udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
459
találat
lapozás: 1-30 ... 301-330 | 331-360 | 361-390 ... 451-459
Névmutató:
Cs. Gyimesi Éva
2011. január 13.
Kolozsvári szabadelvű értelmiségiek is tiltakoznak a magyar médiatörvény ellen
Felhívás az európai intézményekhez címmel felhívást tett közzé több közép- és kelet-európai közéleti személyiség, amelyben magyar médiatörvény előírásai ellen tiltakoznak.
A kibocsátók és a csatlakozók között erdélyi közéleti személyiségek is vannak
Felhívás az európai intézményekhez címmel felhívást tett közzé több közép- és kelet-európai közéleti személyiség, amelyben magyar médiatörvény előírásai ellen tiltakoznak.
„Az alulírottak részt vettek a közép- és kelet-európai kommunista rendszerek elleni demokratikus ellenzéki mozgalmakban. Azért harcoltunk, hogy nemzeteink csatlakozhassanak az európai demokráciák közösségéhez. Nem feledtük el, hogy hataloméhes kormányzatok képesek elrabolni az alapvető jogokat.
Ezúttal egyenesen az Európai Unió szeme láttára rombolják le a demokrácia garanciáit, holott ezt a szövetséget éppen annak a biztosítására hozták létre, hogy közös értékeink oszthatatlanok maradjanak.
Súlyos veszélybe került a szabadságban egyesült Európa célkitűzése. Megtörtént az, amit az Európai Unió hivatott megakadályozni, és amit sokan elképzelhetetlennek tartottak: az Unió határain belül, a 2004 óta tagállam Magyarországon, felszámolták a liberális demokráciát” – áll a dokumentumban.
A kibocsátók között szerepel Demszky Gábor, Budapest volt főpolgármestere, Smaranda Enache, a Pro Europa Liga elnöke, Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság volt elnöke, Cs. Gyímesi Éva egyetemi tanár, Vaclav Havel, Csehország volt elnöke, Konrád György író, Magyar Bálint, volt magyar oktatási miniszter, az SZDSZ alapító tagja, Adam Michnik, a Gazeta Wyborza volt főszerkesztője, Pető Iván, az SZDSZ alapítója, Andrei Pleşu, volt román külügy- és művelődési miniszter.
Ugyanakkor a csatlakozók között szerepel Ovidiu Pecican kolozsvári, egyetemi tanár, Bányai Péter politológus és Szilágyi Júlia egyetemi tanár. Szabadság (Kolozsvár)2011. január 18.
A demokrácia és a „központ”
Még nem halt ki az a nemzedék, amelyik tudja, hogy a „demokratikus centralizmus” a kommunista párt(ok) hatalomgyakorlatának alapelve volt. Persze, az egykori párttag ehhez másképpen viszonyulhat, mint az, akinek megadatott, hogy ne kelljen párttagnak lennie. Ez utóbbi pozícióból, és némi társadalomtudományi rálátással próbálok most röviden beszélni erről, csupán a szervezési és működési alapelvről, és az olvasó részéről tévedés lenne minden olyan vélekedés, hogy valakiket sértegetni akarok.
Nos, a demokratikus centralizmusból, emlékszünk talán, az következett, hogy az egyszerű párttag nem vethetett fel a „köz” működésére vonatkozó ötleteket csak úgy, a maga „józan paraszti eszével”, sőt még kérdést se nagyon tehetett fel a pártgyűlés keretében, se a társainak, se a prezídiumban ülő főelvtársaknak. Lehet, hogy az illegalitás idején még létezett a belső demokrácia, erről nem tudok beszámolni. De az általam ismert párt körében a nyilvános kommunikáció teljesen egyirányú, rendszerint felülről lefelé célzott beszédforma lett az egyre keményedő diktatúrában.
A pártállam-állampárt centralizmusa miatt a tagok még pártgyűléseken kívül sem nagyon merték vitatni a központból származó felvetéseket, vagyis inkább „direktívákat”, útmutatásokat. Mennél „értékesebbek” voltak az útmutatások, annál kevésbé merészelhettek beleszólni. Az ötéves terveket sem lehetett valóságosan megvitatni az egyes vállalatoknál a kollégák között, nekik naponta kuss volt, „csupán” a végrehajtás volt a dolguk, vagyis a kemény hajsza, hogy „teljesítsenek”, hiszen a beépült szolgálatos fülek éberen őrködtek azon, hogy alulról felfelé, de még horizontálisan se működjék a szó- avagy írásbeli érintkezés az emberek között. Minél elvtársabb volt valaki, annál inkább kerülnie kellett az emberi kommunikációt.
A „demokratikus centralizmus” fenntartásának elengedhetetlen része volt az elmeőrség (nálunk a Szekuritáté), amely a kimondott, sőt a ki nem mondott gondolatokon is éberen őrködött. A tagelvtárs és családja, szűkebb és tágabb környezete csakis a centrumból fújó szélnyomásnak engedhetett. A személyes lelkiismeretének, ami feltehetőleg a párttagok túlnyomó részének „Lepsénynél még megvolt”, aligha… Ha mégis az utóbbi, belső hangocska félénk suttogására merészelt figyelni az ember, jaj lehetett neki és kapcsolt részeinek is, mint tudjuk...
A „központ” tehát valójában arra ügyelt fel, hogy még véletlenül se legyen alulról induló, vagy legalább horizontális szintű kommunikáció a társadalomban, vagyis, hogy semmilyen formában ne jelenjék meg a szólás- és véleményszabadság, ami az européer liberális demokrata felfogás szerint még pártokon belül is alapvető emberi jog.
Valójában a fenti – az egykori gyakorlatra alapozó – megállapításokat már megelőzhette volna a nyelvi, fogalmi elemzés, amit a szakember és egyáltalán minden önálló fejjel gondolkodó értelmiségi is megejthetett bármikor anélkül, hogy tagja lett volna a kommunista pártnak.
Az ettől eltérő, valóban demokratikus természetű csoportosulásoknak evidens, hogy nem lehet uralkodóvá emelt centruma, és kizárják, avagy korlátozzák azt az érintkezési formát is, amit az előbb egyirányú, felülről lefelé ható (antidemokratikus) kommunikációnak neveztem. A demokratikus csoportosulásban párbeszéd szokott lenni, horizontálisan is többirányú kommunikáció, amelynek folyamatában minden egyes személy egy-egy időre centrumává lehet a közösségnek, akire odafigyelnek. Ám a demokratikus viszony feltételezi, hogy az illető birtokában van az önkorlátozás képességének is, nem kíván hatalmat gyakorolni a szóval, vagyis nem erőlteti másokra véleményét, hanem nyitott arra, hogy mindenki véleményét meghallgatva, figyelembe is vegye azokat, nem a puszta számbeli fölényből eredő, egyoldalú határozatra, hanem a konszenzusra törekedjék.
Ennek tudatában megjegyezhetné most bárki, hogy mi szükség volt a fenti bevezetőre, amikor a „demokratikus centralizmus” fogalmilag eleve fából vaskarika, vagyis logikai paradoxon!
A külhoniak honosításával foglalkozó irodák elnevezése is önellentmondást rejt magában, felismerjük, ha közelebbről vesszük szemügyre ezt a szókapcsolatot. Lehet, hogy részemről ez szakmai ártalom, ugyanis a nyelvész érzékeny a szóhasználatra, mert tapasztalatai szerint a helytelenül összefűzött szavakban olykor súlyos fogalomzavarok juthatnak kifejezésre, amelyek félrevezetik a kommunikációt. Ez az elnevezés – „demokrácia központ” – ugyan csak ártatlan szószerkezetnek látszik, nem egész mondat, de nekem a „demokratikus centralizmust” és óhatatlanul Babitsnak azt a megállapítását juttatja eszembe, hogy: „A rossz mondaton át rossz gondolatra látni”. A helytelen elnevezés is éppen úgy eltájolhatja az embert, ahogyan a rosszul megfogalmazott mondat.
És nem csupán a demokrácia és a központ fennebb kifejtett kapcsolatának nyelvhasználati csapdáját foglalja magában, hanem konkrétan, az így elnevezett irodáknak itt és most, az erdélyi, a romániai társadalmi és szövegkörnyezetben gyakorolt funkcióját tekintve is problematikus.
Romániában ugyanis, ha olykor lassan, döcögve, csikorgó zökkenőkkel, de mégis, ma működő demokrácia van, ami az egyes emberekre lebontva azt jelenti: minden személy és egyesület tehet föl kérdéseket, vitatkozhat és tiltakozhat az összes hivatalokkal avagy hivataloknál szóban, írásban, interneten stb., sőt a hatalom képviselőivel szemben is. Hogy ne menjek messze, a szenátori irodáink, polgármesteri hivatalaink, bíróságaink, anyanyelvű sajtóorgánumaink stb. nem kis részben is ezért vannak: ellensúlyt, féket képviselnek a hatalom centralizáló hajlamú gyakorlásában.
A hatalom országos és helyi képviselői pedig – többségükben, úgy tűnik – manapság adnak arra, hogy európaiaknak tekintsük őket, mert EU-tagok vagyunk és a schengeni határok tágítását is egyhangúlag óhajtjuk, tehát – ennek megfelelően – a hatalom nem büntet, hanem igyekszik jobbára civilizáltan reagálni a polgári szólásszabadság megnyilvánulásaira.
Mi több, Romániában egy ideje már, ha lassan is, de folyik az intézmények decentralizálása, vagyis a túlközpontosított államhatalom lebontása, hogy ne egyetlen (teszem azt: minisztériumi) központban összpontosuljon az irányításuk (például a kórházaké), hanem többé-kevésbé autonóm módon működjenek, a szubszidiaritás elvének megfelelően. Ezt az elvet már a római katolikus egyház Második Vatikáni Zsinatának fejezetei is megfogalmazták, jómagam onnan kezdtem tanulni, kissé talán megkésve, de még a múlt század hetvenes éveiben. Magyarán ez azt jelenti, hogy magam döntök – értékrendemnek megfelelően – a sorsom alakulása felől, közügyekben pedig – alulról kezdve – az adott helyi vagy intézményi közösség, egyesület, települési önkormányzat, megyei tanács, az elképzelhető regionális közösségi önkormányzat és így tovább, önrendelkezik. Ez az emberi minőséggel eleve nekünk adatott jogunk. A döntési jogkörök tehát már egészen lent, az alsóbb szinteken érvényesülhetnek a demokráciával együtt járó „központtalanságnak”, decentralizációnak megfelelően. Például a városi önkormányzat eldöntheti, hogy az államnak fizetett adóból visszaosztott önrészt mire fordítja, mibe fekteti be, milyen uniós pályázatokkal egészíti ki, és az egyetem szenátusa is határozhat, milyen fejlesztésre fordítja a büdzsét, vagy a versenyvizsga bizottságok azt, hogy ki a legalkalmasabb az adott tanszéken meghirdetett oktatói állás betöltésére… Akik a kommunista központosított pártállamban még csupán kiszolgáltatott alattvalóknak számítottak, most magukra vehetik a döntési jogköröket, ami persze egyszersmind terheket is jelent, mert nagy-nagy felelősségtudatot is követel.
Az önállósodás mindennapi magán- és közgondjait, zökkenőit, válságait pedig nem spórolhatja meg senki, ez személyes jog lett, helyettünk mások nem gyakorolhatják, valamely „legújabb” párt sem, legkevésbé az állam bácsi. A szubszidiaritással élni nem más, mint maga az autonómia gyakorlása, nap mint nap. Cselekvési irányok, feladatok, alternatívák közt mérlegelni, másokkal meg-megütközni, olykor kompromisszumot is kötve, felelősen dönteni, és a közösen hozott döntéseket – például egy település gazdasági, szociális stb. kérdéseire vonatkozólag – közösen végrehajtani.
Sajnálok minden tömbmagyar környezetben létező önkormányzatot, amelyik felülről, avagy kívülről, valamely „centrumból” várja az autonómiát, és a húsz év alatt még nem jutott el addig, hogy az öngondoskodás felelősségét vállalva rájöjjön: immár az ő kezében van, amire vágyik. Joga van álmodni, tervezni, költségvetést készíteni, befektetni, pályázni, és a tervet a legapróbb napi cselekvéstől, a kivitelezési munkától a végelszámolásig, gondosan végrehajtani. Ha pedig ezt még nem próbálgatta, mert lehet, hogy csak többszöri próbálkozással érhette volna el, s nem akart erőfeszítést tenni, elmarasztalható a mulasztás vétségében, és ha a választott képviselők hanyagsága merül fel, akkor az adott közösség számon is kérheti.
Nos, a „demokrácia központ” elnevezés olyan ügyintézés céljából, mint a honosítási eljárás lefolytatása, mindenekelőtt anakronisztikus a hazai demokratizálódás húsz éve elindult, és természetesen irgalmatlanul nehézkes folyamatában. Vagyis: történelmietlen. Logikailag indokolatlan. Mondhatnám, provokatív fogalomkapcsolatként hat a hatalommegosztás fent vázolt, szüntelenül érzékelhető, leírható itthoni kontextusában.
Elnézést kérve az ügyintéző intézmény ártatlan, fiatal személyzetétől, akik benne oly szorgalmasan és odaadóan dolgoznak, mint ahogy azt a sajtóból tudni lehet, ez az elnevezés tetszelgő nyelvi pózolásként hat. Mintha nem vett volna tudomást a számunkra teljesen ismeretlen névadó, elnevező, avagy írnok arról, hogy egy már létező demokratikus közegbe telepíti ezeket a központokat. Felülről lefelé, mint a diktatúrában. És kívülről befelé, ami példátlan. Antidemokratikus.
Avagy a névadó nem tanulta még, mi az, hogy tárgyi önellentmondás?
GYIMESI ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)2011. január 19.
A demokrácia a középpontban
Válasz Gyimesi Évának
Demeter Szilárd (jelen esetben: az egyik ötletgazda)
Gyimesi Évát örömmel olvasom (és ha elfogad vitapartnerként, bocsátkozok vele párbeszédbe), hiszen van bátorsága megidézni az 1989 előtti életgyakorlatai(n)kat. Ritka erény. Annál is érthetetlenebb részéről az azóta eltelt több mint két évtized óvatos apologetikája.
Elöljáróban én is leszögeznék egy dolgot: ez az írás nem az RMDSZ ellenében született, tehát ahol szó lesz az érdekképviseletről/pártról, azért történik, mert „szabadulásunk” hosszú évei során monopóliumot épített ki rengeteg területen, magyarán – nemigen lehet másra mutogatni.
Gyimesi Éva majdhogynem ideális (szöveg)környezetet skiccel, „Romániában ugyanis, ha olykor lassan, döcögve, csikorgó zökkenőkkel, de mégis, ma működő demokrácia van, ami az egyes emberekre lebontva azt jelenti: minden személy és egyesület tehet föl kérdéseket, vitatkozhat és tiltakozhat az összes hivatalokkal avagy hivataloknál szóban, írásban, interneten stb., sőt a hatalom képviselőivel szemben is. Hogy ne menjek messze, a szenátori irodáink, polgármesteri hivatalaink, bíróságaink, anyanyelvű sajtóorgánumaink stb. nem kis részben is ezért vannak: ellensúlyt, féket képviselnek a hatalom centralizáló hajlamú gyakorlásában.”, írja.
Formailag akár igaza is lehet a Tanárnőnek, bár a legfontosabbak, az anyanyelvű sajtóorgánumaink tabuéltetési szokásait nézve aligha lehet tényleges ellensúlyként számítani rájuk. Ezzel természetesen nem a magyar nyelvű médián szeretném elverni a port – érthető módon, amíg a politikumtól egzisztenciálisan függenek (a közpénzek szétosztása, vagy a tulajdonosi kör miatt), nem fogunk példának okáért a politikusaink vagyonosodásáról oknyomozó írásokat olvasni. Ellentétben a román sajtóval, ahonnan valódi gyöngyszemeket lehet kimazsolázni; ám az sem véletlen, hogy a „tiszta” Romániáért alakult civil szövetség arra panaszkodik, hogy Románia korrupciós térképén Hargita és Kovászna megyék fehér foltnak számítanak.
Félreértés ne essék: nem azt állítom, hogy korlátozva lenne a szólásszabadságunk. (Sőt, az alternatív nyilvánosságot tekintve tobzódunk a korlátlan szólás- és véleményszabadságban.) Hanem – amint arra médiaszociológusok is rámutattak – vannak tabutémáink, valamint túlélési technikaként gyakoroljuk az öncenzúrát. Mert a regnáló hatalom (magyar vonatkozásban jelenleg országos szinten egy párt) visszaüthet, és vissza is üt, lásd a támogatáspolitikai összegek alakulását az ún. szocialista-liberális magyar kormányzat alatt, amikor is az elvtársak laza csuklómozdulattal áttolták a pénzt (és a felelősséget), esetünkben az RMDSZ-nek, amely formáció potentátjai ezen privilegizált helyzetükkel vissza is éltek – a „Markó Béla veszi a kicsi piros ceruzáját” életkép több főszerkesztő rémálmaiban visszatérő elem lehetett.
A közpénzek átpolitizálásához, a klientúra-építéshez pedig a véleményformálók csendben asszisztáltak, mi több, cselekvően is hozzájárultak akkor, amikor éltek a vertikális kapcsolódás (értsd: mindenkinek van a kuratóriumokban egy politikusa) demokráciaidegen gyakorlatával. És tudom, hogy erős a megfogalmazás, de odáig jutottunk, hogy jobb sorsra érdemes művészeink, tudósaink, papjaink beejtőernyőzött fél analfabéta politikusok előszobáiban pitiznek egy kis alamizsnáért.
Ami viszont a mostanában divatszóvá nemesedett decentralizációt illeti, e témában még ennél is ellentmondásosabb a helyzet: jelen pillanatban a kormányzati gazdaságpolitika a központi költségvetés lyukait foldozgatja önálló mozgástér nélkül, IMF-direktíváknak kényszeresen megfelelve vesz el minél több pénzt az állampolgároktól és az önkormányzatoktól. Erre valóban lehetne válasz az önkormányzatok öngondoskodása, ha létezne erre politikai akarat és szakmai felkészültség. (Jelzésértékű, hogy az RMDSZ-ben most jutottak el odáig, hogy érdemi változásként ez évi kongresszusuktól remélik a regionális szervezetek létrehozását.)
Gyimesi Éva helyzetértékelését kevés fenntartással magam is osztom: „Sajnálok minden tömbmagyar környezetben létező önkormányzatot – írja a Tanárnő –, amelyik felülről, avagy kívülről, valamely »centrumból« várja az autonómiát, és a húsz év alatt még nem jutott el addig, hogy az öngondoskodás felelősségét vállalva rájöjjön: immár az ő kezében van, amire vágyik. Joga van álmodni, tervezni, költségvetést készíteni, befektetni, pályázni, és a tervet a legapróbb napi cselekvéstől, a kivitelezési munkától a végelszámolásig, gondosan végrehajtani. Ha pedig ezt még nem próbálgatta, mert lehet, hogy csak többszöri próbálkozással érhette volna el, s nem akart erőfeszítést tenni, elmarasztalható a mulasztás vétségében, és ha a választott képviselők hanyagsága merül fel, akkor az adott közösség számon is kérheti.”
Ezzel szemben – a húszévnyi politizálásunknak megfelelően – általánosabban bevett gyakorlat, hogy városi és megyei elöljáróink Bukarestbe ingáznak (akár különalkukat kötve) annak érdekében, hogy valami pluszforrást kijárjanak településeiknek. És valahol megértem őket: a politikai realitás azt mutatja (amint fentebb érintettem), hogy a pénzeszközök jelentős része fölött még mindig Bukarest diszponál. Mégpedig diszkriminatív módon: kimutatható, hogy az elmúlt húsz évben, arányaiban és összegszerűen is sokkal kevesebb pénz jutott például Székelyföld fejlesztésére. Egyesek még egy „etnikai szorzót” is valószínűsítenek, tehát arról beszélnek, hogy a magyarlakta vidékeknek juttatott X összeg esetében, automatikusan annak többszöröse megy románok lakta régióknak ugyanabból a keretből és ugyanarra a célra – tényszerűen ezt nem ellenőriztem, de a központosított nemzetállam logikájába belefér.
Vagyis lehetséges, hogy a kijárásos politizálás az egyetlen módja annak, hogy a romániai nagypolitikában valamifajta eredményeket érjünk el – de az is igaz, hogy azért nem tudjuk bizonyítani az ellenkezőjét, mert 1996-tól kezdődően az RMDSZ még csak kísérletet sem tett az alternatíva felvillantására.
És akkor nem is beszéltünk még közösségünk politikai szocializációjáról. Az egységdemagógia, az „alanyi jogon ott kell lennünk” pártpolitikai programja, a kampányjelszavak szintjén kifulladó stratégiák, illetve az érdemi, összehangolt és következetesen képviselt szakpolitikák hiánya, a hosszú távon érdekeink ellen ható megalkuvások (leginkább fájó példája a Petőfi-Schiller „multikulturális” egyetem belengetése) éppen olyan kiszolgáltatott helyzetbe juttattak bennünket, mint ahonnan szabadulni reméltünk 1989 decemberében.
Kis kitérő: az RMDSZ antidemokratikus irányvétele érdekes módon a politikai szótárunk beszűkülésével is járt, manapság a képviseleti demokrácia és a többpártiság fogalma az erdélyi magyar közösség lexikájában majdhogynem értelmezhetetlen, ráadásul folyamatosan összetévesztjük az eszközöket a célokkal.
Ami ellenben lényeges különbség, hogy most saját (?) választottjaink döntenek rólunk nélkülünk – és anélkül, hogy bármikor bármiért felelősséget kellene vállalniuk. Az érdekvédelmi szervezet döntéshozatalának központosítása, a sokszínűség bedarálása, a kritikai hozzáállás kiszorítása egy versenypárt életében érthető változások; ám kérdés, hogy az erdélyi magyar közösségnek országos szinten, távlatilag erre van-e szüksége. Szűk egyéves ellenzékiségének ideje alatt Markó Béla is eltöprengett az általa „etnikai paktumként” nevesített alternatíva lehetőségén, ám az újbóli kormányzati szerepvállalás hamar elfeledtette ezt az izgalmas gondolatkísérletet. Márpedig manapság tényleg a bőrünkön érezhetjük: ez egy kudarcos történet és opció volt.
Amikor tehát mi a demokráciaközpontok hálózatának felállításán kezdtünk gondolkodni (bő egy évvel ezelőtt), akkor abból a tapasztalati tényből indultunk ki, hogy erdélyi közösségünk esetében a demokráciadeficitünknél csak a tudásdeficitünk a nagyobb.
Éppen ezért az alapkoncepcióban egy – csúnya, ám élő szóval – multifunkcionális szolgáltatóközpont hálózatot írtunk le, és erre szereztünk elvi támogatást jóval azelőtt, hogy az anyaországi állampolgársági törvény módosítását elfogadták volna. Vagyis az RMDSZ-es körökből érkező vádakkal ellentétben: a honosítási fejlesztésekre a magyarországi költségvetésben elkülönített 830 millió forintból egy fillér sem jutott a demokráciaközpontokat létrehozó és fenntartó Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak, a honosításban nyújtott segítség többletvállalás, amit valóban lelkesen és elkötelezetten végeznek – ingyen – a munkatársaink.
A demokráciaközpontok hálózatának többek között a tudásbevitel, az önkormányzati monitoring, valamint a többirányú információáramoltatás a feladata. Szándékaink szerint irodáink regionális, és ha lehetséges, kisrégiós központokként látnák el a feladataikat, nagyfokú autonómiával, rugalmasan viszonyulva a helyi sajátosságokhoz.
Eszközök és nem öncélok. Nem fogják levenni a helyi közösségek vállairól a gondokat, viszont hozzásegítik az adott közösségeket ahhoz, hogy saját problémáikat egyáltalán megfogalmazhassák, a megoldáshoz eszközöket, tudást és gyakorlati útmutatást találjanak.
Röviden: az élhető demokrácia és az öngondoskodás generálói.
Kiváló tisztelettel,
Demeter Szilárd. Szabadság (Kolozsvár)2011. február 1.
Húsz év után
Kívánnám, hogy mindig a hétköznapi emberek sorsával törődő céltudatosság határozza meg munkájukat.
A parkban és a park körül sok minden megváltozott. De maga az épület a legkevésbé. A nagyváradi Szakszervezeti Művelődési Ház, ahol húsz esztendővel ezelőtt, 1990. április 21-22.-én az RMDSZ első kongresszusát tartották, ugyanazt a képet mutatja.
A szocreál típuskocka, a maga beton díszítőelemeivel, a néhány reklámfelirat ellenére ma is ugyanolyan szürke mint egykoron, de talán azóta sem látott annyi katonát és rendőrt, mint azokban a napokban.
Marosvásárhely fekete márciusa után a magát már demokratikusnak nevező kormányzat semmiképpen sem szerette volna az események megismétlődését és többszörös védgyűrűvel biztosította a helyszínt. Etnikai jellegű incidensnek nem is volt se híre, se hamva, csupán a magyarországi tévések (Panoráma, Fekete Doboz – emlékszünk még rájuk?) igyekeztek drámai közelképeket rögzíteni, lehetőleg békaperspektívából filmezve az egyenruhásokat és fegyvereseiket, hogy felmagasodjanak az égre és a terror látszatát keltsék.
De mit tudtak akkor például az egyetlen román nyelvű tévéadás tartalmi és formai színtelenségéből éppenhogy ébredező székelyföldiek a finomabb média-manipulációkról? Majdhogynem semmit, mint ahogyan még ma is sokan fogják a fejüket szerte az országban, amikor rájönnek, hogy a tévés világ reggeltől-estig, hétfőtől-vasárnapig nem akar nevelni, tiszta és szép kultúrát tálcán kínálni, hanem egész egyszerűen terméket eladni.
De hát akkor még más volt a politikai termék fogalma is, és jól emlékszem, ott a teremben, az Egységben az erő jelszava alatt az első politikai összecsapásokra. Az egyszínű véleményekből éppenhogy kikerült gondolkodásmódnak bizony nem volt könnyű elfogadnia, hogy mindannak, ami az éppen feltápászkodó és önmagához térő romániai magyarság javát szolgálja, többféle árnyalata is lehet. Igaza van – bólogattak a küldöttek, amikor Domokos Géza beszélt, de hát akkor is felcsattant a taps, amikor Király Károly lépett a mikrofonhoz örökölt szókinccsel megfogalmazott mondataival, mások mintha magának a magyar nyelvnek a feltámadását ünnepelték volna Tőkés László választékos önkifejezésének hallatán. És Szőcs Gézával ugyanúgy szólt a kongresszusi küldöttekhez egy más látásmód, mint Cs. Gyimesi Évával az európai szellem, vagy Katona Ádámmal a nagytudású magyar művelődés- és intézménytörténet.
Mint ahogyan ott kavargott, akár nevén nem nevezve is, szociáldemokrácia és liberalizmus, kereszténydemokrácia és konzervativizmus, a mifelénk mindeddig alig érzékelt politikai ideológiák sokféle árnyalata a kölcsönös megismerés, a románokkal való közös társadalomépítés, az államon belüli önállóság vagy lehetséges etnikai elszakadás, a helyi és összerdélyi jelleg, a közös európai jövő megannyi érzékeny határvonalának észérv- megalapozottságú vagy perzselő érzelmi lángolású, de soha, egy pillanatra sem unalmas közös kibeszélése.
Igen – tűnődöm most el Váradon, az errefelé meglehetősen szokatlan januári fagyban, az első és a tizedik kongresszusnak egyaránt otthont adó, majdhogynem ugyanolyan kinézésű épület szomszédságában: vajon húsz év távlatából mit kívánnék én most az RMDSZ-nek?
Minden bizonnyal – személyiségeket.
Minden bizonnyal – szorosabb kapcsolatot a romániai magyar értelmiséggel. Mindazokkal, akik olyan egyetemeken vagy olyan intézményekben tevékenykednek, amelyeket többek között éppenséggel az elmúlt két évtized jog-helyreállító és közösségi érdekvédelmi politikája teremtett meg. Minden bizonnyal – jóval kevesebb kötődést a tisztséghez, és jóval többet a tisztességhez. Ugyanis bármilyen kis helyi közösségben ez a legfontosabb kulcsa annak, hogy újból felnézzenek a szervezetre. És azt is kívánnám, hogy mindig és mindenekelőtt a hétköznapi emberek sorsával törődő céltudatosság határozza meg munkájukat. Akár a csúcsvezetés szintjén is. És soha nem az, hogy feltételek megszabta támogatásért, kapcsolatért, pénzért ki mit óhajt cserébe akár a Dâmboviţa, akár a Duna partjáról.
Azaz, hogy maradjon független és bármennyire is változzék a világ, soha ne engedjen a sajátosságnak abból a méltóságából, amelynek más, tömör megnevezései a szabadság és az önállóság.
Székedi Ferenc. Új Magyar Szó (Bukarest)2011. február 5.
Cs. Gyímesi Éva: Magyarországon visszafordult az idő
A hajdani közép- és kelet-európai demokratikus ellenzék meghatározó képviselői közül is többen tiltakoztak az Orbán-kormány demokráciaellenes lépései miatt. Nyílt levelükben arra is felhívták az uniós döntéshozók figyelmét: a szabadságban egyesült Európa célkitűzése súlyos veszélybe került azzal, hogy az EU-tagállam Magyarországon felszámolták a liberális demokráciát. A petíciót az erdélyi irodalomtörténész, egyetemi tanár is jegyzi. Most arról is beszélt a 168 Órának: Magyarországon visszafordult az idő. Sándor Zsuzsanna interjúja.
- Közép-Európában az elmúlt húsz évben már többször hatalomra kerültek populista vezetők. Például Szlovákiában Mečiar, majd a Fico–Slota-koalíció vagy a lengyeleknél Kaczynskiék. Ám egyikükre sem zúdult olyan nemzetközi össztűz, mint most az Orbán-kormányra. Csupán az uniós elnökségünk miatt figyelnek ránk jobban?
– Azért is, mert 1989 óta sehol nem rombolták le olyan gyorsasággal a jogállamot, mint Magyarországon. Orbán Viktor ebben „csúcstartó”: ennyi demokráciaellenes lépést senki nem tett meg ilyen rövid idő alatt.
- Nyílt levelükben azt is írják: Magyarországon megszűnt a liberális demokrácia. Mások azonban úgy vélik: amíg többpártrendszer és szabad választások vannak nálunk, a demokrácia megkérdőjelezhetetlen. – Nem értek ezzel egyet. Legalább ennyire fontos kritérium a magántulajdon védelme is. Ezt sértette meg az Orbán-kormány a magánnyugdíjpénztárak államosításával. Lényegében ugyanúgy jártak el, mint hajdan Rákosiék, akik szintén közérdekre hivatkozva egyszerűen elkobozták a földeket. Az ilyen önkényes központi intézkedések abszolút polgárellenesek. - Ám a legtöbb külföldi támadást a médiatörvény miatt kapta a Fidesz.
– A szólásszabadság az európai értékrend egyik alapja. A Fidesz pártirányítás alá vette a médiát: ez – bárhogyan magyarázkodnak is – a cenzúra bevezetését jelenti. A megfélemlítés eszközeivel az egész sajtót megalázzák. A nyilvánosság korlátozása ugyanakkor nemcsak az újságírók sérelme, hanem minden állampolgáré. De nem vagyok politikai elemző: Orbán Viktorról és párttársairól inkább egyetemi tanárként, értelmiségiként tudok véleményt mondani.
- Hallgatom.
– A Fidesz politikusai mintha semmit sem értenének az európai szellemiségből, amelynek a szabadság, a másik méltóságának tisztelete és a szolidaritás az alapja. Folyton a „magyar emberek” nevében nyilatkoznak, mintha létezne ilyen homogén közösség. Figyelmen kívül hagyják a társadalmi tagoltságot, a világnézeti, kulturális különbözőségeket, illetve a szociális, egzisztenciális törésvonalakat. Érzéketlenek a peremre szorultak sorsa iránt. A legnagyobb bajnak azt tartom: ezek a politikusok nem is akarnak tanulni. Orbánból már hiányzik a nyitottság ehhez, megnyilatkozásaiban sincs igénye a magasabb színvonalra. A zsarnokhajlamú alkat különben is hatalmi gőggel szokta kompenzálni kisebbrendűségi érzését. Ez a komplexus nagyban hozzájárult a médiatörvényhez: mögötte valójában félelem húzódik. Ezért kívánja elhallgattatni a másképpen gondolkodókat. Fenyegetésekkel próbálja öncenzúrára kényszeríteni őket.
- Nem gondolja: a nemzetközi tiltakozások csak fokozzák a fideszesek arroganciáját a balliberális értelmiséggel szemben? Németh Zsolt külügyi államtitkár blogjában azt írta: egyes hazai szellemi körök szándékosan keltik a hisztériát, hogy lejárassák a hazájukat.
– Annak idején efféle vádakkal támadtak minket, erdélyi másként gondolkodókat is. Egyik besúgóm, egyébként kiváló irodalomkritikus, jelentésében azt is írta: „Gyimesi Éva nem szolgálja igazán a romániai magyarság érdekeit, inkább bizonyos budapesti (zsidó) szellemi körök ízlésének megfelelő nézeteket terjeszt.” Később, 1993-ban Tőkés László nevezett „román- és zsidóbérencnek”, de voltam már „nemzetáruló” is. Átestem mindazon, amit most a magyarországi baloldali, liberális értelmiség elszenved. Csakhogy miközben nálunk úgy-ahogy, de erősödik a demokrácia, Magyarországon mintha visszafordult volna az idő. A jobboldal azt üzeni: akik az egyetemes európai gondolkodásmódot képviselik, azok idegenszívűek, megtagadják a nemzetüket. A Fidesz „szakpolitikusai” – hogy csak a legszűkebb területemen maradjak – képtelenek belátni: olyan, hogy népnemzeti irodalomelmélet vagy esztétika, egyszerűen nem létezik. A tudományokban, az irodalomban és művészetekben egyetemes értékek vannak. És az egyetemes fogalmak használata nem egyenlő a hazafiatlansággal.
- Mégis: mivel bátorítaná azokat az értelmiségieket, akiket idehaza ellehetetlenít a hatalom?
– Keserű iróniával azt is javasolhatom magyarországi barátaimnak: ha szükségét érzik, nyugodtan publikáljanak erdélyi lapokban, folyóiratokban.
- A nyolcvanas években a diktatúra elől menekülve sok erdélyi magyar települt át ide. Most keressünk mi védelmet odaát?
– Én csak azt hangsúlyoznám: Romániában most minden nézet megfogalmazódhat az anyanyelvű médiában anélkül, hogy retorziótól kellene tartani. A román média egy része pedig jelenleg még mindig jelentős ellensúlyt képvisel a hatalomhoz való viszonyában.
- Másfelől: innen úgy látszik, hogy az erdélyi magyarság körében is nagy a Fidesz népszerűsége. Hiszen a kormány kettős állampolgárságot adott a határon túliaknak.
– Nem végeztem közvélemény-kutatásokat. De azt megjegyezném: a magyar parlament által hozott úgynevezett Trianon-törvényt demagógnak tartom.
- Miért?
– A versailles-i béketárgyalásokon nem is ülhetett asztalhoz a magyar küldöttség: a tragédiához vezető döntéseket nélkülünk hozták meg. Magyarország mai kormánya így nem illetékes abban, hogy „kárpótoljon” minket Trianonért. Ennyi évtized elteltével ráadásul végképp értelmezhetetlen a nemzetegységesítés. A Fidesz ezzel a szimbolikus gesztusával valójában hegemóniára törekszik Erdélyben is. Létrehozták – a PR-szöveg szerint – „a honosítási eljárásokat menedzselő, megkönnyítő” demokrácia-központokat. A megszervezésükbe nálunk nagy pénzbefektetéssel kizárólag Tőkés László leendő pártjának magját, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot vonták be. Markó Béla ugyan nyilatkozatban is felajánlotta az RMDSZ irodáit, infrastruktúráját, ám azok ingyen sem kellettek a magyar kormánynak. A Fidesz támogatási stratégiája diszkriminál: ideológiailag válogat a támogatandó erdélyi szervezetek, napilapok és folyóiratok között. Például azt hallani: visszautasították a kolozsvári Szabadság című regionális napilap finanszírozási pályázatait. Ezt az újságot még a romániai „forradalom” idején alapítottuk: azóta is alapelve a kiegyensúlyozott tájékoztatás. De a marosvásárhelyi Látó című irodalmi folyóirat finanszírozását is részben megszüntette a Fidesz. A nagy múltú Korunk is kénytelen szűkebb büdzséből gazdálkodni, miközben a jobbikos Erdélyi Naplónak feljött a csillaga.
- Orbán pártja nem is csinált titkot abból, mi az ára a kettős állampolgárságnak. Mikola István annak idején kijelentette: „Ha a határon túliak is szavazni fognak, a Fidesz-kormány húsz évre bebetonozhatja magát.”
– Széchenyi István szerint kétféle hazafiság létezik: a szó- és a tetthazafiság. Vagyis nem elég csupán fennkölten beszélni, érzelegni a honszeretetről: hétköznapi, konkrét tettekre kell azt váltani. A polgári erkölcs – szerintem – most azt diktálja: csak azok vegyék igénybe a magyar állampolgárságot, akik dolgozni is hajlandók azért az országért, tevékenyen részt venni gondjaiban. Ha valóban ott akarnak élni, hajlandók legyenek ezért adót fizetni. Ám ha egy lakcímkártya is elég lesz a szavazásokhoz, fennáll a veszélye annak: 2014-ben a határon túli magyarokkal lehet majd „fülkeforradalmat” csinálni. Erre próbálnak felhasználni minket.
- Schmitt Pál köztársasági elnök újévi beszédében egyenesen úgy fogalmazott: az uniós elnökség alatt Magyarország fennhatósága alá kerül a határon túli magyarság is.
– Ez rendkívül lekezelő mondat, és sértő ránk nézve: az erdélyi magyar nem kisebb magyar, az itteni kultúra nem értéktelenebb. Nincs szükségünk szellemi fennhatóságra.
- Nem gondolja: a mindinkább jobbra tolódó magyar politika fölerősítheti a nacionalizmust az egész térségben? – Egyelőre kétlem ezt. Meggyőződésem: a most kialakult magyarországi helyzet speciális, és jellemzően a kádárizmus következménye. Közhely, de a rendszerváltás előtt Magyarország volt „a legvidámabb barakk”. A „pannon magyarok” 1956 után hozzánk képest viszonylagos jólétben éltek, Nyugatra is utazhattak, nem szenvedtek annyira az elnyomástól. Ezért ma a szabadságot sem tudják igazán megbecsülni: a többség számára az alapjogokat kifejező fogalmak nagyon elvontak lehetnek. A többi egykori kommunista országban sokkal keményebb volt a diktatúra, s talán ezért is jelentett és jelent számunkra többet az européer szellemiség. Ugyanakkor nem tűrhetjük, hogy bárki is semmibe vegye azt a közös értékrendet, amelyről ’89-ig csupán álmodhattunk, s amelyért jó néhányan évtizedeken át küzdöttünk itt, Közép-Európában.
168ora.hu. Erdély,ma2011. február 10.
Cs. Gyímesi Éva 168 órája
„A való világtól enyhén szólva elszakadt liberális gondolkodónk, Cs. Gyímesi Éva nemrégiben az eszmék szabad áramlásáról elhíresült 168 óra című sajtóorgánumnak nyilatkozott egy jó nagyot. Aki nem előfizetője a 168 órának, annak ajánlom, nézzen utána a világhálón a Magyarországon visszafordult az idő című cikknek, és borzongjon a szerző Sándor Zsuzsannával és Cs.Gy.É.-vel együtt az Orbán Viktor által jogállamiságától megfosztott, a Rákosi-korszakot idéző Magyarországon. Akinek ennyi sem elég, olvassa el a cikkhez fűzött kommentárokat. Cs.Gy.É.-nak szemlátomást megártott valami az elmúlt évtizedekben, és emiatt fájdalmai vannak. Lelkiek. Persze az interjú készítőjének is nagy szerepe volt abban, hogy az alákérdezések során olyan válaszokat kapott a derék erdélyi filosztól, mint például a trianoni tézis: „A versailles-i béketárgyalásokon nem is ülhetett asztalhoz a magyar küldöttség: a tragédiához vezető döntéseket nélkülünk hozták meg. Magyarország mai kormánya így nem illetékes abban, hogy »kárpótoljon« minket Trianonért. Ennyi évtized elteltével ráadásul végképp értelmezhetetlen a nemzetegységesítés. A Fidesz ezzel a szimbolikus gesztusával valójában hegemóniára törekszik Erdélyben is. Létrehozták – a PR-szöveg szerint – »a honosítási eljárásokat menedzselő, megkönnyítő« Demokrácia Központokat. A megszervezésükbe nálunk nagy pénzbefektetéssel kizárólag Tőkés László leendő pártjának magját, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot vonták be. Markó Béla ugyan nyilatkozatban is felajánlotta az RMDSZ irodáit, infrastruktúráját, ám azok ingyen sem kellettek a magyar kormánynak. A Fidesz támogatási stratégiája diszkriminál: ideológiailag válogat a támogatandó erdélyi szervezetek, napilapok és folyóiratok között.”
Ez a - magát európéer gondolkodónak vélt Cs. Gy. É. – véleménye a világról, a magyarságról. Jeles egyetemi oktatónk nem amiatt búslakodik, hogy a Markó Béla által kézivezérelt erdélyi magyar politika általa is támogatott szellemi irányvonala miatt mindmáig nem állították vissza a Bolyai Egyetemet. Ha gonosz lennék, azt mondanám, a Petőfi-Schillert sem sikerült összehozni.
Cs. Gy. É. rettegése már a setét jövőre vetül: „A polgári erkölcs – szerintem – most azt diktálja: csak azok vegyék igénybe a magyar állampolgárságot, akik dolgozni is hajlandók ezért az országért, tevékenyen részt venni gondjaiban. Ha valóban ott akarnak élni, hajlandók legyenek ezért adót fizetni. Ám, ha egy lakcímkártya is elég lesz a szavazáshoz, fennáll a veszélye annak: 2014-ben a határon túli magyarokkal lehet majd ’fülkeforradalmat’ csinálni. Erre próbálnak felhasználni minket.” Minekutána kellőképpen kiveséztük a tanárnő félelmeit Magyarország polgári kormányzatának általa polgárellenesnek minősített szándékairól és tetteiről, térjünk át saját fájdalmainkra.
„A Fidesz támogatási stratégiája diszkriminál: ideológiailag válogat a támogatandó erdélyi szervezetek, napilapok és folyóiratok és között. Például azt hallani: visszautasították a Szabadság regionális napilap finanszírozási pályázatait. Ezt az újságot még a romániai ’forradalom’ idején alapítottuk: azóta is alapelve a kiegyensúlyozott tájékoztatás. De a marosvásárhelyi Látó irodalmi folyóirat finanszírozását is részben megszüntette a Fidesz. A nagy múltú Korunk is kénytelen szűkebb büdzséből gazdálkodni, miközben a jobbikos Erdélyi Naplónak feljött a csillaga.”
Nos, ez a megállapítása, kedves tanárnő, végképp kiverte a biztosítékot. Nem akarok belemenni abba, hogy a Szabadság hány millió támogatást kapott szocialista kormánykapcsolatai révén, vagy abba, hogy a Látó és a Korunk ugyanebből a forrásokból milyen összegekhez jutott. Egyszer ezeket is meg kell írni, hadd lássa a romániai magyar újságolvasó, hogy bizony az elmúlt években a hatalmat bitorló kormányok nem bántak szűkkeblűen baráti sajtójukkal. Azt már meg sem kérdezem a tanárnőtől, miért nem hullatott krokodilkönnyeket a sajtószabadság oltárán, amikor a nyolc év szocialista kormányzás alatt az Erdélyi Naplót egyetlen forintnyi támogatásra sem méltatták? Vagy miért nem tűnt fel neki, hogy az RMDSZ az elmúlt években hasonló elbírálásban részesítette az erdélyi magyar nemzeti elkötelezettségű lapokat? Az már durva és etikátlan, teljességgel ízléstelen, hogy csuklóból lejobbikosozza az Erdélyi Naplót. Innen már csak egy lépés a fasisztázás, és az nagyon fájna nekik. Nem nekünk, hanem Cs. Gy. É.-nak és a 168 Órának, ha a nyakukba akasztanánk egy szolíd polgári pert, becsületsértésért.
Jakab Lőrinc. Erdélyi Napló (Kolozsvár)2011. február 15.
„Mubarak után”: metaforikus vonzatú közlemény
Közleményt küldött lapunknak is Tőkés László, az EP egyik alelnöke, EMNT-elnök. Aktuálpolitikai vonatú kérdésekről fejti ki meglátásait, metaforikus kérdés kapcsán. Íme az irat lényege.
Az RMDSZ zárványideológusai. Cs. Gyimesi Éva és Sike Lajos legutóbbi sajtóbéli megnyilatkozásaik alapján minden bizonnyal megérdemelnék az Ezüstfenyő-díj kongresszusi kiadását. Az önjelölt demokráciabajnokok mára teljesen elvesztették a mértéket, „kritikájuk” elvtársaik rögeszméinek kritikátlan szajkózásából áll, beszédük pedig gyűlöletbeszéd.
Részletek
A 168 Óra hetilap által készített Gyimesi-interjúban „beszólt Orbánnak az egyetemi tanár”, amint az az első – elektronikus – megjelenéskor az alcímben olvashattuk. A Meciar, Fico, Slota és Kaczynski neveit tartalmazó riporteri összeállításban ugyanis az a interjúalany a demokrácia-ellenesség „csúcstartóinak” kijáró babért Orbán Viktor miniszterelnökünknek ítélte oda.
A kommunista szócső Előre jogutódjának hasábjain, az Új Magyar Szóban megszólaló szatmári újságíró viszont Kövér László célkeresztbe állításán túlmenően Markó Béla szájába adja a magyar kormány erdélyi demokrácia központjainak nyújtott támogatás – egyenesen – „erkölcstelen”. A szövetségi elnök – hasonlóképpen a levitézlett liberálisokhoz – csupán akkor kezd erkölcsről beszélni, amikor nem a szája íze szerint alakulnak a dolgok. Példának okáért: amikor az RMDSZ potentátjai rátették kezüket a státusirodákra, amelyeket – eredeti céljuktól eltérően – az elmúlt években tulajdonképpen kampánygépezetként használtak, továbbá a Medgyesy-Gyurcsány-kormányok „barátságának” köszönhetően ellenőrizetlenül és saját céljaikra, klientúrájuk építésére osztogatták a magyarországi közpénzeket, akkor sem az erkölcs nem jutott eszébe, sem pedig az, hogy „veszélyes és ostoba játék” volna a kizárólagosságra törekvő erőpolitika.
Ezekben a napokban sokaknak megegyezik a véleménye abban, hogy Mubarak elnöknek nem kellett volna megvárnia, amíg a népakarat távolítja el székéből. Ugyanígy nagyőszödi Gyurcsány Ferencnek is távoznia kellett volna a hatalomból. még mielőtt a lerombolt ország népe meneszteni volt kénytelen. Ebben a viszonylatban Markó Béla még idejében köszönt le az elnökségről. Esetében a kérdés viszont ez: ki következik az RMDSZ élén őutána? Ki jön Mubarak után – tehetjük fel a kérdést metaforikus értelemben. Alelnöke és elvtársai?! Mer ahogyan dolgok nálunk alakulnak, a kinevelt közvetlen munkatársa utódlásának lehetünk tanúi.
Láttuk, hogy Gyurcsány megbuktatásával az elsöprő erejű magyar nemzeti közakarat Orbán Viktort emelte az ország élére. Éppen ezért minden jóérzésű magyar ember számára elfoghatatlan, hogy Magyarország demokratikusan megválasztott miniszterelnökét és kormányét , a rendszerváltó Fideszt és kereszténydemokrata szövetségesét Cs. Gyimesi-féle elvakult gyűlölködők ócsárolják. Annál is kevésbé jogosultak erre, mivel ők az elvszerűség álcája alatt csupán egy bizonyítottan becsődölt hatalmat, annak holdudvarát, illetve saját kiváltságait védelmezik. Bihari Napló (Nagyvárad)2011. február 15.
Gyűlöletbeszéd
Egy magát jobboldalinak tartó – és megnyilatkozásaiban is markánsan az – régi újságíró barátom jegyezte meg nemrégiben, magánbeszélgetésben, egy Tőkés-közlemény kapcsán, hogy azt olvasva rájött, mi különbözteti meg a politikust az újságírótól. A politikus szövetségesei segítségére siet, bármi lenne is az éppen aktuális poltikai téma, míg az újságíró igyekszik elvonatkoztatni a szereplőktől, és magáról az esetről, a kijelentésről próbál saját véleményt alkotni és mondani.
Akkor Tőkés a médiatörvény kapcsán kelt Orbán Viktor védelmére, súlyos szavakkal marasztalva el azokat, akik támadni merészelik a magyar miniszterelnököt, köztük az immár EU-s bírálatok kereszttüzébe került jogszabályt elmarasztaló hazai és nyugat-európai közvéleményformálókat, értelmiséget, sajtót. Nem hagyva ki természetesen lapunkat sem az ördögtől való eszméket vallók sorából, lévén, hogy a volt püspök minden alkalmat megragad az Új Magyar Szó ócsárlására.
Nem történt ez másként tegnap sem, amikor újabb, Tőkés László aláírásával ellátott közlemény érkezett szerkesztőségünkbe. Ebben az RMDSZ „zárványideológusainak” nevezett Cs. Gyimesi Éva és Sike Lajos jelennek meg mint első számú közellenségek: előbbi a 168 Óra magyarországi hetilapban megjelent interjúja miatt, utóbbi az ÚMSZ-ben közölt írása miatt.
A gunyorosnak szánt, de elszomorítóan rossz szöveg szerint a fent nevezettek „önjelölt demokráciabajnokok”, akik „mára már teljesen elvesztették a mértéket, kritikájuk elvtársaik rögeszméinek kritikátlan szajkózásából áll, beszédük pedig gyűlöletbeszéd”. Előbbi írás egyébként a magyarországi demokratikus berendezkedés halálát vizionálja, utóbbi pedig azt firtatja, a magyar költségvetési pénzen létrehozott úgynevezett demokrácia-központok valódi célja mennyiben a honosításra vonatkozó tájékoztatás, és nem bujtatott pártfinanszírozás a Tőkés-párt számára?
Kijut a „jóból” az RMDSZ-nek is, és elsősorban Markó Béla leköszönő elnöknek, akit Tőkés Hoszni Mubarak volt egyiptomi diktátorhoz hasonlít. Miközben az RMDSZ (!) EP-képviselője megállapítja, hogy „Markó Béla még idejében köszön le az elnökségről”, felteszi a kérdést: „ki következik az RMDSZ élén őutána? Ki jön Mubarak után?”
Majd visszakanyarodunk szegény Cs. Gyimesi Évához, akiről megtudjuk, hogy „elvakult gyűlölködő” és a „168 órából” derivált „perc-emberke”, aki elvetemült módon „Magyarország demokratikusan megválasztott miniszterelnökét és kormányát, a rendszerváltoztató Fideszt és keresztény-demokrata szövetségesét ócsárolja”. Végezetül az is világossá válik számunkra, hogy a Cs. Gyimesi-félék „az elvszerűség álcája alatt csupán egy bizonyítottan becsődölt hatalmat, annak holdudvarát, illetve saját kiváltságaikat védelmezik”...
„Gyűlöletbeszéd!” – sziszegi Tőkés László, a „jóérzésű magyar emberekhez” intézve gyűlölettől csöpögő szavait. Az emberi jóérzésre apellálok én is most, amikor arra kérem a jobboldali véleményformálókat, civileket, értelmiségieket (a politikusokat nem merem...): ne vállaljanak szolidaritást pusztán ideológiai alapon ilyen megnyilvánulásokkal. Régi jobboldali újságíró barátomat, a többi jobboldali újságíró kollégámat kérem: ítéljék el maguk is ezt a gyűlöletbeszédet.
És ne csak magánbeszélgetésekben.
Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest)2011. március 2.
Nyilatkozat
Cs. Gyímesi Éva, az erdélyi magyar irodalmi és akadémiai élet közmegbecsülésnek örvendő nagyasszonya e hónap elején Magyarországon visszafordult az idő. Üzenet Erdélyből címmel rendhagyó interjút adott a 168 óra című hetilapnak. Hivatkozott szövegében – egyebek mellett – nem kevesebbet és nem mást állít, mint a következőket:
* Véleménye szerint „1989 óta sehol sem rombolták le olyan gyorsasággal a jogállamot, mint Magyarországon. Orbán Viktor ebben „csúcstartó” – mondja a professzorasszony, hazánk jeles miniszterelnökét egyenesen Meciar, Fico, Slota és Kacinski „populista vezetőkkel” tartva egy sorba illőnek.
* Megítélése szerint az Orbán-kormány a magán-nyugdíjpénztárak államosításával „lényegében ugyanúgy járt el, mint hajdan Rákosiék, akik szintén a közérdekre hivatkozva, egyszerűen elkobozták a földeket”.
* Lényegében a magyar nemzet létét kérdőjelezve meg, Gyímesi Éva a továbbiakban ekképpen fogalmaz: a Fidesz politikusai „folyton a »magyar emberek« nevében nyilatkoznak, mintha létezne ilyen homogén közösség”.
* A riporter azon képtelen gondolatára rájátszva, mely szerint a jelen viszonyok között a magyarországiaknak – „a diktatúra elől menekülve” – netalán Romániában kellene „védelmet keresniük”, a kolozsvári írónő az anyaország rovására, összehasonlításképpen azt állapítja meg, hogy: „Romániában most minden nézet megfogalmazódhat az anyanyelvű médiában anélkül, hogy retorziótól kellene tartani. A román média egy része pedig jelenleg még mindig jelentős ellensúlyt képvisel a hatalomhoz való viszonyában”.
* Interjújában Gyímesi tanárnő „az úgynevezett Trianon-törvényt – egyenesen – demagógnak tartja”. Véleménye szerint „Magyarország mai kormánya… nem illetékes abban, hogy »kárpótoljon« minket Trianonért. Ennyi évtized elteltével ráadásul – pedig – végképp értelmezhetetlen a nemzetegységesítés”. (Kiemelések tőlem – T. L.)
Ha jól megnézzük, a Cs. Gyímesi Éva által megfogalmazottakat – mutatis mutandis – egykor akár maga Rákosi Mátyás, mostanság pedig akár Meciar vagy Slota is mondhatta volna. Az pedig már csupán a sors diszkrét iróniája, hogy ugyanezek a szólamok az aktuális kis-magyarországi balliberális rettegőkórus szájába is tökéletesen beleillenek.
Mindezekre ráadásképpen az már csupán „hab a tortán”, hogy ebben a szövegkörnyezetben a hírhedt „erdélyi másként gondolkodó” szerény személyemről azt állítja, hogy 1993-ban „román- és zsidóbérencnek” neveztem volna őt magát.
A „fasisztázással” és „antiszemitázással” végletesen elfertőzött posztkommunista és álliberális politikai diskurzus jelenlegi viszonyai között ennek az álságos minősítési kísérletnek a visszautasítását kiváltképpen fontosnak tartom.
Cs. Gyímesi Éva professzorasszony egyszerűen – hazudik. Soha senkiről nem mondtam, hogy „zsidóbérenc” volna, és magát a megjelölést is elutasítandónak tartom.
Sajnálatosnak ítélem, hogy jobb sorsra érdemes erdélyi irodalmárunk érvek híján az én befeketítésemmel próbálja pozicionálni és viktimizálni magát.
Kikérem magamnak, hogy antiszemita voltomat inszinuálja – és ezek után a legkevesebb, amit elvárok, hogy a nyilvánosság előtt bocsánatot kérjen tőlem, valamint a netalán félrevezetett zsidó – és román – testvéreinktől.
Apropo: Gyímesi Éva. Személyes formában vele a '90-es évek elején, Kolozsváron találkoztam, éspedig abban az időben, amikor a nagy nyilvánosság előtt – egyebek mellett – határozottan szembeszállt az erdélyi autonómia-politika meghirdetésével, valamint az önálló Bolyai-egyetem helyreállítására irányuló törekvésünkkel. Akkor és ott személyes kapcsolatunk azért szakadt meg, mivel én, a magam részéről elfogadhatatlannak, már-már megbocsáthatatlannak tartottam, hogy a posztkommunista román nacionalizmus tobzódásának a körülményei között ő Borbély Imre temesvári elvbarátomat és harcostársamat nem átallotta „gépfegyveres” nacionalista extrémizmussal megvádolni.
Az akkoriakból és az utóbbiakból is úgy tűnik, hogy a professzorasszony nemzet-fóbiában szenved, mely komoly kezelésre szorul. Ezt annál is nagyobb sajnálattal állapítom meg, mivel 1989-béli üldöztetéseim sötétlő korszakában az Ő erkölcsi támogatásának örvendhettem, amire mind a mai napig hálás szívvel gondolok vissza.
Nagyvárad, 2011. február 28.
Tőkés László
Reggeli Újság (Nagyvárad)2011. március 2.
Két szólamban
Valószínű, aligha létezik olyan erdélyi magyar értelmiségi, aki ne szomorodna el, amikor Tőkés László Cs. Gyimesi Évának a magyarországi 168 órában megjelent interjújával kapcsolatos nyilatkozatát olvassa. Nincsen abban semmi titok, hogy Cs. Gyimesi Éva és Tőkés László más és más gondolati áramlathoz tartoznak, közös viszont mindkettőjükben az 1989 előtt Erdélyben oly ritka cselekvő ellenzékiség, amely a Temesvárról induló változás napjaiban is egyazon platformra állította őket.
Mindketten ott voltak az RMDSZ alapítói között, és az elmúlt másfél évtizedben különböző álláspontokról mindketten bírálták az RMDSZ vezetésének néhány olyan vonatkozását, amelyet a romániai magyarság szempontjából károsnak ítéltek meg. Cs. Gyimesi Éva nemegyszer figyelmeztetett a hatalomközelség veszélyeire, és érvelt a romániai magyar intézményépítés fontosságáért, a felszínes és gyors megoldások, a kampányközeli ígérgetések helyett.
Tőkés László helyzetteremtőnek nevezett politikájával pedig mindegyre olyan elszalasztott lehetőségekre hívta fel a figyelmet, amelyet a megfontolva lépkedő RMDSZ nem ugyanígy értékelt. Cs. Gyimesi Éva egyetemi tanárként csak olyan önálló Bolyai-egyetemet tud elképzelni, amely képes a nemzetközi minőségi követelményekhez igazodni, a Partiumi Keresztény Egyetemet alapító Tőkés László viszont közösségi jelképnek tekinti az egyetem visszaállítását.
Cs. Gyimesi Éva rövid politikai pályafutás után visszatért az egyetemi élethez, Tőkés László viszont püspöksége mellett is a politika iránt kötelezte el magát. Társadalomszemléletük is meglehetősen különböző: a nemzetpolitikában gondolkodó Tőkés László számára a magyarság a társadalmi különbségeket elmosó kulcsszó, Cs. Gyimesi Éva viszont látja a társadalmat a maga többirányú tagoltságában, és abban hisz, hogy másképpen kell közeledni a különböző csoportokhoz és egyénekhez.
A politikusnak az a kézenfekvő, ha könnyen érthető és lehetőleg egyszólamú üzenetekkel fordul volt és leendő választóihoz, az alkotó értelmiségi viszont nem engedi meg magának, hogy ne a ráció talaján álló, egyéni hangot kövessen. Tőkés Lászlót és Cs. Gyimesi Évát tehát igen lényeges felfogásbeli különbségek választják el, és ezzel nincsenek egymagukban, hiszen a romániai magyarság soraiban többen, többféleképpen gondolkodnak, és teszik ezt úgy, hogy megfogalmazásaikban mértéktartó stílust követnek.
Cs. Gyimesi Éva a szóban forgó interjúban elmondta a maga véleményét Magyarország jelenlegi kormányának egész sor intézkedésével kapcsolatban, Tőkés László viszont a miniszterelnök barátjaként és eszmetársaként mindenekelőtt kötelességének érzi megvédeni a jelenlegi magyarországi kormánypolitikát, hiszen a nyilatkozat felépítésében nem a személyét érintő megfogalmazások a terjedelmesek.
A gondolkodásbeli különbségek elismerése a demokrácia sajátja. Ennek tagadása hová vezet?
Székedi Ferenc, Új Magyar Szó (Bukarest)2011. március 11.
A demokrácia és a „központ”
Hogy a külhoniak honosításával foglalkozó irodák elnevezése - demokráciaközpont - súlyos önellentmondást rejt magában, felismerjük, ha közelebbről vesszük szemügyre ezt a szókapcsolatot. Lehet, hogy részemről ez szakmai ártalom, ugyanis a nyelvész érzékeny a szóhasználatra, mert tapasztalatai szerint a helytelenül összefűzött szavakban olykor súlyos fogalomzavarok juthatnak kifejezésre, és ezek félrevezetik a kommunikációt. Ez az elnevezés - „demokráciaközpont" - ugyan csak ártatlan szószerkezetnek látszik, nem egész mondat, de nekem a „demokratikus centralizmust" és óhatatlanul Babitsnak azt a megállapítását juttatja eszembe, hogy „A rossz mondaton át rossz gondolatra látni". A helytelen elnevezés is éppen úgy eltájolhatja az embert, ahogyan a rosszul megfogalmazott mondat.
És nem csupán a demokrácia és a központ fennebb kifejtett kapcsolatának nyelvhasználati csapdáját foglalja magában, hanem konkrétan az így elnevezett irodáknak itt és most, az erdélyi, a romániai társadalmi és szövegkörnyezetben gyakorolt funkcióját tekintve is problematikus.
Romániában ugyanis, ha olykor lassan, döcögve, csikorgó zökkenőkkel, de mégis, ma működő demokrácia van, ami az egyes emberekre lebontva azt jelenti: minden személy és egyesület tehet föl kérdéseket, vitatkozhat és tiltakozhat az összes hivatalokkal avagy hivataloknál szóban, írásban, interneten stb., sőt a hatalom képviselőivel szemben is. Hogy ne menjek messze, a szenátori irodáink, polgármesteri hivatalaink, bíróságaink, anyanyelvű sajtóorgánumaink stb. nem kis részben is ezért vannak: ellensúlyt, féket képviselnek a hatalom centralizáló hajlamú gyakorlásában.
A hatalom országos és helyi képviselői pedig - többségükben, úgy tűnik - manapság adnak arra, hogy európaiaknak tekintsük őket, mert EU-tagok vagyunk és a schengeni határok tágítását is egyhangúlag óhajtjuk, tehát - ennek megfelelően - a hatalom nem büntet, hanem igyekszik jobbára civilizáltan reagálni a polgári szólásszabadság megnyilvánulásaira.
Mi több, Romániában egy ideje már, ha lassan is, de folyik az intézmények decentralizálása, vagyis a túlközpontosított államhatalom lebontása, hogy ne egyetlen (teszem azt: minisztériumi) központban összpontosuljon az irányításuk (például a kórházaké), hanem többé-kevésbé autonóm módon működjenek, a szubszidiaritás elvének megfelelően. Ezt az elvet már a római katolikus egyház II. vatikáni zsinatának fejezetei is megfogalmazták, jómagam onnan kezdtem tanulni, kissé talán megkésve, de még a múlt század hetvenes éveiben. Magyarán ez azt jelenti, hogy magam döntök - értékrendemnek megfelelően - a sorsom alakulása felől, közügyekben pedig - alulról kezdve - az adott helyi vagy intézményi közösség, egyesület, települési önkormányzat, megyei tanács, az elképzelhető regionális közösségi önkormányzat stb. önrendelkezik. Ez az emberi minőséggel eleve nekünk adatott jogunk. A döntési jogkörök tehát már egészen lent, az alsóbb szinteken érvényesülhetnek a demokráciával együtt járó „központtalanságnak", decentralizációnak megfelelően.
Az önállósodás mindennapi magán- és közgondjait, zökkenőit, válságait pedig nem spórolhatja meg senki, ez személyes jog lett, helyettünk mások nem gyakorolhatják, valamely „legújabb" párt sem, legkevésbé az állam. A szubszidiaritással élni nem más, mint maga az autonómia gyakorlása, nap mint nap. Cselekvési irányok, feladatok, alternatívák közt mérlegelni, másokkal meg-megütközni, olykor kompromisszumot is kötve, felelősen dönteni, és a közösen hozott döntéseket - például egy település gazdasági, szociális stb. kérdéseire vonatkozólag - közösen végrehajtani.
Sajnálok minden tömbmagyar környezetben létező önkormányzatot, amelyik felülről vagy kívülről, valamely „centrumból" várja az autonómiát, és a húsz év alatt még nem jutott el addig, hogy az öngondoskodás felelősségét vállalva rájöjjön: immár az ő kezében van, amire vágyik. Joga van álmodni, tervezni, költségvetést készíteni, befektetni, pályázni, és a tervet a legapróbb napi cselekvéstől, a kivitelezési munkától a végelszámolásig, gondosan végrehajtani. Ha pedig ezt még nem próbálgatta, mert lehet, hogy nem akart erőfeszítést tenni, elmarasztalható a mulasztás vétségében, és ha a választott képviselők hanyagsága merül fel, akkor az adott közösség számon is kérheti.
Nos, a „demokráciaközpont" elnevezés olyan ügyintézés céljából, mint a honosítási eljárás lefolytatása, mindenekelőtt anakronisztikus a hazai demokratizálódás húsz éve elindult és természetesen irgalmatlanul nehézkes folyamatában. Vagyis: történelmietlen. Logikailag indokolatlan. Mondhatnám, provokatív fogalomkapcsolatként hat a hatalommegosztás fent vázolt, szüntelenül érzékelhető, leírható itthoni kontextusában.
Elnézést kérve az ügyintéző intézmény ártatlan, fiatal személyzetétől, akik benne oly szorgalmasan és odaadóan dolgoznak, mint ahogy azt a sajtóból tudni lehet, ez az elnevezés tetszelgő nyelvi pózolásként hat. Mintha nem vett volna tudomást a számunkra teljesen ismeretlen névadó, elnevező arról, hogy egy már létező demokratikus közegbe telepíti ezeket a központokat. Felülről lefelé, mint a diktatúrában. És kívülről befelé, ami példátlan. Antidemokratikus.
Vagy a névadó nem tanulta még, mi az, hogy tárgyi önellentmondás?
Cs. Gyimesi Éva, Élet és Irodalom2011. augusztus 24.
Értetlenül…
A Cs. Gyimesi Éva 65. születésnapjára el nem készült tisztelgő kötet helyett, hétfőn este rövid „emlékkönyv-bemutatót” tartottak Kolozsváron.
„Értetlenül áll az erdélyi magyar társadalom Gyimesi Éva halála előtt” – mondta egyik közös barátunk Éva halálhíre hallatán, 2011. május 24-én, egy nappal önként vállalt halála után. Holott mindenki – az édesanyjától kezdve, a kisebbségi magyar társadalmon, az „anyaországon” keresztül, a kolozsváriakig, az egyetemig – arra edzette, hogy legyen öngyilkos. Oly mértékben nem tudták befogadni még a különböző gettók sem (az AA-sok és a hajléktalanok világán kívül), hogy a változatos megaláztatásokkal, az elemi emberi méltóság elvesztésével sújtott embernek csak egy utat hagytak: a Szamost. A számtalan középszer, aki a hátán mászott fel, vagy féltékenyen figyelte, egyetlen gesztust nem gyakorolt felé. Hagyták, hogy végigjárja kővel telt hátizsákjával az utat. „Ne menj fel Évához, rossz állapotban van!” – mondták egymásnak.
Micsoda társadalom, milyen közösség, milyen utódok azok, akik csak a zárt osztály kényszerzubbonyába dugva tudták Tőle nyugalomban elképzelni az életüket! S a 2010. szeptember 11-i születésnapi tisztelgés helyett, 2011. augusztusában emlékkötetben tolonganak! Most már biztos nem fogja megírni finoman szellemes, ironikus kritikáját az emlékét máris önfényezésre kihasználó figurákról! Nyugodjatok immár békében, Hölgyek és Urak, Elvtársak és Elvtársnők! Nem lesz újabb kötete a „Szem a láncban”-nak.
TÖRZSÖK ERIKA. Szabadság (Kolozsvár)2011. augusztus 24.
Megkésett főhajtás Cs. Gyimesi Éva előtt
A tragédia után kezdett a könyv önálló életet élni, átalakult emlékkötetté – jellemezte Balogh F. András a Cs. Gyimesi Éva alakja köré épülő Újrateremtett világok című kötetet a hétfő délutáni kolozsvári könyvbemutatón.
„A szövegeken ekkor már nem lehetett változtatni, egy nekrológgal és az előszó módosításával válaszoltunk a szomorú helyzetre” – tette hozzá. Balogh F. András, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem docense, a kötet egyik szerkesztője elmondta: az Újrateremtett világok létrehozása akadémiai szokásrendből indult, a szerzők Gyimesi Éva egykori tanítványai, pályatársai.
„Azt szerettük volna elérni, hogy az írásoknak köszönhetően a tanárnő több erőt kapjon az élethez, jobban meg tudjon felelni az emberi, mindennapi kihívásoknak. Terveink sajnos dugába dőltek” – részletezte a szerkesztő. „Éva írásai is felfedezhetők a szövegek között, ezekben az írásokban sok irányba terjedő és visszhangzó rezonanciát lehet végigkövetni” – vélekedett Berszán István, a kötet másik szerkesztője. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar irodalomtudományi tanszékének vezetője „tájékozódási gyakorlatként” ajánlja a kötetet. „Olyan tartomány ez, ahol a viszonyítási pont Cs. Gyimesi Éva alakja és gondolatai, körülötte pedig az újrateremtett világok találhatók” – magyarázta.
A szerkesztők az Újrateremtett világok kettősségére is kitértek, elmondásuk szerint a kötetben a magyar és erdélyi irodalomtudományba beépülő szakszövegek mellett emlékező, személyes hangvételű írások is helyet kaptak. „Tematikus blokkokba rendeztük a szövegeket, egyesek a kortárs irodalomtudományt fedik le, míg mások a nyolcvanas éveket idézik fel” – részletezte Balogh F. András. Hozzátette: a szerkesztők harmonikus struktúrára törekedtek, az olvasó a legkülönfélébb gondolkodásmódszereket találja egymás mellett. A címválasztással kapcsolatban Balogh F. András elmondta: Cs. Gyimesi Éva Teremtett világ című kötetére szerettek volna reflektálni, hiszen Cs. Gyimesi „ebben a művében volt a leginkább jelen, és ez hatott a legjobban a külvilágra is”.
A jelen lévő szerzők közül Keszeg Vilmos és Berszán István olvasott fel az Újrateremtett világok című kötetben található írásaikból.
Kőrössy Andrea. Krónika (Kolozsvár)2011. augusztus 24.
Újrateremtett világok – Cs. Gyimesi-emlékkötet
Bemutatták hétfő este Kolozsváron a Cs. Gyimesi Éva emlékére kiadott, Újrateremtett világok című kötetet. A könyvet eredetileg az időközben tragikus körülmények között elhunyt neves professzor asszony 65. születésnapjára tervezték a szerkesztői, Balogh F. András és Berszán István.
Bemutatták hétfő este Kolozsváron a Cs. Gyimesi Éva emlékére kiadott, Újrateremtett világok című kötetet. A könyvet eredetileg az időközben tragikus körülmények között elhunyt neves professzor asszony 65. születésnapjára tervezték a szerkesztői, Balogh F. András és Berszán István. „Akkor még nem tudtuk, hogy a kiadványból emlékkötet lesz.
Cs. Gyimesi Éva születésnapjára megjelent egy mesterpéldány, amit át is adtunk neki. A most megjelentetett emlékkötetben az akkori mesterpéldányt az előszón és egy nekrológon kívül gyakorlatilag változatlanul felhasználtuk” – magyarázta lapunknak Berszán István. Az irodalomtudományi tanszék vezetőjének tájékoztatása szerint az Újrateremtett világok című könyvbe olyan írások kerültek, amelyek írói valamilyen formában reflektálnak a Cs. Gyimesi Éva-jelenségre, a személyiségére, több évtizedes pedagógusi és irodalmi munkásságára.
A kötetben a tudományos jellegű írásokon (mint például a sumerológus Komoróczy Gézáé) kívül lírai és esszéisztikus hangvételű alkotások is megtalálhatóak olyan írók, költők tollából, mint Demény Péter vagy Láng Zsolt. A kötet ugyanakkor tartalmazza Cs. Gyimesi Éva munkáinak bibliográfiáját, valamit az írásaira való hivatkozások jegyzékét is.
A könyvet a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékén ismertették a szerkesztők a jelenleg zajló Hungarológiai Kongresszus keretében, kis számú hallgatóság előtt. „A kötet a legutolsó pillanatban, szombaton délután jött ki a nyomdából, ezért sem tudtuk szélesebb körben felhívni az emberek figyelmét a bemutatóra” – magyarázta Berszán István, a Magyar Irodalomtudományi Tanszék vezetője.
Sipos. M. Zoltán. Új Magyar Szó (Bukarest)2011. augusztus 29.
Tisztelgő emlékkötet és gyászmunka
A Szabadság augusztus 24-i, illetve az És augusztus 26-i számában sajátos beszámoló jelent meg a Cs. Gyimesi Éva emlékének tisztelgő kötet bemutatásáról Törzsök Erika aláírásával. Szeretnék mondani valamit arról, ami kimaradt belőle, és arról is, aminek ki kellett volna maradnia.
Cs. Gyimesi Éva néhány tanítványa 2010 júniusában tisztelgő kötet összeállítását indítványozta a mester 65. születésnapja alkalmából. A többi tanítványon kívül Éva barátaihoz, pályatársaihoz is eljutott a felkérés, hogy tanulmányt, esszét vagy szépirodalmat ajánljanak fel a tervezett kötet számára. Minthogy nagyon sokan pozitívan válaszoltak, és egyetlen kötetbe alig férő mennyiségű kézirat gyűlt össze, a szerkesztés a tervezettnél lassabban haladt. Menet közben felmerült az igény, hogy a mester írásainak és idézettségüknek lehető legteljesebb bibliográfiája is bekerüljön. Ezért a szerkesztők – Balogh F. András, Berszán István, Gábor Csilla – úgy döntöttünk, hogy a már megszerkesztett kéziratokból külön példányt nyújtunk át az ünnepeltnek a 65. születésnap évének Karácsonyán, a teljes kötet pedig tavasszal fog megjelenni a budapesti Argumentum Kiadónál. Nem sok volt már a kiadvány elkészüléséig, mikor a tragikus halál a tisztelgő kötetet egyszersmind emlékkötetté változtatta. A szükséges módosítások, illetve kiadói és nyomdai munkálatok után a Kolozsváron tartott 7. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus előtt egy nappal készült el az Újrateremtett világok. Írások Cs. Gyimesi Éva emlékére című kötet (Argumentum, Budapest, 2011.), amely 60 szerző munkája. Róluk mondja Törzsök Erika, hogy „az emlékét máris önfényezésre kihasználó figurák”. Ennek a kitüntetésnek a leírásakor az adományozó valószínűleg még nem látta a kötetet, ezért pótolom a beszámolójából kimaradt névsor egy részét: Balla Zsófia, Bernáth Árpád, Csúri Károly, Dávid Gyula, Fried István, Hankiss Elemér, Horváth Andor, Kovács András Ferenc, Láng Gusztáv, Láng Zsolt, Margócsy István, Szilágyi Júlia, Szőcs Géza, Visky András… és Törzsök Erika.
A Hungarológiai Kongresszus érdeklődő résztvevőinek tartott bemutatón a mester borítón megörökített nézéséről beszéltünk, amely a tanítványokat és a teremtett világot egyaránt visszanézésre késztette, s azokról a rezonanciákról, amelyek a Cs. Gyimesi Éva előtt tisztelgő és egyben tőle búcsúzó írásokat összekapcsolják. A kötet végén egy temetésen elhangzott nekrológ is olvasható, amelyben ezt mondtam: „Csak az búcsúzhat, aki nem marad tanítvány. Nekünk még újra kell gondolnunk és újrateremtenünk, amit örökségül kaptunk. Ezt a feladatot rótta ránk a mester távozása. És a kudarcunk, hogy nem tudtunk és talán nem is tudhattunk segíteni neki.” (464.) Akkor a tanítványok nevében beszéltem. Most hozzáteszem, hogy rajtunk kívül többen és többször megpróbáltak segíteni, Törzsök Erikát is beleértve. Sajnos, rájuk is érvényes, ami ránk, tanítványokra: nem tudták és talán nem is tudhatták megfordítani a végzetes úton. Ennek a kudarcnak, tehetetlenségnek és keserűségnek a feldolgozása hozzátartozik a gyászmunkához, mely öltheti egy sokszerzős emlékkötet formáját, vagy „az édesanyjától kezdve, a kisebbségi magyar társadalmon, az ’anyaországon’ keresztül, a kolozsváriakig, az egyetemig” mindenkit leteremtő kifakadás tünetét.
Az utóbbiról értesülve valaki, aki szintén megpróbált Évának segíteni, ezt mondta: Nem jó, ha egymás ellen gyászolunk.
Igyekszem ehhez tartani magam.
Berszán István. Szabadság (Kolozsvár)2011. december 13.
Munkáikba, gondolkodásukba beépült valami Cs. Gyimesi Éva munkájából, gondolkodásából”
Bemutatták az Újrateremtett világok című kötetet a Minerva-házban
– Az olvasó egy olyan tájékozódási gyakorlatot vállal ennek a könyvnek a lapozgatásakor, amelyben Cs. Gyimesi Éva a vonatkoztatási pont: sok világgal fog találkozni, sok újrateremtett világgal, amelyek az Éva emberi és szakmai habitusának megfelelően elméleti, irodalomtörténeti, oktatói, politikai és szakrális dimenzió szerint szerveződnek – hangsúlyozta Berszán István egyetemi tanár pénteken délután, a Cs. Gyimesi Éva tiszteletére összeállított Újrateremtett világok című kötet bemutatóján. Az eseménynek a Minerva-ház emeleti előadóterme adott otthont, amely a májusban, tragikus körülmények között elhunyt kolozsvári nyelvész, irodalomtörténész és publicista nevét viseli mostantól.
Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke köszöntőjében kiemelte: amellett, hogy Cs. Gyimesi Éva a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen tanított, ezalatt pedig sokaknak tanára és mestere volt, a Szabadság munkatársaként mindig őszintén elmondta véleményét munkánkról, a lapról és egyebekről. – Cs. Gyimesi Éva ugyanakkor a Minerva Művelődési Egyesület egyik fontos támogatója volt, s amikor az egyetemről oly szégyenteljesen eltávolították, a Minerva biztosított számára katedrát: az újságírók, a médiaszakemberek és a művelődésszervezők felnőttképzési tanfolyamán stilisztikát, műfajelméletet és más tárgyakat oktatott. Ezért is döntött úgy az egyesület, hogy a nehéz, éveken át tartó munka árán visszaszerzett és felújított épületünk legreprezentatívabb termét róla fogjuk elnevezni – magyarázta Tibori, hozzátéve: amíg a Minerva-ház a közösség számára nyitva áll, Cs. Gyimesi Évának mindig helye lesz itt.
A Balogh F. András, Berszán István és Gábor Csilla szerkesztésében megjelent Újrateremtett világok. Írások Cs. Gyimesi Éva emlékére című kötet keletkezésének körülményeiről Szilágyi Júlia esszéíró, irodalomkritikus elmondta: az eredetileg 2010. szeptemberére, Cs. Gyimesi Éva 65. születésnapjára tervezett kiadvány időközben tovább bővült, végső változatában pedig, amely idén augusztusban látott napvilágot a budapesti Argumentum Kiadónál, ötszáz oldalon, több mint hatvan írás kapott helyet. Versenyképes, európai teljesítménynek nevezte a kötetet, ugyanakkor úgy vélte: a jeles nyelvész, irodalomtörténész, publicista is örült volna, ha látja, hogy munkáját ilyen szépen továbbörökíti az utókor. – A tény, hogy lezárt életműről van szó, még inkább indokolja, hogy azt helyére tegye az irodalomtudomány története, a magyar tudományosság – hívta fel a figyelmet Szilágyi Júlia, kitérve a mostani kötet összetételére is, amelyben a kortársak, tanítványok, kollégák reprezentatív munkái mellett Cs. Gyimesi Éva „tartós értékű életmű-leltára” is megtalálható. – Éva úttörő munkája, bátorsága, közéleti és gondolkodói bátorsága olyan példamutatás, amit most, a lezárt életmű újragondolásával valóban meg kell tisztelnünk, és olyan értékeink közé kell emelnünk, amelyek a közösség számára nagyon fontos és bármikor, bárhol felmutatható értékek lehetnek – tette hozzá az esszéíró.
A szerkesztés örömeiről beszélt Balogh F. András, amelynek során egy kötetté szerveződött a sok beérkezett írás, természetesen csak azután, hogy megállapították közöttük az újrateremtett világhoz szükséges összefüggéseket. Egy olyan korpusz állt össze ezáltal, „amely végső soron lefedi Cs. Gyimesi Éva tevékenységi területeit, hiszen az erdélyi irodalomtól a világirodalomig menően jelen vannak benne azok a témák, amelyekkel Éva foglalkozott”. Berszán István, a könyv másik szerkesztője a borítón szereplő portréról ejtett szót, amelyet egyébként kollégánk, Rohonyi D. Iván készített Cs. Gyimesi Éváról. – Amikor ezt a képet megláttam, rögtön tudtam, hogy valaki olyan készítette, akit Éva szeretett. Bölcsészhallgató koromban ismerkedtem meg ezzel a mosollyal, azt jelenti: „barátocskám”. Egyrészt biztatás van ebben a „barátocskámban”, mesteri biztatás, hogy „na végre, próbálgatod a szárnyaidat”, de ugyanakkor figyelmeztetés is, amolyan kedves szigor. Ez utóbbit valahogy úgy fordítottam le magamnak, hogy „ugye tudod, az első szárnypróbálgatás még nem az óceán átrepülése?” Véleményem szerint Éva a teremtett világhoz, a kutatási témáihoz is ezzel a jóindulatú szigorral fordult – részletezte Berszán István.
Mint mondta, valamennyi szerző Cs. Gyimesi Évának írta, vagy neki ajánlotta, amit írt, hiszen szerették volna megosztani vele mindazt, amivel éppen foglalkoztak, s reménykedtek, hogy ha legközelebb találkoznak, erről is fognak beszélgetni. Ilyen tekintetben is érdekes anyagot gyűjtött össze a Cs. Gyimesi Éva felé fordulás, állapította meg az irodalomtörténész, aki szerint az első látásra egymástól nagyon távolinak tűnő kutatási területek, elméleti és gyakorlati mozgásterek Éva révén válnak szorosan és egyedien összefüggővé ebben a kötetben, „a szerzők munkáiba, gondolkodásába ugyanis beépült valami az ő munkájából, gondolkodásából”.
Az est folyamán László Lilla és Nagy Zoltán, a Láthatatlan Kollégium alumnusai, valamint Dénes Katalin és Nagy-Szilveszter Orsolya ismertette a könyvben szereplő írásokat, Demény Péter pedig néhány verset olvasott fel. Balogh F. András megjegyezte: most, hogy szép lassan elmúlik a gyász, amely sokakat hatalmában tartott Cs. Gyimesi Éva távozása miatt, szembe kell néznünk azzal az örökséggel, amit ránk hagyott. Tibori Szabó Zoltán pedig, aki az esemény befejezéseként elhelyezte a Cs. Gyimesi Éva névtáblát, így fogalmazott: „lehet – azt hiszem, ezt tanultam Évától, és az egész élete, a Szabadsághoz és a diákjaihoz való viszonya is azt bizonyította: lehet”.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)2012. március 1.
Páratlan ismeretanyagra és tapasztalatra alapozott kötet Murádin Jenőtől
Példátlanul komplex, páratlan ismeretanyagra és tapasztalatra alapozott összegző munkának nevezte, ugyanakkor a szerző eddigi 33 könyve és több száz tanulmánya párlatának gyűjteményeként értékelte Murádin Jenő Kolozsvár képzőművészete című kötetét Tibori Szabó Zoltán, lapunk munkatársa kedden délután, a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében tartott könyvbemutatón. Az igényesen kivitelezett kötet a sepsiszentgyörgyi ARTprinter Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot, amelynek képviseletében Kopacz Attila kiadóvezető volt jelen, Murádin Jenő művészettörténész pedig vetítettképes előadásban nyújtott ízelítőt a könyv gazdag képanyagából. Az est házigazdája Köllő Katalin volt.
– Évtizedek óta figyelemmel követem Murádin Jenő munkáját, azt az aprólékosságot, amellyel a számára releváns információt összecsipegeti és följegyzi, azt a hallatlan szorgalmat és kitartást, amellyel a könyvtárakban, gyűjteményekben és levéltárakban rejlő, rég elfelejtett vagy annak hitt alkotók emlékeit összeszedi és rendszerezi – magyarázta Tibori, hozzátéve: a művészettörténész, pályája során megalkotta azokat a munkákat, „amelyek a 19. és a 20. századi erdélyi magyar képzőművészet történetét az egyéni alkotói sorsok irányából és szemszögéből közelítik meg, és amelyek a különböző részletek tisztázására összpontosítanak”. Az egyenként is izgalmas részletek ezúttal egyazon kötetben kerekednek egésszé, s a kincses város kétszáz évének képzőművészete révén Erdély művészettörténetéhez is közelebb viszik az érdeklődőt. – Megkerülhetetlen kötet kerül az olvasó asztalára, olyan munka, amelynek dokumentáltságához és tudományosságához nem fér kétség. A szerzőt legteljesebb elismerésünk, őszinte gratulációnk illeti meg érte. Akárcsak az ARTprinter Könyvkiadót, a kötet míves kivitelezéséért – hangsúlyozta Tibori Szabó Zoltán.
Kopacz Attila kifejtette: megtisztelő volt a kiadó számára Murádin könyvén dolgozni, mint mondta, egyetlen szerzőtől sem kaptak korábban ennyire precíz anyagot, a szöveget és a képeket illetően egyaránt. – Élvezet volt ezt a könyvet elkészíteni, közben újra és újra átolvastuk, napi szinten egyeztettünk interneten – részletezte az ARTprinter igazgatója. Lelkiismeretes munkájukért Kopacz Attilának és feleségének, Zitának mondott köszönetet Murádin Jenő, valamint Tibori Szabó Zoltánnak is, aki „kezdetektől fogva ismerte a kéziratot, javaslatokat fogalmazott meg, és mindent megtett annak érdekében, hogy ez az összefoglaló munka elkészüljön”. – Az ember csak akkor ül le megírni egy ilyen kötetet, ha előtte már elvégezte azokat az előtanulmányokat, és megismerte a fázisokat, amelyek révén megértheti a különböző korok történéseit. Ha pedig majd nagyon öreg leszek, összegyűjtöm az eddig megjelent tanulmányaimat, és Függőhíd címen próbálom kiadni őket, pontosan arra utalva: aligha elképzelhető a Kárpát-medencében, hogy valamely nép, nemzet vagy országrész művészete – beszéljünk zenéről, irodalomról vagy akár képzőművészetről – ne kapcsolódjon a szomszéd népek, régiók művészetéhez – nyomatékosította Murádin Jenő.
Reményét fejezte ki, hogy mindazok, akik Kolozsvár képzőművészete című kötetét elolvassák, sűrített formában találják meg benne az erdélyi képzőművészetben két évszázadon át végbement folyamatokat. Befejezésül Murádin Jenő vetítettképes előadást tartott, vázolva a kötetben szereplő színes reprodukciók történetét, eredetét.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)2012. április 2.
Eredmények és tiszteleti tagság az EME-közgyűlésen
Közgyűlést tartott szombaton délelőtt a Protestáns Teológiai Intézetben az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME). Sipos Gábor elnök beszámolójában elmondta: az intézmény 2011-ben átlagos évet zárt, tevékenységük nem ütközött akadályokba, ugyanakkor több kiemelkedő eredményt mondhatnak magukénak. A kolozsvári magyar főkonzulátus részéről Papp Róbert konzul Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár üzenetét továbbította, aki kormánya további támogatásáról biztosította az EME-t. Tóth Pál Péter, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság kurátora Kocsis Károly bizottsági elnök és Pálinkás József akadémiai elnök jókívánságait tolmácsolta. Hegedüs Csilla miniszteri tanácsos Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter, RMDSZ-elnök üdvözletét olvasta fel.
A közgyűlés részvevői egyperces néma felállással adóztak az elmúlt évben elhunyt tagtársaik (Szabó György, Gyimesi Éva, Maros Dezső, Müller Ádám, Murvai Olga, Bege Antal) emlékének. Bitay Enikő főtitkár ismertette a 2011-es évre szóló jelentést, amelyben kitért arra, hogy bővült tevékenységi körük: 32 kutatói programot teljesítettek, 24 kötetet jelentettek meg, 79 rendezvénynek és 15 könyvbemutatónak voltak a házigazdái stb. Az idei munkatervben 65 rendezvény és 17 kötet kiadása szerepel. Sipos Gábor EME-elnök szerint a 2011-es év legkiemelkedőbb eseményei a következők voltak: felavatták az Erdélyi Digitális Adattárat, társszervezőként vették ki részüket a kolozsvári hungarológiai kongresszusból, megfelelő szintű könyvkiadási akkreditációt szereztek.
Ezt követően elhangzott a gazdasági-pénzügyi, az ellenőri és a jogtanácsosi jelentés, majd ingatlanügyek kerültek terítékre. A közgyűlés elfogadta az egykori főtitkár, Müller Ádám hagyatékát, amely könyvtáron és kéziratgyűjteményen kívül a Jókai utca 14. szám alatt egy 220 négyzetméteres, teljesen bebútorozott, részben műemléklakásból áll. Ebben a kérdésben már beindult a jogi eljárás. A Kőkert/Haşdeu utcai Jordáky-háznak negyedrésze az EME tulajdona, de jelenleg 50 négyzetméterrel többet használ, amit meg kell vásárolni. Erre egy adomány, Szilágysomlyó központjában fekvő 240 négyzetméteres nyaraló eladása teremthet anyagi fedezetet. A közgyűlés felhatalmazta az elnökséget, hogy megfelelő időben tegyen lépéseket az ingatlan értékesítésére.
Három személynek ítéltek oda tiszteleti tagsági címet. Egyed Ákos az erdélyi történettudomány területén végzett sok évtizedes kutatómunkája és az egyesület elnökeként kifejtett áldozatos tudományszervezési tevékenysége elismeréseképpen részesült ebben a kitüntetésben (laudációt mondott Sipos Gábor). Gyenge Csaba a műszaki tudományok területén sok éven át végzett tudományos munkájáért és az EME Műszaki Szakosztályában kifejtett tevékenységét kapta meg a címet (laudálta Pálffy Károly). Jakab Sámuel pedig az agrártudományi szakosztályban kifejtett szervezőmunkájával vívta ki tiszteleti tagságát (laudációt mondott Farkas Zoltán).
A működési szabályzat értelmében titkos választással megújították a választmány egyharmadát, a következő személyek kerültek be: Csomortáni Magdolna, Gaal György és Pál Judit (1. szakosztály), Veress Erzsébet és Bartók Katalin (2. szakosztály), Bódizs György, Nagy Előd és Széman Péter (3. szakosztály), Kokoly Zsolt (4. szakosztály).
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)2012. május 8.
Kolozsvárra jön a Gazdaélet
Lapbemutatóra és sajtkóstolóval ízesített kötetlen beszélgetésre hívja az aktív gazdákat – és a még nem gazdákat – a tavaly novembertől havonta megjelenő Gazdaélet országos agrármagazin. Az eseménynek a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva terme (Kolozsvár, Napoca – Jókai – u. 16. szám, I. emelet) ad otthont 2012. május 9-én 16 órától.
A Székelyudvarhelyen megjelenő kiadvány szerkesztői nemcsak a nagygazdákat igyekeznek megszólítani a Székelyföldtől kezdve a Barcaságon keresztül a Partium sarkáig, hanem azokat az akár hétvégenként kedvtelésből veteményező városiakat vagy hobbikertészeket is, akik számára nem idegen a kerti szerszám és a termőföld, és nyitottak a szakemberek tanácsaira vagy az újdonságokra. A riportok, interjúk vagy tematikus összeállítások mellett az olvasók havi rendszerességgel értesülhetnek az aktuális pályázati kiírásokról, a mezőgazdasági támogatásokról, továbbá kertészmérnök, állatorvos, biológus és más agrárszakemberek adnak tanácsot aktuális kérdésekről. „Úgy véljük, nincs veszve a mezőgazdaság, még ha sok gazda nehéznek vagy akár értelmetlennek is látja azt gyakorolni. Pozitív példákkal, sikeres gazdák bemutatásával igyekszünk visszaadni a reményt a vidéki embereknek és újra meggyőzni őket arról, hogy igenis van jövője a mezőgazdaságnak” – állítja Daczó Dénes, a Gazdaélet főszerkesztője.
Az agrármagazinra a www.gazdaelet.ro internetes címen vagy a 0743-879399-es telefonszámon lehet előfizetni, 3, 6, és 12 hónapra.
Szabadság (Kolozsvár)2012. május 21.
Hármas Polis-könyvbemutató a Minervánál
A Polis Könyvkiadó három új kötetét ismerhették meg az érdeklődők pénteken délután a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében. Dávid Gyula kiadóigazgató köszöntője után A bonchidai Bánffy-kastély című kötetet méltatta Hegedüs Csilla, a Transylvania Trust Alapítvány ügyvezető igazgatója. Hangsúlyozta: Gy. Dávid Gyula műépítész kezdeményezése, hogy körbejárja az egykor „Erdély Verszáliája” néven emlegetett kastély múltját és jelenét, nem új keletű. – Nekünk, akik a helyreállítással foglalkozunk, mindennapi bibliánk volt a 2001-ben napvilágot látott kiadvány. Ez az egyik legalaposabban és legkomolyabban dokumentált szakkönyv, ami valaha megjelent a témában, s amelyet tíz év után is hasznosan forgatunk – mondta Hegedüs Csilla, hozzátéve: míg az első mű inkább a szakmabeliekhez szól, a mostani kötet azt az olvasóréteget célozza meg, akik az átlag turistánál mélyrehatóbban szeretnék megismerni a bonchidai Bánffy-kastélyt.
Hogy múlt, jelen és jövő szerencsésen találkozhat a könyvben, a szerző alapos munkája és szakmai alázata mellett a kiadványt tervező Unipan Helga hozzáértését dicséri, „aki látta maga előtt, hogy milyen volt, milyen most, és milyennek kellene lennie a kastélynak és ennek a kötetnek”. Az alapítvány ügyvezető igazgatója reményét fejezte ki, hogy a mű nemsokára angol nyelven is megjelenhet, s hogy egy következő kötet bemutatója apropóján újabb megvalósításokról számolhatnak be a Transylvania Trust munkatársai.
Férj és feleség belső, olykor konfliktusos életét tárja a nagyközönség elé a Kós Károly eddig kiadatlan leveleit tartalmazó Édes Idám! című könyv, amelyet Benkő Samu akadémikus ajánlott az egybegyűltek figyelmébe. – Hogy a túlnyomórészt az első világháború éveiben, férjének konstantinápolyi kiküldetése során folytatott levélváltás mit jelenthetett Kós Károlynénak, azt bizonyítja a tény, hogy 1944. őszén, amikor eltávoztak a sztánai Varjúvártól, a feleség a retiküljébe tette ezt a levélcsomagot – magyarázta a sajtó alá rendezési munkálatokat végző Benkő Samu.
Megtudtuk: Sas Péter művelődéstörténész kutatásai során beigazolódtak az akadémikus korábbi sejtései, hogy a Kós-unoka, Czeglédy Enikő hűségesen őrzi a leveleket. Ekkor derült ki, hogy az unoka csak abban az esetben járul hozzá a levelek közzétételéhez, ha önálló kiadvány formájában, Benkő Samu gondozásában adnák ki őket. Ennek nyomán pedig, a budapesti Mundus Egyetemi Kiadónál 2003-ban, Sas Péter szerkesztésében megjelent Kós Károly levelezésecímű kötet után egy újabb érdekes és különösen értékes munka kerülhetett az olvasó asztalára.
A folytatásban Egyed Ákos akadémikus ismertette Incze László, a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum nemrég elhunyt igazgatójának A rendtartó székely város. Tanulmányok Kézdivásárhely és múzeuma történetéből című könyvét. Elhangzott: múzeumi munkája során Incze László a céhes város történetének tanulmányozásával is foglalkozott, s közbenjárt annak érdekében, hogy a magyar közösség megismerje Kézdivásárhelyt. Válogatott tanulmányokat tartalmazó kötetében a város múltja és jelene mellett megelevenedik a múzeum története, továbbá működéséről, felépítéséről, képzőművészeti anyagáról is hasznos információkat tudhatnak meg az érdeklődők, hangzott el az est folyamán.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)