udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
647
találat
lapozás: 1-30 ... 331-360 | 361-390 | 391-420 ... 631-647
Névmutató:
Arany János
2014. október 25.
A Bolyai Tudományegyetem pere (A forradalom visszhangja Erdélyben) 2.
A kolozsvári képzőművész-hallgatók, majd a szovátai szervezkedők első csoportjának 1956. október 28–29-ei letartóztatása – Kelemen Imre elsőrendű vádlottat és hét társát fegyveres szervezkedés vádjával 1956. december 16-án ítélte el négy és tíz év közötti börtönbüntetésre a Kolozsvári Katonai Törvényszék – részben cáfolja azt az állítást, miszerint a legfelsőbb román párt- és államvezetésben a magyar forradalom kitörésének hírére óriási pánik uralkodott volna.
Való igaz, a Magyarországon és Budapesten történtekről a romániai sajtó először 1956. október 25-én tájékoztatott, a jól ismert „fasiszta-horthysta terror”, a „fasiszta huligánok”, az „imperialista ügynökök”, a „csőcselék ellenforradalmi kalandja”, „ellenforradalmár bandák fegyveres támadása a magyarországi népi hatalom ellen” mantrázó fordulatok kíséretében. A román sajtó mindvégig ellenforradalomnak minősítette mindazt, ami Magyarországon, Budapesten történt. A sajtó „kivárását” Moszkva, a szovjet pártvezetés sugallta. A Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár vezette Román Munkáspárt központi vezetősége az első sokk után 1956. október 24-én déli egy órára összehívta a szűk pártvezetést, a Politikai Bürót, és döntöttek arról, hogy a magyarok által nagyobb számban lakott tartományokba teljhatalmú megbízottakat küldenek, vezetésük alá rendelik a hadsereget, a tartományi Securitatét, a milíciát, a vállalatok igazgatóit. Ugyanakkor döntöttek arról, hogy a román–magyar határt lezárják, a hadsereget mozgósítják, a Magyarországról érkező sajtótermékeket, leveleket a legszigorúbban ellenőrzik. A magyar nyelven is jól beszélő Miron Contantinescut Kolozsvárra, Fazekas Jánost a Magyar Autonóm Tartományba, Szenkovics Sándort Nagyváradra, Muzsik Mihályt Nagybányára vezényelték, az 1955-ben a börtönből kiszabadult Márton Áron erdélyi római katolikus püspök „mozgását” – e sorok írójának véleménye szerint a 20. század legnagyobb magyarja, aki hajszálpontosan tudta, hogy a kompromisszum keresésében meddig lehet elmenni! – a püspöki székhelyre korlátozták, magyarán: hivatalosan „felkérték”, nehogy elutazzék Gyulafehérvárról! Fazekas János – akinek a szerepét a Trabant-kiutalásoknak köszönhetően számos történész, író, publicista még ma is egyértelműen pozitívan értékeli (!?) – politikai tőkét akart kovácsolni, és már Bukarestből összehívta a legnagyobb tekintélyű marosvásárhelyi értelmiségiek gyűlését, pontosan körvonalazta: minél keményebb és zaftosabb kifejezések kíséretében – „a fasiszta huligánok a csecsemők, az ártatlanul meglincselt kommunisták vérében gázolnak”! – ítéljék el a „magyar ellenforradalmat”, kötelezően nyilvánítsák ki a hűségüket, elkötelezettségüket, odaadásukat a Román Munkáspárt, személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár, a szocializmus vívmányai iránt! A Magyar Autonóm Tartomány pártbizottságának levéltárában az 1956. október 24-ei, az 1956. november 2-ai, a hírhedt Lelkiismeretünk parancsszava elítélő nyilatkozatot „kigyöngyöző” gyűlések teljes és gyorsírásos jegyzőkönyve megtalálható az Országos Levéltár Maros megyei fiókjában, lefénymásoltattam, és a dokumentumok birtokában hiteles képet próbálok nyújtani a Magyar Autonóm Tartomány, a Székelyföld akkori politikai és szellemi elitjének megalkuvásáról. Fazekas Jánossal néhány évvel a halála előtt nagyinterjút készítettem. Beismerte: a korabeli román, magyar sajtóban futószalagon gyártott hűségnyilatkozatok – Simó Géza Bútorgyár, Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet, Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet – „vérgőzös” kifejezéseit az ő javaslatára illesztették a szövegekbe. Azt is kijelentette: a román hivatalos párt- és állami küldöttség élén Belgrádban tartózkodó Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkárral – forródróton – közvetlen telefonkapcsolatban állt, és az ő – Fazekas János – érdeme, hogy sikerült megakadályoznia mintegy 2500 székelyföldi jeles és nagy tekintélyű magyar értelmiségi letartóztatását. Ezzel a „bravúros hőstettével” szédített számos írót – köztük Sütő Andrást –, egyetemi tanárt, orvost. Fazekas állítása szerint: a Gheorghe Gheorghiu-Dej-zsel folytatott telefonbeszélgetés után Kolozsvárra, Miron Constaninescuhoz utazott, s a Securitate javasolta letartóztatandók névsorát összetépték és megsemmisítették. Ekkor jegyeztem meg: a román kommunista hatalom a későbbiek során nem 2500 személyt, hanem tízezreket tartóztatott le, tartott vizsgálati fogságban, akkor miért nem lépett közbe? Mivel Romániában mindig „kettős könyvelés” volt és van, ha valóban létezett az ominózus névsor, hátha sikerül a nyomára bukkannom. Fazekas János a Bolyai Egyetem perében – mint a hiteles levéltári dokumentumok ismeretében látni fogjuk – áldatlan szerepre vállalkozott! A legfelsőbb román pártvezetés aggodalommal és felfokozott érdeklődéssel követte a budapesti Petőfi Kör vitáit, a magyarországi erjedési folyamatot. A budapesti román nagykövetségről küldött sifrírozott táviratok, a központi vezetőség üléseinek jegyzőkönyvei azt bizonyítják: a román pártvezetés szerint a Magyar Dolgozók Pártja túlságosan sok engedményt tett a belső ellenzéknek, kiengedte a kezéből a gyeplőt, a marxista-leninista világnézet eszmerendszerének mellőzésével ideológiai káoszt teremtett. A kommunista hatalommal teljes mértékben azonosuló erdélyi magyar párttitkárok, aktivisták, néptanácselnökök, instruktorok egymást túllihegve bizonygatták a párt, a hatalom iránti hűségüket. Az íróként is számon tartott Tompa István Kolozsvár tartományi párttitkár a forradalom kitörése utáni napokban az egyetemeket, a főiskolákat járta, a Bukarestből kapott ukáz szellemében – „Magyarországon ellenforradalmi mozgalom tört ki horthysta tisztek, volt fasiszták, az amerikai imperialisták aktív segítségével…” – a Bolyai Tudományegyetem tanárait, diákjait, írókat, művészeket, elsősorban a kolozsvári magyar értelmiséget kellett meggyőznie a párt álláspontjának helyességéről. Szabédi László (eredetileg Székely László, Sáromberke, 1907. május 7.–Kolozsvár, 1959. április 18.) öngyilkossághoz vezető tragédiájának fontos stációja 1956. Bár 1945-ben belépett a Román Kommunista Pártba, 1947-től esztétikát tanított a Bolyai Tudományegyetemen, 1952 és 1956 között a magyar irodalomtörténeti tanszék vezetője volt, pártos elkötelezettségű versei ellenére a román hatalom kellemetlen értelmiségiként tartotta számon. A magyar forradalom és szabadságharc első napjait a Szovjetunióban töltötte. Naplóját a kolozsvári Szabédi Emlékház munkatársainak segítségével a Szabédi-hagyatékból sikerült megszereznem. Szabédi 1956. november 2-án szállt le a repülőgépről a Băneasa repülőtéren. A magyarországi „eseményekről” csak a Szovjetunióban begyűjtött információi voltak. A repülőtéren a bukaresti magyar rádióadás egyik szerkesztője – évek óta nem sikerült kiderítenem: ki volt a kérdező? – az orra alá dugta a mikrofont, és megkérdezte: mi a véleménye mindarról, ami Magyarországon zajlik? Szabédi – annak rendje és módja szerint – elítélte a „magyar ellenforradalmat”, sőt, Kolozsváron is ezt tette a visszatérése utáni első napon. Időközben hiteles információk birtokába jutott, felrohant a Kolozs tartományi pártbizottság első titkárához, Vasile Vaida elvtárshoz, és kérte a bukaresti nyilatkozata visszavonását. Enyhén szólva kinevették. Az 1956 erdélyi mártírjai sorozatom harmadik, az „ENSZ-memorandum”-ról szóló kötetében közöltem utolsó leveleinek egyikét, amelyet közvetlenül az 1959. április 18-ai öngyilkossága előtt – Szamosfalva határában a vonat elé vetette magát – Vasile Vaidának, a Kolozs tartományi pártbizottság első titkárának címzett, és amelyben „megmagyarázza” azt a katonai ügyészségtől és a tartományi pártbizottságtól származó vádat, miszerint ismerte a dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász által összeállított „ENSZ-memorandum”-ot, azaz: a román–magyar lakosságcseretervet. Elhatárolódott a szerzőtől, a tervtől egyaránt, holott dr. Dobai István és Varga László református lelkész visszaemlékezése szerint nemcsak ismerte a tervet és egyetértett vele, hanem széljegyzeteket is készített hozzá.
Kései egyetemtörténet
Abban mindenki egyetért: csak az egyetemi oktatás képes biztosítani egy nép, népcsoport legmagasabb fokon képzett értelmiségi elitjét, a tanítványok később tanítómesterekként folytatják az elődök munkáját. Báthori István 1580–1588 közötti kolozsvári egyetemétől 1945-ig, a Bolyai Tudományegyetem megalakulásáig közel négyszáz év telt el. 1872. november 10-én Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter, majd utódai, Pauler Tivadar és Trefort Ágoston előkészítő munkája után megnyílt a Kolozsvári Magyar Királyi Tudományegyetem, amely 1881. január 4-én kelt királyi alapítólevél alapján felvette a Kolozsvári Magyar Királyi Ferencz József Tudományegyetem nevet. Budapest után ez volt az akkori Magyarország második egyeteme. Ebben nagy szerepe volt az Erdélyi Múzeum Egyesületnek. Az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagygyűlés után a Nagyszebenben székelő román kormányzótanács közoktatásügyi államtitkára, Onisifor Ghibu – haláláig a magyar nép egyik legádázabb ellensége, kifosztója – jól megérdemelt büntetését a román nacionalistáktól a börtönben nyerte el! – „1919. május 12-én a román állam számára jelképes erőszakkal lefoglalta az egész egyetemet, és hűségesküre szólította fel alkalmazottjait. A hűségeskü megtagadása után az egyetem Szegedre távozott, ezért egyik napról a másikra román egyetemmé nyilvánították, s megkezdődött magyar jellegének és emlékének máig tartó eltüntetése” – összegzi a megcáfolhatatlan tényeket Faragó József kiváló néprajz-, népballada-kutató, a néprajztudomány doktora. I. Mihály, Románia királya és Ştefan Voitec nemzet-nevelésügyi miniszter aláírásával az 1945/407-es számú királyi törvényrendelettel „Kolozsvárt 1945. június 1-jei hatállyal magyar előadási nyelvű állami Tudományegyetem létesül”.
A történelem keserű fintora, hogy a királyi rendelet meg sem említette a Ferenc József Tudományegyetem 63 épületét, hanem kizárólag a román Regina Maria (1919 előtt és 1940–1944 között a magyar De Gerando) Leánygimnázium Arany János utcai épületét adományozta az új magyar egyetemnek. Ez a Farkas utcai központi épületnek csupán negyven százalékát jelentette. A Bolyai Tudományegyetemen az 1950-es évek elejére kialakult az a szervezeti struktúra, amely kisebb változtatásokkal 1959-ig, felszámolásáig fennmaradt.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2014. november 9.
Ingázó tanárok nehézségei
Más-más módon térítik meg a vidéki településekre ingázó tanárok utazási költségeit: van, ahol teljes egészében visszaadják a bérlet árát, máshol az iskolabusz szállítja munkahelyükre az ingázókat. Olyan település is akad, ahol törvényes lépéseket fontolgatnak a költségtérítés kiharcolása érdekében. Az elnökválasztási kampány végén a kormány ígéretet tett a probléma rendezésére.
Az előző évekhez viszonyítva gyakorlatilag változatlan a vidéki településekre ingázó pedagógusok költségtérítésének helyzete.
Az iskolák az önkormányzatok által jóváhagyott költségvetésükből megtéríthetik a pedagógusok ingázási költségeit. Csukás Levente, a Hargita megyei tanfelügyelőség gazdasági igazgatója ismertette, az áfából visszaosztott összegekből bizonyos, távolságonként megszabott határig – ahogy a diákoknak is – vissza lehet fizetni a vonat- és autóbuszjegyek árát. A megszabott határon belül a teljes költség mintegy negyven százalékát tudják visszaadni a tanítóknak, tanároknak, ha van rá forrás, akkor az iskola vagy az önkormányzat kiegészítheti és felkerekítheti ezt az összeget.
Csukás úgy tudja, a megyebeli tanintézetek nagy részében kifizetik a minimum költségtérítést, azonban nem mindenhol pótolják fel ezt. Elmondta, ha az önkormányzat biztosítja a finanszírozást és belefoglalják ezt a jármű működtetésébe, akkor az iskolabuszokkal is lehet szállítani az ingázó pedagógusokat.
Iskolabusszal ingáznak
A csíkszentgyörgyi Gál Sándor Általános Iskola egyike azon tanintézeteknek, amelyekben az iskolabusszal szállítják munkahelyükre a más településről ingázó pedagógusokat. Tamás Sándor, az iskola igazgatója elmondta, eleve úgy terjesztették el jóváhagyásra az iskolabusz menetrendjét, hogy az vigye és hozza a több mint tíz ingázó pedagógust. Az iskolabusz fenntartási költségeit a helyi önkormányzat finanszírozza.
Teljes költségtérítés
A csíkkozmási Dr. Boga Alajos Általános Iskolába ingázó tanítók, tanárok költségeit teljes mértékben visszafizetik – mondta el Csillag Ottó igazgató. Az iskola vezetője közölte, a helyi önkormányzattól megkapják az ingázási költségekre szükséges teljes összeget. Van tanáruk, aki tömegközlekedési eszközzel ingázik, de olyan pedagógus is, aki autóval jár – is kap költségtérítést az erre vonatkozó, az üzemanyag-fogyasztást alapul vevő szabály szerint. A szükséges összegeket belefoglalják mindig a költségvetésükbe – tette hozzá az igazgató. Mivel a tanintézet nemrég iskolabuszt kapott, gondolkodnak k is azon, hogy meg tudnák-e ezzel oldani a pedagógusok szállítását.
Nem kapják vissza a pénzt
Már a második vagy a harmadik kérést teszik le az önkormányzathoz, de idén még egy lejt sem kaptak az ingázók költségtérítésére – nyilatkozta Bogos Tibor, a csíkszentmihályi Arany János Általános Iskola igazgatója, aki úgy tudja, pénzhiányra hivatkozik a helyi önkormányzat. Nehezményezte ugyanakkor, hogy kiszállási díjat sem tudnak fizetni a pedagógusoknak, van, aki saját pénzből vitte el versenyre a gyerekeket.
„Tavaly év végén az önkormányzat adott ötezer lejt, azt egyenlő módon elosztottuk az ingázók között, de közel sem fedezte a költségeket” – mondta. Úgy tudja, Csíkszeredából például havi 140 lej egy ingázó tanár költsége. Mivel beadványaikra az önkormányzattól eddig nem kaptak választ, most már azt fontolgatják, hogy a szakszervezethez fordulnak, vagy a törvény útjára terelik a kérdést – mondta az igazgató, hozzátéve, el vannak keseredve a kollégái. A tanintézetnek van iskolabusza, kérdés azonban, hogy a pedagógusok szállítására lenne-e finanszírozás, ugyanakkor a busz akkora területet kell bejárjon, hogy az órarendjébe nem férne bele ez is – véli az igazgató.
Jövő évtől fizethetnek
Nincs költségtérítés a csíkkarcfalvi Mártonffy György Általános Iskola ingázó pedagógusai számára sem – tudtuk meg Gábor János igazgatótól. Kifejtette, kérték, de erre az évre nem került be az önkormányzat által elfogadott költségvetésükbe a költségtérítés, ígéret van azonban arra, hogy a jövő évibe belefoglalják ezt. Eddig arra hivatkoztak, hogy nem jutott erre pénz, a többnyire a környez településekről ingázó pedagógusok pedig megértették a helyzetet – fejtette ki az igazgató, hozzátéve, remélik, jövőben lesz költségtérítés számukra. Iskolabusza a tanintézetnek nincs, kérték viszont és bíznak abban, hogy kapnak járművet.
Nincs panasz
Senki nem reklamált – mondta Póra Fülöp, a Tanügyi Szabad Szakszervezeti Szövetség csíkszéki szervezetének elnöke. Kifejtette, tavaly jelentkeztek egy felcsíki településről panasszal amiatt, hogy nem adnak költségtérítést az ingázóknak, idén viszont még nem érkezett ilyen jelzés egyetlen pedagógustól sem.
Tervezett intézkedés
A választási kampányban, október 27-én született az az egyezmény, amit a miniszterelnök, több miniszter és szakszervezeti szövetség vezetője írt alá, és amely számos kedvez intézkedés bevezetését rögzíti az oktatás terén a következő időszakra. Az egyezmény 12. pontja szerint évente belefoglalják ezentúl az állami költségvetésbe a helyi önkormányzatok azon kötelezettségét, hogy térítsék meg, prioritással, a pedagógusok ingázási költségeit. Az intézkedést az egyezmény szerint december 31-étl vagy a jövő évi költségvetési törvény elfogadásától kell érvénybe léptetni, további részletek ezzel kapcsolatosan nem ismertek.
R. Kiss Edit|
Székelyhon.ro2014. november 15.
VII. Nagyenyedi Magyar Kulturális Napok
Arany János daloskönyvére a régiségpiacon akadtak rá
Dr. Szász Pál Magyar Ház csapatának szervezésében, 225 mulatozó kedvű bálozó gyűlt össze Enyedről, Búzásbocsárdról, Torockószentgyörgyről, Hariból, Gyulafehérvárról, Magyarlapádról, Becéből, Miriszlóról, Felvincről, Tövisről, Lőrinczrévéről, Marosújvárról, Csombordról, Vajasdról, és még néhány helyről.
A műsorban fellépett a vajasdi és a felenyedi tánccsoport. Váradi Dani zenéje sokakat táncra buzdított. Kiemelt vendége volt a bálnak Hegedüs Csilla államtitkár, az RMDSZ nőszervezetének alelnöke, aki bejelentette, hogy az idén is megszervezik a „mosolygós karácsonyt.” A hajnalig tartó bál igen jó hangulatban zajlott, dicsérve a szervezők munkáját.
Szabadság (Kolozsvár)2014. november 21.
Átadták az elismeréseket
Hétfőn, a Pesti Vigadó épületében többek között Törőcsik Mari, Rubik Ernő, Jókai Anna, Szabó István, Kocsár Miklós, Korniss Péter, Kányádi Sándor, Melocco Miklós, Sebő Ferenc, Marton Éva és Novák Ferenc vehette át a Nemzet Művésze díjat, illetve a cím viselését igazoló díszok-levelet.
A Nemzet Művésze díjat a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) kezdeményezésére 2013-ban hozta létre az Országgyűlés, idén először ítélték oda, és hatvankilencen kapták meg tíz kategóriában. Az elismerést a magyar művészeti élet Kossuth-díjas és 65. – a tánc-, valamint a cirkuszművészet esetében 50. – életévüket betöltött képviselői kaphatják. A díj életjáradékkal jár, ennek összege az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének 23-szorosa, jelenleg 655 ezer 500 forint.
"Kulturális gazdagság nélkül nincs gazdasági sikerekben is erős ország. A Nemzet Művésze díj a legnagyobb szintű elismerés, amelyről művészekből, Kossuth-díjasokból álló bizottság dönt. A díjazottak tiszta, ikonikus nagyságok, akiknek tevékenysége, életműve előtt pályatársak és a közönség egyaránt elismeréssel adózik" – mondta beszédében Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. Kiemelte, hogy a legnagyobb művészek esetében a tenni és a lenni egymást feltételezi, nincs alternatíva. Mint kifejtette, a Nemzet Művésze díjjal a magyar művészet szinte minden területét igyekeztek elérni, hiszen minden színtéren vannak olyan alkotók, akik életművükkel, alkotásaikkal különösen sokat adtak nekünk.
Balog Zoltán felsorolta, hogy az elismerést a színházművészet, az irodalom, a zeneművészet, a képzőművészet, a filmművészet, az építőművészet, a táncművészet, az iparművészet, a fotóművészet, a népművészet, valamint a cirkuszművészet területén alkotók számára adományozzák.
"Művészóriások élnek közöttünk, akik pályájuk során maradandót alkottak. Olyan alkotó emberek, akik mögött évtizedek munkája, küzdelmei, tanítói munkája áll. Közös érdekünk, hogy ezeket a művészeket életük végéig hozzásegítsük az alkotás szabadságához a díjhoz járó életjáradékkal. Minket is minősít, hogy a nemzet képes-e megbecsülni értékeit" – jelentette ki a miniszter.
A díjakat Balog Zoltán és Fekete György, az MMA elnöke nyújtotta át. Utóbbi hangsúlyozta, hogy a díjról odaítélő bizottság "komoly és alapos, jóságos, elismerő és tisztelettudó, békés szándékú és méltányos" döntést hozott.
A Nemzet Művésze címet egyszerre legfeljebb hetvenen viselhetik; mivel Kossuth-díjas cirkuszművész jelenleg nincs, idén 69 művészt jelöltek. "A díj és a cím létrehozását 2012-ben az a méltánytalan helyzet alapozta meg, hogy a művészeti ágak képviselői közül életjáradékra eddig csak a színészek, a filmesek, valamint az operaművészek voltak jogosultak. Tudtuk, hogy a többi művészeti ág képviselői között is sok idős alkotó él, akinek szociális körülményei nagyon nehezek" – mondta korábban az előzményekről Fekete György.
A három korábbi elismerés, vagyis a Nemzet Színésze, a Nemzet Filmművésze (régi nevén a Magyar Mozgókép Mestere), valamint a Magyar Állami Operaház Mesterművésze cím viselése nem zárja ki a Nemzet Művésze cím elnyerését, ugyanakkor akik a négy csúcsdíjból többet is megkapnak, választaniuk kell, melyik után veszik fel az adómentes életjáradékot, amely a Nemzet Művésze cím esetében a legmagasabb. A jelenleg duplán érintettek közé tartozik Törőcsik Mari, a Nemzet Színésze; Makk Károly, Sára Sándor, Szabó István és Tóth János, ők a Magyar Mozgókép Mesterei; valamint Miller Lajos és Pártay Lilla, akik a Magyar Állami Operaház Mesterművészei.
A Nemzet Művésze díjakat az MMA megalakulási dátumához, november ötödikéhez kapcsolódva adták át. A mostani szabályok szerint az irodalom kategóriában tizenketten, a képzőművészet, a színházművészet és a zeneművészet terén 10-10-en, az iparművészet képviselői közül heten, az építőművészeté és a filmművészek közül hatan-hatan, a népművészet és a táncművészet kiválóságai sorában hárman-hárman, a fotóművészek közül ketten, a cirkuszművészek közül pedig egy alkotó viselheti egyidejűleg a Nemzet Művésze címet.
Az ünnepségen fellépett Bogányi Gergely és Kassai István zongoraművész, Szecsődi Ferenc hegedűművész; a programban Liszt Ferenc és Hubay Jenő művei szerepeltek.
"…tudom a titkot, áldás, áldás…"
Magyar írók asztalánál
Alkotói világok, dallam és politikum, újat teremtő visszaút- és mindent elsöprő anyaságélmény találkozásának szolgált színhelyéül múlt csütörtökön a Kultúrpalota kisterme. A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár lassan hagyományossá váló rendezvénye, a magyar írók idén is telt házas estje fordított forgatókönyv szerint zajlott: a meghívottak – Szilágyi Ákos, Dragomán György, Szabó T. Anna és Péterfy Gergely – műveikből felolvasva teremtették meg a párbeszédmozaikok hangulatát. A vendégekkel Mészáros Sándor, a Szépírók Társaságának elnöke beszélgetett.
Elsőként Szilágyi Ákos kínált ízelítőt Baglyok könyve című, a politikum ragadozó és prédamadarait "megéneklő" verseskötetéből. A Szól a kuvik már című vers egyedi előadása után magától adódott a lírai szöveg zeneiségére vonatkozó kérdés.
– A dallamról leválaszthatatlan a szöveg. Ezt igazolja a Kalevala, a trubadúr költészet. A középkor végéig nincs néma olvasás. Zümmögő kolostorokról beszélhetünk. Most pedig, az internet világában, amikor minden multimédiális, ez még inkább érzékelhető. (…) Arany Jánost is így, hangosan kell mondani. Lehetetlen némán olvasni az V. Lászlót, abba beleőrülök – mondta a költő, majd a politikai költészet kapcsán így fogalmazott:
– Mindannyian közemberek vagyunk, és a hatalom természeténél fogva állandóan súrlódunk. Újabban a halk szavú lírikusoknál is ezt vettem észre… Akárhogy rakjuk össze a lírai motívumokat, kifejezésre jut a politikai üzenet.
Szilágyi Ákos a tragikusan elhunyt Borbély Szilárdhoz írt versével a magyar irodalom ez évi nagy veszteségére emlékezett.
Út a fához
Dragomán György Máglya című új regényéből olvasta fel a Látóban megjelent részletet. A marosvásárhelyi származású író elöljáróban elmondta, hogy ez az első olyan műve, amelyben nem fiúk szólalnak meg, hanem egy 13 éves kamasz lány, a felolvasást követő rövid beszélgetés során pedig azt is elárulta, hogy a regénynek egyetlen valós szereplője van, a központi elemnek számító diófa, amelyet nagymamája egykori fájáról mintázott.
– 1988 szeptemberében onnan indultunk Magyarországra. Emma egy ilyen kertben él. Sokat írtam arról a fáról. Ma már nincs ott, de meg akartam nézni a helyét az égen, és láttam is.
Mészáros Sándor arra kérdezett rá, hogy miért kellett kilenc évet várni erre a regényre, és feszélyezte-e az alkotásban az írót a korábban megjelent mű, A fehér király sikere.
– Úgy gondolom, hogy megérte azt a kilenc évet az életemből ez a könyv. Miközben írtam, egy másik regényen is dolgoztam, és azt hittem, hogy az lesz meg hamarabb – emlékezett vissza Dragomán György a "kilenc szűkös esztendőre".
– Néha az emberek megszántak, és már nem kérdezték, hogy mikor lesz meg – jegyezte meg viccesen, majd azt is kifejtette, hogy második regényének népszerűsége nem nehezítette és nem is könnyítette az alkotás folyamatát, de megvolt benne a késztetés, hogy új könyvével még többet nyújtson.
Gyermek- és anyalét bűvöletében
Az író felesége, Szabó T. Anna érdekes "kulisszatitkokkal" egészítette ki a Dragomán-regények születéstörténetét.
– Az első könyvét öt évig írta, de nem szólt róla senkinek, azt mondta, hogy műfordítói munkát végez. Az nehezebb időszak volt – mondta a költőnő, majd arra is felhívta az egybegyűltek figyelmét, hogy a harmadik regényt, a Máglya címűt elolvasva lehet igazán megérteni A pusztítás könyve című első művet.
– Te hogy vagy költő, miben más a munkamódszered? – tette fel a kérdést Szabó T. Annának Mészáros Sándor.
– Én is rengeteget dolgozom, esszét és novellákat is írok, ez ellen a kisfiam kétévesen úgy tiltakozott, hogy elvágta a kábelt. Regényírással nem mertem próbálkozni, én ugyanis csak éjjel tudok dolgozni. Ha tudnék délelőtt, akkor írnék regényt. Ha bármit elcserélhetnék, az a reggeli frissesség lenne.
A versek személyes hangvétele kapcsán a költőnő elmondta, hogy eleinte nem akart személyes lenni, nagyon szerette az objektív verseket, első gyermeke világra jöttekor, a szülőszobában, a jövő-menő emberek között változott meg ilyen értelemben az ars poeticája, ahhoz képest ugyanis, aminek abban a helyzetben kitéve érezte magát, a személyesség "semmi". Mint azt a közönség tetszésnyilvánítása is érzékeltette, az irodalmi est legintenzívebb élményét Szabó T. Anna felolvasása nyújtotta. "Nagy, meleg, eleven, fészekadó/ csókol és dúdol és elhagy" – szólt a gyermeki panasz az Elhagy című kötet címadó verséből, majd a Hangok a várakozásban lélegzet-elállító lélekképei vetítődtek ki a hallgatóság elé: "Hordom a terhem, almafa ősszel, itt van az óra, fürdöm a fényben/ ég fele nyúlok, föld fele hajlok, tudom a titkot, áldás, áldás…"
Nagyapák kiváltsága
Péterfy Gergely Kitömött barbár című regényéből nyújtott irodalmi "kóstolót". A budapesti származású író a felolvasás előtt elmondta, hogy számára azért nagy megtiszteltetés jelen lenni ezen a találkozón, mert az apját a Dragomán György édesapjához fűző barátság révén Vásárhely az ő városa is, kívülről régóta figyeli, és mindig úgy érzi, hogy egy kicsit hazajön ide.
Az est házigazdája nagyapjával, Jékely Zoltánnal való viszonyáról kérdezte az írót.
– Nagyszülőnek lenni egy kivételesen tolvaj helyzet. Olyan szeretetet lophatsz, amit az apai helyzetből adódóan nem lehet – jegyezte meg Péterfy György, aki költő nagyapjával való kapcsolatából az egyértelmű szeretetet, illetve azt emelte ki, hogy Jékely Zoltán a maga részben szász, részben székely identitásával, és azzal, ahogy Schubertet, Mozartot, a német és latin irodalmat finoman felkínálta neki, azonosságtudatának alakulásában is meghatározó szerepet játszott. Nagyapja könyvtárában talált rá arra a Kazinczy- levélre is, amelyből először hallott Kazincy barátjának, Angelo Solimannak, a megnyúzott és kitömött négernek a történetéről, amelynek éveken keresztül a bűvöletében élt. Ebből a történetből született legújabb regénye, melynek elolvasásához az irodalmi est közönsége is kedvet kaphatott.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)2014. november 25.
Varga Vilmos Ady-estje a költő születésnapján
Harmadszor is újraavatták az Ady-emléktáblát!
A temesvári Arany János (ma Ion Ghica) utcában november 22-én, szombaton, a költő születésnapjának 137. évfordulóján újraavatták Ady Endre több mint két évvel ezelőtt megcsonkított emléktábláját. Gallas Nándor szobrászművész remekbe szabott alkotásának kétnyelvű bronz feliratát 2012-ben vandál kezek letörték, és feltehetőleg beolvasztották. A felirat műanyagtáblára vésett másolata most dr. Kabai Zoltán és barátai jóvoltából került a helyére.
Az Ady-emléktábla újraavatása alkalmából összegyűlt mintegy 25-30 fős közönséget ft. Fazakas Csaba református esperes, a Temes megyei RMDSZ művelődési alelnöke köszöntötte, aki felidézte az utóbbi két év történéseit: az Ady-emléktábla kétnyelvű bronz feliratának eltűnését 2012-ben fedezték fel, 2014 márciusában dr. Kabai Zoltán és barátai jóvoltából helyreállították, de az élethű műanyag másolatot ismeretlen tettesek újból letörték. Most egy újabb műanyag tábla került az eredeti bronz tábla helyére, szintén dr. Kabai Zoltán jóvoltából, remélhetőleg ezúttal hosszabb időre.
Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök arra hívta fel a figyelmet, hogy az Ady-emléktábla újraavatásával a Szórvány Napjáról is megemlékezik a bánsági magyar közösség. A többszörös emléktábla csonkítás kapcsán Halász Ferenc arra emlékeztetett, hogy a „toleráns” Bánságban több magyar emléktáblát és emlékművet is megrongáltak az utóbbi években: Klapka György emléktábláját, a nagyszentmiklósi Bartók-szobor feliratát, a Heti Új Szó cégtábláját és a Mária-szobrot, amelyet le is döntöttek. „Az Ady-emléktábla újraavatásával is bizonyítjuk, hogy kiállunk emlékműveink mellett, és minden alkalommal helyrehozzuk, amit mások tönkretesznek” – mondta Halász Ferenc.
Ady Endre temesvári tartózkodásának és az emléktábla állításának történetét Szekernyés János helytörténész idézte fel. A későbbi költőóriás 1897 szeptemberének végén került Temesvárra, Makoldy Miklós ítélőtáblai tisztviselő meghívására. Ady több mint három és fél hónapig díjnokoskodott a temesvári ítélőtáblán, azaz aktákat, idézéseket, jegyzőkönyveket másolt, délutánonként pedig házitanítóskodott. 1897 karácsonyát egyedül, betegen töltötte Temesváron, öccse, Ady Lajos szerint itt szedte fel azt a súlyos betegséget is, amelyik később a halálát okozta. Kapcsolata később sem szakadt meg Temesvárral, ahol hívei, a fiatal írók a Holnap mintájára létrehozták a Dél című irodalmi csoportosulást. 1909-ben Nyugat matinét szerveztek Temesváron, amelyet Ady is megtisztelt jelenlétével. 1910-ben indult a Magyar Dél című folyóirat, amelyben két verse is megjelent Ady Endrének. A költőnek lelkes csapata szerveződött Temesváron, ugyanakkor itt élt és alkotott irodalmi ellenfele, Szabolcska Mihály pap költő is.
Ady halála után öt évvel, 1924-ben már felmerült annak az ötlete, hogy emléktáblával jelöljék meg azt a házat, ahol a költő lakott temesvári tartózkodása idején. Gallas Nándort, a jeles bánsági szobrászművészt kérték fel a dombormű portré elkészítésére. Az emléktábla 1929-ben el is készült, de a világválság és felerősödő román nacionalizmus miatt felállítására csak az 1950-es években került sor.
Az Ady-emléktábla felavatásán részt vett ifj. Kubán Endre, akinek a Korunk folyóirat hasábjain megjelent Ady Endre és Veronica Porumbacu című írása szerint az avató ünnepségre 1955. május 10-én került sor, Majtényi Erik költő és az írószövetség vezetőségét képviselő Veronica Porumbacu jelenlétében. Az ötvenes években felavatott kétnyelvű emléktáblát, amelynek szövege itt olvasható, közel 60 évig senki sem bántotta:
AICI A LOCUIT POETUL MAGHIAR
REVOLUŢIONAR ADY ENDRE
DIN OCTOMBRIE 1897 PÎNĂ ÎN IANUARIE 1898
---------------------------------
ITT LAKOTT ADY ENDRE
A MAGYAR FORRADALMÁR KÖLTŐ
1897 OKTÓBERÉTŐL 1898 JANUÁRJÁIG
Az eredeti szöveget vésték rá arra a műanyag táblára is, amelyet 2014. november 22-én dr. Kabai Zoltán és ft. Fazakas Csaba lepleztek le a Ion Ghica 12. szám alatti ház falán. Az Ady-emléktábla újraavatása alkalmából Varga Vilmos nagyváradi színművész elszavalta a költő Ifjú szívekben élek című versét.
A megemlékezés a belvárosi református templom Újvárossy Ernő gyülekezeti termében folytatódott, ahol Varga Vilmos önálló Ady-estjét hallgathatták meg az érdeklődők. Varga Vilmos, a Kiss Stúdió magánszínház művésze, akinek Ady-előadóestjéről már 1976-ben (!) lemezfelvétel készült, 1957-ben a temesvári magyar színháznál kezdte színészi pályafutását. A 80-as éveit taposó művész, aki előadóestjeivel az egész világot bejárta, Ady költeményekből, novellákból és levelekből összeállított műsorával állított méltó emléket az egyik legnagyobb magyar költőnek. A temesvári közönség brávó bekiáltásokkal, szűnni nem akaró tapssal köszönte meg Varga Vilmosnak az emlékezetes produkciót.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)2014. december 4.
Eleve elrendelt etnomuzikológus
Almási István népzenekutató nyolcvan életévéből közel ötvenet egyetlen munkahelyen, a Kolozsvári Folklórintézetben töltött. Az intézmény neve többször változott, az etnomuzikológus viszont mindvégig a magyar népzenét kutatta.
– Gyerekként mi szeretett volna lenni? Irányították a szülei a választását, vagy a népzene mindig fontos volt?
– Nyolcéves koromban kezdtem tanulni hegedülni – édesapám döntése alapján. Nem az volt a szándéka, hogy muzsikus legyek, azért tartotta fontosnak a zenét, mert szerette volna, ha a fiából – ahogy a család számos tagjából – református lelkész lesz. Úgy tartotta, Erdélyben sokoldalúan képzett lelkészekre van szükség, akik a gyülekezetüket minden téren nevelni tudják. A zeneértő pap gondolata Almási Sámuel nevű dédapámhoz fűződik, aki népdalgyűjtő lelkész volt, hatalmas, ötkötetes gyűjteményéből sajnos csak három maradt meg. Dédapám a 19. században tevékenykedett, de a 18. század közepéig visszakövethető, hogy apai ágon a családban valamennyi elsőszülöttet Almási Sámuelnek kereszteltek, és kötelező módon papnak adták. Édesapám is Sámuel volt, de ő eltért a hagyománytól, jogot végzett, minden lépcsőfokot megjárt, és életének utolsó harminc évében az Erdélyi Református Egyházkerület jogtanácsosa volt, tehát az egyházi kapcsolódás megmaradt. Az éneklés különösebb zenei képzettség nélkül is állandó gyakorlat volt nálunk, úgyhogy az otthoni nagy éneklések során én lettem a prímás, apámat, anyámat hegedűn kísértem.
– A zeneakadémia már logikus folytatás volt?
– Még csak 16 éves voltam, amikor édesapám 1951 tavaszán meghalt. A középiskola utolsó két osztályát egy év alatt elvégeztem, de nem volt határozott tervem, titokban geológus szerettem volna lenni. Nekem nem sikerült, a Kanadában élő fiam viszont hidrogeológus. Abban az évben augusztus végén érettségiztem, szeptember elején voltak a felvételik, és hirtelenjében időm sem volt készülni semmire. Az egyik osztálytársam nővére mondta, hogy „te, Pista, gyerekkorod óta hegedülsz, ahhoz értesz, próbálj felvételizni a zeneakadémiára”. Megvallom, azt sem tudtam, hogy Kolozsváron hol a zeneakadémia. Akkor a Bocskai-házban volt, ahol most a Sapientia rektorátusa. Nem volt nagyon sikeres a felvételi vizsgám, de felvettek.
– És hogy lett zeneakadémiai hallgatóból etnomuzikológus?
– A zeneakadémia ötéves volt, népzenét másodévtől tanultunk. Ekkorra már tudtunk kottát írni hallás szerint. Jagamas János, a folklórintézet vezetője volt a népzenetanárom, folklórkört szervezett a diákok számára. Egy jókora csoportot 1953 tavaszán ki is vitt a nádasmenti Türébe gyűjtési gyakorlatra, majd a mezőségi Ördöngösfüzesre. Később Magyarlapádon jó zenészekkel és kitűnő énekesekkel találkoztunk, meghatározó élményekben volt részem. A lejegyzett adalékokból Szenik Ilona tanárnővel és Zsizsmann Ilona kolléganővel összeállítottunk egy kis népdalfüzetet. Ez volt az első népdalgyűjteményem, amely 1957-ben meg is jelent: A lapádi erdő alatt. A lapádi gyűjtéskor kezdett egyértelművé válni, hogy ez lesz az én utam. Ezek után Jagamas János azt mondta – nem is kérdezte, hanem mondta –, hogy „remélem, a szakdolgozatát folklórtémából fogja megírni.”. Kicsit váratlanul ért a szigorú felszólítás, de végül a refrén a moldvai csángók népdalaiban lett a témám, s az addigi gyűjtéseket néztem át a folklórintézet archívumában. Mikor átadtam a dolgozatot – noha még nem államvizsgáztam – azt kérdezte, el tudnám-e képzelni a jövőben a munkakörömet a folklórintézetben.
– Az életrajzát böngészve nyilvánvaló, hogy Jagamas János és a folklórintézet meghatározó volt az ön számára.
– Természetesen. Jagamas egyébként még egyetemista koromban kérdezte, hogy rokona vagyok-e a dalgyűjtő Almásinak. Mondtam, hogy dédapám volt. Erre Jagamas felemelte az ujját és azt mondta: „na, ez akkor kötelezettségekkel jár”. A folklórintézeti lehetőséget kizárólag Jagamas Jánosnak köszönhettem. Reformátusként gyerekkorom óta hittem az eleve elrendelés tanában, amely szerint az isteni gondviselés irányítja életünk minden mozzanatát. Esetemben Jagamas volt a sors keze, 1957. január 15-től kineveztek, attól kezdve közel ötven éven át voltam az intézet munkatársa. A mai fiatalok kacagnak az ilyesmin, hisz ők elég sűrűn váltogatják a munkahelyüket, ha nem is a szakmájukat. Én azonban akkoriban erősen konzervatív hajlamú, ragaszkodó természetű voltam, és maradtam. Nem akartam hátat fordítani egy olyan közösségnek, amelynek körében azt végeztem, amit a hivatásomnak tekintettem.
– Soha nem merült fel, hogy máshol dolgozzon?
– Egyetlen alkalommal alakult úgy, hogy szerettem volna elmenni. Akkor Jagamas már nem volt az intézetben, mert egy 1960-ban megjelent törvény tiltotta az álláshalmozást, Jagamas pedig tanított a zeneakadémián is, és végül azt választotta. Így én kezdőként irányítás nélkül maradtam. Aztán olyan főnököt neveztek ki, aki tapasztalatlan volt, soha egy cikket nem írt, máris egy tudományos kutatócsoport vezetője lett. Lehettem volna a Kolozsvári Rádió zenei osztályán szerkesztő, de volt valaki, aki az önéletrajzomat csak odáig olvasta el, ahol azt írtam, hogy édesapám a református egyházkerület jogtanácsosa volt. Marosvásárhelyen lehettem volna középiskolai szolfézstanár vagy zenei irányító a Népi Alkotások Házánál, de végül addig késlekedett az ügyintézés, hogy 1964-ben óriási változáshoz érkeztünk. Önálló akadémiai intézetté vált a kolozsvári kutatócsoport, és Ion Musleát nevezték ki vezetőnek, aki Erdély legkiválóbb román néprajzkutatója volt, nagy tudású, kiváló tudományszervező, igazi európai jelenség. Nyilvánvalóvá vált, hogy maradnom kell.
– Hol gyűjtött a legszívesebben?
– Évtizedeken keresztül semmilyen kapcsolatunk nem volt a budapesti népzenekutatókkal, teljesen el voltunk zárva tőlük, de tudtuk, hogyan alakult a magyar folklórkutatás története. Az első világháború előtti jó évtizednyi időszakban a legnagyobbak jöttek ide gyűjteni, Bartók és Kodály, de nagy hézagok voltak az erdélyi népzene kutatástörténetében, és lehetett tudni, hogy melyek azok a tájegységek, ahol nem járt senki. Jagamas János ’49-ben ebből indult ki, amikor megkezdte a gyűjtéseit, és én is az ő nyomán kezdtem a munkám, ennek a figyelembevételével kellett dolgozni: ahol nem volt egyáltalán gyűjtés vagy csak kevés. Tudtam róla, hogy az akkor még fiatalember Kallós Zoltán Moldvában, Gyimesben, a Mezőségen, Kalotaszeg Nádas-menti részén sokat gyűjtött sikeresen. De ezeken a tájakon is voltak még hézagok, így a sokat kutatott Kalotaszeg szélén is, Magyargyerőmonostoron. Intézeti munkám második évében mentem ki oda először, kerékpárral. Később is visszatértem és közben találtam ott két érdekességet: a Kádár Kata ballada egy változatát, ami addig ismeretlen volt a Székelyföldön és Moldván kívül, pár évvel később pedig a Töröknek eladott leány balladájának kalotaszegi változatait. Ezekre figyelt fel Olosz Katalin, aki aztán szövegeket gyűjtött ugyanott. Ebből a kétféle gyűjtésből született az 1969-ben napvilágot látott közös kötetünk, a Magyargyerőmonostori népköltészet. Az 1957-es lapádi gyűjtések és e között azért telt el oly sok idő, mert ’59 és ’68 között még román népköltészeti vagy népzenei kiadvány sem jelenhetett meg. Jelentős népzenei anyagot gyűjtöttem az Érmelléken, a Lápos vidékén, a Szilágyságban, Aranyosszéken, a Nyárádmentén, a Maros–Kis-Küküllő közén, a Homoród mentén, Háromszéken, de gyűjtöttem még a Vajdahunyad melletti Lozsádon is.
Almási István
Kolozsváron született 1934. december 8-án. A Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskola zenetanári és karvezetői szakán tanult 1951–56 között. 1989-ben megszerezte a zenetudományok doktora címet. Nős, két gyermek édesapja. 1957. január 15-től 2004. december elsejei nyugdíjazásáig a Kolozsvári Folklórintézet különböző rangú munkatársaként, legutóbb első fokozatú tudományos főmunkatársaként dolgozott. 130 erdélyi és partiumi helységben mintegy ötezer vokális és hangszeres dallamot gyűjtött. Tizenegy kötet és számos tanulmány szerzője. Legismertebb munkája a két kiadást megért (1972, 1982) Tavaszi szél vizet áraszt című antológia. 2009-ben jelent meg a válogatott írásait magában foglaló A népzene jegyében című tanulmánykötete. Népzenekutatói munkásságát több kitüntetéssel is elismerték, a Szabolcsi Bence-díj, a Kodály Zoltán-emlékdíj és az Arany János-érem birtokosa. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tiszteletbeli doktora, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja. 1990–1993 között az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka volt.
– Csak közölni nem lehetett, a gyűjtőmunkát nem zavarták?
– Voltak időszakok, amikor szívesen látták a népművészettel és a népköltészettel való foglalkozást, és olyanok is, amikor a parasztságot egyenesen ellenségnek tekintették. Nekünk is volt egy-két olyan évünk, amikor megmondták: inkább munkásfolklórt gyűjtsünk. A Kolozs megyei illegalista-kommunisták névjegyzéke alapján kerestük meg az „adatközlőket”, hogy mondják el: mit énekeltek az illegalitás éveiben? Olyan feladat volt ez, amit nem volt tanácsos kikerülni. És voltak az intézetnek is különböző szakaszai: más-más nevei voltak és más szervezeti háttere volt, de ez engem nem zavart, mert kiépítettem magamnak egy – mondjuk úgy – kis önálló műhelyt. Akármi történt, én az erdélyi magyar népzene kutatásával foglalkoztam. Hogy annak mi volt a legfelsőbb címe, nem számított, én ezt végeztem.
– A Szilágysági magyar népzene című kötetnek mi a története?
– A Szilágyságban a hatvanas évekig összesen 34 dallamot gyűjtöttek, ezért szükség volt a részletesebb kutatásra. A Szilágyságot úgy egészében szerettem, a szilágyságiak békés, szelíd, barátságos emberek, könnyen lehetett velük boldogulni, szívesen álltak szóba a néprajzkutatókkal. 1963 és 1976 között huszonhárom szilágysági helységben mintegy ezer dallamot vettem föl magnetofonszalagra. Ezek lejegyzése és rendszerezése alapján készítettem el az 1979-ben megjelent Szilágysági magyar népzene című monográfiát.
– Amikor én kezdtem a gyűjtést, nem az volt a cél, hogy okvetlenül új dallamokat találjunk, hanem hogy a meglévőket még alaposabban megismerjük. A népdal ugyanis változatokban él, az emberek nem típusokat énekelnek. Ezért a népdal életének a változása érdekli a mai folkloristát, hogy a variánsok miként alakulnak, milyen irányba fejlődnek. Az új dallamok keresése akkor volt fontos és divat, amikor zeneszerzők gyűjtöttek azzal a céllal, hogy azokból zeneműveket alkossanak. Gyűjteni most is lehet, sőt kell is. Jóval később indult meg például a hangszeres zene kutatása, mint az énekesé. Ezen a téren a mai napig új feladatok adódnak, de tényleg apad a népzene eredeti forrása.– Van még ma kitől népzenét, népdalt gyűjteni? Mit csinál ma egy etnomuzikológus: beveszi magát az archívumba?
– Megvalósításai közül mire a legbüszkébb?
– Azokra az almafákra Felsőtőkön, amelyeket több mint tíz éve magam ültettem. Máig nagyon szépek és jól teremnek.
Dénes Ida |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)2014. december 9.
Megjelent a hajdúvaros kalendáriuma
Már a tizenkettedik könyvkalendáriumát jelentette meg Tódor Albert, Nagyszalonta volt polgármestere. A bemutatót, amelyen részt vettek mindazok, akik már évek óta rendszeresen elvárják a kötet megjelenését, a múlthét végén tartották a helyi Zilahy Lajos Művelődési Házban. A mostani prezentálás meg éppen kapóra is jött Mikulás napjára. A szerző, Tódor Albert, a város múltját, annak hírességeit, szellemi nagyságait igyekszik reflektorfénybe állítani. Jelen kötetében Arany János és Petőfi Sándor egymáshoz kötődő barátságának, szellemi kötődéseinek szentel kiemelkedő jelentőséget. (A borítón ők láthatók). Mindemellett a 260 éve született Földi János orvos, természetbúvár, nyelvtudós és költővel vagy a 200 éve született Lovassy László jogász, politikus és újságíróval ismerkedhet meg az olvasó. De a nemrég eltávozottakról sem feledkezik meg a szerző; a tíz éve elhunyt Fábián Imre költő, közíróról is szó esik.
Tódor Albert nemcsak mint prózaíró, hanem mint verselgető is kedveli a csillogást: „Áldott legyen a szív, mely hordozott,/És áldott legyen a kéz, mely felnevelt,/Legyen áldott eddigi utad,/És áldott legyen egész életed.”. Prózáiból pedig, amely az otthon érzéséhez kapcsolódik: „Az otthon az a hely, ahol megpihenünk testben és lélekben, töltekezünk, ahol megbocsátást és vigasztalást nyerünk, rendezhetjük emlékeinket…”.
A kalendáriumot Dánielisz Endre helytörténész értékelte, kiemelte Nagyszalonta múltját, történelmi jelentőségét, hajdúságunk múltját-jelenét. Darvasi Zoltán, a szalontai Arany János Múzeum igazgatója bevezetőjében Mi az otthon, valamint záróakkordként: Legyen áldott és boldog az új esztendőd című költeményt szavalta el.
Sára Péter
Reggeli Újság (Nagyvárad)2014. december 9.
Évköny-bemutató az Arany János Elméleti Líceumban
Novemberben mutattuk be a nagyszalontai Arany János Elméleti Líceum idén megjelent, sorban már a harmadik évkönyvét, amely a 2013–2014-es tanév fontos eseményeit, tevékenységeit és adatait rögzíti.
Intézményünk új formájának, a magyar tannyelvű iskolának a létrehozása óta igyekszünk hiteles dokumentumot állítani létünknek, munkásságunknak, törekvéseinknek, a nagyszalontai magyar pedagógusok és diákok életének bemutatásával. Az idei évkönyv is követi az előzőek felépítését. A beköszöntő Mészár Julianna igazgatónő, Török László polgármester, illetve az előző tanév aligazgatói: Kiss Mária és Tornai Melinda tollából született. Későbbiekben helyet kap a nagyszalontai oktatás történelmének ismertetése, költőóriásunk munkásságának néhány fontos aspektusa, iskolánk diákjainak, pedagógusainak, személyzetének és felszereltségének bemutatása.
A második fejezet a munkaközösségnek biztosít teret, leírva egy munkás év mozzanatait, eredményeit. A következő fejezetekben, az iskolában működő körök, rendszeres tevékenységek, versenyek, konferenciák, családnapok, ünnepségek vannak képekkel gazdagon illusztrálva, majd a diákok életébe vethetünk betekintést, megismerve a diákönkormányzatot, a gólyaavató és szalagavató bálokat, az iskola újságát, a sok kirándulás beszámolóit.
Az utolsó fejezet a végzősökről szól. Megtaláljuk benne a IV., VIII. és XII. osztályosok névsorát, képeit illetve az osztályfőnökök rövid beszámolóit is. Sok képpel emlékezünk a ballagás felejthetetlen és magasztos pillanataira. Az igazgatónő ünnepi évzáró gondolataival teszünk pontot az évkönyv végére is, remélve, hogy egy új tanév új erőt, sok sikert és sok megírnivalót hoz majd.
A könyv megjelenése érdekében egy lelkes és népes pedagógusi csapat teszi félre a hétköznapok fáradalmait, megírva személyes tapasztalatait, vagy megszólítva kollégát, diákot. A borító hagyományosan zöld árnyalatú, és egy grafika utal az iskolai szimbólumokra. Idén az év elejei csengőavatást idézi Iszlai Borbála rajza. Az iskola egyesületének, a Pro Lyceum Salonta Alapítványnak támogatásával a Prológ kiadó gondozásában jelenik meg a számunkra oly értékes kiadvány, melyet szeretettel ajánlunk minden kedves nagyszalontai lakos figyelmébe, akiknek kapcsolatuk van iskolánkkal, vagy érdeklődnek iránta. A kötet megvásárolható az iskola titkárságán 15 lejért.
Nagy Ildikó, aligazgatónő, az évkönyv főszerkesztője
Reggeli Újság (Nagyvárad)2014. december 14.
Ezüstfenyő-díjak a szülőföld visszaszerzéséért
Ezüstfenyő-díjjal tüntette ki az RMDSZ azon 27 közszereplő munkásságát, akik az oktatásban, a kultúrában, a politikában, az önkormányzati vezetésben, az egyházban munkájukkal szerepet vállaltak a közösségi javak visszaszerzésében, az RMDSZ programjának megvalósításában.
A szövetség 2002-ben, megalakulásának 13. évfordulóján osztott először Ezüstfenyő-díjat azoknak, akik munkájukkal elősegítették a szülőföld visszaszerzését. A Szövetségi Képviselők Tanácsának idei utolsó, Marosvásárhelyen tartott ülésén szombaton 13. alkalommal került sor a díjkiosztóra.
Kelemen Hunor szövetségi elnök elmondta: a díjjal szeretnék megköszönni mindazoknak, akik az elmúlt években tettek azért, hogy „visszaszerezzük a szülőföldet lépésről-lépésre, tégláról-téglára, erdőről-erdőre, épületről-épületre. Ma itt állunk talpig ünneplőben, de talpig döbbenetben is”.
Az RMDSZ elnöke nem kívánt ünneprontó lenni, de jelezte, vannak olyan problémák, amelyek mellett 2014 decemberében nem lehet szó nélkül elmenni. Beszédében kitért a Székely Mikó kollégium visszaállamosítására, és a Markó Attila és társai felfüggesztett börtönbüntetésére. „Nem tudunk eltekinteni attól sem, hogy közben prefektusok valahonnan utasítást kaptak, és harcot indítanak a háromnyelvű fejléces papírtól a magyar himnuszig minden ellen, ami valamilyen értelemben magyar” – fogalmazott. A kérdésre, hogy volt-e értelme az elmúlt 25 év munkájának a fenti körülményeket figyelembe véve, a szövetség elnöke szerint az elkeserítő helyzetben is csakis igen lehet a válasz, igen volt értelme, jól tették, hogy ezt az utat választották, és ezen kell továbbmenniük.
A díjkiosztón kitüntetésben részesült Tamási Zsolt, az idén megalakult marosvásárhelyi önálló katolikus iskola, a Római Katolikus Teológiai Gimnázium igazgatója, Fekete Pál, Székelyvécke polgármestere, Antal Attila, Csíkszereda alpolgármestere, Antal János, Körösfő polgármestere, Benedek Zakariás, az RMDSZ Szeben Megyei Szervezetének alelnöke, a Szilágy megyei Haraklány község polgármestere, Dobrai Ferenc, Erdő Ernő, nyugdíjas, az RMDSZ sepsiszentgyörgyi városi irodájának munkatársa, Fancsali János, a Farkaslaki Fiatalok Fórumának elnöke, főtiszteletű Geréd Péter pápai káplán, főesperes-plébános, Gindele Imre iskolaigazgató, Hegedüs Csilla kulturális miniszter, Kökényesdi Miháy, a Szövetség Történelmi Máramarosi Szervezetének ügyvezető elnöke, Marosán Tamás jogász, Mészár Julianna, a nagyszalontai Arany János Elméleti Gimnázium igazgatója, Nagy Gabriella, a margittai Horváth János magyar tannyelvű elméleti gimnázium igazgatója, Nádudvary György Gusztáv Jenő nyugalmazott jogász, Pásztor Gabriella, a nagyváradi Szacsvay Imre Általános Iskola igazgatója, Simori Sándor az RMDSZ nagybányai szervezetének alelnöke, Sipos György Arad megyei tanácsos, Sütő-Udvari Magdolna Ilona, az RMDSZ Nőszervezet Temes megyei szervezetének elnöke, főtiszteletű Szász János pápai káplán, kanonok, Székely Ernő, Csíkszentkirály polgármestere, Szilágyi Árpád Attila, Marosnagylak alpolgármestere, Szőcs Ildikó, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium igazgatója, Tamás Mónika, az RMDSZ Gyergyó Területi Szervezetének irodavezetője, Tóth János, az RMDSZ Krassó-Szörény Megyei Szervezetének ügyvezető elnöke, Tóth-Páll Miklós, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának örökös tagja.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro2014. december 15.
In memoriam – Búcsú Kósa Ferenctől, nyelvünk tudós búvárától
(Nagyszalonta, 1934. december 23. – Kolozsvár, 2014. december 3.) Szeretteid, kollégáid, barátaid fájdalmas szárnyaszegettséggel állunk koporsód mellett.
Egykori egyetemi évfolyamtársadként keresem a kínzó érzelmekhez illő szavakat, nyelvünk fáradhatatlan búvárához méltókat.
Sok mindent itt is el kellene mondani. Olyasmit is, ami a szakma művelői számára talán nem titok. Azt, hogy évfolyamunkról ugyanaz az épület lett ötünk (Kósa Ferenc, Zsemlyei János, Vöő István, Láng Gusztáv és jómagam) szellemi otthona – fél évtizedig mint egyetemi hallgatóknak, majd mint a Bolyai Tudományegyetem, később a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatóinak. Nem kis gonddal járó napi ügyeinket (évfolyamfelelősként) patikai pontossággal végezted, ugyanakkor diákbentlakásunk tanulószobáját se tudtuk elképzelni nélküled. Az elkövetkező évtizedekben szinte naponta találkoztunk, hisz a két magyar egyetemi tanszéket – az irodalmit és a nyelvészetit – egyetlen ajtó választotta el. Kötötte össze.
Kósa Ferenc hatvan évvel ezelőtt – egy vajúdó világban – nyelvünk és irodalmunk teljesebb megismerését választotta életcéljának. És hivatásához egy életen át hű maradt. Értékőrző tanár- és tudóstípus volt, a szilárd és megbízható ismereteket becsülte. Filológusként vallotta: egy forrás nem forrás. Pihenésnek szánt, hajszálpontosan megtervezett magányos kirándulásaira, gyaloglásaira is magával vitte tanári, tudósi világának rejtett gondjait. Az emlékíró Apor Péter ízes nyelvéről készült kitűnő doktori értekezése, a 14 kötetes Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár szerkesztésében végzett kivételes teljesítményű munkája, a jórészt szakfolyóiratokban napvilágot látó közleményei tanúsítják: különbséget tudott tenni múló divatok és valódi értékek között.
A tudomány szerves fejlődésének volt híve, s a magyar nyelv történetének avatott kutatójaként pontosan érzékelte hagyomány és változás egymást megtermékenyítő kölcsönhatását. Ezért is váltak kivételes pillanatokká alkalmi beszélgetéseink nyelvünk és irodalmunk együvé tartozásáról. Például arról, hogy a Góg és Magóg fiaként bemutatkozó Ady – a régi, „pompás” szavak megigézettje – Károlyi Gáspár bibliafordításának veretes kifejezéseivel ékítette verseit, több évszázados szellemi örökségünkből merítve újította meg költészetünket. És hányszor csodáltuk meg a földi utazásra Szalontáról – szülővárosodból – elinduló magyar költőóriás, a régit korszerűvé avató Arany János nyelvi kincseit. A magyar nyelvnek és kultúrának azon kincseit, amelyeknek egyik értő kutatója Te voltál. Közben Szabó T. Attila professzor utódjaként egyetemi hallgatóink százait vezetted be a magyar nyelv birodalmába.
Drága Barátunk!
Beszélgetéseink végleg megszakadtak. Nem tehetünk mást: a számodra is nyelvi, művészi mércének számító költőnk, a Toldi írójának utolsó soraival próbáljuk vigasztalni magunkat:
„Életem hatvanhatodik évébe’ Köt engemet a jó Isten kévébe, Betakarít régi rakott csűrébe, Vet helyemre más gabonát cserébe”.
Az általad elénk tárt levéltári kincseket megőrizzük. Emléked velünk marad.
Pihenj békében!
Kozma Dezső
Krónika (Kolozsvár)2014. december 19.
Családnapok Nagyszalontán
Egy nagyon szép hagyománynak tettek eleget a nagyszalontai Arany János Elméleti Líceum pedagógusai, diákjai és a szülők. A szeretet jegyében rendezték meg a közelgő karácsonyi ünnep alkalmából a Családnapokat.
Elsőként az adventi várakozást tették ünnepibbé a harmadikos tanítók (Lukács Gabriella, Kisvárdai Gabriella, Takó Csilla, Kornya Tünde és Tóth Anita), majd a karácsonyi készülődés vette kezdetét az elsősök tanítóinak celebrálásával (B. Balogh Enikő, Kósa Judit, Kenéz Ilona és Szallós Ildikó). Mindkét esemény megszervezésében segítségünkre sietett a református egyház, a Pro Lyceum alapítvány illetve az iskola vezetősége is. Lelkes vendégek tették még emlékezetesebbé ezt a pár órát.
Nagy Ildikó aligazgatónő nyitóbeszéde után Fazekas Eszter lelkészasszony elénk varázsolta a Szent Család megható történetét a gyerekek interaktív részvételével: éneket tanított, hangszereket szólaltatott meg ügyes kis csapatával. A furulya, gitár és énekszó elbűvölte a lelkes közönséget. Nagy Evelin angoltanárnő bemelegítő gyakorlataival gondoskodott arról, hogy a kicsik és nagyok kellőképp felkészüljenek a vidám játékokra. Szülő-gyerek egyaránt részt vett az ezt követő közösségépítő csapatjátékokban. Diógyűjtéstől akadálykerülgetésen át a szaloncukor célbadobásáig minden játékban szívesen vettek részt a szülők gyermekeikkel. Jó volt látni, hogyha csak pár óra erejéig ugyan, de minden család önfeledten, a mindennapos gondokat maga mögött hagyva játszott, szórakozott egymásra figyelve, egymást segítve, tiszta szívvel, gyermeki kíváncsisággal. Fábián Zsuzsanna vallásoktató és Illyés Judit könyvtáros is besegítettek az ezt követő csendesebb, de annál eredményesebb kézműves-foglalkozásokba. A családok együtt készítették el a közös fenyődíszeit, amik fel is kerültek méltó helyükre, szívderítő látványt nyújtva az iskola folyosóján.
Reméljük ez a szép hagyomány nem vész ki az iskolából, és még szebbé, meghittebbé tudjuk tenni a családok ünnepnapjait.
„Nem azért felejtünk el játszani, mert megöregszünk, hanem attól öregszünk meg, hogy elfelejtünk játszani.” – G. Bernard Shaw szavaival kívánunk mindenkinek áldott, békés ünnepet!
Szallós Ildikó, pedagógus
Reggeli Újság (Nagyvárad)2014. december 24.
Ferenczes István hetvenéves (Karácsony)
Ferenczes István verseit elsősorban tartásuk, erejük miatt szeretem, valamint azért, mert témái az én témáim is: írásaiban úgy jelennek meg jellegzetesen székely és közéleti motívumok, hogy mindeközben az individuum, az egyéni sors kérdéseit is faggatja. Egy korábbi méltatója ezt úgy fogalmazta meg kissé tudományosabban, hogy: „A költő otthonról kapott erkölcsi-folklorisztikus-nyelvi örökségét próbálta összeegyeztetni a posztmodern világ közérzetével.”
Ferenczes István nem átall értékekről – és nem csupán értékvesztettségről – beszélni, nem átall Istent említeni – és nem csupán hiányát, a kételyt sorolja. Eddig több mint húsz megjelent könyve (főként versek, de van publicisztika- és riportkötet is) helyét ismerő, egyenletesen építkező alkotót mutat, aki önmagát nem csupán kallódó bábuként, hanem a közösség részeként határozza meg. Ezért is van tartása, ereje verseinek, ezért is jó olvasni őket. Ferenczes Istvánban tehát költőként is érezhetünk egy adag szociális érzéket, ez talán azzal is magyarázható, hogy hosszú újságíró-életpálya van mögötte: 1968-tól ’75-ig a Hargitánál dolgozott, onnan politikai okokból eltávolították, 1979-ben a Falvak Dolgozó Népe székelyföldi tudósítója, riportere lett. Tehát két lábbal kellett állnia a földön, és szembe kellett néznie népe egyre romló helyzetével. Talán ez adja, hogy verseiben is mindegyre visszatérnek ezek a sorskérdések. Kötetei közül nehéz kiemelni egyet-kettőt, az én szívemhez mégis Bacchatio Transilvanica című verseskönyve, valamint Székely tántorgó című esszékötete áll legközelebb, de gyermekkoromban az Indián a Hargitán című verseskönyvét is örömmel forgattam, mint ahogy most saját gyermekeim teszik. Ugyanakkor jó az, hogy az életmű az utóbbi években is gyarapodott, elég, ha csak a Zazpi vagy az Amor mystica című verseskönyvére gondolunk, tehát Ferenczes esetében nem egy elbizonytalanodott, elhallgató művész áll előttünk, akit díjjal meg kell erősíteni, hanem olyan alkotó, akinek jó egészséget kell kívánni további tervei megvalósításához.
A húsz kötet jelzi, hogy vaskos költői életműről van szó, ezt azonban még kiegészíthetjük néhány jelentős megvalósítással, melyek közül is legjelentősebb a Székelyföld folyóirat megalapítása, mely orgánum mára Erdély legjelentősebb kulturális folyóiratává nőtte ki magát. Egész életpályáján látszik tehát, hogy Ferenczes építkező ember, így költőként is az a fajta, aki nem elsírja a hiány, az üresség állapotát, hanem igyekszik kitölteni azt. A cselekvő felelősség vezette abban is, amikor 1990-ben, a változások után közéleti tisztségeket vállalt. Érdekes színfolt életében, ahogy a megváltozott sajtófogyasztási szokások közepette igyekezett felmutatni az értékközpontú újságírást-szerkesztést. Az 1990-es évek forrongó, zűrös időszaka ez, amikor én egyetemi hallgatóként ismerkedni kezdtem a kortárs költészettel, amikor például Ferenczes István Félidő, félpokol című verseskönyvét is elolvastam. Ferenczesnek sikerült kilábalnia az 1990-es évek válságaiból, sikerült újraértékelnie az újraértékelni valókat, és sikerült megerősödnie, hogy az új évezred már olyan alkotót mutasson, aki hirdeti: a világ változhat, én vagyok, aki vagyok. Aki mindig is voltam. Kulákszülők gyereke, akit pap nagybátyjai megerősítettek a katolikus hitben, aki vállalja székely-magyarságát, és azt, hogy a világra valami céllal jött, és kötelessége eme célt kiteljesíteni. Versben, esszében, cselekedetben, emberi példában.
Komoly fegyvertények ezek, mint ahogyan az ezt honoráló díjak sora is elég hosszú: Ferenczes István eddig többek között Szabó Zoltán-díjat, József Attila-díjat, Balassi Bálint-emlékkardot és Arany János-díjat, legutóbb meg az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány az előbbieknél talán szerényebb, de gesztusértékében mindenképp jelentős díját kapta. Mert úgy gondoljuk, fontos, hogy a szűkebb pátria is küldjön jelzéseket az elismerésre. A közülünk valókról olykor hajlamosak vagyunk elfeledkezni, esetükben természetesnek vesszük, ha jók, ha erősek, ha megvalósításaik vannak. Hadd erősítsük meg a hetvenéves Ferenczes Istvánt is a hitben, hogy érdemes volt, s hogy még mindig érdemes.
ZSIDÓ FERENC
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. január 2.
Petőfivel Marosvásárhelyen
A tizennégy évvel ezelőtt felállított szobor előtt emlékeztek a marosvásárhelyi Kossuth (Călărașilor) és Arany János utcák találkozásánál levő parkban Petőfi Sándor születésére január elsején.
Pontosan 191 évvel ezelőtt, 1823. január elsején a Petrovics Sándor néven világra jött gyermekből lett a magyar irodalom legnagyobb költője. Amióta a szobor 2000-ben elkészült a kis parkban, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) megyei szervezete minden év első napján megszervezi a születésnapi megemlékezést. Alkalmanként politikai pártok, szervezetek, alapítványok szerveztek ugyanit – más-más időpontban – hasonló, a költő születésének jegyében fogant emlékműsort, ami olyakor összezavarta a vásárhelyieket az időpontot illetően, idén azonban ilyenre nem került sor. Csak az EMKE tartott ki következetesen a hagyomány mellett.
Az igen alacsony hőmérséklet ellenére (mínusz 17 fokot mutatott a hőmérő) közel száz személy gyűlt össze a szobor előtt, jobbára már ismerős arcok – és túlnyomó többségükben idősebbek – akiket évről évre itt látunk. Kilyén Ilka színművész, az EMKE megyei elnökének felvezetője után Lőrincz István, Ludasi utcai református lelkipásztor beszélt a költőről, osztotta meg gyermekkori élményeit vele kapcsolatban, majd elmondta A rab című versét. A lelkész felidézte azokat az emlékeit, amikor édesapja Petőfitől vett sorokkal dorgálta a rakoncátlankodó, olykor szót nem fogadó gyermekeket, de azt is, hogy az ugyancsak édesapjától örökölt Petőfi-kötet mennyire megrongyolódott a hosszú évek alatt a sok forgatástól, lapozástól.
A vásárhelyieknek ilyenkor óhatatlanul eszükbe jut, hogy Petőfi röpke fél év alatt négyszer is a városban tartózkodott, megszerette azt, s hogy innen indult a fehéregyházi csatába, ahol nyoma veszett. Ez az év, a forradalom és szabadságharc második – egyben utolsó – éve, s ha sorsa nem teljesedik be oly tragikus végzetességgel, még az sem lehetetlen, hogy Vásárhelyen telepedett volna meg a harcok után.
Először 1849. január 21-én érkezett a városba, amikor Szebenbe igyekezett Bem táborába. Rövid pihenőt tartott Vásárhelyen, majd elsietett, hogy utolérje a generálist, ami Szelindeknél sikerült is neki. Másodszor március 7-én jött ide, gróf Teleki Sándor barátjával együtt. Akkor már pár napot időzött is nálunk. Nagy a valószínűsége annak, hogy itt és ekkor írta a Bizony mondom, hogy győz most a magyar című versét. Harmadik alkalommal, július 22-én ismét a városban tartózkodott, ekkor írta innen utolsó előtti levelét feleségének, majd 25-én itt találkozott Bemmel. Utoljára július 29-én találjuk Marosvásárhelyen. Akkor írja utolsó levelét Júliának, amelyben megpendíti – a vész elmúlta után Erdélyben szeretne letelepedni, Vásárhelyre hozná családját. Szó szeint ezt írja Júliának: „Szintén ma az útban mondta (Bem tábornok, szerk. megj.), hogy neked itt Marosvásárhelyt csináljunk szállást, s ide hozzalak. Nekem is ez a fő vágyam, de amíg erősebb lábra nem állunk, a szomszédban levő oroszok irányába, addig ezt tenni nem merem. (...) De mihelyt némileg biztos lesz e hely, az lesz első dolgom, meglehetsz felőle győződve.” Ma már nem tudhatjuk – ha ott, a fehéregyházi kukoricásban, az Ispánkút fölött a kozák lándzsája nem tesz pontot egy rövid, de tartalmas életre, lett volna-e a város polgára a költő.
A lelkész beszéde után elhelyezték a szobor talapzatán az emlékezés koszorúit az EMKE, a Lórántffi Zsuzsanna Egyesület, valamint a Székely Színház részéről, majd a résztvevők hosszú perceken keresztül megzenésített Petőfi-verseket énekeltek.
Petőfi emlékhelyek Vásárhelyen
1884. szeptember 28-án a Görög-ház első emeleti szobája falán, ahol a költő reggelizett 1849. július 30-án, emléktáblát helyeztek el. A szöveg egy része: „Itt még embert volt, innét indult ki nagy útra. Hogy csillag legyen Ő. Fénye örökre ragyog! Emelte a kegyelet 1884.” 1912. novemberében a Görög-ház előtti útkereszteződésben Petőfi emlékoszlopot állítottak fel. (1919. márciusában döntötték le.) 1999. július 29-én Petőfi-domborművét lepleztek le a Teleki-ház falán. 2000-ben került sor a szobor leleplezésére a Kossuth (Călărașilor) és Arany János utcák találkozásánál levő parkban.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro2015. január 28.
Beszélgetés Hadnagy Évával, az Aradi Csiky Gergely Főgimnázium igazgatójával
„El kell döntsük, mit várunk el Arad megye egyetlen magyar középiskolájától!”
Hadnagy Évával, az Aradi Csiky Gergely Főgimnázium igazgatójával beszélgettünk az iskola terveiről, tevékenységeiről és általában a mindennapi nehézségekről.
– Hogyan és milyen tervekkel indult a 2014–2015-ös tanév a Csiky Gergely Főgimnáziumban?
– Bizakodóan kezdtük az új tanévet, hiszen az évnyitón többek között 25 előkészítős diákot és 24 ötödikest köszönthettünk, ugyanakkor a tervezett líceumi és szakiskolai osztályok, ha nem is maximális diáklétszámmal, de elindultak. Szeptember 15-re a nyári javítási munkálatok nagy részével elkészültünk, a többit néhány hét elteltével sikerült befejeznünk. Nagy horderejű munkákról beszélünk, a korszerűsítések már két évvel ezelőtt elkezdődtek az iskola épületén, tavaly pedig a folyosók 90 éves ablakainak egy részét sikerült újakra cserélni. Az új nyílászáróknál a hő- és hangszigetelő tulajdonságok mellett arra is ügyeltünk, hogy megfelelően illeszkedjenek az épület stílusához. A tavalyi évben a városi önkormányzat által iskola-felújításokra átirányzott pénzt a vezetőtanács teljes egészében az ablakokra szánta. Így sikerült a folyosók mellett a két homlokzaton is kicserélni a régi, olykor veszélyes ablakokat. Közben a csatornarendszer javítását és a homlokzat festését is megoldotta az iskolát fenntartó városi önkormányzat. Ezekkel a munkálatokkal párhuzamosan folyt az informatikaterem átalakítása és felszerelése az új számítógép-állománnyal. Iskolaidőben ugyan, de decemberig teljesen felújítottuk három turizmusterem, a biológiaterem és a nagy tornaterem padlózatát, a termeket újrafestettük. A tornaterem emlékezetem szerint legalább tíz éve nem volt felújítva, pincehelyiség lévén, a falakon már nagyon erősen látszódtak a beázások. És mert az említett tantermekben a bútorzat is nagyon megviselt volt, egy újabb költségvetés-kiegészítéssel sikerült tíz termet új bútorzattal ellátni.
A Kincskereső Óvoda új szárnyát a tornateremmel, a manzárdon elhelyezkedő módszertani kabinettel és mosodával a múlt tanévben sikerült befejezni.
A kollégiumban évenként fel kell újítanunk a konyha, étkezde, egyes szobák festését, az elmúlt nyáron viszont a csatornázási rendszert kellett javítani, valamint a beázásokat és annak okait megszüntetni.
Idén szeretnénk befejezni az iskolaépület teljes ablakcseréjét, de hogy sikerül-e, az az iskola számára megítélt költségvetéstől függ. Több osztály állapota a szülők lelkes munkájának, segítségének köszönhetően megfelelő, főleg az elemi és gimnáziumi osztályok szintjén. Jó pár példa volt már arra, hogy szülői összefogással sikerült komoly problémákat megoldani. De ezt a segítséget sem akarjuk minden évben kihasználni.
Sportpályák, szabadidős tér kialakítására volna szükség az iskola udvarán, és tovább szeretnénk gazdagítani a diákok kezdeményezése során kialakított játszóteret a hátsó udvaron.
„Reménykedünk, hogy senki nem mond fel, és nem kéri a nyugdíjaztatását”
– A többi tanintézményhez hasonlóan, a magyar főgimnáziumban is állandó probléma a kiegészítő személyzet hiánya. Most mi a helyzet az iskolában?
– A sikerek mellett egy csomó gonddal is szembesültünk tanévkezdéskor, ugyanis nem volt karbantartónk, nem volt takarítószemélyzetünk, a kapus az alacsony fizetés miatt augusztusban lemondott, egyedül az óvodai dadust sikerült meggyőznünk, hogy ne hagyjon cserben minket.
Az iskola négy zárolt állásából 1,5-öt szabadított fel a megyei tanfelügyelőség, így fel tudtunk venni egy karbantartót és egy félmunkaidős takarítónőt. Ez még mindig nem elégséges. Saját bevételből, illetve önkormányzati segítséggel takarító céggel dolgoztatunk... És reménykedünk, hogy senki nem mond fel, és nem kéri a nyugdíjaztatását.
– Hogy állnak az oktatószemélyzettel? Sikerül-e lefedni minden óraszámot? Van-e elég szakemberük?
– Az általános műveltségi tárgyaknál megvannak a megfelelő képesítésű szakembereink, hiány a turizmus szaknál van, itt csak egy magyarul beszélő szakképzett tanár kolléga tanít. A gyakorlati részt román szaktanár oktatja, de a két pedagógus együttműködik azért, hogy a diákok megértsék, ami körülöttük történik. Román szaktanárt is nagyon nehezen találunk, magyart ennél is nehezebben.
– Milyen más nehézségekkel szembesültek idén?
– A diáklétszámnak megfelelő költségvetésbe továbbra sem illeszkedünk be, ezért mindenféle megszorítással kell szembenéznünk. Ha az önkormányzattól nem kapnánk segítséget, nem tudnánk működtetni az intézményt, nem biztosíthatnánk a személyzet fizetését.
Nehezíti a munkánkat a diákok tanév közben történő átiratkozása, az iskolánkba, vagy tőlünk máshová. Természetesen a diák érdekeit tartjuk szem előtt, de az osztályközösség folytonos változása nem tesz jót az oktató-nevelő folyamatnak.
Az iskolapszichológus és fejlesztő pedagógus eddig is sokat foglalkozott egyes tanulási problémákkal küszködő kisdiákok felzárkóztatásával, az idei tanévben viszont valamiért megnőtt az elemi osztályokban a magatartási, fegyelmi gondokkal, beilleszkedési nehézségekkel küszködő kisdiákok száma.
Ezért szerveznek kollégáim még több diákfoglalkozást egyéni, kiscsoportos vagy osztályfoglalkozás keretében, de szülőtalálkozókat is szervez iskolapszichológusunk, és egyéni szülői tanácsadás keretén belül is segítik a szülők és pedagógusok munkáját.
– Milyen fontosabb, iskolán kívüli tevékenységeknek néznek elébe?
– A végzős diákjaink a nagykorúsítási ünnepségre készülnek, a kisebbek a farsangra. Keddenként az elemisektől a középiskolás diákokig 100-120 diák vesz részt a néptáncfoglalkozásokon, de a moderntánc-csoport is készül fellépéssel. Idén többször és több helyen is sikeresen szerepelt az iskola kórusa, de a rajzkör tagjai is bemutatták alkotásaikat.
A helytörténeti szakkör diákjai versenyre készülnek, a Csiky-Csuky szerkesztői jóvoltából havi rendszerességgel jelenik meg a diáklap, a honlapszerkesztők pedig ott vannak minden iskolai eseményen, hogy tudósítsák az olvasókat.
Közeleg az „Iskola másként” hét. Erre a hétre a Sapientia Egyetem előadóit is várjuk, természettudományi előadással, de a Bonus Pastor Alapítvány munkatársai interaktív drogprevenciós tevékenységet tartanak, és szintén arra a hétre fogadta el a meghívást Páva Adorján volt csikys diák, a kolozsvári Krónika napilap szerkesztője, webszerkesztője.
Három testvériskolai pályázaton is részt vesznek a diákok, a tizedikesek a Neumann János Számítástechnikai Szakközépiskola diákjaival dolgoznak együtt, a kilencedikesek a Budapesti Arany János Középiskola tanulóival találkoznak. Idén mi látjuk vendégül a lengyelországi testvériskola küldöttségét, velük tíz év óta ápoljuk a testvériskolai kapcsolatot. És még sorolhatnám.
– Összesen hány diák tanul a főgimnáziumban?
– A Kincskereső Óvodában 58, az elemiben 122, gimnáziumi szinten szintén 122, 9–12. osztályokban reál szakon 94 , közgazdaságszakon 88, turizmuson 94, a szakiskolai oktatásban pedig 56 diákunk tanul.
A szakma elsajátításán van a hangsúly
– Évről évre kevesebb a magyar diák. Milyen stratégiát dolgoztak ki annak érdekében, hogy a következő tanévben legalább megtartsák a jelenlegi diáklétszámot és ne keolljen több osztályt diákhiány miatt megszüntetni?
– A jövő tanévi beiskolázási tervben négy líceumi osztályra kaptunk engedélyt, a reál és a két szakközépiskolai osztály mellett szeretnénk újraindítani a filológia szakot, elsősorban azon diákok számára, akik a matematika-érettségi miatt nem merik bevállalni a másik három osztály (tulajdonképpen négy szak) valamelyikét. A szakiskolai osztályon belül is két szakot fogunk felkínálni a diákoknak – a fiúk számára az autómechanika szak harmadik éve működik, és párhuzamosan ezzel a lányoknak a turizmus szakot fogjuk felajánlani. A szakiskolai oktatásról tudni kell, hogy elsősorban a szakma elsajátítására fektetik a hangsúlyt, három év után a diák szakdiplomát kap, és nem elhanyagolható, hogy a diákok állami támogatásban is részesülnek.
Tartjuk a kapcsolatot az Arad megyei magyar iskolák igazgatóival, évenként nyílt napot rendezünk, iskolabemutatót tartunk a nyolcadikos diákoknak és szüleiknek. Sokszor az anyagi lehetőségek határozzák meg, hogy mondjuk Erdőhegyről Aradra jön-e tanulni a gyermek. Az Alma Mater Alapítványon keresztül kihasználunk minden pályázati lehetőséget, hogy pénzt szerezzünk a bentlakók számára.
Az elmúlt tanévben 600 felett volt a diáklétszám, körülbelül 20 diákot veszítettünk el idén. De figyelembe kell venni, hogy eleve kevesebb volt idén a nyolcadikosok száma. Az világos mindannyiunk számára, hogy vannak, akik a román oktatást választják, vagy más megyékben, illetve Magyarországon óhajtanak továbbtanulni. Nagyon nagy létszámban veszítünk gyermekeket például Erdőhegy környékéről, de ennek is megvan az oka, mivel ezek a diákok bentlakásban kellene hogy lakjanak, és nagyon sok szülő ezt anyagi gondok miatt nem engedheti meg magának.
A diákanyag nagyban befolyásolja az iskolában folyó munkát
– Az admiteredeliceu.ro honlapon közzétett adatok szerint az iskolák 2014-es toplistáján Arad megye egyetlen magyar iskolája, a Csiky Gergely Főgimnázium megyei szinten a középiskolák között a 8. helyet foglalja el (első a Moise Nicoară, második a Ţichindeal, harmadik a baptista gimnázium), míg országos szinten a 400. helyre sorolták. Mi a véleményük erről a rangsorolásról és egyáltalán célszerű-e egyazon mutatók alapján összehasonlítani magyar és román iskolákat?
– El kell döntsük, mit is várunk el Arad megye egyetlen magyar középiskolájától. Azt, hogy minden magyar gyermeknek a képességeihez mérten szakot és helyet biztosítson, vagy hogy két osztályba szelekció alapján felvételiztessen.
Mindig összehasonlíthatunk két iskolát, magyart a románnal, székelyföldit a szórvánnyal. De végiggondoltuk-e, hogy miből „válogathat” az egyik, és mi a feladata, kötelessége a másiknak? Az ilyen összehasonlításokkor én a hozzánk hasonló nehézségekkel küszködő, szórványban működő középiskolák eredményeit szoktam megnézni.
Természetesen nem vagyok elégedett a nyolcadik, vagy a négyszázadik hellyel, de azt is tudom, hogy az a gyermek, aki a nyolcadik osztály végén nem írta meg az ötöst matekból, csak nagyon nehezen fogja megírni az átmenő jegyet az érettségin.
Az, hogy milyen diákanyagot kapunk, nagyban befolyásolja az iskolában folyó munkát. Az a nyolcadikos gyermek, aki a nyolcadikos vizsgán matematikából nem írja meg az ötösét, nagyon kis lehetőséggel megy neki a matekérettséginek. Eddig mindig kritizálták a középiskolákat az érettségi eredmények miatt, de hogy tulajdonképpen hol van a baj, vagy hogy mit tud egy középiskola tenni azzal a diákkal, akinek nagyon kicsi volt az átlaga a nyolcadikos vizsgán, eddig senki nem elemezte.
– Miként látja a Csiky Gergely Főgimnázium jövőjét?
– Ez egy nagyon nehéz kérdés. Így akár azt is kérdezhette volna, hogy miként látom az aradi, Arad megyei magyarság jövőjét. Én az iskolát és a templomot tekintem a magyar közösség két alappillérének. De térjünk vissza az iskola jövőjére. A középiskolai osztályokba a megye magyar nyolcadikosait gyűjtjük össze, ezeknek az osztályoknak a léte és jövője a megye magyar iskoláinak diáklétszámától is függ. Egységesen kell gondolkoznunk, mindenkinek érdeke, hogy működjenek a falvakban lévő magyar iskolák és az aradi magyar tagozatok. Az, hogy Aradnak kisebbségi államtitkára, a tanfelügyelőségen kisebbségi képviselete van, valamint az a tény, hogy az önkormányzatban is két tanácsos, illetve Bognár Levente alpolgármester képviseli az érdekeinket, nagy előnyt jelent. Iskolánk szülői közösségére, illetve az aradi magyar közösségre is biztosan számíthatunk.
Mi, pedagógusok pedig tesszük a dolgunkat, hogy abból a gyerekanyagból, amivel rendelkezünk, kihozzuk a legjobbat, a szülők megelégedésére és a társadalom javára.
– Köszönöm a beszélgetést!
Sólya R. Emília
Nyugati Jelen (Arad)2015. január 31.
Almási István 80 éves
Dr. Almási István erdélyi magyar népzenetudós 1934. december 8-án született Kolozsvárt. Elemi iskolai tanulmányait szülővárosában, a Református Elemi Iskolában végezte 1945-ben. Utána a nagy múltú Református Kollégium diákja, majd a tanügyi reform után a 2. számú Fiúlíceum tanulója volt, ahol 1951-ben érettségizett. Egyetemi tanulmányait 1951 és 1956 között a kolozsvári George Dima Zeneművészeti Főiskolán folytatta, ahol akkor Jagamas János folklórt, Major Ferenc szolfézst és zeneelméletet, Nagy István pedig karvezetést oktatott.
Már diákévei alatt cselekvően bekapcsolódott a Jagamas János által irányított erdélyi terepkutatásokba. A hírneves zenetudós irányításával első ízben, 1953-ban a Nádas menti Türében gyűjtött népdalokat, majd a következő évben közölte első szakcikkét a Művelődési Útmutatóban. Habár már 1956-ban zenetanári és karvezetői oklevelet szerzett, a jól ismert kisebbség- és tudománypolitikai viszonyok miatt végül is csak 1989-ben nyerhette el a zenetudományok doktora címet a kolozsvári zeneművészeti egyetemen. A Romeo Ghircoiaşiu professzor irányításával megvédett disszertáció címe Az erdélyi magyar népzenekutatás kezdeti korszaka (1920-ig).
Almási István fél évszázadon át, 1957-től egészen 2004-es nyugdíjazásáig a Román Akadémia kolozsvári Folklór Intézetében dolgozott. Annak keretében 1957 és 1960 között előbb próbaidős kutató, 1960 és 1969 között szakkutató, majd 35 éven át I. fokozatú tudományos főmunkatárs volt egészen 2004. december 1-ig.
Népzenekutatóként elsősorban olyan tájegységeken gyűjtött, ahol korábban mások kevésbé vagy egyáltalán nem folytattak kutatásokat: például az Érmelléken, a Szilágyságban, a Lápos mentén, Aranyosszéken, a Nyárád mentén, a Kis-Küküllő–Maros közén, a Homoród mentén és Háromszéken. Több mint 130 erdélyi és partiumi faluban végzett rendszeres, szakszerű terepkutatásokat. Összesen 5000 vokális és hangszeres dallamot gyűjtött össze, közülük körülbelül 4000 dallamot és szöveget jegyzett le magnószalagról, azokat pontosan tipologizálta. Szakszerűen összeállított kartotékai a kolozsvári Folklór Intézet aranytartalékát alkotják.
Tudományos kutatásai során elsősorban a népi dallamok osztályozásával, rendszerezésével és tipologizálásával, az etnikai kölcsönhatásokkal, a népdalgyűjtés módszertani problémáival és az erdélyi népzenekutatás történetével foglalkozott. Terepgyűjtéseiből és tudományos kutatásaiból 11 egyéni, részben társszerzőkkel írott könyve jelent meg az Irodalmi, a Kriterion, az Európa Könyvkiadónál, illetve az Európai Tanulmányok Alapítvány kiadójánál. A rendszerváltozás előtt írásait rangos hazai szaklapok (Korunk, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, Művelődés, Revista de Etnografie şi Folclor) publikálták, majd utána különböző magyarországi és európai tudományos periodikák. Összesen 157 tanulmányt, szakcikket, könyvismertetést közölt elsősorban tudományos és művelődési kiadványokban. Különböző hazai, magyarországi, ausztriai és németországi tudományos, közművelődési és oktatási rendezvényeken 166 előadást tartott a népzenetudomány, a zenetörténet és az egyházi zene kérdéseiről magyar, német, angol és román nyelven. Kiemeljük, hogy idegen nyelvű tanulmányait és előadásait saját maga állította össze, fordította. Különböző folkloristák és muzikológusok 33 tanulmányát és szakcikkét fordította le németből magyarra vagy románra és viszont, illetve magyarból románra és viszont. Az 1989-es rendszerváltozást követő évtizedekben ritka pontossággal és szakmai igényességgel összeállított előadásaival már különböző hazai és külföldi tudományos rendezvényeken is részt vehetett. Számos kiváló népzenei tárgyú műsort készített a kolozsvári és a budapesti rádió hallgatóinak. A kolozsvári bábszínház rendezőinek felkérésére népi dallamok felhasználásával összesen 7 bábjáték kísérőzenéjét állította össze.
Népzenei gyűjtéseit különböző forráskiadványokban adta közre. 1957-ben jelentette meg Szenik Ilonával és Zsizsmann Ilonával közösen A lapádi erdő alatt című nagysikerű gyűjteményét. 1969-ben pedig Olosz Katalinnal együtt adta ki a Magyargyerőmonostori népköltészet című kötetét. Iosif Herţeaval közösen jelentette meg 1970-ben Marosvásárhelyen 245 melodii de joc. 245 népi táncdallam. 245 Tanzmelodien című gyűjteményét. Tudományos igénnyel szerkesztette meg az 1971-ben kiadott Dalosfüzet-ét, valamint az 1972-ben és 1982-ben megjelentetett Tavaszi szél vizet áraszt című nagysikerű népzenei antológiáját. Almási István gondozta a Kányádi Sándor által magyarított Erdélyi jiddis népköltészet (Európa Könyvkiadó, Budapest 1989) című kötet zenei anyagát. Bogdán János 1906-os magyargyerőmonostori gyűjtését Monostori sugár torony című kötetében adta közre 2003-ban, a Kriza János Néprajzi Társaságnál Kolozsvárt.
Nagyfokú igényességgel és szakszerűséggel összeállított tanulmányaiban elsősorban az erdélyi népzenei örökség rendszerezésével, kölcsönhatásaival, gyűjtési módszereivel, valamint a magyar népballadákkal foglalkozott. Almási István egyik kedvelt területe az erdélyi népzenekutatás története. Benkő Andrással és Lakatos Istvánnal együtt készítette kiadásra Seprődi János válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtése című nagysikerű kötetet, mely 1974-ben jelent meg. Ő rendezte sajtó alá Jagamas János A népzene mikrokozmoszában című, 1984-ben kiadott tanulmánykötetét. Bartók Béla erdélyi népzenekutatásaival kapcsolatban számos kiváló tanulmányt közölt a Korunkban (1965/10), Zenetudományi írások (1977), valamint a Bartók dolgozatok (1974) című tanulmánykötetekben. A népzene jegyében című, nemrég (2009) kiadott könyvében gyűjtötte, válogatta össze legkiválóbb írásait, tanulmányait és dolgozatait. A magyar népzenekutatás egyik legsikerültebb regionális népzenei szintézisét a Szilágysági magyar népzene (1979) című könyvében valósította meg. Két év múlva, 1981-ben a Román Akadémia a rangos Ciprian Porumbescu-díjjal jutalmazta szakszerű, tudományos monográfiáját.
A rendszerváltozás után Almási István cselekvően bekapcsolódott a hazai, a magyarországi és az európai szakmai életbe. 1990. március 18-án ő is aláírta a Kriza János Néprajzi Társaság alapító okiratát, 1990 és 1992 között annak tiszteletbeli elnöke volt. A Magyar Művészeti Akadémia rendes (2005), a Magyar Kodály Társaság tiszteletbeli (2007), a Magyar Néprajzi Társaság levelező (1989), a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja (2000). Továbbá az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság, a Romániai Zeneszerzők és Muzikológusok Szövetsége, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság cselekvő tagja.
Fiatalabb korában a kolozsvári Kétágú református templom kántora volt, majd éveken át vezette a Farkas utcai református templom dalárdáját. Közvetlenül a hazai rendszerváltozást követő bonyolult években, 1990-1993 között az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka volt.
Almási István három hazai középiskolai zenei tankönyv fordításában működött közre. Az 1990-es években igen jelentős szerepet játszott a Péntek János által alapított néprajzi és magyarságtudományi doktori iskola tevékenységében, melynek keretében számos disszertáció, referátum, vizsga igényes, objektív és szakszerű referense volt. Almási István az 1989-es fordulat után szakszerű előadásokat tartott Nagyváradon, a Partiumi Keresztyén Egyetem Egyházzene, illetve Zenepedagógiai Tanszékén (2001–2005), Kolozsvárt a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Református Teológiai Karának Zenepedagógiai Intézetében (2003–2013), a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékén (1993–1994, 2006–2007), valamint Marosvásárhelyen a Színművészeti Egyetem Zeneművészeti Karán (2005–2010). Rendszeres egyetemi előadásaival jelentős szerepet vállalt az erdélyi magyar zenetanári képzésben, egy újabb népzenekutató nemzedék kinevelésében. 2004-ben a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Folklór Tanszékén, 2011-ben pedig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzenei Intézetében tartott rendszeres egyetemi előadásokat a magyar népzene stílusrétegeiről és a népzenekutatás történetéről. Felkért, hivatalos opponensként összesen 17 véleményezést írt doktori disszertációkról, ugyanakkor 11 végzős egyetemi hallgató diplomadolgozatát irányította. Kivételes szakmai tudását és megbecsültségét tükrözi, hogy ő lektorálta a Magyar Népzene Tára Domokos Mária által szerkesztett XI., valamint a Paksa Katalin által szerkesztett XII. kötetét.
Almási István kórusvezetői tevékenységét 1970-ben Romániában a Kulturális Érdemrenddel jutalmazták. A Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma 2001-ben Szabolcsi Bence-díjjal tüntette ki zenetudományi munkásságának elismeréseképpen. A Romániai Magyar Dalosszövetség 2004-ben, újraalakulásának 10. évfordulóján, a Jagamas Jánosról elnevezett díjat adományozta Almási Istvánnak. A Magyar Művészetért Díj Kuratóriumának elnökétől 2007-ben, Kodály Zoltán születésének 125. és halálának 40. évfordulója alkalmával a Kodály Zoltán-emlékdíjat vehette át a budavári Mátyás-templomban. A Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága 2009-ben Arany János-éremmel jutalmazta tudományos eredményeit, munkásságát. A marosvásárhelyi Művészeti Egyetem szenátusa 2010-ben a doctor honoris causa (tiszteletbeli doktor) címet adományozta neki.
Nyolcvanadik születésnapja alkalmával a kolozsvári Folklór Intézet, a Kriza János Néprajzi Társaság, valamint a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék tagjainak nevében Almási Istvánnak jó egészséget, hosszú életet kívánunk.
Művelődés (Kolozsvár)2015. február 10.
Az űrlap alja
Magyar regék
Az MM Pódium Színház február 11-én, szerdán 18 órai kezdettel a Pro Universitate Partium Alapítvánnyal közösen egy különleges estre hívja kedves nézőit a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermébe.
Magyar regék… avagy A csodaszarvastól városalapító szent királyunkig… címmel egy rendhagyó történelemidézésre kerül sor Meleg Vilmos rendezésében Móra Ferenc mondafeldolgozásai alapján. Felvillantják Nimród, Enéh, Hunor és Magyar, Attila hun király és Csaba királyfi, Álmos és Árpád vezér, valamint Szent László király alakját, amint a regékben szerepelnek és amint azt Móra, Arany János segítségével átörökítette. Mintegy bevezetőként – és ez teszi különlegessé az estet – fellépnek a Pusztai Farkasok Ordas Nemzetség, a nagyváradi hagyományőrző íjászegyesület tagjai, egy kisebbfajta bemutatót tartva a honfoglaláskori harcművészetből és történelmünk, múltunk megismerésének fontosságáról.
Az előadásra, amely a Bethlen Gábor Alap támogatásával jött létre, szeretettel várnak minden érdeklődőt, felnőttet és gyermeket egyaránt, valamint pedagógusokat, hisz nem titkolt szándék, hogy az iskolákba is eljusson ez az előadás, erősítve nemzeti érzéseinket, nemzettudatunkat, önazonosságunk vállalását.
Reggeli Újság (Nagyvárad)2015. február 20.
Magyar speciális osztályok létesülhetnek
Több magyar nyelvű, speciális oktatást biztosító osztályra lenne szükség Bihar megyében. Egy első lépésként külön intézmény alakul, mely ezeket az osztályokat egybefogja.
Amint Kéry Hajnal Bihar megyei főtanfelügyelő helyettestől megtudtuk, Bihar megyében jelenleg több közoktatási intézményhez vannak hozzárendelve speciális oktatást biztosító, magyar tannyelvű óvodai és iskolai osztályok. Nagyszalontán az Arany János elméleti líceumhoz tartoznak, Érmihályfalván pedig a Zelk Zoltán általános iskola keretein belül, a Szent László líceum keretén belül, az 1ban, valamint a szemüveges gyermekekkel foglalkozó óvodában működnek ilyen osztályok. Eddig főleg az okozott gondot, hogy míg a speciális oktatást a Megyei Tanács finanszírozta, ugyanazon intézményen belül a többi osztály a Helyi Tanács fennhatósága alatt volt.
Engedélyezve
Az oktatási minisztérium nemrég felhívta a figyelmet arra, hogy ezt sokáig nem fogja engedélyezni – így szükségessé vált egy új intézmény létrehozatala, melyre január folyamán a minisztériumi engedélyt is megkapták. Szeptember elsejéig el fog dőlni, hol lesz az új, váradi intézmény székhelye, illetve vezetőséget is választanak majd. A főtanfelügyelő helyettes kihangsúlyozta: nem arról van szó, hogy ezek az osztályok elköltöznek. Egyelőre minden marad a régiben, csupán intézményileg fognak máshová tartozni. Egyúttal bővítés is tervbe van véve, a minisztériumi engedély erre is vonatkozik és szükségesnek is tűnik, hiszen jelenleg Bihar megyében 18 ezer diák tanul magyar tagozaton és mindössze százan közülük a speciális oktatási rendszerben. Míg Nagyszalontán létezik elemi, gimnáziumi és szakiskolai speciális oktatás magyar nyelven, addig Érmihályfalván csak óvodai és elemi osztályok vannak, a Szent László gimnázium szintén csak óvodai képzést biztosít, illetve ettől a tanévtől elemi oktatást, a „szemüveges óvodában”, valamint az 1. sz. kisegítő iskolában pedig ugyancsak óvodai csoport és elemi osztály létezik. Tehát Nagyszalonta kivételével az elemi osztály után gyakorlatilag nincs magyar tagozat, ahová be lehetne íratni a gyereket. Kéry Hajnal szerint valószínű, hogy vannak olyan, speciális oktatást igénylő gyerekek, fiatalok, akik emiatt kimaradtak az oktatásból, illetve olyanok is, akik jobb híján román tagozaton folytatták az iskolát. Most viszont lehetséges a bővítés, így azok a szülők, akiket ez érint, jelentkezhetnek az említett tanintézetek bármelyikénél, mivel ha elegendően igénylik, új osztályok is létesülhetnek.
Neumann Andrea
Reggeli Újság (Nagyvárad)2015. február 23.
A forrás őrzője
Kallós Zoltán kincsei a Spectrum Színházban
A visszafogott, csendes mezőségi ember érzelem- és hitvilágának gazdagságát ismerhette meg szombat délután a marosvásárhelyi Spectrum Színház közönsége. A népi értékeket előtérbe helyező társulat székhelyén ezúttal nem színpadi produkcióra, hanem egy igazi folklórkincsnek számító mű, Kallós Zoltán Kossuth-díjas néprajzkutató balladagyűjteménye legújabb kiadásának bemutatójára várták a nagyérdeműt.
Török Viola rendező, színházalapító a rendezvény házigazdájaként elmondta, hogy mennyire fontos mozzanat ez a bemutató a nemrég alakult Spectrum Színház életében, majd azt is elárulta, hogy az 1970-ben megjelent Balladás könyv meghatározó élmény volt számára, és a népköltészetet, ezen belül pedig a balladát azóta is egy olyan forrásnak érzi, amelyből munkája során mindegyre megpróbál meríteni. A tavaly decemberben Kolozsváron újra kiadott gyűjteményről dr. Pozsony Ferenc akadémikus, a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékének vezetője értekezett.
– Miért tartották fontosnak Kolozsváron 2014 végén kiadni a Kallós Zoltán gyűjtötte legszebb balladákat? Ezeknek a népi alkotásoknak igenis helyük van posztmodern életünkben, hiszen emberek alkotásai, és emberekről szólnak. A földi ember életéről, tiltott szerelemről, gonosz anyáról és anyósról, megesett leányról, a hűség és a szeretet próbájáról, rossz vagy jó feleségről – mondta elöljáróban dr. Pozsony Ferenc, majd időben és térben is elhelyezte a ballada műfaját.
– Az európai balladaköltészet a reneszánsz korban jött létre, akkor, amikor Nyugat-Európában a közösségi értékrend összeütközött az egyéni vágyakkal. A közösségi rend és az egyéni érzelemvilág közötti szikrázásból született a ballada. A műfaj elsőként Franciaországban alakult ki az elit rétegnél, majd más társadalmi rétegek is átvették, így a nemesi és a földműveskultúra elemeit ötvözi. Ahogy a földrajzi térben is elterjedt, nemzeti változatai alakultak ki. A magyar balladaköltészet integrálta a honfoglalás kori és a látomásos középkori kultúra elemeit, de elsősorban a reneszánsz ember érzelemvilágának tükröződése. A magyar nép a 19. század közepén fedezi fel. Az első autentikus gyűjtés 1841-ből származik Petrás Incze János katolikus paptól, aki moldvai balladákat jegyzett le. Kriza János 1863-ban a Vadrózsák című, balladákat is tartalmazó népköltészeti gyűjteményével lázba hozta az értelmiséget. Büszkeség töltötte el az értelmiségi réteg képviselőit, akik rádöbbentek arra, hogy nemcsak más népeknek vannak ilyen kincseik. Ezután az Arany János által Vadrózsa-pörnek nevezett eredetvita következett, amely szerepet játszott abban, hogy a műfaj nemzeti szimbólummá vált. Másodízben 1970-ban Kallós Zoltán hozta lázba gyűjtésével az értelmiségieket. Balladás könyve a táncházmozgalom jelké- pévé vált, és igazi bestsellerként számtalan kiadást élt meg.
Az akadémikus a továbbiakban az újonnan kiadott gyűjteményt ismertette. A könyv a Kallós Zoltán gyűjtötte legszebb, legpatinásabb balladákat tartalmazza. 550 ballada és balladás ének található benne, és 528 változat dallamát is közzéteszi. Egy DVD is tartozik hozzá az eredeti gyűjtésekkel, a húszórás hanganyag 348 balladaváltozatot szólaltat meg. Ami a kivitelezést illeti, az 1970-ben kiadott Balladás könyv szerkezetére álmodták, tervezték meg. Az első fejezet a régi balladákat – 37 altípus 319 szövegváltozatát –, a második fejezet az új stílusúakat – 16 altípus 187 változatát – tartalmazza. Az első kiadáshoz hasonlóan a kötetet balladás dalok zárják, ezekből 56-nál többet találunk. Ami az 528 szöveg dallamát illeti, minden változatnál az eredeti kotta leltári száma is megtalálható, ezeket a kottákat ugyanis Kallós Zoltán a kommunizmus éveiben a Magyar Néprajzi Múzeumba menekítette. Az új kiadás újdonságának számít az eredeti dallamkották rajza, továbbá Kallós Zoltán 1942-es gyűjtőfüzetének képi megjelenítése, amely az 1926-ban született néprajzkutató már tizenévesen megmutatkozó világlátását, kivételes művészi érzékenységét és tehetségét tükrözi. A könyvet dokumentumértékű fotók egészítik ki, amelyeket Kallós Zoltán, Korniss Péter fotó- és Szervátiusz Péter szobrászművész készített. Az új kiadás, a régitől eltérően, nem tartalmazza Szabó T. Attila művelődéstörténeti tanulmányát, de megtalálható benne Kallós Zoltán vallomásos jellegű utószava a gyűjtés körülményeiről. Gazdagon összeállított szójegyzék kíséri, ugyanakkor újdonsága, hogy az adatközlők jegyzékénél a név, születési év, származás mellett az énekesek közötti baráti, rokoni szálakra is fényt derít, így nemzedékek sorát lehet belőle rekonstruálni.
A méltató arra is felhívta a figyelmet, hogy a néprajzkutató soha nem részesült rendszeres anyagi támogatásban, morális támogatást viszont többek között Kodály Zoltántól is kapott. 1989-ig folyamatos zaklatások közepette végezte munkáját, gyűjtéseit Magyarországra menekítette. Adatközlői minden életkort átfognak, a legfiatalabb 9, a legidősebb 89 éves.
– Kallós Zoltán szerencsés kezű gyűjtő. Emberi világa, személyisége meg tudta szólaltatni a zárkózott mezőségi embereket. Megszállottsággal végezte munkáját, és sosem törekedett a mennyiségre, mindig a legcsodálatosabb esztétikai minőséget hordozó alkotásokra összpontosított. (…) Klasszikus gyűjtőpontjai a Mezőség, Moldva, Kalotaszeg, illetve a Gyimesek voltak. Az ötvenes években olyan 60-70 éves adatközlőkkel is találkozott, akik a 19. században születtek. Hangfelvételei, gyűjtései jelzik, hogy a falusi emberek mély átéléssel, sokszor egymást segítve énekelték a balladát. Kallós Zoltán számára nem is a szöveg, hanem a dallam volt az elsődleges. A moldvai csángók érzelemvilága közel állt az ő mezőségi lelkületéhez.
Az ismertető végén dr. Pozsony Ferenc a leggazdagabb magyar népballadai gyűjteménynek és európai ritkaságnak számító kiadványt Kallós Zoltán élete, munkája megkoronázásának nevezte.
Az est második felében a népi kincsek védelmezője vette át az irányítást. Kallós Zoltán végtelen szeretettel szólította közönség elé a vele tartó adatközlőket, egy válaszúti "kislányt", a 22 éves Füleki Renáta Imolát – aki 7 évesen, a falu mindössze négy gyerekkel induló első magyar osztályának elsőseként Zoli bácsitól tanulta a szebbnél szebb balladás énekeket – és a visai 72 éves Kis (született Méhesi) Erzsébetet, aki 400-500 éneket tud. A néprajzkutató intésére egymás után csendültek fel a legváltozatosabb dallamok, középkori eredetű látomásének, nagyböjt előtti ének, katona- és szerelmes dal, és olyan ismert balladák helyi változatai is, mint a Kőmíves Kelemen vagy A halálra táncoltatott leány. Ezekben a percekben a nagyérdemű egy ezerízű, kiapadhatatlan forrásnál találta magát, és a forrás őrzője végtelenbe látó, csillogó szemmel kínált fel egyre többet a megtartó vízből. Végül így búcsúzott:
– Nekünk kötelességünk ezeket a hagyományokat éltetni. Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és táncolunk.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)2015. március 3.
Aranyra emlékeztek szülővárosában
„Ünnepeljen velünk!”, hirdette meghívójában a nagyszalontai Arany János Művelődési Egyesület. Húsz éves az Arany János Szavalóverseny is, amelyet a helyi Zilahy Lajos Művelődési Házban tartottak szombaton. Patócs Júlia, a művelődési egyesület elnöke, a szavalóverseny lebonyolítója elmondta: „A vers nem megy ki a divatból. Immáron kerek húsz éve rendszeresen szervezzük a szavalóversenyeinket, Arany János epikus költő előtti tisztelgésünk és főhajtásunk jeléül. A versválasztás magától adódik, névadó egyesületünk költőjétől illik előadni. De szóba jöhetnek más klasszikusok is, mint ezúttal, amikor Reményik Sándor-költemények is elhangzottak. Két évtizedes tevékenységünk alatt több mint ezer verskedvelő diákot mozgattunk meg. Mozgósító akciónk híre nemcsak Szalonta városa versenyzőinek szól, hanem megyénkből, de még Magyarországról is vonzott versenyző diákokat. Minden versmondót arra biztatunk, bátran álljon ki a pódiumra; kiállásuk bátor tettet, önbizalmat ad. Jó lecke ez a nagybetűs életbe való beilleszkedésre.”
A szombati megmérettetésen több korcsoport versenyzett, az óvodáskortól az iskolások korcsoportjáig, de volt egy felnőtt-kategória is, amelyet Takó Beáta nyert meg összesítésben, mint tapasztalt előadó, az Arany János-szavalóverseny első díjasa is ő lett. Senki sem ment haza azonban üres kézzel: könyvjutalmakkal és oklevelekkel, valamint Domján Sándor egyik, a pusztát ábrázoló fametszetéről készült másolatával lettek megjutalmazva mindazok, akik hozzájárultak a szavalóverseny sikeres kivitelezéséhez.
A húszéves évfordulóra Aranytoll versíró pályázatot is hirdettek, melynek keretében egy gyerek versírót, egy líceumi pályázót és egy felnőtt kategóriájú versírót is Aranytoll-oklevéllel jutalmaztak.
Az Arany János születésének 198. évfordulójáról való megemlékezés a nagyszalontai református templomban vasárnap, Mikló Ferenc esperes igehirdetésével folytatódott. „Az imádságban állhatatosak legyetek, vigyázván abban hálaadással”, idézte Pál apostolt az esperes, példaképül állítva Arany Jánost, aki maga is erre tanította családját. Az igehirdetést követően a helyi Arany János Elméleti Líceum diákjai az ünnepséghez méltó szavalatokat, valamint gitár- és furulyakísérettel énekszámokat adtak elő Fazakas Eszter, mezőtelki lelkipásztor felkészítésével. Pető Csilla tanfelügyelő a halhatatlan költő életútját, példamutató munkásságát, erkölcsi nagyságát méltatta.
Az istenházában a megemlékezés a Himnusz eléneklésével zárult, majd Arany János ülő szobrának megkoszorúzása következett.
Hétfőn Arany János szalontai szülőházánál Patócs Júlia mondott ünnepi beszédet, melyben felelevenítette: e házban született az a kisfiú, aki a magyar epikus költészet halhatatlan csillaga lett. A megemlékezés koszorúzással zárult.
Sára Péter
Reggeli Újság (Nagyvárad)2015. március 4.
Újjáéledt az Arany János Irodalmi Kör
Közel tízéves szünet után, hétfőn délután a nagyszalontai Csonkatorony tövében, az Arany Palota egyik termében újjáéledt az Arany János Irodalmi Kör. Első lépésként megkoszorúzták a Csonkatorony falában lévő Arany János-szobrot, így emlékezvén a költő születésnapjának 198. évfordulójára. A kör újjászerveződése Török Lászlónak, Nagyszalonta polgármesterének köszönhető. Az elöljáró elmondta, hogy ifjúkori próbálkozásait az akkoriban létező, helyi körnek köszönhette, amely az 1950-es években alakult. Itt bírálták el első próbálkozásait, látták el tanácsokkal. Török kitért az akkori kor diktatórikus éveire is, amikor bárkinek a lépéseit ellenőrizte az egykori politikai hatalom. „Ma már szabadon alkothatunk, próbálkozhatunk, rajtunk áll, milyen elképzeléssel akarjuk magunkat megmutatni. Építő gondolatokkal kell előállni. A sikerért bármikor meg kellett szenvedni. Mert az sohasem csak úgy az ölünkbe hullt. Optimistán, bízva kell a világba tekinteni.”– zárta szavait Török.
Ezután megválasztották a Nagyszalontai Arany János Irodalmi Kör elnökét, ezt a megbízatást Balázs Izolda magyartanár kapta. Az alelnöki tisztséget Balázs Anita, a helyi lap, a Szalontai Napló tudósítója vállalta. Az új elnök kérdésünkre elmondta: nem ölbe tett kézzel várják az eredményeket. „Irodalmi körünkben szívesen látunk képzőművészeket is, ezen a téren Buzgó Sándor festőt kértük fel szakértőnek, aki igent is mondott megkeresésünkre. A fotósok közül Fenesi Ferenc angoltanár is segítőkésznek bizonyult. De mindezek mellett bárki csatlakozhat az újonnan induló körhöz. Egy az elvárás; valamit le kell tenni az asztalra, ami Nagyszalonta, vagy ha úgy tetszik, a hajdúváros hírnevét öregbíti” – mondta az elnöknő. Ezeket a gondolatokat Patócs Júlia, a helyi Arany János Művelődési Egyesület elnöke is osztotta, ígéretet téve, hogy ő maga is mindent megtesz az újonnan megalakult kör érdekében.
Sára Péter
Reggeli Újság (Nagyvárad)