udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
498
találat
lapozás: 1-30 ... 301-330 | 331-360 | 361-390 ... 481-498
Névmutató:
Csinta Samu
2014. június 26.
Világégés emberi reakciók tükrében
A fiatalabb történészgenerációk alapélménye az, hogy az egymás mellett élő európai nemzetek mégiscsak partnerek, az egymás ellen elkövetett történelmi sérelmeket pedig nem lehet érvként felhasználni – tartja ifj. Bertényi Iván. A történésszel az első világháború kitörésének századik évfordulója alkalmából beszélgettünk.
– Egy „komoly” történész olvas történelmi tárgyú regényeket? Például Bánffy Miklós Erdély-trilógiáját, amely révén bepillantást nyerhetünk az első világháború előestéjének magyarországi politikai viszonyaiba is.
– Természetesen olvastam, kiváló műnek tartom, majdnem forrásmunkának tekintem. Hiteles, hangulatos regény, nagyon szeretem.
– Pedig sokak szerint a történelmi ihletésű fikciós regények táplálják a legtöbb történelmi sémát. Mit tart az első világháborúval kapcsolatos legtipikusabb téveszmének?
– Elsősorban azt a típusú gondolkodást, amely kicsi, esetenként személyes dologhoz köt nagy történelmi kataklizmákat: egy személy, politikus, párt tehet az ország széthullásáról, felelős Trianonért. Ezek leegyszerűsítő sémák, amelyek a korabeli politikai élet működési mechanizmusának félreértéséből fakadnak, másrészt annak félremagyarázásából, hogy mi milyen mértékben fontos egy eseménysorozatban. Mert nyilván nagyon fontos, hogy ki volt az első számú vezető Magyarországon, de jóval fontosabb, hogy ki nyerte meg a világháborút. Ezekben a kérdésekben kellene megpróbálni előre lépni, a tisztán látás a történelemtudományban is sokat segíthet. Sajnos részben a múltbeli játszmákat játsszák ma is újra: a mai magyar jobboldal Tisza Istvánt tartja példaképének, a baloldal pedig Károlyi Mihály mögé sorakozik fel, és utálják egymás példaképeit. Ezeknek a dolgoknak ma már semmi értelmük. Már a korabeli viszonyok között is sokkal összetettebb volt ez a kérdés, e viták mában való tovább éltetésének pedig végképp semmi értelmük, és sehová sem vezetnek.
– A sekélyes témakezelés „bűnét” a kiváltó okként kezelt szarajevói merényletre is érvényesnek tartja?
– A merénylet mint kiváltó ok, illetve ürügy már egy hosszabb ideje húzódó súlyos probléma egyik lecsapódásának tekinthető – de csak az egyiknek. A Monarchia számára megoldásra váró súlyos probléma volt a délszláv kérdés, megoldása azonban nem kellett feltétlenül egy világháborúhoz vezetnie, illetve a Monarchia és a történelmi Magyarország – amely sokkal szilárdabb lábakon állt akkor – széteséséhez, ugyanakkor nem tekinthető véletlennek. Bár a merénylet bizonyíthatóan szerencsés – vagy szerencsétlen – véletlenek összjátéka révén sikerült, nem derült égből jövő villámcsapásként érkezett, s nem lehet azt állítani, hogy ha nincs Gavrilo Princip, akkor nem lesz semmi probléma a szerbekkel. Jó ürügy volt viszont azok számára, akik e probléma erőszakos, háborús megoldását akarták, de a történelem a szarajevói események nélkül is alakulhatott volna így.
– Hozott-e a kérdés kutatásában áttörést az elmúlt ötven év?
– Miután megszűntek a diktatórikus rendszerek történetírásra is rákényszerített politikai-gondolati sémái, az amúgy ismert tények sokkal szabadabb interpretációja vált lehetségessé, és ennek fontos pozitív hozadékai voltak. A nemzeti történelemben e kérdés valós súlyának megfelelő kezeléséről beszélhetünk, nevén lehetett például nevezni, hogy Trianonban nagyon súlyos nemzeti katasztrófa következett be. A szabadabb témakezelés pedig egy sor fontos részletkutatást is lehetővé tett, amelyek gazdagították az összképet.
– Vannak-e ellentétek e téma megítélésében az idősebb történészek és az ön által képviselt fiatalabb történészgeneráció között?
– A meglévő különbségeket elsősorban generációs élmények táplálják. Az idősebb kollégák – akik a Trianon-problémáról alkotott véleményüket annak idején politikai okok miatt nem publikálhatták – valószínűleg sokkal nagyobb felszabadító élményként élték meg a rendszerváltozást. Talán ezért aztán sokkal több indulattal telítve hozták napvilágra esetleges, néha nem is sejtett sérelmeiket, stílusuk érzelmekkel átitatott, konfrontatív. Mi, akik az elmúlt huszonöt évben jártunk egyetemre, már azt gondolhattunk és írhattunk, amit akartunk. A mi generációnk alapélménye inkább az, hogy az egymás mellett élő európai nemzetek mégiscsak partnerek, az egymás ellen elkövetett történelmi sérelmeket pedig nem lehet érvként felhasználni. Ez nem azt jelenti, hogy szőnyeg alá kell söpörni őket, de olyan kérdésfelvetéssel kell közelíteni hozzájuk, amiből nem újabb konfliktus származik. Meg kell próbálni megérteni a másik felfogását.
– Ezt a nézetet itt, Erdélyben kissé nehezebben tudjuk a magunkévá tenni...
– Akkor valószínűleg nem leszek túl népszerű a következő személyes élményemmel. Egyetemista koromban Gyulafehérváron a román történelmi szoborparkban járva olyan érzés támadt bennem, hogy ha én román lennék, most nagyon büszke lennék ezekre az emberekre. Korabeli magyar őseim számára nyilván ellenfelek voltak, de ma már meg tudom érteni a románok büszkeségét és örömét. Ez nem azt jelenti, hogy koccintanék december elsején, de a magyar identitásomból kilépve, meg tudom érteni, mit jelenthetett az a momentum a románok számára. Ha egy történész képes kilépni ebből az identitásából, akkor a munkájában is képes lesz ezt ütköztetni egyéb nemzeti narratívákkal, segíthet a másik nézőpontjába való belehelyezkedésben, kevésbé konfrontatív nézőpont, vélemény megfogalmazásában.
– Egyetemi tanárként talán meg tudja válaszolni: hogyan hangzanak a mai fiatalok legsűrűbben megfogalmazott kérdései az első világháborúval összefüggésben?
– Azt tapasztalom, hogy visszaszorul a nemzet-politikai nézőpont, és bekerül egyfajta hétköznapi életre, a kisember életére koncentráló. Milyen volt egy frontharcos élete a lövészárokban, milyen volt az apát, a férjet, a testvért éveken át nélkülözni, egy asszonynak elvégezni a férfiak dolgát is, milyen következményekkel járt a jegyrendszer bevezetése a háborús országokban, mit kezdtek a csonkán-bénán hazatérő hadifoglyokkal? Ez a bizonyos értelemben apolitikus kérdésfelvetés új irány, hiszen ily módon egy fiatalnak nem egy száz évvel ezelőtti politikai konfliktusmezőbe kell belehelyeznie magát, hanem a lehetséges, könnyebben átélhető emberi reakciók felé fordulhat. Ez azonban korántsem azt jelenti, hogy a mai fiatalokat nem érdeklik a nagy nemzeti sorskérdések.
– Az elmúlt száz év tanulmányozásában azonosított-e olyan pillanatokat, eseményeket, amelyek a szarajevói merénylethez hasonlóan felvillantották egy újabb világháború veszélyét?
– Nem nagyon. Különösen a mi európai világunk nagyon megváltozott, a világpolitika hajtóerői egészen másak, mint száz évvel ezelőtt. Akkoriban az állami, katonai vezetők, a politikusok sokkal inkább meghatározták egész nemzetek, kontinensek jövőjét. Manapság alapvetően a pénz, az üzleti szempontok, a profit diktál, nem nemzeti alapon működnek a nagyvállalatok. Ez bizonyos mértékben garancia is arra, hogy nem fordulhatnak elő olyan, a nemzetállamok érdek-összeütközéseiből származó nagy konfrontációk, mint az első vagy a második világháború. A mai, gazdaságilag is nagyhatalomnak számító országok érdekérvényesítő képessége sokkal több szinten megmutatkozik, mintsem hogy kizárólag a fegyveres összecsapás legyen a megoldás. Nemzeti-etnikai konfliktusok persze előfordulhatnak, de azokból nem lesz világháború. A kilencvenes évekbeli balkáni háborúk elképesztő szörnyűségeket hoztak, s az Európán kívüli világ hordozza még hasonló konfliktusok veszélyét, de ezek nem társulnak olyan világhatalmi érdekekkel, amelyek ezeket a háborúkat nagyobb léptékű háborúvá akarnák átalakítani. Az ukrán konfliktus is ezt látszik bizonyítani. Ám ha világháború nem is lesz, egyéb problémák válhatnak világléptékűvé, mint például a terrorizmus, bár azok hátterében nem államok, hanem különböző szervezetek állnak. De ez már ilyen értelemben nem a 20., hanem a 21. század, amelynek működési szabályait és mechanizmusait még nem is ismerjük.
Ifj. Bertényi Iván
Történész, Budapesten született 1975. február 9-én. 1993-ban érettségizett az ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Gimnáziumban. Miután megnyerte az 1993-as „Ki miben tudós?” televíziós történelmi vetélkedőt, felvételi nélkül került az Eötvös Loránd Tudományegyetemre. Ötször szerzett tudományos ösztöndíjat az egyetemen, kétszer részesült Köztársasági Ösztöndíjban. 1999-ben szerzett történelemtanári diplomát, majd 2002-ben művészettörténet szakon tanári diplomát. Doktori munkájának témája a századforduló magyar nacionalizmusa és Bánffy Dezső báró politikai pályája volt. Egyetemi tanár – 2009 áprilisában, majd 2009 októberében CEEPUS-ösztöndíjjal a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen volt vendégtanár –, az MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. Kutatási területe a 19-20. század magyar politika- és művelődéstörténete, elsősorban a dualizmus kora, ezen belül a magyar nacionalizmus és nemzetiségi politika elmélete és gyakorlata.
Csinta Samu. Erdélyi Napló (Kolozsvár)2014. július 3.
RMDSZ-politika: újraprogramozás?
Egy hét elteltével egyetlen RMDSZ-vezető sem reagált még, de sokan mások gratuláltak Vass Leventének a június végi marosvásárhelyi „taburomboló” sajtótájékoztatón felvetettekhez. A szövetség megújítását célzó elképzeléseknek amúgy is széles körű kibeszélést szán a vásárhelyi politikus.
Hogy miért éppen most tartotta fontosnak elmondani régóta formálódó gondolatait? „A szervezet átalakítási, jobbítási szándékának folyamatosnak kell lennie. Már ifjúsági vezető korom óta jelen vagyok az RMDSZ különböző fórumaiban, ezért aztán bármikor feljogosítottnak érzem magam, hogy jobbító, javító szándékkal elmondjam a meglátásaimat. Főleg annak érdekében, hogy újra képesek legyünk megszólítani a fiatalokat és a középkorú nemzedéket” – hangzik Vass Leventének az időzítést firtató kérdésünkre adott válasza. A közelmúlt különböző választásai közül az európai parlamenti választások tapasztalatai és interpretációja verte ki a biztosítékot az orvos-politikusnál, korábbi polgármesterjelöltnél. Azt tartja, hogy nem szabad elbújni a végeredmény, a két EP-hely mögé, és elbagatellizálni, hogy Marosvásárhelyen a szavazatok számának 30 százalékos, közel 26 ezres visszaesését tapasztalták a korábbiakhoz képest.
Vass Levente szerint a társadalom elé kell vinni a szövetségi politizálás problémáit, az elmaradt és szükséges közvitákat nem lehet tovább halogatni, ugyanakkor úgy tartja, hogy Marosvásárhelynek központi szerepet kell játszania az erdélyi magyar politizálásban. „Több mint húsz éve ugyanazok az emberek képviselik a parlamentben a vásárhelyi magyarságot, akik 2016-ban a nyugdíjkorhatár fölé kerülnek – mondja. – A következő generáció útra bocsátása előtt olyan szabályrendszert kell lefektetni, amelyek legfeljebb három parlamenti mandátumot engedélyez egy személynek.” Miután Markó Béla és Borbély László már bejelentette, hogy nem vállalkozik további parlamenti képviseletre, Vass Levente időszerűnek érzi a teljes vásárhelyi őrségváltást. Ugyanakkor ezt a kérdést elvi szinten, nevek nélkül érdemes tárgyalni – nyomatékosítja. A 2016-os választásoktól kezdődően legfeljebb három parlamenti mandátum idejére kellene korlátozni egy-egy RMDSZ-politikus megválaszthatóságát – tartja. Szerinte a politikai tudásnak, sőt, magának a politikusnak is létezik szavatossági ideje, amelynek lejárta után a tudás elavul, használhatatlanná válik. „Nagy a késztetés a mandátumok kiprivatizálására, sőt, családi átörököltetésére, amelynek példája itt, Maros megyében egyértelműen tetten érhető” – érvel a javaslata mellett. „A választások előtt és után is legyen tiszta és nyilvános a kitűzött cél, aki pedig nem teljesíti vállalásait, viselje a következményeket” – fejti ki Vass, és azt is kimondandónak tartja, hogy az elszámoltatás elől sok politikus az egységretorika, a kisebbségi érdekvédelem terén elért részeredmények mögé bújik.
Szerinte szakítani kell azzal a hagyománnyal is, hogy a mindenkori vezetők törvényszerűen a jelöltlisták első helyeire kerülnek. „Legyenek inkább a választási listák utolsó befutó helyein, ezáltal is jelezve, hogy az esedékes választás tétje számukra a legnagyobb, az esetleges sikertelenségnek pedig azonnali érintettjei is! Ne húzóerői, hanem tolóerői legyenek a tanácsosi listának” – fogalmaz Vass Levente.
Marosvásárhelyen politikai témákban hiánycikknek számít az egyenes beszéd – állítja az RMDSZ Kisgazda és Kisvállalkozói Platformjának elnöke. „Ha elfogadjuk, hogy Marosvásárhely stratégiai fontosságú az RMDSZ számára, hogy fontos, szimbolikus erővel bíró frontváros, akkor váljon az is hagyománnyá, hogy néhány szövetségi szintű intézmény a mi városunkban van. De ha Marosvásárhelyt újra szövetségi várossá akarjuk tenni nemcsak a politika, de az egész magyar közösség szintjén, elkerülhetetlen a politizálás útjának újrakövezése.” Ehhez jó kezdetnek tekinti, hogy a legutóbbi SZKT-n bejelentették: az RMDSZ-platformok rövidesen Marosvásárhelyre telepítik országos központjukat.
Vass Levente reméli, hogy az érintettek választó- és versenybarát javaslatként értelmezik elképzeléseit. „Sürgősek az átalakítások, hiszen sokan, főleg a középnemzedékbeliek kiábrándultak az RMDSZ-ből. Márpedig erre a kiábrándultságra politikai választ kell adni!” – jelenti ki.
Csinta Samu, Erdélyi Napló (Kolozsvár)2014. július 10.
A hátraarc matematikája
A jelek szerint ugyanis az európai polgári kezdeményezés ügyében indított perben kialakult tudathasadásos állapot nemcsak kormányválságot idézett elő, de a szövetség löszfalán is peregni kezdett a homok.
Aminek láttán az ember hanyatt-homlok csomagolni kezd, nehogy az építménnyel együtt szánkózzon a hegy aljáig. Miután a tegnapi Kelemen–Ponta-tárgyalások a papírformának megfelelően sehová sem vezettek, a Szövetségi Állandó Tanács tagjai pénteken elvileg gyors döntést hozhatnak, hiszen az RMDSZ elnöke a román álláspont gyökeres megváltoztatásától tette függővé a magyar párt kormánytagságának fenntartását.
Minél közelebb kerülünk azonban az igazság órájához, a sebből egyre több cérna dugja ki a végecskéjét. Az talán senkinek sem okoz meglepetést, hogy a „régi sólymok” újabb kompromisszumra biztatják a döntéshozókat, ők már csak ilyenek: semmit sem tanulnak, semmit sem felejtenek. A maradni vagy nem maradni kérdés azonban eddig alig sejtett belső ellenzékkel szembesítheti Kelement.
A polgármesterek derékhada, illetve a tőlük nagy mértékben függő képviselők és szenátorok ugyanis olyan többséget alkotnak, amely gond nélkül leszavazhatja a távozáspártiakat. Márpedig a szövetség káderpolitikájának áldásos következménye nyomán a szavazatgeneráló elöljárók többsége számára a kormányon maradás, a méltóság megőrzése nem elvi kérdés, hanem leaszfaltozott kilométerekben, beüzemelt vízhálózatokban mérhető állapot.
Értékválságos világunkban a hasonló megvalósítások még mindig könnyebben válthatók szavazatokra az önkormányzati választásokon, mint az elvi szilárdság. És ezekre a szavazatokra az RMDSZ vezetőinek legalább akkora szükségük van.
Bár a brazil–német után most tanácsosabb lenne hosszú ideig nem beszélni esélylatolgatásokról, nem tehetjük meg, hogy elhallgatjuk: a zászló most leginkább annak áll, hogy Kelemen Hunor lemond kormányzati tisztségeiről, az RMDSZ viszont marad a kabinetben. Szomorú a kép: a hadvezér hátraarcot vezényel, a sereg azonban menetel tovább.
Csinta Samu, Krónika (Kolozsvár)2014. július 10.
A fal adja az utolsót?
Én nem tudom, bennem van-e a hiba, de valahogy képtelen vagyok komolyan venni az RMDSZ legutóbbi ultimátumát, amelyet az európai polgári kezdeményezés ügyének valóban tudathasadásos alakulása nyomán fogalmazott meg. Vitán felül nehezen kezelhető, ha egy bírósági teremben olyan ember ül veled szemben, akivel amúgy a mindennapokban a sors egyazon oldalra kényszerített. Megpróbálok beleérezni abba a helyzetbe, amikor a csapattársról lépten-nyomon kiderül, hogy legszívesebben nyakadat törné, hogy a létedre tör, s hogy a holnap-holnaputáni, látszólag békés és konstruktív megbeszéléseknek az égvilágon semmi perspektívájuk nincs.
Valami ehhez közelítő helyzetben lehet az RMDSZ, amikor azzal szembesül, hogy a kormány, amelynek tagja, amelyből közösségi és egyéni hasznot húz, amitől azt reméljük, hogy közösségi és egyéni hasznot egyaránt húzhatunk, egyszer csak szembejön a bírósági folyosón. Az első, zsigeri indulat mindenképpen azt diktálná, hogy azonnal megszakítani vele mindenféle kapcsolatot, de még az sem lenne túlzottan elítélendő, ha mindezt egy maflással ott, helyben nyomatékosítják.
Sokadszor, ezredszer bizonyosodik be: semmi közös nincs bennünk. Különbözők a premisszáink, az elv-, érv- és értékrendszerünk. Homlokegyenest különbözők a vágyaink, a reményeink, a félelmeink. Ilyen körülmények között kormányon lenni nem tesz lehetővé egyebet, mint afolyamatos védekezés-támadás léleknyomorító kettős présében való kínlódást. Az energiák szétforgácsolódnak a nemzeti jelképek használatának védelmében, a székely zászlós perekben, csupa olyan ügyben, amelyeket a 21. században már csak múzeumokban szabadna viszontlátnunk. Ehhez képest még mindig Brüsszelben jönnek szembe uniós tisztségviselők kíséretében.
Ebben az ügyben az RMDSZ elmegy a falig, hangzik acélos hangon. Bár szorítok neki, valahogy mégsem tudok szabadulni egyfajta konspirációs elmélettől. Félek érte, félek magunkért, hogy kiderül: közös játékról van szó mindössze, amelynek végén a valamit valamiért csomag keretében az RMDSZ mégis marad önként vállalt rabságában. Miközben fogalmunk sincs, mi a valami, és mit jelent a valamiért. Ha kérdezzük, sértően bizalmatlanok vagyunk. Ha nem kérdezzük, fásultak. Ha másoktól vagyunk kénytelenek értesülni róla, sértettek.
A fal folyamatosan közel van, még akkor is, ha részben mozgatható. S az apró pofonok taktikája sem garantált módszer, mert az állandó vitustáncot járó áldozat olyan pofonba is belefuthat, hogy a fal adja a másikat. Állítólag az fáj csak nagyon. Bár nem tudom, nem ez hiányzik-e igazán.
Csinta Samu, Erdélyi Napló (Kolozsvár)2014. július 15.
Érettségi sajtcédulák
Azt hihettük volna, hogy a nagy- és kisérettségi körüli bakik, rögtönzések, következetlenségek és az ezek által óhatatlanul kitermelt silány eredmények megemésztése után végre kicsit megnyugszanak a kedélyek az oktatás ügye körül. Tévedtünk.
A sikeres érettségiről tanúskodó okiratok körüli késlekedés most olyan helyzetet teremtett, amely több ezer fiatal sorsát is károsan befolyásolhatja.
Korrupciós cselekmények következtében ugyanis beláthatatlan ideig nem nyomtatnak érettségi oklevelet Romániában. Az ideiglenes megoldások országában ugyan nem okozott gondot az ideiglenes igazolások kibocsátása – azt is csak két szakaszban, javított kiadásban –, a többszöri titkársági sorban állások okozta kellemetlenségek és időveszteség beszámítása pedig nem tartozik az állampolgári méltóság iránti felelős viszonyulás tárgykörébe.
Az eggyel több pecséttel és egyéves szavatossággal ellátott igazolásokon bizonyára egyetlen hazai felsőoktatási intézményben sem akadnak fel – ugyanaz az akol –, a felvételt nyerő diákoknak azonban még részt kell venniük egy érettségioklevél-beszerző, majd -benyújtó túrán, de ez újra csak alig érdekel bárkit is.
A külföldi egyetemekre jelentkezők százainak azonban jócskán van miért izgulniuk. Az e tekintetben legnagyobb felvevőpiacnak számító Magyarország különböző tájékoztatási fórumain ugyanis hétfőn legfeljebb annyi biztatóval tudtak szolgálni, hogy az oktatási hivatal még nem nyilvánította elutasítandónak a romániai érettségi sajtcédulákat. Igaz, elfogadottnak sem.
Hogy a nemzetegyesítés folyamatának könnyített empátiája kiterjed-e a méltányos bánásmódra, nem tudni, de minimum értetlenséggel szemlélik világszerte a román szaktárca úgynevezett körlevelét, amelyben a különböző országok szakhatóságait értesítik az egyoldalú intézkedésről.
Így becsüli meg szép fiait-lányait az ország, amelynek sorsa nagy mértékben a szürkeállomány fejlesztésén és megtartásán múlik. Apró ötlet: az érettségi oklevelek visszatartása mellett hatékony korlátozó eszköz lehetne a személyazonossági igazolványok központi őrzése is.
Csinta Samu, Krónika (Kolozsvár)2014. július 18.
Kálvin a mentális határon
A reformációt nem Kálvin indította el, Luther német reformációja nélkül Kálvin el sem képzelhető. Ugyanakkor Luther reformációja Kálvin nélkül történelmi mellékesemény maradt volna. Kálvin János születésének 505. évfordulóján Sepsiszentgyörgyön szobrot állítottak a 7. Magyar Református Világtalálkozó eseménysorozata keretében.
Bő egy évvel ezelőtt, 2013 márciusában fogalmazódott meg a Kálvin-szobor felállításának ötlete, április 15-én pedig Bocskay Vince szovátai szobrász már meg is kapta a felkérést a mű elkészítésére. Kálvin János születésének 505 éves évfordulója Incze Sándor nyugalmazott református esperest, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány elnökét ihlette meg, elképzeléséhez pedig csatlakozott Keresztes László nyugalmazott tanár, az alapítvány titkára is. „Március végén már Antal Árpád polgármester irodájában ültünk – idézte fel Keresztes László –, és értesültünk nagy örömmel, miszerint elképzelésünk találkozik a városvezetés azon tervével, hogy szobrok révén adjanak plusz egyéniséget Sepsiszentgyörgy köztereinek. A városi és megyei önkormányzat mellett rövidesen az Erdélyi Református Egyházkerület támogatását is magunk mögött tudtuk.”
Hogy az alkotó kiválasztását nem előzte meg pályázati kiírás, csak részben magyarázható az időszűkével. „Miután az iskolaalapító Mikó Imre szobrával mindannyian nagyon elégedettek voltunk, s Bocskay Vince a legendás iskolaigazgatónkról, Csutak Vilmosról készült szobor tervét elbíráló bizottságnak is tagja volt, egyértelmű volt, hogy őt kérjük fel Kálvin alakjának megformálására” – hangzott Keresztes László indoklása.
Ott áll, másként nem tehet
A szovátai képzőművész örömmel fogadta a felkérést, még akkor is, ha hithű katolikus létére a nagy reformátor alakjának megörökítésére kérték fel. A többek között Márton Áron püspök egész alakos kolozsvári szobra, a csíkszépvízi Szent László-szobor, vagy a Mikes Kelemen zágoni portrészobra révén megérdemelt hírnévre szert tevő művész Szász Tibor sófalvi református lelkész segítségével igyekezett „felfedezni” magának Kálvint. „Természetesen bennem is élt egyfajta kép róla többek között Sütő András Csillag a máglyán című drámája alapján, de a dokumentálódás sok tekintetben árnyalta ezt a képet. Például abban, hogy milyen szerepet játszott Kálvin Szervét Mihály halálos ítéletének meghozatalában – mondta. – Rengeteg Kálvin-ábrázolás megtekintése után egyre inkább kezdett érdekelni a feladat, két hónap alatt el is készítettem a szobor makettjét.”
Miután sem az elöljárókból álló, sem pedig a szakemberi bizottság – tagjai között Vinczeffy László festővel, Jánó Mihály művészettörténésszel és Damokos Csaba képzőművésszel – nem fogalmazott meg kifogásokat a szobortervvel kapcsolatban, következhettek a megvalósítás fázisai. November elején elkészült a fémszerkezet, amelyre december 31-én a művész felrakta az első adagot a másfél tonnás agyagrétegből. „Kicsit babonából, hogy elmondhassam: még abban az évben elkezdtem az érdemi munkát” – tette hozzá Bocskay Vince némi öniróniával.
A hasonló léptékű munkák többnyire 9-10 hónapot vesznek igénybe, de Kálvin július 10-i születésnapja, illetve az aktusnak a Református Világtalálkozó eseménysorozatába való beillesztése alaposan felgyorsította a ritmust. Így négy és fél hónap múltán már Sánta Csaba szovátai szobrász-bronzöntő műhelyében volt a szobor, július 8-án pedig Csíkszeredába „utazott”, ahol a Dóczi András szobrász-kőfaragó által faragott andezit talapzaton kereste meg a helyét. Egy nappal később a sepsiszentgyörgyi Kálvin-téren állították fel, hogy aztán július 10-én délben több mint kétezer ember jelenlétében adják át az örökkévalóságnak.
Bocskay Vince 2,4 méter magas Kálvin-szobra kevésbé szokványos módon ábrázolja a nagy reformátort. „Először is levettem a fejéről a klasszikus beretet, szerintem fejfedő nélkül jobban érvényesül a koponyaforma. Úgy ítéltem meg, hogy az ugyancsak klasszikus, könyvvel a kezében ábrázolás túlságosan életképszerű, a munkát, a következetességet, az egyéniséget, erőt csupán a kezekkel próbáltam kifejezni. Fontosnak tartottam, hogy stabil térfoglalást sugalljon az „itt állok, másként nem tehetek” lutheri értelmezésében. A szobor méretét ugyanakkor mindig a tér hordozza: egyaránt fontos, nehogy kinője a teret, de azt az érzést se keltse, hogy bele kell nőnie a térbe” – igyekezte jellemezni alkotását a szobrász.
A mintegy 30 ezer euróba kerülő – magánemberek áldozatvállalásának is köszönhető –, immár 23. kültéri Bocskay-alkotás a kevés Kálvin-szobrok egyike a világon. Közülük a legismertebbek a genfi ülő Kálvin, a budapesti Kálvin-téri szobor, a franciaországi dombormű, illetve a soproni mellszobor.
Láthatóvá lenni
A szoboravatáshoz méltó szervezeti keretet nyújtott a 7. Magyar Református Világtalálkozó rendezvénysorozatának háromszéki záró szakasza. Az idei világtalálkozó – amelynek jelmondata: „Legyenek láthatóvá tetteid!” – rendhagyó módon fél éven át tartó rendezvények összessége volt. Május elsején a felvidéki Czeglédi Péter Napokkal indult, a biharkeresztesi Művészeti fesztivállal, majd a délvidéki Bácskossuthfalván rendezett Kálvin-konferenciával folytatódott, május 24-én pedig Debrecenben rendezték a több ezer embert megmozgató egységfesztivált.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke is a 90. zsoltár idézésével nyitott Sepsiszentgyörgyön: „Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon.” Beszédében felidézte azokat az időket, amikor politikai rendszerek falakat húztak az egyházi közösség tagjai közé, amikor gyanakvás, meghurcoltatás járt a hit felvállalásáért. „Ma, amikor hálát adunk azért, hogy ennek az időszaknak vége van, feltesszük a kérdést: miért kell nekünk együvé tartoznunk? A reformáció adta meg a lehetőséget, hogy az egy nyelvet beszélők anyanyelvükön hallgassák Isten igéjét, és az anyanyelvért folytatott küzdelem hozta el, hogy a világ magyar reformátusai ma már nem választhatók el egymástól” – hangsúlyozta.
Őrhelyek és őrzők
Székelyföld egyik legfontosabb őrhelyének titulálta Kató Béla a sepsiszentgyörgyi vártemplomot, illetve az annak árnyékában fekvő Kálvin-teret, a szoboravató ünnepség helyszínét. A székelyeket határőr-katona népként ismeri a világ, akik Magyarországot, egyben a nyugati kereszténység mellett hitet tett Európa határait védték. De Genf is őrhely volt, egyik őrének pedig Kálvin János számított, aki a leghitelesebben hirdette Isten igéjét, és aki – bár keveset tudott a magyarokról – útmutatása révén mégis jelen volt a reformátusok közel öt évszázados tanításában. „Kálvin János bronzszobra beáll a sepsiszentgyörgyi református vártemplomának védői közé, akik évszázadokon keresztül kiegyenesített kaszával és a hit fegyverével védték ezt a helyet. Ez a szobor ettől kezdve a nyugati keresztyénség határköve is, jelzi, hogy a székelyföldi református közösség az európai protestantizmus erős bástyája” – fogalmazott a püspök.
Kálvin János az a nem magyar híresség, akiről a legtöbb utcát nevezték el Magyarországon, tudhattuk meg a rendezvény díszvendégétől, Balog Zoltán lelkipásztortól, Magyarország Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetőjétől. „Ez a szobor is olyan kövön áll, amelynek négy sarka van, amelyek a magyarság számára a hitet, a kultúrát, a közösséget és a nemzetet szimbolizálják, de ez a négy fogalom határozza meg a magyarság helyét Európában.” Az ő olvasatában a szobor arca azt mutatja, szembe kell nézni az élet nehézségeivel, a kéz pedig azt jelöli, hogy dolgunk, tennivalónk van a világban.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint Székelyföld a nyugati kereszténységnek köszönhetően volt képes megőrizni önazonosságát. Az elöljáró kiemelte: nemcsak a keleti és nyugati vallások határa a térség, hanem azon mentális választóvonal közelében is fekszik, amely Brassónál húzódik, és amely a székelyeket megvédte a beolvasztástól. Székelyföld lakóinak szembe kell szállniuk félelmeikkel, kitartással és hittel kell végigmenniük az úton, az egyházakkal partnerségben el kell érni az önrendelkezést, és azt, hogy a magyar nyelv hivatalos nyelvvé váljon a régióban.
Csinta Samu, Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. július 18.
Tulipánok harca
Szomorú a kép: a hadvezér hátraarcot vezényelt, a sereg azonban önhatalmúan menetel tovább. Miután a múlt heti Kelemen–Ponta tárgyalások a papírformának megfelelően sehová sem vezettek, az RMDSZ Szövetségi Állandó Tanácsának tagjai elvileg gyors döntést hozhattak volna. A kormányzásból való kilépésről, természetesen, mondatja velünk a sokszoros kisebbségbe szorított erkölcsös énünk. Ehhez képest maratoni tárgyalás végén a szövetség marad, csak Kelemen Hunor csukja be maga után a kormányiroda ajtaját.
Olcsó és hatásvadász módszer lenne most sajtószemlét tartani, bár Ion Cristoiu publicista megállapítását azért hadd ne spóroljuk meg: az RMDSZ már nem irredenta, hanem egyszerűen szánalmas. Valami hasonlót érezhettek a brazil szurkolók is a németek elleni 1-7után: már beszélni sem érdemes róla. Mivel azonban a nap holnap reggel is rendíthetetlenül felkel, nem tehetjük meg, hogy ad acta tesszük az egészet. Két okból sem: egyrészt a bőrünkről van szó, másrészt az RMDSZ jövőjéről. Azaz a bőrünkről.
Ahogy közeledtünk az igazság órájához, úgy dugta ki a végecskéjét a sebből egyre több cérna. Az borítékolható volt, hogy a „régi sólymok” további kompromisszumok irányába szorítják a döntéshozó tagságot. Hiába, ők már csak ilyenek: semmit sem tanulnak, semmit sem felejtenek. Ezúttal azonban az eddig legfeljebb sejtett belső ellenzék bekeményítésével is szembesülnie kellett Kelemen Hunornak: a polgármesterek derékhadával, illetve a tőlük nagy mértékben függő képviselőkkel és szenátorokkal, akiknek lúdtöbbsége gond nélkül leszavazhatta volna a távozáspártiakat. Éle azonban csak a viták egy részének volt, a döntéshozatalra már közeledtek a konszenzushoz az álláspontok. Elsősorban annak eredményeként, hogy a székelyföldiek elfogadták az érvelést: az RMDSZ kormányrészvétele egyszerűen egzisztenciális kérdés a szórványmagyarság számára. A román többséggel való mindennapos harcok természetesen cseppet sem irigylendők, a baj csak az, hogy a holnap reggelre való utalások mindenek felettisége egyre beljebb sodorja a magyarságot a rossz kompromisszumok spiráljába.
A tekintélyes mértékben becsületbeli döntést hozó Kelemen Hunor lába alatt azonban igencsak peregni kezdett a homok. A marosvásárhelyi „kemény maggal” vívott harcban amúgy is csak részeredményeket elérő elnök ezúttal egyértelmű vereséget szenvedett. Elsősorban azáltal, hogy nem tudta érvényesíteni álláspontját az általa vezetett pártban. Azzal viszont, hogy felmondta kormányzati szerepeit, gyengíti az RMDSZ olyannyira nélkülözhetetlennek tartott, s ezért tűzön-vízen át őrzött alkupozícióit.
Tulipános tisztújítás közeleg.
Csinta Samu, Erdélyi Napló (Kolozsvár)2014. július 24.
Tusványosmentesség
Tusványos hetében egyszerűen nem lehet „tusványosmentesen” tekinteni a világra. Pedig a maláj gép tömeggyilkosságnak is tekinthető katasztrófája, illetve az azt előidéző, amúgy is nyugtalanítóan közel lévő ukrajnai háború bőven indokolná, hogy a Buk-rakétákon kívül momentán semmi más ne férjena látókörünkbe. Vagy az RMDSZ kormányszédelgése, amely immár a szövetségen belül is egyre több jelentős szereplő „morálesztétikai” érzékét bántja. Negyedszázad alatt azonban olyan mértékben belénk ivódott ez a júliusi szűk hét, hogy csak valami egészen izmos világesemény lenne képes megbillenteni a rögzített kameraállást. Amit vélhetően egyikünk sem kíván – még így, látatlanban sem.
Pedig néhány illúzióval kétségtelenül leszámolhattunk már. Például azzal, hogy a világ – de legalábbis a mi kis magyar világunk – megváltásának kizárólagos helyszíne az Olt-menti tábor. A magyar–román párbeszéd évek óta magányos megmondóemberek üdvrivalgás övezte felbukkanására korlátozódik. A magyar–magyar diskurzus is monológgá szelídült, a kormány bel- és kültagjának egyszerre számító RMDSZ-t ugyanis többnyire csak olyanok képviselik, akik erre a néhány napra szívesen leveszik zakójuk hajtókájáról a tulipános jelvényt.
Mindezek a felismerések és a negyedszázados jubileum fakasztotta ellágyulás látszólag amolyan nosztalgiázósra látszanak hangolni az idei Tusványost. Nem baj, ha így lesz, ilyen is kell. Az eredendő érdemeket ez sem csorbítja, hiszen nem véletlen, hogy a jelenlegi magyar kormány tagjainak már rég nem kell minden alkalommal a kályha sarkától kezdeni az elszakított nemzetrészek magyarsága helyzetének ecsetelését. És talán ez a válasz arra az értetlenkedésre is, amely változatlanul felüti a fejét kevésbé „tusványos” anyaországi ismerőseink körében: mitől ilyen népszerű Erdélyben a Fidesz?
És ezek az érdemek állandósulnak, talán még a programoktól, a zenei felhozataltól függetlenül is. Hiszen lassan millióhoz közelít az anyaország határain kívülre szorult magyar állampolgárságú emberek száma, s a korszakos ötlet, a szándék, de talán a technikai részletek is ebben a medvék és borvizek őrizte völgyben körvonalazódtak. És ezt az identitást növelte az április 6-i parlamenti választás is, amikor immár a határon túliak is legitimálták a kurzust, amely Bálványoson is formálódott.
Amint a laptestben olvasható visszaemlékezésekben is láthatják majd, az egyik alapító atya, Németh Zsolt már nagypapai tusványozásait vizionálja. Úgy legyen! Ami biztos, hogy ma már gyermekeink is eljárnak Tusványosra, s amikor az előadósátrak alatt is viszontlátjuk őket, titokban talán vállon veregetjük magunkat. Az időtlen idő nekünk dolgozik.
Csinta Samu, Erdélyi Napló (Kolozsvár)2014. július 25.
Tusványos 25 – Beáll az EMNP az MPP ernyője alá?
Ha egy a tábor, akkor miért kettő vagy akár annál is több a zászló? Ugyanakkor a felmerülő igények ellenére vajon miért nem születik meg a politikai pártok között az egység? – tette fel a kérdést Csinta Samu moderátori tisztségben Biró Zsoltnak, a Magyar Polgári Párt elnökének és Toró T. Tibornak, az Erdélyi Magyar Néppárt elnökének a kérdést csütörtök délután a 25. Tusványosi szabadegyetemen az Egy a tábor, hány a zászló? című pódiumbeszélgetésen.
Biró Zsolt a kérdésre válaszolva kihangsúlyozta, hogy az az egy tábor, amiről beszélünk nem más mint maga az erdélyi magyarság. A legfontosabb feladat a pluralizmus maga helyén való kezelése, fel kell nőni a többpártrendszerhez és akkor talán lesz esély a sokat hangoztatott autonómia kivívására. Toró T. Tibor szerint mindkét párt a bálványosi folyamat szellemi terméke. Hozzátette: ott van a helye mindkét pártnak a nemzeti táborban, és a Biró által említett pluralizmus mindig is ott volt a Néppárt szemléletében is, viszont a pluralizmus sérelme nélkül az erdélyi magyarokat nem lehet egy szervezetbe tömöríteni. Szerinte a fő törésvonalat a román főhatalomhoz való viszonyulás jelképezi. Két tábor létezik: az ún. „labancok", akik azt gondolják, hogy mindenképpen be kell épülni a főhatalomba és készek arra is, hogy elárulják a magyar ügyet ennek érdekében, illetve az ún. „kurucok", akik távol maradnak a főhatalomtól és megpróbálják megvalósítani az autonómia leginkább kívánatos szintjeit.
Biró Zsolt erre reagálva megjegyezte, hogy nem szabad az erdélyi magyarságot ilyen szinten két táborra osztani. Észre kell venni, hogy egy kisebbségi közösség vagyunk, amelyben együttműködésre van szükség. Annál is inkább furcsállja Torónak ezt a hasonlatát, mivel amikor az MPP-t létrehozták, Toró még az általa említett „labancok" oldalán harcolt, az RMDSZ ernyője alatt politizált.
Toró történelemnek nevezte Biró megjegyzését, és hozzátette, hogy a Néppárt jelen pillanatban arra törekszik, hogy az RMDSZ oszd meg és uralkodj elvét megszüntesse és rákényszeríts, hogy végre kezdje el az autonómista elvet követni.
Biró szerint nem engedhetik meg maguknak, hogy aki nem úgy gondolkozik autonómia-ügyben, mint a Néppárt azzal „nem barátkoznak". Az MPP a választás szabadságát vallja, szerinte minden virág virágozhat. Amikor együttműködésre van szükség, akkor mindent meg kell tenni, hogy megteremtődjön ennek a feltétele. Példának okáért megemlítette a kézdivásárhelyi autonómiahatározat elfogadását, amely egy RMDSZ-es polgármester jóváhagyásával született meg. Nem megoldás a skatulyázás – tette hozzá Biró.
Toró vitába szállt. Kijelentette: Biró „maszatol a témában", mert nyilvánvaló, hogy az RMDSZ ellenérzéssel kezeli az autonómia kérdését. Például eddig egyszer se szabta a kormányra lépésének feltételeként az autonómia biztosítását.
Toró bevallása szerint a Néppárt létrehozása „lehet, hogy nem volt a legjobb döntés", de most félre kell tenni a sérelmeket és a két kis párt együtt kellene felkészüljön a 2016-os választásokra. Arra a kérdésre, hogy miben látja erre a megoldást, Toró megjegyezte, hogy szerinte ezt az önkormányzatoknál kellene kezdeni. Biró szerint viszont az önkormányzatoknál csak akkor lehet eredményt elérni, ha többséget tudnak teremteni az RMDSZ-el szemben.
A közönség soraiból felszólaló Sándor Krisztina EMNT-vezető javaslatára egy ad-hoc szavazásra is sor került, amelyben a hallgatóság döntő többsége kinyilvánította abbéli akaratát, hogy a két pártvezető üljön egy asztalhoz, és folytasson tiszta, átlátható, érthető párbeszédet egymással, majd álljanak a közösség elé egy konkrét közös programmal.
Biró megjegyezte, hogy 2014 végéig körvonalazódni fog az MPP-n belül a jelöltek listája a 2016-os választásokra, és javasolta, hogy ahol nincs jelen egyik kispárt sem, ott dolgozzanak össze, viszont azt sem kell elfejteni, hogy versengeni lehet, de bizonyos helyeken etnikai alapon kell döntést hozni. Például Marosvásárhelyen, Szatmárnémetiben, Nagyváradon arra kell törekedni, hogy magyar polgármesterjelölt kerüljön a választásokra. Az MPP erre nyitott. A döntés a Néppárt kezében van.
Toró szerint közös értékek alapján kell egyezségre jutni, hogy rátudják kényszeríteni az RMDSZ-t a későbbi integrációra. Az RMDSZ-el csak konjunkturális partnerséget lehet kötni, ami természetesen szükségszerű, de nem minden áron.
A feszültség kicsit megtört, amikor Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke a közönség soraiból felszólalt és kérte a pártok vezetőit, hogy húzzanak vonalat és egyesüljön a két párt, erősítsék meg egymást. Sőt mi több kezdeményezett a jelenlévők között egy gyors szavazást, amelyben arra kérte a jelenlévőket emeljék fel a kezüket azok, akik akarják, hogy leüljenek tárgyalni az elnökök – a többség erre természetesen felemelte a kezét.
Arra a kérdésre, hogy az autonómiát hol kell keresni mindkét pártvezető egyetértett abban, hogy mindenhol kell keresni: Brüsszelben, Budapesten, Bukarestben, az önkormányzatokban sőt mi több önmagunkban. A beszélgetést Biró zárta, amelyben kihangsúlyozta, hogy van értelme az MPP-RMDSZ paktumnak, mert jelen pillanatban is dolgoznak egy közös statutúmtervezeten, amely az SZNT statútumára épül és ha minden a tervek szerint alakul, akkor szeptemberben a parlament asztalára kerül. Tehát van értelme a keretegyezménynek, csak tartalom kell hozzá.
A beszélgetésből nem igazán lehetett kivenni, hogy mikor lesz az a bizonyos EMNP-MPP tárgyalás, viszont a terv megszületett, a Tusványosi nagyközönség tanúsíthatja, a többi már csak a pártvezetőkön múlik.
György Erzsébet, Erdély.ma2014. július 25.
Tusványos 25 – Autonómia – „kézen fogva, románok és magyarok”?
„Hegyek között,völgyek között,/kicsi vonat kanyarog,/ülnek benne kézenfogva/románok és magyarok” mottojú előadásnak lehettünk tanúi péntek délután 4 órától a 25. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor Kós Károly sátrában. Az autonómiáról szóló beszélgetést Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője vezette, résztvevők között pedig ott volt Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere, Papp Előd, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke, Kalmár Ferenc a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának elnöki főtanácsadója, illetve Sergiu Constantin a Bozeni Európai Akadémia (EURAC) kutatóintézet tagja.
A beszélgetés elején Csinta Samu felvetette a kérdést, hogy milyen lenne, ha holnap a napkeltével együtt beköszönne az autonómia. Antal Árpád polgármester elmondása szerint, ő nem esne kétségbe, pontosan tudja, mihez kezdene, és megvalósítaná azt a világot, amelyről álmodunk. Ő úgy érzi, hogy nehéz párbeszédet folytatni a románokkal, ha felmerül az autonómia kérdése, ugyanakkor három kategóriába sorolta őket. Az első kategóriába sorolta azokat a románokat, akiket Ceaușescu betelepített Székelyföldre, hogy megváltoztassa az etnikai arányokat. A második csoportba tartoznak azok, akik „abból élnek, hogy románok Székelyföldön, biztos állást kapnak és nagy fizetést.” Az utolsó kategória tagjai pedig azok, akik elfogadják, hogy Székelyföldön kisebbségben élnek, és nem okoz nekik gondot, ha magyarul kell valahol megszólalni.
Sepsiszentgyörgy polgármestere azt is elmondta, hogy úgy érzi, nem egyszerű partnereket találni Székelyföldön, illetve bajnak számít, ha az értük tett gesztusaink egyoldalúak, és nem viszonozzák őket, ezért a mi oldalunkra kell húzni azt a kevés itt élő románt is.
Az autonómiához véleménye szerint hozzásegíthet a fennálló geopolitikai helyzet, ugyanis az Amerikai Egyesült Államok az ukrajnai válság miatt Romániára támaszkodik a rakétavédelmi programban, ezért az AEÁ azt akarja, hogy az országban stabilitás legyen, de a polgármester szerint csak ez akkor lesz lehetséges, ha a székelyek megkapják, amit szeretnének.
A szót később Kalmár Ferenc vette át, aki arra figyelmeztetett, hogy nem mindegy, milyen pozícióban van egy képviselő a parlamenti többséggel szemben, illetve milyen munícióval rendelkezik, majd azt is kifejtette, hogy miért áll a nemzetállam modernizációjának megvalósítása mellett. Véleménye szerint el kell fogadni azt, hogy egy bizonyos területen belül más is lakik, nemcsak a többség, és ennek a kisebbségi közösségnek is vannak jogaik.
Sergiu Constantin, az EURAC kutatóintézet munkatársa az autonómia kérdéskörét tanulmányozza. Véleménye szerint az autonómia túl általános fogalom, pontosabb körülírásra, értelmezésre lenne szükség. Ugyanakkor azt is észlelte, hogy egyes emberek szerint az önrendelkezés és az autonómia ugyanazt jelenti, mások pedig két teljesen különböző fogalomnak tartják. Arról az élményéről is beszélt, hogy egy Sepsiszentgyörgyön végzett kutatásnak az lett az eredménye, hogy a megkérdezett románok, miután pontosan elmagyarázta nekik, hogy milyen előnyeik származhatnának belőle, az autonómia pártolóivá váltak. Végezetül azt is tanácsolta, hogy az autonómia-tervezet kidolgozásába be kellene vonni román szakértőket is, már a kidolgozás első fázisától. Példának pedig felhozta Dél-Tirol autonómiájának esetét, ugyanis a terület önrendelkezését szabályozó dokumentumot kidolgozó bizottság tagjai között jelen voltak a német, olasz és rétoromán közösség szakértői is.
Papp Előd, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke kihangsúlyozta: senki sem vitathatja el azt, hogy a székelység őshonos nemzeti közösség Székelyföldön, tehát rájuk az említett kategóriára vonatkozó szabályozás érvényes. Papp elmesélte a személyes tapasztalatait a székelyföldi magyarok és románok között az idő teltével kialakuló együttélési normákról, amelyből biztató eredmény reményét vetítette előre.
Lukács Bettina, Erdély.ma2014. július 25.
Az autonómiától nem lesz magyar a román
Egymás meggyőzésére irányuló, jelentős nézetkülönbségek jellemezte minőségi vitán osztották meg elképzeléseiket a székelyföldi autonómia megvalósításáról a román és magyar felek pénteken délután.
Az Erdélyi Napló főszerkesztője, Csinta Samu vitaindító köszöntőjében „a nap legfajsúlyosabb beszélgetését” bocsátotta előre a Kós Károly-sátor alatt, ahol azonban nem jelent meg az előadás egyik felszólalója, Mădălin Guruianu, a Nemzeti Liberális Párt sepsiszentgyörgyi önkormányzati képviselője.
Magyar a magyarral igen, román a magyarral nem
Első felszólalóként Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere rögtön rátért a későbbiekben komoly szópárbajjá „fajuló” fórum egyik fő témájára: a román-magyar párbeszédre. „Ami Sepsiszentgyörgyön a román-magyar viszonyt illeti, nehéz helyzetben vagyunk. Sok időt és energiát fordítottunk a magyar-magyar párbeszédre, és túl keveset a román-magyarra – de nem azért, mert nem akartuk” – hangsúlyozta, egyúttal átfogó magyarázattal is szolgálva az okokra.
„Három részre tudom osztani a szentgyörgyi románokat: vannak, akiket Ceaușescu telepített be az etnikai arányok megváltoztatására. Ők frusztráltak, továbbra is abban az illúzióban élnek, hogy meg kell ezt valósítaniuk, nem lehetnek kisebbségben. Aztán vannak, akik abból élnek, hogy románok – valahonnan Moldvából Sepsiszentgyörgyre költöztek, magas fizetést, jó munkahelyet kaptak. Ez a két réteg nem érdekelt az autonómiában. A harmadik csoportba tartoznak azok, akik el tudják fogadni, hogy nálunk egy kisebbség részei, és ezért pozitív diszkriminációt élveznek Székelyföldön. Nekik nem okoz gondot, ha magyarul kell megszólalniuk, igaz, ezért az első két kategória nemzetárulónak tartja őket. Pedig ők az értelmiségiek, csakhogy túl kevesen vannak” – fejtette ki.
Fel nem adható bástyák
„Az önkormányzat a magyarság, míg a prefektúra a románok bástyája. Ezt nem adhatjuk fel úgy, hogy közben nem kapunk cserébe semmit” – folytatta gondolatmenetét a polgármester. Emlékeztetett, „a sokat emlegetett területi autonómia nem lehet etnikai alapú”, szem előtt kell tartani a nemzeti diverzitást, a magyar többség tényével pedig tilos visszaélni.
Nemzetállam: modernizálásra szoruló terminus
A Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának elnöki főtanácsadója, a brassói származású Kalmár Ferenc megpróbált választ adni a román-magyar párbeszéd akadályára: a nemzetállam fogalma. „Ezzel a terminussal kétszáz éve nem foglalkoztak. Az Európai Unióban, ahol elméletileg nincsenek határok, ez egy kirekesztő fogalommá vált, amit modernizálni kell. Az EU jelmondata: egység a sokféleségben – ez nem csak az unióra vonatkozik, hanem a tagállamokon belül is érvényes. Az EU-nak vannak alapelvei, ezekből nem szabad csak mazsolázgatni. Elvárjuk Brüsszeltől, hogy számon kérje minden országtól ezek betartását” – jelentette ki.
Süketek párbeszéde
A panelbeszélgetés egyetlen román felszólalója, Sergiu Constantin tudományos kutató „süketek párbeszédének” nevezte a román-magyar viszonyt, ami szerinte arra vezethető vissza, hogy úgy román, mint magyar oldalon súlyos hibák vannak az autonómia értelmezését tekintve. „Nincs egy konkrét meghatározása az autonómiának – ezért is ilyen népszerű, mert tág értelmezési lehetőségei miatt sokan és gyakran félreértik. Jogilag az autonómia kifejezés egy túl általános fogalom, konkretizálni kell” – figyelmeztetett.
Jogszabály nélkül is működőképes
Sergiu Constantin hozzátette, ez a meghatározási kérdés még akadémiai szinten is nagyon összetett, „nemhogy a sokkal alacsonyabb szintű politikában vagy a lakosság szintjén”. Ugyanakkor tájékoztatott, hogy a nemzetközi jogban a kisebbségeknek nem, csak az őshonos népcsoportoknak létezik autonómiához való joga – csakhogy pontos elméleti meghatározása egyiknek sincs. „Mindezek ellenére számos működő gyakorlati példája van a megvalósult autonómiának” – ismertette.
Mikortól lesz valaki őshonos?
Papp Előd, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke az őshonos – kisebbségi témát boncolgatva kifejtette, „bizonyítékunk van rá, hány évszázada élünk ezen a területen”, majd feltette a kérdést, hogy „de ki tudja megmondani, mennyi idő után számít valaki őshonosnak?” Szerinte a párbeszédhez „nem ártana a román fél részvétele is, de tudjuk, hogy Romániában ma nincs olyan román politikus, aki ide el merne jönni – illetve csak akkor venne bárki is részt, ha ebből előnyt tudna kovácsolni”. Sergiu Constantinnal egyetértve elismerte, hogy „az autonómia fogalmának jogi tisztázása egy hosszú folyamat”, amit ráadásul olyan bukkanók is hátráltatnak, mint fordítási kérdések. „Például az önkormányzat szó nem fordítható le románra. Akkor milyen párbeszéd az, amikor nem tudjuk ugyanazt kifejezni?” – tett fel egy újabb kérdést.
Antal: legyen az Amerikai Egyesült Államok a moderátor
Geopolitikai kontextusba helyezve az autonómia kérdését Antal Árpád elmondta, „a közelben viszály van, ami mögött nagy politikai érdekek állnak”, és nekünk, székelyeknek kell megértetnünk például az Amerikai Egyesült Államokkal – aki hangsúlyos figyelemmel követi a romániai eseményeket és sok pénzt áldoz például a rakétavédelemre –, hogy a romániai stabilitás fenntartásának egyfajta záloga, hogy Székelyföld autonóm régióvá váljon. „A román politikusok önmaguktól soha nem fognak tenni semmit. Az Államokkal ezt meg kell értessük, ő kell vállalja a moderátori szerepet, mert ha azt mondják, hogy öt nap múlva itt autonómiának kell lennie, akkor öt nap múlva az is lesz” – osztotta meg véleményét, lavinaszerű vitát indítva el.
Sergiu Constantin nem ért egyet
A tudományos kutató, Sergiu Constantin rögtön ellentmondva Antal Árpád javaslatának, egy sokkal egyszerűbb móddal állt elő. „A román-magyar párbeszéd megoldásának első lépése, hogy a magyar közösség a kezdetektől bevonja a román felet például egy autonómiatervezet létrehozásába, mert az eddigi 15 tervezet esetében egyszerűen kihagyták őket. Ez kommunikációs és stratégiai hiba” – mutatott rá.
Erre reagálva Antal Árpád kijelentette: hogyan tudnánk a román politikummal beszélgetni, mikor folyamatosan azt érezzük, hogy a létünket is letagadják? „Emlékezzünk a Hargita, Kovászna és Maros megyét érintő, közigazgatási régió létrehozásáról szóló népszavazásra. A Maros megyei vezetők javaslatára úgy módosítottunk a szavazás kérdéseit, hogy nekik is megfeleljen – erre pedig egyetlen nagyobb román párt sem állt mellénk, mindenki kihátrált” – tájékoztatta a kutatót.
Esetleg az arányosság elvével
„Érdekes kérdés, hogy kinek az érdekeit védjük” – vette át a szót ismét Sergiu Constantin. Mint mondta, az autonómia egyik különlegessége, hogy mindenki védelmet kap. Példaként említette Dél-Tirol esetét: bár Olaszország azon részén a német anyanyelvűek többségben vannak, az országban mégis a kisebbséget jelentik, ezért törvények védik őket – akárcsak a dél-tiroli olaszokat, akik kisebbségbe szorulásuk miatt „részesülnek különleges bánásmódban”. Szerinte az arányosság elve alapján kell egy autonómiából kivenni a részt a vezetésben.
„A párbeszéd kezdete ez kell legyen. Az autonómia nem a magyaroké, és nem lesz tőle magyar a román sem” – hangsúlyozta.
Közvitán az autonómiastatútum
Magához ragadva a mikrofont Antal Árpád meghívással fordult Constantinhoz. „Három hét múlva közvitára bocsájtjuk az önkormányzati képviselő-testület ülésén az autonómiastatútumot, amelyben többek között épp az arányosság elvéről van szó. Meghívom, jöjjön el és nézze meg, miként viszonyulnak a románok ahhoz az ötlethez, hogy legyen a rendőrség állományában – hogy a hírszerző szolgálatról ne is beszéljek – hetven százalék a magyar nemzetiségűek aránya”. Sergiu Constantin emlékeztette Antal Árpádot, hogy azt a tervezetet is a románok bevonásával kellett volna kidolgozni, de elfogadta a meghívást. A vitába bekapcsolódott Papp Előd is, mint fogalmazott, valóban örülnének, ha átadhatnának a románok képviselőinek egy tervezetet véleményezésre és kiegészítésre, de bizonytalan azzal kapcsolatban, hogy kit vonhatnának be.
A képviselő nem feltétlenül politikus
Sergiu Constantin erre is választ adott: „a románok képviselőinek nem politikusoknak, hanem szakértőknek, jogászoknak kell lenniük, akik áthatóan ismerik a jogrendszert és építő véleménnyel tudnák segíteni az autonómiatervezetek megalkotását”.
Az autonómia kompromisszum
Szem előtt kell tartani, hogy az önrendelkezés egy kompromisszum, bármennyire jónak is tűnik, nem lehet mindenkit meggyőzni vele – közölte Constantin. „Azt még ismerjük be, hogy nem is old meg mindent” – zárta beszédét a tudományos kutató.
Pinti Attila , Székelyhon.ro 2014. július 31.
A bármi történhet jövőképe
Amióta újságírói kérdésre válaszolva 1997-ben Orbán Viktor azt mondta, hogy esetleges jövőbeli közméltósági státusától függetlenül mindig jelen lesz Tusványoson, nem telt el év, hogy a tusnádi katlanban elmondott, többségükben emlékezetesnek nyilvánítható beszédei ne keltettek volna erőteljes reakcióhullámokat. Nyilván inkább így, hiszen önmagát minősíti az a politikusi megszólalás, amely másnap már a kutyát sem érdekli. Nem volt másként ezúttal sem. Az illiberális állam- és gazdaságberendezkedés vízióját felvázoló, de talán inkább a liberalizmus működésképtelen elemeit egyértelműen szalonképtelenné nyilvánító beszéd „putyinizálása” önmagában címkézés. Arról árulkodik, hogy elkövetőit a legkisebb elemző késztetés sem vezérelte, igyekezetük megrekedt szavak és fogalmak környezetükből való kiragadásánál.
Érvényes ez „a jövőben bármi megtörténhet” első látásra valóban civilnek tűnő megállapításra is. Ha a gazdasági sarokszámok „törvényen” kívül helyezése kétségkívül hiba is lenne – bár mindenhatóságuk oszlopát erősen megrogyasztotta a pénzügyi világlufi 2008-as kipukkadása –, ez a bármi mégsem tekinthető üres szólamnak alakuló, helyezkedő, önmagát kereső világunkban. Aminek értelmezése terjedhet a riasztó tanácstalanságtól a legmerészebb álmokat is befogadó jövőképig. Csak világnézet, optimizmus, hit kérdése, melyik irányból közelítünk hozzá.
A romániai magyarság tekintetében ugyanis kénytelen-kelletlen eljutottunk néhány olyan felismeréshez, amelyek alapvetően meghatározhatják a jövőnket. A Babeş–Bolyai után a MOGYE ügyében egyre inkább járhatatlannak tűnik az RMDSZ által folyamatosan kátyúzott út, ezért aztán ma már nemcsak hangmentesen zárt szobákban hangzik el a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés rendszerének újragombolása anyaországi segítséggel. A többség által minden bizonnyal hasonlóképpen üdvözlendő lépés lenne az is, ha magyar szolgáltatók is megjelennének a közeljövőben liberalizálandó hazai egészségügyi piacon. Azaz itt az ideje, hogy gyakorlati biztonságnövelő intézkedések is társuljanak a diplomáciai erőfeszítésekhez.
Talán ennek jelentőségét vélik érteni az RMDSZ azon, Tusványoson jelenlevő székelyföldi vezetői is, akikre most kígyót-békát kiabálnak, és halaszthatatlan megfegyelmezésüket követelik a gyógyíthatatlanul liberális véleménymondók. Akik magyarországi társaikhoz hasonlóan már-már „jószolgálatot” tesznek azzal, hogy képzett cserkész módjára igyekeznek átsegíteni a túloldalra – vagy ezen az oldalon tartani? – gyengébben látó polgártársaikat.
Azok akarata ellenére. És bármi áron.
Csinta Samu, Erdélyi Napló (Kolozsvár)2014. augusztus 20.
Kolozsvár, az apolitikus
Politikamentes legyen a Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozata, vagy sem? A kérdés így, vagylagosan megfogalmazva, belátom, nem életszerű.
A politikusok ugyanis köztünk járnak, s ha valaki összefut Kelemen Hunorral vagy Szilágyi Zsolttal a Farkas utcai vásársoron, aligha arra gondol elsősorban, hogy milyen érdeklődve nézi a portékát ez a két szimpatikus férfi. Már persze, aki ismeri és felismeri őket. Hiába, így van ez kódolva, s legalább annyira keresgélhetjük a hibát magunkban, mint amennyire haragszunk ilyenkor a politikusok imázsformálóira. A kampányidőszakok emelt szintű „mérgezettségi” fokáról nem is beszélve.
Más kérdés persze, ha az esti rockbanda frontembere két szám között arra buzdít, hogy tapsoljuk meg a háttérben szolidan bulizó elnökjelöltet. Ilyenkor ugyanis még kevésbé hiszi el bárki is, hogy az illető diszkrét elvegyülési szándékkal ácsorog a decibelek között. A frontembernek persze két gyémántkemény gitárfutam között is jogában áll kifejezni politikai preferenciáit, egyebet nem kockáztat vele, mint a beskatulyázást, illetve azt, hogy jövőre nem hívják meg a szervezők.
De ez is csak részben lehet igaz, hála istennek leáldozóban a politikai korrektség sehová nem vezető trendje, legyen csak nyugodtan véleményünk, arcunk, karakterünk. Alaposan meggondolandó kérdés viszont, hogy ildomos-e meggyőződéseinket valamennyi jelenlévő arcába vágni egy olyan rendezvényen, ahol a többség a legkevésbé sem erre vágyik. Ilyenkor talán valóban többet jelent a kevesebb, a visszafogottság, a másik tisztelete, csupa olyan humán-erőforrási befektetés, amely nem hoz azonnali, melegházi termést.
Kolozsvár bámulatoson kivirágzó magyar napjai igazából csak most kezdődnek. Kedden még épültek a standok, eddig elsősorban a falak mögött kaphatták be az első kultúrfalatokat az arra vágyók. Mától azonban utcára vonul a város, s mellette fél Erdély. Kétségtelenül remek terep politikai tőkekovácsoláshoz. De leginkább ahhoz, hogy jól érezzük magunkat egymás, valamint Kelemen Hunor és Szilágyi Zsolt társaságában.
Csinta Samu,Krónika (Kolozsvár)2014. augusztus 28.
Kölcsönkapott jelen
Az elmúlás érzése sosem vidám. Miközben egy rendezvény díszleteit bontják – akár képletesen is –, valahogy nem a holnap ígéretei lebegnek előttünk, hanem az „ennek is vége van” melankóliája terjeng körülöttünk finoman. A holnap csak holnap-holnapután jut eszünkbe, amikor a tegnapból már nincs tovább, lépni kell, ébredni, eszmélni.
Kolozsvár városünnepe immár önmagában is érték, és nemcsak a maga szimbolikus dimenziójában. Ötéves pályafutása üstökösszerűnek mondható, még akkor is, ha megbízható erdélyi elődrendezvények kitaposott nyomában jár. Saját arca van, amelynek kialakításához több hossznyi előnyt biztosítanak az egyedülálló történelmi díszletek, és a miliő, amelytől a kincses város a húsz százalék alatt maradó magyarsághányada ellenére is töretlenül őrzi Erdély magyar szellemi fővárosi státusát. Még akkor is, ha utánpótlását javarészt Székelyföldről meríti – de ez alig több a székelyföldiek felé tett gesztusnál.
Az ötödik Kolozsvári Magyar Napok értékének meghatározásakor ugyanis nem szabad feledni, hogy honnan indult a történet. Milyen tudati nyomorral kellett felvenni a harcot alig tíz évvel a sok évnyi, de pusztítása arányait tekintve inkább sok évtizednyi Funar-éra után. Amely profi bérgyilkos módjára igyekezett elpusztítani a kommunizmus évtizedei során vézna csírává satnyult, a ’89-es politikai változások nyomán viszont azonnal szárba szökkenő reményt. Örökre belém égve él a kép, ahogyan az első sorokban álló középkorúak és idősek két éve fogadták a Főtéren felcsendülő Himnusz akkordjait. A nagy kivetítők hűen tükrözték a kolozsvári magyarság akkori tudatállapotát: előbb meghökkent, félve körülpillantó tekintetek, aztán az énekbe bekapcsolódó remegő ajkak, majd könnyek között, tele szájjal éneklő emberek. Két perc alatt ment végbe közel évszázadnyi változás.
Azóta azt a pillanatot el is lehetett volna szúrni. A tudatébredést azonban értőn erősítették az évek folyamán a szervezők, s a magyar napok rendezvénysorozata mára megbízható alapokon nyugvó építménnyé vált. Azzal a mások iránti empátiával telítve, amely amúgy is sajátja a soknyelvűségben élő kolozsvárinak.
De nem csak, és ez roppant fontos. A tömbmagyarságban élők közül ugyanis csak kevesen értik meg azonnal, mennyivel másabb Kolozsváron magyarnak lenni, mint Székelyföldön. Talán nehezebb, talán több kompromisszumot igénylőbb, talán több veszélyt rejtőt – de mindenképpen szép, izgalmas, vonzó. És mindenképpen másolásra érdemes, hiszen a tömbmagyarság is csak kölcsön kapta a sorstól saját jelenét. Hogy ráépíthesse jövőjét.
Csinta Samu, Erdélyi Napló (Kolozsvár)2014. szeptember 14.
ROMÁNIÁT IS ELLEPI A MIGRÁNSÁRADAT
ELRENDELTÉK A KOCKÁZATOS HATÁRSZAKASZOK VÉDELMÉT
Minden eddiginél nagyobb „fogást” hajtott végre a román határrendészet: szerda hajnalban egy viharba került, több mint 150 embert szállító halászhajót vontatott be a Fekete-tengerről a Constanta közelében lévő Midia kikötőjébe.
Egyre sűrűbben érkeznek ázsiai bevándorlókat szállító kisebb-nagyobb hajók Törökország irányából a román felségvizekre, legutóbb szeptember 9-én egy csaknem száz illegális bevándorlót szállító hajót füleltek le a hatóságok. A 96 iraki és iráni migráns ügyében épp csak megkezdték a 30 napos őrizetbe vétellel és a kiutasítással kapcsolatos eljárást, az otopeni és aradi befogadóközpontban való elhelyezésüket, máris itt a következő nagyobb léptékű ügy.
A határvédelem fekete-tengeri összevont megfigyelőrendszere már kedden este észlelte a Midiától 32 tengeri mérföldnyire lévő hajót, amelynek fedélzetén egy helikopteres járőr nagyon sok ember tartózkodását valószínűsítette. A parti őrség két hajója el is indult a gyanús jármű felé, annál is inkább, mert a viharos tengeren szemmel láthatóan irányítás nélkül maradt halászhajó vészjelzéseket adott le. A hajót hajnalban sikerült bevontatnia Midiába egy olajkutató platformhoz tartozó civil hajónak. Fedélzetén 157 ember, köztük 56 gyermek zsúfolódott össze, valamennyien iráni, illetve iraki állampolgárnak mondták magukat, de egyiküknél sem volt személyazonosságot bizonyító igazolvány.
A tengeri kísérletek mellett egyre nő az illegális vasúti határátlépéssel próbálkozók száma is. Vasárnap Temesváron szállítottak le a rendőrök egy 30 fős csoportot egy vonatról, majd 15 olyan személyt, akiket Magyarországról fordítottak vissza a határrendészeti erők. A bánsági nagyváros botanikus kertjében amúgy máris kisebb menekülttábor alakult ki, a helyzetet egyre aggasztóbbnak tartja a lakosság és a város elöljárósága egyaránt. Az év első hat hónapjában a román határrendészek 2474 határsértőt tartóztattak fel, 1437-en illegálisan érkeztek Romániába, 1037-en pedig törvénytelen módon próbálták elhagyni az országot.
Bár Románia még mindig nem szembesül olyan nagyságrendű migrációs nyomással, mint más uniós országok, a határrendészet fokozott figyelmet szentel a jelenségnek. A kockázatosnak ítélt határszakaszok védelmét más térségekből érkezett határrendészekkel erősítették meg, csendőri és rendőri alakulatokat is bevontak a járőrözésbe. A kerítésépítés még nem szerepel a napirenden. Csinta Samu (Sepsiszentgyörgy) / Magyar Idők (Budapest)2014. szeptember 18.
Oktatási víziók
Átfogó stratégia szükségességében és halaszthatatlanságában értettek egyet az elmúlt hétvégén a hazai magyar oktatás szakemberei.
A szándéktól a megvalósításig tartó ív felrajzolása azonban jóval összetettebb feladat annál is inkább, mivel a közoktatás prioritásai nem minden esetben találkoznak az egyetemi oktatás mozgatórugóival, amelyeket leginkább a piaci szempontok működtetnek.
A fejkvótaalapú finanszírozási rendszer bevezetése óhatatlanul ebbe az irányba terelte a folyamatot, s a pénzügyi prés sok esetben a legjózanabb szempontokat is képes volt galacsinná gyűrni.
„Sima” ügy lenne, ha csak egy egységes munkaerőpiac trendjeit, alakuló erővonalait kellene figyelembe venni, ám a kisebbségi lét e tekintetben is sokat „segít”. A gimnáziumi, illetve egyetemi ciklusokat figyelembe vevő oktatási váltásokat ugyanis csak olyan városokban, régiókban lehet megvalósítani, ahol város- és oktatásfejlesztés kéz a kézben jár. Ilyen hely azonban roppant kevés van, s ennél alig valamivel több azok száma, ahol legalább nem ellenérdekelt a két fél.
A magyar nyelvű oktatásnak például nemcsak a szakmai képzés presztízse általános csökkenésének hendikepjét kell fokozatosan ledolgoznia, hanem a magyar nyelvű tanítás feltételeit is újra kell teremtenie.
Mindezt az egyetemek sok esetben önmagukat eltérítő divatkövetése is súlyosbítja, a közkedvelt szakmák túltelítettsége ugyanis csak tekintélyes késéssel válik egyértelművé, a váltások pedig ehhez képest is nehézkesek. Közben pedig többgenerációnyi végzett is joggal érzi úgy, hogy az egyetem semmi egyebet nem tett, mint elrabolt néhány évet az életéből.
A közös stratégia kialakítását célzó törekvések origója ettől még a felismerés, illetve annak megfogalmazása. A hazai közoktatási rendszer kétpólusú – kormányzati és önkormányzati – finanszírozása, valamint a szülői közösségek bevonása egyszerre rejt kiaknázatlan lehetőségeket és veszélyes terepeket.
Vízió kell mindenekelőtt, jövőkép, amelynek alakítását csak a demográfiai perspektíváknak, az oktatói képzés várható görbéinek, a munkaerő-piaci trendek alapos elemzésének kell megelőznie és befolyásolnia. A rövidlátó szemüveget pedig jó messzire el kell hajítani.
Csinta Samu, Krónika (Kolozsvár)2014. október 2.
Egyetemi futószalag
Az első felületes élményeken túl, az ünneplő ruhás hivatalos évnyitóra, illetve a sokkal lazább élményeket ígérő évindító partira készülve gyakorlatilag megkezdődött az idei felsőoktatási tanév. Ahogy az ilyentájt lenni szokott – a nyugatabbra dívó szeptemberi évkezdéshez valamiért továbbra sem felzárkózó ütemtervnek megfelelően. Hogy ez jelent-e gondot, és ha igen, mekkorát az egyéb, amúgy követendőnek ítélt európai felsőoktatási ösztöndíj- és továbbképzési rendszerekbe való beilleszkedés tekintetében, nem tudni. Vélhetően áthidalhatatlant nem, az már túl sok érdeket sértene, hogy ennyire szó nélkül hagyják.
Megvannak nekünk a jóval fontosabb, homlokot ráncba rántó gondjaink. Tekintsünk végig először talán elvi síkon: miként tudja érvényesíteni a középiskolát végzett fiatal a továbbtanuláshoz való jogát? Máris kijelenthető, hogy e tekintetben a jogok olyan mérvű szabadsága tombol Romániában, hogy bárhol, bárki megnyalná utána mind a tíz ujját.
Az idei tanév ugyanis egyes intézményekben azok számára is megkezdődhet, akik képtelenek voltak átevickélni az érettségi vizsgán. Miközben a világ egyre több országában vallják és alkalmazzák azt az elvet, miszerint az állam legjobb befektetése a minőségi oktatás körülményeinek megteremtése, nálunk jogszabályi engedélyt nyert a bányászbéka nívója. Az oktatás felfelé való homogenizálása helyett az egyetemek érettségi előkészítővel csábítanak, becsapva a fiatalokat, éveket rabolva az életükből. Másrészt a munkaerőpiac egyértelmű jelzéseinek figyelembe vétele, az azokhoz való alkalmazkodás helyett dömpingtermelés zajlik egyes, nemhogy elhelyezkedési perspektíva nélküli, de általános műveltséget sem kínáló szakokon.
A jelek és közzétett álláspontok alapján ítélve a magyar nyelvű egyetemi oktatás nem hajlandó beállni e dicstelen sorba. A magyarországi, illetve még nyugatibb mintákat követve egyre több szakon alkalmassági, felkészültségi vizsgáztatást is alkalmazva igyekeznek nemcsak szűrni, de üzenni is: az egyetem elvégzése nemcsak alapjog, de súlyos felelősséggel is jár. Mert a mindenkori társadalmak egészséges struktúrájának alappillére a diplomás ember – feltéve, ha tudást és tartást csatol az egyetemi oklevél mellé.
A klasszikus példa szerint a hihetetlen eredményeket hozó finn oktatási módszert csomagban, készpénzért akarta megvásárolni a dél-koreai kormány. Annak egyes elemei ma is fellelhetők az első ázsiai kistigris irigyelt megvalósításaiban. Igaz, ők nem az érettségi „leárazásával”, az egyetemi futószalag beindításával kezdték.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)2014. október 8.
Perben a PER-rel
Csak a globálisan tapasztalható megkönnyebbülés nyomán érzékelhettük igazán, mekkora veszélyforrásként is kezelte a status quo tábora a skótok függetlenségi terveit.
A nemek győzedelmeskedését követően máris megkezdődtek a helyzet fenntartására irányuló hadműveletek. Nagy-Britanniában az autonomista keretek tágításával, Katalónia és a Kanári-szigetek esetében ideiglenes alkotmánybírósági tiltással.
Más, az önrendelkezési evolúciós folyamat alacsonyabb szintjén álló országok esetében – mint például Romániában – megvilágosodásról árulkodó hirtelen támadt tárgyalási kedvvel. A washingtoni kormányhoz közel álló Project on Ethnic Relations (PER) nevű amerikai szervezet máris aktiválta magát, és 21 évvel a romániai magyarság önállósodási törekvéseit jégre tevő neptuni „merénylet” után újra készen áll higgadt hangot kölcsönözni a felek forró szembenállásának. Újra olyan forgatókönyv készül, amelynek alkalmazása hosszabb időre az alapos elemzés és gondos előkészítés fázisába merevítheti az immár részben jogosnak hirdetett kisebbségi igényeket.
Ki emelhet ez ellen kifogást? Íme, a két „ősellenség” megpróbálja meghallani egymás szavát, politikailag korrekt megoldások után keresgélnek. Ki tudja, milyen veszélyforrásokat rejtő radikalizmusok nélkül, a jólét és egyéni szabadság érvényesítésének jegyében. Közben pedig azonosítani lehet mindazokat az érdekeket, amelyek mentén meghosszabbítható az európai kisebbségek Csipkerózsika-álma ebben az eléggé el nem ítélhető módon ébredező világban.
Ugyanakkor miközben az amerikai nélkülözhetetlenség eszközeként lép fel, a PER a román és magyar politikum számára is minimalizálja a politikai tőkevesztés kockázatát. Úgy készül tárgyalóasztalhoz ültetni a feleket, hogy azok közben kikacsinthatnak az egyértelműbb, direktebb módszereket favorizáló tömegeknek.
Több mint 9000 rendőr készül gondoskodni arról, hogy ne történjen különösebb rendbontás a betiltott katalán népszavazás napján. Nálunk a PER készül rendfenntartani. S hogy valami jó hírrel is szolgáljunk: talán kevesebbért, mint a katalán jövőről dönteni hivatott referendum 8,9 millió eurós költségvetése.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár)2014. október 16.
Decemberi parádé
Új stratégia kidolgozására készteti a magyar elöljárókat a Románia nemzeti ünnepének megünnepléséről szóló jogszabály.
Az új, immár törvényerejű rendelkezés kötelező ünneplést ír elő katonai parádéval, nevelő hatású kulturális-történelemidéző programokkal.
Már látom is, ahogyan trikolór szalagban feszengenek a székelyföldi polgármesterek a többségi hatalom képviselőinek oldalán. És ahhoz sem kell különösebben elrugaszkodott fantázia, hogy gyermekeinket is lássam az ünneplésre kirendelt tömegben, ellenkező esetben igencsak fúj majd a szél a magyar többségű települések főterein önként összegyűlők százai között.
Apokaliptikus látomások? Talán. Az azonban kétségbevonhatatlan, hogy e jogszabály elfogadásával a román politika évszázadnyit lépett hátrafelé az emberi szabadságjogok és méltányosság tiszteletben tartása terén.
Ha egy település nem maga dönthet köztereinek elnevezéséről, az „mindössze” az önkormányzatiság elve teljes figyelmen kívül hagyásának számít. Ha viszont valaki a törvény erejével próbálja december elsejei ünneplésre kényszeríteni a magyar közösségeket, az uszítás, a nemzeti érzelmek és szimbólumok meggyalázása. Jóval több, mint xenofób rigmusok skandálása, ami ellen már a jobb érzésű sportszervezetek is erőteljesen fellépnek.
Perverz kiszorítósdi zajlik. Erőteljes kísérletek a magyar közösség hangjának, törekvéseinek elfojtására, miután annak domesztikálása a sokadik kísérletre sem sikerült a román elvárásoknak megfelelően. A provokáció eszközének törvényerőre emelése egyszerre helyezi prés alá a polgár törvénykövető fegyelmét és a kisember hatalommal szembeni rettegését. És számíthatunk a költségvetés rácsai között élő pedagógusokat célzó megfélemlítési kísérletekre a diákok utcára terelése érdekében – ezt szolgálja a „nevelő hatású kulturális-történelemidéző programok” előírása.
A harc újabb szakaszába léptünk. A bírságok, büntetések rémének aktiválása, a diktatúra eszköztárának leporolása megfelelő válaszlépéseket igényel. Szervezett tiltakozásokat, polgári engedetlenséget azokkal az emberekkel az élen, akik a választópolgárok szavazataiért esdekelnek ciklusról ciklusra. Esetenként december elsejei koccintgatásoktól sem visszariadva.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár)2014. október 23.
A korrupció láthatósága
Jószerint nem telik el hét az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály látványos fogása, bejelentése, bekaszlizálása nélkül. Dolgozik a rendszer, ahogy azt a romániai közállapotok, közmorál, valamint a nemzetközi elvárások diktálják. A sok névtelen, de különböző szintű befolyásolási potenciállal rendelkező potenciális bűnözőhöz képest Viorel Hrebenciuc behálózása igazi nagy durranás, hiszen a többségi kormánypárt gazdasági ügyeinek legfőbb mozgatójáról, a legfajsúlyosabb szürke eminenciásról, bankszámlák, kasszakulcsok és kasszafúrók legfőbb kezelőjéről van szó.
Tudtuk mindezt eddig is? Ugyan... Honnan is tudhattuk volna, legfeljebb sejtettük, sejtették velünk obskúrus, gonosz erők. Amíg azonban a korrupció bűnétől rendre azonnali allergiás rohamokat kapó amerikai vezetők kisimult homlokkal szemlélték a román politikai prérit, addig a gyanút is igyekeztünk messze hessegetni magunktól.
Most valakinek valami feltűnhetett.
A magyar hatok – mert most már egyáltalán nem biztos, hogy magas rangú kormánytisztviselők, lehet köztük akár a szolnoki kormánybiztosi hivatal segédportása is – Egyesült Államokból való kitiltása ügyének forgatagában hosszasan elgondolkoztam a témán. Mármint a korrupció láthatóságán, a mértékek abszolút, illetve relatív jellegén. És nem értettem, miként van az, hogy az egyenlő megítélések és csorbíthatatlan állampolgári jogok országában hat magyar állampolgár tiltólistára kerül, Romániából pedig senki. De legalábbis senki olyan, aki valaha kormányközeli, közéleti, közköltségvetési iratot látott volna el kézjegyével. Miközben erdőhektárok tűnnek el egy-egy viharos éjszakán, jogerős visszaszolgáltatási döntések életbe léptetését torpedózza meg a törvényességet felügyelni hivatott kormánybiztos, piaci eszközökkel életképtelenné pusztított gyártóüzem kap egyik óráról a másikra ócskavas-minősítést.
Hogy Hrebenciuc letartóztatása visszaadta volna a hitemet, nos, ez azért elhamarkodott kijelentés lenne. Kellene még hozzá egy-két apróság: például a lépés nyilvános üdvözlése Amerika által, illetve a folyamat folytatásának egyértelmű szorgalmazása. Vagy legalább a nulandi mondás – „a demokratikus visszacsúszás és a korrupció ikerrákja fenyegeti azt az álmot, amelyért annyian dolgoztak 1989 óta” – szabványosítása. Hogy ne kizárólag az amerikai gazdasági és egyéb érdekek feltétel nélküli támogatása szolgálja a tisztánlátás és egyenlő bánásmód ügyét.
Ha így lesz, magamra vállalom az előterjesztés súlyát és felelősségét: avassák Hrebenciucot a demokrácia mártírjává.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)