. Aminthogy az érintett színésznőt is, aki, mint írják, „nem kívánt nyilatkozni az ügyről... stb., stb.”.
És mivel itt jelent meg legelőször bármi is arról, hogy pénteken este incidens történt a bemutató alatt, ez lett volna az ideális alkalom arra, hogy a lap által megkérdezett igazgató elmondja az igazságot, és ezáltal elejét vegye a további találgatásoknak és ferdítéseknek. Feltételezésem szerint a cikk vasárnap készült, tehát péntek estétől vasárnap délig volt idő arra, hogy az intézményvezető aprólékosan tájékozódjon a történtekről, és elmondja a tényeket. Ehelyett azonban leginkább maszatolás folyt.
2. „Volt egy incidens, és szeretném leszögezni, hogy semmiféle agressziónak nincs létjogosultsága, nem próbálunk és nem is lehet igazolást találni”. „...semmiképpen nem fogadható el semmiféle agresszív vagy bántalmazó magatartás, erre semmiféle igazolást nem akarok, és nem kell találnunk”, hangzik el a televíziós beszélgetés elején Tompa Gábor részéről.
Ehhez képest, végighallgatva a szinte negyven perces műsort, folyton az az érzésem, hogy mégiscsak igazolásokat próbál találni, és úgy „ítéli el” az agressziót, hogy közben minduntalan felmenti az agresszivitást elkövető Andriy Zholdakot, hol azzal indokolva a történteket, hogy a rendező köztudottan „szenvedélyes megszállott”, hol felmagasztalva őt, hogy milyen nagyszerű rendező, akiről úgy hallotta, a próbafolyamatban részt vevő színészek azon része is, „akik nem maradtak a szereposztásban, azt mondták, hogy életük egyik legmeghatározóbb élménye volt” a vele való találkozás. Annak ellenére, hogy „nagyon kemény volt, és nagyon igénybe vette őket”. Hol pedig azzal, hogy hát ilyesmi, vagy ehhez hasonló dolgok máskor és másvalakikkel is megtörténtek... Például Harag György is nagyon keményen bánt a színészekkel, „Sebők Klárát minden próbán megsiratta, minden próbán meggyötörte” az Éjjeli menedékhely próbafolyamata alatt, jegyzi meg Tompa.
3. „Tehát, ő [mármint a rendező, Andriy Zholdak] bement szünetben, és az egyik színésznőt vállon ragadta, kiabált, megrázta, és fölemelte a kezét”, mondja az igazgató. Később pedig: „Nem történt semmi olyan atrocitás, vagy komolyabb testi bántalmazás, mert nem jutott el odáig... nem tudjuk, hogy eljutott volna, vagy sem, de megakadályozták”. Ez a pont kicsit kapcsolódik még az előzőhöz, hogy akkor hogy is van ezzel az agresszióval, amit elítél az igazgató. Azt ajánlom, olvassuk el még egyszer, lassan, hogy megértsük. Lássuk csak: kiderül, hogy történt ugyebár atrocitás, de nem esett „komolyabb testi bántalmazás, mert nem jutott el odáig...”. Andriy Zholdak „csak” megrázta a színésznőt, „csak” kiabált és „csak” fölemelte a kezét. (Gondolom, integetni akart). Egyéb atrocitás nem történt ugyebár. Mert megakadályozták. És nyilvánvalóan ebből kifolyólag nem tudjuk, hogy eljutott volna-e odáig a dolog, hogy „komolyabb testi bántalmazás” is megessen. A többit csak ideidézem kommentár nélkül: „azután rögtön az ott lévő színészek, később a technikai igazgató, aki ott volt és akinek szóltak, megjelent, szétválasztották, elvitték a színésznőt, Zholdákot kihozták az udvarra, lecsillapították”. „Nem tudjuk, hogy folytatódott volna-e vagy sem, mert megakadályoztuk”. „Ha valóságos agresszió lett volna...”
4. Ennél a pontnál kénytelen vagyok hosszasabban idézni Tompa Gábort, mert nem egyszerre hangzottak el ezek a dolgok a beszélgetésen, így nem biztos, hogy felfigyelnek rá azok, akik végighallgatják.
„Ez történt [mármint az incidens] háromnegyed 8-kor, az előadás szünetében...” „Nekem is szöveges üzenetem érkezett, én is kimentem az udvarra, megkérdeztem mi történt...” „Az előadás folytatódott”. „Az előadás végigment, de a rendőrséget kihívta az egyik munkatársunk háromnegyed tízkor. Két órával az incidens után. Az előadás végéhez közel”. „Nem tudtam, hogy kihívódott a rendőrség”. „Az előadás után azonnal lementem az öltözőbe, és körülbelül 40 percet töltöttem ott a színészekkel, akik ott voltak, ezért kezdődött ké- sőbb a protokoll, mert eléggé ki voltak borulva, mert lehordást kaptak és nem tudták, hogy miért...”. „Én éjjel négy órakor tudtam meg, hogy a rendőrséget kihívták, mert akkor közölte az illető személy írásban, hogy kihívta a rendőrséget”.
Vegyük tehát sorra. Az incidens háromnegyed nyolckor történt, az előadás szünetében (a bemutató 6 órakor kezdődött). Tompa Gábort szöveges üzenetben értesítik erről, ő is kimegy az udvarra. Addigra természetesen az incidens már lezajlott a kulisszák mögött, az udvaron már csak a „szenvedélyes” rendezőt csillapítják. Ezután folytatódik az előadás. Mint az igazgató mondja, a rendőrséget a munkatárs (vagyis az előadás ügyelője) háromnegyed tízkor hívta ki. A második rész szinte két órát tart, tehát a kb. nyolc órakor kezdődő második rész vége fele. Menjünk tovább. Azt mondja Tompa Gábor, hogy az előadás után azonnal lement az öltözőbe, és 40 percet töltött ott a színészekkel beszélgetve, csak azután ment fel a büfébe, ahol megtartották a protokollt. Amennyiben a rendőrséget háromnegyed tízkor hívták ki, az előadásnak pedig tíz óra körül volt vége, akkor az igazgatónak feltételezhetően találkoznia kellett volna velük, hiszen negyven percen át ott tartózkodott az öltözőkben, a rendőrfőkapitányság szóvivője szerint pedig, aki a Krónikának nyilatkozott, „a helyszínre érkezett rendőrök nem tudtak közvetlenül a sértett féllel beszélni, mivel a művész időközben a második felvonásban már ismét a színpadon játszott. A szóvivő elmondta, a riasztás nem az áldozattól, hanem annak egyik kollégájától származott, a rend- őröknek pedig ugyancsak más színészek írták le a történteket”.
Erre csak annyit lehet mondani, jelentkezzen, aki érti.
5. A beszélgetés elején Víg Emese próbál utalni arra, hogy Andriy Zholdakot „megelőzte a híre”, „van egy előtörténete”. Nincs, mondja Tompa. Nincs tekintettel a színészekre, mondja Víg Emese. Az igazgató erre azt válaszolja, hogy nem tud ilyesmiről. Később elmondja, hogy a színház „meghozta a maga lépéseit”, kivizsgálta az ügyet, és azt is megvizsgálták, hogyan lehet a rendezőt „egyfajta következmény elé állítani”. A rendező szerződésében, mondja Tompa, „van egy olyan pont, amely azt mondja ki, hogy bármilyen konfliktusos helyzetre a vezetőség közvetítésével keressen megoldást. Ezt ő megszegte, és emiatt levontunk a honoráriumából egy jelentős összeget, amit ő alá is írt, jegyzőkönyvvel”.
Nem tudom, hogy általában mi foglaltatik bele ezekbe a szerződésekbe, de meglepő ez a fogalmazás, hogy „bármilyen konfliktusos helyzetre a vezető- ség közvetítésével keressen megoldást”. Feltételezhetően valamit azért mégiscsak kellett tudniuk Zholdak „előtörténeteiről”, ha a szerződésbe foglaltatott egy ilyen kitétel.
6. A beszélgetés alatt sokszor elhangzik az igazgató részéről, hogy előbb menjenek el az emberek, nézzék meg az előadást, és azután ítélkezzenek. Ezzel teljesen egyetértek, ez elemi követelmény. Csakhogy itt nem arról kell beszélgetni, hogy milyen az előadás, hanem arról, hogy hogyan történhetnek meg ilyen dolgok, és ha már megtörténtek, akkor miért nem lehetett már a kezdet kezdetén elmondani vilá- gosan a történteket, a már említett első cikk megjelenésekor. És akkor valószínűleg elejét lehetett volna venni a „rémtörténeteknek” és „összeesküvés-elmé- leteknek”. Vagy legalábbis hivatkozási pont lehetett volna.
A „tessék megnézni, utána lehet bírálni, végezzük el a bírálatnak az érvelésen alapuló munkáját”-részhez pedig csak annyit fűznék hozzá, többször megtapasztaltam már – és más kritikus kollégáim is – ennek a kijelentésnek a következményeit az intézmény vezetője részéről.
„A párbeszédre szükség van”, mondja az igazgató. Valóban szükség van. De nemcsak ilyenkor, amikor „baj van”, hanem folyamatosan, erre alapulna a színház és közönség, színház és újságírók, kritikusok közötti kapcsolat. Ehhez azonban mindkét félnek nyitottnak kell lennie.
*
Végül még annyit, sokatmondó az a nyilatkozat, amit a társulat egy része aláírt. Ennél beszédesebb üzenetet, hogy valami nagyon nincs rendben, nem hiszem, hogy meg lehetett volna fogalmazni.
És akkor itt térnék ki ennek a történetnek a legfontosabb részére: a színészekre. Ha egy rendező csak úgy tud alkotni, hogy folyamatosan megalázza, agyongyötri, sárba tiporja, olyan lelki – vagy akár testi – agressziónak veti alá a színészt, amitől esetleg tartós sérülést is szenvedhet, és komoly következményei lehetnek, akkor engem nem biztos, hogy érdekel, hány nemzetközi fesztiválra hívták meg az előadást. Akkor csak azt tudom mondani, nem is érdekelnek az oly sokat hangoztatott „tények”. (Zárójelben megjegyzem, érdekes módon alig volt meg a bemutató, és az igazgató, mint elmondta a televíziós interjúban, már konkrétan tudja, hogy öt nemzetközi fesztiválra meghívták a produkciót. Gondoljuk vajon azt, hogy netalán előre „le volt zsírozva” a dolog?)
Láttam az előadási főpróbát. Elképzelni sem tudom, hogy a szünetbeli incidens után a szí- nészek, és különösképpen a közvetlenül érintett színésznő milyen lelkiállapotban ment(ek) vissza, lejátszani az iszonyatosan kemény, hatalmas energiákat és koncentrációt követelő szinte kétórás második részt. Ha valamiről, akkor erről kéne beszélni. A megaláztatásról. A lelki terrorról. Az igazgató hozzáállásáról. A hogyan továbbról. Mert Andriy Zholdak elment. De a színészek, a társulat marad...
Nyilatkozat
Mi, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészei, egyöntetűen n és határozottan kiállunk egymás mellett és egymásért. Elutasítunk mindennemű agressziót. Nem tekintjük úgy, hogy az agresszió a színházi munka része, vagy, hogy létezik olyan helyzet, ami ennek jogosultságot teremt. Mélységesen aggasztónak tartjuk a nemrég történteket. Úgy érezzük, hogy ilyen helyzetben egyetlen ember elfogadhatatlan gesztusa miatt árnyék vetül a munkánkra. Elvárjuk, hogy a munkánknak otthont adó intézmény tegye meg a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy az ilyesmi ne fordulhasson elő. Messzemenően szolidárisak vagyunk minden egyes színpadra lépő társunkkal, és erőt, bátorságot kívánunk a továbbiakban. Aláírják: Laczó Júlia, Orbán Attila, Marosán Csaba, Varga Csilla, Imre Éva, Albert Csilla, Sinkó Ferenc, Laczkó Vass Róbert, Szűcs Ervin, Bogdán Zsolt, Csutak Réka, Kató Emőke, Kali Andrea, Buzási András, Kézdi Imola, Dimény Áron, Panek Kati, Kántor Melinda, Sigmond Rita, Györgyjakab Enikő, Bodolai Balázs, Ötvös Kinga, Vindis Andrea, Farkas Lóránd, Pethő Anikó, Kicsid Gizella, Bács Miklós, Balla Szabolcs, Árus Péter, Fogarasi Alpár, Molnár Levente. Valamint: Hatházi András, Bíró József.
Köllő Katalin / Szabadság (Kolozsvár)2017. április 3.
Gally Katalin meséje a csendről
Festészeti és grafikai kiállítás a Györkös-emlékházban
„Gally Katalin nyitottsággal és elemző precizitással figyeli a világ, az élet rezdüléseit, amelyeket csendes kitartással és nem szűnő következetességgel fogalmaz meg képeiben”, állapította meg Portik Blénessy Ágota a Györkös Mányi Albert Emlékház múlt heti eseményén. A fiatal művészettörténész az emlékház által szervezett tárlaton méltatta Gally Katalin képzőművész munkáit, a megnyitón közreműködött Oláh Orsolya fuvolaművész.
Portik Blénessy Ágota egy Ady Endre vers – Mesélj a csendről – részletéből kiindulva kezdte méltatását, mint mondta, ez a néhány verssor visszhangzott benne Gally Katalin legfrissebb grafikai és festészeti munkáit nézegetve. Úgy vélte, a képzőművész sajátosságához tartozik „a csendről beszélni szavak nélkül és mégis mindent elmondani... az emberről, az emberi lét nehézségeiről és apró kis örömeiről, az emberi kapcsolatokról, a múltról és jelenről, a szaladó idő könyörtelenségéről, ugyanakkor a maradandó értékekről, kultúráról”.
– Gally Katalin képei visszafogottságukkal, szűkszavúságukkal és kimértségükkel késztetnek megállásra, gondolkodásra. Személyiségéből adódó érzékenysége és visszafogottsága képein is jól nyomon követhető, de komolyságuk nem téveszthető össze a komorsággal. Annak ellenére, hogy munkáiban visszatérő tematika az idő múlása, az élet körforgása, amely sokszor elégikus hangvétellel párosul, gyakran ezt éppen a címadás vagy egy becsempészett részlet játékossága oldja fel és teszi életszerűvé. S éppen e tartalom és megfogalmazás közötti paradoxon adja művészetének sajátos hangvételét – hangsúlyozta a művészettörténész.
Gally Katalin legfrissebb grafikai és festészeti munkáiból született tárlat anyaga Unipan Helga kurátor rendezésében tekinthető meg a Györkös-emlékház székhelyén (Majális/Republicii utca 5 szám). A kiállítás április 21-ig látogatható, hétfőn, kedden és pénteken 9-13, szerdán és csütörtökön 13-17 óra között, valamint a rendezvények alkalmával.
Köllő Katalin / Szabadság (Kolozsvár)2017. április 3.
Nyílt levelet küldött Balog Zoltánnak az erdélyi értelmiségiek egy csoportja
Száz erdélyi magyar egyetemi oktató, kutató és véleményformáló kéri egy hétfőn nyilvánosságra hozott nyílt levélben Balog Zoltán minisztert, hogy vonja vissza a Közép-európai Egyetem (CEU) működését veszélyeztető törvénymódosítási javaslatot.
Az aláírók emlékeztetik az emberi erőforrások miniszterét, hogy több évszázados hagyománya van annak, hogy erdélyi diákok hazaviszik szülőföldjükre a nyugati egyetemeken szerzett tudásukat. A külföldi tanulmányok után hazatérő fiatalok jelentős mértékben hozzájárultak a magyar tudományosság fellendüléséhez, de „az erdélyiség és a magyarság megőrzéséhez, megmaradásához" is.
„Az 1990-es rendszerváltást követő időkben a Közép-európai Egyetemről hazatérő fiataljaink hasonló értéket képviselnek az erdélyi magyar társadalomban. (...) A hazahozott tudás – akárcsak elődeink esetében – közösségi létünk garanciája, és úgy gondoljuk, ez a megállapítás a XXI. századi történelmi körülmények között nemcsak az erdélyi, hanem a többi határon túli magyar közösségre is érvényes a szóban forgó oktatási intézmény vonatkozásában is" – áll az MTI-hez is eljuttatott nyílt levélben.
Az aláírók aggodalmuknak adtak hangot amiatt, hogy a nemzeti felsőoktatásról szóló törvény módosítási javaslata olyan helyzetet teremt, amelyben a Közép-európai Egyetem budapesti működése ellehetetlenül.
„Arra kérjük, vizsgálja felül és vonja vissza törvénymódosítási javaslatát! Meggyőződésünk, hogy ezzel jó ügyet támogat, hiszen nekünk létfontosságú érdekünk, hogy benne maradjunk a nemzetközi tudományos vérkeringésben, amelynek fontos központja a budapesti székhelyű Közép-európai Egyetem" – áll az erdélyi magyar egyetemi oktatók, kutatók és véleményformálók Balog Zoltán miniszternek címzett nyílt levelében.
A levelet többek között Bakk Miklós politológus, a Sapientia EMTE tanára, a csíkszeredai születésű Barabási Albert-László hálózatkutató, Egyed Emese, a Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) egyetemi tanára, Kiss Tamás szociológus, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatója, Salat Levente politológus, a BBTE tanára, Szilágyi N. Sándor nyelvész, a BBTE nyugalmazott tanára írta alá.
MTI; Erdély.ma2017. április 5.
Előadás a „Lex Apponyi”-ról
Köő Artúr fiatal történész, tanár, a Trianon Múzeum munkatársa tart könyvbemutatót és előadást Nagyváradon április 6-án, csütörtökön 18 órától, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács székházában, a Magyar Polgári Egyesület szervezésében.
Az előadás témája: Adalékok a román-magyar viszony dualizmus kori történetéhez: a „Lex Apponyi”. Köő Artúr fiatal történész kötetében a magyar–román viszony egyik legbonyolultabb kérdéskörét mutatja be. Az 1900-as évek elején a nemzetiségi egyházi iskolákban egyáltalán nem kellett magyarul tanítani, amiből az következett, hogy az állam nyelvét a nemzetiségekhez tartozó milliók meg sem tanulták. Emiatt a Wekerle-kormány kultuszminisztere, gróf Apponyi Albert 1907-ben megalkotta a népiskolai törvénycsomagot, amely – amint a kötetből is kiderül – komoly hazai és nemzetközi vitákat váltott ki.
Köő Artúr történelem szakos tanárként nemcsak a tantárgy szeretetére neveli diákjait, hanem hiánypótló könyvével arról is tanúságot tesz, hogy a 21. század elején is fontos az oktatók kutatóként való megjelenése.
Az előadásra a belépés ingyenes, a Kálvin utcai helyszínen a kötet kedvezményes áron beszerezhető.
/Köő Artúr: Erdélyi adalékok a Lex Apponyihoz, Underground Kiadó és Terjesztő, Budapest, 2014/ itthon.ma/civilifi2017. április 5.
Hencz Hilda: Persona non grata (vagy a Magyar Bukarest, és ami mögötte van)
Ritkán kerül a kezünkbe olyan könyv, amely egy másik könyv kiadásának történetét meséli el. Hencz Hilda nem eléggé elismert, nem eléggé népszerűsített, sőt, mondhatni elhallgatott, hiánypótló kötetéről (Magyar Bukarest) van szó, amely számtalan eddig ismeretlen adalékkal szolgál a bukaresti magyarság 19–21. századi történetéről.
Íróját többször méltánytalanul lekezelő megállapításokkal, véleményekkel illették, bevallott vegyes identitása miatt kerülték. (Anyja révén református magyar család sarja, csak 1948-tól, anyjának román férfival való házassága után változott környezete románná, aki aztán román iskolába is kényszerítette fogadott lányát.) Sietek megjegyezni, a fentiek nem érvényesek vidékünkre, hisz a Hármas (a Háromszéki Magyar Sajtóért) Alapítvány elnöke, Farkas Árpád kezdeményezésének köszönhetően a múlt év végén a Kaláka-sorozatban végre megjelenhetett a Magyar Bukarest magyar fordítása, s a Csíkszeredában megjelenő Székelyföld folyóirat mellett a Háromszék negyven száma is érdekes részleteket közölt a kötetből. Hogy honnan veszem a fenti megállapításokat? Nos, a Pro Universitaria Kiadó gondozásában a múlt év végén megjelent Hencz Hilda Persona non grata – vagy hogyan sikerült megírnom a bukaresti magyarság történetét című könyve, amelyben keserű felhanggal, már-már lemondó rezignáltsággal végigvezet könyvei – Magyarok román világban (Maghiari în universul românesc); Bukaresti magyar időszaki kiadványok, 1860–2010 (Publicațiile periodice maghiare din București) – megjelenésének rögös útján, az elébe gördített számos akadály sikeres vagy sikertelen elhárításán. E folyamatban a legfájóbb az, hogy ezeket a lekicsinyléseket, semmibevevéseket, elfordulásokat, intellektuális eltulajdonítási próbálkozásokat nemcsak román, de több esetben a jelenlegi bukaresti magyar értelmiségi réteg azon, nem egyszer a hierarchia csúcsához közel álló képviselői követték el vagy próbálták elkövetni, akikhez az író segítségért fordult kutatásai s könyve megjelenésének érdekében. A könyv címe magától beszél: írója, miközben a bukaresti magyarság történetét kutatta, írta, nemegyszer tapasztalta, hogy többen, akikhez segítségért, támogatásért fordult, nem kívánt személynek tekintették. E megállapítása természetesen az írónő alkalmankénti túlzott érzékenységének is betudható, témájának fontossága talán túlfűtött optimizmussal, gyors sikerek elérésének reményével kecsegtette, s akadályokra nem számítva indult el kutatásai útján. Számos esetben meglepetéssel tapasztalta, hogy az egyházaknál, könyvtárakban vizsgált dokumentumokból a magyarságra vonatkozó adatokat eltávolították. A Bărăția (Barátok) római katolikus templom (épült 1666-ban) közelmúltig szolgáló román lelkésze nemcsak hogy elferdített és téves egyháztörténeti adatokat közölt az egyház lapjában, de Hencz észrevételezésére az RMDSZ részéről kémkedéssel is megvádolta. A bukaresti állami könyvtár számos esetben tagadta le a tanulmányozásra kért dokumentumok létét. Amikor az egyik kiadó tulajdonosa megtudta, hogy a Bucureștiul maghiar című könyvének egyik tudományos referense Lucian Boia történész, úgy nyilatkozott róla, ő a román történelem megcsúfolója. Fekete József A levegő hőseinek emlékművét szánta könyve első kiadásának borítójára. Közelharcot kellett vívnia a kiadóval, hogy a szobrász nevét ne Iosif Negruleáként írják le. Több alkalommal magyar szakemberektől, lelkészektől, a művelődési vagy politikai élet magyar korifeusaitól sem kapta meg a kért támogatást. Ígértek mindent, hogy aztán keserűen tapasztalja, csak azzal maradt. Mikrofilmek beszerzésével, más városokban, például Budapesten – ahová kutatni ment – szállás ígéretével biztatták, nyugdíjba vonulása után állással a magyar kulturális központnál, befolyásos, ismert szakembereknek adta át vagy küldte el véleményezésre kutatásai eredményeit, többen közülük válaszra sem méltatták vagy kitértek előle, mi több, olyan is akadt, aki Hencz eredményeit sajátjaként próbálta felhasználni. A kiadókkal, szerkesztőkkel, fordítókkal sem járt jobban, bár itt is volt része ígéretekben. Nem volt szívesen látott vendége a Petőfi Háznak és a Petőfi Egyesületnek, az Ady Endre Líceum igazgatósága, a Bukaresti Egyetem Hungarológia Fakultásának jeles személyiségei, a bukaresti magyar egyházak lelkészei próbáltak szabadulni kilincselései elől. Könyve Petőfi Társaságnál történt bemutatójáról teljességgel hiányoztak a magyar kulturális élet képviselői. Mi több, ez alkalommal számos jelentős magyar személyiségnek is küldött tiszteletpéldányt, ezek is visszhang nélkül maradtak. A szerencsés végkifejlet: főként két román szakembernek (egy történésznek és egy építésznek), román kiadónak köszönhetően jelenhettek meg könyvei. Mindeközben tovább dolgozott, kutatott, újabb és újabb magyar származású bukaresti személyiségeket fedezett fel, többek között olyanokat is, akik az évek során lemondtak magyar identitásukról, elrománosítva nevüket, vagy elnézve, hogy már a 19. század elejétől mások tették ezt. (Ez történt családja nevével is a két világháború között. A Petőfi Egyesületnek felrótta, hogy egyik román nyelven írt közleményében a Zsolt név Joltként, a Csaba Ciabaként, a Gyárfás Gherasimként jelent meg.) Újabb felfedezéseiről a Persona non grata című könyvének Addenda fejezetében olvashatunk. Csak példaként: a román állatorvosi iskola megteremtője Wolfgang Lucaci, azaz Lukács Farkas, az első román nyelven írt állatorvosi könyv szerzője pedig Ioan Huboți – Hubossy János volt (1842). Bizonyítja Nadia Comăneci magyar eredetét, akinek nagyszülei a Kémenes nevet viselték, vagy hogy a neves román színészek, Mircea Albulescu és Carmen Stănescu édesanyja is magyar volt. Számos magyar vonatkozású 17–19. századi történelmi adalékkal is gazdagodhatunk e fejezet olvasása közben. A könyv utolsó fejezete az utóbbi két évben eltávozottakról emlékezik (köztük Koczka György, Bács Lajos, Balázs Jolán vagy dr. Kovács Albert, Mircea Dinescu apósa, illetve Silvia Kerim írónő, aki csak idős korában vallotta be magyar anyanyelvét). Végül keserűen állapítja meg, hogy a regáti magyarság beolvadásában igaznak bizonyult Ürmösy unitárius lelkész 1843-ban Bukarestben tett észrevétele, miszerint az oda érkezett magyarok egy része épp az esetleges feléjük irányuló gyűlölet miatt vonakodott felfedni nemzetiségét, s ez a félelem napjainkban is megmutatkozik. A románság pedig soha nem fogja bánni, megérezni azoknak a magyaroknak az eltávozását, akiknek őseihez több tíz jelentős bukaresti középület, templom, műemlék, tudományos és művészeti vonatkozású, jelentős úttörő munka fűződik. Ettől függetlenül „továbbra is harsogni fog nemcsak a rádióban és a televízióban, de a közterületeken is a miccsek zenei sercegése által kísért manele” – fejezi be könyvét.
József Álmos / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. április 6.
Kovászna az idei házigazda (Orvos- és gyógyszerésztudományi ülésszak)
A fokhagymától a védőoltásig, a vállsérülések artroszkópos kezelésétől a cukorbetegséghez társuló szellemi hanyatlásig, a legújabb fogorvosi és gyógyszerészeti újdonságokig sok mindenről esik szó az Erdélyi Múzeum-Egyesület orvos- és gyógyszerésztudományi szakosztálya XXVII. tudományos ülésszakán, amelyet mától szombatig tartanak a kovásznai Clermont Szállodában. A továbbképző előadásokat, újdonságokról szóló prezentációkat, az egyes ágazatokban elért eredményeket ismertető szekcióüléseket magában foglaló, évente szervezett vándorrendezvény a legrangosabb hazai magyar nyelvű orvos-, gyógyszerészeti és fogászati tudományos esemény, amelyet ötödik alkalommal tartanak Háromszéken.
Dr. Albert István sepsiszentgyörgyi belgyógyász-kardiológus, az idei ülésszak főszervezője lapunknak elmondta, a rendezvény jó alkalom arra, hogy az erdélyi és magyarországi szakemberek megismerkedjenek, tájékoztassák egymást a különböző diagnosztikai és terápiás eljárásokról, újdonságokról, az ilyen alkalmakkor szerzett kapcsolatok révén segítsék pácienseiket, hogy a számukra legmegfelelőbb kezeléshez, gyógymódhoz jussanak. Az újdonságok kategóriában négy előadás hangzik el: dr. Kellermeyer Miklós, a budapesti Semmelweis Egyetem tanára a nanorészecskék világába kalauzolja a hallgatókat, dr. Botz Lajos, a Pécsi Tudományegyetem tanára a gyógyszeres terápia hatékonyságát befolyásoló tényezőkről, kollégája, dr. Bán Ágnes pedig a kalciumcsatorna-blokkolók okozta hyperplasiákról és kezelésükről tart előadást, dr. Albert István a kardiovaszkuláris betegségek megelőzéséről értekezik. A továbbképző előadások általános orvosi kategóriájában gyermekgyógyászati, szemészeti és rehabilitációs témákban hangzanak el előadások, a szekcióülések egyikén a kovásznai szívkórházban használt kezelési módokat és dr. Benedek Géza munkásságát is ismertetik.
A szünetekben és az esti programok, valamint a szombati helytörténeti kirándulás alatt (Csomakőrös és Zágon) lehetőség lesz az esetmegbeszélésekre, és Albert István szerint az ilyenkor kialakuló kapcsolatok haszonélvezői a páciensek is, mert ha egy esetet helyben nem tudnak megoldani, van, akihez fordulniuk, ahová a beteget küldeniük. Az ülésszak főszervezője kiemelte: a magyar szaknyelv gyakorlása és terjesztése terén is jó szolgálatot tesz az Erdélyi Múzeum Egyesület orvos- és gyógyszerésztudományi szakosztályának minden rendezvénye, amelyek egy része kimondottan a pályakezdőket segíti a továbbhaladásban. A száztizenegy éve működő önálló szakosztály jelenleg is hű kezdeti célkitűzéséhez: az anyanyelven művelt tudományos tevékenység szervezése, az elért eredmények népszerűsítése, a kiemelkedő tudományos munkák közlésének biztosítása, alapelvük továbbra is a korszerűség és a hagyományápolás ötvözése.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. április 7.
Fasiszta szervezetnek nyilvánították Romániában a HVIM-et
A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom, valamint a Szent László Serege Egyesület fasiszta, xenofób és rasszista szervezetek - közölte pénteken a Bukaresti Ítélőtábla.
Az erre vonatkozó döntés azzal a dossziéval kapcsolatban született meg, amelyben Szőcs Zoltánt és Beke Istvánt, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom erdélyi, illetve kézdivásárhelyi szervezetének vezetőjét alapfokon 10 hónap és 8 nap, illetve 11 hónap és 6 nap letöltendő szabadságvesztésre ítélte az említett igazságszolgáltatási intézmény.
Mint írtuk, egyikük sem kerül börtönbe, mert az előzetes letartóztatás, illetve házi őrizet ideje alatt már letöltötték büntetésüket. A bírák ugyanakkor elkoboztatattak Szőcs Zoltántól és Beke Istvántól több zászlót, Wass Albert Nagy novelláskönyvének egy példányát, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom több kiadványát, beiratkozási lapjait, öntapadós matricákat, árpádsávos zászlókat, Nagy-Magyarország térképet és más tárgyakat.
Agerpres; maszol.ro2017. április 10.
„Arany Szalontája, Szalonta Aranya”
Arany János születésének 200. évfordulóján a költő szülővárosa több rendezvénnyel nyitotta meg az emlékévet, megjelentetett két tisztelgő kiadványt is: egy Arany–kalendáriumot (Tódor Albert szerkesztésében) és egy rendhagyónak mondható, Dánielisz Endre, Faggyas Sándor, Patócs Júlia által összeállított albumot.
Ez utóbbinak már a címe (Arany Szalontája, Szalonta Aranya, 2017) sejtetni engedi, mit kínál az érdeklődőnek a külsejét tekintve is vonzó kiadvány: a jelképpé magasztosuló magyar klasszikus küzdelmekkel keresztezett életének, költészetének szűkebb hazájához fűződő élményeit, műveit és a szülőhely „főhajtását”.
Arany sokszor és sokféleképpen vallotta meg, milyen eltéphetetlen érzelmi kötődések fűzik ahhoz a tájhoz, ahonnan elindult „földi utazásnak”, ahhoz a világhoz, amelyben életének felét töltötte, és amelynek megpróbáltatásokkal terhes múltja, mondái, népi környzete, szokásai, nyelvi ízei alakították egyéniségét, váltak művészetének éltetőivé.
A műveket értelmező szerkesztő Faggyas Sándor (Táncsics Mihály díjas újságíró) azzal a reménnyel nyújtja át az életrajzi tényeket és a művészileg teremtett világot szerves egységben láttató kiadványt, hogy „az nemcsak az idei jubileumi évben kínál lehetőséget és segítséget az ünnepi megemlékezéshez, a tiszteletadáshoz, hanem a hétköznapokon, az iskolai tanulmányok alatt és utána is, újra és újra kézbe vehető, lélekemelő és tudásgyarapító, a nemzettudatot formáló, erősítő olvasmány lesz.”
A Bocskai István alapította „nevezetes város” története, Szalontán született ismert költők, írók (köztük Sinka István és Zilahy Lajos), az Arany család, a fiatal Arany színészkalandja, iskolai, tanítói, „kis nótáriusi” évei szervesen épülnek bele az anyagi gondoktól és a benső küzdelmektől később sem mentes költői pálya alakulásába. Megidézésükkel válunk részeseivé a „kis haza” ihlette műalkotásoknak, mindannak, ami az aljegyző feladatait kivételes pontossággal végző, a közszerepléstől irtózó Arany Jánost arra késztették, hogy a költői hivatást magáénak érezze, s hogy – személyes tapasztalataiból merítő első művét – Az elveszett alkotmányt (1845) szatirikus eposz formájában megírja.
Természetesen a korszak alkotásai közül a Toldi–trilógiának szentelnek nagyobb teret a szerzők. Mindenekelőtt az elbeszélő költemény megszületési körülményeire, forrásaira, a jelképpé magasztosuló hőst küzdelemre késztető lélektani indítékokra, a más léthelyzetből fakadó művek (Toldi,1846, Toldi estéje,1847-48, Toldi szerelme,1879) művészi megformálásának különbségeire. És nem marad el a Petőfi barátságát is megalapozó művészi teljesítmény visszhangja sem. Az Arany életműhöz vissza-visszatérő tudós professzor, Barta János szavait kölcsönözve: „Petőfi lobogása és Arany csendesebb tüze a közösségi kötődésben is eggyéolvadhatott.”
Ugyanakkor részesei lehetünk fájdalmas érzésekkel birkózó költemények (A lantos, Letészem a lantot, Családi kör) világának, kései balladák (Ágnes asszony, Vörös Rébék) korai forrásainak, egykori otthoni emlékek lírai újraélésének:
Holtig sajog itt benn, – s tüzesebben vér
Láttodra, te búzás alföldi szekér.
(Vásárban)
Általában elmondhatjuk: az életút szakaszai, a különböző műfajok az életmű egészébe ágyazva tárulkoznak elénk, mintegy érzékeltetve azt is, milyen változatos lehet a viszony személyes élmények és műalkotások belső világa között.
Végül – Dánielisz Endre fáradhatatlan búvárkodásának és Arany szalontai utóélete felett őrködő Patócs Júliának köszönhetően – a költő életében elkezdődő Arany-kultusz vázlatos történetéről, intézményes formáiról tájékozódhat az Arany János életművét teljesebben megismerni óhajtó olvasó.
Amit az albumot szerkesztő Faggyas Sándor múlt évben Protenstáns hősök címmel megjelentetett rangos válogatása alkalmával mondott, mostani összeállítására is érvényes: „tudományos kutatómunka áll ugyan az életrajzok mögött, de érdekes, közérthető, befogadható terjedelmű portrék születtek.”
Az évfordulón megjelent kötet jó érzékkel megválasztott közlésmódja, stílusa, nyelvezete miatt is elismerést érdemel.
KOZMA DEZSŐ
Dánielisz Endre - Faggyas Sándor - Patócs Júlia: Arany Szalontája, Szalonta Aranya
Szabadság (Kolozsvár)2017. április 10.
Az orvostudomány magyar nyelvű műveléséért (Erdélyi Múzeum-Egyesület)
Közel hatszáz résztvevő, négy plenáris előadás, százhuszonhét tudományos dolgozat, tizenkilenc továbbképző előadás, kiosztott díjak és sok-sok óra kötetlen beszélgetés – összegezhető számadatokban a Kovásznán szombaton zárult háromnapos orvostudományi ülésszak, amelyet huszonhetedik alkalommal szervezett meg az Erdélyi Múzeum Egyesület orvos- és gyógyszerésztudományi szakosztálya. A szervezők úgy vélik, az eredmény ellenben nem a számokban rejlik, hanem abban a tudásban, amelyet a résztvevők magukkal visznek, illetve az emberi kapcsolatokban, amelyeknek nemcsak a szakma művelői a haszonélvezői, hanem a betegek is.
A csütörtöki megnyitón Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke üdvözlőbeszédében az orvosok aktív részvételét kérte a háromszéki gyógyturizmus szakmai megalapozásában és népszerűsítésében, ismertette, hogy az idei esztendő a Turizmus éve Háromszéken, és megköszönte azt az egységes kiállást, amelyet 2015 áprilisában megtapasztaltak, amikor tíz nap alatt több mint harmincezer ember írta alá a beadványt a kovásznai Dr. Benedek Géza Szívkórház nevének visszaállítása érdekében. A megyei önkormányzat elöljárója szerint Székelyföld akkor tud fejlődni, ha a szakmai elit itthon vállal munkát, köztük az orvosok is. Az alkalommal Tamás Sándor elismerő oklevelet adott át dr. Szabó Béla marosvásárhelyi szülész-nőgyógyász professzornak, az EME ülésszakot szervező szakosztálya elnökének a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügyének bátor, határozott képviseletéért, az erdélyi magyar orvosképzésben kifejtett oktatói és tudományos tevékenységéért. A résztvevőket köszöntötte dr. Albert István belgyógyász-kardiológus, az idei ülésszak főszervezője és Gyerő József, Kovászna polgármestere, majd megkezdődött a kétnapos maratoni előadás-sorozat.
Dr. Szabó Béla professzor lapunk érdeklődésére elmondta, mindig örvendenek, ha Marosvásárhelyen kívül is van jelentkező az évente tartott ülésszak megrendezésére, és szerinte a sepsiszentgyörgyiek idei kínálata igazán megfelelt az elvárásoknak. „Az EME célkitűzésének megfelelően megvalósul itt a tudomány magyar nyelvű művelése, egymást jobban megismerjük, és a kialakult kapcsolatok hasznosak számunkra és a betegek számára is” – hangsúlyozta az orvos- és gyógyszerésztudományi szakosztály elnöke. A rendezvényen ezúttal is osztottak ki díjakat: a Csőgör Lajos-díjat dr. Balla Árpád székelyudvarhelyi gyermekgyógyász főorvosnak ítélték gazdag szakmai, tudományos és szervezői munkásságáért, a Lencsés György-díjat dr. Süveges Ildikó budapesti szemész, egyetemi tanár, akadémikus kapta, a Dr. Kopp Elemér-díjban Bába László István, Bálint Hajnalka Zsófia és Ferencz Adél gyógyszerészhallgatók részesültek, előadásdíjat Pálosi Tímea kapott a kísérletes orvostudomány kategóriában.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. április 14.
Wass-Reményik-Nyirő felolvasóest Felsőlemhényben
A Háromszéki Népfőiskola Egyesület második alkalommal szervezett felolvasóestet Felsőlemhényben. Tavaly Wass Albert műveiből olvastak fel a lemhényi Szent Mihály Színjátszó Csoport tagjai, az idén bővült a paletta: pár Reményik Sándor-vers és Nyirő József-novellarészlet is felkerült a listára.
A jelenlevőket az egyesület elnöke köszöntötte, kiemelve a három kiemelkedő irodalmi személyiség sajátos világszemléletét, nemzete miatti aggódását, életútját, melyeket nem tanítanak az iskolában. A felolvasóesten a Bem József Általános Iskola pár diákja is megosztotta kedvenc vers- vagy prózarészletét. Albu Erika és Máté Loránd énekkel, illetve hegedűjátékkal fokozták az est hangulatát. Az eseményt beszélgetés, finom kürtőskalács közös elfogyasztása zárta.
Bíró Erika, Lemhény / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)