udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
381
találat
lapozás: 1-30 ... 301-330 | 331-360 | 361-381
Névmutató:
Magyari Lajos
2015. március 16.
Borbély tartásos védekezése
A parlament az utóbbi napok és hetek nagy mentelem-megvonási lázában két ismert politikust kímélt meg eddig attól, hogy a DNA ügyészeinek kezére kerüljenek, jelesen Varujan Vosganiant és Borbély Lászlót. Borbélyt egyszer már megvédték képviselőtársai, s ez a második szolidaritási kiállás talán a korrupcióellenes ügynökséget is meggyőzhetné arról, hogy itt valami erősen nincs rendjén.
Borbély Lászlóról egyszer már leírtam e hasábokon, hogy személyes ismeretségünk jogán eléggé ismerem ahhoz, hogy ne tudjam feltételezni róla a nyakába varrni szándékozott törvénytelenségeket, s ha az ellene összeállított dosszié tartalmát és jellegét ismerjük valamennyire, joggal feltételezhetjük, hogy itt ügyészi túlbuzgóságról lehet szó egyrészt, de ami sokkal súlyosabb: kívülről jövő irányított feljelentgetésekről, leszámolási szándékról. A dossziéjához hevenyében odacsapott újabb, kézzel írott denunciálás inkább arról győz meg, hogy valakik nagyon szeretnének leszámolni Borbéllyal. Vosganian sírt és imádkozott, hogy kollégái védelmét elnyerje, Borbély László viszont tartásosan és méltóságteljesen védekezett, s egyáltalán nem csodálom, hogy képviselőtársait újra meggyőzte ártatlanságáról.
Különben valami nincs egészen rendben a magyar nemzetiségű politikusok ellen indított eljárások körül, s ehhez elég Markó Attila immáron második ügyére gondolnunk, melyhez – vallomása szerint – az égadta világon semmiféle köze nincs. Hogy mégis Magyarországon várja az ügy kimenetelét, az emberileg teljesen érthető, mert eleget hurcolták már a hírhedtté vált Mikó-perben, s ha felfüggesztéssel is, de börtönbüntetésről szóló ítéletet hoztak ellene. A másik perbe fogott, elítélt miniszterünk dolgáról annyit mondanék, hogy Nagy Zsolt minden bizonnyal saját tapasztalatlanságának áldozata lett, későn ébredt rá, hogy ugyancsak óvatosan kell járni a fölötte síkos balkáni macskaköveken.
A többiről nem beszélek, mert pitiáner butaságokra kár szavakat pazarolni, ám vélekedésem szerint Borbély László biztosan teljesen ártatlan, s annak ellenére is bármikor védelmembe venném, hogy nem mindig értek egyet politikai alelnöki ténykedésével. De ez más történet.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2015. március 17.
Nem kell őszig várni a kedvenc olvasmányra
Megjelent a Székely Kalendárium húsvéti kiadása
Évközi, egészen pontosan húsvéti-pünkösdi különkiadással rukkol elő a Székely Kalendárium! A 272 oldalas, teljesen színes kiadvány követi az eddigi irányvonalat, vagyis Székelyföld értékeinek olvasmányos formában történő feltérképezését.
A szerkesztők ezúttal kiemelt teret szenteltek a gasztronómiának (megannyi ételrecepttel, konyhatippel, régi fortélyok felidézésével), valamint a húsvéti és pünkösdi népszokásoknak, de remek bel- és külföldi kirándulási tippekkel is szolgálnak a nyári vakációkhoz, verőfényes hétvégekhez, Székelyföld feltárt és megfejtésre váró múltjában kalandoznak, hasznosnak ítélt ismeretekkel traktálják a gazdálkodókat, természetjárókat, háziasszonyokat, megcsillantják a székely humor utánozhatatlan gyöngyszemeit.
Riportot, interjút olvashatnak Kilyén Ilka marosvásárhelyi színművésznővel, Ferencz Lehel gyergyóújfalui biokertésszel, dr. Cey-Bert Róbert Gyula őstörténet-kutatóval, gasztronómiai szakíróval, dr. Munzlinger Attila gyergyószárhegyi asztrofotóssal, Nagy Lajos kézdivásárhelyi cipészmesterrel, Márton Simon testnevelő tanárral, a csíki biatlonsport meghatározó személyiségével, a Földet körbekarikázó székelyudvarhelyi Kobrával, alias Szabó Zoltánnal. Betekintést nyerhetnek Csíksomlyó rejtélyes múltjába, kedvcsinálót találnak a Mária-út bejárásához, székelyföld legrégebbi templomai vagy az Enyed környéki ódon kastélyromok felkereséséhez, netán egy törökországi kiránduláshoz.
A természetbarátok vadon növő virágokra, gyógynövényekre, gombákra vonatkozó ismereteiket gyarapíthatják, de borvizeinkről, mofettáinkról is megtudhatnak egyet s mást. Emellett régi székely fűszerekről, naturkozmetikumokról, divatról is szó esik, kiderül, melyik Székelyföld legkisebb faluja, vagy hogy Fickón miért nem kedvelik a húsvéti locsolókat. A kötetet Magyari Lajos, Czegő Zoltán, Balla Ede Zsolt, dr. Balázs Lajos, Bernád Ilona és más jeles szerzők írásai színesítik, számos művészi természetfotó varázsolja egyedi értéktárrá, a megannyi anekdota mellett Muszka Sándor székely egypercesei csalnak mosolyt az arcunkra, de viccekben, rejtvényekben, fejtörőkben sincs hiány.
Egyszóval a szerkesztők most is egész évben érdeklődéssel és élvezettel lapozgatható kiadványt tettek le az olvasó asztalára, újabb bizonyítékát nyújtva Székelyföld, mint kincsesbánya kimeríthetetlen voltának. Enélkül – bárhány kötet is sorakozzon rajta – üres maradna a könyvespolca! Kapható lapterjesztőknél, újságárudákban, az ismertebb könyvesboltokban, de online is megrendelhető – ára 13 lej. További részletek a www.kalendarium.ro honlapon.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2015. március 25.
Még egyszer márciusról
Azt tartják, hogy bizonyos történelmi tények és események megértéséhez, a valódi tisztánlátáshoz kell egy bizonyos időtávlat, hogy tárgyilagoson, érzelmektől, indulatoktól mentesen ítélhessük meg a valós tényállást. Ha ez így igaz, akkor az 1990 márciusában Marosvásárhelyen megesett dolgok a kivételek közé tartoznak, hiszen negyedszázad távlatából mindenki a maga szemszögéből beszél a fekete márciusról.
A különbség talán annyi, hogy a felek ma már kevesebb indulattal fűszerezik az emlékezést. De a szembenállás, a „párhuzamos történelem” képtelensége változatlanul uralg, s így lesz ez mindaddig, amíg legalább erkölcsileg nem vonják felelősségre a sötétből cselekvőket, az etnikai összecsapás igazi szervezőit és haszonélvezőit, a nacionalista kommunizmus rövid időre elrejtőzött, de gyorsan előkerülő pribékjeit.
Nem lesz megnyugvás és józan tisztázás addig, amíg Mihai Cofariut, a félrevezetett, leitatott, de gyilkos szándéktól egyáltalán nem mentes libánfalvi nyomorultat továbbra is nemzeti hősként, mi több, ártatlan áldozatként emlegetik, s krokodilkönnyeket hullatnak érte. Az elemi jogérzet tiltakozik ellene, hogy a házadra rászabadított csürhét áldozatnak állítsa be bárki, főleg, ha azt a megsemmisítésedre, de legjobb esetben is a megfélemlítésedre toborozták. Pénzzel, itallal, hazugságokkal, sötét elemi ösztönökre és fölkorbácsolt indulatokra alapozva.
Ha a megsemmisítés nem is sikerült huszonöt évvel ezelőtt, a megfélemlítés és a remény eltiprása annál inkább, mert mi más lenne a magyarázat arra, hogy Marosvásárhelyen – most már irányított, tömeges betelepítések nélkül – megfordult az etnikai arány, s az akkor még enyhe magyar többségű városból román többségű lett, ahol most már végleges és visszavonhatatlannak tűnő folyamat tovább apasztja az egykori székely főváros magyar közösségét.
A sötét erők tehát végeredményben elérték a céljukat, s igazuk van azoknak, akik attól tartanak, hogy Székelyföld többi városai következnek most sorra, mert a nemzetállami gőg nem nyugszik az itteni „végső megoldásig”. Persze, addig még vagyunk, és itt vagyunk.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2015. április 8.
Cseke Péter 70 éves
A recsenyédi születésű író, szociográfus, irodalomtörténész, egyetemi tanár tulajdonképpen már január 30-án betöltötte a 70. életévét. A születése napján, illetve az ahhoz közeli napokban azonban nem tudták az otthoniak köszönteni, mert éppen Budapesten tartózkodott, a Petőfi Irodalmi Múzeumban vett részt azon az ünnepségen, amelyet annak az antológiának a megjelenése alkalmából szerveztek, amellyel az idén 70. életévüket betöltő magyar alkotókat, köztük írókat és költőket kívánták megtisztelni. Az unitárius egyházközség április 7-re tudott egyeztetni Cseke Péterrel egy helyi ünnepség időzítésére vonatkozóan. A gyülekezeti teremben egykori iskolatársak, rokonok, barátok, ismerősök jelentek meg, s ott voltak néhányan a szomszédos településeken szolgáló pedagógusok és unitárius lelkészek közül is. Nem volt túl népes a közönség, ám közülük mindannyian évtizedek óta figyelik, érdeklődéssel követik a honi magyar sajtó, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) és az irodalom berkeiben alakuló pályaívet. "Olyan íróval, jeles értelmiségivel van dolgunk - mondotta Geréd Gábor tanár úr, a rendezvény moderátora, az író beszélgetőtársa -, akinek nyersanyaga az a valóság, amelyet mi élünk meg itt, a két Homoród-mentén, illetve a Székelyföld más vidékein.
A lírán és a szépprózán át a szociográfiai riportig
A beszélgetés keretét a pálya állomásai szolgáltatták. Cseke költőként indult. Első publikációi lírai jellegűek. A közeli, jó ismerős, a későbbi barát, Homoródalmás szülötte, Szabó Gyula azt javasolta, hogy maradjon a versírásnál, Kányádi pedig a prózát ajánlotta. A fiatalemberben megvolt az affinitás a prózai műfajok iránt is, bár első antológiás szereplése (Vitorla-ének, 1967) még a líra jegyében történt. A BBTE Bölcsésztudományi Karának friss végzettjét (1968) azonban Bukarestbe, a Falvak Dolgozó Népe című hetilap szerkesztőségébe helyezték.
A Lászlóffy Aladár által szerkesztett Vitorla-ének antológiában az ünnepelt mellett Cseke Gábor, Király László, Palocsay Zsigmond, Balla Zsófia, Csíki László, Éltető József, Farkas Árpád, Kenéz Ferenc, Magyari Lajos, Miklós László publikált. Ettől az 1967-es időponttól számítják a második Forrás-nemzedék színre lépését, hiszen ekkor már közülük többen is önálló kötettel rendelkeztek; néhány év múlva azonban mindannyian önálló könyvvel debütáltak; olyan egyéniségek, akik évtizedeken át jelen voltak az irodalmi köztudatban, sokan pedig a mai napig is megbecsült és igen olvasott alkotói az összmagyar irodalomnak
A BBTE Bölcsésztudományi Karának friss végzettjét (1968) Bukarestbe, a Falvak Dolgozó Népe című hetilap szerkesztőségébe helyezték.
Ez a munka, amit egy mezőgazdasággal, a vidékiek életével foglalkozó időszaki kiadvány szerkesztőjétől elvártak, feltételezte, hogy kellő rálátással kell bírnia arra a társadalmi rétegre, amelyből maga is származott. A népi irodalom, a klasszikus falumunka vizein evezve, megtalálta ekkor azt a műfajt, amely aztán hosszú időn - huszonkét éven át - meghatározta pályája alakulását. Víznyugattól vízkeletig című Forrás-kötete (1976) már a szociográfiai riport jegyében fogant, de nem előzménytől mentesen, hiszen a két ugyancsak jeles falujáró íróval - Marosi Barnával és Beke Györggyel közösen - is írt könyvet (Emberarcok, 1976).
Geréd Gábornak nem kellett különösebben faggatnia az ünnepeltet, hiszen a kiváló beszédkészséggel és nagy előadói gyakorlattal rendelkező író látszólag kötetlenül beszélve, mindig visszakanyarodott a lényeghez, abban a mederben maradt, ami valóságosan is az övé. Mintegy huszonkét esztendeig élt két színhely - Bukarest és Kolozsvár közt ingázva - úgy, hogy közben értő és látó szemmel figyelte a társadalmi jelenségeket, s bejárta Erdély és a Székelyföld vidékeit. Bár a látszólagos nyitást követően - amely 1968 és 1974 között mutatkozott a szocialista rendszer Romániájában - újabb megszorítások következtek, amelynek utolsó négy évében egyáltalán nem publikálhatott saját névvel, mindig megtalálta a hangot.
Ha nem is lehetett az egykori Erdélyi Gazda hangvételével írni (és erejével hatni, hiszen volt idő, amikor 120 ezres példányszámban jelent meg) , s nem lehetett az egyéni gazdálkodásról, a modernebb szemléletről írni, megtalálta azokat a szakembereket - állatorvosokat, agrármérnököket, biológusokat, borászokat, méhészeket -, akik nagy ismeretanyaggal rendelkeztek, és olvasható, hasznos lapot szerkesztett, amelyet szülőfalujában is járattak az emberek. A Falvak Dolgozó Népe a pártos ellenőrzés és korlátozás dacára is elérte a 12 ezres példányszámot.
Mindemellett nagy hatású kulturális programokat szervezett - amíg engedték -, hiszen abban az időben is voltak hivatalosan, a megyei pártbizottságok által ellenőrzött falusi napok, létezett a "falusi kultúra hónapja", amelyekre el lehetett hívni a jeles oktatókat, agrárszakembereket, akik - túl a kötelező lózungokon - fontos információkkal látták el, tulajdonképpen népfőiskolai jellegű programokon oktatták a falusiakat. Ezekbe a rendezvényekbe sok alkalommal sikerült belopni az akkor közkedvelt írók könyvbemutatóit, sikerült a képzőművészeti életet is felpezsdíteni; olyan helyekre - például az Arad megyében levő Zerinden is sikerült képtárat meghonosítani -, ahol üres falakkal tátongott a művelődési ház, s tulajdonképpen Cseke Péter kultúraszervező tapasztalatainak köszönhető, hogy létrejött a Homoródszentmártoni Művésztelep mellett egy olyan szellemi műhely, amely jelentősen kiegészítette az ott zajló alkotómunkát és beépült a szülőföld kulturális életébe. A mai napig nosztalgiával emlegetik a Kányádi Sándorral, a Gelu Pateanuval vagy a Csávossy Görgygyel szervezett esteket azokból a sötét nyolcvanas évekből.
A rendszerváltás Cseke Péter életében is cezúra volt. Szakmailag. Az 1990-es évtől kezdődően vállalhatott szerkesztői munkát a kolozsvári Korunknál.
A közírást abba kell hagyni ahhoz, hogy annak elméletét kutatni és oktatni lehessen
A Korunknál másfajta érdeklődés, több "régi szerelem" vált fontossá. Miután "embert állított maga helyett a Falvak Dolgozó Népe szerkesztőségében" az irodalomtörténet és az eszmetörténet felé fordulhatott. A BBTE oktatójaként, az Újságíró Tanszéken sajtótörténeti előadásaiban tért vissza azokra a kedvelt szakterületekre, amelyeket "gyakorlatilag" abbahagyott.
A sajtó iránt érdeklődő, azt gyakorló fiatal értelmiségieket ma is oktatja, doktori programokat vezet. Az a tény, hogy öt esztendeje "nyugalomba" vonult, azt jelenti, hogy több idő jut minden kedves szakterületnek. Az utóbbi évek terméséből négy kötetet hozott magával a találkozóra.
Cseke Péter-Burus János: Csíksomlyói Székely Népfőiskola
Ezt a Burus Jánossal közösen írt könyvét ma is sokan keresik, de mégsem sikerült meggyőznie a kiadókat, hogy érdemes lenne az átlagosnak mondható 200-300 példányt meghaladó mennyiségben is kiadni.
Miután sikeresen elérkezett a beszélgetés a közelmúlt és a jelen eseményeinek taglalásáig - Geréd Gábor, az avatott beszélgetőtárs próbálta úgy irányítani a témákat, hogy essék pár szó a tényfeltáró újságírásról, a szociológia és a szociográfia határmezsgyéin evező szociográfiai riportról, amely eléggé periférikus műfajjá vedlett napjainkra. Cseke Péter így Féja Géza, Illyés Gyula, Németh László emlékét és életművét idézhette fel, azokat a több évtizeddel ezelőtt keletkezett alapmunkákat, amelyek egész életét meghatározták, illetve a közelebbieket is, Mikó Imrét, Bözödi Györgyöt és Tamási Áront, akinek Szülőföldem (1938) című művét tartja a műfaj legpompásabb remekének, amelyben "a szociográfiai és szépprózai eszközök egymásra épüléséből született vallomása látszólag szűkebb környezetéről szól, valójában azonban koncentrikus körök módján szélesül az ábrázolás a közvetlen tapasztalatok leírásán túl az író reflexióiban, gondolatfutamaiban, néha frappáns megjegyzéseiben. A Tamási család 1938-as jelenében a székelység sorsának jelképét adja, miközben a leírt jelenetek, helyzetek, a kedves vagy riasztó tapasztalatok mögött ott van az éber figyelem, amely azokat az erővonalakat kutatja, amely az erdélyi népek összetartozását, szükségszerű békés egymás mellett élését sejtetik egy boldogabbnak remélt jövőben."
Mintha gellert kapnának, s lepattognának rólunk a tapasztalatok
Manapság - mondotta az író - abba a hibába esünk, hogy nem vagyunk képesek tanulni a múlt eseményeiből, holott az erdélyi és a székelyföldi magyarság ugyanazokkal a gondokkal küzd, mit a múlt század húszas-harmincas éveiben. Az elődök akkor végigjárták Erdély legkülönbözőbb vidékeit, rögzítették a látottakat és alternatívákat mutattak a megoldásra. Világosan megmondták, hogy a Monarchiában mit tettek rosszul, s mi az, amit abból a megváltozott impériumba át lehetne vinni. Ugyanez megtörtént az 1940-es évek elején is - a tiszavirág-életű magyar közigazgatási idején Észak-Erdélyben, de azokat az eredményeket hamarosan elsodorta és felülírta a baloldali rezsim. A legutóbbi rendszerváltozás után negyed évszázaddal - mondotta - Erdélyben mintegy négyszázezerrel kevesebb magyar él, mint 1989 előtt. Falvaink soha nem látott válságot élnek át, széthullnak, atomizálódnak a közösségeik. Az író - tegyük mi hozzá: a népi író - ma nem sokat tehet. A pár száz példányban megjelenő könyvek tényeket tartalmaznak, azzal a fajta látásmóddal íródnak, amelyből világosan kiolvasható a pesszimizmus. A megmaradás, a megtartás közös feladat lehetne, ha lenne hozzá összefogás a tétovázó helyi vezetés, a gazdasági tényezők, az egyházak és az értelmiségiek részéről. A Cseke Péter-i életmű ily módon egy csendes lármafa.
Egyre többet foglalkozik az író szülőföldjével is. Az irodalomtörténeti kutatásokat, a népi írók műveit elemző tanulmánykötetek mellett lesz még olyan könyve, amelyet a két Homoród vidéke ihlet. Hogy ez a terve sikerüljön, s idehaza szállja meg, s kényszerítse írásra a helyi Múzsa, a falustársak elhatározták, hogy felajánlanak számára egy házhelyet Recsenyéden, ahová közös erővel és akarattal akár még egy hajlék is épülhet, hogy legyen hely, ahol igazán otthon érezheti majd magát, s amely az emlékét is őrizheti az utánunk elkövetkezők körében, s a jövendő időkben.
Ez a vállalás komolynak ígérkezik, többen megerősítették a hírt a nyilvános beszélgetés során, s ha a közösségi szellem kalákában lenne képes építkezni, tetőt ácsolna és zöld-ágas reménnyel és áldomással koronázná a végül helyére kerülő utolsó kupás-cserepet, akkor jóleső érzés fészkelné be magát lelkünkbe, hiszen ezáltal láthatnánk, hogy megmaradt valami a hagyományos székely falu igaz emberségéből és egykori erejéből.
Simó Márton
Hungarovox Kiadó, Budapest 2013.
Székelyhon.ro2015. április 14.
Jog a szülőföldhöz
Huszonöt esztendőkkel ezelőtt az elemi erővel feltörő szabadságvágy mellett talán legnagyobb óhajtásunk az volt, hogy végre visszakapjuk a szülőföldünkhöz való elidegeníthetetlen jogunkat. A földhöz, melyen születtünk, éltünk, s melyben annyi ősünk porhad, hogy nem véletlenül éreztük: legalább annyira alakítottuk az arcát, amennyire ő is a mi arcunkat alakította. Amelyen méltósággal élhetünk nyelvünkhöz, hagyományainkhoz, kultúránkhoz kötődve, s mindenekfelett ahhoz a közösséghez, melyhez elemi jogon tartozunk.
Nem így lett, s ezt igazi fájdalommal mondom: minket korán megtanítottak arra, hogy a ránk tört szabadságnak nem vagyunk egyenlő részesei, s ha magánemberekként szabadabbá váltunk is valamelyest, ezt nem élhettük meg igazán közösségként. Nem, mert ennek a feltétele, az alfája és ómegája a kollektív jog elismerése lenne, s ebben óriási hiányt látunk egész Európában.
A világban másutt is, de nekünk ez fáj, ez az önmagával meghonosodott földrész, melyre annyiszor tekintettünk vágyaink és óhajtásaink letéteményeseként, de mindannyiszor csalódnunk kellett benne. A szép szavak, az elhangzó ígéretek, a soha be nem tartott „ajánlások” mirajtunk aligha segítenek, hogy az anyaország hol lazább, hol határozottabb támogatásán kívül csak magunkra számíthatunk, ha el nem fogyunk közben a meddőnek látszó küzdelemben. Tudom, a küzdelem soha nem lehet egészen meddő, de a sok kudarc, mely törvénytisztelő harcunkban már a hátunk mögött van, ugyancsak lehangoló és tudatromboló.
Ezerszer elmondjuk, hogy magunkat nem tartjuk senkinél különbnek, de alábbvalónak sem, de ennek az igazságát csak a közösségi létben élhetnénk meg igazán. Ez pedig sok-sok apró vereséget szenvedett már. Én naivnak és hiábavalónak tartom például, hogy jogos küzdelmeinkben rendre, szinte monomániásan hivatkozunk a hírhedett Gyulafehérvári Nyilatkozat mireánk vonatkozó pontjaira, mintha abban jogforrást lelnénk. Sajnos, nincs így. Lehet, hogy egy-két erdélyi román értelmiségi így gondolta, de nem így a bukaresti politikum és a nagy „békeszervezők”. A békétlenség elhintői.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2015. április 20.
Markó Attila száműzetése
A hazai korrupciós botrányok menetrend szerint folytatódnak, s hogy cifrább legyen, legújabban Ludovic Orbant, a liberálisok alvezérét, egykori közlekedési minisztert vádolták meg azzal, hogy komoly pénzeket nyúlt le, hogy megépítsék Románia új magashegyi autóútját, a Transzfogarasi után a Transzalpint. Utóbbi kétezer méternél is magasabban kígyózik át a Kárpátokon, s a maga nemében rekordokat dönt más vonatkozásokban is.
A vád valószerűségéhez nem szólhatunk hozzá, de elgondolkodhatunk azon, minek is kellenek Romániának ilyen utak, hiszen azt, hogy turisztikai útról lenne szó, egyáltalán nem hisszük, azt már igen, hogy hadiút ez a javából. Mert milyen turizmust szolgál egy olyan aszfaltszalag, mely alpesi magasságokba viszi fel a vidám puffogtató gépkocsikat, hogy a kirándulónak száz métert se kelljen megtennie magashegyi panorámáért? Én inkább azért a hátizsákos turizmus oldalán állok. Ha szereted a természetet, keresd fel, gyalogolj egy kicsit legalább, ne romolj fel sörökkel, flekkensütőkkel, manelével a szűznek mondott kárpáti magasságokba!
Az ilyen út különben is az év hét–nyolc hónapjában le van zárva, s kérdéses, hogy egy kurta nyár erejéig megéri-e az elköltött pénzt, a hatalmas fáradozásokat, hiszen lenne itt, lennebb, éppen elég út, amit meg kellene építeni, korszerűsíteni is jó volna már. De mindezekről most éppen nem érdemes vitát folytatni, ahogyan Orban feltételezett lopkodásáról sem mondhatunk igazán véleményt, hiteles információk hiányában. De azt elmondhatjuk: felette gyanús, hogy a nagy liberálist, a nagy szoci, az ország miniszterelnöke jelentette fel, saját „kútfejei”, a kormányellenőrök szaglászásai nyomán…
Arról viszont immáron kiforrott és határozott véleményünk van, hogy Markó Attilát száműzték az országból, pontosabban: „önkéntes” száműzetésbe kényszerítették, mert túl sokat akadékoskodott, amikor a Mikó-perben börtönbe akarták küldeni. Az nem sikerült, a soha állami tulajdont képező Mikót „visszaadták” az államnak, persze csak azután, hogy a református egyház jó bőven költött a helyreállítására, a továbbépítésére. Markó Attilából pedig, képviselőség ide, képviselőség oda, mégis büntetett előéletűt fabrikáltak, s készültek keményebben is leszámolni vele.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2015. április 21.
A tizenkettedik
Istenem, hogy száll az idő! Nemcsak a romániai változások óta eltelt negyedszázadra gondolok, de arra is, hogy 25 esztendős immár az RMDSZ, s lám, tizenkettedik kongresszusán is túlvagyunk. Mi, akik annak idején megalapítottuk, micsoda lelkesedéssel és reménykedéssel indítottuk. Ugyancsak mi, akik mindvégig hűségesek maradtunk hozza, most is tudjuk, hogy az RMDSZ – minden hibája ellenére – egyedüli hiteles képviselete az erdélyi magyarságnak, s ha megmaradt volna ernyőszervezet jellege, bizonyosan nem alakulnak apró ellenpártocskák, kik fennen hirdetik, hogy a magyar sors itteni igazi letéteményesei, s magukat csodatevőkként próbálják meghatározni, kik minden bajunkra megtalálják a gyógyírt. Lehet, hogy azt megtalálnák, de való körülményeink között egyáltalán nem tudják alkalmazni, s ha így folytatják, a páciens akár bele is halhat a kezelésbe.
Vezetőik szinte kizárólag kiugrott, esetleg magukat mellőzöttnek érző volt RMDSZ-esek, kik közül néhányan azért szép karriert futottak be a szervezet hátán, de részben vagy teljesen alkalmatlanságukat fényesen bebizonyítva, fölkaroltságuk elcsitult, majd megszűnt. Mit tesz ilyenkor egy ambiciózus magyar?! Hát új pártot alapít magának és híveinek. Esetünkben egyenesen kettőt, melyek úgy marják egymást, mint közösen az RMDSZ-t.
Ami az RMDSZ-t illeti, azon ugyancsak van bőven bírálni való, de marni azért mégsem kellene, tekintve, hogy legfennebb ellenlábas, de semmiképpen nem ellenség. Abból van bőven, de őket másutt kell keresni.
Hogy van bírálnivaló, azt semmi nem bizonyítja jobban, mint az, hogy ez a mostani, a Kolozsváron megtartott 12. kongresszus az önelemzés és az önbírálat jegyében történt, de ha nem, akkor is így kellett volna történnie. A szervezet az utóbbi években válságba került, s ennek a lázmérője a magyar választók bizalmának elvesztése, a politikától való megirtózása. Pedig nekünk sokkal tevékenyebben kellene politizálnunk, mint a többségi nemzetnek. De ezt csak megosztottság, magunk szétcincálása, külön szekértáborokba való visszahúzódása nélkül cselekedhetjük eredményesen. Közösen, egyazon táborban kell kiállnunk jogos küzdelmeink porondjára. Amikor most az RMDSZ „újratervezi” politikai vonalvezetését, ezt is szem előtt kell tartani. És a hitelesség helyreállítását. A Költővel szólva: ez a mi munkánk, és nem is kevés!
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2015. április 28.
Értékek védelmében
Valóságos kampány indult el az erdélyi magyar nevek, földrajzi fogalmak ellenében, s ez végső soron a hagyományaink, történelmi jelenlétünk ellenében folytatott összehangolt támadás. Egy folyamat része, amit bajosan irányíthat egyetlen nacionalista ember, kellenek a koncertmesterek, a másodhegedűsök, brácsások, egyszóval egy egész zenekar. Hát van is.
A kétnyelvű feliratok ügyéről már szóltunk, most arra kell figyelnünk, nehogy bekövetkezzék rajtunk a jóslat és fenyegetés, miszerint ezeréves szülőföldünkön is kisebbségbe kerülünk, s akkor éppen azt tesznek, amit csak akarnak mivelünk. A többség úgynevezett demokráciája nevében. Eltörlik, majd megtiltják hagyományos hely- és határneveinket, s belőlünk sem marad más, mint „úgynevezett” magyar, székely, csángó…
Először a kétnyelvűség tiltása és tagadása folyik, aztán történelmünk, hagyományaink üldözése, végül mi magunk, kik – minden százados nyomorunk, kínlódásunk árán is – megőriztük eddig szülőföldünket. Különösen városkáinkat fenyegeti a veszély, s mert igen veszélyes az arcát veszített város, hát következhetnek a falvaink is. Ennek elérésére bőven van pénz, szándék és akarat, következetesen próbálják megvalósítani. Kányádi Sándor, élő klasszikus költőnk írta egyik versében, hogy ami maradt még, azt hangyaszorgalommal be kell gyűjtenünk, mert minden kallódó igekötőnknek is szerepe lehet a megmaradásban.
Településeink ezeresztendős neveit hiába csűrik-csavarják, attól azok nem vesznek el egykönnyen. Az igazi hiba ott van, ha magunk mondunk le róluk, kényelemből, tunyaságból, rosszul értelmezett lazaságból. Merthogy Pávának, Eresztevénynek meg kell maradnia akkor is, ha közben más, nagyobb közigazgatási településhez csatolták őket. Ne éppen mi folytassuk a szellemi falurombolást! Ne, mert ezek a település- és helynevek múltunk szerves részei, értékek, miktől ugyan nem fognak jobban élni a benne lakók, de otthonosabban bizonyosan. Őseikre, temetőikre való tekintettel is.
Ezer példát tudnék mondani erre, de beérem ennyivel, hiszen Sepsibesenyő például mindig is Sepsibesenyő marad, utalván eredeti lakói hovatartozására, nem lesz abból sem Beșeneu, sem Pădureni, legújabban pedig Manelefalva. Adjunk magunkra is hát, s akkor könnyebb lesz a nagy, sorsalakító harcokban is helytállnunk.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2015. április 29.
Kétezredik lapszámunk szegélyére
A Székely Hírmondó második sorozatának kétezer lapszámát előállítani több mint 19 évet vett fel, de most nem szeretnénk azon sóhajtozni, hogy ez milyen hosszú idő, és hogy mennyi munka volt vele. Tettük a dolgunkat a legjobb tudásunk szerint, és tenni szeretnénk az elkövetkezendőkben is.
De vajon milyen munkát végeztünk eddig, és miben kellene javulnunk? Az ugyan biztató és reménykeltő, hogy a romániai magyar napilapok közül a Székely Hírmondót kedvelik a legtöbben, de abban is biztosak vagyunk, hogy messze állunk a tökéletességtől, és sokat kell fejlődnünk, ha meg akarjuk érni a 3000. lapszámot. Milyennek látnak bennünket az olvasók, mit hiányolnak, és mit tartanak hibának – most erre voltunk kíváncsiak.
Tetszik a koncepcióváltás!
Lázár-Prezsmer Endre sepsiszentgyörgyi művelődésszervező, a MUKKK Kulturális és Ifjúsági Egyesület elnöke több mint tíz éve olvassa a Székely Hírmondót: azokat a kulturális, közéleti cikkeket böngészi, amelyek elsőre megragadják a figyelmét.
– Nagyon tetszik az a koncepcióváltás, amely a Székely Hírmondó napilapot jellemzi. Amikor még hetilap volt, sokkal kevesebb helyet kapott hasábjain a kultúra, a családdal, egészséges életmóddal kapcsolatos írások. Szeretem a napilapot, éppen azért, mert nagyobb teret engedett az utóbb felsorolt témáknak. Mindig nagy érdeklődéssel olvasom a Tinca Teddy által zenészekkel, művészekkel készített interjúkat. Ezek különlegesek, hiszen olyan dolgokra kérdez rá, amelyek nekem meg sem fordulnának a fejemben, ez által részletesebb, színesebb képet kapunk az alkotóról, a művészről. Nem tetszenek a bulváros jellegű cikkek, a szenzációhajhász fotók a címoldalon. Ha én lennék a főszerkesztő, akkor csak kultúráról szólna a lap – persze tudom, hogy ez lehetetlen, hiszen széles réteghez kell szólnia – foglalta össze véleményét, a kritikáról sem feledkezve meg.
Csak a neten…
Benedek Ágnes, a Tamási Áron Színház színésznője eddig csupán hébe-hóba, az interneten találkozott a lapunkban megjelenő cikkekkel.
– A Székely Hírmondót csupán az interneten olvasom, a közösségi oldalon megosztott híreket böngészem, így nem tudnék válaszolni arra a kérdésre, hogy milyen írások ragadták meg a tetszésemet – közölte, hozzátéve: nem találja fontosnak a nyomtatott sajtót, ha a Székely Hírmondó főszerkesztője lenne, inkább az internetes hírszórásra fektetne hangsúlyt.
Több komolyzenét!
Dancs Annamari énekesnő, a Budapesti Operettszínház művésze elárulta, amióta Magyarországon él, főként interneten követi a Székely Hírmondóban megjelenő írásokat. Természetesen, amikor hazajön Sepsiszentgyörgyre, szívesen fellapozza az újságot, hiszen ennek a fajta olvasásnak más hangulata van, mint a számítógép monitorán történő böngészésnek. Kedvence a kulturális eseményeket, előadóművészeket bemutató rovat, de követi az életmóddal kapcsolatos cikkeket, illetve az aktuális híreket is.
– A helyi érdekes egyéniségekről, művészekről szóló írásokat kimondottan kedvelem, ezek hamar megragadják az érdeklődésemet. Nem tetszenek a „véres”, gyilkosságokról szóló hírek, ezeket igyekszem kizárni az életemből. Ha én lennék a főszerkesztő, többet foglalkoznék komolyzenei produkciókkal, színházi eseményekkel, igaz, a Székely Hírmondóban nincs hiány ezekből sem. Az újságban ízlésesen vannak összehangolva a témák, ennek tükrében a bulvárosabb jelleg is elfogadható – jegyezte meg a művésznő.
Értékes a Székely Konyha
Fülöp Magdolna, a kézdivásárhelyi Nők Egyesületének vezetője:
– Véleményem szerint joggal vált a megye közkedvelt napilapjává a Székely Hírmondó, bár az utóbbi időben én inkább a lap internetes felületén tájékozódom. Érdekes és értékes a háziasszonyok számára a Székely Konyha melléklet, de a napi receptrovat is. Köszönetet kell mondanom a magam és Nők Egyesületének a nevében, hiszen sok rendezvényünket kísérték figyelemmel, és tudósítottak róla az újság hasábjain.
Bemutatni tehetségeket!
Lénárt Adolf, a KSE kosárlabda-szakosztályának vezetője:
– Az első lapszám megjelenésétől fogva szívesen olvasom a lapot, napi rendszerességgel. Kedvenc rovatom természetesen a sport. Véleményem szerint jó lenne létrehozni egy Tehetségsarok című rovatot, amelyben hetente vagy kéthetente be lehetne mutatni egy-egy környékbeli sikeres vagy tehetséges sportolót, edzőt, hogy a gyerekeknek és a szülőknek is példaképül szolgáljon.
Miért Rongy az Elek?
Gyuricza Anikó (Sepsiszentgyörgy):
– A Hírmondóról a reggeli kis családi rituálék jutnak eszembe. Minden nap kimegyek az újságért, aztán a fontosabb infókat felolvasom az embernek – ez már rutinná vált. A másik dolog, ami eszembe jut, hogy színes. A szó szoros és átvitt értelmében is, mindenkit szeretne megszólítani, mindenkinek a maga sajátos problémáját boncolgatva. Van benne politika, női dolgok, környezetvédelem, aktuális rendezvények ismertetése. Egyik vonzó visszatérő szereplője Rongy Elek, a disznó, amit évente egyszer meg lehet nyerni. Nekem még nem volt szerencsém hozzá, de sokat gondolkodtam azon, vajon miért Rongy a vezetékneve, amikor annyi ember vacsoráját biztosíthatja! Komolyra fordítva a szót, hiszem, hogy az újság is egyfajta szellemi szükségletet elégít ki. A Hírmondó érzékenyen reagál a közösségi igényekre, közvéleményt formál, és tájékoztatja az itt élő magyarságot. Ezt kell folytatni! Külön kiemelném, hogy a megye két lapjának az újságírói úgy tekintenek egymásra, mint partnerek, és ez példaértékű. Több interaktív rovatot szeretnék olvasni a lapban, ami hűen tükrözi a közhangulatot és az egyszerű háromszéki polgár gondolkodásmódját. Jó lenne egy „fordított szám” is, amelyet csak az olvasók beérkezett írásaiból szerkesztenének!
Rövid, objektív, érthető
Bagoly Miklós, az Asimcov Kis és Középvállalkozók Kovászna Megyei Szövetségének elnöke:
– Jól megszerkesztett lap, rendszeresen olvasom interneten. Nem a pénzt sajnálom rá, de könnyebb, gyorsabb, kényelmesebb. (Mielőtt megkérdezné: tudom, hogy ez a lapeladás rovására történik. A magam részéről akár fizetnék is valamilyen formában az online változatért, de papírújságot nincs érkezésem olvasni). Elsősorban az aktuális híreket követem: rövidek, objektívek, érthetők. Van néhány ember, aki itt ír, akiket ismerek, és mindig szívesen olvasom cikkeiket. Nem értek viszont egyet azzal, hogy ismeretlenek által név és cím nélkül írt véleményeket rendszeresen közölnek a lapban. Ez tisztességtelen. Akinek véleménye van, annak legyen neve is. Ha nincs, nem kell közölni. Szerencsésnek találnám, ha az aznapi eseményeket nem darabokban, hanem felsorolásszerűen, áttekinthetően „tálalnák” (a nyomtatott változatban ez így van – szerk.).
Az olvasó értelmes lény
Bíró Béla egyetemi tanár (Sepsiszentgyörgy):
– A lap rendszeres olvasója vagyok a kezdetektől. Van ott két-három ember, aki egészen eszement jegyzeteket ír, de a lap többi része olvasható, szolid, használható információkat tartalmaz, közérthetően megfogalmazva. Sajnos, Háromszéken a két napilap közötti konkurencia nem a minőség javulását eredményezte, hanem azt, hogy mindkettő a létfenntartáshoz szükséges, olvasók utáni hajszában néha olyan dolgokba megy bele, olyan engedményeket tesz, amelyekben – meg vagyok győződve – ők sem hisznek igazán. Ha én dönthetnék, még nagyobb súlyt helyeznék arra, hogy minden és mindennek az ellenkezője is elhangozzék a lapban, mert töretlenül hiszek abban, hogy az olvasó értelmes lény, aki majd eldönti, hogy mi a jó, és mi a rossz.
Magyari a kedvenc
Berszán István református lelkipásztor, az Erdővidéki Református Egyházmegye esperese (Középajta):
– Emlékszem, amikor megjelent az első lapszám, igazán örvendetes volt, főképpen, mert Felsőháromszékről kerültem Erdővidékre. Eleinte az volt az érzésem, hogy ez inkább Kézdi- és Orbaiszék lapja, s azóta, bár sokat változott, mégis kevésnek tartom az erdővidéki témákat. Rendszeres olvasója olyan hat éve vagyok a Székely Hírmondónak, s hogy „felfutott”, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy itt Középajtán, s tudtommal Erdővidéken is egyre több az előfizetője. Ami nem tetszik, az a Ne fojtsa magába! rovat.
Az elgondolás jó, de én csak névvel engedélyezném közölni az SMS-eket. Egyébképpen tetszik, kimondottan javára válnak az önkormányzati oldalak, ahol mindenki mindig tájékozódhat az illető település életéről. Általában tetszik a lap, de ha választani lehet, akkor Magyari Lajos „szösszenetei” a kedvenceim. Ha én volnék a főszerkesztő, az oknyomozó riportokat előtérbe helyezném, persze előzőleg kellőképpen tájékozódva az „ügy” mivoltáról, s csak utána indítanám el a dolgot, nem szenzációt hajhászva, hanem kiderítve-kimondva az egyre több furcsaságot, visszaélést stb. kies megyénkben (is).
Néha túl bulváros
Kovács István unitárius lelkész (Sepsiszentgyörgy):
– Színes, megfogja az embert, és bizonyára sokaknak vonzóbb a jól tördelt, rövid anyagok sorozata, mintha nagy terjedelmű, „oktató és okosító” írásokat tartalmazna. Néha túlságosan „elmegy” bulvárba, a magam részéről nem díjazom például, ha egy balesetről címlapfotót hoznak. Hogy én miként csinálnám? Meglehet, hamar csődbe vinném a lapot, mert kizárólag értékorientált írásokat tennék be. Értem én, hogy az emberben „genetikailag kódolt”, hogy a botrányra jobban figyel, de meg kell találni azt a formát, amit a modern művészet is követ, hogy valami „álbotránnyal” felhívja magára a figyelmet, de mindig értéket közvetít. Meggyőződésem, hogy hosszú távon csak a szolid hangvételű, tisztességes lap élhet meg – a Hírmondó nem jár messze ettől.
Nyúljon kényes témákhoz!
Kiss Aranka tanár (Barót):
– Megjelenése óta olvasom a lapot. Tetszik a formátuma, átláthatósága, egyszerűsége. Tetszenek a rovatai, főleg az Aktuális, a Vélemény és az Életmód. Tisztelem Magyari Lajost szókimondó, élvezetes vezércikkeiért. Kevésnek tartom az erdővidéki híreket, törekedjenek a frissességre. Ha szerkesztő lennék, olyan körkérdéseket tennék fel a különböző foglalkozású és korosztályú embereknek, amelyeknek válaszai ötleteket, megoldásokat tartalmaznának a régió fejlesztését illetően. Új rovatokat is bevezetnék, mint: jogi tanácsadás, az olvasó kérdez, cégek ajánlják szolgáltatásaikat, sikertörténetek, külföldre költözött honfitársaink beszámolói, akár pozitív, akár negatív tapasztalatok átadása. Emellett oknyomozó riportokat közölnék, nem csak egyoldalú tájékoztatásokat, jobban megfizetném azokat a munkatársakat, akik tájékozottak, akik mernek kérdezni, felelős személyeket megszólítani, sok embert érintő, akár „kényes” témához nyúlni. Ilyen például, hogy miért nem lehetett Baróton megszervezni (Beszterce helyett) az erdélyi szintű matematikaversenyt, hiszen évek óta kiugró tehetségeink vannak? Mit veszített és mit nyert volna ezzel a város? Miért nincs 1200 diáknak iskolaorvosa és fogorvosa? A „Nemzeti szálló” melletti romhalmaz eltávolításának mi az akadálya? Fresnes francia kisváros (Nagyajta község testvértelepülése) Panorama című havilapjában a tanácsosok havonta beszámolnak tevékenységükről, elgondolásaikról, megoldásokat kínálnak, a lakosokkal rendszeresen konzultálnak, és ezt nyilvánosságra hozzák. A Hírmondó követhetné ezt a példát, mert a lakosság kíváncsi a tanácsosok munkájára.
Ténylegesen is színes
Kiss András István ifjúsági szabadidős tanácsadó, turisztikai szakember, vállalkozó (Sepsiszentgyörgy):
– Kedvelem a Székely Hírmondóban a változatosságot, a színes nyomtatást, szemben a fekete-fehér konkurens lappal. Rendszeresen olvasom az újságot és gyűjtöm is a cikkeket, adattárolás és tanulás céljából. Amiket a legjobban kedvelek: az életmód, az aktuális, a sport, a szabadidő és a panoráma rovat. Szeretném, ha nagyobb terjedelemben foglalkozna a lap sporttal, az életmóddal, egészséggel, mindegyikből jó lenne még egy plusz oldal. Örülnék, ha a történelemnek és turisztikai látványosságoknak is lenne külön oldala. Szeretem a rejtvényeket és a vicceket, érdekes lenne, ha általános műveltségi vagy IQ-tesztek is beférnének ide, úgy vélem, és hasznos színfoltja lenne az újságnak.
Nem fojtja magába!
Bács-Benke László maksai polgármester is hűséges olvasója a lapunknak. A sokszínűsége miatt kedveli, a helyi hírektől kezdve a horoszkópig mindent elolvas belőle. Még a Ne fojtsa magába! rovat SMS-eit is, pedig azok sokszor szereztek keserű perceket számára. Meggyőződése ugyanis, hogy az elmúlt évben többet szerepelt benne, mint bármelyik más közéleti személyiség, és kizárólag negatív színben volt ott feltüntetve.
– Úgy vélem, ami a rovatban megjelenik, az zaklatás. Éppen ezért, ha én lennék a szerkesztő, nem engednék be mindenféle névtelen SMS-t, hozzászólást vagy olvasói levelet, hiszen álnévvel bárki bármit írhat, szapulhat.
Ne változzon!
Édler András, a Kovászna Megyei Kereskedelmi és Iparkamara elnöke:
– A Hírmondót azóta olvasom rendszeresen, mióta Kézdivásárhely-központú hetilapból megyei napilappá lett. Az online változatot kedvelem, kényelmesebb, de a nyomtatott formát is követem. Az utóbbi időben rendkívül sokat fejlődött a lap, felnőtt, átfogó, kiegyensúlyozott, tetszik a tördelése, egyszerű, áttekinthető. Nem szeretem, hogy néha, vélhetően olvasócsalogatónak szánt, bődületes nagy címek vannak, ami félrevezető, mert nem mindig van meg hozzá a tartalom. Ha én szerkeszteném, egy darabig nem nagyon változtatnék rajta, jól „beállt” a lap.
Figyeljünk a fiatalokra!
Váncza Tibor, az erdővidéki RMDSZ elnöke:
– A Székely Hírmondóra elsősorban a kiegyensúlyozottság jellemző. Évek óta előfizetője vagyok, kedvenc rovatom a Ne fojtsa magába!, ezt mindig elolvasom, mert kíváncsi vagyok az emberek véleményére, gondolkodásmódjára. Fontosnak tartanám, hogy az újságban továbbra is megjelenjenek az önkormányzatok tevékenységét bemutató rovatok, a körképek. Ami „hiánycikk” a lapban: keveset foglalkozik a fiatalokkal. Azt szeretném, ha a továbbiakban rájuk jobban odafigyelnének!
A Székely Hírmondó eredetileg az 1848-49-es szabadságharc idején látott napvilágot. Első lapszáma – Háromszék első sajtótermékeként – 1849. június 7-én jelent meg Kézdivásárhelyen, Bem tábornok tábori nyomdájával nyomták. Heti két alkalommal jelentkezett, az ötödik lapszám után kérészéletének véget vetett a cári intervenció. A második sorozat 1996. március 15-én indult útjára, azóta fölfele ívelő pályát járva be – független közvélemény-kutatók mérése szerint a legolvasottabb magyar lap Erdélyben. 2010 márciusában vált megyei napilappá.
SzH-összeállítás
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2015. május 6.
És mégis boszorkányüldözés?
A magyar nemzetiségű vezető személyek – elsősorban polgármesterek és tanácselnökök – veszélyeztetettségi készenlétben állhatnak, hogy mikor ütnek rajtuk nagy hirtelenséggel a DNA-s ügyészek és a maszkos csendőrlegények. Legújabban Ráduly Róbert Kálmánra csaptak le, vele egyik alpolgármesterére, Szőke Domokosra.
Rádulyt azzal vádolnák egyebek mellett, hogy rossz építkezési engedélyt adott ki a Sapientia Tudományegyetem kampuszára (ezért legfennebb a városrendezési osztályt vehették volna górcső alá, hiszen az általuk – szakemberek által – elkészített dokumentációt írja alá, a polgármester csak ellenjegyzi, a tanács többségének egyetértésével). A következő vádpont a hivatali visszaélés, ami teljesen megfoghatatlan ostobaság, mert vagy lopott valaki, vagy nem; ha igen, azt be kell bizonyítani, nem elég légből kapottan vádaskodni. Még akkor sem, ha vélhetően valamilyen magyar ellenlábas hazudozik, abban a reményben, hogy a közelgő választásokon esetleg ő lesz a polgármester.
A következő gyanú az összeférhetetlenségre vonatkozik, s ezt bőven el is hiszem, mert a temperamentumos Ráduly már megsapkázott egynéhány SRI-s fülest és szemest, akik kitartóan követték, fényképezték, lehallgatták, s biztosan telefonjait is megfigyelték, bírói engedély nélkül. Ő úgy érezte, hogy személyi és állampolgári szabadságának durva megsértése ez, hát gyorsan elégtételt is vett.
A többi vádpont? Nos, hogy támogatta a város pénzéből – nem a bukaresti, hanem a helyi költségvetésből – Csíkszereda híres, de jobb sorsra érdemes jégkorongcsapatát, melyet olyannyira magára hagyott a bukaresti szövetség, hogy ha nem lenne a MOL-liga, mindenki szegre akaszthatná a korcsolyáit. De ezzel Csíkszereda sportéletének csúcsa veszne el, s kihunyna a száz esztendeje lángoló láng. Talán az is baj volt, hogy a csíksomlyói Hármasoltár felújításához is hozzájárult, de ezeknek a támogatásoknak semmi közük a törvénytelenséghez, hiszen lehetőségük – sőt kötelességük! – a helyi tanácsoknak a sport, az egyházak, a művelődés anyagi támogatása. Hát Csíkban ez már bűn.
Félek, hogy a korrupció üldözésének örve alatt boszorkányüldözésbe kezdtek. Félek, hogy túlbuzgó ügyészek országává leszünk, akik ezért a vélekedésemért is meghurcolhatnak. De ki lesz a következő?
Magyari Lajos
Székely Hírmondó
Erdély.ma2015. május 8.
„A magam mentségére”
A Székely Hírmondó napilap 2000. számának megjelenése alkalmából – ahogy ez másutt is bevett és indokolt szokás – a lap joggal kérdezi meg Tisztelt Olvasóit arról, hogy miként értékelik az eddig végzett munkát, s milyen jogos elvárásaik vannak a továbbiakban a szerkesztői–újságírói munkával, ténykedéssel kapcsolatban. Általában tanulságosak és épületesek e körkérdésre adott válaszok, s egyúttal azt is jelzik, hogy kinek a pap, kinek a papné, az ízlések és elvárások sokban eltérnek egymástól. Különbözőek, s igen jól van ez így, hiszen maga az élet oly sokszínű, hogy lap legyen a talpán, mely követni tudja…
Szóval, 2000. lapszám, az mégis kettőezer lapszám, s közben még Hírmondó-könyvtár is, rendszeresen megjelenő kalendáriumok, konyhaművészeti önálló kiadványok stb. stb. S mindezt egy maréknyi lelkes gárda állítja elő, inkább ügyszeretetből, mint számottevő anyagi előnyökért. Mert azok szerények, hiszen minden önerőből teremtetett, s a kis példányszámban megjelenő városi, kézdivásárhelyi hetilapból is így lett megyei, sőt sok tekintetben országos érdekeltségű napilap, piacvezető az erdélyi magyar sajtófelhozatalban, a legmagasabb példányszámban megjelenő. A 2000 lapszám közel húsz esztendő, s én bevallom, büszke és boldog vagyok, hogy a napilappá való átállás első napjától vállaltam a lap szolgálatát, ügyeink kibeszélését, az események napi felleltározását.
A mostani olvasói vélekedések tárházában van egy disszonáns hang, melyet szöveghűen így idéznék: van két-három ember a lapnál, aki „eszement” jegyzeteket ír, a lap többi része olvasható. Nos, a két-három „eszementből” az egyik, vélhetően az első én magam lennék, s ezt azért állíthatom, mert a vélekedő egyetemi tanár, Bíró Béla, több lap főmunkatársa és szorgalmatos jegyzet, sőt tanulmány írója a hátam mögött ezt másoknak élőszóban is állította. S nem csak „eszementséggel” vádol, hanem románellenességgel és antiszemitizmussal is. Zavaros gondolkodással jut el odáig, hogy saját néped jogos önvédelmének fölemlegetése mások engesztelhetetlen ellenségévé tesz. Nos, ez a hazug, vad neoliberális szemlélet a globalizáció mindenek feletti fölényének bizonyítgatása, ehhez semmi közöm, soha nem fogadom el. Én általában elolvasom Bíró Béla írásait, de soha nem minősítem. Tegyék meg mások, ha akarják.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely2015. május 18.
Egy szülőföld… sok kötelesség
Amikor Tamási Áron befejezte a Szülőföldem című pillangózó írását, mely sem regény, sem novella, sem röpirat, hanem mindenikből egy kicsi, ezzel a megállapítással zárta: az embernek csak egy szülőföldje van, de sok kötelessége. S így van az, mert lehetsz a multikulturalitás híve (a hazudás híve?), lehetsz sokat látott, járt-kelt ember, egy dolog bizonyos, hogy van egy föld, ahol megszülettél a tieid közé, őseid folytatójaként, utódaid megelőlegezőjeként. Ott neked otthon kell lenned, mert az a föld nem csupán szülőtájad, hanem édes egy hazád, s a tied, az igazi. Ha ezt fölismered, és meg tudod élni, akkor valódi hazád, lelki és testi, ha nem is politikai. Tamási Áron ezt ismerte fel, s bár Amerikát is megjárta, csak ezt fogadhatta el igazságnak.
Erdély földje a tolerancia földje kellene legyen, mint volt egykoron, de nem a divatos s hazug multikulturalitásé, melynek lényege – sajnos! – a kisebbek letaposása, hagyományainak leszólása, mellőzése. Ha valaki nem szereti, sőt lenézi a nyelvemet, tradícióimat, jelképeimet, az engem nem szeret – hát hogyan szerethetném én viszont a semmit, a lenézést? Akárhogyan is füllentgetnek, az igazság az, hogy Erdélyben ma nincs semmiféle multikulturalitás, mert ha egyik kultúra föl akarja falni a másikat, hát az nem multikulturalitás, hanem szellemi kannibalizmus a javából.
Én ebből nem kérek, ahogyan abból sem, ha azt hazudják, Románia a kisebbségek Kánaánja, csakhogy amikor erről értekeznek nagy boldogan, elfelejtik odahívni a legszámottevőbb, a magyar közösség képviselőit, s még meg is sértődnek, ha véletlenül odavetődik egy-kettő. Ilyen multikulturalitásból természetesen nem kérünk, s abból sem, ahogyan az alakuló politikai többség egyszerűen kijelenti, hogy tárgyalna az RMDSZ-szel is, de az autonómia fogalomköre kizárva. Arról már döntött az alkotmány, s az tiltja. Hát miből van az az alkotmány? Nem emberek csinálták? A józan logika azt diktálná, hogy a szöveg megy a valóság után, nem pedig fordítva. Nálunk másként van a nagy multikulturalitásban, és sehogyan sem tudjuk eldönteni, hogy az ige volt-e elébb avagy a valóság!?
Egyszóval a multikulturalitásnak intsünk szépen búcsút, s próbáljuk meg saját monokulturalitásunkat építeni szülötte földünkön, mely szülőhazánk, s azt még a szép és nagylelkű kettős állampolgárság sem pótolhatja
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2015. május 21.
A letartóztatott pünkösd?
Gyanúsan összejött a gyergyószentmiklósi polgármester, Mezei János, Csíkszereda polgármestere, Ráduly Róbert és alpolgármestere, Szőke Domokos házi őrizetbe való kényszerítése, és ha a Borboly Csaba ügyét is felmelegítik, ez már több mint gyanús, hiszen mindez a csíksomlyói búcsú előestéjén történik. Mindeközben Csík–Gyergyó, a Gyimesek százezreket várnak az eseményre, ami azért embert próbáló feladat, mert annyi lélekről gondoskodni kell, s a feladat oroszlánrésze az önkormányzatokra vár, leginkább a tanácselnökre, az önkormányzatok polgármestereire. Idén külön nagy esemény lesz, hiszen a búcsút Jakubinyi György érsek celebrálja az erdélyi főegyházmegye negyedszázados megalakulásán, hát a figyelem is nagyobb lehet. Sőt, úgy látszik, van.
A leköszönt SRI-főnök nemzetbiztonsági kockázatnak nevezte a magyarság létét, utódja, Eduard Hellwig ott folytatja, ahol elődje abbahagyta, pedig itt egyházi ünnepről van szó, igaz, a legnagyobb Európában, s ha a Szentatyának lenne érkezése, jó lenne, ha megtisztelné a félmilliós sereget, s Románia látogatásakor nem szorítkoznának Bukarestre, ahol alig néhány tízezernyi római katolikus él, az is többnyire más nyelvű. Ami nem baj, hiszen Jézus az evangélium hirdetését minden nyelveken kérte, nem csupán az államok nyelvén, netán kizárólag latinul. Hanem magyarul is, annak székely és csángó szólásán is, egyszerre félmilliónak. A ferences atyák megszervezik az ünnepséget, de erejük és számuk kevés ahhoz, hogy mindenről egymagukban gondoskodjanak. Mi hát a célja a gyergyói, csíki polgármesterek vegzálásának? A hatalmas esemény megzavarása? Nehezen fog menni, hiszen itt olyan hagyományról van szó, amely már nemzetközi, és lassan világszintű.
Ünnepelni fogunk tehát teljes szívvel, hitünkben is megerősödve, s a trikolór ott fog lengedezni a Nagy-Somlyó csúcsán, bár már elhangzott a rosszindulatú jóslat, hogy legalább trikolór nem lesz.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2015. május 22.
Kezdjetek el élni... (Ökumenikus istentisztelet a végzősökért)
Ugyanarra a csúcsra több úton lehet eljutni, de erőfeszítés nélkül soha – hangsúlyozta tegnap délben ötszáz sepsiszentgyörgyi végzős magyar diák ökumenikus búcsúztatóján Hajdu János helyi plébános, sepsi–barcasági főesperes a Krisztus Király-templomban. A hagyományos közös istentiszteletet a történelmi magyar egyházak és a város elöljáróinak részvételével szervezte a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének megyei szervezete, meghívottként jelen volt a szövetség tiszteletbeli és jelenlegi országos elnöke is.
Az iskolazászlókat a Plugor Sándor Művészeti Líceum fúvószenekarának kíséretében vonultatták fel, elhangzott a Gaudeamus, majd Hajdu János mondott előfohászt. A főesperes az indulás és érkezés, a távozás és célba érés közös ünnepének nevezte a búcsúztatót, majd arra intette a végzős diákokat, ne kövessék a tartás nélkülieket, legyen erősségük a hit, gerincesség és emberség.
Péter Sándor, az RMPSZ megyei elnöke azt kívánta a ballagóknak, aszerint éljenek, hogy mindennap gazdagodjanak, Incze Zsolt szemerjai református lelkész, Sepsi egyházmegyei esperes imát mondott a diákokért, Kovács István unitárius lelkész pedig Máthé evangéliumából a sziklára épített ház példáját emelte ki, amely kiállta a vihar csapásait. Az evangélium szavai után, a diákok mai nyelvezetére átváltva, Kovács István az okostelefonjáról kihangosítva hallgattatta végig a jelenlévőkkel Pásztor Anna Márti dala című énekét, amely az életre ébredésről, a szeretetről szól. „Hogy legyen mit mesélni, kezdjetek el élni....” – idézte többször a lelkész a dal szövegét, mert szerinte, aki rátalál a szeretetben megélt, kötődésekkel együtt szabad életre, az olyan biztos talajon áll, mint a sziklára épített ház.
Antal Árpád polgármester felolvasta Magyari Lajos a Háromszék napilapban ezelőtt huszonkét esztendővel megjelent Gaudeamus című írását, mert szerinte az ma is érvényes azáltal, hogy inti az iskolától búcsúzókat, nem lesz könnyű az út, de fontos, hogy jó válaszokat adjanak az élet kérdéseire, és higgyenek abban, ők is csodái a létezésnek, és maguk is csodákra képesek. A tisztánlátáshoz a nehezebb út vezet – hangsúlyozta Kiss Imre főtanfelügyelő, Burus-Siklódi Botond, az RMPSZ országos elnöke pedig azzal folytatta: a pedagógusok felelőssége is, hogy sikerült-e valóban felkészíteniük tanítványaikat az életre, hogy tudnak-e majd szellemileg és fizikailag tevékenyek lenni.
Használjátok az erőtöket megismerésre, védekezésre, de soha ne támadásra – figyelmeztetett Szabó Margit, az RMPSZ alsó-háromszéki szervezetének elnöke, aki beszédében kitért a rohanó családokra, a kommunikáció elsatnyulására, a pénz és a hatalom utáni hajsza eluralkodására.
Az evangélium, az ima, az elhangzott tanácsok, köszöntők sorát időnként közös ének szakította meg, valamint az egyéni és csoportos előadók műsora. Énekelt Ráduly-Baka Rebeka (Református Kollégium) és Bartos Barna (Plugor Sándor Művészeti Líceum), verset mondott Tankó Tímea (Székely Mikó Kollégium), három kórusművet mutatott be a Mikes Kelemen Elméleti Líceum Szőts Dániel vezette országos első díjas kórusa.
A pedagógusszövetség iskoláknak szánt könyvajándékát az iskolaigazgatók vették át, majd közös ima és áldás, valamint a magyar és a székely himnusz eléneklése után az iskolazászlók kivonulásával ért véget az ökumenikus ballagás Sepsiszentgyörgyön.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. május 26.
A szétmetszett magyarság
Talán már nem is Trianon szörnyű csonkolásait érzem és látom a legnagyobb traumaként, hiszen azt ránk erőltették, inkább az fáj jobban, amit mi mostanában öncsonkolásban végzünk el önmagunkon. Mintha már nem is fájna a romlás, az önrontás, a tagadás, a meghasonlottság. Amikor azt mondom, hogy a magyarság lemetszi magáról a magyarságát, már nem feltétlenül az ország- és nemzetárulókra gondolok, hanem az általam nemrég még tisztelt magyar értelmiség egy részére, aki már önmagába mardos, de a nemzetét rontogatja.
Olyan nagy költőre, mint Parti Nagy Lajos például, akit költői, esztétikai mércének is tekinthettünk nemrég, mára a szavai, mondandói értelmezhetetlenné váltak. S éppen nemzeti ünnepünket, március idusát találja alkalmas alkalomnak, hogy a mai nemzeti jobboldalt megfejthetetlen fogalomsorral fasisztoidnak, mélyrepülő paródiának kiáltsa ki, egy kalap alá véve a Fideszt, a Jobbikot, a KDNP-t, s a nagy gyurmára kimondja, hogy arrogáns társaság. S teszi olyan nyelven, mely már nem is liberális, nem is neoliberális, balliberális, hanem mindez még posztliberalizmussal is becsokimázolva.
Mintha teljesen mindegy lenne, hogy ki viszi végromlásba nemzetünket, a felelőtlen bankármilliárdos Gyurcsány, netán Szigetvári, Harangozóék, az áruló Simicska, Tamás Gáspár Miklós, mások. Egyetlen közös ellenséget kerestek, s Orbán Viktor személyében meg is találták azt, s úgy szólják le, pocskondiázzák, mintha reggelire Dunántúlt fogyasztana, aztán Kisalföldet früstökre, mert feltette magában, hogy teljes romlásba taszítja országát és népét, ő, az egyetlen államférfi, kisebb kaliberű politikusok között.
Tőkés László szerencsétlen kijelentésén is elcsodálkoztam, aki úgy ugrasztaná össze a mai kormánypártot és Kelemen Hunort, hogy közben Szilágyi Zsoltban látja az igazi nemzetpolitika letéteményesét. De Tőkés László korrigál (van ereje hozzá!), Parti Nagy Lajosék nem. A magyar értelmiség mindig politizált, de a népe mellett, nem ellene. Most egyértelműen ellene, akárha ez lenne a kordivat. Czegő Zoltán barátom megcsúfolt nyelvünket félti teljes joggal, én többet: a meggyalázott nemzeti gondolatot.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2015. június 4.
Elhunyt Magyari Lajos (Székelyudvarhely, 1942. október 26. –Sepsiszentgyörgy, 2015. június 3.)
Súlyos betegség után elhunyt tegnap sepsiszentgyörgyi otthonában Magyari Lajos költő, közíró, szerkesztő. Alapításától, 1968-tól a Megyei Tükör újságírója, főmunkatársa, főszerkesztő-helyettese, az 1989 decemberében alapított Háromszék független napilap első főszerkesztője. 1992-ben politikai pályára lépett, az újságíráshoz 2000-ben tért vissza.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. június 4.
Magyari Lajos (1942–2015)
„Kit érdekelne Bocharában,
hogy székely–magyar vagyok?”
Az embernek fia, ki halandónak született, életében nem szabadulhat az élet törvényeitől. Azokat tartja be azzal is, hogy végső lélegzetével visszatér az anyagba.
Magyari Lajos költő jól kivehető nyomokat hagyott maga mögött, a fájdalom mellett. Székelyudvarhelyen született 1942-ben, ott végezte iskoláit. 1966-ban végezte a magyar nyelv és irodalom szakot a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Maros megyében, Héjjasfalván tanított két évet, 1968-tól, az új megyésítéstől a frissen alakult Megyei Tükör belső munkatársa. Első versei 1962-ben jelennek meg az Ifjúmunkásban, majd a romániai magyar sajtóban, Magyarországon, rendre. Első verseskötete, a Hétarcú ballada 1969-ben került az olvasók kezébe. Nemsokára megjelent a Csoma Sándor naplója című verse külön kis kötetben, ezt több ázsiai, európai nyelvre is lefordították Kádár László debreceni egyetemi tanár ügyködése mellett.
A versben szerepel egy helyen ez: „...ha majd megalkotjátok az energikus táj fogalmát...” A sokat próbált költő, Magyari ezzel a szerdai nappal – 2015. június 3. – végleg ötvöződött az energikus székely tájjal. Himnikus verseinek tucatjait írta szülőföldje bűvöletében. Ebben nem volt egyedüli, hiszen egy nemzetet, földrészt, szülőföldet csak az elkötelezett közösség tud halhatatlanná, s tán örökkévalóvá emelni lélekben, valós és érette való küzdelemben.
Az élet törvényei érvényesültek az Ő elmúlásával is. Pár nappal ezelőtt még fölcsúszott párnáiról, mintegy erőt véve a nagy törvényeken, hagyatkozott kéziratairól. És a Székely Hírmondó napilap egyik hasábjáról, melyen fél évtizede naponta jelentkezett. A felelősségtudat vagy a halálos ágy riadalmai adtak erőt ehhez – ki lehet megmondhatója ennek? Élők között senki. Ám ott van Magyari versei között a sugallat s az értelem, együtt a maradék nép s nemzet jövendőjéért viselt aggodalommal. Nyugodalma a mai nappal elkezdődött a Székely Hírmondó főmunkatársának.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2015. június 4.
MAGYARI LAJOSRA EMLÉKEZIK KEGYELETTEL AZ RMDSZ
„(…) Most a magam dolga minden,
nem hagyakozom, magamért nem remélek.
Ti se szerkesszetek belőlem
szakállas példabeszédet.”
A hazai magyar költészet eme gyöngyszeme, a Csoma Sándor naplójából című vers utolsó soraival búcsúzik az alkotás szerzőjétől, az öröklétbe távozott Magyari Lajos költőtől, műfordítótól, közírótól és közéleti személyiségtől a Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Kegyelettel hajtunk fejet emléke, irodalmi munkássága, közéleti tevékenysége előtt, ugyanakkor – az utókornak címzett költői intésére – nem példabeszédben, hanem az ember egyediségéről szóló gondolatokkal szeretnénk emlékezni mindarra, amit közösségéért, a kultúráért, környezetének fejlődéséért tett.
A „Forrás-nemzedék” költője, Magyari Lajos 1942-ben született Székelyudvarhelyen, ahonnan magával hozta azt az értékrendet, amely a későbbiekben költészetében, világlátásában megannyiszor felsejlik. Magyartanári oklevelet 1966-ban a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen szerzett, majd két évig Héjjasfalván tanít. Ezt követően indul közírói pályája a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör belső munkatársaként, de verseit, publicisztikáját, tanulmányait már korábban is közli számtalan hazai irodalmi-közéleti kiadvány. 1979-ben a Marosvásárhelyi Írók Társaságának elismerését veheti át Kötések című verseskötetéért. A forradalom után megalakuló Háromszék napilap első főszerkesztője, 1992-től pedig politikai szerepet is vállal az RMDSZ háromszéki szenátoraként. Költészetének meghatározó hangja a szembesítés és önszembesítés, a közösség és az egyén felelősségének, világszemléletének mibenléte, helytállósága. Közíróként is ezek a kérdések foglalkoztatták, keményhangú bírálója és jövőbe tekintő elemzője volt környezete jelenségeinek, közössége viselt dolgainak. Négy önálló verseskötetet hagyott hátra, mindemellett pedig számtalan műfordítást, közéleti publicisztikát.
Az RMDSZ kegyelettel emlékezik rá, fejet hajt a romániai magyar közösség értékeit mindennél előbbre helyező irodalmi és közéleti munkássága előtt. Vigasztalódást gyászoló szeretteinek!
Emléke legyen áldott, nyugalma csendes!
KELEMEN HUNOR
szövetségi elnök
https://kms.mtva.hu/hir/2015. június 5.
A kommandói ősrengetegben (Búcsú Magyari Lajostól)
Szerda éjszaka álmomban megjelent Magyari Lajos. Kommandói háza előtt állott a reggeli verőfényben, indulunk gombászni? – kérdezte, és hamarosan ott kóboroltunk a kommandói ősrengetegben, mint az elmúlt évtizedekben annyiszor.
Noha mindketten szerettük a gombát különféle módokon elkészítve, ezekben a végeérhetetlen csatangolásokban mégsem csak a gomba volt a lényeges. A gomba, azt hiszem, csak ürügy volt, inkább a szabadság mámorító érzése nyűgözött le. Néhány órára, volt, amikor egy fél napra az isten háta mögötti erdőségben úgy érezhettük, kiszakadunk a világból és átlépünk egy másikba. Ez persze illúzió volt, de olyan, amiért mindég érdemes volt újra meg újra elindulni. Álmomban többet nem beszélt, konokul, leszegett fejjel, a földet, a bokrok alját figyelve – tűnnek-e fel a sárga rókagombák, a fehér keserűgombák, a medvegombák barna kalapjai, a méltóságteljes drapp őzlábak – ment elöl, én utána. Álmomban tudtam, hogy már nem él, meg akartam kérdezni tőle, hova került, hol van most, van-e túlvilág, ha igen, milyen, de nem mertem megszólalni, s egy vágottasban hirtelen tűnt el, egy rókagombacsoport sárgállott nem messze, ezeket már nem szedhette össze, valakik, az égi hatalmak siettek, nem adták meg az utolsó utáni lehetőséget. Felriadtam és rám dőltek az évek, amelyek labirintusában együtt is, külön is annyit kerengtünk. Volt idő, amikor együtt. Azokban az években, 1968-tól, a Megyei Tükör megalakulásától a hetvenes évek elejéig mintha nem is aludtunk volna. Csapatoslag kószáltunk, Czegő Zoltán hasonlatát idelopva, mint a vadkutyák. Akkor el sem tudtuk képzelni, milyen lehet az út az alkonyatban, hittük, halhatatlanok vagyunk, nekünk minden sikerülhet. Ezek voltak a Tükör hősi évei, de hamar vége lett ennek is, a reklámmegyében, ahol éltünk, nagyon hamar kialakultak a fölé- és alárendeltségi viszonyok. A lapot szétverték, más szóval „átalakították”, erről Gálfalvi Györgynek egy interjúban arra a kérdésre, hogy „tettél-e olyasmit életedben, amit utólag megbántál?”, azt válaszolta: „Igen. Hagytam én is, mint a többiek, hogy felbomoljon a szerkesztőség.” Kérdés, tehetett volna-e valamit? Ennek a megválaszolása túlnő ezen a fehérzsebkendő-lobogtatáson, ismételten az égi hatalmak szeszélyeiig jutunk: ha még adnak Neki néhány napot, megérhette volna összegyűjtött verseinek megjelenését, az Út az alkonyatban után 21 évig nem jelent meg új verseskönyve. Hogy miért nem, az szintén a megválaszolandó nagy kérdések közé tartozik, amelyek kikerülhetetlenek. A versírás létformája volt, noha a fordulat után évekre átment a politikába, és utána egyre jobban visszahúzódott, köré zárult a magány, elindult az úton az alkonyatban. Egyik versében, búcsúzzunk ezzel Tőle (mindezt hamarosan bővebben is megírom, nem térve ki a Magyari Lajos költői, közírói és politikusi pályájának hajtűkanyarjaiban gomolygó kérdések elől), igen, esik a Kárpátokban: „Esik Kommandón. / Övig lucsokban, ködben a táj. / Azt hozza, amit vinni kéne, / ami fojtogat, ami fáj.” – kezdi és így fejezi be: „Pedig már egyszer / egy igazi zápor kéne. / lelket is átmosó zivatar. / Jőnie kéne, jönni fog? / Nem jön. Nem. Már nem akar.”
Ha van túlvilág, s most halhatatlan lelke fényként lebeg körülöttünk, felteheti a kérdést: Miért éppen ezzel a versével búcsúzom Tőle? Talán, mert hiszem, egyszer eljő az a zivatar. De azt is mondhatnám, életünkben mindég is szerepet játszottak a véletlenek, amelyek lehet, nem is véletlenek voltak. Nyugodj békében, Lajos, most már verseidben élsz tovább, ha akarod, ha nem, ha van másvilág, ha nincs. És barátaid, ellenségeid emlékezetében. De ők is mulandók, verseid java viszont megmarad. Ebbe már nem.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. június 5.
Az utolsó vers
Magyari Lajos emlékére
Szép volt, Uram, köszönöm. De most már álmodni sem szabad. / Fa-rémet rajzol néhány összegubancolódott torz ág. / Fázom. Megáll fölöttem egy felhő, alvadt vér-rongycafat: / Átölel, mint édesanyám, mint a szétszaggatott ország.
Új hazát én már nem keresnék
Nehéz és fölösleges lenne szerteterelgetni Magyari Lajos immár gyűjteményes könyvében az úgynevezett közéleti verseket a szülőföld-versek mellett. Erdélyben magyar – tisztességes magyar – költő számára mindkettő ugyanazt jelenti. Éhező embertől ne kérdezd se odakinn, se a zárkában, rántott húst enne-e vagy töltött káposztát.
Mintha azonosak lennének az álmai is Magyarinak odafenn, Kommandón, a Gyimesekben, vagy éppen a márciusi magyar nemzeti ünnepen.
Életre vágyik minden, mi eltiport,
a Szabadság nem fér semmi paragrafusba.
Amikor az egykori, törvényen kívüli kommunista Lázár Mihály föltételezett hitvallását idézi, ismét az erdélyi rabság, a magyarság jelenik meg előtte és az olvasó előtt. Magyari odaáll a pesti ’56-os, kommunistaellenes forradalmárok mellé fenntartás nélkül. A nemzet kenyere című versben, versből:
Ha a kenyeret megeszik, imádság közben,
és szétosztják sok-sok millióra,
hatalmas tölggyé egyesül az ősi rögben
a széttépett erdő milljom fája-bokra.
Tőlünk, földünktől idegen költő, olvasó, politikus mindig megjegyzi, érdekesnek találja, hogy nálunk a szerelmi líra is átitatva politikummal, rög-tapasszal, a szabadság vágyakozásával. Monoton? – kérdezem. – Mert maga a rabság ilyen, nem a poétikánk.
Magyari Lajosnak főműve nincs. Fontos, és mindent átható a szülő-, a Székelyföld elemi erejű szeretete. Mégis fölemeljük magunk és az olvasók előtt a Csoma Sándor naplója című nagy elégiáját. A fiatal költő nagy vállalkozása és teljesítménye. Önmarcangolás – a nemzet dolgaiban. Itt nyoma sincs egyéni vívódásnak, villogásnak. Érzem, mert érezhető, ahogy rázza életre az alvót, noszogatja a vonakodót útra, felfedezésre.
Akit feldob magából a nép,
az nevében akarjon nagyot.
(kit érdekelne különben Bokharában,
hogy székely–magyar vagyok.)
Üzent utánam az otthoni világ,
vérembe lopta áramát.
Kereshetjük a hűséget ott, amott, hol amaz hiánnyal jelentkezik.
Magyari Lajosnál, és majdnem általában az úgynevezett második Forrás-nemzedék költőinél ez a magatartás hiánytalan. Magyari költészetének alapállása és szórása. Ha felhők szállnak Nyugatra innét, az ihleti, és megindítja százegyszer is a költőt. Mert fél. Mert aggódik, s aggódott egy egész nemzet és ama szülőföld nevében.
Alkalmi verseknek nevezhetjük megidézett nagyjaink elevenítését, Bölöni Farkastól Liszt Ferencig – és mindig ugyanaz a szándék. Napi istenfélő fohászában is ott vagyon a nemzetféltés: ne bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek.
Könnyű ez? Teher? Ifjú asszonyka így viseli magában a boldog terhet. Elbúvik sírni, hogy ne szánják…
Nem a témaszűke – annak is lehet kínja írónál –, az elkötelezettség maga, ami nyomasztó akkor is, ha fönn a Nyerges-tetőn emlékezik virágra, leányra és a 48-as hős honvédekre. Ennyire szabadon csak rab nép vergődő fia tud égbe kiáltani. Legnagyobb bajunk az, és ismét csak hazabeszélek, hogy a mai és fiatal(-abb) költőink, íróink nem veszik vállukra azt, amit Magyari Lajos is, annyi társa és kortársa mellett, immár letett óvatosan a maga válláról.
Első kötetéből – mindössze négy volt – idézem:
Egy karcsú lány a vizek fölött
színes ruhákat bontogat –
fénybe pendült íves teste
hajlékony, mint a gondolat.
A víz öleli, átalfogja,
szivárványt szór, gyönyörködjék,
– a partról, szomjas füvek közül
elnézem a ruhák röptét.
A napjaim is így szállnak,
suhogva zúgó vízhez érnek –
vakítóan tiszta lesz mind,
vétkeim is mind fehérek.
(Cia)
Nem megszállottság, de igenis egész embert átfogó, egész életutat és pályát átölelő írói-költői magatartás ez, benne értve és láttatva a magánéletet is, amelyben minden „Cia szemére emlékeztet”.
Egy kritikus megszámlálta, hányszor szerepel első kötetében a tűz és szinonimái. Volt, amit számlálnia, szent igaz. Ám volt és van, ami ki nem aluvék mindmáig. Sokáig sem. Sajnos-e az, hogy a középszer dönt, díjaz, ítél elevenek és holtak fölött? Az érték megmarad. A sok senki írdogáló sosem lehet mérce.
Magyari Lajos 1992-től egy cikluson át volt szenátor. Október 6-án egy alkalommal szót kért, kapott, aztán szigorúan és röviden kérte a Szenátust, fölállva emlékezzenek az 1849-es aradi 13 vértanúra, a világszabadság lobogójára. És az urak fölálltak! És a román urak percek múltán döbbentek rá, mi előtt, Kossuth, Petőfi, a magyar forradalom előtt tisztelegtek. Egy nép szószólói egy másik nép elnyomásában. Az a nép, melynek soha egyetlen forradalma nem volt.
Rettenetes és dühös kirohanások, az átverés, a maszlag bevétele… Holott minden más, tisztességes háznál ez levett kalappal történt volna.
A kommunista ántivilágban – ez se jobb – Magyari Lajos hunyorított a diktatúrára. Ezt úgy vehetjük, mint székely kenderszőttes alsóban a trikolór gatyamadzagot. Világítson csak Magyari felől, annyi más verse között a legutóbbi, amit nemrég vetett papírra.
Köszöntő
Új hazát én már nem keresnék,
Ha a régi földemet ki is kezdték
hívatlan vendégek, ordas eszmék,
diktátumok és árulások,
szemet vetettek rá senki-mások,
azért az mindig az enyém lesz,
nem vesz erőt rajta veszejtő enyészet,
mert földjében tavaszok és nyarak laknak,
hazát ad embernek, vadnak, madaraknak,
búcsúzó őszöknek, fémkemény teleknek,
de leginkább hazája a kikeletnek,
minek eljön mégis a sors diadalja,
akkor is, ha testünket már hant takarja,
mi leszünk e földnek sója, suttogása,
ő pedig lészen a mi omló arcunk mása,
szent kötésünk örök tanúsága.
Új hazát én már nem keresnék,
telét elviselem, várom kikeletjét.
(2015)
Czegő Zoltán
---
Cum Deo
Czegő Zoltán fájdalmasan tömör nekrológjából értesültünk Magyari Lajos haláláról. (Székely Hírmondó, 2015., június 3.) Akik tudjuk, mit jelentett embernek maradni akkor is, amikor vizafogóban kellett taposni a semmi vizeit, értékelhetjük érdemben a makacs és nem is mindig néma ellenállás Magyar Mezőin mégis Bem apósan „tévelygő” erdélyi nemzedékek kikezdhetetlen tisztaságát.
Ma, amikor már a jövőnk is korrodálódik, ez a konok tudat a mi rozsdamentes pengéjű bicskánk. Sajnos, többnyire egymást szurkáljuk vele.
Halottaink azonban mindég új feladatot rónak szívünkre, alkalmi zászlainkra. Ez a mostani, a Lajosé, századokra utal vissza. Felirata le- és elmázolt formájában is százszorosan rákóczis. Istennel a hazáért és a szabadságért. Hazahozta Kőrösi Csoma Sándort, és azóta már többször is visszajárunk rokonainkhoz, akiket Csoma jobban tudott, mint mi ma, mégsem ismerhetett meg soha.
Pentaton rokonaink sem szabadok. Ezért érvényes minden nagy fejedelmünk jelszava. Lényege a világ működési elvét foglalja szavakba. Cum Deo. Mindenki szabadságáért. Akkor vagyunk szabadok, ha testvéreink sem rabok.
Lobogtatja a mulandóság szele lelkünk lobogóit. Valaki élő, valaki nem élő, de élőbb, mint mikor még hús-vér vala, tartja igazán magasra szerelmetes székely-magyar jelképeinket.
Mindenkik vagyunk, és mindig csak magunk.
Életedet, magyarságodat végigszenvedő Magyari Lajos, nyugodj békében!
Bölöni Domokos író, Marosvásárhely
---
Márciusi parafrázis
Bálint Gábor emlékének és a szentkatolnaiaknak
Igen, valahol valóban „kell lenni egy
őshazának”,
s ha nézed kifosztott, meggyalázott
házad,
magadat már csak ezzel vigasztalhatod,
s míg vesztett hazában
siratod édes otthonod,
legendái ugornak, türknek,
mongolnak, onogurnak
forró szívünkben rendre
megmagyarulnak.
Így vigasztaljon minket e furcsa
parafrázis,
mert sem őshaza, sem újhaza
nem lehet soha frázis,
hanem maga az éltető reménység,
hogy „megfogyva bár…” a nemzet él még,
s ha keletről egy-egy csillag
újra felkél,
olyan, mintha a régen múltakról
beszélnél.
Elhangzott a költő előadásában 2004. március 14-én Szentkatolnán, a Bálint Gábor orientalista nyelvtudós születése 160. évfordulójának szentelt emlékünnepségen.
---
Egy „alkalmi” vers Magyari Lajos írói műhelyéből
Hogy alkalom szülte a Márciusi parafrázis című verset, magam tanúsíthatom, de hogy nem alkalmi a szó megszokott értelmében, hanem ihletett vers, arról az Olvasó bizonnyal meggyőződik, ha társául szegődik a minap elhunyt Magyari Lajos eme költeményének. S ezzel mintegy igazolást is nyer, hogy – mint minden műalkotás – a vers is túléli alkotóját, ha befogadóra talál.
Évtizedekben mérhető kapcsolatunkra ezúttal nem térnék ki, csak annyit tartok fontosnak elmondani, hogy Magyari Lajos szeretettel látott vendég volt a szentkatolnai Bálint Gábor-emlékünnepségeken. Az egyik évfordulóra aztán nemcsak ünnepi beszéddel készült, hanem – az utolsó pillanatig titokban tartotta! – új, nyomtatásban sehol meg nem jelent verset is hozott, amit a falu templomában összegyűlt közönség előtt ő maga mondott el, „alkalmi” verse kéziratával pedig engem ajándékozott meg.
Aki a magyarság, illetve a székelység annyi nagy történelmi személyiségét idézte meg versben, a nyelvzseniről és kiváló székely-magyar férfiról, Bálint Gáborról is figyelmet érdemlő, ihletett versben emlékezett meg mintegy évtizeddel ezelőtt, s külön tekintettel volt a tudós szülőfalujának lakóira, a szentkatolnaiakra, akiknek ajánlotta ezt a versét.
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)