Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 393 találat lapozás: 1-30 ... 301-330 | 331-360 | 361-390 | 391-393

Névmutató: Nagy László

2015. augusztus 18.

Búzát küldtek a magyarok kenyerébe Székelyföldről is
Négy Hargita megyei adományozó közel kétszáz kilogramm búzát ajánlott fel a magyarok kenyerének megsütéséhez. Ebből húsz kilót kedden vittek el Pécsre, a többit pedig átadták Balázs Zsókának, a Szent Ferenc Alapítványhoz tartozó csíksomlyói Szent István Kollégium vezetőjének.
Székelykeresztúrról Nagy László, Csíkszeredából a Harmopan Rt. malomipari és pékipari cég, a burgonyakísérleti állomás, valamint egy székelyudvarhelyi, névtelenségét megőrizni kívánó vállalkozó adományozott idén közel kétszáz kilogramm búzát a Pécsett megsütendő magyarok kenyeréhez. A felajánlott búzából a megyei önkormányzat szimbolikusan húsz kilogrammot küldött Pécsre, a többi pedig Csíkszeredában maradt.
„Szimbolikus gesztus, mely az összetartást erősíti. Köszönet az adományozóknak, akik hozzájárulnak ahhoz, hogy ez az összefogás kiteljesedjen Székelyföld ezen részébe is. Ez a búza tovább él nemcsak a lelkünkben, hanem felhasználása révén a legjobb helyre kerül, ide, a Szent Ferenc Alapítványhoz” – fogalmazott Borboly Csaba, Hargita Megye önkormányzatának elnöke kedden, amikor a búzát átadta Balázs Zsókának. E gesztust a Szent Ferenc Alapítványhoz tartozó csíksomlyói Szent István Kollégium vezetője „egy szívből jövő Isten fizessével” köszönte meg.
A magyarok kenyere rendezvény az új kenyér ünnepéhez, augusztus 20-hoz kapcsolódó program, melynek keretében immár ötödik alkalommal a Kárpát-medence magyarlakta területeiről ajánlanak fel búzát. Az ünnepélyes összeöntés és őrlés után sütik meg a Magyarok Kenyere Ünnepén, augusztus 20-án az ünnepi kenyeret Pécsett. A magyarok kenyeréhez a vajdasági Székelykevéről küldenek kovászt és Parajdról érkezik a só. A szervezők tájékoztatása szerint az összegyűjtött búzából őrölt lisztet a Dévai Szent Ferenc Alapítvány, illetve a kárpátaljai Nagydobronyi Református Irgalmas Szamaritánus Gyermekotthon gyermekeinek, valamint az Oltalom Karitatív Egyesület rászorulóinak ajánlják fel.
A program a Magyarok Kenyere Alapítvány, Pécs városa és a Nemzeti Agrárgazadasági Kamara stratégiai partnerségében valósul meg. Az első évben a jótékonysági akció keretében magyarországi és határon túli magyarlakta településekről 10 tonna búza érkezett, egy évvel később már 25 tonna, majd a harmadik évben 100, tavaly pedig 220 tonna.
D. Balázs Ildikó
Székelyhon.ro

2015. augusztus 24.

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (7.)
Lapunk Szempont mellékletében sorozatban közöljük Kása Zoltánnak, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem egykori rektorhelyettesének, a Sapientia EMTE szenátusa elnökének visszaemlékezéseit. Az írás részlet a szerző készülő könyvéből.
Ezután sok-sok vita, veszekedés volt a karok miatt. A 2004-es választások után Marga megnyugodhatott, mert az új rektorhelyettesek (Salat Levente és Nagy László) nem támogatták feltétel nélkül a magyar karok létrehozását. Az újságnak Salat Levente azt nyilatkozta, hogy „az RMDSZ és a kormánypárt közötti egyezség értelmében létrehozandó magyar karok ötletét nem tudja támogatni, mivel az a szakértők feje fölött jött létre."
Ezzel nemcsak az egyetem magyar tanárainak (ha nem is túlnyomó, de) többségével, hanem az RMDSZ vezetőivel is szembement. Ez a viselkedés egyenesen vezetett ahhoz a helyzethez, amelyet már nem tudtak kezelni, és 2006 novemberében mindketten lemondtak. Hantz Péter és Kovács Lehel adjunktusok, BKB (Bolyai Kezdeményező Bizottság)-vezetők „polgári engedetlenség"-szerű akcióit sem ők, sem az egyetem román vezetősége nem tudta kezelni. A román vezetőség (a többség diktatúrájához szokott emberek) csak a drasztikus megoldást tudták elképzelni: az egyetemről való kizárást. Ezt azonban már a magyar rektorhelyettesek sem tudták elfogadni, és lemondtak tisztségükről. Később Nagy László visszavonta lemondását, Salat Levente azonban nem hátrált meg.
Amikor 2005 őszén a BKB Erdély több városában tüntetést szervezett a Bolyai Egyetemért, Kolozsváron a BBTE épülete előtt tartották meg a tüntetést október 17-én, hétfő délután (képünkön – szerk. megj.). Két nappal előtte, szombat délelőtt a matematika és informatika kar prodékáni irodájában voltam, amikor telefonáltak a rektori hivatalból, hogy mivel a dékán nem érhető el, menjek helyette 12 órára a rektoriba vezetőségi gyűlésre. Itt egyetlen napirendi pont volt: meg kellett szavazni egy tiltakozó közleményt, amely elítéli a hétfőre tervezett tüntetés kezdeményezőit, megbélyegezve a „szeparatista törekvéseket".
Többen hozzászóltak a szöveghez, én is. Azt mondtam, hogy nem kell semmilyen közleményt kiadni, a véleménynyilvánítás szabadsága mindenki számára biztosított. A szavazáskor egyedül voksoltam a nyilatkozat ellen, a többiek mind megszavazták, köztük öt magyar kolléga is (az Erdélyi Napló okt. 18-ai száma a nevüket is közli). Magyari Tivadar (későbbi rektorhelyettes) az újságíró kérdésére azt nyilatkozta, hogy nem vett részt a szavazáson. Az lehet, hogy egyszer sem emelte fel a kezét, ennek ellenére megszavazta, mert a teremben volt végig, és a szavazás után Nicolae Bocşan rektor bediktálta a jegyzőkönyvírónak, hogy egy ellenszavazattal (és itt bediktálta a nevemet), minden jelenlévő megszavazta a nyilatkozatot.
Ahogy az RMDSZ könnyebbnek látta a magyar karok megvalósítását az önálló egyetem helyett, úgy az egyetem magyar vezetősége 2004 után inkább külön magyar tanszékeket szándékozott létrehozni a magyar karok helyett. 2005 tavaszán arra kértek, hogy ahol úgy gondoljuk, van lehetőség magyar tanszék létrehozására, próbáljuk előkészíteni az anyagot, de egyelőre kezeljük ezt bizalmasan. Én elkészítettem, és továbbítottam egy magyar informatika tanszék dokumentációját, minden megvolt, egyedül a kari tanács jóváhagyása hiányzott.
Egyszer szólt az egyetem magyar titkárnője, hogy kellene a kari jóváhagyás. Ezen elcsodálkoztam, hisz azt nem lehet megszerezni „bizalmas kezeléssel". Azelőtt azt hittem, hogy van valamilyen egyezség a rektorral ezen tanszékek létrehozására, de kiderült, hogy nincs. Kénytelenek voltunk kari tanácsi engedélyt kérni. A szeptemberi kari tanács ülésén elhalasztották a döntést, a decemberin valójában elutasították, formailag azonban ismét halasztottak. Én ekkor mondtam le dékánhelyettesi, a kari magyar tagozat vezetői pozíciómról és szenátusi tagságomról. Hirtelen elhatározás volt, megírtam egy rövid román nyelvű lemondást (sajnos nem indokoltam meg az okát), írtam egy magyar nyelvű nyilatkozatot, amelyet feltettem a honlapomra, kikapcsoltam a telefonomat, és hazamentem.
A november 19-ei nyilatkozat így szólt: „Azonnali hatállyal lemondok a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen viselt tisztségeimről, azaz a Matematikai és Informatikai Kar dékánhelyettesi funkciójáról, a kari tanácsi, valamint a szenátusi tagságról.
Már régóta nem éreztem jól magam abban a közegben, amelybe ezek a tisztségek kényszerítettek, de az utolsó csepp a pohárban azt volt, hogy december 15-én a sajtóban megjelent a rektor és a dékán úr aláírásával az a nyilatkozat, hogy az általam javasolt új informatika tanszéket a tanári tanács nem leszavazta, hanem csupán elhalasztotta a döntést május 1-jéig.
Ez még formálisan is csupán részben igaz, hisz a javaslatot véleményező bizottság három pontban kifejezi azt a véleményét, hogy ezt a tanszéket nem lehet létrehozni (1. az új tanszék átfedi a jelenlegi struktúrát, mivel ugyanazon tárgyak több tanszékre kerülnének, 2. nincs jól körülhatárolt kutatási tematika, 3. mivel magyarul tanítandó tárgyak szerint szerveződik, nem felel meg a törvényes követelményeknek), és csupán a negyedik pontban javasolja, hogy az egész tanszéki struktúra átszervezésekor térjünk vissza a kérésre. A tanári tanács gyűlésén a hozzászólok határozattan ellenezték az új tanszék megalakítását. A vélemények teljesen megegyeztek a szeptemberi gyűlésen elhangzottakkal, amikor tényleg elhalasztottuk a döntést december közepéig.
Úgy érzem, hogy ez a fajta alulról való építkezés, amelybe a magyar tagozat vezetői belesodortak, nemcsak eredménytelen, de fölöslegesen mérgezi a kollégák közti viszonyt. A magyar tagozat vezetését ez éppen a saját elképzelése ellen fordítja, amelynek alapja a multikulturalizmus, a barátság ápolása, úgy gondolván, hogy a lassú (szerintük ez a radikális ellentéte!) változások segítik leginkább ezt. A rosszul előkészített akció, amely bennünket abban a hitben tartott, hogy létezik valamiféle egyezség az egyetem legmagasabb vezetői szintjén a tanszékek létrehozásáért, tökéletes káoszt eredményezett.
A magyar tagozat vezetői minden alkalmat megragadnak, hogy nyilvánosan megbélyegezzék azokat, akik más véleményen vannak (Európa-ellenesek, gerillaharcot folytatnak stb.), és nem veszik észre, hogy a jelenlegi kaotikus helyzetet éppen az okozta, hogy véleményükkel, elképzeléseikkel szembehelyezkedtek mind a magyar tanárok többségének a véleményével, mind az érdekvédelmi szervezetünk politikusainak a véleményével. Nem tudok olyan esetről a legrosszabb időkből sem, amikor a magyar vezetők ennyire ellenségesen viselkedtek volna azokkal szemben, akiket képviselniük kell."
A sajtó szereti a szenzációt. Ez a lemondás és a magyar kollégáim csatlakozása (ők is lemondtak a kari tanácsi tagságukról) napokig hírként szerepelt. Amikor 2008-ban átmentem a Sapientiára, előtte pedig Bodó Barna (aki a BKB elnöke volt), az semmilyen hírként sem szerepelt a sajtóban. Gondolom, részben azért, mert csak később szereztek róla tudomást, részben mert nem látványos lemondással párosult.
Miután a dékán megbeszélést folytatott a kar magyar oktatóival, ahol közvetve beismerte, hogy a rektor vette rá azon bizonyos nyilatkozat aláírására, amelyben Kovács Lehelt hamisan vádolták, és kilátásba helyezte a lemondását az ügy miatt, úgy döntöttünk, hogy részben visszakozunk. Én megtartottam a dékánhelyettesi funkciómat, a kollégák sem bojkottálták a kari tanácsot. Később ezért is megkaptam egyes (nem kari) kollégáktól, hogy „hát persze, lemondott az ingyenes funkciókról, és megtartotta a fizetéssel járót".
Érdekes, hogy mennyire másként gondolkozunk! Nekem sem akkor nem jutott eszembe a pénz, amikor lemondtam a dékánhelyetteségről, sem amikor visszavontam a lemondást. A lemondáskor szegény kari főtitkárnőnek többletmunkát adtam (persze erre sem gondoltam), mert ahogy leadtam a lemondó szövegemet, futnia kellett a rektoriba, hogy visszavegye a prémiumra javasoltak listáját, hogy engem kicseréljem másra (nyilván a dékán utasítására).
Azt a bírálatot viszont, hogy a szenátusi tagságról nem kellett volna lemondani, jogosnak érzem. De nem kívántam részt venni az akkori színjátékban! Persze ha maradtam volna, akkor elmondhattam volna a véleményemet olyan fontos esetekben, mint a Hantz Péter és Kovács Lehel kizárása az egyetemről. Előre azonban nem tudhattam, hogy lesznek olyan esetek, amikor érdemes legalább véleményt mondani. Ebben az időben Andrei Marga az egyetem elnöke volt, nyíltan nem szólt bele a minket érintő egyetemi vitákba, hagyta Nicolae Bocşan rektort, hogy „oldja meg a problémákat", persze háttérből irányítva őt.
A lemondásom után Bocşan oly módon támadott engem, hogy a magyar kollégák felháborodva írtak egy levelet, amelyet mintegy harmincan írtak alá (Szabadság, 2006. január 27.), és amelyben a védelmemre keltek. Itt nemcsak a személyemről volt szó, hanem az elvről, hogy ha a rektor igazságtalanul vádol valakit, akkor ki kell állni mellette. Ahogy tudom, csak egyetemi tanárokat és docensek kértek fel aláírásra (őket nehezebb „kikezdeni" alapon), de voltak mások is, akik alá merték írni. Ez számomra megható volt, és annak ellenére, hogy eddig soha nem mondtam meg annak a két aláírónak ezt, mindig nagy tisztelettel gondolok rájuk, és természetesen a kezdeményezőre is.
Még abban a 2006-os évben az a megtiszteltetés ért, hogy a budapesti Neumann János Számítógép-tudományi Társaság Neumann-plakettel tüntetett ki. A diplomának volt egy angol nyelvű fordítása is, amelyet szépen lemásoltam, betettem egy borítékba, és megkértem a titkárnőt, hogy adja át a rektornak. Szerettem volna látni az arcát, amikor kibontja a borítékot, majd amikor bedobja az egészet a szemétkosárba!
Egyetemi fejlesztés
1990-ben nyolc kar volt az egyetemen, a karok száma 2000-re 18-ra nőtt. A fejlesztés teljesen ad-hoc módon történt, nem volt semmilyen stratégiai elképzelés. Ezért ahelyett, hogy az egyetem megvásárolt volna egy területet, ahova építsen, fejlesszen, mindig a pillanatnyi helyzetnek megfelelően próbálták megoldani a tanteremgondokat. Voltak karok, amelyek terjeszkedtek, nőtt a diáklétszámuk, más karokon viszont csökkent a diákok száma. De senki sem volt hajlandó könnyen lemondani a birtokolt épületekről, épületrészekről.
A főépülethez minden ottani kar nagyon ragaszkodott. Inkább vállalták, hogy több épületben tanítanak, egymástól akár távol levőkben, csak ne kelljen lemondani a főépületben lévő addigi termeikről. Legjobb példa erre a matematika–informatika kar, amelynek vezetői nem voltak hajlandók elfogadni azt, hogy egy számukra építendő új épületbe költözzenek, inkább vállalták, hogy a város három, egymástól igen távol levő épületében tartsanak órákat. A szervezetlenség miatt az egyetem egyre több épületet vásárolt a város különböző részén, hogy kielégítse a karok igényeit. Egyetlen ingatlan épült tervszerűen, a közgazdasági kar impozáns épülete a Györgyfalvi negyedben.
Amikor a magyar karokért harcoltunk, sokan szemünkre vetették, hogy miért nem készítettünk egy olyan pontos számítást, amely kimutatta volna, hogy mennyibe kerülne ezek működtetése, hisz akkor egyszerűbb lenne a megvalósításuk. Ez ellen én mindig tiltakoztam, tudtam, hogy ez nem pénz kérdése, hiszen tíznél több új kar alakult úgy, hogy semmilyen számítást nem végeztek, és a karok működtek, akkor miért kellene nekünk ilyet készíteni. Ezt csapdának véltem, és vélem ma is. Azt előre lehet tudni, hogy egy kétezer diákkal működő karnak nincsenek anyagi gondjai. Márpedig ezek a magyar karok ilyen nagyságrendűek lettek volna.
Az egyetem felvállalta a teológiai karok indítását is. Mind a négy nagyobb felekezet alapított kart (ortodox, görög katolikus, római katolikus, református). Kezdetben ezek vallástanárképzők voltak, de később az ortodox és a római katolikus egyház bevitte az egyetemre a lelkészképzést is. Mi magyarul ezeket a karokat tanárképző jelzővel illettük: református tanárképző kar, római katolikus tanárképző kar stb. A református egyház, a többi felekezettel ellentétben, nem biztosított épületet a tanárképző kar számára (csak ideiglenesen a református teológia épületében).
Andrei Marga rektor nagyon támogatta azt az ötletet, hogy a református karnak az egyetem biztosítson helyet, ezért az első adandó alkalommal megvásároltak egy épületet a Horea úton két kar (a református tanárképző és a business) részére. Az épület megvásárlásának a története igen érdekes. Egyik vezetőtanácsi gyűlésen konkrétan szóba került a Horea úti épület megvásárlása. Marga rektor nagyon támogatta a megvásárlást, mások óvatosabbak voltak. A gazdasági igazgató elmondta, hogy a tulajdonos sokkal többet kér az épületért, mint amennyire egy belső bizottság felbecsülte azt. Az egyik rektorhelyettes, aki ismerte a tulajdonost is, az épületet is megnézte, hogy mennyire alkalmas oktatási célra, egyáltalán nem javasolta a megvásárlást. Drágállta, és nem találta jónak az épületet arra, hogy ott megfelelő tantermeket lehessen kialakítani.
Marga rektor többször hangoztatta, hogy neki semmilyen érdeke nem fűződik az épület megvásárlásához, csupán a három kar (akkor talán még a földrajz karról is szó volt) teremproblémáit szeretné megoldani. Azt is többször elmondta, hogy ha gondoljuk, ő kimegy, és döntsünk nélküle, ő a döntést elfogadja, de egyáltalán nem tett olyan mozdulatot, hogy ezt komolyan gondolná.
Kása Zoltán
Folytatás a következő Szempontban
Krónika (Kolozsvár)

2015. augusztus 27.

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (7.)
Ezután sok-sok vita, veszekedés volt a karok miatt. A 2004-es választások után Marga megnyugodhatott, mert az új rektorhelyettesek (Salat Levente és Nagy László) nem támogatták feltétel nélkül a magyar karok létrehozását. Az újságnak Salat Levente azt nyilatkozta, hogy „az RMDSZ és a kormánypárt közötti egyezség értelmében létrehozandó magyar karok ötletét nem tudja támogatni, mivel az a szakértők feje fölött jött létre."
Ezzel nemcsak az egyetem magyar tanárainak (ha nem is túlnyomó, de) többségével, hanem az RMDSZ vezetőivel is szembement. Ez a viselkedés egyenesen vezetett ahhoz a helyzethez, amelyet már nem tudtak kezelni, és 2006 novemberében mindketten lemondtak. Hantz Péter és Kovács Lehel adjunktusok, BKB (Bolyai Kezdeményező Bizottság)-vezetők „polgári engedetlenség"-szerű akcióit sem ők, sem az egyetem román vezetősége nem tudta kezelni. A román vezetőség (a többség diktatúrájához szokott emberek) csak a drasztikus megoldást tudták elképzelni: az egyetemről való kizárást. Ezt azonban már a magyar rektorhelyettesek sem tudták elfogadni, és lemondtak tisztségükről. Később Nagy László visszavonta lemondását, Salat Levente azonban nem hátrált meg.
Amikor 2005 őszén a BKB Erdély több városában tüntetést szervezett a Bolyai Egyetemért, Kolozsváron a BBTE épülete előtt tartották meg a tüntetést október 17-én, hétfő délután (képünkön – szerk. megj.). Két nappal előtte, szombat délelőtt a matematika és informatika kar prodékáni irodájában voltam, amikor telefonáltak a rektori hivatalból, hogy mivel a dékán nem érhető el, menjek helyette 12 órára a rektoriba vezetőségi gyűlésre. Itt egyetlen napirendi pont volt: meg kellett szavazni egy tiltakozó közleményt, amely elítéli a hétfőre tervezett tüntetés kezdeményezőit, megbélyegezve a „szeparatista törekvéseket".
Többen hozzászóltak a szöveghez, én is. Azt mondtam, hogy nem kell semmilyen közleményt kiadni, a véleménynyilvánítás szabadsága mindenki számára biztosított. A szavazáskor egyedül voksoltam a nyilatkozat ellen, a többiek mind megszavazták, köztük öt magyar kolléga is (az Erdélyi Napló okt. 18-ai száma a nevüket is közli). Magyari Tivadar (későbbi rektorhelyettes) az újságíró kérdésére azt nyilatkozta, hogy nem vett részt a szavazáson. Az lehet, hogy egyszer sem emelte fel a kezét, ennek ellenére megszavazta, mert a teremben volt végig, és a szavazás után Nicolae Bocşan rektor bediktálta a jegyzőkönyvírónak, hogy egy ellenszavazattal (és itt bediktálta a nevemet), minden jelenlévő megszavazta a nyilatkozatot.
Ahogy az RMDSZ könnyebbnek látta a magyar karok megvalósítását az önálló egyetem helyett, úgy az egyetem magyar vezetősége 2004 után inkább külön magyar tanszékeket szándékozott létrehozni a magyar karok helyett. 2005 tavaszán arra kértek, hogy ahol úgy gondoljuk, van lehetőség magyar tanszék létrehozására, próbáljuk előkészíteni az anyagot, de egyelőre kezeljük ezt bizalmasan. Én elkészítettem, és továbbítottam egy magyar informatika tanszék dokumentációját, minden megvolt, egyedül a kari tanács jóváhagyása hiányzott.
Egyszer szólt az egyetem magyar titkárnője, hogy kellene a kari jóváhagyás. Ezen elcsodálkoztam, hisz azt nem lehet megszerezni „bizalmas kezeléssel". Azelőtt azt hittem, hogy van valamilyen egyezség a rektorral ezen tanszékek létrehozására, de kiderült, hogy nincs. Kénytelenek voltunk kari tanácsi engedélyt kérni. A szeptemberi kari tanács ülésén elhalasztották a döntést, a decemberin valójában elutasították, formailag azonban ismét halasztottak. Én ekkor mondtam le dékánhelyettesi, a kari magyar tagozat vezetői pozíciómról és szenátusi tagságomról. Hirtelen elhatározás volt, megírtam egy rövid román nyelvű lemondást (sajnos nem indokoltam meg az okát), írtam egy magyar nyelvű nyilatkozatot, amelyet feltettem a honlapomra, kikapcsoltam a telefonomat, és hazamentem.
A november 19-ei nyilatkozat így szólt: „Azonnali hatállyal lemondok a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen viselt tisztségeimről, azaz a Matematikai és Informatikai Kar dékánhelyettesi funkciójáról, a kari tanácsi, valamint a szenátusi tagságról.
Már régóta nem éreztem jól magam abban a közegben, amelybe ezek a tisztségek kényszerítettek, de az utolsó csepp a pohárban azt volt, hogy december 15-én a sajtóban megjelent a rektor és a dékán úr aláírásával az a nyilatkozat, hogy az általam javasolt új informatika tanszéket a tanári tanács nem leszavazta, hanem csupán elhalasztotta a döntést május 1-jéig.
Ez még formálisan is csupán részben igaz, hisz a javaslatot véleményező bizottság három pontban kifejezi azt a véleményét, hogy ezt a tanszéket nem lehet létrehozni (1. az új tanszék átfedi a jelenlegi struktúrát, mivel ugyanazon tárgyak több tanszékre kerülnének, 2. nincs jól körülhatárolt kutatási tematika, 3. mivel magyarul tanítandó tárgyak szerint szerveződik, nem felel meg a törvényes követelményeknek), és csupán a negyedik pontban javasolja, hogy az egész tanszéki struktúra átszervezésekor térjünk vissza a kérésre. A tanári tanács gyűlésén a hozzászólok határozattan ellenezték az új tanszék megalakítását. A vélemények teljesen megegyeztek a szeptemberi gyűlésen elhangzottakkal, amikor tényleg elhalasztottuk a döntést december közepéig.
Úgy érzem, hogy ez a fajta alulról való építkezés, amelybe a magyar tagozat vezetői belesodortak, nemcsak eredménytelen, de fölöslegesen mérgezi a kollégák közti viszonyt. A magyar tagozat vezetését ez éppen a saját elképzelése ellen fordítja, amelynek alapja a multikulturalizmus, a barátság ápolása, úgy gondolván, hogy a lassú (szerintük ez a radikális ellentéte!) változások segítik leginkább ezt. A rosszul előkészített akció, amely bennünket abban a hitben tartott, hogy létezik valamiféle egyezség az egyetem legmagasabb vezetői szintjén a tanszékek létrehozásáért, tökéletes káoszt eredményezett.
A magyar tagozat vezetői minden alkalmat megragadnak, hogy nyilvánosan megbélyegezzék azokat, akik más véleményen vannak (Európa-ellenesek, gerillaharcot folytatnak stb.), és nem veszik észre, hogy a jelenlegi kaotikus helyzetet éppen az okozta, hogy véleményükkel, elképzeléseikkel szembehelyezkedtek mind a magyar tanárok többségének a véleményével, mind az érdekvédelmi szervezetünk politikusainak a véleményével. Nem tudok olyan esetről a legrosszabb időkből sem, amikor a magyar vezetők ennyire ellenségesen viselkedtek volna azokkal szemben, akiket képviselniük kell."
A sajtó szereti a szenzációt. Ez a lemondás és a magyar kollégáim csatlakozása (ők is lemondtak a kari tanácsi tagságukról) napokig hírként szerepelt. Amikor 2008-ban átmentem a Sapientiára, előtte pedig Bodó Barna (aki a BKB elnöke volt), az semmilyen hírként sem szerepelt a sajtóban. Gondolom, részben azért, mert csak később szereztek róla tudomást, részben mert nem látványos lemondással párosult.
Miután a dékán megbeszélést folytatott a kar magyar oktatóival, ahol közvetve beismerte, hogy a rektor vette rá azon bizonyos nyilatkozat aláírására, amelyben Kovács Lehelt hamisan vádolták, és kilátásba helyezte a lemondását az ügy miatt, úgy döntöttünk, hogy részben visszakozunk. Én megtartottam a dékánhelyettesi funkciómat, a kollégák sem bojkottálták a kari tanácsot. Később ezért is megkaptam egyes (nem kari) kollégáktól, hogy „hát persze, lemondott az ingyenes funkciókról, és megtartotta a fizetéssel járót".
Érdekes, hogy mennyire másként gondolkozunk! Nekem sem akkor nem jutott eszembe a pénz, amikor lemondtam a dékánhelyetteségről, sem amikor visszavontam a lemondást. A lemondáskor szegény kari főtitkárnőnek többletmunkát adtam (persze erre sem gondoltam), mert ahogy leadtam a lemondó szövegemet, futnia kellett a rektoriba, hogy visszavegye a prémiumra javasoltak listáját, hogy engem kicseréljem másra (nyilván a dékán utasítására).
Azt a bírálatot viszont, hogy a szenátusi tagságról nem kellett volna lemondani, jogosnak érzem. De nem kívántam részt venni az akkori színjátékban! Persze ha maradtam volna, akkor elmondhattam volna a véleményemet olyan fontos esetekben, mint a Hantz Péter és Kovács Lehel kizárása az egyetemről. Előre azonban nem tudhattam, hogy lesznek olyan esetek, amikor érdemes legalább véleményt mondani. Ebben az időben Andrei Marga az egyetem elnöke volt, nyíltan nem szólt bele a minket érintő egyetemi vitákba, hagyta Nicolae Bocşan rektort, hogy „oldja meg a problémákat", persze háttérből irányítva őt.
A lemondásom után Bocşan oly módon támadott engem, hogy a magyar kollégák felháborodva írtak egy levelet, amelyet mintegy harmincan írtak alá (Szabadság, 2006. január 27.), és amelyben a védelmemre keltek. Itt nemcsak a személyemről volt szó, hanem az elvről, hogy ha a rektor igazságtalanul vádol valakit, akkor ki kell állni mellette. Ahogy tudom, csak egyetemi tanárokat és docensek kértek fel aláírásra (őket nehezebb „kikezdeni" alapon), de voltak mások is, akik alá merték írni. Ez számomra megható volt, és annak ellenére, hogy eddig soha nem mondtam meg annak a két aláírónak ezt, mindig nagy tisztelettel gondolok rájuk, és természetesen a kezdeményezőre is.
Még abban a 2006-os évben az a megtiszteltetés ért, hogy a budapesti Neumann János Számítógép-tudományi Társaság Neumann-plakettel tüntetett ki. A diplomának volt egy angol nyelvű fordítása is, amelyet szépen lemásoltam, betettem egy borítékba, és megkértem a titkárnőt, hogy adja át a rektornak. Szerettem volna látni az arcát, amikor kibontja a borítékot, majd amikor bedobja az egészet a szemétkosárba!
Egyetemi fejlesztés
1990-ben nyolc kar volt az egyetemen, a karok száma 2000-re 18-ra nőtt. A fejlesztés teljesen ad-hoc módon történt, nem volt semmilyen stratégiai elképzelés. Ezért ahelyett, hogy az egyetem megvásárolt volna egy területet, ahova építsen, fejlesszen, mindig a pillanatnyi helyzetnek megfelelően próbálták megoldani a tanteremgondokat. Voltak karok, amelyek terjeszkedtek, nőtt a diáklétszámuk, más karokon viszont csökkent a diákok száma. De senki sem volt hajlandó könnyen lemondani a birtokolt épületekről, épületrészekről.
A főépülethez minden ottani kar nagyon ragaszkodott. Inkább vállalták, hogy több épületben tanítanak, egymástól akár távol levőkben, csak ne kelljen lemondani a főépületben lévő addigi termeikről. Legjobb példa erre a matematika–informatika kar, amelynek vezetői nem voltak hajlandók elfogadni azt, hogy egy számukra építendő új épületbe költözzenek, inkább vállalták, hogy a város három, egymástól igen távol levő épületében tartsanak órákat. A szervezetlenség miatt az egyetem egyre több épületet vásárolt a város különböző részén, hogy kielégítse a karok igényeit. Egyetlen ingatlan épült tervszerűen, a közgazdasági kar impozáns épülete a Györgyfalvi negyedben.
Amikor a magyar karokért harcoltunk, sokan szemünkre vetették, hogy miért nem készítettünk egy olyan pontos számítást, amely kimutatta volna, hogy mennyibe kerülne ezek működtetése, hisz akkor egyszerűbb lenne a megvalósításuk. Ez ellen én mindig tiltakoztam, tudtam, hogy ez nem pénz kérdése, hiszen tíznél több új kar alakult úgy, hogy semmilyen számítást nem végeztek, és a karok működtek, akkor miért kellene nekünk ilyet készíteni. Ezt csapdának véltem, és vélem ma is. Azt előre lehet tudni, hogy egy kétezer diákkal működő karnak nincsenek anyagi gondjai. Márpedig ezek a magyar karok ilyen nagyságrendűek lettek volna.
Az egyetem felvállalta a teológiai karok indítását is. Mind a négy nagyobb felekezet alapított kart (ortodox, görög katolikus, római katolikus, református). Kezdetben ezek vallástanárképzők voltak, de később az ortodox és a római katolikus egyház bevitte az egyetemre a lelkészképzést is. Mi magyarul ezeket a karokat tanárképző jelzővel illettük: református tanárképző kar, római katolikus tanárképző kar stb. A református egyház, a többi felekezettel ellentétben, nem biztosított épületet a tanárképző kar számára (csak ideiglenesen a református teológia épületében).
Andrei Marga rektor nagyon támogatta azt az ötletet, hogy a református karnak az egyetem biztosítson helyet, ezért az első adandó alkalommal megvásároltak egy épületet a Horea úton két kar (a református tanárképző és a business) részére. Az épület megvásárlásának a története igen érdekes. Egyik vezetőtanácsi gyűlésen konkrétan szóba került a Horea úti épület megvásárlása. Marga rektor nagyon támogatta a megvásárlást, mások óvatosabbak voltak. A gazdasági igazgató elmondta, hogy a tulajdonos sokkal többet kér az épületért, mint amennyire egy belső bizottság felbecsülte azt. Az egyik rektorhelyettes, aki ismerte a tulajdonost is, az épületet is megnézte, hogy mennyire alkalmas oktatási célra, egyáltalán nem javasolta a megvásárlást. Drágállta, és nem találta jónak az épületet arra, hogy ott megfelelő tantermeket lehessen kialakítani.
Marga rektor többször hangoztatta, hogy neki semmilyen érdeke nem fűződik az épület megvásárlásához, csupán a három kar (akkor talán még a földrajz karról is szó volt) teremproblémáit szeretné megoldani. Azt is többször elmondta, hogy ha gondoljuk, ő kimegy, és döntsünk nélküle, ő a döntést elfogadja, de egyáltalán nem tett olyan mozdulatot, hogy ezt komolyan gondolná.
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

2015. augusztus 31.

A megmaradás emberei vagyunk (A bölöni templom ünnepe)
Az unitárius templom felavatásának 120., az azt övező vár befejezésének 400. évfordulója állt a szombaton megtartott III. Bölöni Középkori Várnap középpontjában. A felszólalók a templomépítők hitét és áldozatvállalását emelték ki, s elismeréssel adóztak a műépítész Pákei Lajosnak is. A ma nemzedékét megszólítva arra figyelmeztettek: úgy kell dolgozniuk, hogy a rájuk testált örökség még évszázadok múltán is fennmaradjon.
Nagy László marosvásárhelyi lelkész a Zsidókhoz írt levélből vett igére – „nem a meghátrálás emberei vagyunk” – alapozta szószéki beszédét. Mint mondotta, örömöt jelent, hogy a szélesebb körben értelmezett nagy család, a közösség összegyűlt, s az elődök példamutató erőfeszítése előtt kifejezi tiszteletét. Arra kérte a bő kétszáz fős ünneplő közönséget, ne feledkezzenek meg arról a felelősségről, amivel tartoznak gyermekeik, szüleik, templomaik és anyanyelvük iránt: tettre és cselekedetre van szükség, hogy kultúránk s az évszázadok alatt elért eredményeink megmaradjanak. Felelősséget kell vállalnunk, s cselekednünk kell a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem érdekében – a közösségünk egészét illető kérdést nem intézhetjük el azzal, hogy majd a parlamentben megoldják; állást kell foglalnunk a kormányoknak az egyházaink gyengítésére és „a mellettünk élő egyház” erősítésére tett kísérletei ellen – fel kell emelnünk szavunkat, amikor tőlünk elvesznek, másnak pedig szállodát adományoznak; el kell utasítanunk azt az álságos képmutatást, amivel időről időre Marosvásárhely polgármestere hozzánk viszonyul. „A léleknek belső, éltető erejét ne engedjék bemocskolni, tartsuk tisztán imával. Ragaszkodjunk templomainkhoz, iskoláinkhoz és földjeinkhez, mert azokat elődeink szerezték és örökítették ránk nagy szeretettel. Mi nem a meghátrálás, hanem a megmaradás emberei leszünk akkor is, amikor nyomorgatni, megalázni próbálnak” – mondotta Nagy László.
Ifjabb Kozma Albert helybeli lelkész köszönetet mondott Lőfi Áronnak, a templom építését kezdeményező lelkésznek és mindazoknak, akik testi-lelki erejüket összeadván bő százhúsz esztendeje új templom építésébe kezdtek: ha ők nem lettek volna erősek és kitartóak, az unitáriusoknak talán ma nem lenne, ahol összegyűlniük. „Nem csak a testnek, leginkább a léleknek építették e falakat. Ide minden bölöni s minden távolról érkező betérhet megnyugodni, imádkozni s hitét megerősíteni. Lőfi Áronnak és társainak köszönhető, hogy ma a lélek művelésének és a magyar kultúrának otthona ez a templom” – mondotta a tiszteletes.
Fehér János művészettörténész a százhúsz évvel ezelőtt megszentelt templom építéséről szóló előadását a Keresztény Magvető korabeli cikkének ismertetésével kezdte, majd Ferencz József püspök önéletrajzi jegyzetének részleteivel, a tervező Pákei Lajos hagyatékából előkerült dokumentumokkal, fényképek és tervrajzok segítségével szemléltette, hogy mely műépítészek hatása érződik az Erdélyben egyedülálló templomon, illetve európai viszonylatban melyekkel mutat hasonlóságot. Fehér János szólt a templomépítők által tervezett, de elmaradt díszítőelemekről is: az egyházközséget arra bátorította, egy esetleges felújítás során vegyék fontolóra az ablakok színes üvegre való cserélését, illetve a mennyezet bizonyos részeinek bibliai idézetekkel való feliratozását. A művészettörténész úgy vélte, az unitáriusoknak azóta sem sikerült – sem méretben, sem az elvégzett munka minőségét tekintve – a bölöni templomot felülmúlót építeniük, ezért megőrzése, folyamatos karbantartása felelősséget ró az utókorra. A templomot övező várfalakról Fehér János úgy vélekedett, habár a vár építése befejezésének 400. évfordulóját üljük, azok sokkal régebbiek: nem állítanánk valótlant akkor sem, ha ötszázadik „születésnapját” ünnepelnénk, hiszen azok még annál is régebbiek. A bölönieket ünnepükön köszöntötte Apáca evangélikus lelkésze, Simon László, aki a két gyülekezet sorsa közti hasonlóságot emelte ki – bár nehézségek sora érte őket, a bajon sikerült felülkerekedniük –, majd azt kívánta, hogy a templomépítők erejét örökítsék tovább az istenházát megőrző utódaiknak. A Háromszék-Felsőfehéri Egyházkör esperese, Török István a templomot védő várfalakról és a hitet őrző templomfalakról szólva úgy fogalmazott: van, ami sosem változik, csak a szorgalmasokban volt és van elég erő, hogy építkezzenek, megőrizzenek, átörökítsenek. Ifjabb Kozma Albert úgy vélte, a lelkésznek és a keblitanácsnak a Lőfi Áron korában elvégzett munkát kell folytatnia manapság. Tenni kell azért, hogy a román állam által elvett iskola, kultúrház és föld visszakerüljön a közösséghez, a vagyont pedig úgy kell szaporítani, hogy az magyarságot megtartó erővé gyarapodjon. „Nagy felelősség hárul mindannyiunkra: kiderül, meg tudunk-e állni vagy elsodor az ár. A falunak fel kell ismernie, egységben az erő, és csak a jó munkával lehet jövőt teremteni” – jelentette ki a bölönieket szolgáló lelkész. Uzoni István gondnok arról a munkáról szólt, amit az utódok az elmúlt százhúsz esztendőben elvégeztek, hogy a templom ma is régi díszében tündököljön. A templomi ünnepség után a résztvevők a szeretetotthonban közösen fogyasztották el a felszolgált ebédet, a délutáni órákban az abásfalvi cigányzenekar kíséretében nótás mulatságot tartottak.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. szeptember 30.

MOGYE-tanévnyitó a Vártemplomban
"Az elszántnak semmi sem nehéz" – hangzott el a biztatás Zrínyi Miklós szavaival a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar hallgatóinak évnyitó ünnepségén. Mivel az egyetem vezetőségének a magyaroktatás háttérbe szorítására vonatkozó törekvését illetően nincsen változás, az idén is a Vártemplom volt az ünnepélyes évnyitó helyszíne.
A diákhimnusz felhangzása után dr. Lőrinczi Zoltán egyetemi docens köszöntötte a megjelenteket, mindenekelőtt az elsőéves hallgatókat, a szülőket, az oktatókat és a vendégeket, Zsigmond Barna Pált, Magyarország csíkszeredai főkonzulját, az RMDSZ-t képviselő Brassai Zsombor megyei elnököt és Peti András alpolgármestert, a városi szervezet vezetőjét, valamint Dávid László professzort, a Sapientia EMTE rektorát.
Az ünnepség ez alkalommal is a négy erdélyi egyház képviselőinek – Pap Noémi evangélikus, Ötvös József református, Nagy László unitárius lelkész, valamint Oláh Dénes római katolikus esperes – szolgálatával kezdődött, akik imát olvastak fel és áldást kértek a diákokra, tanárokra és az új egyetemi évre. Oláh Dénes római katolikus esperes arra biztatta a jelenlevőket, hogy népükben gondolkodó, népüket szolgáló, népüket rajongásig szerető orvosokká váljanak. Ötvös József vendéglátó lelkészként a befogadásról beszélt. Majd azokra gondolva, akik először jártak a Vártemplomban, az ott megtartott 1571-es országgyűlésről szólt, amelyen János Zsigmond erdélyi fejedelem jelenlétében megerősítették a tordai országgyűlésnek a vallásszabadságról szóló végzését egy olyan korban, amikor Európát a vallási türelmetlenség és annak következményei jellemezték. Történelmi példákon át jutott el annak hangsúlyozásáig, hogy Marosvásárhely fejlődésére milyen nagy hatással volt az a gesztus, hogy hetven évvel ezelőtt befogadta a magyar tannyelvű orvosi egyetemet. Az intézmény 1962-től befogadta a román hallgatókat és oktatókat, akik most a magyar fél önállóságát a törvényes előírások ellenére sem hajlandók biztosítani.
Szabó Béla egyetemi tanár, a magyar tanárok közösségének választott vezetője gratulált a diákoknak, hogy az orvosi hivatást választották, s az egyetemről szóló negatív híresztelések sem tántorították el őket attól, hogy tanulmányaik helyszíne a MOGYE legyen. Az erdélyi magyar közösség életképességét tükrözik a felvételi eredmények is, amelyek jobbak voltak, mint a múlt évben. A hallgatóknak sikerült tandíjas helyekre is bejutniuk – mondta Szabó professzor, aki nem hallgatta el a gondokat sem: a magyar oktatás háttérbe szorítására vonatkozó törekvéseket, a törvények figyelmen kívül hagyását és a nyílt történelemhamisítást. Ugyanakkor arra biztatta a "gólyákat", hogy jól használják ki az egyetemi éveket, hiszen a tanulás, a hivatásra való felkészülés mellett életük legszebb időszaka, ami a szerelmek, a párválasztás idejét is jelenti.
A magyar orvosi nyelv a megpróbáltatások és nehézségek ellenére Erdélyben túlélt 500 évet – utalt a Teleki Tékában őrzött, első, tudományos igénnyel megírt magyar nyelvű orvosi könyvre Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul. Az 1577-ben kiadott Ars Medica, az Egész orvosságról való könyv szerzője, Váradi Lencsés György már a maga korában is tisztában volt azzal, hogy a beteg embert az anyanyelvén lehet a legjobban gyógyítani. Megmaradásunkat szolgálja, hogy fiataljaink anyanyelvükön színvonalas iskolákban tanuljanak. Ezen intézmények között van a MOGYE, a magyar felsőoktatásnak az az intézménye, amely az egész nemzet s a magyar kormány számára is kiemelten fontos, s ezért a támogatására is számíthatnak. Bár 25 éve folyamatosan akadályozzák a működését, a nehézségek nem jelenthetik a küzdelemről való lemondást. Az egyetem vezetőségének meg kellene értenie, hogy a magyar nyelvű képzés nem ellenük van, s az egymás elleni csörték nem erősítik, hanem gyengítik az egyetemet, amely éppen a magyar nyelvű képzés által lesz gazdagabb.
A főkonzul szólt a végzősökhöz is, akiknek büszkék kell lenniük, és erőt kell meríteniük a múltból, és a megszerzett magasabb tudásból, bárhol is legyenek a világon, vissza kell adni a szülőföldnek is.
Az elsőéveseknek gratulált a felvételi vizsgán elért jó eredményekhez Tubák Nimród, az MMDSZ, a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség elnöke, aki komoly tanulásra, felelős döntések meghozatalára biztatta diáktársait. Az a fontos, hogy ki mivé nő fel, nem az, hogy minek születik. Meg kell élni a pillanat súlyát és komolyan dolgozni a kitűzött célok eléréséért – hangzott el többek között Pál Jakab Ádám elsőéves hallgató beszédében.
Les Zoltán egyetemi lelkész az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének a gondolatait tolmácsolta. Kató Béla Marosvásárhely egykori híres orvosának a példájával biztatta a hallgatókat. Az 1800-as években élt Gecse Dániel nyugat-európai tapasztalatokkal bővített budapesti tanulmányai után a szülőföldjére, Marosvásárhelyre visszatérve kamatoztatta tudását, felvállalta a szegények gyógyítását is és a gyógyítás célját szolgáló emberbaráti alapítványt hozott létre. A nemzet jövőjét meghatározó keresztyén értelmiségiek képzésében nyújt segítséget az Erdélyi Református Egyházkerület a 2015-ben alapított Gecse Dániel Orvosi és Egészségügyi Szakkollégiummal, amely az idei ősztől hirdetett felvételit az elsőéves hallgatók számára – hangzott el a beszédben.
Sipos Emese egyetemi tanár a gyógyszerészeti kar magyar oktatói közösségét képviselve gratulált az elsőéveseknek, és kifejezte reményét, hogy eljön az idő, amikor nem egy esős este, hanem fényes délelőtt az egyetem felújított termében valóban örömünnep lesz az új tanév megnyitása.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

2015. október 19.

Magyar egyetemi oktatókat is menesztettek a doktori cím hiánya miatt
Nem kellett sok magyar egyetemi oktatónak távoznia a 2011-es tanügyi törvény miatt, amely előírja: valamennyi felsőoktatásban dolgozó tanárnak – a tanársegédtől a professzorig – doktori címmel kell rendelkeznie. Utánajártunk, hogy a Babeş-Bolyai, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudomány- és a Partiumi Keresztény Egyetem tanári karából hány személy nem teljesítette a feltételt.
A jogszabálycsomag négy évet írt elő a doktori fokozattal nem rendelkező oktatóknak arra, hogy megszerezzék a titulust. A határidő 2015. február 11-én járt le, egy sürgősségi kormányrendelettel viszont – kötelezően minden egyetemre – kitolták szeptember 30-ig.
A kormány szeptember 30-án, az utolsó pillanatban ismét halasztott, és úgy rendelkezett, hogy a határidőt kitolja egy évvel (2016. szeptember 30-ig). A rendelet már az egyetemekre bízta, hogy eldöntsék, mely oktatónak adnak még egy év esélyt a doktori cím megszerzésére.
Cîmpeanu: túl nagy érvágás lett volna
Sorin Cîmpeanu oktatási miniszter tájékoztatása szerint körülbelül háromezer tanártól kellett volna szeptember 30-án megválni a felsőoktatásban, ha nem adnak újabb haladékot. Értékelése szerint a háromezer oktató egyszerre történő távozása túl nagy érvágás lett volna. Főleg azért, mert az érintettek nagy része 40 év alatti, az utóbbi években pedig 30 százalékról 17 százalékra esett a fiatal címzetes pedagógusok számaránya a felsőoktatásban – mondta a miniszter.
A tárcavezető egy temesvári konferencián úgy nyilatkozott, hogy 2010 elején az egyetemi oktatók 66 százaléka rendelkezett doktori titulussal, 2015 elején pedig ez az arány 80 százalékra nőtt, ami azt jelenti, hogy év elejéig 4 500 oktató még mindig nem teljesítette a törvény idevonatkozó feltételét. 2015. szeptember 30-ig mindössze ezer tanár szerezte meg a titulust a 4 500-ból.
A Sapientiáról kevés tanár távozott
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen a tanügyi törvény előírása kevesebb mint 30 oktatót érint Erdély-szerte – tudtuk meg a kolozsvári kar dékánjától, Tonk Mártontól. „2014-ben hosszabbítottak, hogy 2015. szeptember 30-án este tíz órakor – ismét csak kellő komolyságról adva tanúbizonyságot – újabb kormányrendelettel tolják ki a határidőt. Gondolom, a rendelet nem volt mentes különféle politikai és választási kalkulustól” – mutatott rá a kormány és az oktatási tárca következetlenségére Tonk.
A rendelet értelmében az egyetem vezetőtanácsa és szenátusa dönthet arról, mely oktató esetében élnek az egy éves halasztás lehetőségével. A dékán hangsúlyozta, a tanügyi törvény előírása nem minden egyetemet érint vérveszteségként, nem azoknál az intézményeknél van gond, amelyek eddig is tartották magukat a minőségi kritériumokhoz, hanem ott, ahol már korábban is voltak rendellenességek.
A Sapientia öt tanártól vált meg, esetükben az egyetem vezetősége úgy ítélte meg, nincs garancia arra, hogy rövid időn belül megszerezzék a doktori címet. „Az előírás például tornatanárokat is érint, akik esetében az egyetem szenátusa úgy döntött, doktori cím nélkül is minőséget tudnak nyújtani a diákoknak, így meghagytuk őket az állásaikba. Ugyanilyen logikát követett az egyetem azokkal a nyelvoktatókkal szemben is, akik nem bölcsészszakokon tanítanak, hanem például a mérnökin, a nemzetközi kapcsolatok szakon oktatnak idegen nyelvet” – vázolta Tonk Márton, hogy milyen elv mentén döntött az egyetem vezetősége.
Amikor a fej nem tudja, mit csinál a kéz
Tonk Márton a kormányrendelet és a tanügyi törvény ellentmondó előírásaira is rávilágított. Nem kerülnek például megkülönböztetett helyzetbe azok a pedagógusok, akik 2011 után szülési szabadságra mentek, és 2-3-4 év után úgy tértek vissza az egyetemre, hogy megszűnt a munkaszerződésük. Ez utóbbi például ellentmond a munkatörvénykönyv bizonyos passzusainak.
Mivel a halasztást lehetővé tévő rendeletet a tényleges tanévkezdést követően hozták meg, így a megüresedett állásokat csupán 2016-ban lehet címzetesként meghirdetni – hívta fel a figyelmet a dékán. Az álláskeretet az egyetem szenátusa a tanév megkezdése előtt fogadja el.
A megüresedett állásokat a Sapientia meghívott oktatókkal, valamint az intézményen belül szétosztott órákkal oldja meg.
A BBTE szintén kevés magyar oktatótól vált meg
A Babeş-Bolyai Tudományegyetem mintegy 40 oktató esetében döntött úgy, hogy nem adja meg a halasztás lehetőségét, ebből öten a magyar tagozaton oktattak – tájékoztatott megkeresésünkre Nagy László, a BBTE rektorhelyettese. „Azokról van szó, akik tanársegédek vagy adjunktusok voltak, és nem rendelkeztek doktori fokozattal, illetve nem is volt kitűzve a doktori védés időpontja. Egyetemi szinten körülbelül 15 oktató esetében tettünk kivételt, esetükben már kitűzték a védés időpontját” - magyarázta a rektorhelyettes.
Az egyetem a megüresedett állások egy részét nem címzetesként meghirdette, másik felét pedig a kollégák között osztotta szét órabéres fizetéssel.
A Partiumin volt olyan, aki doktoranduszként ment nyugdíjba
A Partiumi Keresztény Egyetem vezetősége egyetlen oktató esetében döntött úgy, hogy alkalmazza a tanügyi törvény előírását és nem él a halasztás lehetőségével. Az egyetem rektorától, János Szabolcstól megtudtuk, időközben két tanár távozott önként az egyetemről, ők vélhetően azért hagyták el az intézményt, mert látták, nem tudják időben megszerezni a doktori címet. Egy oktató doktoranduszként vonult nyugdíjba.
Azoknál a tanároknál, akiknél bizonyítható volt a doktoranduszi státusz, jóváhagyták a hosszabbítást. „Ezeket a tanárokat viszont oktató-tudományos teljesítmény alapján különböző kategóriákba soroltuk, és teljesítmény alapján megemeltük az egyetemi normájukat, így érzékeltettük, hogy nehezményezzük a határidők be nem tartását” – jegyezte meg a rektor. A megüresedett állásokat belső újraosztás alapján töltötték fel.
János Szabolcs szintén nehezményezte, hogy a kormány utolsó pillanatban módosította a tanügyi törvényt. „A doktori cím kérdése is megérdemelne egy misét. Azzal, hogy az adjunktusoknak legyen doktori fokozata, messzemenően egyet tudok érteni. Külföldön viszont a nagyobb tradíciókkal rendelkező egyetemeken a tanársegédi státushoz nem kötelező a doktori cím, az aktív státusz viszont igen. Romániában összességében nem rossz az intézkedés, a végrehajtás módozataival viszont komoly fenntartásaim vannak” – mondta a rektor.
maszol.ro

2015. október 26.

A Hazaváró Édesanya szobrát avatták fel Érmihályfalván
Október 24-én, szombat délután avatták fel Érmihályfalva központjában a közadakozásból emelt Hazaváró Édesanya szobrát. A lakosok az ünnepség után már birtokba is vették a közös fotózkodásra csábító alkotást, melynek lábához hamarosan egy virágcsokor is került.
Még év elején jelentette be Nyakó József, Érmihályfalva polgármestere, hogy helyi szinten 2015-öt “A kő marad”-évnek nyilvánítják, melynek keretében a szülőföld szeretetéről, az otthonmaradásról szóló eseményekre kerül sor. Már akkor elhangzott, hogy az eseménysorozat zárásaként október 24-én szoboravatóra kerül sor, de nem bármilyen megfontolásból kifogásolható személyére, hanem a szülőföld szeretetét szimbolizáló, a gyerekeiért minden áldozatra képes, azokat mindig hazaváró édesanyáéra. A kivitelezés nem terhelte a város költségvetését, arra közadakozást hirdettek (az 500 lejt, avagy annál többet adományozók nevét a szobor mögötti falon, táblákon örökítik meg). Az avató körüli események természetesen az utóbbi hetekben, hónapokban gyorsultak fel, miközben a bankszámlára érkeztek az adományok, a kiszemelt helyszínt (a régi Polgármesteri Hivatal melletti parkot) rendbe tették, nyilvánosságra került a szobor makettje is, melyet helyi képzőművészek elképzelése alapján Deák Árpád nagyváradi szobrászművész öntött formába: egy rengőn (jellegzetes lócán) ülő női alak, aki ölelésre és simogatásra emeli karjait, de a kompozícióhoz tartozik egy, a lóca előtt ülő macska is, mint az otthon meghittségének szimbóluma.
Üdvözlet az Országgyűlésből
Az alkotás pénteken délelőtt került a helyére, és letakarva várta az avatás napját, melynek programja szombat délelőtt a Gödör rendezvényházban kezdődött az elvándorlás visszaszorításának lehetőségeit kereső konferenciával. Délután 3 órakor kezdődött az avató. A várostörténeti ünnepségre egybegyűlteknek Nyakó József polgármester elmondta: több ötlet volt a szoborra, aztán az édesanya alakjának megjelenítésére is, de az ölelésre, simogatásra hívogatóra esett a választás, abban a “divatos” aktív-szobor formában, mely melléülésre, fotózkodásra csábítja az elé állót, ezáltal, a fotó internetes megosztásával mintegy a város reklámozására is. Aki akarja, megláthatja édesanyját a szoborban, fogalmazott a polgármester, hozzátéve: az avató egy új korszak nyitánya is, mert az elmúlt 3 évben a város jórészt adósságait törlesztette, ezentúl következhet az építkezés. A budapesti Országgyűlést a Nemzeti Összetartozás Bizottságának tagja, Petneházy Attila, a Fidesz politikusa képviselte, aki amellett, hogy a bizottság tagjainak üdvözletét tolmácsolta – civilben színművészi mivoltát (a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház tagja) igazolandó – Rónay György: Betlehem című versét szavalta el. Ezt követően leplezte le a szobrot annak alkotója, Deák Árpád, a szoborállítást adminisztráló Érmihályfalváért Egyesület nevében ifj.Nagy László, illetve a város nevében Todor Maria jegyzőnő és Nyakó József polgármester.
Átvette a város
Ritkán esik meg, hogy Szabó Ödön képviselő beszédét a hallgatóság jelentős része könnyes szemmel kövesse, ez most megtörtént: a népes családból származó és népes család fejeként a politikus édesanyjához, nagymamájához fűződő emlékeiből idézett, azok életbölcsességét, áldozatvállalását emelve ki. Ha fontos valakinek szobrot állítani, az a mindenkori édesanya, ennél szebbet nem lehetett volna kitalálni, gratulált a helyieknek a politikus. Ezek után ifj. Nagy László az általa képviselt egyesület nevében jelképesen – a szobrot ábrázoló bekeretezett fotó által – “átadta” az alkotást a várost képviselő jegyzőnőnek és a polgármesternek. A szoborra előbb Bogdán István helyi plébános mondott áldást, imádkozva azért, hogy mindig tudjuk tisztelni szüleinket, emléküket odaadással ápoljuk. Forró László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökhelyettese a hit, a remény és a szeretet nevében adta áldását, a következőként fogalmazva: el kell jönnie az időnek, amikor Érmihályfalva, az Érmellék és az egész Kárpát-medence igazi otthonunk lesz békében, szeretetben és egyetértésben. Végezetül a már említett konferencia résztvevői és az avatóünnepség aktív résztvevői álltak a szobor köré egy csoportképre, a Hazaváró Édesanya mellé pedig – a polgármester invitálására – leült Szuhányi Katalin ny. tanárnő, négy gyerekes édesanya,és hat unokás nagymama, mint a helyi édesanyák/nagymamák képviselője.
Ünnepi műsor
Az ünnepség fesztív része után a jelenlévő lakosok is “birtokba vették” a szobrot, készültek a közös fotók, melyek már aznap este ellepték az internetes közösségi oldalt, ezzel mintegy igazolva a kezdeményezők szándékát. A nap zárásaként a Gödör rendezvényházba várták állófogadásra a szoborállítás támogatóit, az abban résztvevőket. A polgármester köszöntője után a Nyíló Akác néptánc- és a Móka színjátszó csoport tagjai (Boros Emőke, Felvinczi Erzsébet, Szabó János) az alkalomhoz illő műsort mutattak be. Mint megtudtuk, a szoborra összesen 150 személy vagy intézmény adakozott több-kevesebb téglajegy vásárlásával. Közülük sorsolta ki a 91 éves Majer Piroska, a város legidősebb lakosa, akinek egészségi állapota megengedte, hogy jelen legyen, azt, aki támogatása viszonzásául megkapja a szobor kicsinyített mását. Ő Crisan Sándor, az 590. számú téglajegy tulajdonosa, aki egyelőre a szobor fotóját kapja meg, a miniatűrt majd a jövő évi Anyák Napján.
Rencz Csaba
erdon.ro

2015. október 27.

Főhajtás az 56-os hősök emléke előtt
„Hála, hűség és emlékezet”
Az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének 59. évfordulóján, 2015. október 23-án a temesvár-belvárosi református templomban ökumenikus áhítattal és ünnepi műsorral emlékeztek meg az 56-os hősökről. A rendezvényre immár 4. alkalommal a Temes megyei RMDSZ, a történelmi egyházak, az oktatási intézmények és civil szervezetek szervezésében került sor, Marossy Zoltán Temes megyei alprefektus és Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök részvételével.
A Szózat közös eléneklése után Ft. Fazakas Csaba református esperes hirdetett igét, Ft. Szilvágyi Zsolt kanonok, józsefvárosi plébános és Nt. Kovács Zsombor evangélikus lelkipásztor közreműködésével. „Hála, hűség és emlékezet – ezzel a három dologgal tartozunk forradalmaink és szabadságharcaink hőseinek, akik életüket áldozták a szabadságunkért – mondta az igehirdetés során Fazakas Csaba esperes. – Hála, hűség és emlékezet – ez a három gondolat legyen előttünk mindvégig.”
Az ünnepi köszöntők sorát Marossy Zoltán nyitotta meg, kiemelve: október 23-a 1991 óta az egész magyar nemzet ünnepe, nem csak a Magyarország határain belül élő magyaroké. Marossy részletesen megemlékezett a temesvári diákság 1956-os lázadásáról, amelynek résztvevői ezerszámra szolidarizáltak a magyar forradalom eszméivel. A megtorlás is kegyetlen volt: 31 diákot és egy tanárt 1-től 8 évig terjedő börtönbüntetésre ítéltek, 81 diákot örökre kizártak a román egyetemi oktatásból és további 126-ot átmeneti időre kicsaptak az egyetemről. „Az elítéltek között, egy kivétellel valamennyi bánsági nemzetiség képviselőit megtaláljuk – hangsúlyozta Marossy Zoltán –, egy magyar is volt közöttük, a nagyváradi Nagy László, akinek az volt a bűne, hogy román nyelvre lefordította a magyar forradalmárok követeléseit.” Az alprefektus megemlékezett az idén elhunyt temesvári Koczka Györgyről is, aki a kolozsvári Bolyai Egyetem diákjaként néhány társával diákszervezetet szeretett volna létrehozni az 1956-os forradalmi hangulatban, és ezért 3 év börtönbüntetésre ítélték. „Koczka György nem tartotta magát a kommunizmus ellenes harc hősének, inkább a kommunizmus áldozatának” – mondta Marossy Zoltán, aki szerint ’56 üzenete, a hősök példáján keresztül egyértelmű: akkor is tenni kell a közösségért, részt kell vállalni a közösségi munkában, ha ez nem mindig kényelmes és veszélytelen.
Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök, történész felidézte az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eseményeit, ezen belül részletesen beszélt a temesvári diáklázadásról, amely a Budapesten kívüli legradikálisabb diákmegmozdulás volt 1956 októberében. 1956. október 30-án és 31-én több ezer temesvári diák tüntetett a szabadságért, ami a legnagyobb retorziót váltotta ki a román elnyomó gépezet részéről, és ha a Szoboszlay pert is kapcsolatba hozzuk az 1956-os eseményekkel, akkor a legtöbb halálos ítélet is itt született.
Halász Ferenc végezetül George Bush amerikai elnök szavait idézte, aki az 56-os forradalom 50. évfordulóján kibocsátott nyilatkozatában az elismerés napjává nyilvánította október 23-át. George Bush az évforduló kapcsán köszönetet mondott azért is, milyen sokféleképpen gazdagították és erősítették az Egyesült Államokat az amerikai magyarok. „Szellemükkel és kemény munkájukkal járultak hozzá Amerika életerejéhez, sikeréhez és jólétéhez” – idézte Bush szavait Halász Ferenc. „Ha a temesvári forradalom 50. évfordulóján a román elnök hasonló szavakkal köszöni majd meg a romániai magyaroknak hozzájárulásukat Románia fejlődéséhez, akkor mi is elégedettek lehetünk” – mondta befejezésül az RMDSZ elnöke, utalva arra, hogy 1989 egyik beteljesületlen ígérete a nemzetiségi jogok érvényesítése.
Az ünnepi műsor Meleg Vilmos nagyváradi színművész Elszakadó sikoly című, nagy sikert aratott előadóestjével zárult, amely a magyar irodalom gyöngyszemeiből szemezgetve idézte fel az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc történéseit.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

2015. november 3.

„Hogy szebb legyen a Föld”
Könyvbemutató Csűrös Istvánról
Csűrös István (1914–1998), a botanika professzora életéről és munkásságáról nemrég jelent meg könyv, amit volt tanítványa, Bartók Katalin nyugalmazott egyetemi tanár mutatott be az EME kolozsvári, Jókai úti székházában. Az ötlet tavaly a tavaszi centenáriumi emlékkonferencián vetődött fel először, és a szót tett követte. A három szerző (Bartók Katalin, Okos Rigó Anna és Csűrös Réka) előadásai alapját képezik a munkának. A lektorálás felelősségteljes szerepét Kékedy-Nagy László – „a kémikusok között a legjobb biológus” – vállalta magára, és ő konferálta a bemutatót is.
Csűrös tanár úr egy kivételesen összetett egyéniség volt. A szó igazi értelmében vett „diákbarát” tanár, aki egyképpen beszélte a virágok és a diákok nyelvét. A jeles tudós, az igényes szakíró és népszerűsítő író, az emberséges vezető ismérvei egyesültek benne. A könyv alkotóinak sikerült mindezen vonásokat nyomon követni és érthetően az olvasó elé tárni. Az első fejezetben az unoka, Csűrös Réka a nagyapa életrajzát vázolja fel. A fényképeken láthatjuk például nagynénjével, oklevelekkel, iskolai gyakorlófüzet másolatokkal, terepgyakorlatokon, és idős korában. Bartók Katalin tudományos alapossággal ismerteti a munkásságát, külön fejezetben Csűrös Káptalan Margit egyetemi adjunktus, a feleség és egyben jó munkatárs tevékenységéről olvashatunk. Mindkettőjük tudományos munkáinak jegyzékét ismerteti Okos Rigó Ilona.
BAKÓ BOTOND
Bartók Katalin - Okos-Rigó Ilona - Csűrös Réka: Csűrös István botanikus (1914-1998) élete és munkássága (2015)
Szabadság (Kolozsvár)

2015. november 12.

A 27. székely honvéd könnyű hadosztály történetéről
Berekméri Árpád Róbert történész, a református egyház marosvásárhelyi levéltárosa „Lesz még kikelet!" – A marosvásárhelyi magyar királyi 27. székely honvéd könnyű hadosztály a második világháborúban (1940–1945) című tanulmánykötetét mutatták be kedd este a Bolyai téri unitárius templomban.
Megtelt kedd este az unitárius templom, sokan kíváncsiak voltak arra, hogy mi történt azzal a hadosztállyal, amelyhez a legtöbb marosvásárhelyinek az apja, a nagyapja, vagy valamelyik hozzátartozója kapcsolódott. Előbb Nagy László unitárius lelkipásztor házigazdaként köszöntötte az egybegyűlteket, majd Gálfalvi Ágnes, a könyv szerkesztője szólt a hatalmas munkáról, amelyet sikerült az olvasók, kutatók, történészek asztalára letenni. Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának képviseletében Lukács Bence Ákos konzul is jelen volt a rendezvényen.
A szakmai ismérveket, a kutatások eredményeit és azok tálalását Sebestyén-Spielmann Mihály a történész szempontjából értékelte. Ahogy fogalmazott, Berekméri Róbert Árpád Lesz még kikelet című hadtörténeti munkáját kellő komolysággal, mértékkel és hosszas elő-és felkészültséggel írta meg. „Egy tragikus és hősies magyar hadosztálytörténet” a mű, amelynek megírását a szerző nem „a tegnap” kezdte el, már kisgyerekkora óta hallgatta a katona történeteket, rokon férfiak, gernyeszegiek és sáromberkiek beszéltek, meséltek a két háborúról, azokról a nagy történésekről, melyek belefértek az erdélyi magyar ember rövid és hányatott, bizonytalan életébe.
Berekméri Árpád Róbert érdeklődésünkre elmondta, nagyapjától hallott a legtöbbet a háborúról, a harcokról, a katonáskodásról, mikor kaszálni mentek, vagy más munkát végeztek, állandóan ez volt a fő beszédtéma. „Már gyerekként elhatároztam, hogy ezzel foglalkozom, ha nagy leszek” – mondta a történész, aki a korabeli dokumentumok felkutatása mellett több száz interjút készített azokkal, akik katonáskodtak, harcoltak, tapasztalatokat szereztek. A következő munka egy album összeállítása lesz, hiszen sok száz fényképfelvétel került a kezébe, amelyekről úgy véli, kár lenne hagyni, hogy feledésbe merüljenek.
Antal Erika
maszol.ro

2015. november 14.

Sepsiszentgyörgyi koszorúzók (Ezerkilencszázötvenhat Erdélyben)
A magyar forradalmi események hatására alakult meg a sepsiszentgyörgyi Gyertyánosi Gáborék Libóc részi lakásában a Székely Ifjak Társasága. Alapító tagok: Szalay Attila, Jancsó Csaba, Bordás Attila, Jancsó Sándor, Gyertyánosi Gábor, Gyertyánosi Csaba, Sándor Csaba, Molnár Béla és Szabó Lajos. Valamennyien a helybéli Székely Mikó Kollégium diákjai voltak. Később csatlakozott a szervezethez három lány a textiliskolából.
A forradalmi harcok nagyon foglalkoztatták a kisdiákokat, „edzették” magukat az eljövendő „nagy harcokra”: kést dobáltak, fejszével célba dobtak, közös kirándulásokat szerveztek. Romantikus lelkesedésüket, gyerekes naivságukat mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az uzsonnát is a kriptában fogyasztották el, hogy ezzel is edzzék magukat. Ezután már csak vérszerződés következhetett. Szabó Lajos karján még ma is látszik a sebhely. A szervezet tagjai esküt tettek, majd megválasztották a vezetőséget. Az elnök Szabó Lajos lett, mert ő volt az idősebb. Ezért kapott 15 évi börtönbüntetést. A másodrendű vádlott Bordás Attila volt, mert kidolgozták az alapszabályzatot is. A szervezkedés modelljéül az Ifjú Gárdát választották.
A magyar forradalom leverése után a szervezkedés fokozatosan megszűnt. Még el-eljártak kirándulni – (az ott készült fényképek corpus delictinek számítottak) –, tartották a barátságot, de már nem gyűléseztek. 1957. március 15-én, majd 1958. március 15-én a csoport néhány tagja megkoszorúzta a Sepsiszentgyörgy központjában lévő 1848–49-es emlékművet.
A vádirat a gyerekes dolgot óriásira fújta fel: „A Mikó Kollégium meggondolatlan, felelőtlen diákjai közül egynéhányan a magyarországi ellenforradalmi agitáció hatására arra vetemedtek, hogy a népi demokratikus rendszer ellen fegyveres szervezetet alakítsanak, amelynek tagjai – a magyarországihoz hasonlóan – fegyveres terrortámadásokat hajtanának végre hazánkban. A banda tagjai soviniszta elfogultságukban nem átallottak 1957. március 15-én titokban koszorút elhelyezni az 1848-as emlékmű talapzatára, az 1956-os magyar ellenforradalmárok emlékére. A tettüket megismételni akaró banditák azonban 1958. március 15-én lebuktak, s megkapták méltó büntetésüket.”
A szervezet legidősebb tagja Szabó Lajos volt, ő akkor töltötte a 26. életévét, Szarkay Attila 18 éves volt, a többiek 15–16 éves gyerekek. Később az alapító tagokhoz csatlakozott Szász Farkas, Szász János és Demeter Szabolcs, de ők hamar lemorzsolódtak, így a súlyos börtönbüntetést elkerülték. A gyerekek úgy képzelték el, hogy a SZIT név már önmagában is jelképes, tehát szítást, lázítást is jelent. A nevet a securitatén és a bíróságon SZISZ-re változtatták (Székely Ifjak Szövetsége), hogy mindenáron rájuk foghassák a tudatos rendszerellenes fegyveres szervezkedést. Az első koszorúzásnál Jancsó Csaba, Jancsó Sándor, Bordás Attila és Gyertyánosi Csaba volt jelen. Sepsiszentgyörgyön hamar elterjedt a hír: megkoszorúzták a negyvennyolcas emlékművet! A hatóságokat és a securitatét is annyira meglepte, hogy csak március 15-én délután szedték le az emlékműre március 14-én éjjel elhelyezett koszorút. A diktatúra nyomasztó éveiben valóban felemelő és bátor tett volt a kisdiákok koszorúzása. Az egész város és környéke megmozdult, a diákság körében nagy volt az izgalom. A parázs alatt izzott az elégedetlenség.
1958. március 15-én is hasonló körülmények között próbálták megkoszorúzni az 1848-as emlékművet. Ekkor is az 1956-os forradalom áldozataira akartak emlékezni és emlékeztetni. Hárman voltak a csoportban: Bordás Attila, Jancsó Sándor és Gyertyánosi Csaba. Amikor Bordás Attila a koszorút az emlékmű talapzatán elhelyezte, megszólalt a szekus sípszó, minden irányból rohantak feléjük, Bordás Attilát elfogták, a másik kettő elmenekült, csak később kerítették kézre őket. Bordás Attilát rettenetesen megverték, véres lett az arca, ruhája. Alig múlt tizenhat éves!
Miközben a kiskorú gyerekeket a marosvásárhelyi securitatén vallatták, a Székely Mikó Kollégiumban sor került a nagy „színjátékra”: összecsődítették a kollégium diákjait, s kemény szavakkal bélyegezték meg a letartóztatottak „ellenforradalmi” magatartását, s figyelmeztették valamennyiüket: ha valaki hasonló bűnt követ el, azonnal börtönbe zárják. A tárgyalásra Marosvásárhelyen 1958. június 3-án került sor. Ezúttal is a szadista Macskási Pál volt az elnök. Cazan ügyész fasiszta, horthysta, ellenforradalmi bandának nevezte a SZIT kilenc letartóztatott tagját, és halálbüntetést kért a gyerekekre.
Valóban elrettentő ítéleteket hirdettek ki: Szalay Attila 18 év (meghalt a börtönben! – T. Z.), Szabó Lajos 15 év, Gyertyánosi Csaba és Bordás Attila 12–12 év, Gyertyánosi Gábor és Jancsó Csaba 10–10, Jancsó Sándor 8, Sándor Csaba 7, Molnár Béla 6 évi szigorított börtönbüntetést kapott. Mindez kényszermunkával is párosult, függetlenül attól, hogy az elítéltek, kettő kivételével, kiskorúak voltak. A börtönben, a duna-deltai megsemmisítő táborokban, a kiskorúak nagyaknai börtönében a legkegyetlenebbül bántak a koszorúzó gyerekekkel. Jancsó Csabával a zsilávai börtönben készítettem tévéinterjút: közel negyven év távlatából is borzalommal emlékezett az elszenvedett kínzásokra, verésekre. A koszorúzók tettéhez szorosan kapcsolódott a sepsiszentgyörgyi Kossuth Kör nevű szervezkedés. A budapesti Petőfi Körhöz hasonlóan vitákat szerveztek a nép körében jelentkező elégedetlenségek kapcsán. Mindannyian lebuktak, a résztvevőket 15–20 évi börtönbüntetésre ítélték: Nagy Lászlót 20, Erőss Jánost 15, Csákány Zsigmondot 12, Tompa Editet 7 évi börtönbüntetéssel sújtották. Mindannyian értelmiségiek voltak.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. november 21.

A magyar tudomány ünnepe Erdélyben
A tudomány evolúciója: a valóság és a virtuális világok. Ez a központi témája a Magyar Tudomány Napja Erdélyben 14. fórumának. Az Erdélyi Múzeum Egyesület fiókegyesületei mintegy tizenhat rendezvényt szerveztek Erdély-szerte.
A Protestáns Teológiai Intézet díszterme adott otthont a Magyar Tudomány Napja Erdélyben című fórum kolozsvári előadásainak. Az esemény egyik fő célkitűzése, hogy tükrözze az összmagyar és nemzetközi tudományművelés irányait és kiemelkedőbb megvalósításait. Ezzel egyidőben pedig az erdélyi magyar tudományosság fórumává váljon.
SIPOS GÁBOR elnök, Erdélyi Múzeum-Egyesület
„Nem csak a mai középnemzedék vagy a mai 50-60-asok viselik ennek a munkának a terheit, meg a gyönyörűségeit is, hanem a legfiatalabb nemzedékek is bekapcsolódnak, magiszteri hallgatók, doktoranduszok, gyakornokok.”
A konferencián az erdélyi magyar tudományos intézmények is bemutatkoztak. A Babeş-Bolyai Tudományegyetem munkásságát Nagy László, az intézmény rektorhelyettese ismertette.
NAGY LÁSZLÓ rektorhelyettes, Babeş-Bolyai Tudományegyetem
„A Magyar Tudomány Napja Erdélyben azért nagyon fontos, mert itthoni közegben is be tudjuk mutatni a kutatásainkat és megismerjük a kollegák kutatásait. Természetesen ilyenkor a fiatalok, doktoranduszok komoly lehetőséget kapnak arra, hogy mutassák meg magukat.”
A Sapientia 15 éve tartó tudományos munkásságát Dávid László, az egyetem rektora foglalta össze ismertette. Eredményeik közül fontos megvalósításnak tartja azt, hogy több évtizedes várakozás után sikerült magyar nyelvű agrármérnöki képzést indítaniuk.
Az EMKE által szervezett konferencia iránt évről-évre nagyobb az érdeklődés, egyre többen tartják fontosnak, hogy tudományos munkásságukat ezen a fórumon bemutassák.
erdely.tv/hirek

2015. november 24.

Beszámoló A Magyar Tudomány Napja Erdélyben 14. fórumáról
A tudomány evolúciója: a valóság és a virtuális világok
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület tizennegyedik alkalommal rendezett tudományos fórumot a magyar tudomány napja alkalmából. Konferenciánk a 2002-ben indult sorozat része, célja, hogy a különböző tudományágak és tudományos műhelyek számára teret biztosítson az elért eredmények bemutatására, megvitatására, valamint a jövőbeni feladatok kijelölésére és egyeztetésére. Idei rendezvényünk plenáris ülésére 2015. november 20-án került sor Kolozsvárott a hagyományos helyszínen, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében. Ez évi fórumunk központi témája A tudomány evolúciója: a valóság és a virtuális világok , a rendezvény fővédnökségét Lovász László, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke vállalta el.
Nagyszabású ünnepi konferenciánk minden évben nagy érdeklődésnek örvend, a rendezvény első napján a közönség plenáris előadásokat hallgathat meg, majd ezt követően a szakosztályok és fiókegyesületek szervezésében, szűkebb szakterületek szerint csoportosulva hangzik el több tíz értékes előadás, amelyeket minden esetben szakmai vita követ.
A rendezvényt Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke nyitotta meg, aki beszédében kiemelte a rendezvénysorozat jelentőségét, ezt követően Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja köszöntötte az egybegyűlteket. Köszöntőjében kitért a szellemi elitnek a kisebbségi közösségben betöltött fontos szerepére. A köszöntések sorában Kocsis Károly, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságának elnöke következett, aki a határon túli magyar tudományos intézmények számának gyarapodására hívta fel a figyelmet, kiemelve, hogy míg a kilencvenes évek elején mindössze tizennyolc műhelyt sikerült összeszámolni, mára már kilencven tudományos intézményről számolhatunk be.
Az idén a plenáris ülésen tizennyolc előadás hangzott el, a nyitó előadást a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Lovász László tartotta Szépség és matematika címmel, aki először tisztelte meg jelenlétével az Erdélyben megtartott magyar tudomány napját.
Ezt követően intézményvezetők tartottak beszámolót a gondjaikra bízott tudományos műhelyek kutatómunkájáról és tudománynépszerűsítő tevékenységéről. Egyetemi rektorok, csoportvezetők, múzeumigazgatók, kutatóintézetek vezetői számoltak be intézményeik tevékenységéről, az erdélyi tudományossághoz való hozzájárulásukról. Soós Anna távollétében Nagy László rektorhelyettes rajzolta fel a Babeş–Bolyai Tudományegyetem tudományos térképét, ezután következett Dávid László, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora (Tudományos kutatás a Sapientia EMTE-n. Célok; feltételek és elért eredmények) és Bányai Éva, a Bukaresti Egyetem Idegen Nyelvek és Irodalmak Karának hungarológiai csoportvezetője nyújtott átfogó képet az egyetem múltjáról, jelenéről és jövőjéről, az elérendő célokról. Ezt követően az egyetemi tanárok sorában Buzogány Dezső, a Református Tanárképző Kar és a Protestáns Teológiai Intézet oktatója kapott szót, aki Egyháztörténet és állagmegóvás címmel ismertette az általa vezetett kutatócsoport munkáját, míg Szilágyi Tibor, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem tanára az orvosbiológiai kutatásokról beszélt a közönségnek közérthető formában. Biró A. Zoltán intézményvezető Csíkszeredából (KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja) Szakmai és társadalmi szerep – Társadalomtudományi kutatóműhely címmel tartott előadást. Horváth István, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vezetője az első hét év tudományos munkásságáról értekezett. Lázok Klára, a marosvásárhelyi Teleki–Bolyai Könyvtár osztályvezetője, video üzenetben küldte el A Teleki-Bolyai Könyvtár tudományos-, illetve tudománynépszerűsítő tevékenysége 2013-2015 című előadását.
Erdélyi múzeumigazgatók (főként a történelmi Székelyföldről, de a szatmárnémeti múzeum aligazgatója is) ismertették intézményeik hozzájárulását a régió kulturális és tudományos életéhez: Vargha Mihály, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum éléről (Utak és irányok a Székely Nemzeti Múzeum életében), Gyarmati Zsolt, a Csíki Székely Múzeum igazgatója (Centrum a végeken – A Csíki Székely Múzeum tudományos munkája), Miklós Zoltán-István, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum vezetője (Értékorientált jövőépítés), Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója (Múzeumfejlesztési stratégiák a Maros Megyei Múzeumnál. Műemlékvédelem, kutatás és állománygyarapítás), Csergő Tibor, a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum igazgatója (A felzárkózás évtizede (2005–2015). Tudomány és közművelődés a Tarisznyás Márton Múzeumban), valamint Szőcs Péter Levente (A Szatmár Megyei Múzeum gyűjteményei és tudományos kutatásai. Eredmények és lehetőségek)
A kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság elnöke, Jakab Albert Zsolt tudományszervező tevékenységükről számolt be, és rendezvénysorozatunk tizenhárom éves pályafutásában először mutatkozhatott be a Kolozsvári Magyar Diákszövetség is, jelenlegi elnöke, Rés Konrád a KMDSZ tehetséggondozó aktivitásáról tartott előadást.
Az előadás-sorozatot a házigazda intézmény főtitkárának, Bitay Enikőnek a beszámolója zárta, A múlt értékei, a jelen kutatásai, a jövendő céljai az Erdélyi Múzeum-Egyesületben címen ismertette az EME kutatóműhelyeiben, könyvtárában, szakosztályaiban folyó tudományos kutatómunkát és tudománynépszerűsítő tevékenységet. Zárszavában az együttműködések jelentőségét emelte ki, utalva arra, hogy ez a fórum is ezt szolgálta azáltal, hogy 18 intézmény tudományos törekvéseiben tekinthettünk bele. „Csakis egymás tudományos tevékenységének megismerése, értékelése, tisztelete és az összehangolt együttműködés adhat alapot a kisebbségben működő hatékony tudományfejlődésnek” . A tudomány napi rendezvény keretében 2015-ben is sor került a Gr. Mikó Imre-emléklapok átadására. Lovász Lászlónak, a Magyar Tudományos Akadémia elnökének az EME tudományos kutatói és ismeretterjesztő munkássága folyamatos és hatékony támogatása elismeréseként adományozott Gr. Mikó Imre-emléklapot intézményünk. Sipos Emese tudományos kutatómunkája és az EME Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályának újjászervezésében és folyamatos működtetésében kifejtett kiemelkedő munkássága elismeréseként, míg Mező Piroska és Kerekes György az EME kiadványainak szerkesztésében, gondozásában kifejtett kiemelkedő munkásságukért részesült Gr. Mikó Imre-emléklapban.
A plenáris rendezvény fogadással ért véget az Agapé étteremben, melynek ünnepi hangulatát Márkos Albert és Kolcsár Péter kiskoncertje emelte.
Erdélyi Múzeum-Egyesület
eme.ro

2015. december 2.

Harangszentelés az unitárius templomban
Advent első vasárnapján ünnepélyes keretek között szentelték fel Marosvásárhelyen a Bolyai téri Unitárius Egyházközség két új harangját. A közösség régi vágyát – méltóságteljesen zengő harangokat – a hívek adományából egy év leforgása alatt sikerült megvalósítaniuk.
Az egyházközség életében rendkívül fontos eseményen Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök hirdetett igét, aki negyven éve lelkipásztorként szolgálta a Bolyai téri unitárius gyülekezetet. Mint hangsúlyozta, bár hetven évig csak lélekharangok szóltak, és hiányzott Isten hívogató szava, a harangszó, a közösség kitartóan és időre érkezett az istentiszteletekre. Kellenek az új harangok – szerepük a legrégebbi időktől a hívek közösségbe hívogatása, a halottak elsiratása, a villámok elhárítása volt – melyek birtokában templomosabbá válik a templom – hangsúlyozta az egyházi elöljáró. "Világosságra vágyunk, de sötétségben tapogatózunk. A gyülekezet közösségében a közös zsoltáréneklés, imádkozás jelenti a fényt, a karácsonyra való ráhangolódást. Ha a sorok meggyérülnek is, a közösség nagyobbat lép és többet tesz a megmaradásért" – hangzott el az igehirdetés során. Az európai kereszténység útvesztőjére és a magyarság zsákutcába jutására is utalva a Kolozsvárról érkezett püspök beszédében kiemelte a helyi hívek önfeláldozó, közösségépítő munkáját, megáldotta a gyülekezetet és felszentelte a szeptemberben felszerelt harangokat.
Az ünnepség a vallásórás gyerekek műsorával vette kezdetét, melynek színvonalát a Tiberius vonósnégyes, illetve a Művészeti Egyetem hallgatóinak –Bereczki Klára és Lőrinczi Lehel – orgonajátéka emelte. Trózner Kincső énekművész hangja Tiberius vonósnégyes zenei kíséretével töltötte be a zsúfolásig telt templombelsőt. Kilyén Ilka Magyar Örökség díjas színművésznő Szemlér Ferenc Karácsonyra című versét adta elő, amely közvetlenségével, előadó- művészetének gazdag érzelmi hozzáállásával az adventi várakozás hangulatát fokozta a neogótikus stílusú Isten hajlékában. "Amit az Úristen adott, azt nem vehetik el" – hangzott el az egyházi elöljárók részéről a gyerekek és előadóművészek műsorának méltatásaképp.
Amint Nagy László, a Bolyai téri unitárius egyházközség lelkipásztora elmondta, a templom is egyetlen év alatt – 1929–1930 között – épült fel a marosszentkirályi egyházi birtok értékesítéséből, Dersi János támogatásával, illetve a hívek adományából. Az 1930-ban felszentelt unitárius templomot akkor anyagi okokból nem sikerült haranggal ellátni, ami végül hetven évig váratott magára. 2000-ben, a templomfelújítás során, felmerült a harangszerzés ötlete. Hajdúszoboszlóról rendelték meg azt a két réselt palástú, alumíniumötvözetből előállított harangot, amit a templom fennállásának hetvenedik évfordulójára szereltek fel ezelőtt tizenöt évvel. Mivel nem volt megfelelő a hangzásuk, a hívekben megérett az elhatározás, hogy a templom méreteihez és összetartó közösségéhez méltó harangra cseréljék az anyaországi képzőművészek által szabadalmaztatott harangokat. Tavaly, az őszi hálaadás napján kihirdették az adományozás megkezdését, mint egyetlen lehetőséget a harang árának összegyűjtésére. A lelkipásztor szerint is hihetetlen módon, csupán egy év leforgása alatt, a tervüket megvalósíthatták. Az összeg mértéke nem elhanyagolandó, ugyanis a székelyudvarhelyi Lázár Imre mérnök öntödéjében készült 210 kg-os nagy harang ára 4961 euróba került, míg a 135 kg-os kis harangot 3348 euróért kivitelezték. A keményfa- állványokhoz szükséges faanyagot a sáromberki Zima Ferenc vállalkozó adományozta, a harangállványt Barla Attila tervezte, a harangokat pedig a szatmári Deák László mérnök villamosította. Az egyházközség lelkipásztora köszönetét fejezte ki az adakozó híveknek, mindazoknak, akik anyagilag vagy fizikailag hozzájárultak ahhoz, hogy a Bolyai téri unitárius templom tornyából messze zengő hangon, méltóságteljesen csengő- bongó új harangok hívogató szava töltse be a teret.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)

2015. december 5.

A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet lefejezése, 3. (Ötvenhat Erdélyben)
Az unitárius tanárok pere
A Kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet és közvetve az erdélyi unitárius egyház elleni megtorlásként – 1959. április 24-e és november 5-e között – tartóztatták le az unitárius tanárok néven ismert, hét kiváló teológusprofesszorból, kiváló lelkészekből álló csoportot.
Az elsőrendű vádlott Simén Dániel (Korond, 1903. február 7. – Kolozsvár, 1969. február 25.) teológiai professzor, főjegyző, azaz püspökhelyettes. A per előzménye: a Csifó Nagy László unitárius püspöki titkár köré csoportosult munkatársak sejtik, hogy beszélgetéseiket lehallgatják. Mivel nagy részük angliai–amerikai posztgraduális teológiai továbbképzésen vett részt, anyanyelvi szinten beszéltek angolul, így egymás között is angolul kezdtek beszélgetni. A szolgálatos szekus lehallgató- tiszt egyetlen szót sem értett a beszélgetésből. Ügynökre volt szükségük a csoportosulás leleplezésére! A választás Simén Dánielre esett, akit zsarolni lehetett azzal, hogy 1940 októbere és 1944. október 18-a között az Imrédy Béla volt miniszterelnök által alapított Magyar Megújulás Pártja kolozsvári csoportjánál Abrudbányai Fikker János, unitárius teológiai tanár, dékán után a helyettes vezető volt, 1940 után pedig az unitarizmus nemzeti vallássá válásának egyik fő ideológusa. Fordításában 1937-ben jelent meg magyar nyelven Simons Minot Egy modern Istenhit című műve. Ilyen zsarolási lehetőségek ismeretében az unitárius ellenzékre specializálódott Páll Ferenc szekus főhadnagy 1955. október 19-én kidolgozta, s a Kolozs tartományi Securitate főnöke, Nedelcu Mihail ezredes jóváhagyta a beszervezési tervet. Ennek alapján Simén Dánielnek a Securitate operatív tisztjei egy fiktív, hivatalos pecséttel, aláírásokkal ellátott ügyészségi idézést adnak át, hogy október 31-én jelenjen meg a nagyváradi ügyészségen és nyújtson tájékoztatást a Magyar Népköztársaságban letartóztatott volt pártbeli főnöke, Abrudbányai Fikker János tevékenységével kapcsolatosan. Simén Dániel számára mindez teljes mértékben elfogadható, úgy gondolkodik, Abrudbányai maga kérte, hogy tanúskodjék mellette. Az eredeti terv szerint a hírhedt „fekete kocsi” egészen Bánffyhunyadig követi a Kolozsvárról vonaton utazó Simén Dánielt, ott leszedik a vonatról, visszahozzák Kolozsvárra a Securitatéra és beszervezik. A Securitate nem vette figyelembe, hogy halottak napja következik, így Bánffyhunyadon nem tudták lekapcsolni a zsúfolt vonaton. Nagyváradig követték, ott ültették át a vászonfedelű terepjáróba, október 31-én 22 óra 30 perckor érkeztek meg a Securitate Árpád utcai székházába. Azonnal kihallgatták. Annyira aprólékosan kidolgozták a beszervezési tervet, hogy felesége, Aranka semmit sem sejtett férje letartóztatásáról. Simén Dánielt éjszaka, november elsején s másodikán délelőtt kilenc óráig kegyetlenül vallatták, nem hagyták aludni, nem adtak enni, vizet inni. Végül megtört, november 2-án – teljesen kimerülve az eszközökben nem válogató vallatásoktól – előbb saját kezével írta meg a beszervezési kötelezvényt, hogy csak úgy tud hozzájárulni a rendszer előtti rehabilitációjához, ha jelenti a püspökségen észlelt ellenséges tevékenységeket, melyek megpróbálják „aláaknázni” (sic! „încearcă sau vor încerca de a submina regimul existent în R. P. R.) a rendszert, és „Jóska” fedőnéven fogja aláírni jelentéseit. Ezt követően aláírta a beszervezési kötelezvény legépelt változatát is, majd ott, helyben megírta az első általános, senkinek sem ártó jelentését. (Mindezt azért tártam ilyen aprólékos részletességgel az olvasók elé, mert különösen a Székelyföldön nagy a tájékozatlanság az ügynökbeszervezések belső mechanizmusa körül.)
Simén Dániel a beszervezés sokkjából felocsúdva rájött, hogy múltbeli, a kolozsvári lapokban megjelent, többnyire kulturális tevékenységekről szóló írásaival továbbra is zsarolható, ezért azt a taktikát választotta, hogy megjelent a tartótiszt által kijelölt titkos találkozókon, de nem jelentett semmit. 1956. június 25-én Mureşan Ioan Kolozs tartományi szekus hadnagy már azt jelentette: „Jóska ügynököt 1955. november 2-án Székely Márton és Páll Ferenc főhadnagy szervezte be, de (…) a beszervezés után is megmaradt ellenséges elemnek, megállapították, hogy a népi demokratikus rendszer megveszekedett ellensége, ezért nem is akart információkat közölni arról a közegről, ahol állandóan jelen volt.” Már 1956. június 6-án megszületett a határozat: „Jóska ügynököt kizárjuk az informatív hálózatból.”
A Securitate csak ürügyre várt, hogy lecsapjon Simén Dánielre, megtorolja nevetségessé tett ügynöki „buzgóságát”. Erre megfelelő pillanat kínálkozott, mikor 1956. november elején a Protestáns teológián az „ellenforradalmat” elítélő nyilatkozat aláírásánál elutasító magatartást tanúsított. A másik ok a retorzióra: Simén Dániel vezetésével a fiatal teológusoknak, lelkészeknek stencilezett Prédikációs füzeteket állítottak össze. Budapestről a pestszentlőrinci unitárius lelkész felkereste Simén Dánielt, az asztalon meglátta a Prédikációs füzetek egy példányát, elkérte, mivel nagyszerűen tudja kamatoztatni lelkészi munkájában. De hazafelé a román vámosok, belügyesek Biharpüspökinél kiszúrták a gyanús című nyomtatványt. A lelkész elmondta: Simén Dániel teológiai professzortól kapta. Még azon éjjel megkezdték a letartóztatásokat.
Simén Dánielt a Kolozsvári Katonai Törvényszék az 1960. április 6-i tárgyaláson – egyházi kiadványok engedély nélküli sokszorosításáért – hét év börtönbüntetéssel sújtotta. Ugyanebben a perben Erdő János későbbi, 1995 és 1996 közötti erdélyi unitárius püspököt – a prédikációk engedély nélküli sokszorosításában való közreműködéséért – négy év, Lőrinczi Mihály teológiai tanárt – „az ellenforradalmat elítélő” szavazás bojkottálásáért – hét év börtönbüntetésre ítélték. Gellérd Imre kiváló siménfalvi unitárius lelkészt prédikációk engedély nélküli sokszorosításának vádjával ugyancsak hét év börtönbüntetéssel sújtották. Szabadulása után nem térhetett vissza gyülekezetébe, Homoródszentmártonban lett lelkész, ahol megírta doktori dolgozatát, de annak megvédését, a doktori cím elnyerését az állami egyházügyi hatóságok nem engedélyezték, még késes támadás is érte. Az állandó zaklatások elől 1980. január 3-án az öngyilkosságba menekült. Kiváló prédikációit ma a Teológián tanítják. Székely László hasonló formátumú lelkész volt Verespatakon. 1959. szeptember 24-én tartóztatták le, és nyilvános izgatás vádjával négy év börtönbüntetésre ítélték. Bálint Ferenc magyarszováti unitárius lelkész a tanárok perében öt év börtönbüntetést kapott. Ugyancsak ennek a pernek az áldozata Kelemen István, a Protestáns Teológiai Intézet főtitkára.
Az unitárius tanárok peréről dr. Gellérd Judit, Gellérd Imre lánya A Liberté foglya. Dr. Gellérd Imre (1920 – 1980) címmel írt vaskos kötetet. E sorok írója Az erdélyi unitárius egyház lefejezése című készülő kötetében – minden részletre kiterjedően, jegyzetekkel ellátva – külön fejezetben taglalja a teljes periratot.
Tófalvi Zoltán
Megjegyzés: A pontos cím: Gellérd Judit: A Liberté rabja - Dr. Gellérd Imre (1920 – 1980)/ Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet-UNIQUEST, Kolozsvár, 2005./
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. december 9.

Illyés Kingára emlékezik Gáspárik Attila
Illyés Kinga (Bereczk, 1940. december 10. – Marosvásárhely, 2004. július 28.) előadóművész, színésznő, pedagógus. Marosvásárhelyen végezte színi tanulmányait 1961-ben. Majd ugyanitt élt és alkotott élete végéig. Színészként dolgozott többek között Kovács György, Harag György, Radu Penciulescu, Tompa Miklós, Kovács Levente, Tompa Gábor keze alatt. Előadóművészként korszakalkotó műsoraival, mint A kis herceg (Antonie de Saint-Exupèry), Lírai oratórium (Szilágyi Domokos), San Gennaro vére (Márai Sándor), A nő, aki virágot akart szakítani (Oriana Fallaci) stb. több száz teltházas sikert aratott itthon, Magyarországon, Nyugat-Európában, Amerikában, Ausztráliában. 1989 a román titkosszolgálat évtizedekig zaklatta és próbálta beszervezni. Sikertelenül.
Napok óta próbálom kitalálni a megszólítást. Annyira lejárattuk a nyílt levelet meg a rokonait, hogy egyszerűen nem tudom, hogyan szólíthatom meg, hogyan szólíthatlak meg, Kinga. Ne legyen patetikus, ne legyen túl alázatos sem, ugyanakkor jó lenne eredetinek lenni. Jaj, kedves Kinga, most is annyi gondot okozol. Persze-persze, személyes hiányod okozza a nagyobb űrt. Na, más nem jut eszembe, akkor marad a:
Kedves Kinga,
Ma hetvenöt éve sírtál fel (először), jelezve a világnak, hogy megérkeztél. Háromszor huszonöt éve. Igen, még itt lehetnél köztünk hetvenöt évesen. Mondhatnád a verseket, énekelhetnél, játszhatnál, bosszankodhatnál a középszerűek diadalán, örülhetnél a neked örvendezőkkel. A Nagy Rendező azonban más szerepet osztott neked, mi, hűtlen kortársakból lett utódok pedig ritkán gondolunk rád. Ne vedd személyesnek, nem csak te vagy a felejtés listáján. Nagy erőket vetünk be a múlt elsötétítésébe. Nekünk nem sikerült huszonöt év – viszonylagos – szabadság alatt Kőszegi Margit utcát, Harag György teret vagy Csorba András dűlőt elneveznünk Marosvásárhelyen. Sem szobrot, sem emléktáblát (egy-két kivétellel) nem állítottunk, múzeum sem őrzi volt színészeink, rendezőink, drámaíróink hajdan volt emlékét. Mit mondjak, kurvára jók vagyunk. Kit érdekel itt Kovács György vagy Delly Ferenc? A közös Európába lépve bélyegünk maradt: határon túli. Miközben írom ezt a nem tudom mit, Molter Károly születésének 125-ik évfordulóján, a helyi rádió Claude Monetről emlékezik, a helyi sajtó Vörösmartyt érzi a legfontosabbnak a közlésre. Valószínűleg ezt írta az MTI. Ő fogja a sajtó ceruzáját.
Kedves Kinga, néha azt hiszem, hogy mi itt befejeztük. Mintha mindenki azt várná, hogy mikor léphetne le. Mintha már mindenki a becsomagolt bőröndön ülne. Minek már nekünk a múlt? Néhány fájdalmas múltbéli seb felvakarása a gyűlölet fenntartásához elég. A ködös múlt? Azok emléke, akik a nagy gúzsbakötés idején hittek, mertek, tettek – lényegtelenné vált. Sőt még a közelmúlt sem érdekel minket.
„Hát persze, hogy nem történt semmi,
sör habzik, folyik az ulti-parti,
kockázatnak elég is ennyi,
minek a sebeket fölvakarni,
minek akarni,
fényesen hasítani bizonytalanba!
Bizony, az élet nem hagyja abba,
a síron a bogarak összeragadva
sürgenek, apró piros vonatok,
pirosul a dinnye, mosolyt von a tök,
együtt vidulnak a vevők s kofák,
rogyásig telve az uborkafák.
De ki látja, hogy rohadttá ért a szégyen?
Hogy ekkora alázat már gyalázat?”
(Nagy László: Gyászom a színészkirályért)
Emlékszel, mikor a nagy szabadulásnak hitt 1989 decemberében mindenki arról beszélt, hogy ha egyszer kiderülne, kik voltak a besúgók, ha egyszer megtudjuk, kik okoztak annyi, de annyi kellemetlenséget a hírhedt Securitatéval, a Ceaușescu-i titkosrendőrséggel való együttműködéssel… akkor, akkor… Nos, ma ott van a nyomozati, a követési jegyzőkönyvek nagy része. Kutatható… A szájhősökről, a kilencvenes évek eleji nagy antikommunistákról megtudható, hogy remekül működtek együtt a megtorló szervvel, az áldozati szerepben szenvelgők egy része pont és vessző nélkül, elszabadult hegyi vízfolyásként kollaboráltak. Csak remélni lehet, hogy vehemens magatartásukat a bűntudat mozgatta. Gondoltam, többet megtudok, ha elolvasom az akta-köbmétereket, hátha jobban megértem a jelent, és hátha sikerül kikerülnöm egy-két hibát, amin mások már átestek. Így akadtam az Ileana, illetve Theodora, illetve a Poeta dossziéra, ugyanis három névvel is illet téged, a szerte a Kárpát-medencében ünnepelt színésznőt a szekuritáté. A rettegett román szeku?: Ágoston Sándor, Kiss-Miki Mihály, Makkai Ernő tiszturak… Nos Kinga, mondtam az elején, hogy most is sok gondot okozol. Olvasva a még el nem sárgult titkosrendőrségi feljegyzéseket, állíthatom, sokszor, sokaknak okoztál gondot. A kisvárosi középszer, akikkel gyakran egy színpadon léptél fel, nehezen viselte a sikereidet, a tudatos, energikus karrierépítésedet. Milyen egészségeseket nevetnél, ha olvasnád például az egyik feljegyzést, amit az egykori szatmári színházigazgató küldött marosvásárhelyi kollégájának, arról, hogy te a magyar televízióban, Sütő András hatvanadik születésnapján verset mondtál. A vásárhelyi direktorod meg nagyon fontosnak tartotta a szekunak is elmondani. Természetesen a „fiúk” gyorsan elkezdtek nyomozni, hogy volt-e engedélyed egy baráti szocialista ország állami tévéjében verset mondani… Azon gondolkozom, hogy ilyen hatalmas nyomás alatt hogy is tudtál alkotni, gyerekeket nevelni, élni, a külvilágnak mosolyogni… Pihenj, rád fér, habár szívesen fárasztanánk… Nyugodj békében.
maszol.ro

2016. január 5.

Összefogást sürgetnek a marosvásárhelyi értelmiségiek
A magyar összefogást sürgetik az idei helyhatósági választáson a lapunk által megkérdezett marosvásárhelyi értelmiségiek.
Mindannyian úgy vélik, a magyar politikai alakulatok együttműködésének nincs alternatívája a megyeszékhelyen. A Vártemplom lelkipásztora, Ötvös József arra hívta fel a figyelmet, hogy a marosvásárhelyi magyar politikai érdekképviselet évről évre gyengül, legalábbis kívülről nézve.
„Sem az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), sem a Magyar Polgári Párt (MPP) nem eléggé erős, de az RMDSZ is gyengül. Úgy érzem, hogy a marosvásárhelyi magyarságnak ma már nincs igazán súlya. Ez a megállapítás éppen úgy érvényes a politikai, mint az egyházi vagy társadalmi életre. Ettől függetlenül még nem késő egy új Marosvásárhelyt építeni. Az, hogy kivel és hogyan, már nem az én dolgom" – fejtette ki a református lelkész.
Generációváltást sürgetnek
Ötvös úgy véli, mivel a Markó Béla, Frunda György, Borbély László, Kelemen Atilla és Kerekes Károly nemzedéke már jócskán elmúlt hatvanesztendős, mielőbb generációváltásra és jó, ütőképes utánpótlásra van szükség. Szerinte a fiatal politikusok, ha nem is tapasztaltabbak, de egy olyan készséggel rendelkeznek, amelylyel az idősebbek nemigen dicsekedhetnek: sokkal jobban tudnak együttműködni egymással, még akkor is, ha más-más pártnak a tagjai.
„Akik még hatalmon vagy székben vannak, akarva-akaratlanul egyfajta '89 előtti politikai koncepcióval érkeztek, és ez rányomta bélyegét a ténykedésükre. Azóta eltelt huszonöt év, felnőtt egy új nemzedék, sokkal színesebb lett a világ, ma már egy kis nemzet sem gondolkodhat egypártrendszerben. Még akkor sem, ha azt a legerősebbnek szeretnénk" – szögezte le Ötvös József.
Szélyes Ferenc színművész szerint már csak azért is lenne jó összefogni, mivel ez a marosvásárhelyi magyarok régi vágya. „A kilencvenes évek elejétől ez a magyarság óhaja, utoljára akkor volt igazi összefogás. Csakhogy azóta nagyot változott a világ, ma már több pártban magyarkodunk, ami nem is baj, csakhogy ilyenkor össze kell fognunk" – mondta a Spectrum Színház művésze és a Csűrszínházi Fesztivál ötletgazdája és főszervezője.
Szélyes reméli, hogy a politikusokban lesz annyi bölcsesség és kompromisszumkészség, hogy a köz érdekében összefogjanak, és egységesen lépjenek fel. „Le kell győzni a személyes indulatokat és becsvágyakat, különben az utolsó vonatot is elszalasztja a vásárhelyi magyarság, s akkor négy év múlva már nem lesz mire felülni" – vélekedett a népszerű színész.
Székely Emese, a Református Kollégium és a Bolyai Farkas Gimnázium tanára hisz az összefogásban, a kivitelezés kapcsán azonban szkeptikus. „Nagyon nagy szükség volna az együttműködésre, de én egy kicsit szkeptikus vagyok ezzel kapcsolatosan" – fogalmazta meg véleményét a pedagógus. Szerinte vannak jó próbálkozások, főként Brassai Zsombor Maros megyei RMDSZ-elnök részéről, ám a felek bizalmatlanok, és időnként be-betartanak egymásnak. „Lehet, hogy egy külső kézre lenne szükség, aki tekintélyével képes belenyúlni a dolgokba, és helyre tenni azokat" – tette hozzá Székely Emese.
„Hiteles jelöltekre van szükség!"
Nagy Miklós Kund szerint örök probléma Marosvásárhelyen az összefogás. A Bernády-ház kuratóriumának alelnöke úgy véli, hogy a vásárhelyiek rendelkeznek már annyi tapasztalattal és bölcsességgel, hogy tudják, a széthúzás csak gyengíti a közösséget. „Azokat az esélyeket, amelyeket esetleg kihasználhatnánk, ha nem fog össze Marosvásárhely magyarsága, nem fogjuk tudni érvényesíteni" – fogalmazott Nagy Miklós Kund, hozzátéve, hogy „mindazért, amit elérünk, valamilyen módon meg kell küzdenünk" és ha szétaprózódnak az erők, ez nem fog sikerülni. Ha lesznek a választások, megtörténhet, hogy néhány száz emberen múlik a siker, vagy a sikertelenség.
„Nem vagyok nagyon optimista ebben a dologban, sokszor tapasztaltuk már, hogy könnyű összefogásról beszélni, de nagyon nehéz, amikor a gyakorlatban meg kell valósítani. Eddig úgy tűnik, hogy minden alkalommal közbejött valami vagy valaki, ami vagy, aki ezt az egységet az utolsó pillanatban is meg tudta bontani" – fejtette ki az alelnök. Szerinte esélyek vannak, ezért kell ezekkel mindenképpen élni. „Reálisan kell hozzáállnunk ehhez a dologhoz, és akkor talán nem lesz okunk az elkeseredésre, amikor arról kell dönteni, hogy kik lesznek a város vezetői" – véli Nagy Miklós Kund.
A Bolyai téri unitárius templom lelkésze, Nagy László szerint „az előttünk álló feladatok és célok megvalósulását csak hiteles emberekkel látom elérhetőnek". Nagy László szerint az a fontos, hogy akik felvállalják a küzdelmet, azok legyenek képesek arra is, hogy el tudják hitetni: a közösségért akarnak tenni és nem személyes érdekből.
„Tudjanak egy olyan kampányt megszervezni és lefolytatni, hogy higgyük el, a kapcsolat nemcsak a választásokig tart, hanem állandó marad a választó és a megválasztott között" – tette hozzá. – Azok pedig, akik a közösségen belül eluralkodó közömbösséget, kiábrándultságot létrehozták, maradjanak távol, hallgassanak el, hiszen ez lehet az összefogás egyik alapja".
Antal Erika, Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

2016. január 8.

Madéfalvától a migránsokig
A holnapért cselekedjünk
Vízkereszt napján emlékeztek meg Marosvásárhelyen is a madéfalvi veszedelem 252. évfordulójára. A Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett rendezvényt a Kultúrpalota nagytermében tartották. A felszólalók párhuzamot vontak a székelység, az erdélyi magyarság hajdani és jelenlegi megpróbáltatásai, jogsérelmei között, hangsúlyozva, hogy csak jogaink kitartó követelése, az összefogás, az autonómia hozhat megoldást, jelenthet biztos jövőképet a régiónak.
A rendezvény vetítéssel kezdődött. A régi székely himnusz bejátszott akkordjainak kíséretében térképekkel, fotókkal próbálták elmesélni dióhéjban a magyarság őstörténetét az őshazától a letelepedésig. Ezt követően a két műsorvezető: Kilyén Ilka és Kilyén László színművészek az 1764. január 7-i, vízkereszt utáni nap előzményeiről, majd a történelmi eseményről, illetve az ezt követő megtorlásról szóló részleteket olvastak fel a témát kutató neves történészek, levéltárosok munkáiból, irodalmi alkotásokból. Mindezt úgy, hogy közben a történet fonalát a rendezvényen fellépők szakították meg. Először az egyházak képviselői (Domahidi Béla református, Nagy László unitárius lelkész és Ferencz István katolikus pap) szóltak az egybegyűltekhez. Mindhárman a lelki, szellemi és gazdasági összefogásra ösztönözték a hallgatóságot, hiszen a történelmi múlt igazolja, hogy enélkül nehéz ellenállni a megpróbáltatásoknak.
A felszólalók sorában elsőként dr. Csige Sándor, Magyarország csíkszeredai konzulátusának vezető konzulja tolmácsolta dr. Zsigmond Barna Pál főkonzul üzenetét. A jelen kihívásainak bölcs megoldására intette a politikusokat. "2016 választási év, amely nagy kihívás egy közösség számára. Dilemma, hogy külön-külön vagy összefogva keressük a válaszokat" – mondta a konzul, s ehhez kívánt egyetértést, nyugalmat és megfelelő bölcsességet a döntéshozóknak.
Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke szerint "az igazságtalanság és a jogfosztás" ellen tiltakoztak a madéfalviak, mint ahogyan az 1990-es véres márciusi eseményeket megelőzően a marosvásárhelyi magyarok is, akik tulajdonképpen a minket megillető kisebbségi jogokért vonultak az utcára. A hatalom egyik estben sem a megoldást, hanem a véres megtorlást választotta, s ennek eredménye a régmúltban az elvándorlás (ezután létesültek a moldvai csángó települések), valamint a ’90-es években tapasztalható nagyméretű vásárhelyi magyar exodus lett. "Elege lett a Székelyföldnek az 1918-ban és az 1990-ben tett ígéretekből!" – mondta az elnök, majd hangsúlyozta: közösségi jogokat, egyenlő bánásmódot kérünk, ezért szállunk síkra ma is. Majd üdvözölte a jelen levő Soós Zoltánt, Marosvásárhely magyarságának "közös polgármesterjelöltjét".
Meghívottként jelen volt Szentes Csaba, Madéfalva polgármestere is, aki kifejtette: "nem az a fontos, hogy a múltat búsuljuk, hanem az, hogy a holnapért cselekedjünk! A XVIII. század közepén és most is Madéfalvát szorgos székelyek lakják, akik gyerekeiket becsületre és munkára nevelték, nevelik". Ahogy sikerült az emlékművet felújítani (tavaly ősszel avatták újra), úgy továbbra is szót emelnek a jogsérelmekért – mondta többek között a fiatal elöljáró.
Tőkés László európai parlamenti képviselő betegsége miatt maradt távol a rendezvénytől, szavait Cseh Gábor, az EMNT országos alelnöke tolmácsolta. Tőkés László a madéfalvi eseményt a "nemzeti önvédelem hősi példájaként" említette. Akkor az állami hatalom kizárólagos elvárásokat fogalmazott meg, amelyeket a szabadságukhoz ragaszkodó székelyek nem voltak hajlandók teljesíteni. Ma sincs másként, amikor nemcsak egy országon belül, hanem Európában is egymásnak feszülnek az érdekellentétek. Olyan globális kihívásokkal kell szembenézni, mint a migránsjelenség, amely veszélyezteti a nemzeti érdekeket és értékeket. Ezzel és a minket, erdélyi magyarokat ért sérelmekkel szemben a nemzeti önvédelmet az autonómia jelentheti. "Nem akarunk a világ migránsaivá válni, mi itthon keressük a boldogulást" – üzente – többek között – Tőkés László.
Végül Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke a bukovinai székelyek vándorlására utalt, majd beszédében kiemelte, hogy a madéfalvi megemlékezés Marosvásárhelyen egy eseménysorozat zárómozzanata. Azért Maros megye székhelyén, mert ez volt a Székelyföld fővárosa, és itt kell a leghangsúlyozottabban megfogalmazni azt a közös célt, amely Székelyföld területi autonómiája. A múlt tanulsága, kollektív értékeink, hagyományaink, közös kultúránk, a közös jövő gondolata kötelez minket arra, hogy ezért együtt cselekedjünk. Majd a marosvásárhelyi kétnyelvű táblák kihelyezéséért vívott "küzdelmet" említette, amikor a "megfélemlítés hálójában" többen voltak azok, akik elzárkóztak az akció elől, mint azok, akik cselekvően az ügy mellé álltak. Az SZNT elnöke szabadságharcra, nemzeti ellenállásra buzdított felekezeti, pártbeli hovatartozás nélkül, mert csak így érjük el céljainkat – jegyezhettük le egyebek mellett az elnök szavait.
A rendezvényre várták Budapestről Csibi Krisztinát, a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének elnökét, aki végül nem jött el. A meghívott vendégek között jelen volt dr. Zakariás Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt országos alelnöke, Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei elnöke, Kovács Levente ügyvezető elnök, Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere és Soós Zoltán, Marosvásárhely polgármesterjelöltje.
Fellépett a marosvásárhelyi Vártemplom Kovács András vezette kórusa és a Domahidi testvérek (Anna, Kata, Sára, Zsuzsa) kamaraegyüttese. Ugyanakkor bejátszottak egy rövid jelenetet Sára Sándor Sír az út előttem című dokumentumfilmjéből, amely a madéfalvi eseményekről, illetve a bukovinai székelyekről szólt. A rendezvény a székely himnusz eléneklésével ért véget.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)

2016. január 9.

Romániában nem volt forradalom, de leverték (2016, az ötvenhatos magyar forradalom emlékéve)
A Háromszék már az idei esztendő első lapszámaitól kezdve folytatni kívánja dokumentumsorozatát az erdélyi, romániai ’56-ról, így tisztelegve mindazok előtt, akik teljes mértékben azonosultak a magyar forradalom eszméivel, először „hallották meg a tigris karmaiba esett énekesmadár sikolyát”, rendszerellenes szervezkedések, szervezkedési kísérletek egész sorát kezdeményezték, tiltakoztak a román kommunista diktatúra jogtiprásai és a kisebbségi elnyomás ellen.
A romániai ’56-os szervezetek, szervezkedési kísérletek nem csak a magyarországi forradalom és szabadságharc recepciójaként formálódtak, Stefano Bottoni összegzése szerint „önálló történelmi relevanciával bírnak.” A Bolyai Tudományegyetemen ötvenhatos tevékenységéért hét év börtönbüntetéssel sújtott Dávid Gyula irodalomtörténész főszerkesztésében 2006-ban megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 című kötet (a Polis Könyvkiadó és az Erdélyi Múzeum Egyesület gondozásában) több mint ezernégyszáz politikai elítélt legfontosabb adatait tartalmazza. A periratok további tanulmányozása nyomán az életrajzi adattár folyamatosan gyarapszik, hamarosan szükségessé válik a bővített kiadás megjelentetése. Az 1956-os magyar forradalom és nemzeti szabadságharc – az első győztes antikommunista forradalom (bár a győzelem csak tizenkét napig tartott) világtörténelmi nóvum! – erdélyi, romániai visszhangja sokkal átfogóbb volt, szélesebb társadalmi csoportokat érintett, mint ahogy az a kollektív emlékezetben él! Abban egyetértek a kiváló történésszel, Stefano Bottonival, hogy 1956-ban Erdélyben a forradalom elmaradt, de abban nem, hogy nem volt „romániai ’56”, és nem volt „erdélyi magyar ’56”! (Papp Zsolt Attila: 1956 Erdélyben: a forradalom elmaradt, de a megtorlás nem) Abban is – bizonyára – egyetértünk, hogy a romániai, erdélyi ’56 sajátos volt, számos régióban a magyar forradalom és nemzeti szabadságharc leverése után, a brutális retorzió közepette indult, éveken át tartott, tömegeket mozgatott meg, papírra rögzítették programjukat. Romániában valóban nem volt a magyarországihoz hasonló, tömegeket megmozgató, országos szintű politikai programokat megfogalmazó belső ellenzéki szembenállás, forradalmi fegyveres harc, a tankok sem dübörögtek a nagyvárosok utcáin, de voltak olyan szervezkedések, tervezetek, amelyek nemcsak a létező szocializmust akarták megreformálni, hanem annak radikális megdöntését tűzték ki célként. Az idei esztendő kiváló lehetőséget biztosít, hogy tovább folytassuk a fontosabb szervezkedések, koncepciós perek bemutatását. A magyar forradalom leverése ürügyet jelentett a nemzeti kommunizmus útjára lépett román hatalom számára: a példátlan retorzió nemcsak a román belső ellenzéket próbálta likvidálni, hanem a magyarság, de a német anyanyelvűek, zsidók, szerbek szinte minden társadalmi rétegét súlyosan érintette, puszta létében fenyegette. Elegendő az 1959. évi brassói, később kiváló irodalmi alkotások egész sorát eredményező íróperre – „a társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával Andreas Birknert és Wolf von Aichelburgot huszonöt, Georg Schelget húsz, Hans Bergelt tizenöt, Harald Siegmundot tíz év kényszermunkára ítélték, a vád egyik tanúja, Eginald Schlattner, akit később szintén elítéltek feljelentés elmulasztásáért, két önéletrajzi regényben is beszámolt ügynökmúltjáról! – vagy az 1954-ben kezdődött, a romániai zsidóság nemzetközi hírnevű személyiségei ellen indított tömeges „cionista” perekre utalnom. Cionizmus ürügyén 5020, a német nemzeti szocializmussal való kapcsolatért 4645, a szerb nacionalizmussal és Titóval való szimpatizálásért 1644 személyt tartottak nyilván: megfigyelték és követték őket. Sajnos sem az államközi, sem a diplomáciai kapcsolatokban nem kamatoztatják: 1956 a román–magyar együttélés kiemelkedő időszaka! Bukarestben már a magyar forradalom első napjaiban röpcédulák jelentek meg, a diákok egy csoportja 1956. november 4-ére utcai tüntetést kezdeményezett, de a Securitate beépült a szervezők csoportjába és a kezdeményezőket – köztük Paul Goma, Alexandru Ivasiuc, Ştefan Augustin Doinaş később ismertté vált írókat –, valamint az Egyetem téren gyülekezőket 1956. november 5-én letartóztatták és elítélték. A karhatalom és a tüntető diákok közötti egyetlen nyílt összecsapásra Temesvár központjában került sor. Az Aurel Baghiu, Caius Muţiu, Teodor Stanca, Nagy László, Heinrich Drobny vezette temesvári, román többségű műegyetemi hallgatók az 1956. október 30-án tartott nagygyűlésen követeléseiket tizenkét pontban fogalmazták meg. A pontok majdnem azonosak voltak a szegedi, budapesti egyetemisták által megfogalmazottakkal. Követelték: a szovjet csapatok azonnali kivonását Romániából, gazdasági kapcsolatokat minden országgal, beleértve a kapitalista országokat is, hozzák nyilvánosságra a Románia által aláírt gazdasági szerződéseket, Sztálin személyi kultuszának felszámolását, mivel Romániában csak mímelték a személyi kultusz eltörlését. Továbbá: az orosz nyelv kiiktatását a felsőfokú oktatás kötelező tantárgyainak sorából, a marxizmusórák számának csökkentését, a parasztokat sújtó kötelező termény- és húsbeszolgáltatás eltörlését, a munkásosztályt megnyomorító normák eltörlését, a munkások fizetésének emelését, a fizetési adók eltörlését, egyetemi autonómiát. Elítélték a szovjet csapatok magyarországi katonai intervencióját. (Romániában sajátos kommunista nemzetépítés zajlott. 1954 és 1956 között felszámolták a román gazdaságra meghatározó befolyást gyakoroló szovjet-román vegyes vállatokat, a szovromokat, a szuverenitás visszanyerése érdekében 1955 nyarán Emil Bodnăraş hadügyminiszter azzal a váratlan kéréssel fordult Hruscsov szovjet pártfőtitkárhoz: engedélyezze a szovjet csapatok kivonását Romániából!) A securitate alakulatai 1956. október 30-án a műegyetemi nagygyűlés után körülvették és elszigetelték a temesvári Műegyetem épületét. Megkezdődtek a tömeges letartóztatások. Mintegy 2500 egyetemistát tartóztattak le, teherautókra kényszerítették, majd a magyarországi szovjet katonai intervenció miatt üressé vált kisbecskereki szovjet laktanyába szállították. Azok az egyetemi hallgatók, akiket nem tartóztattak le, másnap, 1956. október 31-én Temesvár központjában tüntetést szerveztek. A letartóztatottak szabadon bocsátását követelték. Nyílt összecsapásra került sor a diákok és karhatalmisták között. Gyorsított eljárással, a Büntető Törvénykönyv 327. szakasza előírásai alapján – nyilvános izgatás vádjával – 29 egyetemi hallgatót és két tanársegédet állítottak hadbíróság elé, három hónaptól nyolc évig tartó börtönbüntetéssel sújtották őket. Az eddigi kutatások eredményei szerint összesen nyolcvanegy román anyanyelvű egyetemi hallgatót, gimnazistát, értelmiségit ítéltek el a magyar forradalom eszméivel való azonosulásáért! Teodor Stanca, a temesvári műegyetemi hallgatók tüntetésének egyik főszervezője 2008-ban Csíkszeredában Sólyom László akkori magyar államelnöktől vehette át a Magyar Köztársaság Arany Érdemkereszt kitüntetést. A román falvakban ma is úgy emlegetik: a magyar forradalomnak köszönhetően szűnt meg a kötelező termény- és húsbeszolgáltatás!
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. január 16.

Európai pénzen megújulhat a temesvári Máltai Központ
Fekete Nagy László mérnököt dr. Bárányi Ferenc, a Máltai Segélyszolgálat országos alelnöke ajánlotta a figyelmünkbe, mint olyan személyt, aki eddig is sokat tett, és a jövőben még többet tehet a temesvári fiókszervezet felvirágoztatásáért. Fekete Nagy László tősgyökeres bánsági magyar katolikus családból származik, iskoláit is magyar nyelven végezte Temesváron, az 1-es számú Általános Iskolában és a Loga Líceum magyar tagozatán. 1981-ben szerzett építészmérnöki diplomát, a rendszerváltás után tovább képezte magát ezen a területen. 1971 óta dolgozik az építőipari szakmában, ma már saját építőipari vállalkozása van. Több mint negyvenéves szakmai tapasztalatát elsősorban ipari létesítmények megtervezése és műemlék épületek rehabilitálása területén kamatoztatta. Felesége az építészeti egyetemen tanít, fia a Gerhardinum Líceum XI-dik osztályos diákja, máltai önkéntes.
Fekete Nagy lapunknak elmondta, hogy 1997-ben került kapcsolatba a Máltai Segélyszolgálattal, amikor dr. Bárányi Ildikó lehetővé tette kisfia szegedi kezelését. Amikor a kisfiú egészségügyi problémái megoldódtak, dr. Bárány Ildikó, a Segélyszolgálat akkori vezetője megkérdezte, hogy akar-e a szervezet önkéntese lenni? Természetesen élt ezzel a lehetőséggel, és így kezdődött gyümölcsöző együttműködése a Máltai Segélyszolgálattal, ami azóta egyre szorosabbá vált. Szakmai tudását kamatoztatva, elkészítette a Gh. Barițiu utcai Máltai Szociális Központ terveit, a szűkös anyagi lehetőségekhez igazítva azokat, majd az építkezés irányításából is kivette a részét. Fekete Nagy László tervei szerint épült fel az öregek napközi otthonának, a máltai patikának, az orvosi rendelőnek otthont adó új épület és a szociális kantin új épülete, de kivette a részét a régi épületek tűzfalainak megerősítéséből, az udvar kikövezéséből stb. Az elmúlt közel 20 évben Fekete mérnök úr, aki jelenleg a Máltai Segélyszolgálat vezetőségi tagja, mindenben benne volt, ami építkezésről, engedélyeztetésről, telekkönyveztetésről szólt a Máltai Segélyszolgálatnál.
„Most azt tervezzük, hogy európai uniós támogatást szerzünk a Máltai Központ teljes felújítására – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Fekete Nagy. – Erre azért van szükség, mert már azok az épületek is felújításra szorulnak, amelyeket mi építettünk 15-20 esztendővel ezelőtt, nem is beszélve a központ kiinduló pontjául szolgáló régi épületekről. Az európai pályázatnak az egyik feltétele az, hogy az ingatlan a temesvári Máltai Segélyszolgálat nevére legyen telekkönyvezve. A tulajdonviszonyok rendezése nehézkes és költséges folyamat, de reméljük, hogy ezt sikerül hamarosan megvalósítani és akkor hozzáláthatunk a pályázat megírásához. Ciolac Márta ügyvezető igazgatónk rendelkezik kellő pályázatíró tapasztalattal ahhoz, hogy sikeresen pályázhassunk európai forrásokra”
Fekete Nagy László úgy véli, hogy két dolog szükséges ahhoz, hogy továbbra is jól működjön a temesvári Máltai Segélyszolgálat. Az egyik és talán a legfontosabb dr. Bárányi Ildikó öröksége, az emberszeretetből és keresztény szellemiségből fakadó állandó helytállás. „A Máltai Segélyszolgálat nem üzlet. Amíg dr. Bárányi Ildikó vezette a szervezetet, ő a keresztény eszme szellemében cselekedett, és erre buzdította a segélyszolgálat mintegy 30 alkalmazottját és 120 önkéntesét is. Most úgy érzem, mintha a keresztény eszme, az önzetlen segíteni akarás egy kicsit háttérbe szorult volna” – nyilatkozta Fekete Nagy László, aki szerint a másik fontos dolog a katolikus egyházzal fenntartott kapcsolatok szorosabbra fűzése lenne. „A Városháza is támogat bennünket, de szükség van egy erős háttérre, amit csak a katolikus egyház biztosíthat. Emellett előrelépési lehetőséget látok abban is, hogy a nyereséges cégek a profitjuk 20%-át adományozhatják jótékonysági és civilszervezeteknek. Felvesszük a kapcsolatot a nagyobb cégekkel, és próbálunk adományokat gyűjteni a Máltai Segélyszolgálat működtetésének javítására. Egyetlen elégtételünk az általunk gondozott idős személyek öröme, a naponta meleg ebédhez juttatott nehéz helyzetben levő embertársaink köszönete, ez minden erőfeszítést megér!”
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

lapozás: 1-30 ... 301-330 | 331-360 | 361-390 | 391-393