udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
3350
találat
lapozás: 1-30 ... 3151-3180 | 3181-3210 | 3211-3240 ... 3331-3350
Névmutató:
Einstein, Albert
2017. május 4.
Strahl Zoltán, a hétköznapok hőse
Vannak sztárpolitikusaink, közíróink, ismert és népszerű közéleti szereplőink mindkét oldalon. Nevükre százak, ezrek vagy akár tízezrek mozdulnak meg. És ez jól is van így. Minden állampolgár egyéni felelőssége, hogy a gyalázkodó Dopemant tekinti példaképének vagy a Krisztus-szavú Papp Lajos professzort, Gyurcsányt vagy Orbánt, Károlyi Mihályt vagy Horthy Miklóst. Másrészt vannak a nemzetnek olyan elkötelezett, felkészült, cselekedni akaró és tudó tagjai, akik nem törekednek reflektorfényre, de akik konok kitartással teszik a dolgukat a maguk helyén: megkeresik az értelmes nemzetépítő feladatokat. Isten ments, hogy egyik kategóriát a másik ellenében játsszam ki, hiszen nagy szükség van mindkét típusú nemzetszolgálatra.
Strahl Zoltán az utóbbiak közé tartozott. Bár, ha politikai pályára lép, ott is megállta volna a helyét az első vonalban. A kétezres évek legelején ismerkedtünk meg egy világhálós vitaoldalon. Saját néven jelentkezett be, nyílt sisakkal harcolt, vaslogikával, érvekkel, tényekkel, a nemzeti értékek és érdekek jegyében. Nem sok idő kellett hozzá, hogy személyesen is találkozzunk és életre szóló barátságot kössünk. Közvetlen közelről volt alkalmam figyelni, hogy egész élete a magyarság szolgálatáról szólt. Előbb a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom alelnökeként szervezte a lehető legnagyobb odaadással a Magyar Szigetet, majd elnökségi társaival megalakították saját szervezetüket: az Egyesült Magyar Ifjúság szövetségesével, az Erdélyi Magyar Ifjakkal közösen a gyergyószéki EMI-tábort hívta életre. E tábor mindmáig a legfontosabb ifjúsági nemzeti rendezvény Erdélyben, ahol nem a pártokráciáról szólnak az előadások, hanem a nemzeti létérdekekről. Az EMI megannyi nemzeti kezdeményezés (Wass Albert felolvasó-maraton, Trianon filmvetítés-sorozat, könyvgyűjtés Kárpátalja számára stb.) mellett a gyergyóihoz hasonló tábort szervezett Kenderesen, Kaposváron, valamint a Délvidék különböző helyszínein Adától Zentagunarason át Magyarkanizsáig, míg a szerb hatóságok lehetetlenné tették tevékenységüket. Strahl Zoltán a legeslegjobbak egyike volt. Megfontolt, bölcs, szakmailag felkészült. Ritka éleslátással bírt, de ugyanakkor bátor is volt, egyenes, következetes. Végtelen jóság és jókedv sugárzott belőle, egyfajta realista optimizmus. Szerény is volt, talán túlságosan az. Úgy vélem, szerénysége miatt nem közölte a formális médiában politológiai elemzésnek is beillő, zárt körben vagy nyilvános vitafórumokon megfogalmazott eszmefuttatásait. S mindezt nemcsak most mondják el róla többtucatnyian vagy tán több százan, amikor méltósággal, sőt, derűvel viselt súlyos betegség után itt hagyott bennünket ebben az árnyékvilágban, hanem már életében így tekintettek rá ismerősei és barátai. A határozott értékelvek olykor merevvé teszik sokak gondolkodását. Strahl Zoltán világnézetében megvoltak a rögzített értékcsomók, ami azonban nem akadályozta meg abban, hogy nyitott legyen az új gondolatokra, hogy hagyja magát meggyőzni a józan érvek által. Ő azt a világlátást, azt az életfilozófiát képviselte, amit az irodalomban Wass Albert jelenített meg a legmarkánsabban, s amit a nagy író szavaival egy sorban így lehet megfogalmazni: töretlen hittel ember és magyar. E gondolkodásmód dogmamentes és nem viseli el a pártszemellenzőt. Nem az a kérdés, hogy melyik eszmei irányzat mit mond egy adott helyzetben, nem az a fontos, hogy az ember jó konzervatívnak tűnjön környezete szemében, az meg végképp mellékes, hogy melyik párt mit hirdet, hanem az a lényeg, hogy mi szolgálja a nemzet ügyét. Ő is azt vallotta Széchenyi Istvánnal, Gömbös Gyulával vagy épp a hajdani miniszterelnök konok bírálójával, Szabó Dezsővel közösen, amit ez utóbbi így fogalmazott meg: „csak maga iránt vannak kötelességei s minden történelmi helyzetben olyan iránnyal, ideológiával, olyan véleményagyarral küzdhet” a nemzetek versenyében, „amely abban a történelmi helyzetben a legkönnyebben, a legbiztosabban juttatja a legtartósabb győzelemhez.” Emléke kötelez. Akik ismerték, szerették, netán együtt harcoltak vele, példaként tekintettek rá eddig is. És ez a jövőben sem lesz másként. Mély hite, jellemessége, nemzeti elkötelezettsége, mindenkori cselekvőkészsége, fáradhatatlan ügyszolgálata egyszerre erkölcsi mérce és motivációs erőforrás. Nem közhelyes fordulat, hanem szikár tény: velünk marad. Örökre.
Borbély Zsolt Attila / Erdélyi Napló (Kolozsvár)2017. május 4.
A Kálnoky-kastélymúzeum új pompájáról (Miklósvár)
A miklósvári Kálnoky-kastély felújításáról, az ott berendezett múzeumról számolt be Erdővidék Múzeumában gróf Kálnoky Tibor, Magyarósi Imola művészettörténész és Lakatos Csilla muzeológus, majd szóba került az ingatlan hasznosítása is. Az Erdélyi Élet Múzeuma nemcsak letűnt korokról szól: az ott befogadásra kerülő rendezvények által zenét, irodalmat, képzőművészetet fog szolgálni, s hozzájárul ahhoz is, hogy a kis tájegység népszerűbbé, ismertebbé váljon a turisták előtt – hangoztatták a meghívottak.
Kálnoky Tibor úgy fogalmazott, közel harmincesztendős álma vált valóra azáltal, hogy a háborút követő évtizedekben romossá váló épület visszanyerte régi fényét. „Elhoztam ide feleségem, s mondtam neki, ezt az épületet fel fogjuk újítani. Nézte az épületet, majd nézett engem, de szerencsére nem kérdezte azt, hogy miből és miért, csak rábólintott, hogy rendben. Pedig nem is volt a miénk a kastély. Úgy képzeltük el, vendégházakat hozunk létre, azoknak pedig lesz akkora jövedelme, amiből költhetünk a kastélyra. A vendégházak elkészültek, de egyre több lett az alkalmazott, akiket fizetni kellett, folyton volt, amit javítani, úgy sosem telt rá igazán” – villantotta fel a kezdeteket az ősi kastélyt bő tíz esztendeje Barót városától haszonbérbe vevő gróf.
A rengeteg buktató ellenére Kálnoky Tibor és felesége, Anna nem adták fel: anyagi lehetőségeikhez mérten terveket készítettek – ahogy mondotta: papírhegyeket gyártottak –, szakemberekkel vették fel a kapcsolatot, s megpróbálták előkészíteni a terepet a majdani munkához. A lehetőséget a Norvég Alap kiírása jelentette: támogatásként bő egymillió eurót nyertek, amihez maguk részéről tíz százalékkal kellett hozzájárulniuk, azaz végül 1,2 millió eurós költségvetéssel foghattak neki a munkának.
Magyarósi Imola a felújítás során figyelembe vett szempontokról szólt. Mint mondotta, elsődleges feladatuknak tekintették, hogy munkájuk hiteles legyen. A Fehér János vargyasi művészettörténész által levéltárak mélyéről kibányászott inventáriumokból a kastélynak és parkjának gazdag leírását ismerték, s próbálták azokat iránytűként használni. Úgy érzi, a feladatot sikerült elvégezni, s a miklósvári Kálnoky-kastély ma Erdély legpéldásabban felújított műemlékei közé tartozik. Parkja, bár elvadult volt, de mivel évszázados fákban nincs hiány, nem volt nehéz dolguk a helyreállítással, s érzékeltetni tudják, milyen lehetett hajdanán; kialakították azt az angolkertet is, amelynek egy rajzát megtalálták. A kastély mellett újra van tó – ha ragaszkodnak az eredeti elképzelésükhöz, s a történelmi tavat állították volna vissza, az engedélyek beszerzése sokkal nehezebb lett volna, ezért csak fele méretben készült el, s nem a patak táplálja, hanem vízátnemeresztő réteggel képezték ki a víztükröt –, a kastély előtt pedig kialakították azt a füves teret, ami a jövőben számos rendezvénynek lehet majd helyszíne, köréje pedig tört kavicsból vontak keretet. A gabonást is felújították, de új szerepköre megmutatni, milyen lehetett valamikor egy szolgálati lakás. A gabonás faláról nem távolították el a felújításkor előbukkant, néhány évtizede odafestett Éljen május 1.! feliratot sem – maradjon annak a korszaknak mementójaként.
Magyarósi Imola többször hangsúlyozta a helyi mesterek szakértelmét: a kivitelezést a baróti vállalkozó, Derzsi Sámuel alkalmazottjai végezték, a kovácsolást az Olasztelekről elszármazott ifj. Bene János és a falu hírnevét otthon tovább öregbítő Nagy György, az asztalosmunkáért és a farestaurálásért Jakab Árpád és Pál Miklós felelt, ácsként a kisbaconi Benedek András dolgozott, a kőrestaurátor Nagy Benjámin volt, a falkép-restaurálást és a stukkókat Kiss Lóránt készítette, a tájépítész Fekete Albert volt, az üvegmunka a csíksomlyói Egyed János kezét dicséri, a korabeli kályhák hű másának elkészítése Péter Alpár sepsiszentgyörgyi képzőművész szakértelméről tesznek tanúbizonyságot.
Lakatos Csilla, a múzeum alkalmazottja a kastély berendezéseinek szempontjairól beszélt. Mint mondotta, a Nagypalota egyik részében kapott helyett az Asszony háza Terem, ahol a késő reneszánsz–korai barokk tárgykultúrájával mutatják be az asszonyélet mindennapjait, az Úr háza Teremben a XIX. századi nemes úr életébe tekinthetünk be. A biedermeier szalont a XIX. század első feléhez kapcsolódó tárgyakkal rendezték be, az ónémet szalonban pedig az 1850–1900-as évek közt a háromszéki polgári életmódot rekonstruálták, és egy hálószoba is megtekinthető. A kastély tetőterében három szoba vár berendezésre, pincéjében konyhát szereltek fel, s van egy terem, amely eseményekre lesz kibérelhető. A muzeológus ígérte: a kastély folyamatosan nyitva lesz, rendezvények tucatjait fogja befogadni, s azért fognak dolgozni, hogy a tájegység kulturális központjává váljon. Közelebbről csatlakoznak a Múzeumok éjszakája rendezvényhez, s június közepén kamarakoncertnek is otthont biztosítanak.
Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. május 8.
Rangos tudományos lap közölte a Sapientia EMTE oktatóinak kutatási eredményeit
Címodalon számolt be a ScienceDaily a Sapientia EMTE oktatóinak kutatási eredményeiről - közölte a felsőoktatási intézmény. Dr. Balog Adalbert, a Sapientia EMTE Kertészmérnöki Tanszékének professzora és Dr. Hartel Tibor, a Környezettudományi Tanszék docense egy nemzetközi kutatócsoport tagjaiként azt vizsgálták, hogy milyen különbségek vannak a biopeszticidek (biológiai növényvédőszerek, növényi kivonatok, mikroorganizmusok) kutatásában és azok piacán ez EU, USA, Kína, Brazília és India között. A kutatás a biopeszticidekről és a környezetvédelemről alkotott törvénykezéseket, valamint a biopeszticidek témájában 2000 és 2015 között megjelent tudományos cikkek számát hasonlította össze. A kutatási beszámoló a Pest Management Science lapban jelent meg, majd a világ egyik legismertebb és legolvasottabb tudománynépszerűsítő lapja, a ScienceDaily egy nappal a megjelenés után már a címoldalán említette. Az eredmények alapján kimutatható, hogy az EU jelentős lemaradást halmozott fel az utóbbi 15 évben. Míg az EU-ban 14 szigorú törvény szabályozza a biopeszticidek piacra kerülését, addig ezek száma a többi régióban 3-5 között van. Ugyanakkor ennek jelentősen ellentmond, hogy az EU 2000 és 2015 között 181 környezetvédelmi törvényt dolgozott ki, amelyek közvetve vagy közvetlenül javasolják a biopeszticidek alkalmazását, míg az USA csak 20, Kína és India 8, Brazília 6 ilyen törvényt fogadott el az utóbbi 15 évben. Így nem meglepő, hogy a biopeszticidek száma jelentősen kisebb az EU 27 országában (46), míg például Indiában, ahol több mint 1000 hasonló hatóanyag van forgalomban. Ugyancsak látványos eltérések vannak a biopeszticidek kutatásában, míg Európában 6880 ilyen témájú cikk született 2000 és 2015 között addig pl. az USA-ban közzel 19000. Mindezek alapján elmondható, hogy az EU jelentős lemaradást halmozott fel egy több mint 10 milliárd dolláros éves üzletágban, amelynek éves szinten 16%-kal nő a piaca. Transindex.ro2017. május 11.
Kihallgatják a tanácstagokat (Wass Albert utca)
Attól függetlenül, hogy a névadásról szóló határozatot Kézdivásárhely önkormányzata visszavonta, amint azt korábbi vizsgálatában az ügyészség is megállapította, Sebastian Cucu prefektus kérése nyomán a bűnvádi eljárást újraindították, és jelenleg az ügyészség kérésére a megyei rendőrség folytatja a bűnügyi kivizsgálást a Wass Albert utcanév ügyében.
Azokat hívatják a megyei rendőrségre, akik tagjai voltak az előző önkormányzatnak, és megszavazták, majd visszavonták a névadásról szóló határozattervezetet. Értesüléseink szerint a beidézett személyeknek öt kérdésre kell válaszolniuk. A Wass Albert utcával kapcsolatos határozattervezetet előterjesztő Illés Botondot tegnapig még nem hívatták a rendőrségre, de Bokor Tibor polgármester tudomása szerint a 2012–2016 közötti időszakban mandátummal rendelkező önkormányzati képviselők kilencven százalékát már kihallgatták.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. május 12.
Emlékplakett Gaál Sándornak
Vízre száll az EMT
Huszonhatodik alkalommal kerül sor a hét végén az EMT-napokra. Az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) idei vezető témája a vízhez kapcsolódik. A Nagyjaink nyomában sorozatban Gaál Sándor mérnök, fizikus, feltaláló emlékére avatnak emlékplakettet.
Ma 14 órakor, a Sapientia EMTE sepsiszentgyörgyi kirendeltségének falán felavatják az érdemtelenül elfelejtett Gaál Sándor fizikus emlékplakettjét. Az éppen 45 évvel ezelőtt Sepsiszentgyörgyön elhunyt kiváló szakember az egyébként rangos Zeitschrift für Physik tudományos szaklap szerkesztőinek hibája miatt nem lett világhírű, netán Nobel-díjas fizikus, hisz a ciklotron elvét bő egy évvel korábban kidolgozta, mint a Berkeley Egyetem professzora, Ernst Lawrence, aki 1939-ben kapta ezért a legmagasabb tudományos kitüntetést. Az annak rendje és módja szerint iktatott dolgozat azonban nem jelent meg (a szerkesztők összekeverték a már kidolgozott lineáris gyorsító és a merőben új ciklotron elvét), és így Gaál Sándor neve ismeretlen maradt a nagyvilág előtt.
A feltaláló munkásságát Miholcsa Gyula mutatja be, az emlékplakettet Vargha Mihály készítette.
A szombati tudományos ülésszak munkálatai (helyszín a Míves Ház előadóterme, 9 óra 30 perc) a vízhez kapcsolódnak: a víz szerepe a környezetünkben, a víz útja a kutaktól a csapig, a víz gyógyító ereje, a vízszennyezés és vízkészlet problémája, öntözés, árvízvédelem. Az előadók között találjuk dr. Albert István orvost, Makfalvi Zsuzsa tanárt, Ugron Noémi, Sándor László, Bartha János, Puskás Melinda és Csákány László mérnököket.
Az EMT-napok kirándulással zárul, ezúttal a Nyergestetőre. Indulás vasárnap 10 órakor a Sugás áruház elől.
Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. május 13.
Aki a világot hozta
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Káli Király István íróval, szerkesztővel, irodalomszervezővel
– Már az elején tisztázzunk egy dolgot: honnan jön a Káli név, mert az Ön családi neve Király.
– Amikor szóba került, hogy az Utunk közölné az írásaimat, keresni kellett egy nevet – a Király István név a neves irodalomtörténész, az Ady-monográfia írója által foglalt lévén az irodalomban. „Keresztapám”, Vári Attila 1973 októberében elsőként olvasta az írásaimat. Ő vitte el őket Hornyák Józsefnek, aki tudta, hogy Székelykál az édesapám szülőfaluja, az ő anyai ágának is oda nyúlnak vissza a gyökerei.
– Marosvásárhelyen született, ott is érettségizett, milyen volt a gyermekkora, hogyan emlékszik iskolás éveire, Bolyai szellemiségére?
– Bármiféle szellemiség csak utólag fogalmazódott meg, körvonalazódott bennem. Tizenegy évig abba az iskolába jártam, el sem tudtam volna képzelni, hogy másmilyen is lehet. Tanultunk, sportoltunk, színházat csináltunk, vásottkodtunk, nevettünk, izgultunk a jegyekért, ahogy a gyermekek, aztán a kamaszok szoktak. Fegyelem volt és közben nevelés. Osztályfőnöki órán olykor enni, viselkedni, vagyis illemet tanultunk. És mindig volt akire felnézzünk. És azokra, akik jók voltak, fel is néztünk. Volt egy értékrend, amit érdemes volt tisztelni és megtartani.
– Sokan nem tudják: 1970-ben vegyészmérnök lett, s csak jóval később adta fejét irodalomra. Minek vagy kinek a hatására választotta a temesvári Műszaki Egyetemet?
– Az irodalomra még azelőtt adtam a fejem, hogy mérnök lettem volna, hála magyartanárnőmnek, Kálmán Viktóriának, aki nem rikácsolva volt szigorú, és ezért el tudtuk hinni neki mindazt, amit arról mesélt, ami szép. Az érettségi előtt csak a megélhetés volt az egyedüli szempont. Viszonylag jól tudtam a mateket, fizikát, kémiát, s mert úgy gondoltam, a kombinátban mérnökként munkát, fizetést kaphatok, az ipari vegyészetet választottam. Temesvár úgy került a képbe, hogy elég jól fociztam is, oda hívtak az első ligás csapathoz. A felvételin nem segítettek, de nem is volt szükségem rá, az iskolából vittem magammal annyi tudást, ami elég volt ahhoz, hogy bejussak.
– Első írása az Utunkban jelent meg 1975-ben. Mivel dobbantott, s azelőtt próbálkozott-e kisebb elbeszéléssel vagy novellával a hazai magyar sajtóban?
– Akit a mezei nyúl szeret című írásom volt az első, amit az Utunk közölt abból, amit Vári Ata leadott. Sokáig kéthetente jelen voltam a lapban. 1968-tól szerkesztője voltam a temesvári napilap Diákszó című mellékletének, közöltem néhány versnek gondolt kis szöveget, egyikkel harmadik díjat nyertem egy pályázaton.
– Első kötete 1979-ben jelent meg a Forrás-sorozatban, amely abban az évben KISZ-díjat nyert. A következő négy évben egy regénye, két kisregénye és egy újabb novelláskötete jelent meg, a ‘89-es változásokig pedig mérnök-író és író-mérnök volt marosvásárhelyi vállalatoknál. Hogyan tudta párhuzamosan végezni mindkettőt?
– Húsz évig e kettősségben élve nem volt arra energiám, hogy az irodalom ágán az érvényesülésre gondolhassak. A mindennapi kötelező munka, ami a szakmámnál, a beosztásaimnál fogva szellemi megerőltetést igényelt, a családdal kapcsolatos gondok, a gyerekeim iránt érzett szeretet, amely mindenekfölötti volt, nem hagyott sok esélyt irodalmárkodni. Amikor éreztem a túltelítődést, tudtam, hogy a szelepnek ki kell fújnia, ha nem akarok becsavarodni. Olyankor, a napi csatazaj elülte után nekiveselkedtem, és írtam, amiről úgy gondoltam, segít rajtam, s talán másokon is, ha elolvassák. Nem vágytam különösebb érdemekre, tudtam, mire vagyok képes és azt is, hol a helyem.
– A ’89-es fordulat politikai, kulturális és irodalmi téren is meghozta a nyitás lehetőségét. Az RMDSZ egyik alelnöke lett, de egy bírósági döntés miatt nem indulhatott a városi polgármesteri székért. Miért?
– Különös és nagy kegye a sorsnak az a három év, amíg ezt a hármasságot élhettem. Minden pillanatomban hasznosnak érezhettem magam. Voltak, akik szerették, hogy olyan vagyok, amilyen, voltak, akik nem. Amikor én már nem szerettem magamat, mert éreztem, hogy lélekben túl kevés vagyok a nagy feladatokhoz, visszavonultam. Ez volt a meghasonulás szakasza, amibe majdnem belepusztultam. De addig hittem, hogy akár jó polgármester is lehetek. Lehet, odaát, az elleneink is ráéreztek erre. Az mindenképpen nyilvánvaló volt, hogy nincs olyan múltam, amivel zsarolhatnak, és érdeklobogtatással sem vagyok befogható. Ilyen emberre akkor, a manipulációk korában, nem volt szükség. Találtak egy ürügyet, amivel törölhettek a választási listáról. Olyan súlyosat, hogy azzal a váddal egy igazi bűnperben életem végéig hűvösön ülhettem volna. A mai napig sem rehabilitáltak, senki nem tett egy lépést sem ezért.
– 1990-ben Sütő Andrással együtt ott volt azon 77, padlásra felszorult személy között, akiket a felbőszített, manipulált, Bolyait kereső tömeg a szó szoros értelmében el akart tiporni.
– Azt nem lehet néhány szóban elintézni úgy, hogy mindenki értse. Előzménye és következménye volt. Valamennyit megfogalmaztam belőle a Marosvásárhely fekete márciusáról szóló Fehér könyvben, az Ellopott tavasz című írásomban, amelynek második kiadását én szerkesztettem. A tények 27 év után is tények maradnak, noha ma már mélyebben belelátok az okokba. Senkinek nem kívánom, hogy azt átélje, amit mi ott fent hetvenkilencen. A 77-es szám azért maradt fent, mert én annyi nevet jegyeztem fel bezártságunkban a kis zöld noteszembe. Volt, aki egy karcolás nélkül megúszta közülünk. Én nem. Nem szívesen vállaltam volna mártíromságot. Mégis lejöttem, át a véres szeműek dühöngő kordonján, egyik felől Judea ezredes fogta a karomat, hogy ne védekezhessem, a másik felől a derék Moldovan Mihai rendőr alezredes fogta fel a nekem szánt ütéseket, rúgásokat. Abban a néhány percben ők voltak számomra a jó és a rossz megtestesítői. De az már a múlté. Vannak vélemények, amelyek csak egy adott pillanatra érvényesen egyértelműek.
– Kulturális téren új lehetőségek adódtak a nemzeti kisebbség szellemi értékeinek új alapokra helyezése terén. Elsősorban az oktatást, a korábban visszaszorított magyar kultúra kiteljesedését, a történelmi értékek egy nemzethez való tartozását hozom fel. Ön hogyan látta akkor, és hogyan látja most ezt a fontos kérdéskört?
– Akkor is úgy láttam, ahogyan most. A kultúrák békében élhetnek egymás mellett, de a békés együttélésnek kicsi az esélye. Akárha pusztán azért is, mert az azonos szótári alakoknak kultúránként más-más a tartalmi töltetük. Mindegyik kultúrában megvannak az értékek. És azt elvitatni, hogy melyik érték a nagyobb, fölösleges: mindenkinek a magáé. A ‘89-es fordulat után természetes volt, hogy vissza kell szereznünk, állítanunk mindazt, ami a miénk. Időben eszméltünk, a nagy és ellenséges nekünk feszülés dacára sikerült sok intézményünket viszonylag „olcsón” visszaszereznünk, visszaállítanunk. És ehhez nem kellett ténylegesen a vérünket áldoznunk, csak a szellemi és a lelki vérünket! Sajnos, olykor egymás ellenében is, mert ilyenkor mindig kerül olyan egyén, aki azt hiszi, nem az a fontos, hogy a közös célt elérjük, hanem az, hogy az ő szerepe mindenek fölötti legyen.
– Harmadikként a irodalmi élet béklyóktól való „felszabadulását” látom – gondolok elsősorban a Mentor Kiadó megalakítására, a félretolt anyagok megjelentetésére, a pályázatok beindítására és a könyvterjesztésre.
– Ezt én is úgy tekintem, mint életem egyik nagy, ajándékba kapott esélyét. A Látó és annak szellemi köre határozta meg ezt az esélyt. Voltak ott néhányan, jobbak, mint én, akik gondolkodtak. Menet közben szállt át rám a döntés terhe. Merem remélni, hogy sokat tanulván tőlük, helytálltam. Abban nem kell győzködnöm magam, hogy a legjobb tudásom, mérhetetlen szellemi energiám van benne a kilencszáznál több Mentor-kötetben. Hogy mindez mennyit ér, nem tisztem megítélni. Volt egy kitűnő csapat, s ami utánunk marad, az közös érdem. Amit a Romániai Magyar Könyves Céh jelentett és jelent ma, abban egy nagyon kevéssel több az érdemem. De a hangsúly ott is a közösségen van. Erre éreztem rá, amikor az alapszabályt írtam, abban nincs jelen a demokratikus többség uralma, addig beszélünk mindenről, amíg konszenzussal eldöntjük, hogy mi a legjobb mindnyájunknak.
– Erdélyi irodalmi életünk egyik fontos színfoltja a Wass Albert-művek kiadási jogának megszerzése és a kötetek megjelentetése.
– 1996 nyarán, gróf Bethlen Anikó javaslatára, megkerestek az író fiai – először és utoljára voltak együtt Erdélyben, Holtmaroson találkoztam velük –, hogy kiadnánk-e Wass Albert valamelyik művét; az apjuk nagyon ragaszkodik ahhoz, hogy itt jelenjen meg, s a bevételt erdélyi jótékonysági célokra fordítsuk. Eleinte bizalmatlanok voltak, aztán a közel háromórás beszélgetés feloldotta bennük a bizalmatlanságot, megegyeztünk a Kard és kasza kiadásában. Én ragaszkodtam ahhoz, hogy személyesen a szerző kérjen fel minket. Akkor még egy kiadói tanács – Gálfalvi György, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt, Markó Béla, Vida Gábor – döntött a kiadásról. Szeptember 19-én megkaptuk a levelet, és Láng Zsolt szerkesztésében december 11-re elkészült a kétkötetes könyv. Heroikus munka volt! Ezt követte a Farkasverem, majd az Adjátok vissza a hegyeimet! Az életműsorozat kiadásáról és az európai terjesztéséről szóló szerződés megkötésére a jogutód Czegei Wass Alapítvánnyal az író halála után, 1998. március 17-én került sor.
– Gondolom, nem titok: a Mentor Kiadó egyik legsikeresebb vállalkozása volt a Wass-kötetek kiadása, tegyük hozzá, szép, tetszetős kötésben. Mire fordították az innen származó jövedelmet?
– Az erdélyi magyar könyvkiadásban kevés az olyan könyv, amelyik „eltartja önmagát”, azaz van belőle annyi bevétel, hogy a ráfordítás megtérüljön. Ez főleg az értékes, de nem piacos könyvek esetében érvényes. Jól jött az a kis többletbevétel, hogy az Erdélyről szóló, hiánypótló történelmi, néprajzi, művészettörténeti, egyéb humántudományi műveket megjelentethessük.
– 1998-tól évi 40-50 kötet jelent meg a Mentor Kiadó égisze alatt, ami a magyar könyvkiadók legnagyobbjai közé emelte a céget. Meséljen az alakulásról, a kiadó arc-éléről, nehézségeiről…
– 1991 végén Gálfalvi Györggyel és Markó Bélával – én akkor a Látó szerkesztőségi titkára voltam – úgy láttuk, hogy sürgősen kellene a lapnak egy kiadóvállalat, mert a Román Írószövetség megvonta támogatását. 1992 februárjában már – az akkor éppen a Látónál dolgozók személyes befektetésével – létre is hoztuk, bejegyeztettük a Mentor Kiadót. A krízishelyzet közben megoldódott, a megyei tanács vállalta a lap kiadását. Adott volt a lapnál egy kiváló szerkesztőségi struktúra, arra gondoltunk, bizonyára rengeteg a fiókokban heverő kiadatlan, eredeti erdélyi szépirodalmi mű, mi lenne, ha ezeknek az új kiadóval, ha már bejegyeztük, teret biztosítanánk. Másfél évnek kellett eltelnie, hogy az első könyvünk – Egyed Emese: Madárcsontú versek – megjelenjen. Ezt abban az évben másik négy követte, a címek száma évről évre emelkedett, közben kiderült, hogy nincs annyi a fiókokban, mint amire számítottunk, és az új művek sem hemzsegnek, adott volt viszont a kiadó kapacitása, illett kihasználni, így kalandoztunk el az értékes tényirodalom felé is. 1998-ban értük el a 45-50-es kiadványszámot. Ezt a szintet tartottuk 2010-ig, akkor vált egyértelművé a hanyatlás, amely már 2007-ben jelentkezett.
– 2015 elején zárolták a kiadó vagyonát, ami azt jelentette, hogy egy csődbiztos előkészítette a cég állóalapjának és könyvkészletének elárverezését. Jelenleg mi a helyzet a Mentor Kiadóval?
– A felszámolási folyamat a végénél tart, remélem, nemsokára megszületik a végleges ítélet, hogy törlik a cégjegyzékből, mert számomra ez így már lelkileg és fizikailag is nagyon terhes. Az elárverezett készletet, 68.000 kötetet, ami ténylegesen nagyjából az én tulajdonom volt – egy élet alatt gyűjtött megtakarításommal hiteleztem meg 2007-től kezdődően a céget ahhoz, hogy működőképes maradjon –, visszavásároltuk a közben a fiam által létrehozott Mentor Könyvek Kiadó nevére, mert sajnáltam volna, hogy akkora érték a bezúzás sorsára jusson.
– Irodalomszervezői munkásságának egyik legismertebb színfoltja az 1995-ben indult, idén a 23. évébe lépő Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár megszervezése és éltetése, amelynek minden alkalommal a Nemzeti Színház ad otthont.
– A Romániai Magyar Könyves Céh 1994. évi megalakulását követően, amelynek már a kezdetkor elnökévé választottak, a szakma előtt egyértelművé vált, hogy komolyak a tennivalók, ha fel szeretnénk zárkózni az európai vagy a világszínvonalhoz. A ‘90-es évek elején, amikor az olvasáséhség óriási volt, az avatatlanok azt gondolták, hogy a papírra nyomtatott betű már kész könyv, s a meggazdagodás reményében belekontárkodtak a szakmába, az emberek pedig mindenre – jóra, rosszra – vevők voltak. Tudtuk, hogy meg kell ismertetnünk az olvasni vágyókkal, milyen egy jó könyv. Nem lehetett mindenkit kivinni a világba, a világot kellett ide hozni, mintegy mércét állítva magunk elé, hogy mit, milyen színvonalat követeljenek tőlünk. Erre a legalkalmasabbnak az a helység ígérkezett, ahol Erdélyben a legtöbb magyar lakik. A kezdeti vegyes vásár alakult át aztán jobbára a magyar könyv seregszemléjévé, 2012-től pedig, amikor a Marosvásárhelyi Kulturális Központot is bevontuk a szervezésbe, megújhodott az arculatunk, és egy kicsit fesztivál jellegűvé is alakult a rendezvény.
– Fennáll a veszély, hogy előbb-utóbb ez is veszteségessé, netán kevésbé látogatott könyvvásárrá váljék, ami az esemény megszűnéséhez vezetne?
– Egyelőre nem hiszem. Ez a vásár maga a csoda! Ezt a marosvásárhelyi magyarok tartják el azzal, hogy ott és akkor könyvet vásárolnak. A látogatók száma az utóbbi években fokozatosan növekedett, ezzel párhuzamosan az összforgalom is, megéri a kiadóknak standot bérelni. Nem tudjuk eléggé áldani az eszünket, hogy a fiatalok számára annyi csalogató rendezvényt kitaláltunk. Hihetetlenül nagy elégtétel ez! Talán a legnagyobb. Ma, amikor az elektronikus információdömping mindent felülír, a mi gyermekeink kézbe veszik és olvassák a könyvet. Valamilyen hallgatólagos büszkeség is van a marosvásárhelyiekben, tudják, hogy az ő érdemük ez a hagyomány, az összmagyar nyelvterület harmadik legrangosabb rendezvénye.
– A családban ketten is kötődnek a könyvhöz: lánya, Király Kinga Júlia befutott író, műfordító, István pedig a Mentor Könyvek Kiadó vezetője, aki csak nemrég úszott be a könyvkiadás, -forgalmazás mélyvizeibe. Kérem, meséljen családjáról.
– A ‘80-as évek második felében, amikor a kövesdombi tömbházlakásunkban délutánonként, esténként áramszünet volt, azt mondtam: a 20. század végén nem fogtok petróleumlámpa fényénél tanulni, tessék az iskolában úgy odafigyelni, hogy ne legyen baj. A főtérre mentünk, ott volt áram, beültünk valamelyik moziba, megnéztünk minden színielőadást, meghallgattunk minden koncertet. A gyermekeink a kultúrától fertőzötten nőttek fel. Ez lett életük kegye is, átka is egyben, mert azt csinálják, amit szeretnek – Kinga író, műfordító, dramaturg, István színházi rendező, zenét is szerez, a közeljövőben egy meseregénye is megjelenik –, csak éppen megélni nem tudnak belőle. Fohászkodom, hogy boldoguljanak, mert tudom: a teljes élethez másfajta feltételek is szükségeltetnek.
– Milyen tervei vannak, amelyeket a közeljövőben szeretne megvalósítani?
– Az idei Ünnepi Könyvhétre, vagyis május végén jelenik meg a válogatott novellákat tartalmazó kötetem Megvárom, amíg fütyül a feketerigó címmel, és egy nagyobbacska regényem, A szemfényvesztett címmel. Nem tervezek, csak remélek. Szeretném a megjelent könyveimet dedikálni, majd még újabbakat írni, ameddig van mondanivalóm, ihletem és józan tudatom. És szeretném megérni, hogy a most négy és fél éves unokám, az egyedüli, akivel életemben eddig a konfliktusmentességet megéltem, nagykorú lesz. Persze ez nem tőlem függ... Egyetlen konkrét tervem így az lehet, hogy minden napomat teljessé tegyem.
SZÉKELY FERENC / Népújság (Marosvásárhely)2017. május 13.
Kitüntették Albert Ernőt (A Magyar Nyelv Napjai Kézdivásárhelyen)
Tegnap délelőtt a kézdivásárhelyi Vigadó színháztermében kezdődött el és ma ugyanott folytatódik az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) hagyományos rendezvénye, A magyar nyelv napjai, illetve a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedő, amelyet a szövetség évről évre változó helyszínen, szórványban vagy tömbmagyarságban szervez meg. A Sütő András Nyelvőrzés Díjjal idén Albert Ernőt tüntették ki.
A rendezvényt Péntek János nyelvészprofesszor, akadémikus, az AESZ elnöke nyitotta meg, majd a köszöntőbeszédek következtek, többek között Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa, a Magyar Nyelv Stratégiai Intézete, az Anyanyelvápolók Szövetsége és a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége részéről. A magyar nyelv napjai rendezvény egyik ünnepi mozzanatát a Nyelvőrzés Díja átadása jelenti. Ezt a kitüntetést 2000-ben alapította a szövetség, és évente egyszer az AESZ elnöksége ítéli oda olyan nyelvészeknek, nyelvművelőknek, pedagógusoknak, közéleti személyiségeknek, akik a magyar nyelv tisztaságának megőrzéséért, az anyanyelvi kultúra ápolásáért, a magyarul beszélők anyanyelvhasználati jogaiért munkálkodtak. 2007-től a nagy erdélyi író halála után a rangos elismerés elnevezése Sütő András Nyelvőrzés Díjra változott. Ezt idén a marosvásárhelyi Hunyadi László szobrász által készített bronz domborművel együtt Albert Ernő tanár, néprajzkutató, a Székely Mikó Kollégium nyugalmazott igazgatója kapta meg az erdélyi magyar nyelv védelmében, anyanyelvünk ápolásában, terjesztésében és használatának bátorításában végzett áldozatos munkájáért. A napokban jelent meg Édesanyám sok szép szava című könyvének második, bővített kiadása, amelynek újraközlését az tette indokolttá, hogy az első, 1989 tavaszán megjelent változatban az akkori politikai megszorítások miatt a székelyföldi helységnevek csak románul szerepelhettek. Laudációt mondott Erdély Judit magyartanár, a szövetség alelnöke, aki Albert Ernő életét és gazdag néprajzkutatói és közéleti munkásságát ismertette. Elmondta, a kitüntetett barátja és munkatársa a szövetségnek, szakmai tanácsaival huszonöt éve folyamatosan segíti az AESZ munkáját. A díjat Ördög-Gyárfás Lajos, az AESZ ügyvezető elnöke adta át, Albert Ernő pedig meghatottan mondott köszönetet a kitüntetésért, és anyanyelvünk ápolására szólította a jelenlevőket. Az ünnepélyes megnyitó a 2016-os Kriza János Országos Balladamondó, Balladaéneklő és Mesemondó Versenyen első helyezett Szöllősi Katalin marosvásárhelyi diák fellépésével ért véget, aki A nagy hegyi tolvaj című balladát adta elő. A rendezvény délután kiállításmegnyitóval, szakmai konferenciával és a diákok számára szervezett csernátoni kirándulással folytatódott.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. május 15.
26. Erdélyi Magyar Tudományos Napok
A víz maga az élet
Érdekes, jó hangulatú, számos új ismeretet is tartalmazó előadásokat hallgathatott, aki részt vett a 26. EMT-napokon. Nagy kár, hogy az Erdélyi Magyar Tudományos Társaság (EMT) által idén az éltető víz köré szerveződő előadássorozatra alig kéttucat ember volt kíváncsi.
Szakács Zoltán megyei EMT-elnök felvezetőjében említést is tett arról, hogy sikertelenül próbálnak kapcsolatot teremteni az ifjúsággal, mi több, a felnőtt műszaki értelmiség is erősen „kopik”. Makfalvi Zsuzsa, a Székely Mikó Kollégium tanára a Föld vízkészletéről szólva rámutatott arra, hogy – arányait tekintve – nem biztos, helyes az, ha arról beszélünk, hogy mennyi víz van a Földön, sokkal jobban megfelelne a valóságnak, ha azt mondanánk, van néhány (kontinensnek nevezett) sziget a vízben.
– Ha a Földön lévő összvízmennyiséget 100 vedernek vesszük, akkor ebből 99,5 veder a világ-óceánban, a kőzetekben, a jégtakaróban és más, ember által nem elérhető helyen van. Amiből mi élünk, az egy fél veder víz, s ennek is nagy része a felszín alatt van, valójában hozzáférni egy-két decihez tudunk – mutatott rá az előadó az arányokra. A gyógyvizek hasznosítása ivókúra formájában című előadásában dr. Albert István a Benkő-borvíznek a gyomorműködésre kifejtett felette hasznos hatásáról beszélt, és azt mondta: epe-, vese-, hasnyálmirigy-megbetegedésekben önálló orvosságként, vagy gyógyszer kiegészítőként használható.
Ugron Noémi, a sepsiszentgyörgyi vízművek mérnöke azt az utat vázolta, amit a víz a kutaktól a csapig megtesz, és úgy fogalmazott: Háromszéken jó minőségű, ivásra mindenkor alkalmas víz folyik a csapokon. Kérdésre válaszolva leszögezte: semmilyen alapja nincs annak, hogy Sepsiszentgyörgy alacsonyabban fekvő részein gyengébb minőségű víz folyna, mint máshol. Sándor László, a vízművek főmérnöke az árvizekről, azok okairól és a védekezés módozatairól beszélt. Külön kitért a hódokra, akik ugyan „okleveles hidrotechnikai mérnökök” lehetnének, de megkeserítik az árvízvédelmi szakemberek munkáját.
– Szép dolog a környezetvédelem, csak erről nem lesz egyszerű meggyőzni annak a falunak a lakosságát, amelyet – mondjuk – egy hódgaléria mentén bekövetkező gátszakadásban elönt a víz – vélekedett a szakember.
A főmérnök érvekkel cáfolta azt a felvetést, hogy a folyószabályozásra költött eurómilliókból inkább kárpótlást kellene adni az esetleges árvizek károsultjainak.
A mezőgazdasági kultúrák öntözéséről Bartha János mérnök beszélt. Kiderült: ahhoz, hogy a legjobb termőföldnek számító Szépmezőn versenyképes módon lehessen krumplit termeszteni, nagyjából ugyanakkora vízmennyiséggel kell még öntözni a növényt, mint amennyi átlagosan, csapadék formájában, természetes módon lehull. Már, ha lehull, mert az országos meteorológia szolgálat statisztikája szerint az elmúlt 100 évben mindössze 10, csapadék szempontjából normális esztendő volt – fejtegette a szakember.
Puskás Melinda kertészmérnök a szobanövények vízháztartásáról mondott érdekes adatokat.
Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. május 15.
Huszonöt éves az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége
„Magyarul álmodom”
Három napon át – péntektől vasárnapig – tartalmas rendezvénysorozattal ünnepelte fennállásának negyedszázados évfordulóját az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége. Díjátadók, kiállítás, értekezlet és kirándulások színesítették a programot, amelynek egyik kiemelkedő része volt a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedő lebonyolítása. A rendezvény választott témaköre: a reformáció hatása és jelentősége Erdély magyarnyelvűségében.
Pénteken 10 órától a Vigadó Művelődési Házban tartott, Deák Magdolna tanárnő által levezetett megnyitóünnepséggel rajtolt az eseménysorozat, számos neves meghívott, az AESZ erdélyi és magyarországi partnerei, támogatói szólaltak fel és mondták el köszöntőbeszédüket, rengeteg szép gondolat hangzott el.
A külsőségek nem számítanak, mondhatnánk, de a muskátlikkal szépen feldíszített színpad már jelezte: különleges alkalom zajlik, majd a Bod Péter Tanítóképző XI. A osztályos tanulóinak műsora vezette fel az ünnepséget. A lányok iskolájuk névadója, Bod Péter Szent Hilarius című művéből adtak elő részleteket énekkel, gitárkísérettel.
A teljesség igénye nélkül, néhányan azok közül, akik méltatták az AESZ kitartó értékmentő munkáját: Kiss Imre főtanfelügyelő, Péntek János nyelvész, Kőrösi Viktor Dávid konzul, Tóth Attila, a Magyar Nyelvstratégiai Intézet megbízott igazgatója, dr. Eőry Vilma, az említett intézet szaktanácsadója, Kovács Zsuzsanna a magyarországi Anyanyelvápolók Szövetsége képviseletében, dr. Nagy L. János egyetemi tanár, A. Molnár Ferenc professzor, Burus Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetség országos elnöke, Zsigmond Győző, az AESZ alapító elnöke, Zsigmond Emese, a társszervező, 60 éves Napsugár gyermeklap főszerkesztője.
Kiss Imre a házigazdák nevében köszöntötte a résztvevőket, elmondta: „a költők versben, a tudósok értekezésekben fogalmazták meg a magyar nyelv különlegességét, idegen ajkúak is többször rácsodálkoztak elképesztő gazdagságára, eleganciájára, zenéjére. Nyelvünk közösségi és személyes létünk alapja, önazonosságtudatunk meghatározója, szellemi létünk közege. A magyar nyelvet örököltük, és kötelességünk továbbadni, ilyen körülmények között is, hogy jogainkat folyamatosan korlátozzák”.
Péntek János akadémikus, a BBTE nyugalmazott tanára, az AESZ elnöke az esemény ünnepi jellegét hangsúlyozta, dr. Nagy L. János Illyés Gyulát idézte: „Jól beszélni és írni magyarul, ez tehát igazánból: jellemkérdés.”
Zsigmond Győző alapítótag, egykori elnök régi fotók, kiadványok kivetítésének kíséretében idézte fel az AESZ indulását, a kezdeti körülményeket, az első nyelvhelyességi versenyek hangulatát, és javaslatokat is tett a további működésre, egyben felajánlva szakmai segítségét is.
Helyszűke miatt nem tolmácsolhatjuk a beszédek sorát, a számtalan megszívlelendő gondolat meghallgatása után is fontos pillanat következett, átadták a Nyelvőrzés Sütő András-díját, amelyet ebben az évben Albert Ernő nyugalmazott magyartanár, néprajzkutató vehetett át. Laudációt Erdély Judit, az AESZ alelnöke mondott, akit egykori diákként az Albert tanár úr órái, hozzáállása győzött meg arról, hogy neki is a magyartanári pályát kell választania. A bronzplakettet (Hunyadi László marosvásárhelyi képzőművész alkotását) Ördög Gyárfás Lajos, az AESZ ügyvezető elnöke nyújtotta át.
Albert Ernő Csíkdánfalván született, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett diplomát, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium igazgatója volt. Számos publikáció, könyv, gyűjtés fűződik nevéhez, érdemeit Sepsiszentgyörgy városa 2006-ban Pro Urbe díjjal ismerte el.
A saját megfogalmazása szerint a 80. életév után ráadásba kapott 86.-at taposó Albert Ernő úgy véli, ha valamikor, most igazán szükség van az anyanyelv ápolására. „Csak a fiatalok látnak minket öregnek, hiszen rengeteg még a munka, a tennivaló, amit csak mi végezhetünk el” – fogalmazott. Hozzátette: nagy fájdalom számára, hogy szép magyar nyelvünket sokan úgy használják, hogy egymást érik – szóban és írásban, köznyelvben és médiában – a trágár kifejezések.
Szöllősi Katalin, a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum diákjának A nagy hegyi tolvaj című ballada szívhez szóló előadása után Nagy Éva, az Oktatási Minisztérium kabinetigazgatója tolmácsolta üdvözlő szavait, majd az idén első alkalommal átadott Tüzes Bálint-díj kiérdemlőjét ismerhettük meg. Izsák Arnold Róbert (akinek verseit korábban a Székely Hírmondó hasábjain is olvashatták) prof. Péntek Jánostól vehette át az anyagi támogatással is járó elismerést, a Tüzes Bálint öccse, a Svájcban élő Péter által alapított díj ugyanis az anyanyelvápolás terén kiemelkedően teljesítő diákokat hivatott segíteni.
A három órán át zajló megnyitó ünnepséget a sepsiszentgyörgyi Harai zenekar és Szöllősi Katalin fellépése zárta. Délután a diákok kiránduláson vettek részt, felkeresték az Ika várát, majd kézműves tevékenységekre fogadta őket a csernátoni Haszmann Pál Múzeum.
Ugyancsak aznap 16 órától az Incze László Céhtörténeti Múzeumban nyílt meg A Vizsolyi Biblia 425 éve című kiállítás. Gesztusértékű, hogy a pannókon olvasható tudnivalókból összeállított rövid összefoglalót román nyelven is kifüggesztették.
Dimény Attila múzeumigazgató elmondta: megtiszteltetés az intézménynek, hogy fogadhatják a Budapesti Városvédő Egyesület egyház- és bibliatörténeti kiállítását, amelyet eddig már több mint félszáz helyszínen mutattak be. Különlegesség, hogy itt az alapkiállítás helyi polgárok által rendelkezésre bocsátott darabokkal is kiegészült, mint például a Budapesten 1868-ban kiadott Biblia és egy 1903-as kiadású Újtestamentum, illetve egy 20. század eleji református Biblia.
Balogh Zoltán, a Kézdi–Orbai Református Egyházmegye esperese méltatta a kiállított anyag jelentőségét, végül a Kézdi–Orbai Református Egyházmegye lelkészcsaládjainak kórusa adott elő két kórusművet, Ruszka Sándor karnagy irányításával.
A kiállításmegnyitót szakmai konferencia követte a múzeumban A reformáció hatása és jelentősége Erdély magyar nyelvűségében témával, a következő előadásokkal: Ruszka Sándor (lelkész, Kézdivásárhely): Ha lett volna Luthernek Facebookja; A. Molnár Ferenc (professor emeritus, Miskolci Egyetem, Debreceni Egyetem): A reformáció magyar bibliafordításainak és egyházi éneklésének hatása és jelentősége Erdély magyar nyelvűségében; Máthé Dénes (egyetemi docens, Kolozsvár): A reformáció szerepe irodalmi nyelvünk 16. századi formálódásában; Péntek János (ny. egyetemi tanár, akadémikus, Kolozsvár): A moldvai magyarok anyanyelvűsége az egyházújítás(ok) időszakában.
Szombaton délelőtt kirándulásra mentek a meghívottak és a konferencia résztvevői, ezzel párhuzamosan kezdődött a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedő a Gábor Áron Szakképző Líceumban. Városnézés és múzeumlátogatás után, délután a Cimborák Bábszínház szórakoztatta a 4. osztályosokat, illetve Mint a szép híves patakra című koncertjét mutatta be a Codex Régizene-együttes a Vigadóban, este pedig a Harai zenekar húzta a talpalávalót a táncházban, a Gábor Áron Szakképző Líceumban.
Vasárnap délelőtt a Vigadó Művelődési Házban az eredményhirdetéssel és díjazással egybekötött záróünnepséget a Nagy Mózes Líceum diákjainak előadása színesítette.
Farkas Imola / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. május 15.
Történeti játék Szent Lászlóról
A Szent László zarándoklat előtt egy nappal, lelki ráhangolódásként történeti játékot adott elő szombat délután a piliscsabai Boldog Özséb színtársulat a Nagyváradi Vár templomában.
Lakatos-Balla Attila történésznek a Nagyváradi Székesegyházról, Szent Lászlóról szóló előadásával kezdődött a Festum Varadinum keretében zajló program. Mint elhangzott, Székesfehérvár után a Nagyváradi Székesegyház a legjelentősebb királyi temetkezési helyként van számon tartva, akkor is, ha Szent László sírját nem tudják felmutatni.
Böcskei László római katolikus püspök vendéglátóként és zarándokként köszöntötte a jelenlévőket. Mint mondta, az aznapi esti program ráhangolódás a vasárnapi zarándoklatra, hogy azok, akik zarándokként érkeztek Váradra, ne csak tisztelegjenek a régiek előtt, de meg is erősödjenek a forrásokból. A váradi zarándoklat összefogás eredménye, hiszen a váradi egyházmegye mellett győri és piliscsabai testvérek is évek óta bekapcsolódnak a programba.
Meghiúsul a cselszövés
A bemutatandó színjátékról a darab összeállítója, Medgyesy S. Norbert, a színjátszókör vezetője szólt. Mint elmondta, az egyik legjelentősebb jezsuita drámaíró, Illei László Salamon király, Lászlónak foglya című műve a XVIII. sz. iskolai színjátszás legjobb Szent László darabja, mely arról szól, hogy Árpád-házi Salamon volt király cselt forral Szent László ellen, de cselszövése meghiúsul.
A későbbiekben a diák színjátszók egy érdekes történetet adtak elő arról, hogyan próbált cselt szőni a volt király a nép által választott Szent László ellen, de a küldönc, akit a szerző Szabolcsnak nevez, elárulja a tervet, miután Szent László bekötözi a sebét. A Lovagkirály töpreng, hogy mit tegyen, hiszen szereti unokabátyját, Salamont, és el szeretné kerülni a további viszálykodást. Még a trónt is átengedné Salamonnak, egészen addig, míg fény nem derül a cselre. Végül Szent László a visegrádi várba záratja Salamont, s a zárójelenetben Magyarországot Szűz Máriának ajánlja. A darab során megjelentek a barokk színjátszás nélkülözhetetlen allegorikus figurái, melyek az egyes szereplők tulajdonságait jelenítik meg a színpadon, vagy befolyásolni igyekeznek a szereplőket: Bosszúállás, Csalárdság, Harag, Kevély Irigység, Ravaszság.
Az előadás során régi népdalok, népénekek is elhangzottak, s a záróénekeket – a Szent László Király, Istennek szolgája, valamint a Boldogasszony anyánk című ősi himnuszt – a közönséggel együtt énekelték el a szereplők. Az allegorikus figurák énekeinek dallamát szerezte és citerán kísérte Dömény Krisztián és Debreczeni-Kis Helga, a darab rendezője Horváth-Simon Eszter és Godena Albert.
Az előadás végén Böcskei László különleges kitűzőt adott át a színtársulat tagjainak, melyen a városalapító tervet tartó Szent László látható.
Neumann Andrea / erdon.ro2017. május 16.
Utcát neveznek el Szenczi Molnár Albertről
A városi tanács ülésén egyhangú döntés született arról, hogy utca viselje Szenczi Molnár Albert (1574-1634) református lelkész, nyelvtudós, filozófus és zsoltáríró nevét – jelentette be Facebook oldalán Gergely Balázs helyi tancásos. Az erre vonatkozó határozat értelmében a monostori temető alatt húzódó Govora utcának az Urcusului utca kereszteződésétől számított folytatása viseli majd Szenczi nevét. – Külön öröm, hogy mindez a reformáció 500 éves jubileumi évfordulója alkalmából valósulhatott meg Kolozsváron – fogalmazott bejegyzésében Gergely. Szabadság (Kolozsvár)2017. május 17.
A Szent Korona hiteles másolatára is tisztelettel kell tekintenünk
Dicsőség és hányatott sors
A Szent Korona hányatott sorsáról, valamint a koronaőrség történetéről tartott nagy ívű előadást v. Kerecsen László koronaőr-parancsnok péntek este a Székely Nemzeti Múzeumban. Az eseményt népes hallgatóság tisztelte meg jelenlétével.
A rendezvény nemzeti ereklyénk hiteles másolatának a koronaőrök által a Bartók-terembe történő ünnepélyes behozatalával, elhelyezésével és nemzeti imánk eléneklésével kezdődött. A felemelő pillanatok után a szervező Történelmi Vitézi Rend sepsiszéki állományának képviseletében v. Molnár Zsolt hadnagy köszöntötte a jelenlévőket, majd Wass Albert A bujdosó imája című verse hangzott el v. Bagaméri László tolmácsolásában.
– A Szent Korona a magyar államiság jelképe, és a hagyomány szerint a főhatalom birtokosa, az alattvalók érdekeit és az ország területi integritását megjelenítő független személy, aki az uralkodó felett áll. Éppen ezért, amint szüleink fényképére, úgy a hiteles másolatára is tisztelettel kell tekintenünk – szögezte le az előadó, majd rátért a korona történetének vázlatos ismertetésére. Ennek során megtudhattuk, hogy Szent István koronája beavató jellegű volt, vagyis csak királlyá szentelésekor kerülhetett a magyar uralkodó fejére, ha pedig ez nem történt meg, valódi királyi hatalommal nem rendelkezhetett. Pótolhatatlan volta a koronaőri intézmény kialakulásához vezetett.
A 14. századig az egyház őrizte Székesfehérváron, a Szűz Máriáról elnevezett székesegyházban, mely az Árpád-házi királyok koronázási temploma és egyben temetkezési helye volt. Ennek a szokásrendnek Vencel vetett véget, aki 1301-ben történt koronázását követően cseh földre vitette, és személyes felügyelete alá helyeztette. Innen az 1310-ben trónra került Károly Róbert hozatta vissza Magyarországra, de már nem Székesfehérvárra, hanem az új királyi székhelyre, Visegrádra. Nagy Lajos (1342–1382) és Zsigmond király (1387–1437) uralkodása alatt egy ideig Budán őrizték, 1434 és 1439 között pedig Esztergomban, az érseki palotában. Albert király ismét Visegrádon őriztette, ahonnan 1440-ben özvegye ellopatta, és vele együtt Bécsbe menekült, ahol átadta Frigyes császárnak. Tőle Hunyadi Mátyás vásárolta vissza, akinek a Szent Korona hiányában hat évet kellett várakoznia a megkoronázására. Mindebből okulva 1464-ben törvénnyel szabályozták őrzésének helyét (Visegrád) és körülményeit, ezzel létrehozván a koronaőri intézményt és meghatározván annak működését.
Szent Koronánk hányatott sorsa azonban ezzel nem ért véget, a történelmi viharok következtében ugyanis többször menekítették vagy hurcolták egyik helyről a másikra. Trencséntől Siklóson, Budán, Erdélyen, Kassán, Bécsen, Prágán, Pozsonyon, Zólyom várán, Kassán, Ecseden, Győrön át Passauig, majd onnan vissza Budára. De a magyar forradalom és szabadságharc leverése után volt elásva Orsován és a II. világháború végén az ausztriai Mattseeben is. Itt került az amerikai hadsereg birtokába, majd a Fort Knoxban (Kentucky állam) lévő katonai támaszpontra, és Jimmy Carter elnöksége idején, 1978. január 5-én szolgáltatták vissza Magyarországnak.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. május 19.
Megszavazták az iskolai kétnyelvűséget a marosvásárhelyi tanácsosok
Elfogadta csütörtöki ülésén a marosvásárhelyi tanács azt a határozatot, amelynek alapján a vegyes tannyelvű iskolák belső tereiben kötelező kihelyezni a kétnyelvű, magyar és román feliratokat tartalmazó táblákat.
Az intézkedést a Szabad Emberek Pártja (POL), pontosabban Radu Bălaş tanácsos kezdeményezte, aki lapunknak úgy nyilatkozott: teljesen természetesnek tartja, hogy a vegyes tannyelvű iskolák belső falait kétnyelvű feliratok ékesítsék. A tanácsülésen többen hozzászóltak a témához, többek között Dumitru Pavel nemzeti liberális (PNL) tanácsos, aki tudni akarta, hogy csak román és magyar feliratok lesznek, vagy a német tannyelvű iskolákban a német nyelvet is használni fogják. Radu Bălaş rámutatott: a tervezet a közigazgatási törvény alapján készült, tehát ahol a kisebbség létszáma eléri a 20 százalékot, ott lehet kitenni a táblákat – ez viszont nem jelenti a románon és a magyaron kívül más nyelv használatának tiltását.
A tervezetet a POL 3 és az RMDSZ 10 igen voksával elfogadták – Dumitru Pavel ellenszavazott, a többi román tanácsos tartózkodott. A határozat különösen aktuális, hiszen az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) a napokban 17 vegyes tannyelvű marosvásárhelyi tanintézetben állapította meg a nyelvi diszkrimináció tényét – a hivatal a marosvásárhelyi Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) beadványai nyomán vizsgálódott. Csütörtökön egyébként a Cemo üdvözölte a POL iskolai kétnyelvűségre vonatkozó kezdeményezését. A mozgalom tagjai közleményükben kifogásolták, hogy az összes olyan óvodában és iskolában, ahol tetten érhető a kétnyelvűség hiánya, a vezetőtanácsban RMDSZ-es városatyák is jelen vannak. Az elmúlt évek folyamán a Cemo számtalan alkalommal jelezte az RMDSZ helyi képviselőinek az iskolai diszkrimináció tényét, a civilek szerint azonban az érdekvédelmi szervezet nem mutatott érzékenységet a téma iránt.
A Szász Albert Sportiskola igazgatója éppen az a Csíki Zsolt, aki a városi önkormányzatban frakcióvezetői tisztséget tölt be. Megkeresésünkre cáfolta, hogy diszkriminálnák a magyar gyerekeket, mint mondta, az épület belső falain több száz kétnyelvű felirat van, ugyanakkor belátta, hogy helyenként akadnak kizárólag román nyelvűek. „Nem igazságos minket elmarasztalni, hisz a mosdótól az igazgató irodájáig, az osztálytermektől a laboratóriumokig minden egyes ajtón ott van a kétnyelvű táblácska. Hogy az udvaron imitt-amott megjelent egy pár román nyelvű tábla, nem rajtam múlt. Éjszaka a kapus unalmában elkezdett önszorgalomból táblákat készíteni. Most szóltam, hogy ezeket vegyék le, helyettük rendelünk kétnyelvűeket” – nyilatkozta Csíki Zsolt. Az igazgató hozzátette, más iskolák vezetőtanácsi tagjaként ő maga is figyelmezteti a tanárkollégákat a kétnyelvűség szükségességére.
A CNCD-nek eközben az Európa Gimnázium igazgatósága azzal érvelt válaszlevelében, hogy náluk a kapusok, akik információt tudnak szolgáltatni a betérőknek, mind beszélik a magyar nyelvet, a magyar tagozaton pedig az osztályfőnökök is magyarul közlik a tudnivalókat a tanulókkal és szüleikkel. Ők is elismerik, hogy nem sikerült mindent kétnyelvűsíteni, de ezt az anyagi források hiányával, illetve a magyar oktatók hozzáállásával magyarázzák. Az igazgató megemlíti, hogy a magyar tanárok nem hajlandók önkéntesen közérdekű információkat fordítani.
Szucher Ervin / Krónika (Kolozsvár)2017. május 20.
Felújították Szenczi Molnár Albert házsongárdi sírját
Szenczi Molnár Albert zsoltárköltő, bibliafordító felújított házsongárdi sírjánál tartott megemlékezést a Kolozsvári Református Kollégium vezetősége, tanári kara, jelenlegi és volt diákjai tegnap délután.
Kiss-Cserey Zoltán iskolalelkész beszédében kiemelte: a Biblia gyakran szól az emlékezésről és felejtésről, a helyes emlékezés fontosságáról. A kollégium diákkórusa alkalomhoz illően öt zsoltár eléneklésével tisztelgett a zsoltárköltő emléke előtt. Székely Árpád igazgató elmondta, régi álma volt a sírhely felújítása, amelyet végül a kollégium asztalos mesterséget tanuló diákjai, tanárai hoztak rendbe a Refo500 programsorozathoz kapcsolódva. Péter Csaba lelkész, az iskola tanára Szenczi életét mutatta be részletesen, kiemelve tudományos munkáit: a latin–magyar szótárat, zsoltárfordításait, illetve Károli Bibliáján végzett utómunkáit. Szenczi Kolozsváron, hatvanéves korában, pestisben hunyt el.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)2017. május 20.
Marius Tabacu: Kolozsváron váltam erdélyivé
A Transilvania Filharmónia igazgatója, Marius Tabacu jól ismert személyisége a kolozsvári értelmiségnek. Két dolgot (szinte) mindenki tud róla: tökéletesen beszél magyarul és számos művészeti ágban tevékenykedett sikeresen. A Györkös-emlékház májusi ZeneSzó rendezvényén Jakabffy Tamás faggatta nem szokványos életpályájáról e sokoldalú személyiséget.
– Az egyik művészeti ágból a másikba való átmenet nem volt könnyű. Ám ezek olyan folyamatokat alkottak, amelyek a lelkemben organikusan követték egymást, ugyanakkor külső körülmények is befolyásolták pályamódosításaimat – válaszolta Marius Tabacu azon kérdésre, hogy zongoraművészből hogyan lett tévés, illetve műfordító. Annak ellenére, hogy élete során több erdélyi városban élt, a meghívott azt mondta: Kolozsváron vált igazán erdélyivé.
Marius Tabacu egy Margitta melletti településen született, egyéves korában orvos édesapját Szilágysomlyóra helyezték, majd a hatéves gyermeket Temesvárra küldték zongoratanár nagymamájához, aki be is íratta unokáját a zenelíceum előkészítő csoportjába. A zenei pálya felé való irányulás tehát nem volt kérdéses, ám Tabacu csak 15-16 évesen döntötte el, hogy ezt a pályát választja. A temesvári érettségi után a kolozsvári Gh. Dima Zenekonzervatórium hallgatójaként Száva Györgytől tanult zongorázni, aki bemutatta tanítványát volt tanárának, Halmos György zongoraművésznek. Tabacu látható büszkeséggel közölte: akár Liszt-tanítványnak is tarthatja magát, hiszen Száva Halmostól, Halmos Emil Sauertől, míg Sauer magától Liszt Ferenctől tanult zongorázni. Már ekkor megismerkedett Halmos kolozsvári értelmiségi barátaival. Csodálkozva jegyezte meg, hogy a baráti társaság tagjai az esetleges véleménykülönbség ellenére is barátok, beszélgetőtársak maradtak. Tabacu koncertzongoristaként kezdte karrierjét, ám pár év múlva rájött, hogy a szólista-karrier nem elégíti ki. A kommunista rendszerben tanúsított ellenzékisége miatt neve már nem jelenhetett meg a plakátokon, sőt egy Lászlóffy Aladár-novelláskötet fordításakor is anyai nagyapjának neve szerepelt fordítóként a sajátja helyett.
– Ellenzékiségemnek néhány ezer oldalnyi megfigyelési dosszié volt az „eredménye” – mondta a meghívott.
Az 1970-es és az 1980-as évek elején a kolozsvári értelmiségi elit legjelentősebb személyiségeivel, többek közt Cselényi László televíziós szakemberrel, Selmeczi György zongoraművésszel, Szőcs Géza költővel tartotta folyamatosan a kapcsolatot. „A litterátus és zenész társaságban csak a műveltség, a szellemesség számított” – mondta az interjúalany, aki szívesen emlékezett az 1980-as évekre is, amikor a kolozsvári zenelíceum korrepetitora volt. Az 1989-es forradalmat követően 1990-ben a kolozsvári tévé- és rádióstúdióhoz került szerkesztőnek. Pár év múlva Maksay Ágnes televíziós szakemberrel létrehozta a Video Pontes stúdiót, amely főleg a Duna Televíziónak készített műsorokat.
– Márkos Albert, a kolozsvári filharmónia egykori koncertmestere 2007-ben kérdezte meg tőlem: nem akarok filharmónia-igazgató lenni? Meglepett a kérés, ám benyújtottam a pályázatomat, amit el is fogadtak – emlékezett vissza Marius Tabacu arra, hogyan lett a filharmónia igazgatója.
Igazgatóként azt vallja: a közönség elégedettsége a siker egyik fokmérője, ugyanakkor elvárja a közönségtől a kulturált viselkedést, a megfelelő öltözetet. Az elmúlt tíz évben azt is sikernek könyvelte el, hogy mindvégig szót tudott érteni a filharmónia kétszáz alkalmazottjával. Örül, hogy a közönség között egyaránt megtalálható a fiatal, a középgeneráció és az idősebbek is. Megfiatalodott mind a zene-, mind az énekkar, sikerült a zenekari tagoknak jó hangszereket és egy Steinway-zongorát vásárolni; a filharmónia pedig tíz év hányattatás után visszakerült eredeti székhelyére, sorolta az elért eredményeket az igazgató.
Szomorúan jegyezte meg, hogy Romániában csak két koncertterem van, amit eredetileg is erre a célra építettek, és mint megjegyezte, nincs egyensúly, ami a bukaresti és a máshol megszervezett komolyzenei fesztiválok minisztériumi támogatását illeti.
Marius Tabacu 2007-ben elnyerte a Magyar Köztársaság lovagkeresztjét, idén pedig az EMKE Kun Kocsárd-díjjal tüntette ki városunk ezen sokoldalú művészegyéniségét.
Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)2017. május 20.
Balázs Antal műhelyében
Anti bácsi 81 évesen is nyughatatlan. Felekorányi férfiembereket megszégyenítő életerővel bír, munkakedve töretlen. A nyárba kívánkozó tavasz épp nem esős napjait használja ki, úgy belemerül a faragásba, hogy észre sem veszi a közeledő látogatót. Kalapács koppan, forgács repül – az egykori épületgerenda keze nyomán kopjafává alakul. Anti bácsi okkal dolgozik reggeltől késő délutánig: várják a jelfákat szerte a Kárpát-medencében mindenütt, ahol magyarok élnek. Vagy csak éltek, de emléküknek maradniuk kell.
Néhány kopjafa kifaragva, lepácolva útra készen. A legfurább mind között az, amelyiknek oldalából egy gömb nő ki. Közelebbről nézve kiderül, a kerek formájú fadaganat kosárlabdát mintáz. A kopjafa felirata: Balogh Imsi 1947. Ismeretlen számomra a név, hát rákérdezek. Ő alapította a kosárlabdasportot Hódmezővásárhelyen, 1947-ben játszták az első mérkőzést, annak emlékére készült – mondja Anti bácsi. S a kosárlabdának azért kellett a kopjafa oldalára kerülnie, mert „mikor Albert Flórián, az egyedüli magyar aranylabdás kopjafáját megfaragtam, csúcsát focilabdában végezve be, egy jó barátom megrótt, hogy az nem illeszkedik a hagyományos mintakincsbe. Hát a székely ember találékony, kitaláltam én is, hogyan lehet megoldani, hogy a kopjafa motívumai eredetiek legyenek, de a kosárlabda is rajta legyen”. Hiába, Anti bácsi nemcsak faragni, de igazáról az embereket is meg tudja győzni. Hatalmas és furcsa mintázatú a Balázs Ferenc nevét, születésének és halálának évét viselő kopjafa. Ez az eredeti kopjafa mása, magyarázza Anti bácsi, annak megmaradt darabját az érdi Magyar Földrajzi Múzeumba menekítették, ott mértem le, és szerencsére Kakas Zolinak van fényképe az egykor a mészkői temetőben állított kopjafáról, a kettő alapján tudtam megfaragni. A világjáró unitárius pap, író, költő emlékére korábban, halálának 75. évfordulójára faragott már egy kopjafát Anti bácsi, mely a sepsiszentgyörgyi unitárius templom udvarában áll. Balázs Ferenccel nem csak a névrokonság és az egy tőről fakadás – a néhai unitárius pap édesapja is Csehétfalván született, akárcsak Anti bácsi – köti össze: munkásságuk célja mindkettejüknek a tanítás, a székely nép fellendítése. Balázs Ferenc mészkői sírjához Anti bácsi egy százévesnél öregebb tölgyfagerendát választott, az eredeti kopjafától csak hátoldala különbözteti meg: ott nem faragott bele mintát, hanem meghagyta olyannak, amilyenre annak idején az ácsok kézzel kifaragták. Ez is a múlt – múltunk – egy darabja, indokolja meg döntését. Budai Nagy Antal 1437 a felirata a harmadik kopjafának. Bodonkútra kerül ez a jelfa, a falu neve egykoron Nagybuda volt, a nemesi származású parasztvezér családja innen származott, előnévként Nagy Antal is használta. Bodonkút mindig is román többségű település volt, szórványmagyarság ma is él ott – Budai Nagy Antal kopjafája mégsem kerülhet közterületre, csak a református templom cintermébe. Hiszen Kolozsvárról is „kitiltották” Budai Nagy Antalt, a nevét viselő utcát még 1988-ban átkeresztelve Dorobanţilor névre. A bodonkúti románok most is tiltakoztak a kopjafaállítás miatt. Faragok én egyet nekik is, de aztán nem érdekel, a román történelemben hogy írták át a nevét, mert én azt vésem bele, hogy Antal Nagy de Buda, hadd legyen tisztában mindenki, ki volt a bábolnai felkelés vezére – mondja Anti bácsi. A negyedik kopjafáról már csak az évszám hiányzik. Ezt a Bács-Kiskun megyei Szank település rendelte, és az eresztevényi Emlékezés erdejébe, Gábor Áron síremléke mellé kerül. A szankiaknak Anti bácsi faragott már 56 kis méretű kopjafát, melyek az ottani Bátorságpont – az 1956-os forradalom és szabadságharc kis emlékmúzeuma – különlegességét alkotják, hát amolyan viszonzásképpen ők is emléket állítanak a székely nemzet hősének. Ennek a kopjafának (és még néhány háromszéki település emlékjelének) az avatására július 31-én kerül sor, Gábor Áron síremléke felavatásának 125. évfordulóján.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. május 24.
Buday Árpád szülőföldjének szerepe munkásságában
A Buday-emlékév 2017 keretében, Szegeden, május 17–18-án Buday Árpád halálának 80., Buday György születésének 110. évfordulója előtti tisztelgésül az MTA Szegedi Akadémia Bizottság, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, a Néprajzi és Kulturális Antropológia, valamint Régészeti Tanszék konferenciát rendezett. Az MTA SZAB székházának dísztermében hangzott el Sas Péter művelődéstörténész Erdélyre fókuszáló előadása, mely egyúttal főhajtás volt Buday Árpád leánya, Buday György húga, a 100. éve született, családja emlékének átörökítéséért sokat tett Dr. Buday Margit (Baba) tüdőgyógyász igazgató-főorvos emléke előtt is. Az alábbiakban Sas Péter előadását közöljük.
SAS PÉTER
Az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának igazgatója, Pósta Béla régészeti iskolájában formálódott tanítványainak az a kis csoportja, mely a későbbiekben meghatározójává vált az erdélyi régészeti kutatásoknak és folytatta a professzoruk által az Erdélyi Múzeum alapítóinak szellemében elkezdett céltudatos feltáró, gyűjtő és feldolgozó munkáját. A szigorú feltételeknek megfeleltek körébe tartozott az önmagát „triász”-nak nevező társaság, mely Kovács István, Roska Márton és a fiatalon, az első világháborúban elhunyt, oroszlánkörmeit éppen csak felmutatni tudó Létay Balázs hármasát jelentette. Nekik szóló dedikációja alapján a hármas „negyedik” tagjának Buday Árpádot számlálhatjuk, aki gyakornokként, majd osztályarcheológusként, később egyetemi magántanárként két évtizedig dolgozott Pósta Béla keze alatt. Professzora könnyen alakítható és fejleszthető, rátermett tanítványt kapott Buday Árpádban, akinek személyiségét a nagyenyedi Bethlen-kollégiumban Herepey Károly és Bodrogi János, a Ferenc József Tudományegyetemen Márki Sándor, Szádeczky Lajos és Vajda Gyula egyénisége alakította. Pósta Béla nyomdokában járva egész életében azt vallotta, hogy „Erdély magyar múltjának emlékeit minden erőnkből meg kell menteni”. A provinciális római régészetre, a klasszikai archeológiára és a római felirattanra szakosodott, melyek elengedhetetlenek voltak az életműnek is alkalmas erdélyi limes-kutatás megkezdéséhez.
A szerencsésen megindult munkálatokat az 1916-os román betörés megzavarta, Erdély 1918-as megszállása és annak hosszú távú következményei ellehetetlenítették. Karácsony vigíliáján Kolozsvárra is bevonultak a román csapatok. A VI. hadtest hadbírósága hamarosan az állam biztonságának veszélyeztetésével vádolta meg Buday Árpád és Roska Márton egyetemi magántanárokat, továbbá Mancz Albert múzeumi rajzolót. A szerencsésen végződött ügyben az ügyész halálos ítéletkérése ellenére mindhárom vádlottat felmentették. Ebben a történelmi helyzetben hunyt el mestere, aki az általa megteremtett és igazgatott intézet további vezetését egyedül Buday Árpád személyében látta megfelelőnek: három nappal Pósta Béla halála után meg is kapta kinevezését. Megbízatásának öt évig, 1924-ig tudott eleget tenni.
A szakmai lehetőségek további szűkülését jelentette, amikor a nagyszebeni székhelyű Erdélyi Kormányzó Tanács (Consiliul Dirigent al Transilvaniei) megbízottai átvették a Ferenc József Tudományegyetemet. Miután 1918 és 1930 között az Erdélyi Múzeum nem jelent meg – ahogyan Buday Árpád életrajzában megfogalmazta – „a tudomány népszerűsítésére adtam magam s nem lévén tudományos folyóiratunk, ott írok, ahol alkalom kínálkozik reá”. Cikkei a legkülönfélébb erdélyi magyar sajtótermékek – az Erdélyi Irodalmi Szemle tudományos és kritikai folyóirat, a Pásztortűz szépirodalmi és művészeti képes folyóirat, az Ellenzék független politikai napilap, az Ellenzék naptára, a Magyar Nép politikai, gazdasági, szépirodalmi képes hetilap, Az Újság független politikai napilap, A Hírnök keresztény társadalmi irodalmi és művészeti folyóirat, az Erdélyi Közgazdaság társadalmi, gazdasági és kritikai hetilap vagy a Cipészek Szaklapja – hasábjain jelentek meg. Az elvett magyar egyetem helyett az Erdélyi Református Egyházkerület kolozsvári teológiai fakultása mellett működő és újjászervezett Tanárképző Intézetben, valamint a Marianum Római Katolikus Polgári Iskolai Tanárképzőjében tanította az egyetemes történetet. Ehhez saját tankönyvét használhatta, mely Egyetemes történelem a magyar tannyelvű középiskolák felső osztályai számára. Első kötet: az ókor címen jelent meg. Másik tankönyve, a Románia története a középiskolák VIII. osztálya számára kéziratban maradt, a többszöri átdolgozás ellenére sem engedélyezték megjelentetését, az indoklás szerint „idegen szempontokból nézem az eseményeket”.
Tudományos ismeretterjesztésre szánt írásaiban a politikai jellegű témáktól sem riadt vissza. Az Ellenzék 1922. május 17-i számában Mi lesz Erdély műemlékeivel? címen Gróza Péter erdélyi ügyekért felelős miniszter nyilatkozatát idézve borzolta a kedélyeket, aki kijelentette, hogy fel fogják ajánlani az erdélyi magyar vonatkozású szobrokat és műemlékeket – köztük a kolozsvári Mátyás-szobrot – a magyar kormánynak. Mindebből merészen, de reálisan megfogalmazott következtetést vont le: „Mindez pompásan megfelel annak az ideológiának, mely a magyarságot másodrangú polgároknak tartja.”
Buday Árpád szakmai lehetőségei egyre jobban beszűkültek, ezért 1924-ben elfogadta a három évvel korábban Szegedre költözött Ferenc József Tudományegyetem „bölcsészet-, nyelv- és történettudományi karán megüresedett érem- és régiségtani tanszékre” való kinevezését. Repatriálásáról a kolozsvári lapok közül a Hétfői Újság így tudósított: „A kedvezőtlen körülmények miatt nagyon csenevészedő erdélyi magyar tudományosság egyik legkiválóbb képviselőjét veszíti el a közeli napokban.” A Gyallay Pap Domokos szerkesztette Magyar Nép képes hetilap olyan szerzőjétől búcsúzott, aki Erdély jeles szülöttei címen sorozatot indított, s kutatásai eredményeit „örömmel és boldogan közölte mindenkivel [...] s élvezte munkájának gyümölcsét az egész magyar társadalom”. Erre utalt Buday Árpád halála után Reményik Sándor, amikor 1937. április 13-án kelt részvétlevelében így fogalmazott: „Magamat pedig sok szál fűzött hozzá szintén, az uralomváltozás első idejéből, amikor az egészen megváltozott erdélyi élet erősebben kovácsolta össze a lelkeket.”
1924. július 23-án állították ki a Buday család fényképekkel ellátott hazatelepülési okmányát. A bélyegző lenyomatának tanúsága szerint augusztus 14-én lépték át a román–magyar határt. Szülőföldjétől való elválása természetesen csak testileg következett be, lélekben szinte mindig otthon járt. Ahogyan az Ellenzékújságírója találóan megírta: „viszi magával egy tiszta élet sok szép emlékével annak a földnek és múltnak szeretetével együtt, amelyektől soha elszakadni nem tudott”. A búcsúzó barátok között volt Kelemen Lajos, a katedra nélküli iskolateremtő levéltáros-történész. Naplójában megörökítette utolsó személyes találkozásukat. „Elindulásom napján búcsúztam el Buday Árpád kedves barátomtól. Huszonöt év szép emlékeitől, eddigi életem több mint fele oly sok kedves emlékétől búcsúztam, midőn utoljára voltam vele. Az utolsó napokban kerültem a találkozást is, mert valósággal fájt még beszélni is vele. Úgy jöttem le tőle, mintha az életem egy darabja szakadt volna tőlem el, s mintha betegség húzott volna le a lépcsőkön, midőn szomorúsággal tele lélekkel lassan igazán levánszorogtam a második emeletről, a Régiségtárból, lakásáról. Emlékeink magasságából jöttem én akkor le a jelen mélységébe. Egész úton ezzel volt tele a lelkem. Alig tudtam megírni a Pásztortűzben róla szóló búcsú-megemlékezésemet, melyet Dobokán fejeztem be, s onnan küldtem be György Lajosnak.”
A szülőföldjével való kapcsolattartást, lelki kontaktus fennmaradását elősegítették a barátok, elsősorban a legközelibbnek tartott Kelemen Lajos, aki 1924. november 17–18-án fogalmazott levelében írta: „Látom, hogy bővön van munkád. Annak nagyon örvendek, hogy a Munkásotthonban is előadást tartasz. Hadd sejtsék és tudják ők is a mi törekvéseinket. Igazán helyes és okos gondolat közéjük is oda állani, mívelni, irányítni, vezetni, emelni őket, hogy a nemzeti közösség érzése ne szakadjon meg velük. Végre a tudományt se csak kasztoknak mívelik…”
Buday Árpád Erdélyben töltött életideje cezurájaként az 1919–1924 között kolozsvári lapokban megjelent művelődéstörténeti jellegű cikkeiből és tanulmányaiból Tiszavirágok címen a Minerva kiadónál húszíves kötetet szeretett volna kiadni. A tervezett kötet hirdetéséből tudható, hogy előszavát Kristóf György fogalmazta volna. Személyének kiválasztása érthetőbb lesz, ha idézünk a Buday család áttelepülése előtti napokban, 1924. augusztus 10-én írt leveléből. „Köszönöm jó barátságod s áldom a sorsot, hogy hosszú éveken át egyek lehettünk. Bármennyire eltávolodunk k[ilo]méterek szerint, úgy-e lehetetlen, hogy ezután is egymásra nézve ne a régiek maradjunk.”
Buday Árpád 1926. szeptember 9-én keltezett levelében Kelemen Lajosnál érdeklődött: „Mi van a Tiszavirágok kéziratával?” A publicisztikai kötettel kapcsolatban a következő esztendő március 25-én fogalmazott levele adott további információt. „ATiszavirágok kézirata nálam van. Köszönet és hála a szíves fáradozásért. Nekem azért fáj, hogy nem jelenhetett meg, mert egy lustrumnak érdekes dokumentuma lett volna. Életem legnehezebb öt esztendeje volt az, de szerencsémnek tartom, hogy – ha már az Isten ilyen fordulatot adott nemzetünknek – legalább annyi ideig állhattam a magam kicsiny gátján! Sőt, éppen azt szeretem benne, hogy nemcsak azon a gáton, mely tulajdonképpen az enyém volt. Jól esik visszagondolnom és tudnom, hogy dolgaimban a Ti szerető aggódástok és támogatástok kísért, hogy éreznem volt okom, hogy egy nyomorgó, szerencsétlen, jobb sorsa érdemes náció szerves és méltányolt tagja vagyok. Ez hiányzik nekem itt, ahol mindenki az egyéni érvényesülést keresi.” Ráadásul a hazalátogatás lehetősége sem adatott meg számára. „Engem sajnos, aligha engednek haza, pedig nagyon szeretnék.” Ebből az következik, hogy a fél évvel korábban, 1926. október 30-án írt levele óta ebben az ügyben semmi nem változott. „Abból, hogy most mégis levelet írok, nem nehéz kitalálnod, hogy nem kaptam vízumot. […] nem tartom kormányotok részéről okos eljárásnak, hogy csekélységemet úgy megbecsüli, olyan fontosnak, pláné veszedelmesnek minősíti”. Kelemen Lajos Naplójában megörökítette, hogy barátja levelezését is figyelhették. „Tapasztaltam ugyanis, hogy nehányszor Budaytól jövő leveleim nagyon le vannak ragacsolva, tehát valószínűleg előzetesen felbontották.”
Hazavágyódásának kínjait ugyancsak Kelemen Lajosnak vallotta meg. „Milliószor gondoltam Reád. Amikor mentem újszegedi szállásomra, s a hídról láttam a jégtáblákat, amik a Tisza keleti oldalát ellepik, lelkemben Neked magyaráztam: Nézd, milyen kerekek a táblák, tudod-e mitől? Hát a Maros torkolatánál van egy csomó bolygó, azok addig forgatják, ütögetik egymáshoz a táblákat, amíg szép szabályos sokszögek, vagy köralakú lapok lesznek belőlük, s azután úsznak lefelé.” (1925. január 10.); Álmában Kelemen Lajossal professzortársához, Szádeczky Lajoshoz igyekeztek. „Ha mi ketten, egymást bizdítva az esetet megbeszélve sétálgatnánk délután a Kossuh Lajos vagy Deák Ferenc utcában, milyen egymást megnyugtatóan tudnók egymással versenyezve kidühöngeni magunkat, nem ártva közben senkinek, még magunknak sem! Tudod, ilyen tekintetekben, u[gyan] i[s] az egymást teljesen megértő lelkekben bizony nagy hiányosságban szenvedek itt.” (1925. május 3–4.); „A Pásztortűzben megjelent kis cikk igazán jól esett, mint annak bizonyítéka, hogy nemcsak én tartom magam Hozzátok, hanem Ti is így viselkedtek.” (1925. július 23.).
Honvágytól gyötört lelkének gyógyír lehetett Kelemen Lajos 1925. április 29-én írt levele: „arról akarlak megnyugtatni, még csak gondolni se merj affélét, hogy a szeretetünk fogyott volna meg irántad. Sok ágtól húzott, sokszor fáradt, elcsigázott szegény lelkünkben Te mindig ott vagy s ott maradsz.” Buday Árpád válaszlevelében boldogan igazolta vissza a rendíthetetlen lelki egymáshoz tartozást. „Köszönöm nagyon szép szavaidat, mellyel hozzám való jóságtokról biztosítasz. Bizonyos, hogy én lelkileg mindig Veletek vagyok, s minden dolgotokból kiveszem azt a részt, amihez nem okvetlenül kell a fizikai együttlét. Ezért itt az itteni társaságot is egészen jól nélkülözhetem, mert hiszen én tulajdonképpen az itteni eseményeket is az ottani szempontból ítélem meg.” (1925. május 3–4.) Nagy elfoglaltsága ellenére igyekezett minél gyakrabban levelet fogalmazni, mert „úgy vagyok vele, mikor Neked írok, mintha ép[p]en beszélgetnék Veled.” (1925. szeptember 30.)
1924–1937 között Buday Árpád a szegedi Ferenc József Tudományegyetemen a régészet tanára és a Régészeti Tanszék vezetője volt, 1931–1932-ben a Bölcsészettudományi Kar dékánja, 1932–1933-ban dékánhelyettese. Közben a Dolgozatok a Ferenc József Tudományegyetem Régiségtudományi Intézetébőlszerkesztője és az Acta Litteraria Szegediensis. Sectio Geographico–Historica társszerkesztője. Társadalmilag és szakmailag sikeres, megbecsült embernek tarthatta magát. Akkor mi késztethette az alábbi mondatoknak a megfogalmazására? „Egyébként megvagyunk, élünk, azaz úgy teszünk, mintha élnénk.” (1926. december 3.), továbbá „az én életem itten, ha nem is szomorú, s ha a folytonos munka eredményei itt-ott meg is látszanak, végkép[p]en nélkülözi azt a meleg, őszinte barátságot, ami ottan maradt Kolozsvárott.” (1928. április 18.) A szónokinak minősíthető kérdésre ugyancsak Kelemen Lajosnak írt levelében kaphatunk feleletet. „Mulatni fogsz rajta, hogy egy banketten a főispánunk – dr. Aigner Ká-roly »gyűtt-mentekként« aposztrofált bennünket. […] S Rupert úr nyíltan hirdeti, hogy az erdélyiek az oka minden bajnak…” (1928. április 18.)
Ellensúlyozás – ha ezt lehetett ellensúlyozni – ismét Erdélyből érkezett, György Lajos irodalomtörténész, a Pásztortűzfőszerkesztője levelében. „Válaszomat nem is kellene várnod, mert az egészen természetes, hogy bármilyen írást szívesen fogadok tőled. A Reinbold Ignácról szólót azonban inkább az E[rdélyi] I[rodalmi] Sz[emlé]-ben adnám, amelynek szerkesztését átvettem. Húsvétra készítem el az első számot. A Pásztortűz számára is legalább egy cikket várok tőled az év folyamán, hiszen minekünk is jól esik, ha hazagondoltok.”
A Pósta Béla szellemében folytatott szegedi munkálkodás nem mindenben növelte Buday Árpád népszerűségét. Az 1925. május 3–4-én keltezett levelében Kelemen Lajost egy ilyen esetről tudósította. „A most lebontott Szent Demeter-templom is kétszáz éves volt mindössze, pedig találtunk benne egy kis tornyot, ami XVIII. sz-i. Azt szét akarták robbantani, s úgy kellett interveniálnunk a polgármesternél. Nagy gondot okoztunk vele, mert ép[p]en útjába esik a kocsifeljárónak, melyet azért akartak és fognak csinálni, hogy a püspök egészen a főbejáratig hajthasson az új székesegyházhoz, amikor a templomba jön. Képzelheted, hogy ez a szempont engem nem győzött meg eléggé és a Műemlékbizottsággal letiltattam a lebontást.” (Jegyezzem meg, hogy a Dóm előtt álló, 12. századi alapokon nyugvó Dömötör-torony ma Szeged legidősebb ékessége.)
Nem hallgathatjuk el, hogy a magyarországi és az erdélyi magyarság egy nyelven beszél ugyan, de gondolkodásmódjuk és helyzetük különbözősége miatt az értelmezések eltolódhatnak. Ennek egyik fontos példája Trianonhoz és következményeihez való viszonyulás. 1926. február 6-án írt levelében Buday Árpád tájékoztatta Kelemen Lajost, hogy „Ő [Szádeczky Lajos] most összegyűjtötte a békerevízióra vonatkozó egész nyugati irodalmat és bő részletezéssel ismerteti. Érdekes olvasmány – nekünk. Ő tehát szerette volna az erdélyieket is ebben a gyönyörűségben részesíteni és rossz néven vette, hogy Te nem válaszoltál ezirányú ajánlatára. Alig tudtam neki megmagyarázni, hogy más az ilyen olvasmányok kritikája ott és más itt.” Egy másik, 1928. február 13-án keltezett levelében hozzátette: „Ahhoz a gondolkodásmódhoz, amely mindenben az egyéni szempontokat helyezi elsősorba, s amely egyszer a felekezet, máskor a faj jelszavával, de mindig önérdekből és a közért való felelősség érzése nélkül, gyűlöletet ordít és követel – nem tudok hozzászokni.”
El nem koptatható emblematikus szlogenünk: „Trianon.” Az 1920-ban eltépett film vetítője azóta is üresen kattogva forog. Az önsanyargató és másokat kárhoztató állapotnál nem tudunk tovább lépni. Megrághatatlanul, lenyelhetetlenül, kiköphetetlenül fulladozunk tőle, az egyszer mindenkire váró Nagy Átkelés sikerének reményében, Káron díjazására nemzeti obulusként ezt visszük magunkkal a nyelvünk alatt. A Trianon-szindróma kapcsán nem esik szó arról, hogy a gazdaságilag halálra ítélt „Csonka-Magyarországon” tovább élők voltak a szerencsésebbek, megmaradhattak egymás között, megmaradtak önmaguknak. A legerőteljesebb beleélési képesség sem elég ahhoz, hogy átérezhesse azoknak a lelkületét, akiknek nem egy kisebbé vált országban lehetett mégiscsak többségi magyarként léteznie tovább, hanem egy idegennek számító hatalom, egy újszerű, korábban soha meg nem tapasztalt uralom alatt kellett továbbélnie mindennapjait. A többségiből kisebbségivé válás traumáját adta vissza a legteljesebb nyelvi, szociológiai és mentális értelemben az 1920-as nyelvújító kifejezés: impériumváltás, vagyis hatalomváltás. Hűségeskü egy ismeretlen uralkodóra, az otthonosság érzetét keltő anyanyelv magától értetődő használata helyett idegen szavak és kifejezések magolása a mindennapi betevő kenyér reményében. (A korabeli lélek-lenyomatnak ma már nincs egykori átélője.)
Az országrészeket magukkal vitt nemzetiségek nélkül, a magára „maradt” magyar rezervátumban a továbbélési reflexeiket el nem veszített transzilvánok – Bethlen István miniszterelnöktől Bánffy Miklós külügyminiszteren keresztül Buday Árpád tanárig – Magyarországon élő erdélyikként lehetőségük szerint, meggyőződésük és hozzáértésük alapján próbáltak továbblépni, valamit tenni. Ahogyan 1925. szeptember 21-én Buday Árpád Kelemen Lajosnak írt levelében jelezte. „Azt hiszem, hogy nem teszek rossz szolgálatot, amikor kissé belevilágítok abba a történelembe, amelyről a magyar közönség olyan keveset hallott eddig, hogy bizony elég kár volt. Olyan keveset, mint amilyen keveset a romániai román közönség hallott a magyar történelemről, ami szintén kár volt, még ha egyelőre rajtunk bosszulódott is meg.” Későbbi, 1933. április 18-án kelt levelében a tárgyilagos történelmi ismeretek helyett, így könnyen manipulálhatókra panaszkodott Kelemen Lajos is: „itt a magyar ifjúság túlnyomó nagy része fajtája történetéről nem tud egyebet, mint amit az iskolákban tanult. E szerint a magyarok itt ezer évig nem csináltak egyebet, mint elnyomták a román nemzetet. Ez ment 1918-ig. A világháborúban azonban a dicső r[omán] nemzet 800.000 embere feláldozásával az egész világon példátlan hősiességgel a maga erejéből megcsinálta Nagy-Romániát. […] A háború alatt felnőtt féltanult és félig fegyelmezett ifjúság – mely még úgy, ahogy elhelyezkedett – az élet küzdelmeiben nem képezte tovább magát. Az pedig, amely azután nőtt fel, már 1922-től teljesen az állami tantervek történelem-emlőjét szívta, legfennebb jól-rosszul saját felekezete történetéből is kapott ízelítőt. Ezzel azonban olyan hatások is kerültek a legtöbbjük lelkébe, melyek a magyarságon belül az elválasztó öntudatot nevelték anélkül, hogy a felekezeteken felül álló összefogó nemzeti és faji öntudatot valaki beléjük nevelte volna.”
Eljött az ideje, hogy Buday Árpád a Pósta Bélától tanultakat a szegedi gyakorlatban is alkalmazza. Ahogyan 1927. június 20-én Kelemen Lajosnak megfogalmazta. „Nekünk most kizárólag a magunk bőrét kell konzerválnunk a legtökéletesebb szász önzéssel. Nem könnyű dolog, de muszáj, mert megmaradásunknak egyetlen lehetősége.” Írásainak, tanulmányainak „másságát”, nézőpontjának a magyarországitól való különbözőségét a szülőföldről hozott megközelítéssel magyarázta. Szerinte az anyaországiak megközelítése más, mert „nincs meg bennük az a lelkük mélyéig hatoló magyarság, vagy – mondjuk erdélyiség – ami akármilyen kis munkájukat értékessé tenné, legalább arra a kis darab földre nézve.” Ezt a módszertant alkalmazva fogalmazta meg egyetemi óráit, szabadelőadásait, valamint ismeretközlő cikkeit, tudománynépszerűsítő tanulmányait, vagy éppen rádiós szerepléseit, mint 1921-ben, az Erdélyi Estek műsor számára a Székely Himnusz szerzője, Csanády György rendező felkérésére A székely mívelődés története című írását. Kelemen Lajos nyári szünidejében, Dobokán, 1925. július 14-én fogalmazott levelében visszaigazolta, hogy az otthoniak szempontjából helyes úton jár. „Mind a két cikket azzal az érzéssel tettem le a kezemből, hogy egy nagy tartozásnak egy részlete legalább most mára törlesztődött. Finály méltatásának elmaradása az EME jubileumi emlékkönyvéből fájdalmas, dissonáns hiányosság volt. Most legalább itt a hiány pótlódott. Póstáról pedig igazán csak tanítványai írhatnak úgy, hogy működését megérthessék. Nehány rugóját az ő működésének és elhatározásának is csak mostani cikkedből értettem egészen meg. […] Ami a folyóiratod cikkeit illeti: én egyenesen helyeslem, hogy helyi és vidéki vonatkozású cikkeket adtok. Hiszen ez a nevelés és érdeklődéskeltés egyik módja és eszköze. […] Az Erdélyi Múzeumnak is ma majdnem azok a legbecsesebb cikkei, melyek Erdélyről s Erdélyből szólnak.” Szabadság (Kolozsvár)2017. május 30.
Előadás a békediktátumról és következményeiről
Sok érdeklődőt vonzott pénteken Vizi László Tamás, a Kodolányi János Főiskola tanszékvezető tanára érdekes és tartalmas előadása a trianoni békediktátumról és annak hozadékairól a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központba.
A kutató professzort Nagy József Barna, a Magyar Polgári Egyesület (MPE) elnöke hívta meg városunkba. Ő is köszöntötte a professzort és a szép számú közönséget, kiemelve, hogy 2020-ban lesz száz éve annak, hogy a Nagy-Trianon palotában aláírták a hírhedt „békediktátumot”, ami Magyarországot szétdarabolta. Erre az eseményre több rendezvénnyel is emlékezik az MPE.
Vizi László Tamás nem csak egy előadást, de könyvbemutatót is tartott, hiszen a tavaly jelent meg A sérelmi politizálástól a nemzeti összetartozásig című kötete, amely a Trianon, revízió, határkérdés, nemzetegyesítés 1920 – 2010 alcímet kapta. Az előadó ezt a témát járta körül láthatóan nagy tudással, kuriózumokkal is fűszerezve előadását. Szó esett a trianoni diktátum aláírásának körülményeiről, illetve az 1920-as januári tárgyalásokról, gróf Apponyi Albert szerepéről. Mint megtudtuk, Apponyi hiába tartott nagy hatású beszédet az említett tárgyaláson, bemutatva Teleki Pál úgynevezett „vörös térképét” is, Magyarország sorsát már eldöntötték a nagyhatalmak. A júniusi aláírásra csak hosszas egyeztetés után találtak, pontosabban jelöltek ki két politikust (Benárd Ágostont és Drasche-Lázár Alfrédet), akik Magyarország nevében is aláírták a diktátumot.
Az előadás további részében szó volt azokról a magyar (de érdekes módon angol és olasz) tervekről, elképzelésekről, amelyek ezt az igazságtalan határmódosítást orvosolhatták volna. Részletesen szó volt többek között Ottlik László Új Hungária tervéről, Lord Rothermere határkiigazítási tervéről, a Magyar Revíziós Liga elképzeléseiről, Bethlen István terveiről, vagy éppen Gömbös Gyula volt magyar miniszterelnök alig ismert, a gazdasági határmódosítást szorgalmazó tervéről. A szerző röviden szólt a trianoni igazságtalanságot részben helyreállító hátramódosításokról, majd a megismételt Trianonról, a párizsi döntésekről.
A kommunista diktatúrában ezt a kérdéskört elhallgatták, szőnyeg alá söpörték. A szocialista államok között látszólag „baráti”, „testvéri” viszony volt, így szó sem lehetett semmilyen határon túli politikáról, nemzetben való gondolkodásról. A rendszerváltás után a kommunista gyökerű, valamint a liberális pártok és értelmiségiek ugyanezt a politikát folytatták, ők sem akartak tenni semmit a határon túlra került magyarokért. A Horn-kormány feltétel nélkül aláírta a „baráti együttműködésről, jószomszédságról, megértésről” szóló alapszerződéseket, ezek – ahogy az előadó fogalmazott – „az álszent gesztusok azonban nemhogy érdemi eredményeket nem hoztak, hanem további önfeladáshoz vezettek”.
Ezzel ellentétben már az első Orbán-kormány érdemi lépéseket kívánt tenni a határon túli magyarok érdekében, ezért segítették Erdélyben és Partiumban a magyar nyelvű egyetem alapítását, majd létrehozták a csatolt részek magyarjainak a Magyar igazolványt, és nagyban bővítették a határon túli magyarok különböző formájú támogatását. A Gyurcsány-kormány a 2004-es népszavazás kudarcával, Magyarországot a határon túli magyarokkal riogató politikájával egyértelműen megmutatta, mit várhatunk az utódkommunistáktól, mondta Vizi. A második Orbán-kormány viszont újabb kézzel fogható intézkedéseket tett, teljesen új alapokra helyezte a nemzetpolitikát. Előbb lehetővé tette, hogy könnyített eljárásban mindenki visszaigényelhesse magyar állampolgárságát, majd megalkotta a nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvényt. Az előadást követően sokan gratuláltak az előadónak és a szervezőknek, majd Vizi László Tamás dedikálta a helyszínen megvásárolható kötetét.
Szőke Mária / Reggeli Újság (Nagyvárad)2017. május 30.
Tisztelet és együttérzés a magyar hősök emlékünnepén
A civil áldozatok között négyéves kislány neve is feltűnik
A magyar hősök emléknapja alkalmával az 1944-es tordai csata hőseire, valamint a Szovjetunióba „malenkij robotra” hurcolt polgári áldozatokra emlékeztek vasárnap délután az Aranyos menti kisváros központi temetőjében. A magyar Országgyűlés által 2001. június 19-én elfogadott, a magyar hősök emlékének megörökítéséről és a magyar hősök emlékünnepéről szóló LXIII. számú törvény értelmében minden év májusának utolsó vasárnapján – az idén május 28-án – tisztelegnek „az elmúlt ezredév magyar hősei előtt”. Józsa István Lajos, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnöke emlékeztetett, „Torda nem csak második világháborús hadszíntér volt, nem csak katonai hősi áldozatok sokasága kötődik a helyhez, hanem polgári áldozatokkal is fizetett a város magyar lakossága csak azért, mert magyarnak született.” A felszólalók hangsúlyozták, emlékezni és emlékeztetni kell a történtekre, hogy soha többet ne fordulhassanak elő ilyen szörnyű tragédiák.
A Tordai Magyar Kulturális Egyesület, valamint a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság (THHB) által a magyar hősök emléknapja alkalmával vasárnap szervezett, több helyszínen zajló ünnepség kürtszóval és nemzeti imánk eléneklésével kezdődött a tordai központi temetőben, a második világháborúban meghalt magyar honvédek sírkertjénél.
„Minden nemzet erkölcsi kötelessége, hogy ne feledkezzék meg hősi halottairól. Nemzettudatunk egyik alappillérének kell lennie hősi halott katonáink tisztelete és emlékük ápolása” – mondta a szép számban összegyűlteket köszöntő beszédében Józsa István Lajos unitárius lelkész, a THHB elnöke.
A gondosan rendezett helyhez és az itt nyugvó katonákhoz méltó ünnepi műsor – a jelenlévők az Alsó- és Felsőszentmihályi Vegyes Dalkör és a Jósika Miklós Elméleti Líceum cserkészcsapatának előadását hallgathatták meg – és koszorúzás után a résztvevők néhai vitéz Pataky József sírkertjét keresték fel, s fejezték ki tiszteletüket a THHB néhai elnöke iránt, aki a hősi halottak és „a malenkij robotra” hurcolt polgári áldozatok emlékének ápolásával, valamint közösségszervező és -megtartó tevékenységével rendkívül fontos munkát vállalt magára hosszú éveken keresztül. Lelkes, fáradságot és lehetetlent nem ismerő tevékenységének köszönhetően sikerült számos emlékművet állítani Tordán és környékén a második világháborúban elesett magyar katonák és ártatlan civil áldozatok emlékére.
Kötelességünk emlékezni és emlékeztetni
A rendezvény a Tordáról deportált, szovjet fogságban meghalt civilek emlékére állított, gránittömbös-kopjafás emlékoszlopánál folytatódott. Itt egyben a felújított környezet átadására is sor került, amelyet a Gulág-Gupvi emlékév keretében a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásának köszönhetően sikerült megvalósítania a civil szervezetnek.
Beszédében Józsa István Lajos emlékeztetett: 1995. október 29-én még csak a második világháború áldozatainak emlékére állíthattak kopjafát, mert akkor Tordán még nem lehetett a kényszermunkára hurcolt magyar polgári áldozatokról nyíltan beszélni, és számukra emléket állítani. Már ez szemet szúrt a hatóságoknak, ám Pataky József nem ijedt meg a pereskedéstől, a fenyegetőzésektől, sőt a nyilvánosság elé tárta az akkori helyzetet. Végre 2014. október 4-én a kopjafa mellé sikerült két gránittömböt helyezni, amelyre feltűntették a kényszermunka során életüket vesztett, 216 ismert beazonosított személy nevét, és kicserélték a kopjafa alapján lévő feliratot a következőre: „Malenkij robotra elhurcolt tordai magyar polgári áldozatok”.
„Torda nem csak második világháborús hadszíntér volt, nem csak katonai hősi áldozatok sokasága kötődik a helyhez, hanem polgári áldozatokkal is fizetett a város magyar lakossága csak azért, mert magyarnak született” – hangsúlyozta a THHB elnöke. A szovjetek román segítséggel utcáról utcára, házról házra jártak, és vették őrizetbe általában a 16 és 60 év közötti férfiakat, akik aztán ismeretlen, borzalmas világba, szögesdrótok közé, internáló és emberpusztító lágerekbe kerültek. A gránittömbre felvésett adatokból kiderül, hogy a legkisebb áldozat, Török Róza feltételezhetően mindössze 4 éves lehetett, fogságának körülményeiről azonban nem sikerült megtudni részleteket. De ott találjuk az áldozatok között a 10 éves Moldován Györgyöt, a 14 éves Berecki Bélát, valamint több 17 éves fiatalt, míg a legidősebb személy, Veress Zsigmond 80 évesen kerülhetett a szovjetek „figyelmébe”.
Az ünnepségen Nagy Albert ótordai és Vincze Csongor újtordai református lelkészek mondottak imát, illetve áldást, a megemlékezés azonban itt még nem ért véget, ugyanis a Jósika Miklós Elméleti Líceumban könyvbemutatóra került sor. Dr. Cech Vilmos ismertetteA tordaiak malenkij robotja című könyvet, amelyet Józsa István Lajossal és Kékkői Károllyal állítottak össze. A szerzők emléket próbáltak állítani a sok száz Tordáról elhurcolt ártatlan civilnek és magyar katonának: a kötet egyfajta „helytörténet a nehéz időkből”, mint ahogyan azt az alcím is sugallja, de egyben összefoglaló munka is a THHB rendkívül eredményes tevékenységéről.
Józsa István Lajos hangsúlyozta: a háború borzalmaira emlékezni és emlékeztetni az utókort erkölcsi kötelességünk, hogy soha ne ismétlődhessék meg ilyen vagy ehhez hasonló szörnyű vérontás. Ezért is mindenhol létre kell hozni a nemzeti sorsfordító tragédiákra emlékeztető, első és második világháborús emlékhelyeket, hiszen az áldozatok és hozzátartozóik iránti tisztelet ezt követeli meg tőlünk.
Különösen fájó pont Kolozsvárnak és Tordának
A kolozsvári magyar főkonzulátus részéről Polonyi Géza mondott beszédet, hangsúlyozva, a megemlékezés kifejezi a tiszteletet a hős honvédekkel szemben, illetve az együttérzést a kényszermunkára elhurcolt polgárok és családjaik iránt. Felhívta a figyelmet arra, hogy az 1944. szeptember 15-től október 7-ig a Tordán és környékén zajló csatát a katonák és a civil lakosság egyaránt megszenvedte. Miután a honvédek minden lehetségest megtettek az elsöprő szovjet és román túlerővel szemben, újabb tragédia kezdődött, amelyet a köznyelv „malenkij robotként” ismer.
„Kolozsvárnak és Tordának ez különösen fájó pont” – fejtette ki a diplomata, hiszen a jelenleg ismert adatok szerint a kincses városból mintegy 5000 magyar férfit gyűjtöttek össze, míg Torda lakosságát valósággal megtizedelték azzal, hogy 700 embert taszítottak rabságba. „Nem tehetünk mást, csak azt, hogy emléküket kegyelettel megőrizzük, ápoljuk és azon fáradozzunk: soha ne ismétlődhessen meg ehhez hasonló gyászos esemény” – összegzett Polonyi Géza.
Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke beszédében szomorú történelmi pillanatnak nevezte a több mint hét évtizeddel ezelőtt történteket, amelyről a kommunizmus alatt sem Magyarországon, sem Romániában nem volt szabad beszélni. Az 1989-es változások óta olyan lelkes embereknek köszönhetően, mint Pataky József azonban már nyíltan emlékezhetünk.
„Mindez nem azt jelenti, hogy a múltnak élünk, hanem tiszteletünket fejezzük ki a hősök előtt, és a fiatalabb nemzedéknek is a tudtára adjuk az egykor történteket” – hangsúlyozta az RMDSZ parlamenti képviselője, kiemelve Járosi Andor evangélikus lelkész példás magatartását, aki 1944 tavaszán zsidó embertársai életét mentette, ám októberben a Kolozsvárra bevonuló szovjet erők már őt hurcolták el kényszermunkára, és soha többé nem térhetett haza otthonába.
Papp Annamária / Szabadság (Kolozsvár)2017. május 31.
Sepsiszentgyörgyi tárlatot nyit meg Barabási Albert László
Barabási Albert László világhírű fizikus, hálózatkutató nyitja meg Sepsiszentgyörgyön a netWorks című kiállítást vasárnap 19 órától a MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótérben.
A tárlat romániai és magyarországi művészek hálózatokra épülő, vizualizáló munkáiból válogat, olyan műveket és projekteket mutat be, amelyeknek alapja valamilyen típusú hálózat, kapcsolati rendszer – közölte a MAGMA. A kiállítást megelőzően Barabási Albert László 17 órától a Háromszék Táncstúdióban tart előadást Hálózatok: a világhálótól a művészeti hálózatokig címmel. Az előadás magyar nyelvű, a belépés ingyenes, a helyek száma viszont korlátozott, a helyfoglalás érkezési sorrendben történik.
„Biológiai létezésünket, képességünket a kommunikációra, a javak és értékek cseréjére számtalan láthatatlan hálózat teszi lehetővé, a sejtjeinkben lévő proteintől és genetikai hálózatoktól a világhálóig, az internetig, valamint a pénzügyi és kereskedelmi hálózatokig. Azt fogom bemutatni, hogy e szorosan összekapcsolt hálózatok összetett topológiája egyszerű, de általános törvények által szabályozott önszerveződő folyamatok eredménye.
Amint azt ebben az előadásban ki fogom emelni, a legtöbb hálózat megjelenését ezen egyetemes törvények szabályozzák, ami olyan szerkezeti jellemzőkhöz vezet, amelyek különböző, látszólag nem kapcsolódó hálózatok meglepő mértékű hasonlóságát eredményezik. Képességünk, hogy feltárjuk az összekapcsolt világot jellemző rendet, számos következménnyel jár a hálózatok megbízhatóságára és szabályozására nézve, lehetővé téve a fertőző betegségek megállítását, a genetikai rendellenességek gyógyítását, valamint egy szervezet szerkezetének megértését és irányítását” – írja a világhírű kutató.
A kiállításnak része Mădălina Braşoveanu Megfigyelt művészek című kutatói projektje, Angel Judit Barabási Albert-Lászlóval készített interjúja, valamint a budapesti Artpool Művészetkutató Központ archívumának A kapcsolatművészet kertje / Ray Johnson website-projektje. A tárlaton Matei Bejenaru, Vasile Croat/Horváth László, Csiki Csaba, Kisspál Szabolcs, Pacsika Rudolf, Lia Perjovschi, Szombathy Bálint, Váncsa Domokos munkái láthatóak, a kiállítás kurátora Kispál Ágnes-Evelin, Bartha József és Kispál Attila.
Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)