udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 3350 találat lapozás: 1-30 ... 3211-3240 | 3241-3270 | 3271-3300 ... 3331-3350

Névmutató: Einstein, Albert

2017. augusztus 8.

II. Nemzedékek találkozója Petrozsényban
Ez út hazámba visszavisz
Tizenkét évvel az első Nemzedéktalálkozó után, e hétvégén újra megszólalt az iskolacsengő a petrozsényi „Apostolok Házában” (I. D. Sârbu Színházban), hazaszólítva az utóbbi évtizedekben végzett petrozsényi véndiákokat.
A II. Nemzedékek találkozójára több százan jöttek el a Zsil völgyéből, Erdélyből és a határon túlról is. Többségüket csupán a diákévek kötik Petrozsényhoz, hiszen a különböző vidékekről idetelepedett (telepített) családok számára a Zsil völgye gyakran csak átmeneti lakóhely volt, egy állomás az életútjukon. Mégis a véndiákok, a hajdani tanerők úgy fogalmaztak, hogy hazajöttek Petrozsényba. Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne – idézte Tamási Áront felvezetőjében Bende László véndiák, utalva arra, hogy bár pedagógus szüleit távolról vetette ide a sors és ő maga is máshol él már, az otthont Petrozsény jelenti. Itt a Zsil völgyében mindenkit befogadtak, mert valójában mindannyian jövevények voltunk. Kit a kenyérkeresés, kit a túlélés hajtott e vidékre, mely nem csak megélhetést, de menedékhelyet és tanulási lehetőséget is biztosított sok olyan ifjú és család számára, akik a háború után, a kommunizmus éveiben egyik napról a másikra ébredtek fel a nagy semmiben, megalázva, sok esetben apa nélkül. Hiszen a kisemmizett családfők közül sokan kerültek kényszermunkára a Duna-kanálishoz, a családot pedig a proletár-hangulatúnak titulált Zsil völgyébe űzték. Arra viszont a rendszer vezetői nem számítottak, hogy itt, a Zsil völgyében épp a dolgos mindennapokban, sötét, veszélyes bányajáratokban olyan erős összetartó és értéktisztelő közösség alakul ki, melyben az ideűzött értelmiségiek, hajdani tehetős családok is otthonra lelnek– fogalmazott köszöntőjében Barra Árpádné Makkai Cinke, a rendezvény fő szervezője, aki töretlen hittel tekint ma is a Zsil völgyére és immár második alkalommal hívta össze a mindenkori petrozsényi magyar iskola növendékeit.
Ha az itt megjelent véndiákok mindannyian Petrozsényban maradtak volna, akkor bátrabban beszélhetnénk a jövőről is – hangzott el a sóhajszerű megállapítás Szász János petrozsényi plébános ajkán, s gondolatát a továbbiakban több felszólaló is idézte. Winkler Gyula EP képviselő, párhuzamot vonva szülővárosa, a szintén iparjellegű Vajdahunyad, illetve Petrozsény között, meggyőződéssel állította: bár sokan elhagyják a várost, a hazatérők és az itt élők közössége, összetartása és erős hite reményt ad a folytatásra.
Tiberiu Iacob Ridzi polgármester is bizakodóan szólt a közösséghez, ezúttal is hangsúlyozva, hogy Petrozsény számára rendkívül sokat adott és ad az itt élő magyar közösség.
Szász-Barra Zsófia kisebbségi tanfelügyelő asszony a személyes találkozások fontosságáról beszélt. Azokról az ölelésekről, rég ismert hangokról, meghitt beszélgetésekről, melyeket semmiféle modern kommunikációs eszköz nem képes pótolni. Szentgyörgyi Albert gondolatát idézve – Olyan lesz a jövő, amilyen a ma iskolája –, hangsúlyozta: a hajdani tanerők, diákok számára e nemzedéktalálkozó tükörbenézés is. Hiszen a jelenlegi petrozsényi magyar oktatás milyenségén mérhető le a korábbi nemzedékek munkájának eredménye.
A rendezvényt hajdani tanárok és véndiákok felszólalása gazdagította. Csutak Klára tanító néni, a találkozó rangidős résztvevője nagy szeretettel emlékezett hajdani kollégáira, diákjaira, megemlítve, mennyire jóleső érzés, mikor egy hajdani kisdiákjából lett hajós tiszt első tengeri útjáról üdvözletet küld volt tanító nénijének. Ilyen apró gesztusok tették széppé a petrozsényi iskolai éveket és azt követő időszakot, hiszen Klári nénit mai napig felkeresik hajdani tanítványai. Búcsúzóul arra intette őket: maradjatok összetartó, hűséges petrozsényi véndiákok! Érdekes színfoltot hozott a találkozó hangulatába fia, Csutak István is, aki szintén Petrozsényban nőtt fel, innen indult színes életútja, melynek kiemelkedő állomása volt a Garabonciás együttes megalapítása. Csutak István zenés előadás során elevenítette fel diákéveit, s néhányat azon pillanatokból, amikor a nagyenyedi szellemiséget megélő pedagógus szülei, illetve tanárai körében megtapasztalt értékrend látványosan ütközött a rendszerrel. Lázadó ifjúként a zene jelentette számára a kitörést. Így a nemzedéktalálkozó alkalmával is gondosan összeválogatott dalokkal érzékeltette a hajdani évek hangulatát, s tolmácsolta mának szóló üzenetét. Polgár Paál Gyöngyvér szintén Petrozsényban tanító édesapjának emlékét elevenítette fel, részletet olvasva fel későbbi jegyzeteiből. Majd März Ferenc, ma Németországban élő nyugdíjas fizikatanár foglalta össze a petrozsényi magyar oktatás múltját, kiemelve a hajdani gazdag kultúréletet, az iskola nevelő jellegét, valamint a nemzetiségi szempontból sokszínű vidék lakóinak egymás iránti nyitottságát.
Szép Sándor petrozsényi véndiák, a Sapientia Tudományegyetem professzora humorosan közölte: 1960-ban érkezett Petrozsényba, „migránsként”. Az itt töltött 7 esztendő meghatározó volt további életére nézve. –Meggyőződésem, hogy az, hogy az itteni bányászgyermekek közül sokan többre vitték szüleiknél, elsősorban tanáraiknak köszönhető, akik megtanították, hogy a helytállás pontos, becsületes munkát feltételez.
A felszólalások között a szervezők külön köszöntötték Csutak Klára rangidős, Kloss Roland legifjabb és Schillinger Mária születésnapos résztvevőt. Az ünnepi műsort Szász János petrozsényi plébános és Liszka Noémi debreceni iskolalelkész fohásza, illetve áldása foglalta keretbe, a jó Isten mindenkori jelenlétére irányítva a résztvevők figyelmét. Az ünnepség Nemzeti imánk, a Székely- és a Bányászhimnusz, valamint diákdalok eléneklésével zárult, melyeket Nemes Simon Ildikó véndiák kísért orgonán.
Az ünnepi alkalmon valamennyi résztvevő ajándékcsomagban részesült. – Nagy örömünkre szolgált, hogy a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság és a Bethlen Gábor Alap támogatásának köszönhetően beletehettük e csomagba a petrozsényi magyar oktatásról szóló emlékkönyv második kötetét, melyben hajdani diákok, tanárok emlékezései kaptak helyet, valamint a petrozsényi magyar oktatás történetét felelevenítő fényképek, diák- és tanárnévsorok. A zacskóba került továbbá egy-egy apró széndarab is. Más vidékeken egy-egy marék földet tesznek az elmenők tarisznyájába. Itt, a Zsil völgyében azonban a szén jelentette az életet. Legyen hát számunkra ez a széndarab az útitárs, mely mindannyiunkban más-más emléket ébreszt, de mindenképp egy kis része ennek a vidéknek, ahol az életünk kibontakozott, ahol Emberré nőttünk valamennyien – fogalmazott Barra Árpádné, fő szervező.
Az I. D Sârbu Színházban zajló ünnepség után a nemzedéktalálkozó résztvevői testületileg átvonultak a zárdaiskola épületébe, ahol Balázs Amália, a jelenlegi magyar tagozatos iskola aligazgatója köszöntötte a jelenlévőket, kiemelve a Szent Ferenc Alapítvány által működtetett Jézus Szíve kollégium szerepét a mai magyar oktatásban. Kutasi Zsolt kisdiák Reményik Sándor Templom és iskola című versét szavalta, majd a petrozsényi véndiákok megtekinthették a több száz fotót felölelő iskolatörténeti kiállítást.
A rendezvény rendkívül jó hangulatban elköltött, késő estébe nyúló közös ebéddel zárult.
SK / Nyugati Jelen (Arad)

2017. augusztus 8.

Dicsérjétek az Urat!
A IV. Küküllőköri Unitáriusok Találkozóját szervezte meg a magyarsárosi egyházközség, azt a találkozót, melynek megálmodója és első kivitelezője Kiss Sándor Loránd és neje, Zsuzsánna voltak ezelőtt négy évvel a szőkefalvi Tekenyősben.
Most a helyszín a Ravaszlyuk, mely szépségével és nevének titokzatosságával kelti fel a látogató figyelmét.
A találkozóra unitárius és más felekezetűek neveztek be lelkészeik és gondnokaik társaságában, Ádámos, Dicsőszentmárton, Szőkefalva, Désfalva, Medgyes egyházközségeiből, a vendéglátók nagy örömére.
Az ünnepi megnyitó 10 órakor kezdődött, mikor Jenei László Csaba helyi lelkész köszöntötte az egybegyűlteket és a meghívott vendégeket: Szentgyörgyi Sándor esperest, Kőrösi Viktor Dávid konzult és feleségét Csíkszeredából, Nagy Ferenc György köri felügyelő gondnokot. Köszöntőbeszédében a lelkész azt kívánta, hogy a találkozó lelki örömöt, felejthetetlen élményt, boldog perceket nyújtson kicsinyeknek és nagyoknak, vendégeknek és háziaknak egyaránt. Szívhez szóló szavakkal üdvözölte az egybegyűlteket a konzul és Czerán József helyi felügyelő gondnok is.
Szabadtéri istentisztelettel folytatódott az esemény. Szolgálatvégző Veress Ferenc László bethlenszentmiklósi lelkész volt. Dezső Margit Hajnalka énekvezér irányításával emelkedett közel 350 jelenlevő hangján a hála és a köszönet a magasba.
Az istentisztelet végén a dicsőszentmártoni Barta Sándor, valamint a magyarsárosi id. Székely Pál József Attila és Was Albert verseivel örvendeztette meg a hallgatóságot.
Ezután vette kezdetét a gulyásfőző verseny. Itt már a jó szakácsok vették kezükbe a fakanalat és keverőt. Nagyon ízletes gulyásokat főztek sajátos receptek alapján. Közben a hűsölni és pihenni vágyók a medgyesi, szőkefalvi és magyarsárosi sátrakban látható kézimunkákban gyönyörködtek. Akik pedig a széleken, az árnyas fák alatt érezték jól magukat, kürtőskalácsot, egyéb süteményeket kóstolhattak, viccelődéssel és meséléssel múlatták az időt.
Nem unatkoztak a gyerekek sem. Nekik foglalkozásokat szerveztek, gyermekjátékokkal és kézműves-foglalkozásokkal kedveskedett három lány: Szikszai Krisztina, az ODFIE köri elnöke, Pataki-Bandi Izabella és Jenei Kinga.
Az ilyen jellegű rendezvények meghozzák a gyümölcseiket – mondja Jenei Ildikó tiszteletes asszony –, lelki feltöltődést, aktív nőszövetségi életet, nyugodt lelkiismeretet, összetartozó közösséget és lendületet eredményeznek a további munkához.
Egyházközségünkben folyamatos építkezés és javítás zajlik – teszi hozzá Balázs József gondnok, amit a keblitanács és az egyháztagok teljes mozgósításával, bevonásával és odaadó munkával lehet végezni. Nem feledkezhetünk meg a lélek ápolásáról sem. A mai nap ezt a célt szolgálja. Van akit a hagyományok tisztelete, a baráti kapcsolatok ápolása, a kikapcsolódás vagy a tudatos egyházépítés vezérel, másokat a bizonyítási vágy vagy a hitbéli testvérekkel való találkozás hozott ide.
És vajon mi vonzotta a 150 kilométerről érkező vendéget? Bizonyára a legnemesebb emberi érzés: a tiszta szeretet és tisztelet e közösség iránt!
Mint minden verseny, ez is kiértékeléssel és eredményhirdetéssel végződött. Minden részt vevő csapat elismeréssel, emléklappal és jutalommal távozhatott a helyszínről.
A végén Szentgyörgyi Sándor esperes megköszönte a magyarsárosi közösségnek, hogy második alkalommal is megszervezte a találkozót, külön kiemelve a gondnok és családja támogatását.
Mi is köszönjük a megjelenteknek, hogy együtt lehettünk, amikor a lélek ápolása is központi téma volt, és ünnepi pillanatokat élhettünk át. Reméljük, hogy a rendezvény mindnyájunkat jobbá és szebbé tett, megnyíltak a kapuk lélektől lélekig, és kellemes emlékként őrizzük ezt a találkozást.
Estére már a tisztaság, a csend és nyugalom foglalta el a teret, és újból birtokba vehették a természet lakói.
Tóth Katalin, Magyarsáros / Népújság (Marosvásárhely)

2017. augusztus 17.

Negyedik szórvány-turnéjára indul a Bánsági Vándorszínház
„A végváriak teljesen befogadtak bennünket!”
Augusztus 19.–szeptember 2. között bánsági (és partiumi) szórványtelepüléseken turnézik a Bánsági Vándorszínház társulata, a Tarisznyás Egyesület szervezésében. Az immár negyedik alkalommal újraalakuló társulat, Aszalos Géza színművész vezetésével ezúttal Nóti Károly Majd a jegenye című zenés vigjátékát mutatja be három megye 15 településén. A Nyugati Jelennek Aszalos Géza rendező nyilatkozott a Vándorszínház idei turnéjának újdonságairól:
„Idén egy település erejéig sikerült háromra bővíteni az általunk meglátogatott megyék számát, Arad és Temes megyei települések mellett Krassó-Szörény megye székhelyén, Resicabányán is bemutatjuk legújabb előadásunkat. Sok új tagja van a csapatnak, zömmel első éves főiskolások a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemről. Istenigazából csak ketten vannak a régiek közül, Hodu Péter, aki három éve tagja a társulatunknak és Mihály Csongor, aki a kezdetektől velünk van, immár negyedik éve. A többiek Sosovicza Anna, Benczi Tekla, aki amatőr diákszínjátszóként már volt velünk az első évben, Scurtu Dávid és Zétényi Lina, aki valójában nem is színész, hanem teatrológus hallgató. A csapat tehát felfrissült, de újdonság az is, hogy az előző évhekhez képest egy hónappal csúszott a turné, mert a temesvári színházzal sokat turnéztunk a nyári szabadság alatt.” Aszalos Gézától azt is megtudtuk: a végvári főhadiszálláson már célegyenesbe érkeztek az előkészületek, az utolsó próbák a Sportcsarnokban zajlottak, mert kint kibírhatatlan meleg volt. Augusztus 18-án pénteken a végvári piactéren tartanak egy előbemutatót, ahol szombaton 21 órától lesz a Nóti Károly-darab bemutatója.
„A Majd a jegenye című darab egy rövidke kis bohózat, amely a kiegyezés utáni boldog békeidők korszakában született – nyilatkozta Aszalos Géza –, ez egy kulturális szempontból rendkívül pezsgő időszak volt, amikor sok remekmű született, különböző szerzőktől, köztük van Nóti Károly is. A Majd a jegenye egyfelvonásos bohózatot kibővítettük más Nóti-jelenetekkel, és megspékeltük ugyanebben a korban született népszerű slágerekkel. Olyan dalokat válogattunk, amelyeknek a szövege passzol a darabunkhoz, a kialakult helyzethez.” A Vándorszínház idei előadásának rendezője Aszalos Géza, dramaturg Orbán Enikő, jelmez- és díszlettervező Albert Alpár.
A szombati végvári bemutató után a Temes megyei Nagybodófalva, Szapáryfalva, Lugos, Igazfalva, Újszentes, Újmosnica, Ótelek, Nagyszentmiklós, Pusztakeresztúr és Máriafölde lesznek a szórványturné következő állomásai. Augusztus 30-án az Arad megyei Kisiratoson, 31-én Kisjenőben és szeptember 1-jén Nagyzerinden vendégszerepel a Vándorszínház, majd végül szeptember 2-án Resicabányán kerül sor a turnézáró előadásra.
„Szeptember 3-án visszatérünk Végvárra, hogy összeszedjük a holminkat, és elbúcsúzzunk a vendéglátóinktól, akik már teljesen befogadtak bennünket, minden tőlük telhető figyelmességgel, étellel-itallal segítettek bennünket, és ezért nagyon hálásak vagyunk” – mondta befejezésül Aszalos Géza.
Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)

2017. augusztus 18.

Kántor Lajos íróra, irodalomtörténészre emlékeztek Kolozsváron
A 8. Kolozsvári Magyar Filmnapok keretében csütörtök délután a nemrég elhunyt kolozsvári író, irodalomtörténész, Kántor Lajos munkásságára emlékeztek közeli barátai, munkatársai. A Korunk folyóirat volt főszerkesztője, az 1989 utáni kolozsvári kulturális intézményrendszer aktív alakítója július 22-én, életének 80. évében hunyt el, gyászszertartása csütörtökön zajlott a Kolozsvári Állami Magyar Színház előcsarnokában, innen kísérték utolsó útjára a Házsongárdi temetőbe. Kiegyensúlyozottságával, nyitottságával vívta ki kortársai és a fiatalabb generációk tiszteletét, hangzott el az emlékesten.
Az In memoriam Kántor Lajos című filmes összeállításból megtudhattuk, hogy 1989 előtt a Korunk Galéria vezetőjeként mintegy 250 kiállítást hozott tető alá „szembe szélben”, ahogy az est folyamán Balázs Imre József fogalmazott, és ő tette elismertté például Incze Ferencet, vagy a korábban csak zenészként ismert Györkös-Mányi Albertet. Emellett irodalomtörténészi és közéletszervezői munkássága is olyan témák, amelyeket a Kolozsvári Televízió archívumából összeállított film csak felvillant, de a későbbiekben érdemes velük behatóbban foglalkozni, mutatott rá a film szerkesztője, Víg Emese.
A Román Közszolgálati Televízió kolozsvári magyar szerkesztőségét vezető Víg Emese azt is elmondta, portréfilmet készült forgatni Kántor Lajos 80. születésnapjára, de erre már nem kerülhetett sor. Hozzátette, Kántor Lajost nagyon szerette a sajtó, bizalommal keresték irodalmi-kulturális kérdésekben, így rengeteg anyag maradt fenn róla. „Kántor Lajos reneszánsz ember volt” – fogalmazott Buchwald Péter, aki Kántor Lajossal közösen indította el az RMDSZ Kolozs megyei szervezetét, kiegyensúlyozott, mindenféle előítélettől mentes, két lábbal a földön járó, politikusi vénával is megáldott integráló személyiségként jellemezte néhai barátját. Közös iskolai éveikről felidézte, hogy Kántor Lajos mindig eminens tanuló volt, külön beszélgetéseket folytatott az irodalomtanárral, ugyanakkor sportújságírói ambíciókat is táplált a középiskolában.
Egyed Péter író, filozófus a Korunk folyóirattal kapcsolatos együttműködésük és vitáik mellett a közösen töltött Szárhegyi Írótalálkozókat elevenítette fel. „Akkor láttam, hogy Lajosnak mennyire intim érzéke volt az írókhoz. Az kevésbé derül ki az írásokból, hogy Lajos mennyire ismerte korosztályra és személyre menően az emberek erényeit és a gyengéit. Azt hiszem, hogy Lajos szerette az embereket. Nehezen tudok ennél elismerőbb szót mondani” – mondta.
Balázs Imre József költő, irodalomtörténész azok közé a fiatal tehetségek közé tartozott, akiket Kántor Lajos fedezett fel a Korunk folyóirat számára. Először irodalmi szerkesztőként, majd főszerkesztőként dolgozott a lapnál. „Számomra Kántor Lajos mindig az egyensúly embere lesz. Ha ő belátta azt, hogy nem látja át a fiatal képzőművészeket, írókat, megkereste azt a személyt, aki helyette átlátja ezt. Mindig kereste azt, hogy legyenek huszonéves szerzői a lapnak” – idézte fel.
Ugyanakkor a generációs különbségekre is rávilágított: „Az, hogy az irodalom fontos, hogy a folyóiratok fontosak, hogy a Korunk galéria fontos, azt én tudom, de úgy, ahogy Kántor Lajos, azt én sosem fogom tudni megélni, mint az, aki létrehozza ezeket, aki azok között a körülmények között működtette ezeket az intézményeket 1989 előtt, szembe széllel. Most azért nem ez van, most más dolgok vannak, a kultúra fontos, én ebben hiszek, de másféleképpen fontos” – fogalmazott. „Nagyon nehéz úgy Korunkot csinálni, hogy Lajos nincs ott most a háttérben, meg fogjuk próbálni” – mondta.
Tibori Szabó Zoltán, a Szabadság napilap alapítójaként Kántor Lajossal együtt kivette a részét a rendszerváltás utáni kolozsvári magyar intézményrendszer kiépítésében. Csütörtök este arról beszélt, hogy Kántor Lajoshoz kölcsönös egymásrautaltság és bizalom fűzte. „Számomra nehéz elképzelni a Kántor Lajos nélküli Kolozsvárt. Én nem tudok még egy embert itt Kolozsváron, akivel ha megegyeztem valamiben, akkor az mindig úgy volt, pontosan úgy, és nem három napig, hanem évtizedekig. Az empátia nélkül, amivel egymás iránt és egymás intézményei iránt voltunk, nagyon nehéz lesz” – fogalmazott.
Zs. E. / maszol.ro

2017. augusztus 19.

Méltató szavak Kónya Lászlóról a Múlt és jövő című verseskönyv kapcsán
Ma kevesen ismerik Kónya Lászlót, az erdélyi papköltőt. Most megjelentetett posztumusz kötete1 alkalom arra, hogy beszéljünk róla, mint olyan irodalmi munkásról, aki a verset a papi szolgálat egyik eszközének tekintette.
Kónya László abból a híres nagyenyedi református kollégiumból került a Kolozsvári Református Teológiára, amelynek szellemiségét nemcsak a kollégium nagynevű tanárai alakították ki, hanem a magyar kultúra olyan „felszentelt” személyiségei is, mint Apáczai Csere János filozófus, pedagógus, Áprily Lajos költő, Bod Péter teológus, egyháztörténész, Barabás Miklós arcképfestő, gróf Bethlen Miklós, a Diploma Leopoldinum szerzője, báró Kemény Zsigmond, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja, Köteles Sámuel bölcsész, Kőrösi Csoma Sándor orientalista, az első tibeti-angol szótár szerzője, Makkai Sándor költő, református püspök, Mikó Imre történész, Pápai Páriz Ferenc tudós orvos, Szenczi Molnár Albert, az első magyar nyelvtankönyv szerkesztője, Sáska László tudós, Afrika-kutató, Sütő András író és még sokan mások.
A nagyenyedi indíttatás, a református szellemiség végigkísérte Kónya László egész életét, amelynek iránymutató vektorai a hitben való bizakodás, a reményteli küzdelem és a szeretetben való példamutatás voltak. Ezt vitte magával Nagyenyedről, és ezt ápolta, tanította, hirdette, terjesztette. Életbölcsességét így foglalta össze a kötet címadó versében: „Mert leszek én mindörökké,/ Kiről mondják: élt és meghalt,/ Akkor is, ha emlék se lesz/ Rólam többé./ Mert ki hittel élt e földön,/ Élni fog az mindörökké” (Múlt és jövő).
Kónya László lírai munkássága a Makkai–Reményik tengely mentén helyezhető el. Hozzájuk hasonlóan ő is a keresztyénséget szolgálta, a hitet erősítette, a jóság győzelmét hirdette, a tiszta lelkületű életet minden földi jó fölé emelte. „Ami test, az múlandó,/ Ne felejts el, ember,/ De ami örök való,/ A lélek nem vész el./ Vigasztaljon az Ige, Isten örök beszéde:/ A lélek nem vész el” – írja az Ami test, az múlandó című versében. Reményik és Kónya között kettős kötődés alakult ki az évek során: az egyik az egyházi hierarchiában elfoglalt hely, a másik az irodalmi pártfogás. Reményik Sándor, a Pásztortűz főszerkesztője írta az előszót Kónya László első verseskötetéhez, az 1937-ben megjelent Hang és visszhang című kötethez. Reményik egy reményteljes költői hangot ajánl az olvasók figyelmébe, aki „’hajnali szózattal’ hirdeti a mi lefokozott életlehetőségeink tudatos vállalását” – olvassuk a Múlt és jövő c. kötet életrajzi adalékában.
A Múlt és jövő című kötetben a család által összegyűjtött versek három nagy témakört érintenek. Az egyik az egyházi ünnepekkel foglalkozik, a költőt itt az egyházi ünnepek tartalmának felidézése és köszöntése foglalkoztatja. Erről árulkodnak az ilyen verscímek: Advent, Karácsony, Újév, Konfirmáció, Húsvét, Anyák napja, Pünkösd, Új kenyér, Reformáció. Erre egy példa az új kenyér ünnepére írt vers: „Oh, áldott kenyér és ital/ Az Úrnak asztalán,/ Add a napsugárnak/ Lelket is tápláló erejét/ És boldog örök életre/ Vidámító melegét.// Mert napsugár a szeretet,/ Mely lelkünk kenyeréül/ És italául testet érlel,/ A Názáreti Jézust./ Krisztussá lett a keresztfán,/ Örök életünk Ura” (Isten szeretetéről). A másik témakörbe az egyházi élet, a papi szolgálat, a hit és hitvallás sorolható. Intelmek, imák, hódolatok. Az alábbi strófa jól szemlélteti ezt: „Választott nép, mit teszel most, ami méltó?/ Ne feledd, hogy nem Dávid a szabadító!/ Ő is csak úgy, Megtartót vár, mint a szent nép,/ Hirdessük hát: Az Istené a dicsőség!/ Magasztalja urát föld s ég:/ Nincs megtartó, szabadító a földön,/ – Óriás bűnünk legyőzője fentről jön! –” (Dávid és Góliát). A harmadik csoportba a családi versek tartoznak, amelyeket a szerkesztő az Én és az én házam gyűjtőcím alatt tesz közzé. Ezeknek a verseknek a szereplői az édesanya, a feleség, a gyermekek, a család. „Ha egy kicsit szép s jó/ Lett az én életem,/ Isten után az én/ Jó édesanyámnak,/ Neki köszönhetem” (Édesanyámnak).
Kónya László meg akarja érteni a világot, amelyben él, dolgozik, szeret, gyermekeket nemz, nevel, utat és példát mutat, és tovább akarja adni Nagyenyed szellemiségét. Kónya László pap lett, de lehetett volna „hivatásos” költő is, hisz 1939-ben szerepelt a nagyváradi Istenes énekek c. versantológiában is, amelyet a kor kiváló íróasszonya, Berde Mária szerkesztett. A Kolozsváron 1921–1944 között megjelenő Pásztortűz irodalmi és művészeti folyóiratban való szereplés is belépő lehetett volna az irodalomba. (Szerkesztői között találjuk többek mellett Reményik Sándort, Nyirő Józsefet, Tavaszy Sándort, Dsida Jenőt vagy Áprily Lajost. Mind nagy nevek a két háború közötti erdélyi irodalomban.) A Pásztortűz folyóiratot a kritikai és vallásos nemzetszemlélet jellemzi, nos, ezt a szemléletet képviseli Kónya László is. Az 1944 után íródott Kónya-versek is megőrzik ezt az irányt.
Kónya László, a református lelkész, a hűség költője: hűség a hithez, amelyet nap mint nap hirdet, amely átitatja egész személyiségét. Költészete hitvallás, amelyet mély átéléssel, meggyőződéssel, szenvedéllyel vállal és ad tovább. Nem a költészet egén akar csillogni, de a költészetet is a papi munka szolgálatába állítja. A gyülekezethez szól, a paptársakhoz szól, a családhoz szól, s miközben konkrét életterének társait, eseményeit és tárgyait szemléli és értelmezi teológiai tudása és jártassága szerint, az egész lutheri-kálvini közösséget szeretné megszólítani, tanítani. Költészetét nem lajstromozta az irodalmi kánon, de ő nem költőnek készült. Nála a vers „a lelkipásztori szolgálatban az önkifejezés egyik legfontosabb eszköze […], bizonyságtétel […], a tömbben vagy szórványban élő magyarság ünnepeit és lelkiségét pallérozhatják” – így összegez a kötet szerkesztője, Lozsádiné Kónya Klára.
A most bemutatott közel 180 oldalas, fényképes illusztrációkat is tartalmazó verseskötet lényegében a családi összefogás példája, a gyermekek, unokák és dédunokák tisztelgése az előd előtt. Nekik köszönhető, hogy a könyv Marosvásárhelyen megjelenhetett.
Albert-Lőrincz Márton
1 Kónya László: Múlt és jövő. Szerkesztette Lozsádiné Kónya Klára, Marosvásárhely. Magánkiadás. Népújság (Marosvásárhely)

2017. augusztus 19.

Védett terület az EMŰK-ben
Megnyitóbeszédében Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész a nyolcvanas-kilencvenes évek erdélyi művészeti életének egyik legmeghatározóbb egyéniségeként méltatta Szabó Zoltán Judókát, aki festőként, tárgyalkotóként, performerként egyaránt jelentőset alkotott.
Legjelentősebb sorozataként az 1984-es, Visszatérő motívum című nagyszabású environment-terve emelhető ki, a land art jellegű szabadtéri installáció a Kárpátok karéját könyvekből megépített, erdőszerű menedékként ábrázolta. Védett területe a későbbiekben számos művének kulcsmotívuma. Ennek a sorozatnak két darabja a ’89-es forradalom előestéjén Szentendrén a MAMŰ csoportos tárlatán szerepelt. Legfontosabb installációinak többsége a kilencvenes években született, számos performance-át a Szent Anna-tónál, az AnnART-on láthattuk. A két éve elhunyt Judóka táblaképein, tárgyaiban kultúrtörténeti jelképek között kutakodott, a kisebbségi lét feszültségeit az egyetemes kultúra példatárában is fellelhető jelenségekkel asszociálva. A Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központban tegnap este nyílt tárlatmegnyitót Péter Alpár performance-a egészítette ki.
Albert Levente / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. augusztus 20.

A zene és tánc egységével hozták közel a ma emberéhez a nagy király alakját
Hatalmas sikernek örvendett a történelmi tényekre, népi énekekre, zsoltárokra, valamint a lovagkirályhoz kapcsolódó legendakörre épült, a csíkszeredai Szabadság téren vasárnap este bemutatott Szent László, légy velünk! rockoratórium és táncjáték. A 30 éves Role zenekar jubileumi eseményeinek egyik legfőbb mozzanataként bemutatott óriásprodukció üzenete rengeteg emberhez jutott el.
A produkció szövegkönyvét a néhai Papp Kincses Emese írta – az előadással az ő emléke előtt is tisztelegtek –, a zenéjét Nagy Tivadar szerezte. Az előadás kivitelezése érdekében a Role zenekarhoz csatlakozott Tóth Larissa és Zaiba Anikó, a balettos lányaikkal, légies táncaikkal, majd bekapcsolódtak a Kelemen Szilveszter és Kósa Gabriella vezette csíkszentkirályi és csíktaplocai néptáncos fiatalok is, akárcsak Gergely Simon Ibolya kórusvezető – a kórus és a zenekar tagjait egyébként erre az alkalomra verbuválták, tanárok, kántorok, diákok, zenészek alkották. A darabot a Németországból hazaérkező Tarjányi Krisztina rendezte. Péter Ernő vezetésével a vonósok is kivették részüket a munkából, de nem hiányozhatott a csíkszentsimoni fúvószenekarból egy kisebb fúvós és dobos társaság sem.
A csíkszeredai Szabadság téren a népes közönség az előadásban 19 kórustagot, 13 vonóst, 40 néptáncost, 15 balettest, valamint a zenekar tagjait hallhatta és láthatta, Szent László szerepében Veress Albert színművész, Mária szerepében pedig Miklós Nóra lépett színpadra. Az előadásban a fénytechnikára is nagy hangsúlyt fektettek az alkotók.
Ahhoz, hogy összeálljanak az óriásprodukció részei, szükség volt két óriásbábra, egy csodaszarvasra és egy kígyóra is, valamint húsz, Ellenség-bábnak elnevezett figurára. A bábokat Albert Zsuzsa és Bakó Klára képzőművész készítette. Szent László koronáját, koronázási kardját és bárdját Bene János kovácsmester alkotta meg. Székelyhon.ro

2017. augusztus 21.

Erdélyi példaképek: nem a győzelem a fontos
Nemzeti ünnepünk alkalmából ma a Kolozsvári Magyar Főkonzulátuson a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára, Potápi Árpád János nyújtotta át a Külhoni Magyarságért Díjakat az erdélyi kitüntetetteknek. Dobó István egri várkapitány szavait idézte: „a falak ereje nem a kőben vagyon, hanem a védők lelkében”.
A folytatásban elmagyarázta: a díj elnyerői olyan erdélyi példaképek, akik nem hátráltak meg a nehézségek idején, hanem kiálltak az erdélyi magyarságért. „Ma három olyan ember áll előttünk, akik súlyos küzdelmeket vállaltak és hordoztak magyarságukért. Akik azáltal váltak igazi példaképpé, hogy nem hallgattak, amikor szólni kellett és nem tétlenkedtek, amikor a magyarság ügye cselekvést kívánt.”
„Az igazságért való harchoz ma is, akárcsak közös történelmünk során oly sokszor, az a biztos tudat adhat igazi erőt, hogy bárki is áll ki magyarságáért, lélekben egy emberként áll mögötte az egész nemzet” – jelentette ki az államtitkár, biztosítva a díjazottakat közösségük, nemzettársaik és a Magyar kormány támogatásáról. Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy más nemzetekkel szemben nekünk, magyaroknak nem az a példakép, aki nyer, hanem aki minden gátló körülménnyel dacolva harcol az igazságért, aki nem futamodik meg a feladat elől, nem ijed meg a támadás erejétől. „A győzelemhez azonban mindnyájunkra szükség van, mert csak együtt teljesíthetjük be a Pál apostoli igét: Üldöztetünk, de el nem hagyatunk, tiportatunk, de el nem veszünk” – zárta beszédét Potápi.
A három kitüntettet Albertné Simon Edina konzul méltatta, majd az államtitkár rendre Horváth Anna volt kolozsvári alpolgármesternek, Kató Béla református püspöknek és Tamási Zsoltnak, a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium igazgatójának nyújtotta át a díjakat.
Balázs Bence / Szabadság (Kolozsvár)

2017. augusztus 22.

Önzetlen barátság a tulipános láda körül
Évek óta túráznak a jótékonykodó motorosok különböző székelyföldi árva gyerekekhez, hogy pénzadományt, valamint a motoroztatás felejthetetlen élményével ajándékozzák meg őket. A magyarországi és hazai motorosokat a székelyudvarhelyi ifj. Pállfy Béla verbuválja össze minden évben. Az elmúlt szombaton negyven motoron indultak el Udvarhelyről meglátogatni a holtmarosi gyerekeket.
Tizenkét éve, a Gyurcsány-kormány pénzzel járó kitüntetését visszautasító Böjte Csaba ferences rendi szerzetes és árvái megsegítésére verbuválódott össze a magyarországi motoros csapat, gesztusuk azóta évente megismétlődő hagyománnyá vált. Tizenkét éve, a Gyurcsány-kormány pénzzel járó kitüntetését visszautasító Böjte Csaba ferences rendi szerzetes és árvái megsegítésére verbuválódott össze a magyarországi motoros csapat, gesztusuk azóta évente megismétlődő hagyománnyá vált.
Bujdosó Janó, magyarországi szabadmotoros döntött úgy 2005-ben, hogy barátaival és társaival együtt meglátogatják a Dévai Szent Ferenc Alapítvány gyermekotthonait, majd minden évben megismételték ezt. Az akcióhoz később elkezdtek csatlakozni a hazai motorosok is, 2008-ban heten, közöttük ifj. Pállfy Béla is, aki 2009-ben átvette a szervezést. Mint elmondta, sorra látogatták meg a gyergyószárhegyi, torockói, dévai, csíksomlyói, gyimesbükki, legutóbb pedig a holtmarosi árva és nehéz sorsú gyerekeket. Ő volt az, aki tíz éve egy tulipános ládát faragott, azóta minden évben abban helyezik el az adományként felajánlott, legalább egy tanknyi benzin árának megfelelő összegeket a túrához csatlakozó motorosok. Pállfy Béla számára fontos volt, hogy megismertesse az emberekkel az összes gyermekotthont. Sosem csak egy pillanatnyi látogatás volt, egyesek keresztgyermekükké fogadták az otthonok lakóit, még a főiskolai tanulmányaikat is támogatták a látogatások után – magyarázta. A szervezések során elkezdett figyelni arra, hogy olyan otthonoknak gyűjtsenek, amelyek tényleg rászorulnak arra. Akadtak is olyan helyek, ahol kopott, lyukas ruhákban, cipőkben jártak a gyerekek.
Tavaly óta nem csak Böjte atya „gyerekeinek” segítenek. Akkor a Czegei Wass Albert Alapítvány és a Holtmarosi Református Egyházközség által létrehozott Tulipán Gyermekotthont látogatták meg, az elmúlt szombaton szintén oda tértek vissza a jótékonykodó motorosok, mintegy negyven motorral. Sok intézmény van, amely nem annyira ismert, ahova nem jut annyi segítség. Holtmarosra azért is esett a választás, mert Székelyföld peremvidékén van, ahol a gyerekek oktatásával és felkarolásával próbálják megtartani a magyar közösséget – magyarázta Pállfy, aki arra is figyel az intézmények kiválasztásakor, hogy megbízható segítőkhöz kerüljön a pénzadomány. Idén láthatták, hogy Holtmaroson az intézmény fürdőit, illetve csatornahálózatát újították fel a motorosok tavalyi adományából.
Pállfy Béla szerint a szombati nap egyik legmeghatóbb jelenete az volt, amikor az otthon kis lakói az ajándék szereplésük részeként az Ismerős Arcok Nélküled című dalát énekelték, amihez a motorosok is csatlakoztak. „A helyi tiszteletes úr azt mondta, hogy nők szemében látott még könnyeket, de ennyi férfit egyszerre sírni még sosem. Valószínűleg amekkora élményt nyújtunk nekik, akkorát kapunk mi is tőlük cserébe” – összegezte a szervező, visszaemlékezve arra, az egyik gyerek azt mondta, hogy amikor egy motor hangját hallják, mindig a jótékony látogatóikra gondolnak.
„Idén 3800 lejt gyűjtöttünk, régebb több is összejött, amikor többen mentünk el. De a gyerekek nem azt látják, hogy mennyit rakunk a ládába vagy hány motorral érkezünk, ők azt látják, hogy elmentünk hozzájuk, motoroztatjuk őket, és ők a legfontosabbak” – tette hozzá. Az adományozás előtt Béla egyedül is meglátogatja az adományozásra esélyes intézményeket, és azt is számításba veszi, hogy az anyaországiak számára is új útvonal és célpont legyen, valamint a utak állapota se legyen túl rossz. Szeretné, ha az elkövetkezőkben sérült gyerekeket is meglátogatnának.
Megmutatjuk nekik, hogy nincsenek egyedül. Lehet, hogy egy évben csak egyszer sikerül meglátogatni őket, de gondolunk rájuk, és segítjük a nevelőiket is, hiszen mi csak egy napot állunk mellettük, ám ők minden nap – folytatta.
A hétvégi túrán a korábbiaknál kevesebben, negyven motoron mintegy nyolcvanan vettek részt. A szervező felidézte, hogy tíz évvel ezelőtt ötszázan is voltak, köztük kétszáz-háromszáz anyaországi és határon túli magyar motoros. Szerinte annak is tudható a számbeli csökkenés, hogy a kezdetekben ez volt az első erdélyi jótékonysági motoros túra, azóta viszont a székelyföldi motorosklubok java része saját karitatív akciókat szervez, azokra is sokan járnak.
Ennek ellenére úgy érzi, hogy határokon átívelő barátságok születtek az árvák érdekében megszervezett segélytúrának köszönhetően, a magyarországi motorosok rendszeresen visszatérnek, az új résztvevők pedig újból megtapasztalnák az élményt.
„Egyedi gesztus, amikor két ismeretlen motoros int egymásnak az úton, de nem csak egymással vagyunk így, hanem a gyerekekkel is: ők is integetnek nekünk az út széléről, és mi visszaintegetünk nekik. Ezt a különleges kapcsolatot ápoljuk. Ők nem tehetnek a sorsukról, nem ők a hibásak, hogy rászoruló családba születtek, ezért próbáljuk jobbá és szebbé tenni az életünket, ahogyan ők is cserébe a miénket” – magyarázta.
Még nem tudja, jövőre hova indulnak a segélytúrával, ám egyik nagy terve, hogy emlékművet állít az elhunyt motorosoknak, és azzal köti össze az akciót, hiszen így biztosan többen csatlakoznak majd a nemes célú túrához.
Veres Réka / Székelyhon.ro

2017. augusztus 24.

Emlékező alkotók – erdélyi életutak
Kedei Zoltán Vár-lak-beli műtermében találkozhattunk augusztus 18-án ismét. Ötvös József vártemplomi lelkész-esperes, az Új Kezdet című református kiadvány felelős szerkesztője, közíró és Kiss Székely Zoltán költő-tanár, közíró voltak a vendégeink. Ötvös József nemrég tartotta utolsó istentiszteletét a Vártemplomban, formailag nyugdíjba vonult. De tud-e egy lelkész nyugdíjba vonulni? A lelkész a hivatást elhivatásnak érzi, igent mond az isteni hí- vásra, jellemével, egész lényével, cselekedeteivel, szavaival élete végéig jó pásztor módjára pásztorolja híveit. Ez a hivatás nem szűnik meg a papi palást levetésével. Ötvös József munkásságát népe és szűkebb pátriája, az erdélyi magyarság szolgálatában töltötte. Tette ezt több mint négy évtizeden át, lelkipásztorként, esperesként, missziói elő- adóként, és jelentős szerepet vállal egyházi és közíróként. A Felső-Maros mente – Székelyföld-Mezőség találkozásánál született 1952. augusztus 27-én, Pókában. „Ma a Mezőség települései között sorolják fel, amit gyermekkoromban nemigen tudtunk, de Wass Albert és Kallós Zoltán óta büszkén vállaljuk mezőségi voltunkat.” Földműves család gyermekeként mindvégig a szülőföld és nemzete elkötelezettje. Elemi iskoláit Pókában, a középiskolát a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceumban végezte. Ezek az évek alakították jellemét, határozták meg egész tevékenységét. Teológiai tanulmányait 1971–1976 között végezte Kolozsváron. Itt érett be a szülőfalu, a család, a marosvásárhelyi iskolai évek ötvözetéből származó gyümölcs, mellyel útnak indították Ötvös Józsefet. Gyümölcs, ajándék és hagyaték, ami a tálentumok megsokszorozására kötelezte. „Lelkipásztori szolgálatom helyei egy szép erdélyi életút nyomai” – vallja. Görgényszentimre, Görgényüvegcsűr, Alsóidecs, Jedd az akkor hozzá tartozó Marosagárd, Kebele és Kebeleszentivány falvakkal, majd a marosvásárhelyi Cserealja egyházközség és 2002-től a marosvásárhelyi Vártemplom – ezek a gazdag életút állomásai. A gyülekezeti tagok száma változó volt, a görgényüvegcsűri néhány oda férjezett református asszonytól egészen a cserealji ezres létszámú közösségig. Szívesen mesél a kezdetekről, lelkészként és családfő- ként egyaránt. Már házasságkötése is egyfajta szálka lehetett a hatalom szemében, hiszen feleségének édesapja ’56-os elítélt – Kacsó Tibor, néhai Csiha Kálmán püspök, Páll Lajos festőművész-költő, Dávid Gyula irodalmár egykori rabtársa. Régi történetek elevenednek meg, huszonöt évi fogságra ítélt apósa és társai kifogyhatatlan, keserű emlékei, melyeket fiatal lelkészként receptíven hallgatott. Hogyan lehetett kibírni, hogyan lehetett együtt élni a huszonöt év tudatával? „Úgy gondolták – mondja –, az eltelt huszonöt év alatt háromszor változott a hatalom, így lesz talán a következőkben is, és valamelyik hatalom csak kiszabadítja őket.” Gyermekei névadásában is a tudatos belső ellenállás jelét fedezzük fel: Koppány Bulcsú, Ajtony Atilla, Tétény Álmos – ősmagyar nevek, melyek szimbolisztikája mindnyájunk számára értelmezhető. Közíróként is jelen van, Hétköznapok, ünnepnapok, emléknapok című kötete 2004-ben jelenik meg Kolozsváron, ez rádióban elhangzott beszédeinek, publicisztikai írásainak gyűjteménye; 2011-ben pedig az Ahol még magyarul szól a zsoltár címmel 33 református gyülekezetről szóló riportkötete. Ötvös József felelős szerkesztőként jegyzi a Vártemplom egyházi folyóiratát. „Az Új Kezdetet örököltem… rám testálódott… Azért merem dicsérni, mert egy olyan űrt tölt ki, egy olyan sajátos kiadvány, melyet nem kell szégyellni. A 210. számnál tart a lap. 2000-ben alapította Adamovits Sándor és Fülöp G. Dénes… Voltak hullámvölgyek, amikor nem tudtuk, lesz-e folytatás, mert a lap ráfizetéses, húsz oldalon jelenik meg, száz, fontosabb események alkalmával kétszáz példányban. Egyházi lapról lévén szó, a második oldalán a kezdetektől fogva egy-egy vers olvasható, nagyrészt vallásos versek, eleinte klasszikus magyar költőktől, de helyüket átvették a kortárs, erdélyi költők vallásos versei, például: Baricz Lajos, Nagy József Levente, Fülöp Kálmán. Elmélkedések, prédikációk, történelmi vonatkozású írások követik egymást, két évtized marosvásárhelyi, vártemplomi élete benne van… Amikor a kétszázadik számot szerkesztettük, elkészítettem a lap bibliográfiáját – egy nagy anyag –, és akkor döbbentem rá, hogy a 15 év alatt csupán öt vers ismétlődött… Kétszáz prédikáció, 100 oldalnyi történelmi anyag, még házigazdánkról, Kedei Zoltán festőművészről is van külön írás” – tárja fel előttünk a lap „titkait”. Az Új Kezdet Donáth-Nagy György műszaki szerkesztésében jelenik meg. Ötvös József az Új Kezdet antológiát is örömmel látná nyomtatásban. A másik vendég, Kiss Székely Zoltán is e táj fia, 1951. január 3-án született Marosvásárhelyen, és bár 1990-ben kitelepedett Magyarországra, otthonról gyakran jön haza Erdélybe. Jól ismeri minden zegétzugát, hisz biológiatanár, botanikus kutató. 1974-ben szerzett biológiatanári oklevelet Kolozsváron. Tanárként tevékenykedett Szőkefalván, Marosvásárhelyen, Gyermelyen, Budapesten és Szentendrén. Botanikai és tudománytörténeti kutatómunkát folytat, emellett rendszeresen közöl szaktanulmányokat napi-, heti- és havilapokban, többek között a Népújságban is. Külső munkatársa volt a Marosvásárhelyi Rádiónak. „Civilben” a versírással szemezett már fiatalon, a ’60-as évek elején. A vers felé terelgették: keresztapja, Paál Elek festőművész, Kapusi Ildikó, „bolyais” tanárnője, Cseke Gábor, Lázár László szerkesztők, Székely János, Lőrincz József költők. A kezdeti lelkesedést felváltja egy hallgatási időszak. 1997-ben ért meg benne újra az elhatározás, hogy: „amit én akarok elmondani a világról, azt csak én tudom elmondani úgy. Az igazmondás(oma)t nem hagyhatom másra. Hiszem, hogy az igazi vers menedék, menedék mások számára is. Bölöni Domokosnak köszönhetem, hogy erre rádöbbentett. Nos, azóta írok újra verseket”. 2008 óta közöl a Népújság Színes Világ mellékletében, a székelyudvarhelyi A Versben, az Erdélyi Tollban, az Erdőszentgyörgyi Figyelőben, a debreceni Tisztásban. „Én jelenleg Magyarországon élek, és itt is, ott is keresztre feszítik a nyelvet, megpróbálunk ezzel a teherrel élni…” Nem véletlen, hogy verseskötének címe Az anyanyelv keresztje (2015-ben jelent meg, Turcsány Péter gondozásában). Allegorikus cím. „Hallgattam évtizedeken át, felnőtt bennem a hallgatás. Ezt a saját magam köré épített hallgatást tördelem versekbe…” Kiss Székely Zoltán „körülbástyázza” magát a nagy elődök lírai útravalójával, ezt tapasztaljuk A természet kalendáriuma című népszerű sorozatában, és ennek jegyében született az Áprily Lajos tiszteletére írt versciklus, vagy Bolyai János, József Attila, Reményik Sándor emlékének megidézése. A szülőföld vonzásában alkot, ez az érzelem végigkíséri líráját, néhol fájdalmas, másutt öniróniával fűszerezve szövi lélekfonalát verseiben. „Megérkeztem megint. Itthon vagyok/ ebben a kifosztott tájban.” (A Székely körvasúton 2014-ben) Erdélyi sorskö- zösséget vállal, vallomásszerűen írja: „Sorsom a megmaradás, nem tűnök el.” (Címerem) A délután ünnepi fényét emelte a találkozás elején Kilyén Ilka színművésznő előadásában Áprily Lajos A Fejedelemhez című költeménye, majd Áprily Tetőn című, Kós Károlynak ajánlott verse, és a kései utód Tetődön – három emberöltő távolából Áprily Lajosnak című lírai reflexiója. Zárásként a költő felolvasta Csak fehérbe öltözötten című költeményét, és könyvét dedikálta olvasóinak
Doszlop Lídia / Népújság (Marosvásárhely)

2017. augusztus 25.

Végvári vándorkomédiások
Bánsági Vándorszínház társulata negyedik éve indult útnak, hogy augusztus 19. és szeptember 2. között tizenöt bánsági és partiumi településen bemutassák legújabb produkciójukat. Nóti Károly Majd a Jegenye című jelenetéből Orbán Enikő dramaturg írt egyfelvonásos zenés vígjátékot, az előadást Aszalos Géza a temesvári Csiky Gergely Színház művésze rendezte. A díszleteket és jelmezeket Albert Alpár tervezte. Simon Judit az idén is ott volt Végváron, a bemutatón.
A nyár elején, Temesváron Aszalos Géza színművész és Orbán Enikő dramaturg azon izgultak, hogy idén nyáron hogyan fér bele a programjukba a Vándorszínház, hiszen a Csiky Gergely Színházban még júliusban is dolgoztak. Előadásaikat külföldi fesztiválokra, vendégszereplésre hívták. Persze büszkék rá, hogy munkájukat elismerik, s a temesvári magyar színházat a legrangosabbak között jegyzik itthon és külföldön, de a Vándorszínház is útnak kell induljon. Várják őket Végváron és a többi településen. Már kora tavasszal kérdezgetik, mikor és milyen előadással érkeznek. Igazi ünnepi esemény arrafelé a színház.
Tavaly óta a Tarisznyás Egyesület működteti a Bánsági Vándorszínházat, ez az egyesület főtevékenysége. A pénz egyre kevesebb, de mindig van annyi, hogy elkészüljön az előadás, mellyel Thália szekerén bejárják Arad és Temes megye szórványtelepüléseit. Aszalos Géza örömmel újságolja: idén Krassó-Szörény megyeszékhelyére, Resicabányára is meghívták a truppot. A tél végén telefonáltak, nehogy kimaradjanak. Hallottak a Vándorszínházról, és szeretnék, ha náluk is szerepelnének. Mennek boldogan, hiszen az a cél, hogy minél több szórványtelepülésre vigyenek színházat. A többi nem számít – mondja nevetve Aszalos.
Kettőjüknek idén sem lesz szabadságuk, már negyedik éve nem is gondolnak hagyományos értelemben nyaralásra. Nekünk ez a nyaralás – mondja a mindig mosolyogó Orbán Enci, aki szerint a szükségből is örömet kovácsolnak. Tavaly óta ugyanis lemondtak a catering szolgálatról, a panziókról. Maguk főznek, és ott töltik az éjszakát, ahol éppen helyet kapnak. Idén „befektettek” néhány felfújható matracba, mert korábban akadt olyan település is, ahol a puszta padlón aludtak a színpadon.
A befektetés kifejezésen elmosolyodok, mert a helyzet az, hogy az idén még a tavalyinál is kevesebb a pénz. Aszalos Géza mondja, nagy bajban lettek volna, ha a Temes Megyei Tanács nem siet a segítségükre. Olyan támogatást szavaztak meg a Vándorszínháznak, amellyel biztonságban elindulhatnak. Az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalától (DRI) már tavaly sem kaptak pénzt, idén a Bethlen Gábor Alaptól sem nyertek egy vasat sem. A magyarországi intézmény közölte, hogy forrás hiányában nem támogatja őket. Maradt tehát a megyei önkormányzat, és mint minden évben a Csiky Gergely Színház, valamint a települések, ahol várva várt vendégek.
„Mondjad, mire van szükséged, és vigyed” – ezt szokta mondani Balázs Attila a temesvári magyar színház igazgatója, amikor Aszalos bejelenti: indulnak Végvárra és onnan tovább. Nagybodófalva, Szapáryfalva, Lugos, Igazfalva, Újszentes, Újmosnica, Ótelek, Nagyszentmiklós, Pusztakeresztúr, Máriafölde az útirány, majd tovább Arad megyében Kisiratos, Kisjenő, Nagyzerind következik. Az utolsó állomás az új helyszín, Resicabánya. A Csiky Gergely Színháztól érkezik a mikrobusz, az utánfutó, a jelmezek, a díszlethez szükséges anyagok, a világosító és hangberendezések.
Csapatmunka a piactéren
Végváron első látásra szinte semmi sem változott tavaly óta. Aztán kiderül, hogy mégis: nagyobb lett a szeretet, több az adomány. A társulat az iskolaudvarban próbál, a bentlakásban rendezkedtek be. Ez itt még luxuskategóriának számít, külön háló- és fürdőszoba áll a lányok és fiúk rendelkezésére, ágyban alusznak, a tágas, immár jól felszerelt konyhában főznek maguknak. Amikor megérkezünk, még tombol a kánikula, az árnyékban is nehéz meglenni, nemhogy a tűző napon.
A konyhát a végváriak szerelték fel, a hűtőszekrénytől a tűzhelyig mindent ők hoztak, hogy a színészek semmiben sem szenvedjenek hiányt. Az épület ütött-kopott, a folyosón a tavalyi esőktől beázott a mennyezet, az idén viszont rendesen kiszáradt.
A bemutató napja van, előző este már tartottak egy előbemutatót, mert a szomszéd faluban lakodalom van, sokan mennek Végvárról is, de az előadást látni akarták. Így hát a társulat nyílt főpróbát tartott. Jó sokan voltak, mesélik.
A társulat éppen szusszan egyet, mielőtt elkezdik építeni a piactéren a díszletet. Pompás pillanat, hogy megismerkedjek az új tagokkal. Sosovicza Anna, Scurtu Dávid, Benczi Tekla színisek, Tekla korábban diákszínjátszóként vett részt a munkában. Zétényi Lina teatrológus hallgató, de úgy gondolta, színészként is kipróbálja magát. A régiek barátként üdvözölnek. Hodu Péter a szegedi színház művésze, harmadik éve vándorol Aszalosékkal. Mihály Csongor alapember, immár kolléga a Csiky Gergely színházban. Velük van a másik alapember, Albert Alpár a temesvári teátrum díszlet- és jelmeztervezője.
A tagok mindegyike pontosan tudja, mi a feladata, nemcsak a színpadon, de a színpadtér, a jelmezek előkészítésében. Még velük van Alpár, aki segít nekik, és figyeli, hogy mindenki pontosan tudja, mi a dolga. A díszlet is közös munka, Alpár és a társulat tagjai az iskola udvarán szabták, festették, varrták. A Majd a Jegenye díszlete olyan, mint a puzzle, apró darabokból kell minden előadás előtt összerakni. Merthogy minden bele kell férjen a nem túl nagy méretű utánfutóba. A fiúk és Aszalos a tűző napon szerelnek, a piacteret csak előadás előtt fél órával éri el az árnyék, konkrétan, amikor már esteledik. Lassan minden a helyére kerül, a lányok a jelmezekkel és kellékekkel foglalkoznak. A fény és hang kezdetektől a Csongor feladata. A fiúk fegyelmezetten, de jókedvűen végzik a munkájukat. Megérkezik Nándi és Béla is, ők a mindenkori helyi segítők. A piactéren szól a zene, mintegy másfél órával az előadás előtt minden kész van. Áll a szép és funkcionális díszlet, a jelmezek előkészítve, a színészek, valamint a rendező és dramaturg elmennek zuhanyozni és készülni az előadásra. Utóbbi kettő egyben világosító, hangosító, kellékes, szóval a színpad mindenesei.
Senki nem azzal kezdi a közel két hónapos megfeszített munkát, hogy mennyi a gázsi, hanem azzal, hogy mi a feladat.
Gondolatok szúnyogokról és szórványról
A barátnőimmel Mihály bá’ „bárjának” árnyékos teraszán ülünk, hideg üdítőt kortyolgatunk és nézzük, ahogy a Vándorszínház társulata dolgozik. Vacsora csak előadás után lesz, de az iskolaudvaron már készül a bográcsos. Pillanatra odajön hozzánk Enci, majd Géza. Boldogok és – bár nem vallják be – büszkék is magukra, mert befogadták, szeretik őket a szórványban.
Mesélik, hogy a végváriak szinte mindennel ellátják őket, hoznak zöldségeket, gyümölcsöt, az állatorvostól mennyei sajtot kaptak, a község asszonyai kalákában főzik a vacsorát, néha ebédet is. Befogadták őket.
Vándorkomédiás elődeikhez híven minimális igénnyel érkeznek a településekre: egy tér, ahol felállíthatják a színpadot, hely, ahol aludhatnak, vacsora, és egy 220 voltos áramforrás. A gázsi az előadás utáni kalapozásból kerül ki, azt osztják el egymás között. Örömmel újságolják, az idén már ebédet is ígértek nekik néhány településen, annyira várják őket.
Miközben az árnyékban pihegünk a melegtől, félünk, idén is megesznek majd a szúnyogok. Tavaly nagyon megszenvedtük a kis vérszívók jelenlétét. Arról az emberfeletti munkáról beszélgetünk, amit szinte ingyen végeznek a Vándorszínház tagjai. Ezek a fiatalok olyan helyekre visznek előadást, ahol generációk nőttek úgy fel, hogy nem tudták, mi az, hogy színház. Általuk ismerték meg ezt a varázslatot. A bánsági, aradi, krassó-szörényi településeken Aszalosék előtt évtizedekig nem lépett fel színtársulat, még amatőr sem. Mialatt erről beszélgetünk, eszembe jutnak az évente meghirdetett szórványprogramok, a magyarság és magyar közösségek megmaradásáról szóló ünnepi szónoklatok. A Vándorszínház ünnepi külsőségek és politikusok nélkül a magyar szót viszi olyan településekre, ahol ez hiánycikk. Magyar szerzők darabjait játsszák magyarul, magyar zenével. Közösséget fejlesztenek, nem csak azzal, hogy a települések magyarjainak a színház közös élményét nyújtják, hanem azzal is, hogy magyarok együtt várják őket, a falvak közössége teremti meg az előadáshoz szükséges minimális feltételeket, és az asszonyok közösen főzik a vacsorát. Közösségformálók az előadás utáni együttlétek, a beszélgetések is. A Bánsági Vándorszínház az élő magyar szót viszi a szórványtelepülésekre, nem csak őrzi, hanem teremti a hagyományt. A hagyományt, hogy évente, egy nyári estén színházba lehet menni. Igaz, őket nem lehet felavatni, szalagot elvágni, beszédet mondani.
Aszalosék nem az elöljárókkal tartják a kapcsolatot, hanem a közösségi munkát vállalókkal. Végváron az iskolaigazgató, máshol egy tanár, megint máshol a lelkész, másutt egy vállalkozó segít nekik. Kisbusszal, utánfutóval érkeznek, naphosszat dolgoznak az esti ünnepi pillanatokért. Semmit sem várnak el, csak teszik a dolgukat, mert úgy gondolják, ez a feladatuk.
Vissza! Vissza!
Amint a padok és székek a helyükre kerültek, az első sort megtöltik a gyerekek. Kicsik és nagyok jó másfél órát várnak, hogy kezdődjön az előadás. A felnőttek zöme is korán érkezik, hogy jó helyet kapjon. A szúnyogok úgy döntöttek, augusztus 19-én este, a Majd a Jegenye előadását nem nézik meg, úgyhogy mi is békében várjuk a kezdést, vakarózás nélkül nézzük a produkciót. Az idő is kegyes, enyhe szél fújdogál, csak annyi, hogy kissé lehűtse a levegőt, de ne tegyen kárt a díszletben.
Kigyúlnak a reflektorok, megszólal a zene, kezdődik az előadás. A nézők elcsendesülnek, gyerekek és felnőttek, idősek és fiatalok mosolyognak, örülnek a színháznak. Az előadás könnyed és pajkos, a dramaturg ügyesen rakta össze a Nóti jelenteket, és nem derül ki, melyik szövegrész született saját kútfőből. A fiatal színészek tehetségesek, táncolnak és énekelnek, ülnek a poénok. Mihály ismét megcsillogtatja a humorát, Hodu hódító, Scurtu remekül mozog, Sosovicza, Benczi és Zétényi bűbájosan komédiáznak. Minden énekszámot tapssal jutalmaz a közönség, a végén vastapssal köszönik meg az előadást. Vissza! Vissza! – kiabálják néhányan, a közönség még maradna, egy hölgy megjegyzi, túl rövid volt, még nézték volna. Mindenki tesz a kalapba és nehezen szánják rá magukat, hogy hazamenjenek.
Păştean Erika, iskolaigazgató megköszöni a társulatnak, hogy Végvár a főhadiszállásuk, hogy ott próbálnak. A község nevében kéri őket, jöjjenek jövőre is, mert ők már ide tartoznak, végváriaknak tekintik őket. Jónéhányan végignézik, ahogy leszerelik és összepakolják a díszletet.
Az iskolaudvaron elkészült a gulyás, az egyik szakács az igazgatónő férje.
A végvári asszonyok megterítik a hatalmas konyaasztalt, a birkagulyás finom, a savanyúság, a túrós sütemény mennyei. A társulat boldog, jól sikerült az előadás és a kalapba is elég szép summa gyűlt össze. Ezt csak később számolják meg és osztják el. Még átmegyünk Mihai bá’hoz, aki egy láda sörrel kedveskedik. Aszalos az asztalnál megköszöni a társulatnak a munkát és figyelmezteti őket: ne maradjanak fenn sokáig, mert másnap indulás!
A Vándorszínház szeptember 2-án Resicabányán tartja az idei utolsó előadást, 3-án visszatérnek Végvárra összepakolni és elbúcsúzni. A diákoknak még maradt pár nap vakáció, Aszalos, Orbán, Mihály és Hodu másnap a kőszínházban kezdi a munkát, hiszen indul az új évad. erport.ro

2017. augusztus 25.

Orvostalálkozó, könyvbemutató és sok sok zene - ez jellemezte a PMN csütörtöki napját
Ahogy közeledik a hétvége, úgy sűrűsödnek a programok is a 16. Partiumi Magyar Napokon. Csütörtökön is a szórakozásé volt a főszerep Szatmárnémetiben.
Ha délelőtt 11 óra, akkor gyerekprogramok a Tűzoltótorony melletti CBA színpadon - ezt már minden szatmári gyerek tudja, így nem csoda, hogy csütörtökön ismét megtelt a tér élettel és gyerekzsivajjal, hiszen a Kuttyomfitty Társulat humorral és tánccal bőven fűszerezett előadása kicsik és nagyok arcára egyaránt mosolyt varázsolt. A szlovákiai társulat Petőfi Sándor: János vitéz című elbeszélő költeményét dolgozta fel, a varázslatos történeten keresztül a nagyérdemű olyan érdekességeket láthatott, mint török hastánc vagy barokk menüett. Az előadás alatt pedig több nézőt is bevontak a történetbe, páratlan élménnyel gazdagodva ezáltal.
Délután a beszélgetéseké és a könyvbemutatóké volt a főszerep, hiszen sor került Lupescu Kata: A kalózlány című ifjúsági regényének bemutatójára. A könyvbemutatóval egybekötött közönségtalálkozó különlegessége, hogy Kata mindössze 15 éves, A kalózlány írásához pedig hatodikos korában, 11 évesen kezdett bele. Regénye pedig hosszú idő óta az első igazi ifjúsági regény az erdélyi magyar könyvpiacon. Kiadója szavaival élve, ha angol nyelvterületen kerülne kiadásra, a young adult fantasy kategóriába tartozna, ugyanis a serdülő olvasóréteget célozza meg, a történet pedig a felnőtté válásról szól. Lebilincselő sztorival, szikrázó párbeszédekkel és nem utolsósorban az írói fantázia olyan sziporkáival, mely oldalról oldalra egyik bámulatból a másikba ejti az olvasót.
Szintén a csütörtöki nap adott helyet a szatmári orvosok találkozójának, mely már évek óta a Partiumi Magyar Napok kiemelkedő eseménye. A szervező Szent-Györgyi Albert Társaság és a Szatmári Fiatalokért Kulturális Egyesület hisz ugyanis abban, hogy ebben a megyében is vannak kiemelkedően jó orvosok és ők el tudják mondani a következő generációnak, akik még csak most gondolkodnak a pályaválasztáson vagy ha már tudják, hogy milyen szakirányon idulnak el, de bizonytalanok a várost illetően, hogy Szatmár megye jó hely lehet mind a kezdő orvosnak, mind a tapasztaltnak is. Dr. Vass Zoltán, a Szent-Györgyi Albert Társaság társelnöke elmondta, hogy az évek során inkább valamiféle generációk közötti beszélgetéssé lényegült át ez a találkozó, ahol orvosok és leendő orvosok mellett megjelennek már asszisztensek is, akik ugyebár az egészségügyi rendszer fontos és nélkülözhetetlen pillérei. Szatmár megye minden évben remek anyagot ad az orvosi egyetemeknek, éppen ezért lenne itt az ideje, hogy őket meg is lehessen tartani s egyetemi éveik után visszataláljanak ide. A legnagyobb hiány – főleg magyarul beszélő szakorvosokból – éppen a megyei kórházban van. Éppen ezért kapott meghívást az eseményre Pataki Csaba, a Szatmár Megyei Tanács elnöke, Nagy Szabolcs, megyemenedzser, aki kiemelten foglalkozik a megyei kórház helyzetével, valamint Marc Adrian, a Szatmár Megyei Sürgősségi Kórház menedzsere. Mivel fontos, hogy minden önkormányzat magáénak érezze az egészségügyi rendszer fejlesztését, így a meghívottak között szerepelt Kereskényi Gábor, Szatmárnémeti polgármestere is, hiszen ebben a városban működnek a rendszer döntő többségét alkotó intézmények.
A 16. Partiumi Magyar Napok programjában a sport is fontos szerepet tölt be, focitornát szerveztek Romász János emlékére, volt vívásbemutató, csütörtökön pedig a Ferencvárosi Tornaklub legendás focistáival, Telek Andrással és Szenes Sándorral találkozhattak a fradi-drukkerek és beszélgethettek velük a Fradiról, fociról, legendákról.
Csütörtök késő délután és este minden tekintetben a zenéé volt a főszerep: a Római Katolikus Püspökség Aranytermében Rappert Vencz Gábor színművész és a Consonantia trió Shakespeare és Handel műveket mutatott be, 19 órától teltház előtt koncertezett Gergely Róbert a Szécsi Pál emlékműsor keretén belül, míg 21 órától a fiatalok kedvence, a Children of Distance “robbantotta” fel a Farmacenter színpadot a Református Gimnázium udvarán. Az estét ezúttal is afterparty zárta a Yoda Yoga roncskocsmában, ahol az egyik legnevesebb magyarországi lemezlovas, Dj Budai pörgette a lemezeket. szatmar.ro

2017. augusztus 25.

Képkockákba kerülnek a legendák: újabb történetek a székely rajzfilmsorozatban
Újabb székely legendákat dolgoznak fel egy tizenkét részes rajzfilmsorozatban. Fazakas Szabolcs, a Legendárium ötletgazdája a Krónika megkeresésére számolt be a munkafolyamatról, tervekről.
Elkészült az új székely rajzfilmsorozat második részének, Az ördögmalom patkója című epizódnak a színészi szinkronja. „A napokban a színészek szinkronizálták az animált figurákat, ilyenkor gyakorlatilag nem változik a szövegek hossza, csak a hangulat. Például nagyon érződik egy ember hangján, hogy mosolyogva, szomorúan vagy épp türelmetlenül beszél” – mondta el lapunknak Fazakas Szabolcs, a Legendárium ötletgazdája, a rajzfilmsorozat forgatókönyvírója, operatőre, producere.
Hozzátette, az új figura, a Nagyapó hangja Sinka Nándor, a régi szereplők közül Rika szinkronhangja Albert Orsolya, Zete hangja Baricz Gergő, az Ördög pedig Kozma Attila. A művészek a Tomcsa Sándor Színház és a Csíki Játékszín munkatársai.
„Igyekszünk székelyföldi színészekkel dolgozni, a rajzfilmet Barabás Árpád rendezi, a hangmérnök pedig Szász M. Attila” – részletezte az ötletgazda. Mint kifejtette, a sorozat tizenkét részből áll majd, az első, tízperces részt már teljesen befejezték, ennek A Tejút és a csodapatkó lett a címe.
„Ez már olyan minőségben készült el, hogy ki tudjuk vinni a nemzetközi piacra. Előkészítjük nemzetközi hangsávokkal a rajzfilmet, ezt visszük bemutatókra, és átadjuk majd televízióknak a világ minden pontján, tehát bekerülünk mi is ebbe a nagy rendszerbe. Szerencsére nem telített a piac, ezért lesz igény erre a székely rajzfilmre” – fogalmazott a producer.
Fazakas Szabolcs lapunknak arról is beszámolt, hogy elég sok történetet, legendát feldolgoznak ezekben az alkotásokban, viszont most egy kicsit változott a felfogás, mert nemcsak egy legendáról szól a rajzfilm, hanem több monda jelenik meg egy filmben. Van hét alapszereplőnk: Zete, Rika, Szőrmanó, Nagyapó, Csetlik, Botlik és Ördög, ők kalandoznak Székelyföldön.
Az első, A Tejút és a csodapatkó című rész bevezető a történetbe, itt megtudjuk, hogy kik azok a székelyek, hol élnek, ezt egy kétperces képi animációs részben mutatjuk meg. A következő képkockákban megjelenik a csodapatkó, amely a történet szerint – ez fikció– Csaba királyfi lovának a patája, a királyfi megbotlik a csillagösvényen, és így jön létre a Tejút” – magyarázta a forgatókönyvíró.
Hozzátette, a Tejút legendája szerint Csaba királyfiék elmennek keletre, és az ő patájuk nyomán marad egy halvány, felhőszerű sáv, amely az egész éjszakai égbolton áthúzódik. A csapat ezt a történetet továbbfejlesztette, és beleszőtte az ördögmalom legendáját is, miszerint az ördög évszázadok óta őrli az Egyes–követ, míg eléri Csaba királyfi patkóját, ami kipattan, majd Zete és Rika találja meg. Itt alakul ki a konfliktus, mert az ördög meg akarja szerezni a patkót, ami átjárást biztosít a mondák, legendák világába, és ha ez az ördög kezébe kerül, akkor megszűnik a székely legendák világa.
Benedek Elek Nagyapó mesefáját is belevittük valamilyen szinten, de mi továbbfejlesztettük, és szerepel a filmben egy óriási öreg fa, és egy-egy odú vezet el a legendákhoz. Ez a tizenkét résznek a története, az utolsó epizódnál nyilván nem állunk le a munkával, mert ezt a végtelenségig lehet készíteni” – részletezte
Hozzátette, ebben a sorozatban inkább kincskeresős, sárkányos, ördögös, tündéres történetek jelennek meg, a tatárjárásos mondákat külön, egészestés rajzfilmben fogják feldolgozni, mint amilyen az Asterix és Obelix. Most készül a Kárpát-medencei magyar legendárium, tehát még az is megtörténhet, hogy amikor lejár ez a tizenkét rész, ezek a szereplők a Felvidéken vagy Kárpátalján jelennek meg. A csapat másfél éve tanul, fejlődik, a jövőben sokkal gyorsabb lesz a gyártási folyamat, mert elkészültek a modellek, a színterek, a színek, most már minden összeáll. Körülbelül két-három hónap alatt kell elkészüljön egy rajzfilm, ez a nemzetközi standard” – mondta a projekt ötletgazdája.
Fazakas Szabolcs arról is beszámolt, hogy a tervek szerint Székelyudvarhelyen lesz a főbemutatója az első résznek, majd Budapesten a magyar népmese napján.
A Székelyföldi Legendárium 2008-ban indult civil kezdeményezésként azzal a céllal, hogy összegyűjtse és a gyerekek számára szerethető módon adja át Székelyföld szellemi kulturális örökségét, ma is közszájon forgó mondáit és legendáit. Elsőként 156 székely mondát és legendát tartalmazó térképet készítettek. A kezdeményezés sikerét látva legendagyűjteményt, hangoskönyveket, színezőt és különféle játékokat terveztek, végül 2012-ben elindították az első székelyföldi rajzfilmstúdiót, amely mostanra 14 tagot számlál. Eddig négy rajzfilmjük jelent meg: A Likaskő (közönségdíj, kecskeméti KAFF Nemzetközi Animációs Fesztivál), a Rétyi - nyír mondája, a csíksomlyói kegyszobor legendája és a gyergyói táltos asszony is elnyerte a legfiatalabb, egyben legkritikusabb közönség tetszését.
A Legendárium csapata a rajzfilmekhez a valós helyszíneket bemutató, ismeretterjesztő kisfilmeket is készített, ezeket is bemutatják ingyenes vetítéseiken. A rajzfilmes csapat állandó mentora Ken Fountain amerikai animátor, a DreamWorks Animation produkciós világcég munkatársa, számos ismert hollywoodi alkotás partnere.
Fazakas Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)

2017. augusztus 27.

Felvidéki küldött is tárgyalt a csíkszeredai háromoldalú találkozón
PÁRKÁNY, CSÍKSZEREDA. Retkes János, a Magyar Közösség Pártja Párkányi Helyi Szervezetének elnöke képviselte a Felvidéket azon a szerdai Hargita megyei háromoldalú találkozón, amelyen rajta kívül a magyarországi Komárom-Esztergom megyei küldöttség tagjai és a csíkszeredai házigazdák a három térség közti együttműködés elmélyítésének lehetőségeit vitatták meg.
A Hargita megyébe látogatott küldöttség tagja volt Retkes János mellett Popovics György, a Komárom-Esztergom megyei közgyűlés elnöke, továbbá Turi Bálint, a megyei közgyűlés képviselője és Komárom város alpolgármestere, valamint Zoltai Dániel, a Komárom-Esztergom megyei Kereskedelmi és Iparkamara titkára. A vendégeket Gálfi Árpád, Csíkszereda polgármestere, Hargita Megye Tanácsának két alelnöke: Bíró Barna Botond és Barti Tihamér, valamint Farkas Balázs, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának ügyvezető konzulja, Csige Sándor vezető konzul, továbbá Albert Mátyás és Salamon Zoltán megyei tanácsos társaságában fogadta – mondta el portálunknak szombaton a párkányi MKP-elnök, hozzátéve: több időszerű témáról tájékoztatták egymást, s az egyes régiók sajátosságait is figyelembe véve egyeztettek az aktuális cselekvési pontokról.
„Szívesen tettem eleget a felkérésnek, hogy régiónkat, illetve a Magyar Közösség Pártját (MKP) képviseljem ezen a találkozón. Azon egyebek mellett terítékre került az autonómia, illetve az önkormányzatiság kérdésköre is – melyik fél hol tart a vonatkozó folyamatban és ez idő tájt melyek a legégetőbb teendőink“ – fejtette ki Retkes.
Az idegenforgalmi együttműködés kapcsán szó esett az egyes térségek fürdővárosainak fejlesztéséről is.
„Barti Tihamér a borszéki wellness-központtal kapcsolatos beruházás részleteit ismertette. E létesítmény a tervek szerint 2018 tavaszán nyitja meg kapuit a vendégek előtt. Én pedig a párkányi Vadas fürdő fejlesztéséről számoltam be. Továbbá a turizmus kapcsán felvetődött az ötlet, hogy a jövőben a felvidéki diákoknak esetleg a Székelyföldre is szervezhetnénk síkirándulásokat, az ottani gyerekeket pedig az itteni hegyvidékeken üdültethetnénk“ – mondta.
A vendégek élénken érdeklődtek a Hargita megyében beindult inkubációs program iránt is.
„Az inkubációs program tekintetében vendéglátóink a magyarországi félnél is előbbre tartanak, tőlünk pedig sokkal előbbre, tehát jócskán tanulhatunk tőlük. A székelyudvarhelyi Harghita Business Center inkubátorház kapcsán megtudtuk, hogy eddig 36 vállalkozás költözött be a teljes infrastruktúrával, szükséges számítógépparkkal és egyéb eszközökkel felszerelt, illetve jogi, pénzügyi és egyéb szolgáltatásokat is egy helyen nyújtó épületbe, amelynek két hét múlva lesz a hivatalos átadása. Ez a szám is jelzi a program iránti nagy érdeklődést. Részletesebben meg kell majd vizsgálni a Hargita megyei jó példát s annak Magyarországon és a Felvidéken való alkalmazhatóságát. Örvendetes lenne, ha a jövőben egy-egy hasonló inkubátorházat sikerülne megnyitnunk Nyugat-, Közép- és Kelet-Szlovákia magyarlakta vidékein is“ – véli Retkes János.
Ez esetben nem gyártó részlegekről, üzemegységekről, hanem egy helyen működő cégirodákról van szó, amelyek éppen a közelségük miatt szoros kapcsolatokat tudnának kiépíteni egymással. Az inkubátorház üzemeltetője ingyenes szolgáltatásként biztosítana számukra jogászokat, fordítókat és más szakembereket – tudtuk meg.
További együttműködési pontot jelenthetne a hulladékgazdálkodás és a szelektív hulladékgyűjtés. Ez a témakör annak kapcsán jött szóba, hogy a székelyudvarhelyi és a párkányi hulladékszolgáltató ugyanaz a cég.
„Arról beszélgettünk, hogy sokkal hatékonyabb lehetne, ha a hulladékgazdálkodással nem több kisebb cég foglalkozna, hanem azt valamiképp sikerülne központosítani. Ez ügyben szerzett tapasztalatainkat és elképzeléseinket is megosztottuk egymással“ – foglalta össze tömören a lényeget Retkes János.
Majd portálunk kérdésére, hogy lesz-e folytatása a tartalmas csíkszeredai tanácskozásnak, elárulta: a tervek szerint 2018 tavaszán valószínűleg Komárom-Esztergom megyében, ősszel pedig Párkányban találkoznak majd egymással.
„Vélhetően 2018 tavaszán, még a magyarországi országgyűlési választások előtt Komárom-Esztergom megyében, az őszi szlovákiai helyhatósági választások előtt pedig Párkányban ülünk majd ismét tárgyalóasztalhoz. Addig minden érintett fél igyekszik teljesíteni a Csíkszeredán kapott feladatait. Én a közeljövőben a Nyitra Megyei Önkormányzat MKP-s frakciójának tagjaival ismertetem a Hargita megyei találkozónk és teendőink részleteit, amelyeket remélhetőleg a 15 megyei képviselőnk közreműködésével sikerül majd megvalósítanunk“ – zárta tájékoztatását a Nyitra Megyei Önkormányzat külső tanácsadójának szerepét vállaló párkányi politikus. hirek.sk

2017. augusztus 28.

Egy fontos színháztörténeti adattár – és szakmai tanulságai 1
Örvendetes fejleménye a szakmának az erdélyi magyar színházi kiadványok megjelenésének szaporodása az elmúlt másfél évtizedben. A nagyváradi színház 1948–1960 közötti történetét Nagy Béla közel 600 oldalas munkában dolgozta fel (2009), és egy év múltán jól illusztrált dokumentumtárban adta közre a színház építéstörténetének levéltári iratait (2010). A 2011-es esztendő Marosvásárhelyen a bőség éve volt: Kozsik Ildikó kötete a marosvásárhelyi Állami Bábszínház történetének első negyedszázadát dolgozta fel, és ugyanebben az évben jelent meg az az intézménytörténeti tanulmánygyűjtemény is, amelynek hat szerzője (Albert Mária, Balási András, Csép Zoltán, Kovács Levente, Lázok János, Ungvári-Zrínyi Ildikó) a marosvásárhelyi felsőfokú magyar színészképzés történetének első időszakát vizsgálta más-más megközelítésből. A temesvári színház fél évszázados jubileumára jelent meg Darvay Nagy Adrienne könyve a temesvári magyar színészetről (Állandóban változékonyan, Temesvár, 2003), és gondosan dokumentált, emlékalbum jellegű adattár örökítette meg a színház alakulásának 55. évfordulóját is (2008). Kiemelkedő szakmai teljesítmény a szatmárnémeti magyar társulat történetéhez írt kétkötetes adattár, Csirák Csaba 1250 oldalas munkája (Hatvan év krónikája. Szatmárnémeti, 2013). Bodó Ottó 2011-es keltezésű doktori értekezése az erdélyi magyar színházak művészi profiljának alakulását követi nyomon az 1990–2010 közötti időszakban (A rendszerváltás utáni erdélyi magyar színház). A szerző vizsgálódásának körébe bevonta az 1990 után alakult három székelyföldi színházat is (Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Székelyudvarhely). Értekezését a vizsgált színházak játékrendje, illetve az elnyert szakmai díjak számbavétele egészíti ki. Két évtized fesztiválszereplésre válogatott erdélyi elő- adásairól, az elnyert társulati és egyéni díjakról tájékoztat Darvay Nagy Adrienne 2008-ban megjelent könyve (A kisvárdai fesztivál 1989– 2008). 2 A szűkebb szakmának és a szélesebb olvasóközönségnek most egy új kiadványt kell elhelyeznie az erdélyi magyar színháztörténeti munkák sorában. A mutatós kiállítású, különleges formátumú kötet 3 alcíme szerint a Marosvásárhelyi Állami Színház magyar tagozatán 1961–1978 között bemutatott elő- adások történetének legfontosabb adatait tartalmazza. A mű kiadója a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kutatóközpont, amelynek – eddigi nyilatkozatai és a kötethez írt bevezető tanulmány alapján – Gáspárik Attila igazgató a meghatározó alakja. Erre utal az a tény is, hogy a könyv bemutatója alkalmával ő helyezte el az új kiadványt a szakma és az erdélyi magyar kultúra kontextusában – meglehetősen tájékozatlanul: „Színházkutatás nem történt ebben az országban, mert nem létezik alapkutatás és nincsenek színháztörténészek” – idézi a könyvbemutatón elhangzottakat Antal Erika beszámolója (Székelyhon.ro portál. 2017. jún. 29), míg egy másik forrás szerint a szakma lesújtó véleményét így „árnyalta” a nyilatkozó: „Erdélyben az elmúlt 25 évben nagyon sok történelmi kutatás jelent meg, de színházkutatás nem történt, mert nincs alapkutatás, nincsenek alapforrások”. (K. Nagy Botond beszámolója. Népújság, 2017. júl. 1). Úgy gondolom, a recenziót bevezető felsorolás szükségtelenné teszi e kijelentések megbízhatóságának vizsgálatát. Kezdjük a könyv fellapozását a szerzői/szerkesztői előszóval. „Kötetünk méltó hivatkozási alap kíván lenni, amelyben alapvető információkat talál a színháztörténeti kutató” – szól az előszó utolsó mondata. Ezzel csak egyetérteni lehet, hiszen minden adattár szerkesztőjének ez a legfőbb ambíciója, de egy adattár méltó voltának leghitelesebb fokmérője a pontossága. Az a pontosság, amely időben kiszűri az olyan banális hibákat, mint amilyent a bevezető tanulmány szerzője követ el: „a vizsgálandó 12 évről” beszél az „1961–1978” című írása második sorában. Sajnos, ugyanez a hiba ismétlődik a szöveg angol és a román fordításában is. E bevezető tanulmány történelmi tablóvázlatának leegyszerűsítő szemléletéről sokat mond az összegező utolsó bekezdés. A szerző, Gáspárik Attila itt a vizsgált időszak abszolút jellemzőjeként a „kettősséget” [értsd: kettős beszéd4 ] határozza meg, s ezt így írja körül: „Egy párt működött és minden az ő kezében futott össze. A színházakat és általában a művészeteket az ideológia eszközének tekintették. A nézők nagy része azonban nem. Miközben a hatalom azt hitte, hogy az a sok ember a színházban éppen átalakul ideológiailag, az a sok ember valójában közösséget alkotott, önbizalmat kapott.” Hasonlóan banális leegyszerűsítéssel találkozunk a gondolatmenet befejező mondatában is: „Sok rosszat lehet elmondani arról a korról [1961–1978], de ne higgyük azt, hogy a szocializmus dolgait intéző emberek egytől-egyig gonosz, rossz ízlésű, ostoba alakok lettek volna” (14. oldal). Végiglapozva a könyvet, leginkább a gazdag képanyag ragadja meg az ember figyelmét. A kiváló minőségű, szépen tördelt képi illusztráció a kötet legnagyobb erőssége: jól érzékelhető, hogy a szerkesztési koncepciónak ez volt a középpontjában, hiszen a nagyközönséget feltehetően ez a jól lapozható színházi képes album jelleg fogja leginkább vonzani és vásárlásra csábítani. A tizenhét évad százhét produkciójának előadóit 329 felvétel villantja fel, és itt külön ki kell emelni a digitális képfeldolgozás (Vidám Horváth Beáta, Huszár Gábor) és a tördelést végző szerkesztő, Para István munkáját. A bemutatott darabok zömét sikerült olyan felvételekkel illusztrálni, amelyek érzékeltetik a színészi játék, az adott előadás atmoszféráját. Ez a gazdag képanyag azonban filológiailag nincs kellőképpen megtámogatva, s talán leginkább ebben lehet tetten érni a kötet szerkesztési koncepciójának bizonytalanságait. Egy nagyközönségnek szánt albumban megengedhető, hogy a képaláírásokban a színészek neve mellett nem jelenik meg a zárójeles szerepnév. Kutatói munka esetén azonban már zavaró, hogy a szerepneveket képenként kell visszakeresni az adott előadás szerep-osztásában. Súlyosabb probléma, hogy a képanyagban lehetetlen a színészek neve szerinti visszakeresés, a kötet névmutatója csak a szereposztásokban előforduló neveket jelzi. A statisztikai fejezet sűrű adathalmaza évadonkénti bontásban, műsorrétegek szerinti besorolásban adja meg az előadások, illetve a nézők számát, és ezeknek az adatoknak a százalékos arányát egy-egy évadban grafikailag (kördiagramokban) is megjeleníti. Ez a fejezet nyilvánvalóan nem a nagyközönségnek szól, de sajnos, a kutatás számára is csak részlegesen hasznosítható: a közölt adatokból nem rajzolódik ki átfogó kép a vizsgált időszak mutatóinak változásairól, a jellegzetes tendenciákról – ehhez nyilván a részadatokat függvénybe foglaló grafikus ábrázolásra, illetve az erre épített minimális értelmezésre lett volna még szükség. A szerkesztői munkában jobban kellett volna figyelni a műsorfüzetekben megjelent anonim előadás-ismertetések túltengő felhasználására: a kötet ezáltal a kelleténél nagyobb arányban, a szükségesnél több példát nyújt a vizsgált periódus hivatalosan „ajánlott értelmezésére” (idézőjelben a szerkesztői kifejezés). A korszak vezető színészeit bemutató Prospero-sorozat köteteiből, A Hét 1982-es, Színjátszó személyek c. évkönyvéből, a Harag György, Kovács György, Erdős Irma, Illyés Kinga emlékének szentelt interjú- és kritikagyűjteményekből, portrévázlatokból ennél sokkal élőbb, színész- és színpadközeli szövegillusztrációkat lehetett volna kiválogatni. Végül néhány megjegyzés a kötet könyvészeti apparátusáról. Tudnivaló, hogy a bemutatott darabok sajtóvisszhangja, az összegyűjtött sajtó- és fotóanyag – előadások szerint rendszerezve – évad végén az egyes produkciók archívumi gyűjtőborítékjába kerül. További kutatások kiindulópontja és támasza (lehet), ha az ily módon rendszerezett dokumentáció könyvészeti adatai szakmai nyilvánosságot kapnak. Nehéz és aprólékos filológiai munka egy ekkora terjedelmű anyag sajtó alá rendezése, de rendkívüli módon megemelte volna a kötet felhasználhatóságát (és presztízsét), ha az egyes előadásokról írt kritikák, méltatások, a színrevitelhez kapcsolódó interjúk, műhelyvallomások, előadásfotók adatait, illetve a sokkal ritkább hang- és videó-felvételek elérhetőségét is feltüntette volna az adattár. Kézenfekvő példaként kell itt jeleznem egy kihagyott lehetőséget: a marosvásárhelyi rádió archívumának színházi hangfelvételeiről deklaráltan a kutatás céljaira készült egy bibliográfiai számbavétel – összeállítója, Tompa Enikő szerkesztő felkérés esetén bizonyosan közreműködött volna, hogy munkája szakmai nyilvánosság elé kerüljön. Terjedelmi okokból hiánylistámat csupán vázlatpontokban tudom folytatni – a következő adattár megszületését és jobbítását célzó konstruktív szándékkal. Amit hiányolok: betűrendes címtár az előadások és fotók cím szerinti visszakeresésére; díjak és szakmai elismerések kronologikus felsorolása; a műszaki-adminisztratív személyzet betűrendes névsora, a társulatvezetők, igazgatók és vezérigazgatók kronologikus felsorolásával együtt; a vizsgált periódus turnéállomásainak és kiszállásainak betűrendes adattára – ez utóbbi nélkül például lehetetlen a marosvásárhelyi színház regionális kisugárzásának felmérése. A felhasznált szakirodalmat felsoroló szegényes – négy (!) címet tartalmazó – bibliográfiából érthetetlen módon kimaradtak a Szabó Duci, Mende Gaby, Lohinszky Loránd, Farkas Ibolya életútját bemutató Prospero-könyvek, a Harag György, Kovács György, Erdős Irma, Illyés Kinga emlékének szentelt interjú- és kritikagyűjtemények, illetve a színház alapításának 25. évfordulójára megjelent jubileumi kiadvány adatai. Legjobban Kovács Levente intézménytörténetét (2001) hiányolom, ebben ugyanis több fejezet foglalkozik a Székely Színház utóéletével. A forrásművek közül a Tompa Miklóssal készült életútinterjú (Bérczes László, 1996) kimaradása a leginkább szembetűnő. Minden megjelent adattár olyan közös szellemi tulajdona egy szakmának, egy-egy intézménynek, amely a jéghegy vízből kiálló csúcsaként jelzi az archívumot összegyűjtő és „felépítő” elődök nem látható, ám jóval nagyobb terjedelmű rendszerező munkáját. A kötetet bemutató Gáspárik Attila a színház eddigi irodalmi titkárainak, és kiemelten Székely Ferencnek mondott köszönetet az itt végzett áldozatos munkáért. Egy tizenöt évvel ezelőtti kutatás vezetőjeként szeretnék magam is megnevezni öt „archívumépítő” embert a közelmúltból. Egyetemi kollégáimmal, Albert Máriával és Balási Andrással, valamint Ferencz Éva, Fodor Zeno és Horváth Beáta volt és jelenlegi színházi alkalmazottakkal A marosvásárhelyi Székely Színház (1946–1962) – színháztörténeti adattár és tanulmányok című kétéves színháztörténeti projekt keretében működtem együtt a 2002–2004 közötti időszakban, a Sapientia–Kutatási Programok Intézete finanszírozásának köszönhetően. Közös munkánk részeként indult, de végül ettől függetlenített formában jelent meg a Székely Színházban bemutatott elő- adások történetének legfontosabb mutatóit összegező adattár (Horváth Bea, 2006). A kutatás végső eredményeként az adattári részt egy előadáscímek szerint visszakereshető fotó- és cikkgyűjtemény kataszterrel, valamint egy időrendben összeállított, 325 tételt tartalmazó plakátkatalógussal egészítettük ki. A projekt befejezésekor természetesnek vettem, hogy az elkészült tanulmányok és katalógusok másolatban a színház irodalmi titkárságán is ott maradnak, és szabadon felhasználhatók. Nem volt alkalmam eddig nyilvánosan köszönetet mondani a projekt résztvevőinek, most pótolom ezt. Számomra kutatásvezetői elégtételt és szakmai visszaigazolást jelent, hogy egykori munkánk alapkoncepcióját és néhány adatfeldolgozási megoldását viszontláttam nemcsak az előző, hanem ebben a frissen megjelent adattárban is.
Lázok János
1 Ferencz Éva–Keresztes Franciska: Marosvásárhelyi Állami Színház 1961–1978. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház-Kutatóközpont, Marosvásárhely, 2017.
2 A felsorolás terjedelmi okokból nem tartalmazza a megjelent életútinterjúk, színészi és rendezői pályarajzok, alkotói önéletírások (közel harminc kiadvány) könyvészeti adatait.
3 Keménykötésű, A/4 közeli formátum, 311 oldal. Az ízléses borítóterv Hodgyai István munkája.
4 A fogalom árnyalt értelmezését lásd D. Lőrincz József írásában, A kelet-európai ambivalens diskurzusról. Elérhető: https://epa.oszk.hu/00000/00036/00044/pdf/10.pdf (2017. júl. 25) Népújság (Marosvásárhely)

2017. augusztus 28.

VII. Bolyais Világtalálkozó
„Fészekbe visszavágyó szárnyalással”
A rendezvény a Vásárhelyi Forgatag keretében zajlott három napon át, s a marosvásárhelyiek V. Világtalálkozója is. A rendkívül, talán túlságosan is gazdag, változatos program valamennyi eseményét, amelyek sokszor párhuzamosan folytak, lehetetlen volt egy személynek követni, holott volt diákként és a nap krónikásaként mindegyiken szerettem volna jelen lenni. Hamar be kellett látnom azonban, hogy ez lehetetlen, így hát a nagyszabású ünnepség első napjának néhány eseményéről, hangulatáról próbálok beszámolni.
A címbeli verssort Áprily Lajos A fejedelemhez című ódájából idéztem, amelyet a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium fennállásának 300. évfordulójára írt, és az 1922-es ünnepségen maga a költő olvasott fel. A sorskérdéseinket ódai hangvételben megszólaltató költemény előadásával Kilyén Ilka színművésznő adta meg az alaphangot a marosvásárhelyi iskola fennállásának 460. évfordulójára szervezett ünnepségen.
Az iskola olyan örökség, amely összetartó varázserő múlt és jelen között. A találkozások révén lehetőséget teremt valós értékeink számbavételére, miközben nemzeti összetartozásunk tudatával erősít minden résztvevőt – szólt a jelenlevőkhöz Kirsch Attila, a Református Kollégium – Bolyai Farkas Líceum Öregdiákok Baráti Körének vezetője. A szerteágazó, gazdag program megszervezésében nyújtott hozzájárulásukért érdemoklevelet nyújtott át a baráti kör vezetőségi tagjainak. A találkozó végén képzeletben átadhattunk egy-egy oklevelet a két iskola diákjainak is, akik kedvesen, előzékenyen vettek részt az ünnepség lebonyolításában, és fellépésükkel, előadásaikkal az iskolában folyó munka minőségébe nyújtottak tartalmas betekintést.
A Schola Particulából kialakuló Református Kollégium utódintézménye 1957-ben vette fel tudós tanárának, Bolyai Farkasnak a nevét, majd viszontagságos története során 1960–2007 között vegyes tannyelvű intézményként működött. Ma Erdély legnépesebb magyar tannyelvű iskolája a legjobb tanulmányi eredményekkel – hangzott el Mátéfi István, a Bolyai líceum igazgatójának köszöntőbeszédében, aki a hagyományokon alapuló jövőépítés feltételeként az összefogás fontosságát említette. Az öröm mellett ürüm vegyült Benedek Zsolt, a Református Kollégium igazgatójának szavaiba, aki hiányolta a nemrégiben végzett diákokat az ünnepségről. Találkozni jó, kell, fontos – zárta rövidre szavait Székely Szilárd, a Római Katolikus Teológiai Líceum helyettes igazgatója.
A Bolyai iskolát nem impozáns falai teszik naggyá, hanem a benne tanító tanárok és az ott tanuló diákok – így együtt jelent meghatározó pontot az erdélyi magyarság térképén – tolmácsolta a csíkszeredai főkonzulátus üzenetét Farkas Balázs ügyvivő konzul, aki a Bolyai sportpályájának felújításában nyújtott segítséget említette, hiszen a fizikai értelemben vett iskolaépületek hiányában nem beszélhetünk folytonosságról, az értékek továbbításáról – tette hozzá.
A testvérváros Baja és a térség országgyűlési képviselőjének üdvözletét Bedele Norbert, a Duna-parti város alpolgármestere tolmácsolta, aki egy tanmesét hozott ajándékba a közösség összetartozásának éltető erejéről.
Borka Balázs Attila, a Bolyai Közhasznú Alapítvány elnöke az elődök munkájának folytatásaként arról a feladatról beszélt, hogy a 21. századhoz méltó körülményeket kell teremteni az iskolában, és ezt a célt szolgálják például a találkozó idején szervezett sportrendezvények is.
A nyitóünnepséget a Pethő testvérpár játéka, majd a Bolyai Farkas Elméleti Líceum Harangvirág tánccsoportjának fellépése zárta mezőségi táncokkal.
Ezt követően az udvaron felállított színpadot és környékét a Református Kollégium diákjai vették át, akik villámcsődülettel indítottak, a Márton Előd vezette Refi Karaván tagjai zenéltek, majd a Márton Csilla rendezte díjnyertes Arc az álarc mögött című improvizációs produkciót láthatta az iskolaudvaron maradt közönség. Köztük voltak azok az öregdiákok is, akik diákkori élményeikből osztottak meg részleteket a hallgatósággal.
Ugyanebben az időben Buksa Éva Mária tanárnő a gazdag anyagból összeállított iskolatörténeti kiállítást nyitotta meg, Kovács Levente rendező a Marosvásárhely néhány ismert személyiségéről készült portrékiállítást ajánlotta az érdeklődők figyelmébe.
A katolikus iskola bolyais múltjáról, azaz az első katolikus teológiai osztályok befogadásáról és működéséről készült kiállítást Székely Szilárd helyettes igazgató, vallástanár mutatta be, és az iskola volt diákjainak kiadványaival ismerkedhettek az érdeklődők Csáky Károly lelkipásztor szervezésében.
Ugyancsak ebben az időben a díszteremben bemutatták a Bolyai Farkas Elméleti Líceum címerét. Mivel a hajdani Református Kollégium angyalos jelképét a jogutód iskola használja, szükségessé vált, hogy a Bolyainak is önálló címere legyen – vezette fel a bemutatót Hajdú Zoltán aligazgató, a nézőközönség figyelmébe ajánlva dr. Szekeres Attila István történészt, elismert címertani szakértőt, aki az iskola diákja volt. Rövid előadást hallhattunk a címerek keletkezésének történetéről, jellegzetességeiről, majd következett az új címer ismertetése. Az alapot jelentő háromszögű pajzs kék színe az iskola alapításának idejére jellemző, és a vármegyékre utal. A Marosvásárhelyhez való kötődést a páncélos kard jelképezi, amely egy lúdtollat tart. A pajzsot aranyszínű, nyitott könyv fedi, ami a tudomány, bölcsesség jelképe, alatta az alapítás éve, a könyv lapjain az iskola nevét adó Bolyai Farkas nevének kezdőbetűi láthatók.
A címerbemutatót a bolyais diákok ünnepi műsora követte A sokoldalú Bolyai ma is él címmel. A népes közönség Bolyai Farkas személyisége mellett megismerhette a diákok irodalmi munkáin, magyar és idegen nyelvű szavalatain, a Kájoni János furulyakör, a Bolyai Zenekör felléptén át az iskolában folyó művészi és tudományos munka színvonalát. A hallgatóság jócskán megfogyatkozott, amire már eléggé jelentős késéssel az iskola tollforgató öregdiákjait szólította a mikrofon elé Buksa Éva Mária a Szívhangok műsor keretében. Közönség híján a verset, prózát, esszét író egykori diákok magukat szórakoztatták a felolvasással. A 12 tollforgató, Gálfalvi György, Kincses Elemér, Kiss Székely Zoltán, Komán János, Kovács Levente, Nagy József Levente, Nagy Székely Ildikó, Ötvös József, Ráduly János, Szász László és e sorok írója részleteket és verseket olvasott fel köteteiből, amelyekben a komoly gondolatok mellett az érzelmek és a humor is jelen volt. A felolvasás végén kiderült, hogy a közélet, az irodalom, a történelem, az erdélyi valóság bemutatása terén mennyire szerteágazó a tollforgató öregdiákok érdeklődése. Mármint azoké, akik a 19 meghívottból jelen voltak az ünnepségen.
Fél ötkor kezdődött az udvaron levő nagyszínpadon a Kozsik József vezette Kamaszok ifjúsági színtársulat fellépésével a kulturális-zenei program, melyen bemutatkozott a Rocksuli és a későbbiekben fellépett a Mary Grace, a Kővirág, a Polifon és a Boom együttes. Ez utóbbi nosztalgiaszámai mellett visszautazhatott az iskolában töltött évek zenevilágába a sátrak alatt kitartó, vagy akkor érkező hallgatóság, amelyet nem csábított el a Borudvar vagy a Liget hangulata. A korábbi találkozók népes közönségére gondolva, többen is elmondták, hogy jobb lenne önálló rendezvényként a Forgatag előtt megszervezni a következő világtalálkozót.
Az udvaron szóló zene miatt néha nehezen lehetett hallani az iskola amfiteátrumában szervezett három fórumbeszélgetés előadóinak szavát. Pedig érdekes, gondolat- ébresztő emlékezés volt a múltra, jelenre és kitekintés a jövőre is.
Mit tehetek egykori iskolámért? – ez volt a témája a Bolyai vezetőivel tartott találkozónak, amelyen Mátéfi István beszámolt a terveikről, az iskola épületének korszerűsítésére kidolgozott elképzelésekről, amelyek elől az akadályok elhárulni látszanak. Az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdonában levő épület felújítására a tulajdonos pályázhat, a támogatók számára pedig a Bolyai Kollégium Alapítvány biztosítja a törvényes keretet. Ilyen módon sikerült a sportpálya épületeinek a korszerűsítése is. Ha minden szükséges okirattal rendelkezni fognak, az egyházkerület hozzáláthat a javításhoz. Ennek kapcsán egy jelen levő öregdiák szakember ötleteit ismertette. Kérdésre válaszolva Hajdú Zoltán aligazgató megnyugtatta a jelenlevőket, hogy a felújított régi épület falára rövidesen visszakerülnek az emléktáblák.
A Római Katolikus Líceum bolyais és korábbi viszontagságos múltjáról, amikor az évszázadok folyamán kétszer kellett a teljes megsemmisítésből újra talpra állni, Székely Szilárd ügyvezető igazgató számolt be. Meghívottjai azok a személyek voltak, akiknek valamilyen szerepük volt az újraindításban. Az ötlet a katolikus öregdiákokban merült fel az iskola fennállásának 300. évfordulóján – számolt be a rendszerváltás utáni újrakezdésről. Bár Fodor Imre alpolgármester határozottan és lelkesen támogatta, és Csató Béla főesperes nagyon sokat tett az akadályok elhárításáért, a katolikus teológiai osztályra kezdetben nem kaptak engedélyt, majd nehézségek árán sikerült a jóváhagyást elérni, és diákokat toborozni. Annak ellenére, hogy az egyház két iskolaépülettel is rendelkezett, sem az Unireába, sem a Művészeti Líceumba nem fogadták be az osztályt. Albertini Zoltán akkori főtanfelügyelő-helyettes kérésére végül a Bolyai adott helyet az évről évre gyarapodó katolikus osztályoknak, amelyek 2004–15 között működtek a Bolyaiban, mindig azzal a reménnyel, hogy sikerül önállósítani az iskolát. Amikor ez 2015-ben megtörtént, az öröm közös volt, ezért szó sincs arról, hogy a DNA felszólítására a Bolyai kártérítést követeljen azért, hogy a katolikus osztályok fokozatosan az önálló iskolában indultak. Hogy mi lesz szeptember 15-én, erre pontosan Székely Szilárd sem tudott válaszolni. Bár a tanfelügyelőség honlapján léteznek az üres állások, amikor egy áthelyezését kérő tanítónő iratait akarta beadni, kemény visszautasításban részesült.
A harmadik fórumbeszélgetés Márton Előd iskolalelkész vezetésével a Református Kollégium helyzetéről szólt, és a visszaemlékezések igazolták, hogy az alapítás nem volt mentes a gondoktól, nehézségektől, hiszen az indulás évében az első kilencedik osztályt, amelybe vidéken szervezték a felvételi vizsgát, tanfelügyelőségi utasításra az akkori igazgató kivezette az épületből. Az iskola történetének leghősiesebb osztálya a kistemplomban tanult, majd a második félévtől térhetett vissza az épületbe. Hányattatásukról Csáky Károly akkori iskolalelkész számolt be. Ötvös József az iskola hovatartozásáról szóló bizonytalanságokat említette, amit református esperesként tapasztalt.
Sorra kaptak szót az egykori igazgatók, Horváth Gabriella, akit katolikus létére, a vezetésben való jártasságára alapozva Csiha Kálmán kért fel az iskola vezetésére, Csiha Kálmán püspök, Tőkés Elek, a püspökség tanügyi tanácsosa és Mártha Ivor főgondnok Dónáth Árpád és Sárpataki János nevét említette, akiktől a legnagyobb támogatás érkezett. Székely Emese bevallása szerint már készen kapta az iskolát, s bár diákjaik nem tanultak luxustermekben, a Bolyai iskolával a békés egymás mellett élést választotta. Kezdetben nem voltak nagyon jó eredmények, a református osztályokban hagyták felnőni a diákokat, akik közül sokan szép karriert futottak be a humán tudományok terén. A közös imáknak nagy szerepük volt a diákjaik biztonságérzetének a kialakításában, s az esti tagozat elindítása nagyon sok személy számára tette lehetővé az érettségi diploma megszerzését. Szembe kellett nézni sok mindennel, meg kellett harcolni a harcot – emlékezett Enyedi Csaba iskolalelkész, aki a közösségformáló tevékenységekről számolt be. Hittel közösséget építeni – összegezte a jelenlegi irányvonalat Benedek Zsolt iskolaigazgató. Céljuk a teljes iskolaszerkezet kialakítása és az asszisztensképző megtartása. Ha egy iskolában van teljesítmény, akkor lesznek diákok is – tette hozzá, miképpen azt is, hogy az egyházkerület rendszeresen támogatja a Református Kollégiumot.
Szombaton a várba költözött át a rendezvény, 11 órától Balás Árpád vezetésével tekinthették meg az érdeklődők azokat a helyszíneket, amelyeket a Bolyaiak neve is fémjelez, az iskolát, hajdani lakásuk helyét, a Teleki Tékát, ahol a két Bolyainak emléket állító múzeum látható, és a Református Kollégium egykori könyvtárának értékes darabjait őrzik, majd a temetőben fejeződött be a séta a kopjafánál és a síremlékeknél tett látogatás után. Szombaton délelőtt a Kutúrpalotában verbunkversenyt, délután a világtalálkozó gálaműsorát láthatta a közönség. Vasárnap 10 órától az 500 éves reformációra és az iskolaalapítás 460. évfordulójára emlékeztek, és közös imát mondtak a Római Katolikus Teológiai Líceumért. Az istentiszteletet újabb temetői séta követte, amelyen a kollégium egykori tanárai, városunk és az iskola nagyjai emlékére gyújtottak gyertyát a református temetőben.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)

2017. augusztus 30.

500 éves a reformáció
Református levéltárak Marosvásárhelyen
A Marosvásárhelyi Református Egyházközség „nagylevéltára” A Marosvásárhelyi Református Egyházközség számára fontosnak tartott levelek megőrzésének igénye már a reformációt követő évtizedekben megmutatkozott. Ebből az időből származik ugyanis a levéltár legrégibb irata: János Zsigmond fejedelemnek a papi illetmények megfizetésére vonatkozó, 1567. január 16-i rendelkezése. Az írott források és az egyház által megszerzett jogok bizonyítékainak megőrzése a 17-18. század folyamán nemcsak tovább élt, hanem el is mélyült, amelyet a gondosan őrzött iratok folyamatossága is alátámaszt. A rendelkezésre álló forrásokban az archívum mint őrzőhely csak a 18. század második felében jelent meg, térbeli elhelyezéséről pedig egy 1829-ből származó jelentés tájékoztat. A referátumot Hegedűs Lajos lelkész és Kibédi Péterfi József tanácsos akkor állította össze, amikor a presbitérium megbízásából az egyházközség tulajdonában lévő levéltár és klenódiumok számára biztonságos helyet keresett. Eszerint a levéltár az ún. Kis köz melletti papi szállás felső emeletén egy kis szobában volt elhelyezve, nem biztonságos körülmények között. A levéltárra vonatkozó korai feljegyzésekből nem tűnik ki, hogy az iratokat valamiféle rendszerben őrizték volna, és készítettek-e hozzájuk segédletet. A levéltárban elhelyezett levelek nyilvántartásba vételéről is csak 1811-ből találunk adatokat. Az egyház főgondnoka I. Székely Márton, Koltsár Mihály és Minzer György presbitereket kérte fel ekkor az eklézsia leveleinek lajstromozására. Munkájuk eredményét nem ismerjük. A „M(aros)vá- sárhellyi Reformata Sz(ent) Ekklésia leveleiről” 1823 novemberében összeállított első ismert segédlet már időrendbe szedte a levéltárban őrzött közel száz iratot, illetve az anyagban keletkezett hiá- nyokat is feltüntette. Az újabb levéltárrendezést 1825 és 1828 között Soós György végezte el, amelynek során az iratokat megszámozta és egy mutatókönyvbe bevezette. Fáradságos munkáját a presbitérium 40 véka tiszta és ugyanannyi elegy búzával honorálta. Az ilyenformán rendezett levéltárat Hegedűs Lajos papi szállására költöztették, de az elkövetkező években fokozatosan elhanyagolták. 1846-ban Albert János lelkész és Keresztes Zsigmond presbiter a teljes levéltári állományt átfésülte, és részletes jelentésükben rámutattak annak minden hiányosságára. A forradalmi események, illetve az azt követő korlátozások miatt ezek kiküszöbölésére nem volt lehetőség, ami egy 1855-ben felvett jegyzőkönyvből is kiderül. A levéltárat Hegedűs Lajostól átvevő és Kibédi Péterfi Károly megbízott levéltári felügyelőnek átadó bizottság tagjai mind „a három rendbéli thechakban lévő XXXI criptában az 1ső számtól 2281 számig regesztrum alatt lévő leveleket darabszám szerint” számba vették. Jelentésük alapján főleg az I., II., X. és XXVIII. kriptában voltak igen jelentős hiányok, de olyan iratokról is szó esett, amelyek nem voltak iktatva, és darabszám szerint adták át őket. A jelentésükben rámutattak annak minden hiányosságára. A forradalmi események, illetve az azt követő korlátozások miatt ezek kiküszöbölésére nem volt lehetőség, ami egy 1855-ben felvett jegyzőkönyvből is kiderül. A levéltárat Hegedűs Lajostól átvevő és Kibédi Péterfi Károly megbízott levéltári felügyelőnek átadó bizottság tagjai mind „a három rendbéli thechakban lévő XXXI criptában az 1ső számtól 2281 számig regesztrum alatt lévő leveleket darabszám szerint” számba vették. Jelentésük alapján főleg az I., II., X. és XXVIII. kriptában voltak igen jelentős hiányok, de olyan iratokról is szó esett, amelyek nem voltak iktatva, és darabszám szerint adták át őket. A levéltár azonban ennél komolyabb beavatkozást igényelt. 1856 júniusában Péterfi Károly a presbitériumtól egy bizottság felállítását kérte, amely a levéltárban őrzött leveleket szétválogassa. A presbitérium 1857 januárjában Péterfi Károly és Antal Ferenc jegyző mellé Szathmári József városi levéltárnokot és Vadadi Fülep Lajos esküdtet nevezte ki, akiket ezzel egy időben a presbiterek sorába is felvettek. A megbízottak két hónap alatt végezték el feladatukat. Munkájuk során az iratok iktatását napirendre hozták, a feleslegesnek ítélt tételeket kiválogatták és – a presbitérium jóváhagyásával – megsemmisítették. Ugyanakkor felkérték a jegyzőt, hogy egy olyan indexet (névmutatót) állítson össze, amelyből kitűnjön, hogy „beadattak-e azok a levelek, amelyeket a tanács a levéltárnak keze alá a Repertoriumba iktatás végett, megtartani határozott”. Ezenkívül a tanácsülési jegyzőkönyveket mutatóval kellett ellássa, illetve arra is felhatalmazták, hogy a levéltárból kivett iratokat a kivevőktől visszaszerezze. A jegyzőkönyvek indexeinek elkészí- tését a jegyző hamar megunhatta, mert belőlük csak három készült el. A következő években a presbitérium az iratok kivételére vonatkozóan némi szigorítást vezetett be, de az anyagrendezésére továbbra sem fordított kellő figyelmet. A levéltár 1862-ben megint olyan állapotban volt, hogy Gáti Gábor levéltárnoki ellenőr, miután többször is rávilágított a rendszertelenségre, lemondott. A presbitérium 1863 májusában döntött a levéltár rendbetétele mellett. Erre a feladatra Ditső Lajos pénztárnokot és Farkas Elek jegyzőt kérte fel, akik igen lelkiismeretes és alapos munkát végeztek. Az iratokat 1863. február 1-jével bezárólag lajstromozták, a szekrények fiókjait megszámozták, hogy pontosan ki tűnjön, milyen sorszámú levelek találhatók bennük. A jegyzőkönyveket évszámok szerint rendezték, és egy teljesen új, sokkal praktikusabb indexet állítottak össze. Ezt Péterfi József esperes és Petri Ádám tanácsos vizsgálta felül. A presbitérium elé terjesztett jelentésükben az elvégzett munkáról igen elismerően szóltak: tisztának, igen jónak és célszerűnek mondták. Ugyanakkor – további rendszertelenség elkerülés végett – egy állandó levéltárnok alkalmazását is javasolták. 1874-ben, az épületben található füstelvezető cső megrepedése miatt a levéltár kis híján tönkrement, majd a Szent György utcában 1876- ban keletkezett tűzvészkor kellett a papi lakból sebtében kimenteni. A zsákokba, illetve ládákba beledobált iratokat az egyház által korábban megvásárolt Makariás-ház boltíves szobájába szállították át. Sajnálatos, de ez esetben érthető módon, az eddig fennállt rend megbomlott. Végleges tisztázását valószínű, hogy Ditső Lajos 1888-ban végezte el. Az iratok számára az egyházköség Mátyus István helyi asztalosmestertől 16 forintért egy levélszekrényt is vásárolt. A Makariás-házban 1896-ban tűzeset volt, és a presbitérium által elfogadott átépí- tési javaslat a levéltárról már nem rendelkezett. A Vártemplomba történő áthelyezését Vass Tamás lelkész és dr. Bernády György főgondok nem tartotta célszerűnek, így az iratokat az időközben bérbe adott boltíves helyiségből az épület bal szárnyának utolsó szobájába helyezték át. Vass Tamásnak a levéltár szakszerű rendezésére irányuló javaslatát (100 forintot kért, hogy azzal megfelelő segéderőt fogadhasson) a presbitérium elvetette, így a levéltár rendezését az 1900-as évek elején a Tóthfalusi József lelkész vezette presbiteri bizottság végezte el. Az akkori lehetőségekhez mérten modern szekrényekbe elhelyezett iratokat 1587-től 1902-ig tartalom szerint, 1914-ig pedig idő rendi sorrendbe rendezték. Utóbbiakat fascikulusba (vastag boríték) kötötték és külön fiókba helyezték el, azonban elmulasztották a felfektetett katalógusba bevezetni őket. Tóthfalusi lelkészsége alatt szívén viselte a levéltár sorsát, hiszen azt megfelelően őrizte és rendben tartotta. 1937-ben, amikor hivatalát Adorjáni Gábornak átadta, a történelmi értékű levéltár súlyos állapotára az átadási-átvételi bizottság figyelmét is felhívta. Tette ezt azért – mint azt az utódjához 1938. április 14-én írt leveléből olvashatjuk –, mert amikor előzetes tudta és hozzájárulása nélkül a levéltárat 1936- ban a Makariás-házból a Teleki-ház alagsorába, egy nedves, szűk, alig hozzáférhető helyiségbe költöztették, ez a történelmi értékéhez képest nem méltó helyre került. A négy szekrénybe elhelyezett, 5331-es sorszámot elért iratokon a költözés után alig négy-öt hónapra már meglátszott a nedves környezet okozta károsodás. Tóthfalusi még ekkor is hajlandó lett volna az anyagot tovább gondozni, de a presbitérium Farczádi Eleket kérte fel a levéltárosi feladatok elvégzésére. Ez a kezdeményezés azonban a történelmi események gyors váltakozása miatt abbamaradt. Az új hatalmi berendezkedés idején, 1941-ben megkezdett Vártemplom-felújítási munkálatok során újra felmerült a levéltár elhelyezésének kérdése. A tervezet értelmében a felújított kápolna első és második emeletén alakították volna ki a levéltárat, illetve az egyházi múzeumot. Emellett a presbitérium 1943-ban a levéltári anyag rendezését is napirendre tűzte. A főgondnok javaslatára, 120 pengő havi díj ellenében Sipos Béla nyugalmazott irodaigazgatót kérte fel a munka elvégzésére, aki pár hónap próbaszolgálat után teljesen megfelelő, képzett és szakértő munkaerőnek bizonyult. További tevékenységéről nem maradt fenn adat, de jó szándékkal feltételezzük, hogy megbízatásának eleget tett. A levéltár tervbe vett áthelyezése azonban nem valósult meg. A háborúnak és az azt követő politikai rendszernek az egyházközség életére gyakorolt kedvezőtlen hatásai miatt a sokat hányódott levéltár 1959-ben a Vargák bástyájának alagsorába került át, ahol szakszerű rendezésen is átesett. Az Erdélyi Református Egyházkerület marosvásárhelyi vidéki levéltára A szaklevéltárak működésének lehetőségét a 353/1957. évi román levéltári dekrétum teremtette meg, amely lehetővé tette, hogy a román állami levéltárak azonos szabályai szerint az egyházak történelmi értékű iratanyagaikat saját hatáskörükben őrizhessék. A törvény adta lehetőséggel élve az Erdélyi Református Egyházkerület 1959-ben egy saját levéltárszabályzatot dolgozott ki, amely már egy gyűjtőlevéltárhálózatot is magába foglalt. A tervbe vett kolozsvári, marosvásárhelyi és sepsiszentgyörgyi központok a környező egyházmegyék, illetve egyházközségek történelmi értékű iratanyagainak gyűjtőhelyéül szolgáltak volna. Kerethiány miatt később csak a kolozsvári központi és a marosvásárhelyi vidéki gyűjtő- levéltár kezdhette meg működését 1959-ben, illetve 1961-ben. Utóbbi a Marosvásárhelyi Ref. Egyházközség régi levéltárán kívül a Marosi, a Görgényi és a Bekecsaljai egyházmegyék iratait foglalta volna magába. A számottevő iratanyag megfelelő befogadóképességgel rendelkező és célszerű helyiségeket igényelt volna. A városi Néptanács építészeti és városrendezési ügyosztálya a levéltár részére – az alapvető levéltári előírásokat is figyelmen kívül hagyva – az 1958-1959-ben felújított Teleki-ház két alagsori termét utalta ki. Ez a döntés később számos irat pusztulását eredmé- nyezte. A kiutalt helyiségek rendbetételének, illetve az iratok rendszerezésének kimerítő és idő- igényes munkáját a Püspöki Hivatal által levéltárossá kinevezett Nagy Béla Ádám nyugalmazott lelkipásztor és Gáll Sándor egyházmegyei levéltáros végezte. Minden erőfeszítésük ellenére a levéltárat csak 1963-ban sikerült a Teleki-házba átköltöztetni. A hatvanas évek második felétől a levéltárosok munkájának nagyobb részét az Értekezleti Szakkönyvtár rendezése és szakszerű csoportosítása, a válóperek leltározása és lajstromozása, a Mátyus-alap, illetve az egyházmegyei közigazgatási iratok rendezése foglalta le. Az 1965. év folyamán a Bekecsaljai egyházmegye tíz egyházközségének 1927– 1950 között termelt iratanyagát szállították be a levéltárba, amely közül hetet még abban az évben fel is dolgoztak. A levéltárosok tevékenységét tudományos munkatársként dr. Farczády Elek is segítette. Az iratrendezés mellett némi anyaggyarapításra is sor került. 1971 októberében vették át megőrzésre a Marosi egyházmegye 1950-től 1964-ig terjedő iratanyagát, amelynek rendezését az újonnan alkalmazott Farkas Árpádra bízták. 1973 júniusában az új levéltáros felfektette a Kutatók jelenléti naplóját, amelyből kitűnik, hogy a Gyűjtőlevéltár a mostoha körülmények ellenére, évente több alkalommal négy-hat kutatót is fogadott. 1977- től Bartha Gyöngyvér látta el a levéltárosi feladatokat, aki Sipos Gábor főlevéltáros felügyelete alatt többek között a Marosi, a Görgényi, a Bekecsaljai, illetve a Ludasi egyházmegyék feldolgozatlan anyagának leltározását és lajstromozását végezte el. A levéltár 1987 szeptemberében a Teleki-ház keleti szárnyának emeleti helyiségeibe került. A nagy raktárhelyiség polcait 1989. június elején szerelték fel, amelyekre az egyházmegyék időközben palliumba kötött, kötegelt iratait helyezték el. Ezekre került fel ugyanakkor a Marosi egyházmegye 1962-1988 között, a Görgényi egyházmegye 1962-1968 között termelt és június 12-én átvett iratanyaga is. A rendszerváltozás utáni a levéltár egy új, de annál ellentmondásosabb időszakba lépett. Míg a kutatási és anyaggyarapítási lehetőségek terén jelentős előrelépés történt, addig az állagmegóvás a ’70-es évekbeli állapotokat idézett. A levéltár állapotának javulását a Teleki-házból a Makariás-házba történő átköltöztetése csak részben segítette elő. A történelmi értéket képviselő iratanyag megőrzése a fenntartó részéről ennél több odafigyelést és anyagi áldozatot igényel!
Ötvös József ny. lelkipásztor
Berekméri Árpád Róbert levéltáros / Népújság (Marosvásárhely)

2017. szeptember 1.

Elfeledett grófi emlékezet a Wass család földjén
A czegei Wass család 1142-ben királyi adományként kapta meg a vasasszentgothárdi birtokot, amely nyolc évszázadon át megszakítás nélkül a család ősi fészke volt. Egyúttal az erdélyi arisztokrácia egyik jelentős helye, alappillére. Megnéztük, ma mi maradt belőle.
Vasas)szentgothárd, C(z)ege, Szentegyed és környéke hosszú évszázadokon át Erdély eleven részeként eseménytelennek korántsem tekinthető, igencsak változatos korok részese volt. Örömök és bánatok, sikerek és megpróbáltatások tanúja, a család számára biztos pontot jelentő otthon, amely Wass Albert megszületéséig az otthonosság érzését nyújtotta nemzedékről nemzedékre, a mindenkori adottságokat, lehetőségeket és kihívásokat figyelembe véve. Például a tatár-török pusztítást követő népesedési változásokat, a kor szellemének megfelelő közigazgatási viszonyokat, vagy éppenséggel az Európára és azon belül Magyarországra, Erdélyre is ránehezedő nemzetiségi problémákat.
Wass Albert felhőtlen gyermekkora idején, kamaszkorához közeledve tapasztalhatta meg, hogy ősei fészkét, gyermekkori barangolásai helyszíneit erősen megcsonkította az új román hatalom. Két évtized múlva, ifjúkora delén pedig azt élte meg, hogy a Bécsben megrajzolt új határ Románia és Magyarország között az otthonunktól körülbelül egy mérföldnyire húzódott, saját birtokukat is kettészelve. Mindkét esemény egész életre szóló meghatározó érzést nyújtott az írónak, és számos gondolatában, írásában visszatükröződött, emberi és alkotói pályáját meghatározta. Vasasszentgothárd és Cege Sors vagy sorstalanság? Érdemes ellátogatni Vasasszentgothárdra és Cegébe nem csupán a napjainkban egyik legolvasottabb magyar író iránti kegyeletből, hanem az új évezred kihívásainak a jegyében is. Háromnegyed századdal azután, hogy az író szülőföldje elhagyására kényszerült, két évtizeddel halálát követően. Továbbá egy évtizeddel azután, hogy Románia (is) az Európai Unió tagja lett, és ezáltal bizonyos kötelezettségek teljesítését felvállalta.
Vasasszentgothárdon (románul Sucutard) a legutóbbi népszámlálási adatok szerint összesen három magyar él a 367 lakosból. A település első írásos említése 1317-ből való Zentguthard (Szentgothárd) néven. Wass Albert születése táján, 1910-ben 872 lakosából 104 volt magyar, többnyire református. Ma Gyeke községhez tartozó falu.
Mára minden nyoma eltűnt a Wass család nyolcszáz éves jelenlétének.
Cege (Țaga) az azonos nevű község központja, a 2011-es népszámláskor 756 lakosából 42-en vallották magukat magyarnak. Szamosújvártól 19 km-re fekszik, a mezőségi Tóvidék része. Cegén (Czege) a Wass család két kastélyt építtetett, de csak a kisebbik maradt fenn, a nagyobbikat a második világháború után teljesen lerombolták.
A fennmaradt kastélyt Wass Ádám építtette 1769-ben erdélyi barokk stílusban, közelében kripták találhatók. Miután 1946-ban a kolozsvári népbíróság halálra ítélte Wass Albertet, a kastély az állami mezőgazdasági vállalat székhelye lett. A kis Wass-kastély (a megkülönböztető megnevezésre a Kis Trianon és a Nagy Trianon palota jut eszembe) helyi ügyintézője Septimiu Șom, aki családjával együtt ott lakik a szomszédságban, ő rendezi az épületet és környékét.
A visszaigénylési lehetőséggel élő, a hosszas visszaszolgáltatási eljárás buktatóit vállaló mai tulajdonos legfeljebb egy hónapot tölt Cegén, ilyenkor élettel telt és látogatható a kastély. Máskor a megszokott módon csend honol körülötte.
A mai Cege falu magába foglalja a korábbi Göc települést. Szamosújvár felől jövet balra van a letérő, majd a domboldalon nemrég meszelt kis református templom ágaskodik.
Sajnos évente csak egyszer népesül be, június utolsó vasárnapján nyitják ki a templomajtót a prédikációra hívó képzeletbeli harangszóra.
Ilyenkor egybegyűlnek a szórványpapok közül néhányan, eljönnek a szomszédos Feketelak református hívei, szeretetvendégséget tartanak. Amúgy a cegei református templomban minden második vasárnap tartanak istentiszteletet. A torony nélküli istenházán meglátszik a használat, hiszen körülötte le van kaszálva a fű, és kutya ugat a telek végében. A ma már használatlan parókia körül viszont egyre nő a gaz. A megözvegyült Szabó Irma egyedül él, nála lehet megtalálni a templom kulcsát. Hatvan évvel ezelőtt Göcre jött férjhez, amikor még különálló település volt, és húszan is eljöttek vasárnapról vasárnapra a templomba. „Itt már régen nincs reménység. Örülök, ha jön valaki, akitől magyar szót hallok” – összegzi a valós helyzetet Irma néni. Két gyermeke Kolozsváron él, három unokája van. Az egyik éppen egyetemista idénymunkát végez az Egyesült Államokban. Mosogat vagy valamelyik amerikai szállodában takarít – mondanánk.
Régészeti park az ősi fészek helyén
Az 1989-es rendszerváltást követően, a népesedési helyzetnek és a kondukátor agymosó politikájának is köszönhetően a magyar–román együttélés már nem téma a Wass család egykori földjén. Annál inkább előtérbe kerültek a vallási ellentétek. Sajátos lelkületre vall, hogy az ortodox hívek 2006-ban előbb körülépítették, majd lerombolták a hatvanas években egy korábbi fatemplom helyére épült göci templomukat, mert féltek, hogy a bíróság visszaítéli a görög katolikus egyháznak.
No meg az is, hogy a Wass család nyolcszáz-kilencszáz éves ősi fészkén régészeti parkot nyitottak, egyelőre egy neolit és egy dák házzal, hogy az ezeréves erdélyi történelem folytonosságát legalább kétezer évesre hosszabbítsák meg.
Ennek a táguló „ördögi körnek”, a nacionalista uszításnak terméke a Jurnalul Naţional című lap megállapítása egyik förmedvényében: „A terrorizált falvak utódai nem tudják elfogadni Wass gróf rehabilitálását”; „Tanúvallomásaik ma is vádolhatnák őt.”; „Az ilyesmit nem lehet elfelejteni!” Wass Albert?! „Többé ne térjen vissza, míg a világ világ!” Primitív módszer ez a hatalom önigazolására, az amúgy közömbös lakosság izgatására. Hiszen a közembert ma már nem érdeklik az ilyen és hasonló szólamok. Élni, jól élni szeretne. Szülőföldjén vagy másutt, akár angolul vagy franciául. A fentiek igazolására, a nehezen érzékelhető kontrasztok bemutatására, a Tóvidéken való átutazásom során (oda-vissza Szatmárnémetibe) szóba álltam néhány román személlyel.
Ioan Mureșan Vasasszentgothárdon született 1948-ban (majdnem akkor, amikor Wass Albertnek végleg el kellett hagynia ősei földjét, hogy emigrációban töltse le életét – szerk. megj.), és bár felesége van, két lánya és unokái, mégis egyedül tengeti az életét a szülőhelyén.
A lányai, Corina és Ioana még a kilencvenes évek elején kivándoroltak Új-Zélandra, később átköltöztek Ausztráliába, ahol fogorvosként és tanítóként dolgoznak.
Amikor tizenöt éve megszületett az első unoka, a felesége a nagyanyai teendőket részesítette előnyben. Azóta évente egyszer hazajönnek, együtt vannak. Az unokákkal úgy értekezik, ahogyan tud. Hívták, hogy látogassa meg őket a kenguruk országában, de nem megy. Amerikába is hívta az egyik kitelepedett beosztottja, de nem ment, ellenállt a kísértésnek, mert félt attól, hogy ottmarad.
Ma is elsírja magát, amikor visszaemlékezik arra a napra, amikor a lánya bejelentette, hogy elmegy. Akkoriban Szamosújváron laktak, palacsintást, kocsmát, üzletet működtetett. Igazán jól ment a cég, de nem volt ki továbbvigye. Így hát hazaköltözött, a kis nyugdíjából és a háztájiból él. És ki-kijár a temetőbe meglocsolni a virágokat a szülei sírján.
Maria Câncean Cegén (Göc) él, férje rendőrként ment nyugdíjba (már). A négy gyermeke közül kettő Londont cserélte fel a szülőhellyel, három éve ott dolgoznak: az egyik üzleti menedzser, a másik hátrányos gyermekeket gondoz. A lánya és két unokája Apahidán laknak, a legkisebbik gyermeke sajnos kórházi kezelésre szorul. Szeret itt élni, szerinte csend és béke van. Elújságolja, hogy a polgármestert többször újraválasztották, rendes ember, vendéglőt és pékséget működtet. A tavak környékét is szépen rendbehozták.
A cegei tó magánvállalkozó tulajdonába került, szívesen látják a vendégeket.
Napi harminc lej a horgászat, százötven lej két személynek a faházikós szállás. Meleg vizes fürdővel és horgászattal együtt. Nyári hétvégén sokan jönnek. Bár nem szabad fürdeni, de van egy homokos rész, ahol nyugodtan csobbanni lehet. Ez Románia!
„Hallottatok-e Wass Albert magyar íróról?” Beszélgetőtársaimtól Wass Albert felől is érdeklődök. Az idősek azt vallják, hogy hallottak róla, de ennél több részlettel nem szolgálnak. Mentségükre felhozzák, hogy sok mindent elfelejtettek már. A fiatalabbak kérdésemre kérdéssel felelnek: „Akinek a kastélya a domboldalban van?”
Cege központjában a kultúrotthon lépcsőjén üldögélő és viháncoló fiatalokat is megszólítok, természetesen románul: „Hallottatok-e Wass Albert magyar íróról?” – kérdezem. „Nem hallottunk!” – hangzik a rövid és velős válasz. Szóval, vegyes a „fogadtatás”. Szabó Irma néni az érem másik oldalára világít rá: „Nem szeretik, mert azt mondják, hogy megöletett nem tudom hányat.
A cegei tó mellett voltak meglőve, keresztet állítottak az emlékükre (a fakereszt szövege szerint a bécsi diktátum áldozatainak – szerk. megj.), és a hozzátartozók állítólag évente jönnek megemlékezni. Azt én nem tudom, hogy ki volt a hibás. Nem olvastam, nem érdekelt. Nem is tudom, miért történt. Akkor gyermek voltam, hat éves. Szüleim dolgoztak a gróféknál, édesapám erdőhajtó volt, édesanyám kenyeret sütött. Én nem emlékszem már arra az időre.”
Aki a Tóvidéken jár Cege határában, annak feltűnik, hogy a táj jellege teljesen eltér a megszokott mezőségi látványtól. Kopár barnásszürke dombok helyett élénkzöld fenyvesek váltogatják egymást, és máris összefüggő vadászterületet alkotnak. A vadászat ugyanis mindenkoron úribb foglalatosság volt a horgászatnál. Igaz, a szülőföld szomszédságába telepített fenyőerdő sohasem pótolhatta az Istenszéke lábánál elterülő erdőséget. Meg az elvesztésük fájdalmát hordozó hegyeket. A fenyő örökzöld, a szakszerűen gondozott erdő majdhogynem örök életű. És miközben emberöltönyi idő alatt oly sokat változott, változik, változhat a társadalmi életünk, a természet legyőzhetetlenül magasodik felénk. De mikor leszünk képesek mi, emberek, a természet méltó magasságába eljutni?
Keresni a másikban a jót
A Pusztakamarás–Szamosújvár közötti útszakasz néhány gödörtől eltekintve jól járható autóval. A forgalom nem túl nagy, rendőrrel a megszokottnál ritkábban lehet találkozni. A Tóvidék településeinek életében meghatározóak ma is a környező tavak, az „őshonos Wassoktól” független örökség, miszerint a Cegei-tavat már a 16. század elején Erdély legnagyobb állóvizének tartották.
Turisztikailag kedvező a vidék, amely még számos kihasználatlan lehetőséget tartogat a turisztika számára. Mert azon túl, hogy a kolozsváriak nyaralóövezete és a horgászok paradicsoma, mások számára is érdemes (lenne) egy-két napot eltölteni itt. Románoknak és magyaroknak, a Kárpátokon túliaknak és a magyarországiaknak, a Németországból vagy éppenséggel Amerikából érkezőknek egyaránt.
Nekünk különösen fontos Wass Albert emlékezete. Ugyanakkor a kis kitérővel megközelíthető Magyarpalatka és Szék egyedisége, Ördöngősfüzes tánckultúrája vagy éppenséggel az örmények (örménymagyarok) alkotta város, a közeli Szamosújvár szellemisége. De vajon mikor jön el az a hatalmi szlogenektől szabad világ, amikor éppenséggel Wass Albert író reklámja fogja hívogatni a látogatókat?
Vagy éppen a Gheorghe Șincaié, aki itt írta A románok és sok más nép krónikája című műve nagy részét. Amikor a vidék az egészséges nemzeti érzést mellőző érdekek csatározása helyett a nemzeti hovatartozást nem ismerő gazdasági jólét fészke lesz. Amikor sérelmeinket elfeledve, a keresztyéni megbocsátás nevében a másikban a jót fogjuk keresni. Vagy mindez örök utópia marad csupán?
Ábrám Zoltán / liget.ro

2017. szeptember 4.

Röviden
Hadiárvák találkoztak
Pénteken a kézdivásárhelyi Erzsébet Teremben rendezett hadiárva-találkozót az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács a Kézdiszékért Egyesülettel partnerségben. A megjelent mintegy húsz kézdi- és orbaiszéki hadiárvát Kiss Erika, az EMNT munkatársa köszöntötte, majd a Nagy Zsuzsanna magyartanár által felkészített lemhényi diákok verses–zenés összeállítását követően, Biró Erika lelkész olvasott részleteket Demeter Béla második világháborús, eddig kiadatlan naplójából. Ilyés Botond történelemtanár, városi tanácsos a korszak helyi történéseiről beszélt, felidézve dédnagyapja fogságának történetét, majd a székelytamásfalvi Vilikó Kálmán édesapja, míg az ozsdolai Mocsáry-Gondos Adalbert mindkét szüleje halálának történetét osztotta meg az egybegyűltekkel. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2017. szeptember 5.

Ifjúsági Konferencia az AMISZ 25 éves születésnapján
A mindenkori elnökök Hűség-díjat kaptak
Az Aradi Magyar Ifjúsági Szervezet (AMISZ) az elmúlt hétvégén szervezte A jövő a kezünkben van elnevezésű ifjúsági konferenciát, ekkor ünnepelték a szervezet fennállásának 25. évfordulóját is.
A hetedik alkalommal sorra kerülő háromnapos konferencia megnyitóján jelen volt Oltean Csongor Magyar Ifjúsági Értekezlet (MIÉRT) elnöke, Pál Norbert AMISZ-elnök és Bognár Levente aradi alpolgármester, valamint az ifjúsági szervezet tagjai, meghívottak és egykori elnökök, akiket az AMISZ kitüntetéssel jutalmazott.
Az idei konferencia előadásai érintették a mezőgazdaságot (Nagy Zsolt falugazdász arról beszélt, hogy milyen jövő vár a mezőgazdaságra, milyen lehetőségek rejlenek benne), a függőséget (világháló, közösségi oldalak okozta függőségekről beszélt Sipos Gabriella pszichológus), Faragó Péter parlamenti képviselő pedig a bukaresti fiatalok jövőbelátásáról beszélt a résztvevőknek.
Az esemény egyik kiemelkedő momentuma volt, amikor az AMISZ egykori elnökeit díjazták: szám szerint öt Hűség-díjat osztottak ki, a helyszínen négyen – László Lajos, Albert László, Derzsi Csaba és Szabó Mihály – vették át a díjat, Lészay Ildikó egyik ex-elnök nem volt jelen a konferencián, de a kitüntetés természetesen neki is jár.
Takáts D. Ágnes / Nyugati Jelen (Arad)

lapozás: 1-30 ... 3211-3240 | 3241-3270 | 3271-3300 ... 3331-3350




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék