udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 475 találat lapozás: 1-30 ... 301-330 | 331-360 | 361-390 ... 451-475

Névmutató: Illyés Gyula

2014. február 11.

A szemünk előtt vannak a jó oktatási módszerek"
A „szemünk előtt” jó mintái vannak a pedagógusképzésnek, az oktatásszervezésnek, a felelősségvállalásnak, a minőségbiztosításnak vagy akár a felelősségre vonásnak – jelentette ki a maszol.ro-nak adott interjúban Péntek János. A kolozsvári professzort az oktatás minőségét bíráló nyílt leveléről kérdeztük.
Nyílt levelet tett közzé a romániai magyar közoktatás helyzetéről. Mi késztette a leközlésére?
A két általánosabb okot megjelöltem a nyílt levél első bekezdésében: nem elég, mint korábban magam is tettem, meggyőznünk a szülőket az anyanyelvű oktatás fontosságáról és előnyeiről, a színvonalat is biztosítani kell, egyébként szülő és gyermek egyaránt csalódhat. A másik ok, mint írtam, hogy a tehetségtámogató programunknak is gondja van ezzel: a mi támogatásunknak is alapvető feltétele az anyanyelven való tanulás, közben 11 év több száz tanulóra és száznál jóval több iskolára kiterjedő tapasztalata szintén az oktatás aggasztóan csökkenő színvonalát jelzi. Ehhez járultak most az újabb iskola-összevonási tervekről folyó viták, a Transindexen megjelent riport a gyimesi tanulók ingázásáról, a legújabb PISA-jelentés, a Kovászna megyei decemberi próbavizsgák lesújtó eredményei, az iskolai használatra szánt történelmi atlasz körüli botrány, egy decemberi kolozsvári konferencia a lakótelepi szórványokról, és még lehetne sorolni a távolabbi és a közvetlenebb indítékokat. Közben két idézet járt a fejemben, az egyik Illyés Gyula Bartók verséből: „mert növeli, ki elfödi a bajt”, a másik az amerikai tudós, Carl Sagan egyik könyvének fejezetcíme: „Aki szereti a hazáját, az kérdez.”
A Péntek János nyílt levelében felvetett problémákra korábban a maszol.ro reagáltatta az oktatási minisztérium RMDSZ-es államtitkárát is. Király András a lapunknak adott interjúban részben kétségbe vonta azt az állítást, miszerint a romániai magyar közoktatás minősége elmaradna az országosétól. Az államtitkár kilátásba helyezte egy olyan háttérintézmény megalakítását, amely szakmai minőségi fejlődést és állandó minőségellenőrzést biztosítana az oktatásban.
Úgy éreztem, kötelességem megszólalni, kérdezni. Igen: az iskolában és a nyilvánosságban is természetesnek kellene lennie a kérdezésnek, annak, hogy a tanuló is bátran kérdezzen, ne csak a tanár; a nyilvánosságban is, az áhított, de (még?) sehol nem tapasztalható civil világban is bátorítani kellene a kérdezést, a véleménymondást. Egyelőre most inkább ennek az ellenkezőjét érezzük, ezért válhatott most feltűnővé az én véleményem, rákérdezésem. És ezzel most úgy vagyok, hogy annak örülnék leginkább, ha valaki tényszerűen megcáfolhatná állításaimat. Egyébként csak a Krónikának küldtem el a levelet. Azóta tudtommal vagy tudtom nélkül többen átvették. És ez jól van így: ha közügyről van szó, tudjanak róla minél többen.
A nyílt levélben rengeteg bírálatot fogalmaz meg. Sokan, akik olvasták, azt kifogásolják, hogy nem javasol módszereket a minőség javítására. Ezt hogyan kommentálja?
Szomorú iróniával azt mondhatom, könnyű helyzetben vagyunk: „a módszerek” itt vannak a szemünk előtt. Ha ugyanis sereghajtók vagyunk Európában, akkor csak jó és még jobb gyakorlatot, követhető mintákat találunk körülöttünk, sőt saját korábbi gyakorlataink is jobbak voltak, mint a mostaniak. Jó mintái vannak a pedagógusképzésnek, az oktatásszervezésnek, a felelősségvállalásnak, a minőségbiztosításnak vagy akár a felelősségre vonásnak. Például néhány hónapja egy németországi iskola szülői közössége beperelte az iskolát, mert gyengék voltak az érettségi eredményeik. Nálunk ilyesmit még a sajtóban sem lehet szóvá tenni, nemhogy a bíróságon.
De a jó gyakorlatokhoz teljesen más szellemre van szükség: a bizalomra, nem a bizalmatlanságra, annak el- és felismerésére, hogy az is a közjót akarja, akinek más a véleménye, arra, hogy véleménye miatt senkinek ne kelljen félnie felettese bosszújától. A hatáskörök és szakmai illetékességek világos elhatárolására, tiszteletben tartására, de a folyamatos együttműködésre is szükség van. Az oktatási hatóság és az oktatáspolitika szakmailag is saját magát tekinti a legilletékesebbnek, gyakorlatilag senkiben nem bízik meg, aki a körön kívül van, gyakran saját szűkebb érdekeit követi. Egyszer az egyik illetékesre rákérdeztem, és kiderült, gyakorlatilag nincs folyamatos együttműködés és bizalom a politika, a hatóság és a szakmabeliek között.
Sok szülő viszont megkönnyebbülve olvasta a levelet, mintha végre szószólójára talált volna abban, amit eddig nem mert nyilvánosan kimondani. Mit gondol arról, hogy a levelén felbátorodva sokan elsősorban az oktatókat és (politikai) felelősségvállalókat hibáztatják a gyenge iskolai eredmények miatt?
Az oktatást többféle szerepben és látószögből volt és van alkalmam megtapasztalnom. Saját életemben sorsdöntő volt az iskola, szülőként hasonlót mondhatok gyermekeim életpályájáról. Öt évtizede vagyok tanár, és akiket taníthattam, azoknak nagy része is tanár, pedagógus, sokkal közülük most is tartom a kapcsolatot. Kutatóként az utóbbi másfél évtizedben szinte folyamatosan foglalkoztatott az oktatás nyelvisége, nyelvi helyzete. Az anyanyelvi mozgalomban (www.aesz.ro) rendszeresen találkozom erdélyi iskoláink tanulóival, tanáraival (mint legutóbb is, jan. 31-én Sepsiszentgyörgyön a középiskolások helyesírási versenyén). És a szinte napi törődés a tehetségtámogató programmal...
Azt hiszem, elég világos, hogy én a magam módján, a legutóbbi nyílt levélben is, az iskola, az oktatás, végső soron a közösség érdekeit tartom szem előtt. A szülőkét és a tanulókét, és azokét a kitűnő pedagógusokét is, akik maguk is azért szenvednek, mert nem segítik, hanem akadályozzák őket. Ez a fajta nivellálás, amely feltételekben, elismerésben, fizetésben egy szintre helyezi az igazi pedagógusokat, és azokat, akik szükségből vagy jobb híján kerültek erre a pályára, ez a nivellálás az igazi pedagógusokat demoralizálja. Függő viszonyukban nehéz megszólalniuk, ez teljesen érthető. Az oktatás, a szülők és a tanulók, az igazi pedagógusok érdekében kell megszólalni, mert ők szinte egyáltalán nem jutnak szóhoz. Meg kell nézni a sajtót: érettségi után vagy akár most is a vezetők nyilatkoznak, magyarázkodnak, és többnyire a szülőkre és a tanulókra, általánosabban a rendszerre, a külső körülményekre hárítják a felelősséget. Nekem (és talán nemcsak nekem) az a véleményem, hogy mindennek az okát és a javítás lehetőségét mindenekelőtt saját magunkban kell keresnünk.
Egy életen át azt a nevelési irányzatot képviselte, hogy a meglévő tehetséget, kincset kell erősíteni a gyermekben, nem pedig álértékekből építkezni, a helytelen megoldásokat pedig el kell vetni menet közben. A levél mintha mégis a szabványos értékrendszereknek, mércéknek akarná megfeleltetni az erdélyi tanulók ismeretszintjét. Ezt hogyan látja?
Nem egészen világos számomra a kérdés. Az iskolázottság, a műveltség mindenki számára fontos. Azt vallom, és ezért van a rögeszmés tehetségtámogató programunk, hogy mindenféle környezetben vannak különös képességű, tehetségű gyermekek. És ők nem tehetnek arról, hogy távolabb születtek az elit iskolától, hogy lakótelepen vagy távoli szórványban, kistelepülésen élnek. Néhány éve megkeresett egy szülő az egyik nagyon kicsi székely településről, ahol már akkor összevont alsó tagozat működött. Azt kérdezte tőlem, mit tegyen a gyermeke érdekében, amikor az iskolájukban abban az évben háromszor cserélték a képesítés nélküli tanítót. Vagy milyen esélyei vannak egyik ösztöndíjasunknak, annak a magyar iskolába járó, kitűnően tanuló cigány leánykának, aki tizedmagával él lakásuk egyetlen szobájában?
Szabványos értékrendszer? Szabványos mérce? Nem. A közös alapról mindenkit a csúcsra kellene eljuttatni, arra a csúcsra, amit képességei szerint elérhet. Az én szememben ugyanolyan csúcs a jó szakember, iparos, az orvos, az óvónő és az egyetemi oktató.
Mi változott meg, vagy csoportosult át a 21. századi erdélyi közoktatásban? Ez a módosult oktatási igény vajon nem a teljes romániai oktatást – az elavult pedagógiai módszereket – volna hivatott megváltoztatni?
Az oktatási igény valóban változott, de abban nem, hogy továbbra is – mint mondtam – színvonalasnak, versenyképesnek kell lennie. A legújabb, a mobilitással és a globális környezettel összefüggő, fokozott igény éppen a versenyképesség: nem egy szűk körben, hanem ismeretlen, távoli környezetben is vállalni kell a megmérettetést. Ez egészen más, mint a hagyományos erdélyi világ, más felkészültséget és szellemet kíván. Tartalmilag is teljes a változás: az érettségiző alapkészségeihez ma már hozzátartozik a számítógép, az autóvezetés, a nyelvtudás. A módszerek is hatékonyabbá váltak. De attól tartok, a mi oktatásunkat már elavult pedagógiai módszerekkel sem lehet megvádolni, gyakran inkább a teljes módszertelenséggel. Ingadozunk a régi és az új tartalmak, a régi és az új módszerek, a régi és az új szellemiség között. Határozottabban kellene lépnünk a nyitottabb világ felé.
Hogyan látja, mekkora szerepe van a szülőnek ebben a sokak szerint aggasztóvá váló intellektuális válságban?
Közhely a szülői szeretet, a szülői felelősség, az, hogy a legtöbb szülő jót, többek között jó iskolát szeretne gyermekének. Ezért áldozatot is képes hozni. Ezen kívül a legtöbb, amit tehet, hogy munkára, felelősségre szoktatja a gyermekét. A tanulás is munka. A Nyilas Misi pályázatokból inkább azt látjuk, hogy ettől a szülők néha túlságosan is óvják gyermeküket, különösen a lányokat, kamaszkorukban, fiatal felnőtt korukban is gyermekes (hogy ne mondjam: infantilis) az érdeklődésük, a napi foglalatosságuk. És minden gyermek számára fontosak a minták, a követhető, vonzó minták. Elsősorban az a minta, amelyet a szülők nyújtanak. Ennél többet nem lehet elvárni a szülőtől: a tantárgyakat nem nekik kell megtanítaniuk, nem is magántanárnak, hanem az iskolának.
Megfogalmazta azt a véleményt, hogy Európa cselédpiacát gazdagítjuk. Mire alapozza ezt a kijelentését?
Lehet, valaki ezt úgy olvassa, hogy erre csak azért hivatkoztam, mert valami csattanóval akartam zárni levelemet. Erről szó sincs. Az viszont – gondolom – mindenki számára egyértelmű, hogy iskolázottság, szaktudás nélkül sem itthon, sem Magyarországon, még kevésbé távolabbi országokban másra nincs esélye egy fiatalnak, mint a szakképzetlen munka. De ezt én még konkrétabban értettem: már most is szociológiai felmérést lehetne végezni ezzel a témával, hogy Erdély mint cselédpiac. Tévedés ne essék: semmilyen munkát nem nézek le, inkább a munkátlanságot, a cél nélküli téblábolást. De az sem megnyugtató, hogy visszatérhet a régi sorsunk a bukaresti (vagy budapesti) magyar cselédlányokkal (bébiszitterekkel?), a kényszerből mindenféle munkát elvállaló férfiakkal. Már most is sokan vannak ebben a helyzetben. Igaz, ennek nem csupán oktatásunk az oka, de nem is lehetünk elégedettek önmagunkkal.
Számos fiatal külföldöt választja tanulmányai folytatására, sokan haza sem térnek. Egy esélyegyenlőséget szavatoló oktatási rendszer Ön szerint hazacsalogatná ezeket a fiatalokat is, vagy egyébre is szükség lenne ehhez?
Egy színvonalas, esélyegyenlőséget és versenyképességet szavatoló rendszer jóval több fiatal számára biztosítana itthon lehetőségeket. Akik kényszerből, időlegesen mentek vagy mennek el, bármikor szívesen dolgoznának itthon. A csúcson is versenyképes, Erdélyből elszármazottak „hazacsalogatásához” viszont nagyot kellene változnia az egész országnak és a mi magyar világunknak is. Szellemben is, nemcsak gazdaságilag. Mindezt túlságosan görcsösen nézzük, és ez is riasztó, nem értjük a fiatalokat, inkább ítélkezünk fölöttük.
A Nyilas Misi tehetségtámogatás egyike azoknak a programoknak, amelyeket Ön kezdeményezett, éppen egy másféle nevelés népszerűsítéséért, felismerve, hogy sok esetben az anyagi hiányosságok állnak a gyermekek fejlődésének útjában. A névadó szereplő története mennyiben cseng vissza az Ön nevelési módszereiben?
A Nyilas Misit két-három itthoni és magyarországi munkatárssal indítottam el (www.nyilasmisi.ro). Az önzetlen működtetők köre most is nagyon szűk, a támogatóké viszont kiterjedt az egész világra. Számomra ez éppen a bizalom erejét bizonyítja. A program névadója É. Kiss Katalin budapesti nyelvészprofesszor volt, kulcsszereplője az indításnak és a további működtetésnek. Igen, Nyilas Misikre gondoltunk, a mi világunk tehetséges, jó szándékú, de külső körülményeik miatt esélytelen gyermekeire. Talán tettünk valamit értük. Nekem egyébként nincsenek saját nevelési módszereim, de a fentiekből talán kiolvasható, mit látok én célravezetőnek a nevelésben és az oktatásban.
Gondolja, hogy még van esélye az erdélyi Nyilas Misiknek itthon boldognak lenni, jóként és igazként élni?
Ha nem ezt gondolnám, és nem hinnék benne, akkor nem csinálnám, és nem fertőztem volna meg másokat is ezzel a hittel. Lehet, hogy ez falra hányt borsó, naivitás, mint a levél is, amelyet megírtam.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro,

2014. március 7.

Testvértelepülések: szándékok és gyanakvások
Tartalmasak vagy formálisak erdélyi településeink határon átnyúló testvérvárosi kapcsolatai? Erre a kérdésre kereste a választ a Járosi Andor Keresztény Műhely és az Erdélyi Napló településvezetők és műépítészek részvételével rendezett közös kolozsvári vitaestjén.
Testvérvárosi kapcsolatok – érzelmeken túl címmel rendezett vitafórumot a Járosi Andor Keresztény Műhely és az Erdélyi Napló Kolozsváron, a lutheránus püspökség Reményik Sándor Galériájában dr. Bácskai János országgyűlési képviselő, Ferencváros polgármestere, Czimbalmos-Kozma Csaba műépítész, Sepsiszentgyörgy városgondnoka, Makay Tamás műépítész és Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere részvételével. Az est házigazdája Adorjáni Dezső Zoltán püspök, az est moderátora Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője volt.
Nemzeti összetartozás
A nemzetpolitika nemcsak pártpolitikáról, hanem településpolitikákról is szól, üdvözölte hallgatóságát Adorjáni Dezső Zoltán püspök, aki Orbán Viktor magyar miniszterelnököt idézve úgy fogalmazott: csak akkor lehet erős az ország, ha erősek a települések, és csak akkor beszélhetünk erős nemzetpolitikáról, ha erősek a településkapcsolatok. Mintegy megelőlegezve a kétórás beszélgetés végkicsengését, a moderátori felvezetés szerint kevés az értelmes és tartalommal feltöltött testvértelepülés-kapcsolat, viszont annál több a formális. Mint kiderült, a jelen lévő településvezetők már átélték e kapcsolatépítés színét és fonákját, ezért is van kiemelkedő szerepük a viszonylag kevés, de annál tartalmasabb testvérvárosi kapcsolatoknak.
Budapest legdinamikusabban fejlődő, IX. kerülete, Ferencváros polgármestere, dr. Bácskai János a Kárpát-medencei magyar települések testvérvárosi kapcsolatépítését a nemzeti összetartozás alapeszméjeként értékelte. Közvetlenül a rendszerváltás után, Ferencváros önkormányzata a segesvári születésű Gegesi Ferenc egykori polgármesterrel az élen Felvidéken, Délvidéken, Erdélyben és Kárpátalján keresett testvértelepüléseket, így lett Ferencváros, Királyhelmec, Magyarkanizsa, Beregszász és Sepsiszentgyörgy a magyar összetartozás szép példája. A különböző utódállamokban lévő városok immár nemcsak az anyaországhoz kötődnek szoros szálakkal, hanem egymás között is kiépített csatornákon tartják a kapcsolatot.
A Nemzeti Összetartozás Napján a települések fiataljai például együtt vannak Budapesten, ezeknek a kapcsolatoknak azonban Czimbalmos-Kozma Csaba szerint számos más vetületük is van. A városgazda úgy véli, a helyi önkormányzatnak, a polgármesteri hivatalnak a keretet kell megteremtenie, némi pénzt biztosítva hozzá, a kapcsolatok pedig a kultúra, az oktatás és sok más területen elkezdenek épülni. A sepsiszentgyörgyi elöljáró szerint a testvérvárosi kapcsolataik magyar településekkel jöttek létre – a magyarországiak közül Ferencvárossal, Kiskunhalassal és Cegléddel –, az úgynevezett partnervárosi kapcsolataik már nem ennyire eredményesek. A székelyföldi önkormányzati szakember ugyanakkor ebben a keretben nem lát lehetőséget arra, hogy vállalkozókat, beruházókat hozzanak össze, és ezáltal időtálló gazdasági kapcsolatok szülessenek.
Kontinensek, kapcsolatok
Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere inkább formális, mintsem tartalmas testvérvárosi kapcsolatokról számolhatott be. A kínai, dél-amerikai, Fülöp-szigeteki vagy Egyesült Államokbeli településekkel létesített kapcsolataik „hirtelen felindulásból” születtek: a tartalom nélküli kezdeményezések általában egy-egy önkormányzati csapat egzotikus kirándulási céljaira létesültek. A kincses város mintegy húsz külföldi városkapcsolatából kettő-három életképes, elsősorban a Péccsel létrejött kapcsolat, amelyet főleg a magyar önkormányzati képviselők, illetve az egymást követő magyar alpolgármesterek ápoltak. Ennek az együttműködésnek szeretnének új tartalmat adni azzal, hogy az idei Kolozsvári Magyar Napok díszmeghívottja Pécs.
Az est vezető témájává a települések rehabilitációja, felújítása nőtte ki magát. Követendő példaként hangzott el Ferencváros Budapest viszonylatában is kiemelkedő teljesítménye. A rendszerváltáskor 32 ezer állami tulajdonú lakással rendelkező kerület a jobb állapotban levő lakásait eladta, a műemléképületek zömét felújította, a bontásra ítélt telkek beruházó vállalkozókhoz kerültek. A 25 év alatt mintegy 40 millió euró közpénzt felemésztő városrendezés finanszírozását fele-fele arányban vállalta a helyi önkormányzat, Budapest főpolgármesteri hivatala, a hiányzó részt pedig uniós pályázatokból, bankkölcsönökből és kormánypénzekből fedezték. 2008-ig a magánvállalkozók is jelentős összeggel egészítették ki a helyi önkormányzat rehabilitációs terveit. Az élhető városért jelszó alatt végbement városrehabilitáció Budapest legkeresettebb negyedévé varázsolta Ferencvárost.
Nem kell a magyar társulás?
Makay Tamás műépítész szerint a ferencvárosi példát nemcsak Budapesten, hanem szerte a Kárpát-medencében is sikerrel lehet alkalmazni. Kolozsvár belvárosának felújításáról szólva elmondta: a várost vissza kell adni a gyalogosoknak, a főtér rehabilitációjába be kell kapcsolni a környező utcahálózatot is. Ezzel Horváth Anna is egyetértett, jelezve, hogy a belváros teljes átalakítására vonatkozó tervek a következő évek nagy kihívásának számítanak. Ami, akárcsak Sepsiszentgyörgy esetében, pénz kérdése.
A moderátori kérdésre, hogy a testvérvárosok közös felújítását segítheti-e uniós projekt, kiderült: erre alig van konkrét lehetőség. Kolozsvár alpolgármestere szerint a romániai önkormányzatok még nem értek meg a sikeres együttműködésre. A vitába bekapcsolódó Illyés Gyula, Szatmárnémeti volt polgármestere szerint a határmenti régiók testvérvárosainak az elmúlt években több lehetőségük is volt uniós pályázatokra. A romániai önkormányzat azonban ezt nem használta ki teljességében, például nem támogatta az eurómilliókat ígérő Területi Gazdasági Társulás létrejöttét Szatmárnémeti, Nyíregyháza és Beregszász között.
A kolozsvári vitaest tanúsága az lehetne: míg a székelyföldi kisebb települések együttműködési szándékát a szegényes önrész korlátozza, a gazdaságilag jobb helyzetben levő, magyar múltú észak-erdélyi nagyvárosok boldogulását a többségi gyanakvás köti béklyóba.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

2014. március 19.

Beszélgetés Lezsák Sándorral
„Ragadjanak meg minden lehetőséget, hogy gyermekük magyarul tanulhasson”
Lezsák Sándor magyarországi költő, tanár, politikus, a Magyar Demokrata Fórum egyik alapítója. 2006-tól az Országgyűlés fideszes alelnöke. Rengeteg magyarországi díjat és kitüntetést kapott, és több amerikai magyar irodalmi díj kitüntetettje is.
Lezsák Sándor és az alsósimándi születésű Galló Géza barátok voltak. Hogy ezen kívül még mi köti össze a két embert? Nézzük csak: Lezsák járt Ausztráliában Galló Gézánál, aki ellátogatott a lakiteleki Népfőiskolára, a magyar emigráció központjába, melyet Lezsák Sándor és felesége alapított a kilencvenes évek elején. Ugyanakkor Lezsák a Magyar Demokrata Fórum (MDF) egyik alapítója, Galló Géza pedig Melbourne-ben hozta lére az MDF-kört.
Kezdetben úgy volt, hogy a március 23-i Pécskára tervezett Galló Géza-emlék-rendezvényen Lezsák Sándor is részt vesz, de időközben változott a helyszín és időpont, így Lezsák Sándor nem tud jelen lenni, de ígérete szerint az aradi látogatást majd egy későbbi időpontban pótolja. Mi ennek ellenére elektronikus postai úton interjút készítettünk vele, megkértük, meséljen a Galló Gézával való kapcsolatáról, valamint irodalomról és politikáról is kérdeztük.
– 1979-ben Lakiteleken a Fiatal Írók találkozóját szerveztem többek között Illyés Gyula és Csoóri Sándor segítségével. A müncheni Nemzetőr főszerkesztője, Tollas Tibor nevezett el minket a „búvópatak nemzedéknek”. Az ő közvetítésével kerültem kapcsolatba Galló Géza bátyámmal és feleségével, Erzsikével is, akivel a mai napig levelezünk. Öröm számomra felidézni Géza bátyám példázatos személyiségét, nemzeti elkötelezettségét, bölcs derűjét.
– Tudom, Önnek szívügye az oktatás, hangsúlyosan foglalkoztatják a kis térségek iskolái. A pécskai születésű Klebelsberg Kunó szellemisége, az általa alkalmazott oktatásstratégia mennyiben tekinthető időszerűnek napjainkban? A határon túli magyar iskolák számára van-e biztató mondanivalója?
– Alapvető értékeit tekintve Klebelsberg Kunó szellemisége ma is időszerű. Például az egyik ilyen elve volt, hogy a gyerekek számára gyalogosan is elérhető távolságban legyen az iskola. Ez az elv sérült Magyarországon 2010 előtt, amikor is tíz év alatti kisgyermekek ezreit kényszerítették naponta zsúfolt tömegközlekedési eszközökön való utazásra, mert ily módon is eladhattak közoktatásból kivont iskolaépületeket az önkormányzatok.
Egy másik alapelve az volt, hogy az iskola ne csak oktasson, hanem neveljen is. Többször hangasúlyozta, hogy „a magyar oktatótól, kezdve a kis óvónőn fel az egyetemi tanárig” azt az egyet követeli meg, hogy „ne csak tanítsa, hanem szeresse a magyar gyermeket”. Ennek érdekében a tanító feladata nem merül ki pusztán a tananyag ismertetésében és megkövetelésében, hanem játékosságra, természetes viselkedésre, a közösségi normák elfogadására is rá kell vezetnie a tanulókat. A mai oktatáspolitika is ezt az elvet követte, amikor arról döntött, hogy a tanulókkal való foglalkozás idejét a kora délutáni órákra is kiterjeszti.
Az oktatás feladatainak szélesebb értelmezéséből fakadóan a miniszterségem alatt felépült iskolák nem csupán a közoktatást szolgálták, hanem a közművelődést is. Gazdakörök, olvasókörök, kórusok és zenekarok bázisai lettek az új iskolák. Ebben a közművelődési tevékenységben magától értetődően szerepet kap a helyi tanító is. „Nem úgy képzelem” – mondta, hogy „csak a tankötelezetteket oktassa, hanem a népnek igazi barátja, lelke legyen a tanító”. Klebelsberg 1928-ig 1500 népkönyvtárt létesített.
A határon túli magyarok számára csak azt üzenhetem, hogy ragadjanak meg minden lehetőséget, hogy gyermekük magyar tannyelvű oktatásban részesülhessen. Sok településen azért sorvad el a magyar iskola, mert a magyar szülők nem ide íratják be a gyermeküket. A mai határok nélküli Európában azok boldogulnak könnyebben, akik több nyelven is értenek, és beszélnek – azaz önmagukat fosztják meg távlati lehetőségektől, akik nem élnek az anyanyelvi oktatás igénybevételével.
– Hogyan fér meg az Ön életében egymás mellett a politika és az irodalom? Nem okoz egyfajta kettősséget?
– Sok-sok példát lehetne fölsorolni arra, hogy az irodalom hogyan formálja a politikát, és arra is van nem egy példázat, hogy a politika műveléséhez művészi érzékenység kell. Valószínűleg az lenne a nehezebb írói és költői feladat, hogy a politizáló író és költő művein ne lehessen érezni a szerző politikai állásfoglalását.
– 1988-ban jelent meg utolsó verseskötete, illetve egyetlen drámája, a Nyolcvan vödör levegő. Miért nem írt/publikált az óta?
– Ma is írok verset is, drámát is, ez mindaddig maradjon az íróasztalfiókban, amíg aktív lehetek a közéletben. Hogy meddig? Nem tudom. Lehet, hogy egyszer korelnök leszek a parlamentben, de az is lehet, hogy nem. Parlamenti munkám most erősen leköt, s amit a politikában nem tudok megoldani, azt versben, drámában próbálom megírni.
– Úgy tudjuk, valamilyen formában újra megalakult a Magyar Demokrata Fórum. Mennyiben tekinthető ez az Ön egykori pártja jogutódjának?
– Meg kell különböztetni a polgári jogi értelemben vett jogfolytonosságot a politikai-szellemiségi folytonosságtól. Egy párt alapítói hitvallását utólag a párt vezető testületei módosíthatják, de azt is megtehetik, hogy egyáltalán nem törődnek a pártalapítók eredeti céljaival. Amikor a Magyar Demokrata Fórumból kizárták az alapítókat – ráadásul a demokrácia szabályait megkerülve, a kisebbség zárta ki a többséget – akkor nyilvánvalóan megszűnt a korábbi, a lakiteleki szellemiség folytonossága. A hajdani MDF mai jogutóda olyan létező erőlködés, aminek semmi köze a 27 évvel ezelőtt elindított lakiteleki rendszerváltó mozgalom nézeteihez.
– Jövő hónapban választanak Magyarországon. Szavazhatnak a határokon kívül élő, állampolgárságot szerzett magyarok is. Milyen üzenete van számukra?
– A magyarországi törvények fölött álló Alaptörvény hangsúlyozza, hogy „Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket, egyéni és közösségi jogaik érvényesítését, közösségi önkormányzataik létrehozását, a szülőföldön való boldogulásukat, valamint előmozdítja együttműködésüket egymással és Magyarországgal. Ígérjük, hogy megőrizzük az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt nemzetünk szellemi és lelki egységét”.
Erős meggyőződésem, hogy a szomszédos országokban élő őshonos magyarok érdekeit ma a Fidesz–KDNP pártszövetség szolgálja, ezért a szavazati joggal rendelkező, nem Magyarországon élő magyar állampolgárok számára innen csak azt lehet üzenni, hogy április 6-án szavazatukkal segítsék a Fidesz–KDNP kormányzásnak folytatását.
Takáts D. Ágnes
Nyugati Jelen (Arad),

2014. április 4.

Farkas Árpád hetvenéves
Valahogy úgy vagyok a költővel, hogy örökifjúnak tartom. Alig harmincöt esztendős lehetett, amikor érettségi tétellé vált, hiszen benne volt az 1977-re elkészült, a romániai magyar irodalom történetét bemutató tankönyvben.
Én akkor arra gondoltam, hogy vannak a régi klasszikusok, akik – mondjuk – Janus Pannoniustól Nagy Lászlóig, Szilágyi Domokosig sorakoznak elénk valami helyi Pantheonban, és vannak az élők, a közöttünk járók, akik természetes módon örökkévalók, vagy legalábbis: nagyon-nagyon, de nagyon hosszú ideig egyazon szerelvényen utaznak velünk.
“Mi mítosztalan már,/ de lelkiismeret még”
Gyermekként teljesen más volt az időhöz való viszonyulásom, szép volt, tágas és bizalomkeltő minden, mintha kizárólag értünk, főleg a székelyekért teremtették volna ezt az álom-dús, fenyves és borvizes a világot.
Egyébként Farkas Árpád volt az első élő költő, akit emberi mivoltában is megismerhettem, s mivel a versei hozzám közelálló gondolatokat, miénk-féle mondanivalót hordoztak, igencsak megkedveltem a munkásságát.
Egyébként olyan volt akkor, a hetvenes években a korhangulat, hogy a versnek, a jó versnek, úgy általában, irtózatos ereje volt. Alig-alig fordulhatott elő iskolai ünnepség, amelyen ne hangzott volna el egy-két igen szép és fontos, gerincet erősítő költeménye: az Avaron, az Epilógus a lófürösztéshez vagy igen emlékezetes prózaverse, az a Mikor az öregemberek mosakodnak című. Mert nagyapám is ilyenformán mosakodott vasárnap délelőttönként, úgy tíz óra tájban, még az első harangszó előtt. Írhatta volna Mózsi nagyapámról is, hiszen találkoztak: „…meregető és nyújtózkodó mozdulatokkal/ mosdanak az öregemberek, apró szusszanásaiktól porzik a víz s/ visszahulló függönye mögül felsejlenek háromnegyed százados/ hajoló mozdulataik, botot emeltek a földről, forrásból itták a vizet/ tenyérrel merve, az Irtisz vagy a Tisza partján hajoltak így a/ patak fölé, bokornak támasztva a bajonétos puskát, mikor bukdá-/ csolva, ügető hajolgatással kergettek ellenséget vagy éppen előle/ futottak, fölperzselve a földet és szagolva, törölve magukról a vért…”
Egyébként ma is kellemes borzongás fut végig rajtam, ha felidézem az egykori évzárókat vagy ballagásokat, amikor megilletődött leánykák szavalták valamelyik versét. A hatás frenetikus és feledhetetlen. Recsegnek a hangfalak, begerjed közben az emlék-mikrofon, de ma is hallani az ünnep fénykörében: „…ne csupán látva lássa/ a földet, honnan vétetett/ a fel-feltámadásra.” Ez pedig nem csak biztatás volt, hanem maga volt a megmaradás. In integrum. Holott tiltották, de csoda volt, hogy ez a versbeszéd élhetett és működhetett a lelkekben.
Közéleti költészet a Farkas Árpádé, az a nemes-magyar aggódás, amilyen az Illyés Gyuláé és a Kányádi Sándoré. Minden sora helyén való, értünk való. A költői magasságokat már a Forrás-kötetével (Másnapos ének, 1968) és második könyvével (Jegenyekör, 1971) elérte. A következő évtizedekben szűkszavú volt, ám legalább annyira jelentős publicistaként működött és működik ma is. A poéta manapság ritkábban szól belőle, de akkor ünnep van, versek általi különös vasárnap.
Simó Márton. Székelyhon.ro

2014. május 6.

Aki szelíden szolgálta közösségét (A Pro Urbe-Díjas Keresztes László méltatása)
„Boldogok a szelídek...”
Máté evangéliuma 5:5/a
Örömmel veszem kezembe a tollat, hogy méltóképpen javasoljam a Pro Urbe-díjra azt az embert, aki becsülettel rászolgált arra. Keresztes László nyugalmazott tanár urat nagyon sokan ismerik, ám még példamutató életvitele után is sokaknak be kell mutatni, hogy elismerjék közösségünkért végzett szolgálatát.
Úgy gondolom, hogy élete alkonya felé haladva, 70 év eltelte után számára és számunkra óriási jelentőséggel bír a több mint kétezer éves üzenet bizonyossága: „Boldogok a szelídek...” Egyre inkább kimarad a szép magyar szó, a szelídség ismerete lelki marcangolással, ellenségeskedéssel terhes korunkból. A szelídség megélésének példáját láthatjuk Keresztes László életében. Nagyon sok küzdelmet vívott, hogy eredményes munkával szolgálja a jövendőt. Mint sporttanár tanult, hogy taníthasson. Testnevelő tanárként torna- és kosárlabdaedzői, játékvezetői képesítést szerzett, majd mindezek ismerete után igen fontos megbízatásokat teljesített: szaktanfelügyelő, a Kovászna megyei sporttanács elnöke, az 1-es számú sportklub igazgatója és 16 évig a Székely Mikó Kollégium aligazgatója volt. Nem hivalkodva, hanem szelíden, de elévülhetetlen érdemeket szerzett. Megszervezte a Kárpát-medencei magyar gyermekek atlétikai bajnokságát. Élő, eleven kapcsolatot teremtett a határokon túli magyar iskolákkal, különböző sportrendezvényeket szervezett. Hadd írjuk le, emlékezve és emlékeztetve, hogy Magyarországról a kiskunhalasi Bibó István Gimnázium, a budaörsi Illyés Gyula Gimnázium, a dunaújvárosi sportiskola, a hajdúnánási iskola, a miskolci Fény Gyula Gimnázium, Ukrajnából a beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnázium, Szlovákiából a füleki gimnázium, Muravidékről a lendvai kétnyelvű középiskola, Szerbiából a szabadkai vegyészeti iskola tanárai és diákjai ismerkedtek meg a Székely Mikó Kollégium tanáraival és diákjaival. Időtálló és jövendőt munkáló magvetés volt. Tevékenységét elismerve jó reménységgel gondolunk arra, hogy folytatni kell e nemes munkát. Mint csendesen, szépen munkálkodó tanárnak arra is jutott ideje, hogy 1990 után a Székely Mikó Kollégium véndiák-találkozóit szervezze, nyugdíjas- kora ellenére felvállalta a Székely Mikó Alapítvány titkári tisztségét, és hatalmas szervezőmunkájával hordozza ma is ennek oroszlánrészét. Emlékezve és emlékeztetve a múltra, az alapítvány szobrot állított Csutak Vilmos egykori igazgatónak, az iskola neves tanárainak, diákjainak síremlékét ápolva Bágyu András, Vékás Domokos, Kis Manyi síremlékét is megkoszorúzták. A kiskunhalasi gimnázium bejáratához kis székely kaput állíttatott az alapítvány, és az évek során nagyon sok tanulónak nyújtott tanulmányi segélyt. Rengeteg levelezés, utazás saját autóval – Keresztes László szolgált! Ismételten kérdezhetjük, honnan volt és van ereje az embert próbáló szolgálatra? Bizonyosan mondhatom, kapott tálentumát nem ásta el, hanem bőséggel kamatoztatja népünk javára.
Keresztes László bölcsen teljesítette kötelességét, és nyugodt szívvel írhatom, hogy azért boldog ember, mert híven töltötte be elhivatottságát.
Incze Sándor, nyugalmazott esperes. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. június 5.

A Jobbik, az etnicizmus és az „eloláhosodott” kozmopoliták
Azt olvashattuk az egyik romániai világhálós portálon, hogy Tamás Gáspár Miklós szerint az anyaországi szélsőjobbosok úgy tekintenek az erdélyi magyarokra, mint „eloláhosodott kozmopolitákra.” Szélsőjobbosnak ő a Jobbikot és támogatói körét nevezi, sőt, sokadjára azt is kifejti, hogy a Jobbik (a MIÉP-pel ellentétben) etnicista párt. Az is érdekes, hogy az SZDSZ által annyit fasisztázott, nacionalistázott, rasszistázott és antiszemitázott MIÉP-ről kiderül: mindössze „a hagyományos magyar nacionalizmus egyik árnyalatát képviselte”.
Rasszistázás, antiszemitázás
Nyilván ezúttal sem számítanak a tények, az efféle nyílt és egyértelmű rágalmazás ellen aligha véd a bíróság. Az a bíró, aki nemrégiben kimondta, hogy nem lehet a Jobbikot büntetlenül nácizni, már elhagyta a bírói pulpitust. Állítólag önként. Közhely, de azért nem árt leszögezni: az etnikai hovatartozás származás kérdése, az etnicizmus – s ezt így értelmezi TGM is – a vériséggel foglalkozik. Ellentétben a liberálisok és a nacionalisták fősodra által elfogadott, a szabad identitásválasztás elve mentén megfogalmazható „vállalásfelfogással”. A vállalás jellemzően érzelmi döntés kérdése, így ebbe a koncepcióba belefér az Illyés Gyula-i „magyar az, akinek fáj Trianon” felfogás is. Márpedig annak dacára, hogy a Jobbik táborában akadnak „genuin” rasszisták, akik származás és bőrszín alapján szelektálják és sorolják be embertársaikat – elég beleolvasni a kuruc világhálós kommentjeibe –, ez elenyésző kisebbség, akár a tagság, akár választói bázis szempontjából. A vezetőségről nem is szólva.
A Jobbik rasszistázása és antiszemitázása többek között azért terjedhetett el, mert a párt nem foglalkozott azzal, hogy a politikai kommunikáció az euroatlanti „baloldal” fősodor médiája által aláaknázott, és néhányra úgy lépett rá, hogy az akna létét hatalmas tábla jelezte. Ilyen volt például Solymosi Eszter gyilkosainak emlegetése a magyar parlamentben. Olyan tabu ez, amelynek megérintőit tönkreteszik, szélre tolják származástól, végzettségtől függetlenül. Ariel Toaff zsidó származású professzor vetette fel: a periratok alapján nem elképzelhetetlen, hogy a középkori zsidó rituális gyermekgyilkosságok valóban megtörténtek. Nos, amit kapott, ahhoz képest Baráth Szilárddal kesztyűs kézzel bántak.
Fától az erdőt
Vannak kérdések, amelyekben a tények másodrangúak és a tudományos érvelés esélytelen. Ezt vagy tiszteli egy politikus, akinek a feladata, hogy közösségét a lehető leghatékonyabban szolgálja, vagy nem. Azzal is hiába próbálkozik akárki, hogy megmagyarázza: attól, hogy valaki Toaff professzorhoz hasonlóan úgy véli, hogy a zsidóság körében éppen úgy vannak rituálisan gyilkolni képes fanatikus szélsőségesek, mint minden más vallás körében, és hogy a rendelkezésre álló források alapján egyes esetekben nem kizárható a vérvád valóssága, az még nem jelent antiszemitizmust. Hiszen antiszemita az, aki származása miatt érez ellenérzést zsidó embertársai iránt, aki jogilag vagy más módon diszkriminálná őket, és nem az, aki így vagy úgy vélekedik egy mégoly kemény kultúrtörténeti vagy jogtörténeti ügyben.
Hogy mást ne mondjak, a Jobbik Morvai Krisztinát indította ismét az Európai Parlamenti választáson listavezetőként, akiről a másik oldalon tudni vélik, hogy zsidó származású. Jómagam nem kisebb médiaszemélyiséggel, mint Bodor Pállal vitatkoztam ebben a kérdésben a Nyugati Jelen című napilap hasábjain, aki számára Morvai Krisztina kapcsán hirtelen fontossá, politikailag relevánssá vált a származás. Ez önmagában is jelzi, hogy a párt nem etnicista, hanem a vállalás alapú nemzetfelfogás híve, de számos más példa felhozható Reiner Pétertől Szegedi Csanádig. Ténykérdés, hogy Szegedi Csanádnak nem származása miatt kellett távozni a pártból, hanem azért, mert megpróbálta megvesztegetni azt, aki erről a sajtót értesíteni akarta. A Jobbik, amely a politikusbűnözést, a korrupciót a cigány-bűnözéssel azonos súlyú problémaként kezeli, nem engedhette meg magának, hogy egy korrumpálási kísérleten ért főemberét pozícióban tartsa, hiszen ezzel elhiteltelenedett volna hívei előtt.
Az „eloláhosodott kozmopolitákkal” is az a helyzet, hogy bizonyára vannak a holdudvarban néhányan, akik így gondolkodnak, de ez vélhetően még elenyészőbb kisebbség, mint a tényleges rasszistáké.
Más hangok, más problémák
A Jobbik milliós választói táborában nyilván frusztrációt okozott, hogy a párt Erdélyben igen kevés szavazatot ért el, s ezt durva kiszólásokkal „honorálták”. Minden párt körében vannak hasonló fanatikusok, akik szerint mindenki nemzetáruló, aki más pártra szavazott. Másik oldalról, ha az „eloláhosodott” jelzőt szalonképesítjük „a részben vagy egészben románná asszimilált” szókapcsolattal, nem kétséges, hogy az elit körében akadnak ilyenek. Hogy messzebb ne menjünk, itt van mindjárt az ominózus interjú készítője, aki olyannyira magáénak vallja Spiró György emlékezetes versét – „jönnek a mélymagyarok a szarból” –, hogy ezt tette ki egy időben Facebook-háttérképnek. Hasonló megnyilvánulásokat olvashattunk szép számmal a Nethuszáron is. De az, hogy létezik egy Stockholm-szindrómás, az elnyomóinkkal azonosuló „magyar” értelmiségi réteg, posztmodern hajdúgyőzők, és ezt netán bárki szóvá teszi, az nem jelenti, hogy ítéletet mondana az egész közösségről.
Ha vannak problémák a Jobbik stratégiájában, azok másutt keresendők. Az egyik a káderpolitika. A minap olvashattunk interjút a Heti Válaszban a Jobbikból frissen kilépett Hegedűs Tamással, akit a párt nem indított újra képviselőjelöltként, annak dacára, az egyik legfelkészültebb, ha nem „a” legfelkészültebb politikusuk volt, és aki jól fizető állást hagyott ott a nemzeti radikális párt hívására. Hegedűs kritikája úgy foglalható össze, hogy a Jobbik számára a pártlojalitás vált elsődleges szelekciós kritériummá, a szakértelem pedig másodlagos. S ha túlzásnak is tűnik, amit Hegedűs állít, vagyis hogy most a Jobbik egy minisztériumot sem tudna elvezetni, nemhogy egy országot, a kívülálló számára is egyértelműnek tűnik, hogy a középre húzás, a cukiságkampány dacára sem a kormányképesség most a fő pártszervező erő, hanem a minden negatív összefüggés nélkül értelmezett „brancsbéliség”.
Ami egyébként általános jelenség.
Más kérdés, a Jobbik azért volt sokaknak szimpatikus, mert eltérni látszott az általánosságtól. Pártérdek helyett nemzetérdek, tabutisztelet helyett tabudöntögetés, a százalékok számolgatása helyett nyílt beszéd, és problémacentrikus javaslatok, pártelvű káderpolitika helyett pozíció és célorientált káderpolitika. Az utóbbi ezek közül megdőlni látszik, lássuk, mi lesz a többivel.
Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2014. június 17.

Kántor Lajos
VÁLASZ DEMÉNY PÉTERNEK
Apák, anyák, fiúk, lányok – unokák
Önámítás – a miénk is az volt –, hogy vannak bűntelen nemzedékek.
Kedves Péter, három nappal a sétatéri színház emeleti előcsarnokában lezajlott beszélgetés után (Te ugyan nem voltál ott, de szövegedből kihallani vélem Könczei Csilla általa nemzedéki szempontúnak mondott vádjait), a világbajnokság jobb mérkőzéseit nézve, egy kis szünetet tartva, nem állom meg, hogy válasz nélkül hagyjam kiáltványodat. Fiaim jó pár évvel idősebbek nálad, most érettségizett legnagyobb unokám a napokban töltötte a húszat, így hát gondolkodom, magamra vegyem-e a megszólítást, vagyis az általad elmarasztalt apákhoz soroljam-e magam, vagy vállaljam a nagyapai szerepet. Úgy gondolom, mindkettőt vállalhatom, és így vitázom veled, miközben bizonyos dolgokban egyetértünk.
A fő kérdés az, amit Te az „elkenés szenvedélye”-ként nevezel meg, Csilla a színházi vitában „összezárásról”, lényegében a szőnyeg alá seprésről beszélt. A kérdés felvetését olyan fontosnak tartom, hogy a nagyobb nyilvánosságot vállalom, noha időm (és kedvem) nemigen egyeztethető a facebookoló szokásokkal.
Visszaemlékszem az ötvenes évek végi, hatvanasok eleji – akkor nem a kereszténységre meg a nemzeti szempontokra hivatkozó – hivatalos elvárásokra, Korunk-szerkesztőségi meg az Utunk külső munkatársaként írt szövegeimre (nem mindegyiket sorolhatom ide, nyilván) meg az akkori vitákra, Forrás-nemzedék előtti és első Forrás korabeli összemenésekre. Ha emlékezetem meg nem csal – az 1961-től követhető szekus megfigyelési dossziéim igazolják vissza, bizony még barátaim rólam írt jelentései is –, nem éppen „tájba simuló”, az elkenés szenvedélyétől áthatott ifjúként tartottak számon. (Bretter Gyurit, akit emlegetsz, már nem hívhatom tanúnak. De egykori barátját, nekem volt főnökömet, Rácz Győzőt sem, pedig szintén tanúskodhatna, ahogy tanúskodott is ellenem, például amikor 1987-ben a fő pártelvtársak ki akartak rúgni a Korunktól. Mellesleg az első ilyen nyílt szándék 1962-ből való. (Erre is vannak utalások a besúgói jelentésekben.) Ezzel korántsem azt akarom sugallni, hogy engem mentesíts az apákat érintő vádjaid alól, Illyés Gyulának (és utolsó könyve címében Gyimesi Évának) igaza van, a „mindenki szem a láncban” igazsága fájdalmasan érvényes – legfeljebb azt tenném hozzá, hogy ez nem csupán a régmúltra érvényes, hanem mai országokra és rendszerekre ugyanúgy! Mert önámítás – a miénk is az volt –, hogy vannak bűntelen nemzedékek.
Az „apák” közt tűnik fel kiáltványodban Szabédi László neve. Valahogy úgy fogalmazol, hogy ők, az apák mintha az áldozatvállalás, vagyis az öngyilkosság miatt tisztelték volna Szabédit. Aztán írsz „szabédizés”-ről is (hasonlót szegény Gyimesi Évától hallottam, Budapest és Kolozsvár közt a vonaton vitatkoztunk, ő sokallta a Szabédi Napok sorozatát).
Hát én azt tanácsolom neked, Péter, ha még ebben az évben nagy Szabédi-válogatásunk megjelenik (versek, próza, napló mellett levelekkel), olvasd el figyelmesen. Azt gondolom, nem marad kétely benned, hogy Szabédi volt egyike azon elődöknek, akik nem ismerték az „elkenés szenvedélyét”, igazi vitatkozó volt, politikában is, magyarság-szemléletben is – barátait sem kímélte. Persze, ő is megalkudott, erről írta a Mórokat Székely János. Kitűnő a dráma, még ha közvetlenül Szabédira vonatkoztatva nem minden igaz.
Ide kapcsolódik az erdélyiség, az erdélyi magyarság, a magyarság kérdése. (Valószínűnek tartom, hogy az én Konglomerátomat nem volt időd elolvasni, mellesleg ez a könyv nem csupán a címét kölcsönözte Szabéditól. Akit igenis tanáromnak mondok ma is, ahogy ezt mondta Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár önmagáról.) Általánosítani itt is nagy hiba. Ennek kifejtése már nem fér be ebbe a levélbe. És itt nem Erdély és a Szabédi ifjúkori naplójában emlegetett Kismagyar viszonyára utalok. Hanem a lassan évszázados reális traumára visszamenő Trianon-szindromára, állandó hivatkozásunkra, mentegetőzésünkre, és az általam ugyanebbe a gondolkodásmódba illeszthetőnek vélt büszkeség-forrásunkra, az „aranycsapatra”, az én ifjúságomban még valóságosan (a távolból) megélt 6:3-ra. Ez nem külön erdélyi, ez összmagyar – és összefüggő – magyar betegség. A holland-spanyol meg az olasz-angol és a német-portugál meccs után gondolj a mai, jelenleg épp Pintér Attila összeállította magyar válogatottra. Ebben a vonatkozásban én is intéznék kiáltványt – talán veled egyetértésben – nem feltétlenül az apákhoz, hanem minden magyarokhoz. A józanság jegyében.
Mert a legfontosabb volna nem siránkozni, nem büszkélkedni, másokat lenézni, hanem önmagunkba nézni és a körülöttünk lévő világra figyelni. Transindex.ro

2014. augusztus 6.

Székely kongresszust javasol Darvas-Kozma József
Az 1902-es tusnádfürdői gyűlés mintájára egy új székely kongresszus összehívását javasolta Darvas-Kozma József csíkszeredai főesperes vasárnap a nyergestetői csata 165. évfordulója alkalmából elhangzott beszédében. Az elgondolás részleteiről az ötletgazdától érdeklődtünk.
– Ön vasárnap a Nyergestetőn a következőket mondta: „Most is a kivándorlás és a munkanélküliség a fő baj, mint akkor. A kongresszusba be kell vonni valamennyi politikai és érdek-képviseleti, kulturális, gazdasági egyesületet, szervezetet, együtt a felekezetekkel, és helyzetfelmérést kell készíteni a hogyan tovább, a szubszidiaritás, az autonómia érdekében”. Honnan jött az ötlet egy új kongresszus megtartására?
– Az utóbbi időszakban azt tapasztaltam, hogy a székely népen is egyfajta politikai kiábrándultság és tétlenség, egymásra mutogatás, letargia vett erőt. Amikor meghívtak a Nyergestetőre, imádkoztam magamban, hogy mit is mondhatnék ott. Valami olyat kellene mondani, ami eltér az eddigiektől, a múltbeli események felidézésétől. Valami olyanra lenne szükség, ami a jelenről is szól, és a jövőbe is tekint. Ekkor eszembe jutott – ez volt az isteni sugallat – az 1902. augusztus 28–30. közötti tusnádfürdői székely kongresszus. Az ott elhangzottak egyébként mindenki számára elérhetők, mert a Székelyföld kulturális folyóirat is közzétette.
– Egyfajta párhuzamot vont az akkori és a mostani időszak között, mondván, hogy most is a kivándorlás és a munkanélküliség jelenti a legégetőbb problémát, mint akkor.
– Pontosan. Már a 19. század második felétől kezdve elkezdődött a székelyek kivándorlása, sokan többek között a Regátba költöztek. Akkor ezt még tetézte az 1871-es úgynevezett arányosítási és tagosítási törvény, aminek következtében a székely népet majdnem földönfutóvá tették. 1895-ben létrehozták a kivándorlást szabályozó bizottságot.
1901-ben már a magyar kormány kezdett foglalkozni a kivándorlás ügyével, majd az év nyarán eldöntötték, hogy Tusnádfürdőn szervezzenek székely kongresszust. A gyűlés után tulajdonképpen elindult egy székely akció: gazdakörök alakultak, hogy felvilágosítsák a gazdákat az állattenyésztéssel és földműveléssel, erdőgazdálkodással kapcsolatos fejlesztésekről. Elindult tehát egyfajta kibontakozás, amit az első világháború megtört, majd a román hatalom teljesen leállított.
– Egy ahhoz hasonló kibontakozásra lenne most szükség?
– Igen. Illyés Gyulát idézve az a magyar, aki a magyarság múltjáért, jelenéért és jövőjéért felelősséget vállalt. Ennek mentén most ne azt nézzük, hogy ki melyik pártban van, hanem közösen kell cselekednünk a székelységért, a székely autonómiáért, önrendelkezésért, a fiataljainkért.
– Kik lehetnének a kongresszus résztvevői?
– A politikai alakulatok – az RMDSZ, a Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Néppárt –, a Székely Nemzeti Tanács, a közbirtokosságok, a különböző gazdasági és kulturális szervezetek, egyesületek, valamint a történelmi egyházak vezetői. Fontos és alapos előkészítésre van szükség. Meg kell hallgatni, hogy mit kíván a nép. Ezt tudjuk tenni a székely népért, ezek a lehetőségeink. Kezünkbe kell vennünk a jövőnket.
– A pártok részéről van-e készség egy ilyen kongresszus megszervezésére?
– Még vasárnap, talán a nyergestetői ünnepség hatása alatt, Borboly Csaba, a Hargita megyei tanács elnöke azt mondta nekem, hogy nagyon jó gondolatnak tartja az ötletem. A jelen lévő polgármesterek is gratuláltak azért, hogy megmutattam egy irányt. Kezdésként azokra az önkormányzatokra gondoltam, amelyek már helyi határozatot hoztak egy önálló székely régióba való tartozásról, de a többi is felzárkózhat. Fontos, hogy amit meg tudunk tenni, azt ne Bukarest határozza meg, szubszidiaritásra van szükség. Ez tulajdonképpen autonómiát jelent, erre a szóra viszont a románok begerjednek, ezért vigyáznunk kell a használt kifejezésekre.
Kozán István, Krónika (Kolozsvár)

2014. augusztus 10.

Szőcs István: Az irodalom emlékezete – és a történelemé (I.)
Ódor László (Élni idegenben… c.*) tanulmánya elején kiemelt figyelmeztetés: „A kétlaki ember számára a különbözőségek elsősorban nyelvben jelentkeznek, de alapjában kulturális elkülönülésről… van szó…, s egy emberben, egy szellemi térben óhatatlan konfrontálódásról…” „Hogy lehet ez ellen védekezni?” – kérdi Ódor. – „Kizárólag és folytonosan a tényleges és szellemi s ezzel nyelvi igényes kettősség vállalásával ezt a kétnyelvű, kétkultúrájú állapotot nevezzük »koordinált kétnyelvűségnek«… Ami persze nem lehet egyszerű vállalás… Svéd útjáról beszámolva Illyés Gyula említ meg egy ott élő magyart, aki mindkét nyelven a kultúrában – a magyarban és a svédben – jártas volt s e kettősséget vállalta. Ez a svédországi ötvenhatos magyar mondta neki, hogy a nyelveket meg lehet tanulni, de a csönd, egy-egy nyelv csöndje nem feledhető s meg sem tanulható igazából.”
Itt azonban két hatalmas gübbenőbe is beleesünk. Vegyük elébb a kisebbiket, az illyésgyulást. Aki csak egy kicsit is otthonos Kosztolányi versesköteteiben, most azonnal a Stockholm címűre kénytelen gondolni.
A Számadás (1935) c. kötet egy kis útirajz-sorozatot tartalmaz a vége felé, köztük több is svédországi városokról ihletődik. A Stockholm így szól:
Dalol a gőzfűtés, lángok lobognak, A porcukorban kis aranykanál van, s valami titkos gyermekkori emlék bujkál a barna és langyos homályban, Ott kinn sötét eső zuhog. Családi és idegen nekem e régi kép. Arany-ősz konttyal bólognak köröttem a bóbítás, kedves svéd nénikék. Az ingaóra lassan üt. Teázunk s amíg ropogtatom velük a kékszem, az őszi ködből, mint egy nyári égbolt, tekint reám sok nyájas-enyhe kék szem. Hallgatnak ők is, én is hallgatok, de csendjeink nem érnek össze végül, mivelhogy én magyarul hallgatok, s ők svédül.
Illyés Gyula már hivatalból is a legjobb Kosztolányi szakértők közé volna sorolható, hiszen legalább fél tucat kötetet rendezett sajtó alá Kosztolányi hátrahagyott írásaiból. Miért kell hát egy névtelen ötvenhatos svédországi emigránsnak ajándékozni a költemény ragyogó csattanóját? Sajátságos, ez is ahhoz a lelki jelenség-csoporthoz tartozik, amely meghatározza a nyelvcsere-jelenségét és a nyelv-váltók mentalitását: mindég látszani, a felszínen, a fennforgók körében nyüzsögni, a fontosak kórusában – tercelni! A társadalmi elismertség fontosabb, mint bármi más! És sajnos, éppen ezért az Ódor által áhított s ajánlott koordinált kétnyelvűség létrejöttének lehetősége többnyire illúzió!
A svédországi ötvenhatos (és későbbi) magyar emigráció tömegeiből mindössze két-három százaléknyi „folytatja” a „magyarnak-levést”, holott még sokáig élénk magyar nyelvű szellemi élet tenyészett egész Skandinávia földjén! Sokat és sok felszíneset írtak már arról, hogy a múlt század eleji magyar emigrációkban mért élt tovább a magyarsághoz tartozás tudata? Ám mindez nem magyarázható csak az ottani viszonyokkal.
A saját nyelvhez való viszonyulás egyes népeknél látványosan különbözik. A nyelvében él a nemzet elve, amely minket oly tragikusan sújt, több etnikumnál vagy népnél ismeretlen! Elég a keltákat felemlegetni: Írországtól, Nagy-Britániától Belgiumon át, a „gall” Franciaországon át, a Duna mentén Bajorország, északabbra Csehország (Boémia) – mind kelta! Az áramlat körülöleli a Kárpát-medencét Galicia, délen meg Moesia által; s valahol a Fekete-tenger partjai körül (északon? – délen?) elenyészik. Vagy talán éppen onnét indult? És ez a tengernyi nép, amely annyi régészeti-történelmi nyomot hagyott hátra, egy adott pillanatban egyszer csak másképpen kezd beszélni: angolul, franciául, németül, csehül, ukránul és így tovább! És csak néhány „kiöntés”, tócsa maradt nyelvükből, mint Wells, vagy Bretány. Ennek ellenére népi karakterüket, egyéniségüket szívósan őrizték; az ír, a skót megmaradt írnek, skótnak, a maga s a környezete szemében – évszázadokig! Érdekes, hogy nem is mindenütt lehetett szükséges a beolvadás: egyes folkloristák véleménye szerint az avasi románság pl. kelta eredetű, de senki és semmi nem kényszeríthette őket odafent Szatmárban, hogy éppen románokká és ne magyarokká vagy ukránokká váljanak… Másrészt a spanyolországi bászkok háromezerévnyi el- és kiszakítottságban is megőrizhették anyanyelvüket. (Érdekes, hogy a Kárpát-medencén belül nem alakult kelta állam, holott kívülről körülvették a kelta formációk. Esetleges behatolásukat egy-egy helynév őrzi, pl. a Galac, nem csak a moldvai, hanem a Beszterce-vidéki is; nyelvünkben talán csak a pitvar őrzi hatásukat. „Négy”-et jelent, a ház megtoldott ereszét tartó négy oszlopot; ugyanúgy, mint az iráni eredetű „csárda” szóban!)
Na és akkor vegyük a székelyeket: valaha, zárt közösségeikben szigorúan őrizték nyelvük épségét; idézhetnénk megint Székely Istvánt a XVI. századból, aki egyáltalán a szép magyar nyelv példájának, mintájának a székelyt tekinti! (Holott külön székely nyelvjárás nem is létezik, szék-ek szerint öt, (esetleg hat) más magyar tájnyelvre ismerhetünk egyenként rá benne. Van viszont külön, „saját” székely stílus, modor, mentalitás – erről legközelebb… Székely csoportok kirajzásai, vagy egyéni kitelepedések román vidékekre már a XIX. században megkezdődtek, de az első világháború után tömegessé váltak. Az ember feltételezte volna, hogy ezek erősítették az itt-ott már meglévő magyar szórványokat. Megdöbbentő módon azonban ennek – majdnemhogy az ellenkezője történt!
Néhány példa személyes tapasztalataimból: Bukarest egyik régi kertváros jellegű negyedében, ahol az ötvenes években több mint két évig tanyáztam, a harmadik emeleten lakott egy Şuteu nevű öregedő cipész. Amikor felkerestem egy javításra szoruló szandállal, közölte, hogy eredetileg Sütőnek hívták, de már több mint 30 éve Bukarestben él, és elfelejtett teljesen magyarul; arra kért, időnként keressem meg és szóljak hozzá magyarul, hadd lássa, mire emlékszik még! (30 év során magyar templomba nem járt, magyar könyv, újság sem járt a kezében.) A másodikon, velem egy lakásban, ugyancsak ötvenen felüli zsidó házaspár, a férfi tisztviselő, zsidó mivoltukat öntudatosan kultiválták, de a lakásban Nagy István, Szolnai, Ziffer festmények, és Pallas Nagy Lexikona, teljes sorozat, a férfi viszont dzsentri módjára öltözködött és viselkedett. (E típusból még több is dolgozott bukaresti magyar szerkesztőségekben, nemcsak szerkesztő, de korrektor vagy könyvelő minőségben is.) Az alagsorban lakó házmester, eredetileg vízszerelő, temesvári sváb, ő is, felesége is a román s a német mellett kitűnően beszéltek magyarul, sőt Bukarestben felnőtt fiúk is, aki pedig egy ottani luxus-iskolába járt! A mögöttünk lévő telekről nyári éjszakánként a dohányvirág költői-filozofikus illata lengte be a szomszédos kis utcákat; ott egy „hangsúlyozottan székely” cenzor lakott, lánya most Svájcban takarítónő. Aztán ahogy lassanként megismerkedtem a várossal, elhűlve tapasztaltam, hogy az ottani magyarok közül hétfalusi csángók, s váradiak, bánságiak, még kolozsváriak és brassóiak is, többnyire jobban állnak magyar nyelvismeret- és használat dolgában, mint a betelepült székelyek! Vajon miért?
* Ódor László, – Élni idegenben – ahogy egy nyelvész-diplomata látja. Oslo, Magyar Nagykövetség, 2014. április 13.
(Folytatása következő számunkban)
Helikon (Kolozsvár)

2014. augusztus 21.

Beszélgetés dr. Horváth István Károlyné Margóval, a Szegedi Ötágú Síp Kulturális Egyesület elnökével
Ötágú síp Nagyvarjason
Dr. Horváth István Károlyné, Margó harmadmagával volt jelen augusztus 16-án, szombaton Nagyvarjason a Szegedi Ötágú Síp Kulturális Egyesület képviseletében a helybeliek világtalálkozóján. Ez alkalommal készült az alábbi beszélgetés.
Ön az Ötágú Síp képviselője, Szegedről. Hogy kerültek ide, az itteni találkozóra?
A könyv, a Nagyvarjasi harangszó egyik szerzőjétől, Szabó Istvántól és Nagy Istvántól kaptunk meghívást, mert ők a Szögedi nemzet nevű rendezvényeink találkozóin részt vettek eddig is, ismerték, hogy ez micsoda, meghívtuk őket és most visszahívtak bennünket ide, Varjasra. Életemben soha nem voltam itt, mint ahogy a többiek sem.
– Ön szegedi?
– Születésre nézve nem, de nagyon régóta Szegeden élek.
– Mondja el, kérem, hátha valaki még nem tudja, mi az Ötágú Síp?
– Ez egy egyesület, 1995-ben alakult, Biró Zoltán irodalomtörténész volt az első elnökünk. A névvel mindig baj volt, nagyon sokan azt hitték, hogy ez egy zenei egyesület. Hát nem. Az anyaországban nem köztudott, hogy ez mi, bezzeg a határon túl… sokkal többen tudják. Egyszer Illyés Gyulától megkérdezte egy riporter, hogy Magyarország ilyen állapotban, mint amilyenben van, rendelkezik-e egységes kultúrával? Mire Illyés azt mondta: bár bennünket Trianonban ötfelé daraboltak, a magyar kultúra egy és oszthatatlan, tud olyan szépen, harmonikusan szólni, mint egy ötágú síp. Aminek a szárai különbözőek, a hangszer mégis egy. Innen vettük a nevünket, és a név mutatja azt is, hogy mit csinálunk, mi a fő profilunk: az elcsatolt területek kulturális életével, kulturális személyiségeivel való kapcsolattartás, őket velünk, saját magunkkal és őket egymással hozzuk kapcsolatba. De nemcsak a kultúrával foglalkozunk, hanem azzal, amivel kell.
– És mi az, amivel kell, a kultúrán kívül? Vagy mi az, amivel lehet?
– Főleg amióta ezt a Szögedi nemzet találkozót csináljuk, azóta egyéni vagy közösségi kérelmeket is közvetítünk. Mondok egy példát. Idén Újkígyóson, a kétszázéves kirajzású Újkígyóson volt a negyedik találkozó, odajöttek hozzánk a majlátiak azzal, hogy nincs elég gyerek, bezárják az iskolát. Összehoztuk őket az óteleki Heinrich József plébánossal, aki ezt a kérdést tavaly náluk megoldotta.
– És Majláthon?
– Nem tudom még, hogy milyen tanácsokat adott nekik, de úgy tudom, hogy az ótelekiek Böjte Csabától kértek gyerekeket. És a létszám összejött, és be lehetett indítani az iskolát. A majhlátiak szakképzést szeretnének, és ez még jobb ötlet. Most nem tudom, hol tartanak: kaptak-e kölcsön gyerekeket, vagy örökbe. De valószínű, hogy a kapcsolatot felvették egymással. Ez például, kultúra, ha akarom, de más is.
– Ez valamivel több a szűkebb értelemben vett kultúránál.
– Igen, de az csak úgy jön össze, ha ezeket a találkozókat mi megszervezzük. Ha nem tudjuk, kinek mi a baja, akkor nem tudunk mit csinálni.
– Az Ötágú síp: civilszervezet. Ez azt jelenti, hogy a tisztségviselőit, tagjait nem fizetik.
– Igen, nonprofit civilszervezet, 1995 óta működik Szegeden. És dehogy fizetik (nevet), mi fizetünk, ha a civilszervezetnek nincs elég pénze. Pályázunk (nem tudom, hol kopogjam le, az esetek többségében nyerünk), de hát ez olyan, mint a kutya vacsorája, bizonytalan. Amikor az egyesület bajban van, akkor a tagok segítenek, amikor ők sem tudnak segíteni, egy kicsit kunyerálunk. Volt olyan időszak, amikor majdnem végünk lett, de ezt túléltük.
– Mondana olyan példát, amikor az egyesület konkrétan bizonyos magyar, határon túli egyesületeknek segített, a majláthi példát kivéve?
– Igen, a Délvidéken (amihez Szeged igen közel van, ezért is Hármashatár a kiadványunk neve), Hódegyházán (Jasovo) a falu határában teljesen tönkrement az útszéli kereszt. Mi pályáztunk, nyertünk és állíttattunk oda egy tisztességes, nagyon szép kőkeresztet (nem rajtunk múlt, hogy olyan szép lett), és íme, hosszú távon megvan a szép keresztjük, a régit bevitték a templomkertbe. A másik példa: Petrás Máriával készíttettünk egy domborművet Szent Erzsébetről, és a Szent Erzsébet évforduló évében Mária párjával, Döbrentei Kornél költővel odajött Hódegyházára, és felavattuk.
– A közelebbi vagy a távolabbi jövőben vannak-e konkrét terveik?
– Hogyne. Minden évben rendezünk Balassi Bálint és a Bálint-kardos költők tiszteletére Bálint-napi mulatságot februárban, oda mindig határon túli vendéget hívunk, vendégnek vagy előadóművésznek, a lényeg, hogy rendezvényeinken szerepeljen határon túli valaki. Ez már nagyon régóta megy, a Nándorfejérvári napok, 2006 óta, oda „bedolgozunk”, történészkonferenciákat szervezünk, és nagyon sok vetélkedőt, gyerekeknek. Most, idén még olasz gyerekek is jönnek, meg székelyföldiek, a téma: az első világháború.
– Olaszországi magyar gyerekekről van szó?
– Nem, olasz gyerekekről, számukra olasz nyelven van összeállítva az a bizonyos anyag, amiből felkészülnek és versenyeznek, ugyanaz, mint a magyar gyerekeknek. Erre nagyon kíváncsi vagyok, ilyet még nem csináltunk.
– Bírják szusszal és energiával mindezt?
– Uram, azt mondják, élőlénnyel le lehet kopogtatni… most lekopogtatom magán, hogy igen.
Jámbor Gyula, Nyugati Jelen (Arad)

2014. szeptember 12.

Kozma Miklós, az MTI egykori vezetője
Százharminc éve, 1884. szeptember 5-én született Nagyváradon Kozma Miklós, aki 1920 és 1941 között volt a Magyar Távirati Iroda elnök- vezérigazgatója. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának portréja:
Apja, vitéz leveldi Kozma Ferenc nyomdokait követve elvégezte a Ludovika Akadémiát, 1904-ben avatták huszárhadnaggyá, emellett jogot is hallgatott. 1919 júliusától részt vett a tisztekből, csendőrökből és önkéntesekből létrejött Nemzeti Hadsereg megszervezésében. Horthy Miklós 1920-as kormányzóvá választása után a Katonai Iroda katonapolitikai referense lett, 1920-ban szolgálaton kívüli őrnaggyá, később ezredessé nevezték ki.
1920 augusztusában Teleki Pál miniszterelnök megbízta a Magyar Távirati Iroda "szellemi és adminisztratív vezetésével". Kozma a kormányzó rábeszélésére vállalta el végül az akkor még kicsiny MTI irányítását. 1921-ben, miután a hírszolgálat kiépítésére vonatkozó javaslatait a kormány elfogadta, nyugállományba helyezték, s végleg átvette a részvénytársasággá alakult MTI vezetését, amelynek az 1935-37 közötti időszakot kivéve haláláig az élén állt.
Kozma a hírügynökséget néhány év alatt több száz főt, köztük külföldi tudósítókat is foglalkoztató, európai színvonalú tájékoztató központtá fejlesztette. Számos vállalkozása (Magyar Hirdető, Magyar Országos Tudósító, Magyar Rádió, Rádióélet című lap, Magyar Film Iroda) révén tőkeerős nagyvállalattá alakította a korábban ráfizetéses MTI-t. Az addig állami felügyelet alá tartozó MTI 1921 elején "magánkézbe", a Kozma által alapított Magyar Nemzeti Gazdasági Bank birtokába került, s a kormány félhivatalos hírügynöksége lett.
Teleki Pál 1941. április 3-i öngyilkossága után, a magyar háborús lépések láttán Kozma ungvári magányában végleg meghasonlott: saját feljegyzése szerint élete "összevisszaság" volt, nem tudott választani hadsereg, üzlet, politika és írás között. Novemberben szívroham érte, s december 7-én, 57 éves korában meghalt a budapesti János Szanatóriumban.
Kozmának jó érzéke volt a művészi értékek felfedezéséhez. Baráti körébe tartozott Illyés Gyula, Németh László, Cs. Szabó László, Zilahy Lajos, bár személyesen sosem állt ki mellettük. Rádiós elnöksége idején támogatta Bartók Béla népzenei anyagának rögzítését, síkra szállt a magyar filmipar színvonalának emeléséért, foglalkozott a televíziózás lehetőségével is.
Szenvedélyes naplóíró és kéziratgyűjtő volt, hagyatéka nemcsak életébe, kissé ellentmondásos gondolatvilágába enged betekintést, hanem a két világháború közötti magyar belpolitikai és kulturális élet eseményeibe, kulisszatitkaiba is.
Tibolddarócon, ahol az ő kezdeményezésére épültek házak az addig barlangokban nyomorgó családok számára, 1942-ben állították fel szobrát, 1943-ban a Bródy Sándor utcában, a Magyar Rádió székházának udvarán Kisfaludy Stróbl Zsigmond Kozma-mellszobrát avatták fel, ezek ma már nincsenek helyükön.
1989-ben a Magyar Rádió és a Magyar Távirati Iroda képviselői avatták fel síremlékét a baracskai temetőben.
Népújság (Marosvásárhely)

2014. szeptember 25.

Sors és vállalás
Növekszik mögöttünk a múlt és fogy előttünk a jövő. Ahogy Ilia Mihály, hamarosan magam is nyolc évtizedre tekinthetek vissza, és aki akár csak felületesen ismeri a magyarság történetét, tudja, hogy ezek az évtizedek inkább megpróbáltatásokat és nem kevésszer kudarcokat hoztak, mintsem sikereket és örvendezést. Valójában csak akkor lehetett elviselni ezt a közel évszázados múltat, ha valakinek egyértelmű és célszerűen megvalósított személyes életstratégiája volt. Annak idején, közel négy évtizede, midőn a budapesti televízió megbízásából beszélgethettem vele, Szabó T. Attila, a kolozsvári nyelvtudós mondta nekem a következőket: Egy férfinak valamilyen nagyszabású és a hazája érdekeit szolgáló életcélt kell kitűznie maga elé, és ezt következetesen, akár áldozatok árán is meg kell valósítania, vagy legalább a megvalósulás közelébe hoznia. Mindenesetre változatos sorsom jutalmának tekintem, hogy számos olyan barátom, pályatársam akadt, aki nehéz munkával, személyes áldozatokkal, de sikeresen tudta vállalni és beteljesíteni ezt az életstratégiát.
Közéjük tartozik a most nyolcvanadik születésnapját ünneplő Ilia Mihály. Nem ennek a köszöntőnek a feladata, hogy akár csak címszavakban is felidézze a mögöttünk maradt nyolc évtized sorsfordulóit, tapasztalatait, drámai helyzeteit. Világháború, országos vereség, átalakulások, remények és a remény elvesztése, forradalom és ennek eltiprása; erőfeszítések annak érdekében, hogy a folyamatosan próbatételeknek kiszolgáltatott nemzet és nemzeti kultúra ne csupán fennmaradjon, hanem teret is adjon a benne rejlő lehetőségeknek, értékeknek – nos, mindez megszabta azt az emberi és szakmai pályát, amelyet nemzedékemnek és ennek tagjaként Ilia Mihálynak be kellett futnia. Nem volt könnyű pálya, nagy erőfeszítésekre kényszerültünk, voltak kínzó és megalázó vereségeink is, így az ötvenhatos forradalom leverése utáni esztendőkben, amikor a hallgatás, a visszavonulás volt az egyetlen tett, ami a szabadságvágyból következhetett. Az egyéni pályák, az életművek azonban a kényszerűségben is épültek, és mihelyt lehetett, tehát nagyjából a hetvenes évek elejétől, a nyilvánosságot is meggyőzték arról, hogy a magyar irodalom, a magyar értelmiség nem adta fel azokat a morális és stratégiai célokat, amelyek a levert forradalmat is történelmi magaslatra emelték.
Ezeknek a stratégiáknak a szolgálatában telt el Ilia Mihály élete – nemzedékünk élete, hiszen mellette olyan költőkre, írókra hivatkozhatom, mint Nagy László, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor, Kányádi Sándor, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár – és olyan irodalomtörténet-írókra, tudós szerkesztőkre, mint Czine Mihály, Béládi Miklós, Bodnár György, Domokos Mátyás, Tüskés Tibor, Görömbei András, Láng Gusztáv, Kántor Lajos – és Ilia Mihály. Egyetlen törzs hajtásai ők, bármilyen irányba térítette is növekedésüket a változó idő és a mindig érvényesülő kényszerűség. Egyszer majd valakinek, remélhetőleg egy budapesti vagy szegedi, vagy kolozsvári ifjú történésznek (doktorandusznak) meg kell írnia ennek a „történelemlátott” és „történelemviselt” nemzedéknek (több nemzedéknek) a történetét. Ott rejlik benne a közelmúlt magyar históriája, a maga sikereivel és kudarcaival, célkitűzéseivel és eredményeivel, ott rejlik benne a nemzeti közösség és a nemzeti kultúra megtartásának, védelmének, gondozásának, gazdagításának bizony nem könnyű késő huszadik századi története.
Ilia Mihálynak ebben a történetben nélkülözhetetlen és méltó szerep jutott. A nemzedéknek, amelyhez ő is tartozik, voltak költői, szépírói, tudósai, szerkesztői, tanárai. Ilia Mihály sorsát és életét több ilyen feladat is meghatározta: évtizedeket töltött a szegedi egyetem katedráján; ugyancsak hosszú éveket a korszak egyik meghatározó és mindig a nemzeti felelősségtudatot képviselő szellemi műhelyének, a szegedi Tiszatájnak az élén. Már ez a két sorsvállalás is megérdemli, hogy születésnapján úgy emlékezzünk meg róla, mint nemzeti irodalmunk és tudományosságunk egyik kiválóságáról. Mégsem ezeket szeretném most méltatni, hanem azt a közvetítő és organizátori munkát, amelyet a magyar irodalmi élet gondozásában, országhatárokon átívelő kapcsolatainak létrehozásában, szervezésében betöltött. Vagy három évtizede történt, hogy közös barátunkkal, Bata Imrével (és feleségeinkkel) felkerestük Ilia Mihályék újszegedi lakását. A nem túl nagy terjedelmű panellakást mindenütt könyvespolcok töltötték meg, és a könyvállványok legfelső sorában ott helyezkedett el házigazdánk nagy dobozokba gyűjtött és gondosan rendszerezett levelezésének hatalmas anyaga. Talán csak Kazinczy Ferenc közismert és legendás levelezése (huszonhárom kötetben!) múlja fölül az övét. Látogatásunk alkalmával néhány dobozba bele is tekinthettünk, mondhatom, minden valamire való magyar író és irodalmár képviselve volt a hatalmas gyűjteményben – Budapesttől Kolozsvárig, Pozsonytól Újvidékig, Ungvártól Münchenig. Irodalmi közelmúltunk egyik legterjedelmesebb és leginkább imponáló korpusza volt ott a szemünk előtt, s gondolom, a mögöttünk maradt vagy három évtized során a gyűjtemény legalább a duplájára növekedett. Ez a levélgyűjtemény önmagában is méltó és meg nem kerülhető szerepet biztosít Ilia Mihály számára modern irodalmunk életében. Gondolom, későbbi nemzedékek ifjú kutatói fogják majd learatni a termést, tulajdonképpen egy egész irodalomtörténeti kutatóintézetet lehetne működtetni annak a levélanyagnak a feldolgozására, amely Ilia Mihály szegedi otthonában összegyűlt.
„Sors és vállalás” – írtam e méltatás fölé címnek. Valóban: Ilia Mihály egy sorsot vállalt, és ezt mindig hűségesen, lelkiismeretesen, nagy ügyszeretetet mutatva teljesítette be. Voltak idők, midőn a szegedi folyóirat élén, a szegedi katedrán ő kötötte össze a máskülönben mindig szétszakítottsággal küszködő magyar irodalom szálait. Mindig szellemi hidakat tudott építeni Szeged és Kolozsvár, Szeged és Pozsony, Szeged és Újvidék, Szeged és Ungvár, Szeged és München között. A magyar művelődés történetében szinte mitikus szerepet kapott a „hídépítő” ember fogalma. Ilyen volt, hogy csak néhány példára hivatkozzam, Babits Mihály, Illyés Gyula, Németh László vagy közelebbről Nagy László és Kányádi Sándor. Olyan vállalás és sors az övéké, és természetesen Ilia Mihályé, amelyen sohasem ronthat az idő.
Pomogáts Béla, Helikon (Kolozsvár)

2014. október 10.

Pomogáts Béla
Búcsú Pusztai Jánostól*
Voltak békésebb idők, midőn a halotti búcsúztatóra készülődő barát engesztelő érzésekkel állhatott egy ravatal mellett. Ámbár, ha az Ady Endrét búcsúztató Babits Mihály, a Babitstól búcsút vevő Illyés Gyula egykori fájdalmas vallomástételeire gondolok, megállapíthatom, hogy a visszatekintést sohasem pusztán a személyes és közösségi veszteség fájdalma járta át, többnyire az a történelmi szorongás is, amely akár 1919 januárjában, akár 1941 augusztusában súlyos próbák elé állította a lelkeket. Pusztai Jánosnak is zaklatott történelmi sors jutott: szülővárosának, Szatmárnémetinek fémipari szakiskolájában tanult, volt a szatmári Unió gyár lakatosa, majd az ottani Dolgozó Nép című lap szerkesztőségi munkatársa, 1953-ban verseivel jelentkezett az irodalmi életben, éveken át a Bányavidéki Fáklya című lap riportereként, majd visszatérve tanult szakmájához, szerszámlakatosként dolgozott. 1965-ben jelent meg első, Ösvény a világban című elbeszéléskötete, ezt követve bontakozott ki gazdag életműve: regények, novelláskötetek, önéletrajzi művek, majd 2000 után Nagy álomkönyv című nagyszabású munkájának hat kötete. Ez utóbbiban az álmoké a főszerep, az igazi mondanivaló azonban a valóságról szól, mondhatnám a gazdag és szövevényes álomvilág szinte csak ürügy arra, hogy az író a mögöttünk álló évtizedek köznapi tapasztalatait és nem egyszer drámai tanulságait örökítse meg. Ahogy magam látom, Pusztai János életművének középpontjában két nagyszabású „regényfolyam” helyezkedik el. A hetvenes évek végén (még Erdélyben írott) három abszurdba hajló regény: A sereg, a Zsé birtoka és a Csapdában, bizonyára nem függetlenül az író személyes romániai tapasztalataitól, az önkényuralom mítoszát kínálta. A nyolcvanas években közreadott Futótűz, Hamu és Parázs című regénytrilógiája a tatárjárás országpusztító eseményeit örökítette meg. Az évezredfordulón az olvasó elé került ugyancsak háromrészes Önéletrajz az erdélyi önéletírások hagyományait követve adott képet arról, hogy a kisebbségi sors és különösen a romániai zsarnokság milyen, alig elviselhető súllyal nehezedett az egyszerű emberek életére. Ezt a munkáját az író a közeli években megjelentetett Öregség című ugyancsak önéletrajzi ihletésű munkájával zárta le. Ez utóbbi műve azonban nem csupán önéletrajz, inkább a köznapi tapasztalataival, olvasmányaival (és ismét: álmaival) számot vető író önvizsgálatának esszéisztikus és publicisztikus foglalata. Pusztai János írói pályája, gondolom ez az előbbiekből is kitetszett, igen gazdag eredményekkel járt. A pálya kezdetén a „munkásíró” hagyományos (az ötvenes években nagy megbecsülésnek örvendő) státusának adott újszerű értelmet, ugyanis a hivatalos várakozásokkal ellentétben a legkevésbé sem idealizálta ezt a státust, ellenkezőleg azokról a valóságos tapasztalatokról adott számot, amelyeket kétkezi dolgozóként vagy üzemi tudósítóként szerzett. Ezt követve igen gyorsan váltott át egy mindezzel merőben ellentétes témára és írásmódra, az önéletrajzi mozzanatokra épülő valóságábrázolást elhagyva az abszurd regénnyel tett sikeres kísérletet, majd a széles korfestő panorámát kínáló történelmi regényben, végül az önéletrajzi beszámolóban és a naplóműfajban találta meg a számára alkalmas tárgyat és kifejezést. Ezek a prózapoétikai szempontból nagyon is különböző írói stratégiák ugyanakkor nem bontották meg az életmű egységét, az út, amelyet megtett, egyenes vonalú maradt, minden új kezdeményezés mellett is, ezt a szellemi egységet részben a vallató történelmi, közösségi kérdések kifejezésre juttatása, részben az írásmód: műveinek egyéni nyelvezete alapozta meg. Irodalmunk igen értékes személyisége távozott el a már évek óta betegeskedő íróval, akihez engem nem csak a művei iránt érzett megbecsülés fűzött, hanem a személyes barátság is, jóllehet az utóbbi években már csak a posta és a telefon segítségével tudtunk eszmét cserélni egymással. Távozását nem csak az erdélyi magyar irodalom elkötelezett híveként és történetírójaként fájlalom, személyes barátként is. És végül még egy megjegyzés: ismét volt egy írónk, aki a már régen megérdemelt Kossuth-díj nélkül hagyott itt bennünket – ez figyelmeztetés lehet a kulturális kormányzat számára is. Nekünk azonban, akik most itt összegyűltünk János ravatala körül, a gyász fájdalma mellett éreznünk kell a hűség kötelezettségét is. Meg kell őriznünk és tisztán kell tartanunk barátunk emlékét, őriznünk írói alkotásait.
*A búcsúztató Pusztai János ravatalánál, szeptember 30-án, a Farkasréti temetőben hangzott el.
Helikon (Kolozsvár)

2014. október 18.

Otthon – Erdélyben
Beszélgetés a 80 éves Pomogáts Béla irodalomtörténésszel
– Budapesten született a két világégés között, nehéz gazdasági időszakban. Milyen volt a gyermekkora?
– Gyermekkorom viszonylag békés volt, szüleim értelmiségi emberek voltak, apám építészmérnök, anyám orvos. Budapest egyik külső negyedében, Pestújhelyen laktunk, ezt annak idején anyai nagyapám, aki neves ügyvéd volt, alapította, róla nevezték el a főutcát. A Balatonra jártunk nyaralni, ezek ma is szép emlékeim. De a háború végén minden összeomlott, apámat katonának hívták be, majd orosz fogságba került, és csak 1945 őszén tért haza.
– Milyen emlékei vannak a második világháborúról és a háború utáni évekről, amikor a területileg és szellemileg megcsonkított magyar nemzet a talpra állás lehetőségét kereste?
– Jól emlékszem a második bécsi döntés idejére, ez adta vissza Magyarországnak Erdély északi és keleti részét. Az első mozifilm, amit életemben láttam, e visszacsatolás dokumentumfilmje volt. Nagy hatást tett rám, bizonyára szerepet játszott Erdély iránti érdeklődésemben. Katonaként apám részt vett a visszacsatolásban, Szatmárnémetibe és környékére került. A háború után nagy reménységekkel vártuk az új korszak eljövetelét, szüleim a kisgazdapárt hívei voltak, számos barátjuk, például idősebb Antall József játszott szerepet ennek a pártnak a vezetésében. 1945-től a piarista általános iskolában tanultam, 1948-ban az iskolát szétzilálta az államosítás, majd 1950-ben, midőn a rend visszakapta az iskolát, visszatértem a piaristákhoz. Ott is érettségiztem 1953-ban.
– Az '56-os forradalom idején bölcsészhallgató, s bár nem volt nagy szerepe az események alakulásában, később mégis lecsukták...
– Nem volt nagy szerepem a forradalom eseményeiben, mint az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság munkatársa bent tartózkodtam a bölcsészkaron, majd november 3-án a bizottság képviselőjeként Győrbe utaztam, ott ért a szovjet invázió. Nagyon sok barátom és évfolyamtársam menekült Nyugatra. A letartóztatások és az ítéletek a Kádár-rendszer hatalomra jutása után megkezdődtek, és folytatódtak az 1961-es amnesztiáig. 1959-ben tartóztattak le, miután nem voltam hajlandó engedni egy beszervezési kísérletnek. Hat hónapig voltam internálótáborban, majd egy évig rendőri felügyelet alatt, és csak a '60-as évek közepétől kaphattam értelmiségi állást.
– 1965-ben kerül az Akadémiához. Kikkel dolgozott, mi volt a megbízatása?
– Amikor az Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársai közé kerültem, már jelentek meg tudományos publikációim. Nagyon ösztönző baráti kör volt, olyan kollégákkal, mint Bodnár György, Czine Mihály és Rába György, valamennyien a magyar irodalomtörténet-írás független szellemet képviselő jeles egyéniségei. Részt vettem az akkoriban készülő, hatkötetes magyar irodalomtörténeti kézikönyv munkálataiban. 1968-ban megjelent első, Kuncz Aladár munkásságát feldolgozó könyvem, ez eredetileg egyetemi szakdolgozatnak készült. Meglehetősen sok tanulmányom, kritikám jelent meg ezekben az években Magyarországon, később már Erdélyben is.
– 1983-ban jelent meg A transzilvánizmus. Az Erdélyi Helikon ideológiája c. kötete, melyben a Helikon kisugárzását és – többek között – a román és magyar irodalom kölcsönhatását taglalta. Hogyan látja ezt 30 évvel a kötet megjelenése után?
– Ma is büszke vagyok arra, hogy ez a könyv elkészülhetett, és hálás vagyok Bodnár Györgynek, hogy az általa szerkesztett könyvsorozatban megjelent. Úgy gondolom, semmit sem kell visszavonnom a könyvben leírtak közül. Ez a könyv hívta fel először a figyelmet a két világháború közötti erdélyi irodalom transzszilván irányzatára, és ennek nagy hatása volt Erdélyben is. Midőn 1969 januárjában első alkalommal Erdélybe utazhattam, mindenki – Kós Károlytól Balogh Edgárig, Beke Györgytől Kántor Lajosig – baráti szövetségesként fogadott.
– 1997-ben ír egy másik Magyarországról. Milyennek képzelte el EZT a Magyarországot?
– Nagyon megragadott Erdélyi Jánosnak egy metaforája, amely a nemzetet mint egy "nagy családot" határozta meg. Szerettem volna, ha ennek a gondolatnak a közösségteremtő és szolidaritásra nevelő ereje érvényesül. Nem így történt, csalódnom kellett, ma a magyarság sokkal gyilkosabb belső viszályoknak van kiszolgáltatva, mint korábban. Ráadásul az irodalom nemzetnevelő, közösségteremtő szerepe radikálisan leértékelődött, így remény sincs arra, hogy a pártpolitikai küzdelmeket valamiképpen a szellem, a kultúra enyhíthetné.
– 1992-től az Anyanyelvi Konferencia elnöke, amelynek fő célja a magyar nyelv ápolása és a kortárs magyar irodalom támogatása volt. Ma már alig hallani AK-rendezvényekről...
– Az Anyanyelvi Konferencia Egyesületet még a hetvenes évek végén hozták létre olyan nyelvészprofesszorok, mint Bárczi Géza és Lőrincze Lajos. Én a kilencvenes évek elején lettem Lőrincze utóda, és egészen az idei év elejéig töltöttem be az elnöki szerepet. Mindig azon fáradoztam, hogy az anyanyelvi mozgalom a magyarság kulturális és lelki összefogásának, gazdagodásának a műhelye legyen. Szomorúan kellett szembesülnöm azzal, hogy az anyanyelvi mozgalom szinte teljesen elvesztette állami támogatását, és csak vezetőinek és néhány tagjának anyagi áldozaTőkészsége révén működhet tovább igen szerény körülmények között. Évente három-négy alkalommal tudunk valamilyen programot szervezni, a legnevezetesebb ezek közül a minden júniusban megrendezett sátoraljaújhelyi Kazinczy Napok.
– Hat évig vezette a Magyar Írószövetséget, olyan időkben, amikor a magyar könyvre mind kevesebb és kevesebb pénz jutott az államháztartásból. Mit szeretett volna megoldani még elnöksége idején?
– Ez a hat esztendő sok szép és talán ugyanannyi szomorú emléket hagyott hátra maga után. Három dologra törekedtem: hogy az irodalom nagyobb megbecsülést élvezzen, hogy minden akadály nélkül megjelenhessenek az arra érdemes irodalmi alkotások, és hogy fennmaradjon az írótársadalomnak az a szolidaritása, amely a korábbi évtizedekben érvényesült. Tulajdonképpen egyik törekvésemet sem tudtam maradéktalanul érvényesíteni, az irodalom társadalmi szerepe erősen csökkent, és az írótársadalom pártpolitikai érdekek nyomán szakadt darabokra. Mindazonáltal úgy érzem, hogy érdemes volt végigcsinálni ezeket a küzdelmes esztendőket.
– Nagy családi könyvtárral rendelkezik, sok dedikált kötettel.
– Valóban sok könyvet gyűjtöttem össze, nagyjából 34 ezer kötetet. Ezt szeretném majd valamelyik erdélyi könyvtárra hagyni. Nagyon sok dedikált kötet is található közöttük, hogy csak néhány magyarországi írót említsek meg, Illyés Gyula, Déry Tibor, Weöres Sándor, Vas István, Takáts Gyula, Nemes Nagy Ágnes, Kormos István, Juhász Ferenc, Nagy László, Csoóri Sándor és mások dedikációit őrzöm. Erdélyből pedig Szemlér Ferenc, Méliusz József, Sütő András, Kányádi Sándor, Székely János, Páskándi Géza, Lászlóffy Aladár, Bodor Ádám, Kántor Lajos és mások dedikálták számomra könyveiket. Ezek a dedikált példányok is egy kisebb könyvtárat tesznek ki.
– Manapság fölöttébb elszaporodtak a memoárirodalom, a valóságleírás kötetei. Jó az, ha ezen a téren is gazdagodik irodalmunk tárháza?
– A memoárirodalmat sokra tartom, hiszen ebből az irodalomból lehet életközeli és tárgyszerű ismereteket szerezni az elmúlt évtizedek valóban zaklatott történelméről. A memoárirodalom a magyar nemzeti kultúra régi hagyományát jelenti, talán elég, ha Mikes Kelemen leveleire, Rákóczi Ferenc emlékirataira hivatkozom, egyáltalán az erdélyi magyar irodalmi kultúra egyik legfontosabb területe a memoár, ezek nemcsak Erdély történetét világítják meg a mai olvasó előtt, hanem egyszersmind szépirodalmi értékekben is gazdagok.
– Alig van esemény Erdélyben – de másutt is –, ahol ne venne részt személyesen. Fontos az, ha az irodalom apostolai ott vannak az eseményeken, találkoznak az olvasókkal, megbeszélik a szakmai teendők részleteit?
– Számomra mindig rendkívül fontosak voltak a személyes kapcsolatok, nemrégiben némi elégtétellel állapíthattam meg azt, hogy a Kárpát-medencében talán én ismerem a legtöbb magyar írót személyesen. A személyes jelenlét fontosságát tanultam meg irodalmi mestereimtől: a Nyugat és a magyar népi mozgalom, vagy éppen az erdélyi irodalom klasszikus egyéniségeitől. Ma is az a véleményem, hogy az irodalmi élethez hozzátartozik a személyes jelenlét, a személyes kapcsolatok rendszere.
– Nyirővel többször foglalkozott élete folyamán.
– Nyirő József munkásságát mindig nagyra becsültem, egy egész könyvre való tanulmányt írtam róla, szeretném, ha egyszer ezekből valóban könyv lehetne. Kétségtelenül az erdélyi irodalom nagy értékei között van a helye, de talán Tamási Áron, Áprily Lajos és Kós Károly után. A búcsúszertartáson nem voltam jelen, különben is az a véleményem alakult ki, hogy ez a szertartás méltatlan volt Nyirő József egyéniségéhez és örökségéhez: napi politikai cirkuszt rendeztek egy méltó megemlékezés helyett.
– Kik voltak azok az erdélyi írók, akikkel már az iskola padjaiban "találkozott", s kik azok, akiket a későbbiekben ismert meg személyesen, jó, baráti kapcsolatot ápolva?
– Már a gimnáziumban igen sok erdélyi író munkásságával ismerkedtem meg, olyanokéval, mint Tamási Áron, Nyirő József, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Dsida Jenő. Később sok erdélyi íróval kerültem baráti kapcsolatba, jó viszonyt ápoltam Kós Károllyal, Tamási Áronnal, Áprily Lajossal, Kacsó Sándorral, Jancsó Elemérrel, Bartalis Jánossal, Szemlér Ferenccel, Méliusz Józseffel, Jékely Zoltánnal, Kemény Jánossal, majd Sütő Andrással, Beke Györggyel, Kányádi Sándorral, Gálfalvi Györggyel, Gálfalvi Zsolttal, Kántor Lajossal, Gáll Ernővel, Deák Tamással, Bajor Andorral és másokkal. Jó barátom volt Pusztai János is, akit szeptember 30-án temettünk a Farkasréti temetőben.
– Ön szerint kinek kellett volna még Nobel-, illetve Herder-díjat kapnia a magyarok közül az elmúlt évtizedek során?
– Fájdalmas számomra, hogy olyan sok magyar író maradt ki a Nobel-díjasok közül. Gondolok Babits Mihályra, Móricz Zsigmondra, Illyés Gyulára, Németh Lászlóra, Weöres Sándorra, Nagy Lászlóra, Juhász Ferencre, és természetesen Sütő Andrásra. A Herder-díjat is számos erdélyi író érdemelné meg, így Benkő Samu, Dávid Gyula, Markó Béla, Kántor Lajos, Szilágyi István. A díjakat azonban nem "megérdemelni", hanem "kapni" szokták, így aztán a legérdemesebbek közül is sokan maradnak azok nélkül.
– Szeret utazni; merre járt a nagyvilágban?
– Természetesen szeretek utazni, és amióta világútlevéllel járhatok külföldre, sok helyen megfordultam, hozzávetőlegesen ötven országban jártam. Nemcsak Európában, ahol szinte mindenütt tehettem látogatást, hanem Ázsiában, Afrikában és Észak-Amerikában is. Ezek az utazások hatalmas szellemi élménnyel és tapasztalattal ajándékoztak meg. Legtöbbször mégis a szomszédos országok magyar közösségeinél szoktam látogatást tenni, otthon érzem magam Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján és a Délvidéken is.
– Díjak, elismerések.
– Hosszú életem során szinte egy ládára való díjat és oklevelet kaptam, ezek között a Széchenyi-díj volt a legfontosabb, de megkaptam a Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, a József Attila-díjat és számos más díjat is, illetve Erdélyben és a Felvidéken is kaptam irodalmi elismeréseket. Büszke vagyok rájuk, mégsem ezek számomra a legfontosabbak. Inkább a könyveim, az utazásaim, a barátaim – és a macskáim.
– Mi van a fiókban, mit szeretne letenni az olvasók asztalára a közeljövőben?
– Jó pár könyvem került az utóbbi egy- két évben kiadókhoz, várom ezeknek a megjelenését, az idén valószínűleg négy-öt könyvem is a közönség elé kerül. És szeretném befejezni az erdélyi irodalom történetéről írott művemet. Még egy kötet van hátra, ezt remélhetőleg a jövő év elején át tudom adni a kiadónak.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

2014. október 23.

A Bolyai Tudományegyetem pere (A forradalom visszhangja Erdélyben)
„Az 1956-os magyar forradalom nemzeti történelmünknek az az eseménye, mely Magyarországot egész évszázadunkban a legnagyobb világpolitikai szerephez juttatta. Másfelől soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy Magyarország sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban a nagyhatalmak erőviszonyától és a köztük folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ.”
(Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában)
„1956 különös »lélektani« problémát is okozott Romániában. A pártvezetés a kilencvenes évekig egyértelműen revizionista veszélyforrásnak tekintette a magyarországi felkelést és az erdélyi »magyar« jellegű megmozdulásokat. Az ’56-ot követő megtorlásról és annak áldozatairól nem volt ildomos beszélni. Előfordulhat tehát, hogy miközben a román véleményformáló értelmiség masszívan antikommunistának vallja magát, a román állam mégsem rehabilitálja az ’56-os elítélteket, és az 1958-as Szoboszlai-per tíz kivégzettjének sírhelye továbbra is ismeretlen marad. (Az érmihályfalvi csoport perében halálra ítélt, 1958. december 2-án délután fél három órakor a szamosújvári börtönben kivégzett Sass Kálmán református lelkész, dr. Hollós István hadbíró százados, tanár, az ugyancsak a szamosújvári börtönben 1959. április 20-án délután három óra és negyed négy között kivégzett ozsdolai molnár, Szígyártó Domokos sírja is több mint ötven év eltelte után teljesen ismeretlen! Senki sem tudja, nem akarja tudni, hol kaparták el őket! Rehabilitálásról – perek sokasága ellenére! – szó sem esik, továbbra is hazaárulóknak minősítik őket! A hozzátartozók hiába küldik a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatósághoz a kéréseiket, a világon egyedülállóan szeretteik földi maradványait emberhez méltóan nem tudják eltemetni! – T. Z.)  De az erdélyi magyar társadalomban is ambivalens módon van jelen az »itthoni« 1956. (…) Az »ötvenhatosok« emlékezésdiskurzusát (…) elsősorban a történelemhez vonzódó, de nem szakmabeli újságírók, riporterek közvetítik a társadalom számára. Ebből a fajta feldolgozásból azonban hiányoznak a szükséges árnyalatok. Az eseményekben részt vevők ábrázolása szinte mitikus: ők a hősök (a román sovinizmus ártatlan áldozatai). A köztudatban viszont erősen él az a bukaresti hatalom és a hivatalos magyar elit által szorgalmazott hozzáállás, miszerint felelőtlen kalandornak tekintendő az, aki 1956-ban felmondta az integrációs paradigmát, az egységdiskurzust, és helyette demokráciát, kulturális/területi autonómiát vagy egyenesen revíziót követelt. Nem meglepő, hogy sokan a »rossz« ’56-os szerepléssel magyarázzák a kolozsvári Bolyai Egyetem megszüntetését és a Magyar Autonóm Tartomány területének átalakítását. Eszerint az erdélyi magyar elit elleni támadássorozat elsősorban annak lenne tulajdonítható, hogy egyesek felelőtlenül  megszegték a politikai lojalitás parancsolatát, és megharagították Bukarestet” – idézzük Carlo Bottini  Korunk-beli tanulmányát (2006. augusztus).
A rendszerváltás óta eltelt közel negyedszázad során – elsősorban az utóbbi évtizedben – a romániai, erdélyi ötvenhatos szervezkedéseket, szervezkedési kísérleteket, a román kommunista hatalom által elindított és levezényelt, párját ritkító kegyetlen retorziót tekintélyes irodalom, kötetek sora mutatja be. A romániai magyarság – az Illyés Gyulának tulajdonított vallomás szellemében – „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” azonnal meghallotta.
A nacionalista kurzust állampolitika rangjára emelő román kommunista hatalom számára a magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtása kiváló ürügyet jelentett nemcsak a belső ellenzékkel való leszámolásra, hanem a hangsúlyozottan magyarellenes megtorlásokra is. A romániai magyarság 1956-ért számarányához viszonyítva nagyobb véráldozattal fizetett, mint az anyaország! Csak az akkori Magyar Autonóm Tartományban 1956 és 1965 között a Kolozsvári Katonai Törvényszék kihelyezett marosvásárhelyi tárgyalásain 826 személyt ítélt el, közülük 620 (75,1 százalék) magyar, 184 (22,5 százalék) román, 18 (2,1 százalék) német anyanyelvű volt! Rajtuk kívül még két zsidót, két cigányt is elítéltek. Az eltelt nyolc év kutatásai nyomán csak a Magyar Autonóm Tartományban elítéltek száma 900 fölé emelkedett. Hozzájuk kell számítanunk az ország különböző hadbíróságai által elítélt, a Magyar Autonóm Tartományban született magyar anyanyelvűeket is! E sorok írója kutatásai nyomán az egyetemes magyar kollektív emlékezetbe is beépült: a Budapesten kivégzett 225 forradalmár közül nyolc (3,5 százalék) erdélyi származású volt!
Megmozdul a román diákság
A temesvári, a bukaresti, jászvásári, brassói, Craiovai Egyetemi központok román anyanyelvű hallgatói magyar közvetítéssel, tolmácsolásban első kézből szereztek tudomást mindarról, ami Magyarországon, Budapesten történt.
A magyar forradalom eszméivel való teljes azonosulást mindennél ékesebben bizonyítja a temesvári műegyetemi hallgatók 1956. október 30-án 14 órakor a híres 115-ös teremben ismertetett tizenkét pontos követelése is. A diákjóléti követelések az egyetemi reform mellett megfogalmazták a szovjet csapatok kivonásának igényét, a személyi kultusz, a kötelező termény- és húsbeszolgáltatás, normarendszer felszámolását, az alkotmányban biztosított sajtószabadság szavatolását, az erőszakos kollektivizálás megszüntetését. Egy csoport műegyetemi hallgatót már a gyűlés után letartóztattak. Az Aurel Baghiu, Caius Muţiu, Teodor Stanca, Heinrich Drobny, Nagy László, Octavian Vulpe, Aurelian Păuna, Nicole Boldea és mások nevével fémjelzett diáktüntetés, Temesvár főterén a Craiováról hozott karhatalmistákkal 1956. október 30-án lezajlott nyílt összecsapás, majd a Securitate által 1956. október 30-ról 31-re virradó éjszaka levezényelt, mintegy 3000 egyetemi hallgató letartóztatása, a kisbecskereki szovjet laktanyába való szállítása – ahonnan a csapatok az előtte való napon indultak el Magyarországra, a magyar forradalom vérbe fojtására! –, az 1956. december közepén hozott és példát statuáló ítéletek sora – akárcsak a bukaresti, jászvásári, brassói egyetemi központok diákjainak, tanárainak (köztük olyan szellemi nagyságok, mint Ştefan Augustin Doinaş, Alexandru Ivasiuc, Paul Goma író) elítélése – önmagában is jelzi: 1956 a magyar–román, a magyar–szász–sváb kapcsolatok történetében kiemelkedő, a történetírás, a diplomácia, az államközi kapcsolatok sorában is kivételes, mindmáig fájdalmasan elhanyagolt, egyáltalán ki nem aknázott pillanata! Felfoghatatlan és érthetetlen: a magyar–román államközi, diplomáciai kapcsolatokban miért nem lehet építeni a román közvélemény, kollektív emlékezet által is elismert tényre, román gimnazisták, egyetemi hallgatók, tanárok, gazdálkodók azért járták meg a politikai börtönök poklát, mert azonosultak a magyar forradalom eszméivel? A román falvakban ma is hangsúlyozzák: a magyar forradalomnak köszönhetően törölték el a kötelező termény- és húsbeszolgáltatást! Tanulmányok, kötetek hiteles dokumentumai bizonyítják: az „Erdély elrablásának” rémképe a legfelsőbb román párt- és államvezetés diverziója, félrevezetése volt, egyetlen magyarországi programban, tervezetben sem követelték Erdély Magyarországhoz való csatolását! A temesvári diákszervezkedésről, diáktüntetésről könyvet publikáló Mihaela Sitaru – a magyar forradalom eszméinek ismeretében – Temesvárt „a szabadság oázisa”-ként aposztrofálta.
A kolozsvári egyetemisták szervezkednek
Így kap – úgymond – történelmi hátszelet mindaz, ami 1956 októberében, novemberében Kolozsváron a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben, a Bolyai Tudomány­egyetemen, a Protestáns Teológián, az Agronómián történt! Amikor az egész világ a magyar forradalom győzelmének eufóriájában élt, Kolozsváron, Mátyás király szülőházában, a híres lovagteremben 1956. október 24-én este a kincses város magyar egyetemeinek, tagozatainak küldöttei (meghívták a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet diákjait is, de ők késve érkeztek!) – egy korábban meghirdetett program alapján – a nyugati hatalmak által követelt országos Diákszövetség létrehozásáról tárgyaltak, vitáztak. A budapesti százezres diáktüntetés, a műegyetemi hallgatók programjáról, a debreceni 16 pontos egyetemi memorandumról, a Magyar Rádiónál lezajlott véres harcokról érkezett hírek hatására a Mátyás király szülőházában tartott, a Budapestről néhány nappal korábban visszatért Balázs Imre VI. éves képzőművész-hallgató – a későbbi kiváló festőművész, grafikus, műkritikus (2012-ben Vácon hunyt el) –, a bolgár származású Tirnován Vid szobrászhallgató vezette diákgyűlés átalakult az egyetemi autonómiát, egyetemi reformot sürgető felejthetetlen hangulatú tüntetéssé.
Az öt pontból álló diákszövetségi program nemcsak az egyetemi autonómiát és reformot tűzte zászlajára, követelték, hogy a képzőművészeti főiskolai felvételin a tehetség legyen a meghatározó, módosítsák a tantárgyak rendszerét, a marxizmus ne legyen kötelező, az ösztöndíjakat az elért tanulmányi eredmények és ne az Ifjúmunkás Szövetségben vagy a kommunista pártban betöltött különböző tisztségek alapján határozzák meg. A kolozsvári magyar egyetemi hallgatók először tiltakoztak a kollégiumokban, a diákmenzán uralkodó borzalmas, középkori állapotok ellen. Mátyás király szülőházát 1956. október 24-én este belügyis alakulatok vették körül, a környező utcákon veszteglő teherautókon állig felfegyverzett karhatalmisták ültek. Csíky Boldizsár zeneszerző részt vett a lovagteremben tartott diákgyűlésen. Vallomása szerint civilbe öltözött szekus tisztek fényképezték a résztvevőket, később csak azokat nem vallatták, akik az oszlopok fedésében ültek. A Bolyai Tudományegyetem perének harmadik csoportjában hat év börtönbüntetésre ítélt Páll Lajos festőművész visszaemlékezése szerint, amikor kijöttek az épületből, a francia himnuszt, a Marseillaise-t énekelték, a kollégiumban egész éjszaka a Magyarországon lezajlott forradalmi eseményekről vitáztak.*
A tizenegy év börtönbüntetésre ítélt Fülöp G. Dénes református lelkész – a marosvásárhelyi Vártemplom posztumusz Magyar Örökség díjjal kitüntetett lelkésze –, a kolozsvári protestáns teológusok küldöttségének tagja élete meghatározó pillanataként értékelte a Mátyás király szülőházában megtartott diákszövetségi alakuló ülést. Elkövette azt a később végzetesnek bizonyult hibát, hogy részletes jegyzeteket készített a lovagteremben elhangzottakról. Balázs Imrét, Tirnován Videt és a nagybányai születésű Walter Frigyest – róla teljes mértékben megfeledkeznek a visszaemlékezések, tanulmányok! – 1956. október 25-én reggel a Képzőművészeti Főiskola Kollégiumában letartóztatták. A magyar forradalom kitörése ürügyén végrehajtott első letartóztatásokra nem Budapesten, Debrecenben vagy Szegeden került sor, hanem Kolozsváron! Balázs Imrét és Tirnován Videt a Kolozsvári Katonai Törvényszék gyorsított eljárásban az 1956. december 13-án hozott 1956/344-es számú ítéletével nyilvános izgatás, lázítás vádjával hét év börtönbüntetésre ítélték, Walter Frigyest pedig felmentették. A fellebbviteli katonai bíróság 1957. február 11-én kelt módosító határozatával a börtönbüntetést mindkettőjük esetében öt évre mérsékelte. Balázs Imre és Tirnován Vid a szamosújvári börtönben raboskodott, előbbi 1959. december 4-én, utóbbi 1959. december 10-én szabadult. A perirat, a CNSAS-nál található korabeli dokumentumok arról tanúskodnak, hogy a Képzőművészeti Főiskola akkori román rektora a gyűlés előtt megfenyegette a diákokat, majd személyesen kérte a szekus különítmények segítségét. A per teljes történetét, kihatásait, gazdag irodalmát 1956 erdélyi mártírjai című sorozatom egyik következő kötetében tárom az olvasó és a történészszakma elé.
(folytatjuk)
* A gyűlésen elhangzottakról lásd még: P. Sebők Anna: Kolozsvári perek. A Hamvas Intézet kiadása, Budapest
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. október 23.

1956-ra emlékeztek a PKE-n
Október 22-én, csütörtök délben a Partiumi Keresztény Egyetem és a Pro Universitate Partium Alapítvány szervezésében az 1956-os forradalomra és szabadságharcra emlékeztek a kitörésének az évfordulóján.
A felsőfokú tanintézet belső udvarán összegyűlt diákokat, oktatókat és párttagokat Ráksi Lajos egyetemi lelkész köszöntötte. Ünnepi beszédében Illyés Gyula közismert költeményének első sorait idézve (Egy mondat a zsarnokságról) arra hívta fel a figyelmet: már az 1956-os októberi eseményeket megelőzően sokakban ott élt a tenni akarás vágya az idegen elnyomás ellen, mert szabadon akartak élni. A szabadságnak az örök érvényű igéjét el lehet ugyanis ideig-óráig tusolni vagy fojtani, de létezzen bárhol az ember ezen a világon, vágyik a szabadság, ennek megtapasztalása után a különböző élethelyzetekben, politikai rendszerektől függetlenül. Azt mondta: hisz abban, hogy akik 1956-ban felemelték a szavukat, vagy életüket áldozták, boldogan cselekedtek, mert tudatában voltak annak, hogy egy jó ügyért harcolnak. Nemzettársaink ugyanis megelégelték az igazságtalanságokat, ezért kezdetben a fiatalok, aztán szinte az egész ország utcára vonult, hogy kifejezze a szabadság utáni vágyát. Fegyveres harcokra került sor, egy 1993-ból származó érdekes adat szerint legalább 2600 magyar és 720 szovjet ember esett ezeknek az áldozatául, legalább negyedmillióan pedig később elhagyták az országot.
Kötelességünk emlékezni
Nekünk, az utódoknak kötelességünk megemlékezni az ő bátorságukról, hősiességükről, áldozatukról, erdélyi és partiumi magyarokként is, hiszen a forradalomnak itt is voltak tragikus következményei – nyomatékosította a lelkész. Annak idején az élő kapcsolatoknak betudhatóan és az általános társadalmi elégedetlenség miatt a forradalmi kezdeményezés Erdélyben is gyorsan terjedt, nem csupán a magyarság körében, hiszen a románságot is érték igazságtalanságok, például a görög katolikusokat. Feljegyzések szerint a Román Kommunista Párt már október 24-én aktivistákat küldött ki a gyárakba, hogy a „magyar veszélyről” értesítsék az ott dolgozókat, mert féltek azoktól, akik egyszerűen csak jogokat és normális életkörülményeket szerettek volna kivívni maguknak. Megtorlások, koncepciós perek ezért nem csupán Magyarországon, hanem Romániában is voltak. Egy másik adat szerint 1956 és 1962 között több mint 20 ezer letartóztatás történt, 1957 és 1959 között pedig legalább 10 ezer ítélet született. „Az ötvenhatos forradalom tiszta volt és méltóságos. Az ország annak idején néhány napra újjászületett, a nemzet visszanyerte önbecsülését, soha nem látott egység bontakozott ki”, fogalmazott a tiszteletes. Kiss Erzsébet Janka egyetemi hallgató elszavalta Wass Albert Magyar cirkusz című versét, majd a PKE, a PUPA, az EMNP és az EMNT képviselőinek koszorúzásával, valamint a Himnusz eléneklésével zárult az ünnepség.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

2014. október 24.

Mit tanulnak a diákok ötvenhatról?
Pár mondatban intézik el a romániai történelemtankönyvek '56-ot - magyarázták a csütörtöki megemlékezésen a kolozsvári tizenkettedikesek. Így csupán a tanár jóindulatán múlik, mennyit hallanak az iskolákban a fiatalok az '56-os eseményekről.
A Kolozs Megyei Magyar Diáktanács csütörtök délután hat órától Mátyás király szülőháza előtt szabadtéri előadással emlékezett meg arról, mi történt 1956. október 23-án Magyarországon, ahol több ezer diák tiltakozott felvonulással a kommunista rendszer ellen.
z előadáson egyebek mellett Illyés Gyula, Tamási Lajos verseit szavalták a középiskolások, majd az '56-os események összefoglalása után a több tucat megemlékező elindult Dsida Jenő sírjához a Házsongárdi temetőbe. A fáklyás menetet rendőrök és csendőrök kísérték.
Dsida sírjánál Petőfi Sándor Nemzeti dal című versének elszavalása után a megemlékezők elénekelték a nemzeti himnuszt, majd békésen távoztak.
"Felkeltek, mert nem tetszett az orosz kormány"
A rendezvényen részt vevő diákokat arról kérdeztük: mit tanulnak az iskolában 56-ról? Mint megtudtuk, a magyarországi forradalmat a könyvek pár mondatban intézik el. Így csupán a tanár jóindulatán múlik, mennyit hallanak az iskolákban a fiatalok az '56-os eseményekről.
"Nagyon kevés van a tankönyvben. Csak annyi, hogy a magyarok felkeltek, mert nem tetszett az orosz kormány. Az oroszok meg leverték. Kábé ennyi" – mondta egyikük. 
Oborocea Mónika
maszol.ro

2014. október 25.

A forradalom üzenete – a költők látnoki szemével láttatva
Az 1956-os magyar forradalomról, a sztálinista diktatúra és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharcról emlékeztek meg október 23-án a temesvári magyarok. A megemlékezésre egy másik forradalom kultikus helyszínén, a belvárosi református templomban került sor, a Temesvár-Belvárosi Református Egyházközség és a Temes Megyei RMDSZ szervezésében. Ünnepi műsorral adóztak a temesváriak 1956 emlékének, v. Erdei József, a Gróf Wass Albert Társaság elnöke előadásában, „mert egy nép azt mondta, elég volt” – ’56 a magyar irodalombancímmel.
A Szózat közös eléneklése után a rendezvény vendégeit ft. Fazakas Csaba református esperes köszöntötte. A magyar forradalom emlékére felcsendült Ludwig van Beethoven Egmont nyitány című műve, amely gyakran szólt a magyar rádióban azokban a napokban. Az 1956-os népfelkelés előzményeiről, a mindössze három hétig tartó forradalmi eseményekről és a tragikus következményekről Halász Ferenc történelemtanár, az RMDSZ Temes megyei szervezetének elnöke tartott előadást, megemlékezve az 1956-os temesvári tüntetésekről, a magyar és román áldozatokról is. „1848–49 és 1956 után egy újabb szabadságharc indult el éppen innen, a temesvári református templomból 1989 decemberében” – mondta Halász Ferenc, hangsúlyozva, hogy utóbb nem minden úgy alakult, ahogy szerettük volna, de 1989 nem volt hiábavaló, előbbre léptünk a szabadságunk és az emberei jogaink területén. „November 2-án éljünk a kiharcolt szavazati jogunkkal” – zárta ünnepi beszédét Halász Ferenc.
Vitéz Erdei József, a Gróf Wass Albert Társaság elnöke „irodalmi művekkel tarkított kalandozásra” invitálta a megemlékezés résztvevőit a „sokat látott református templomban”. Utassy József Iszonyú lesz című versével vezette be és Faludy György Tanuld meg ezt a versemet című látnoki költeményével fejezte be irodalmi kalandozását, felidézve a sztálinista korszak embertelenségét (Illyés Gyula – Egy mondat a zsarnokságról), a magyar forradalmárok eszmélését, a forradalom véres eseményeit (Ratkó József – Fegyvertelenül), az emigrációba kényszerült magyarok keserű sorsát (Márai Sándor – Halotti beszéd). A múlt árnyai kísértettek, amikor előadás közben hirtelen sötétbe borult a templom és az előadó csak gyertyafénynél folytathatta műsorát.
V. Erdei József a nagy magyar költők halhatatlan soraival idézte fel 1956 szellemiségét, adta át a megmaradás üzenetét. „Olvassanak el minden nap egy verset, Faludy György emlékének adózva, aki arra kéri Önöket, hogy „homlokod mögött adj nekem helyet/ tanuld meg ezt a versemet” – mondta befejezésül az előadóművész, aki Ady Endre ritkán hallott versével (Egy harci Jézus-Mária)búcsúzott a hallgatóságtól. A tartásos megemlékezés a Himnusz közös eléneklésével és szeretetvendégséggel zárult.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

2014. október 29.

Tőkés László egyházi autonómiát sürget
„Ki kell vívni egyházunk valós függetlenségét” – szögezte le a reformáció hete kapcsán Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke keddi nagyváradi sajtótájékoztatóján.
Az európai parlamenti képviselő rámutatott, az egyház autonómiája csupán nyilatkozatok szintjén létezik, a pénzügyi függetlenséget még nem tudták kivívni, ezért nagyon sok lelkipásztor – még az egyházi hierarchia magasabb szintjein is – „máig behódol a hatalomnak”.
Pedig „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek” – idézte a reformátor Kálvin János egyik alapigéjét, emlékeztetve arra, hogy 25 évvel ezelőtt épp ezen reformátori szellemiséget követve mentek szembe a szabadságért Papp László, akkori kollaboráns váradi püspökkel és a Ceauşescu-rezsimmel, és ugyanezt a példát kellene követni most a politikummal szemben is.
„Nekünk, az egyháznak, nem szabad beállnunk, nem szabad kampányhordozókká válnunk. Nem azért szabadultunk meg Papp Lászlótól, hogy most más gazdát szolgáljunk. Annak idején a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökeként azért nem vállaltam az RMDSZ elnöki tisztségét, mert nem akartam a pártpolitikába belerántani az egyházat” – magyarázta Tőkés.
Szerinte az anyagi kiszolgáltatottság miatt előjönnek a „régi reflexek”, és még a KREK aktuális elöljárói is hajlamosak „hajbókolni” a helyi és megyei „RMDSZ-kiskirályok” előtt, merthogy ők azok, akik az aktuális kormány támogatását élvezik.
Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei szervezetének elnöke szerint ez az „exluzivista párt” megpróbál mindent kisajátítani, mindent elkövet, hogy teljes kontrollt gyakoroljon még a történelmi magyar egyházak felett is. Tudomása szerint a szószékről politizálnak, és még az ezt szóvá tevő sajtó képviselőit is megfenyegetik.
Nagy József Barna, az EMNT partiumi alelnöke rámutatott arra, hogy a KREK még a Nagyváradon korábban a veszteségessége miatt bezárt Illyés Gyula református könyvesbolt helyét is az RMDSZ által támogatott, „nemzetidegen balliberális sajtó és könyvszakma”, a Riport Kiadó használatába bocsátotta. Tőkés azonban figyelmeztetett, hogy erkölcstelen és isten akarata ellen való ily módon tőkét kovácsolni, a nép megcsúfolásának tartja, mivel ezek az anyagi előnyök voltaképp a romániai és a magyarországi adófizetők pénzeiből származnak, ezért semmilyen hála nem jár az RMDSZ-nek.
A református egyház ügyeivel kapcsolatban Orbány Mihály, Tőkés irodavezetője emlékeztetett arra, hogy az egyházi telkek és ingóságok jogtalan elidegenítésével vádolt hegyközújlaki református lelkészt, a palástjogától három évre megfosztott Orbán Zoltánt továbbra sem tudták még kilakoltatni a parókiáról.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

2014. október 29.

EMNP-EMNT: „lelkiismeret-ébresztő”
Számos, szerintük elfogadhatatlan ügyet említett kedden Nagyváradon az EMNT és az EMNP több képviselője. Mint mondták, lelkiismeret-ébresztőnek szánják, a reformáció hetében.
Behódol számos egyházi személy, lelkész az RMDSZ-nek, ezzel mintegy közvetlenül beengedve a politikát az egyházba – figyelmeztetett tegnap Nagyváradon Tőkés László, az Erdélyi Nemzeti Tanács elnöke, EP-képviselő. Sajtótájékoztatón elmondta: „25 év alatt sem tudtuk kivívni az egyház gazdasági, anyagi függetlenségét, ezért van, hogy sok egyházi személy behódol. Egyházkerületünkben immár az RMDSZ osztja a kormányzati pénzeket nekik is. Holott a cél az lenne, hogy senkit se vághasson zsebre Kiss Sándor, vagy a kormányzati pénzek osztogatása. Szerinte ugyanis ha engednek ennek a nyomásnak, akkor ugyanúgy egy párt felügyelete alá kerül az egyház, mint a kommunizmus idején: jelenleg a Ponta-kormány az RMDSZ támogatója, és ez utóbbinak adja a behódoltatásra szánt pénzeket.
Példák
A tájékoztatón jelen volt Orbán Mihály EP-irodavezető, Nagy József Barna EMNT-régióelnök, és Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt megyei elnöke. Utóbbi azt hangsúlyozta: „az RMDSZ mindenütt, a magyar közösség életének összes területén egyeduralomra törekszik – oktatás, ünnepek, megemlékezések, kultúra, egyházak. Totális ellenőrzést akarnak minden fölött.” Külön közleményben emlékeztetnek például arra, hogy a nemrég bezárt váradi Illyés Gyula Református Könyvesbolt épületét most az egyházkerület „annak a partiumi médiabirodalomnak a használatába bocsájtott, amely a megyei RMDSZ és a megyei tanács támogatásával a balliberális sajtó váradi letéteményese. A háttérben álló Riport Kiadó Kft. és az MSZP segítségével alapított Erdélyi Riport hetilap mindmáig az ő szócsövük.” Szerintük megengedhetetlen, hogy az újra megnyíló könyvesbolt ilyen kezekben legyen.
A közleményben emlékeztettek továbbá arra, hogy a politikát beengedő egyház „érthetetlen, kettős játékot játszik Orbán Zoltán volt hegyközújlaki lelkész ügyében, aki még saját temploma kertjét is eladta, eljátszotta egyházától – mégis az őt védő ügyvéd képviselő magát az egyházat is, miközben a felfüggesztett Orbán még a parókiát sem hajlandó elhagyni”.
Felidézték továbbá, hogy szerintük korrupciógyanús a váradi Léda-ház elvesztegetése, de például az Érmindszentre tervezett Ady-központra szánt pénzek eltérítése.
Tőkés László nyilatkozatot is kiadott tegnap, ebben azt hangsúlyozza, hogy „A kisebbik romániai kormánypártnak, az RMDSZ-nek semmi sem drága, amikor szavazatokat kell gyűjteni. A magyar autonómia sem, amelyet 25 év alatt elszabotált, most pedig üres kampányeszközzé degradál. És az egyház sem, amelyet lehetőség szerint szintén kampánycélokra igyekszik felhasználni. Az utóbbi években egyházkerületünkben aggasztó méreteket öltött az RMDSZ-párt egyházi, templomi benyomulása és térhódítása. A korrupt bihari RMDSZ-érdekszövetség különösképpen élen jár ezen a téren”. Tőkés László az egyház függetlenségének visszaszerzése mellett szállt síkra.
Szeghalmi Örs
erdon.ro

lapozás: 1-30 ... 301-330 | 331-360 | 361-390 ... 451-475




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék