udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 556 találat lapozás: 1-30 ... 331-360 | 361-390 | 391-420 ... 541-556

Névmutató: Domokos Géza

2010. január 15.

„Zárjuk össze sorainkat”
Évfordulós beszélgetés Markó Bélával, a húszéves „születésnapját” ünneplő RMDSZ elnökével
Nagyszabású gálával ünnepli megalakulásának huszadik évfordulóját Kolozsváron szombaton az RMDSZ. A rendezvényre hétszáz meghívottat várnak. Markó Béla szövetségi elnököt a szervezet elmúlt két évtizedéről kérdeztük.
Húsz éve bukott meg a kommunista rezsim, húszéves a demokrácia, húszéves az RMDSZ. A húszéveseké most a világ, elnök úr?
– Nem, nemcsak a húszéveseké... Én magamat sem érzem húszévesnek...
Hát nem, mert ön még csak tizenhét. A napokban tölti a tizenhetedik évét az RMDSZ elnökeként...
– Valóban, én magam csak jövőre leszek nagykorú.
Az RMDSZ-t 1990 januárjában jegyezték be véglegesen a bukaresti 1. kerületi bíróságon, a romániai magyarság érdekképviseleti, illetve politikai ernyőszervezeteként. Ez a kettősség végigkísérte az RMDSZ-t ez alatt a húsz év alatt.
– Sok vita nem volt erről annak idején, és csak néhány ember volt azon a véleményen, hogy pártot kellene alapítani. Köztük voltak jelentős személyiségek is, én például tudom, hogy Király Károly így vélekedett a kezdet kezdetén. Aztán 1990 elején létre is jött több kisebb magyar párt, a Kereszténydemokrata Párt, a Kisgazda Párt és a Független Magyar Párt. De ők is aztán – kivéve a Független Magyar Pártot, amelynek volt egyféle RMDSZ-ellenes éle – hamar bekerültek az RMDSZ ernyője alá.
Az ernyőszervezeti, mozgalmi jelleg akkor nagyon nyilvánvaló volt. Nem merült fel a kezdet kezdetén, hogy az RMDSZ ideológiailag is helyezze el, határozza meg magát a politikai skálán. Ez jóval később vált témává, amikor felmerült, hogy melyik európai pártszövetséghez csatlakozzunk. Természetes módon indult így, hogy a szervezetbe minden magyar beletartozik.
– Marosvásárhely fekete márciusa keresztútnak számít Románia és az egész erdélyi magyarság életében. Az volt a nagy kérdés, hogy az erdélyi magyarság politikai úton kívánja-e a problémáit rendezni, vagy előáll itt a későbbi jugoszláviai helyzet. Végiggondolva a marosvásárhelyi eseményeket megelőző három hónapot, számos kérdés maradt nyitva.
Elvben az RMDSZ azzal a céllal jött létre 1989 decemberében, hogy a román parlamentben és más politikai fórumokon ellássa a romániai magyarság érdekeinek védelmét. December utolsó és január első napjaiban még úgy tűnt, hogy ez nagyon zökkenőmentesen történik majd, akkora volt az eufória. Utána viszont kiderült, hogy ez nem olyan egyszerű, fellángolt a nacionalizmus – minden bizonnyal nem spontánul, hanem a háttérből irányítva.
Ez vezetett a marosvásárhelyi fekete márciushoz, és akkor és ott dőlt el, hogy erőszakos konfrontáció által próbálja valaki rendezni a román-magyar viszonyt, vagy pedig a politikai utat választjuk. Az utóbbit választottuk.
Hogyan jellemezné egyetlen mondatban a Domokos Géza nevével fémjelzett, 1990–1993 közti korszakot?
– A programalkotás és az önmeghatározás korszaka.
1993 januárjában, a brassói kongresszuson Markó Bélát választották meg az RMDSZ elnökévé. Hány évre rendezkedett be akkor?
– Annak idején még két évre választottuk meg az RMDSZ elnökét, azután tértünk rá a négyévenkénti mandátumokra, és meg kell mondanom, nekem akkor a rám váró két esztendő is rendkívül hosszúnak tűnt. Aki volt katona, tudja, mire gondolok: én akkor arra a két évre úgy tekintettem, mint a rám váró katonaságra. Szó sincs arról, hogy életpályát terveztem volna ebből.
1992-ben már nyilvánvaló volt, hogy Domokos Géza nem akarja folytatni – és az is igaz, hogy nem is tudta már akkor az RMDSZ-ben kialakult két tábort összetartani. Ő bölcs és kiegyensúlyozott ember volt, de annyira besorolták az egyik táborba, és annyira polarizáltak voltak az RMDSZ-ben a viszonyok, hogy már akkor látszott, nem tudja ezt a két tábort összetartani. Valamiféle szükségmegoldás voltam én erre...
1993 nyara, Neptun. Hosszú ideig szitokszó volt az erdélyi magyar közéletben a fekete-tengeri üdülő neve, ahol az RMDSZ az első tárgyalásait folytatta a román hatalommal.
– Az én RMDSZ-elnökségemnek is ez volt az első nagy megrázkódtatása. A román hatalom képviselőivel való első jelentős tárgyalás amúgy 1990. március 20-a után zajlott, a marosvásárhelyi eseményeket követő napokban. Két álláspont ütközött az RMDSZ-ben: megpróbálni tárgyalásos úton, kis lépésekkel, részeredményekkel, kompromisszumokkal elindulni a megoldás útján, vagy pedig az az álláspont, hogy addig nem érdemes ebbe belevágni, amíg a radikális megoldásokat legalább elvben el nem fogadtatjuk.
Ugyanaz volt a szembenállás, mint most: akkor is Tőkés László volt a fő-fő képviselője annak az álláspontnak. Neptunnal az volt a gond egyébként – és azért ítélte el a Szövetségi Képviselők Tanácsa –, mert azok a kollégák, akik tárgyaltak, nem egyeztetett mandátummal tették. De ezek a kezdet, a teremtés kínjai, a szülés fájdalmai voltak.
1995 márciusa, RMDSZ-kongresszus Kolozsváron. A küldöttek célul tűzik ki a területi autonómia megvalósítását. Újabb szitokszó, ezúttal román oldalról...
– Engem például nyilatkozatban ítélt el a román szenátus azért, mert Londonban egy előadáson az erdélyi magyarok autonómiaköveteléseiről beszéltem, amiből rendkívüli botrány lett. Ezek eléggé kivételes dolgok, hogy egyetlen szenátort a szenátus elítéljen egy politikai nyilatkozatáért. Azóta beszélünk, beszélhetünk az autonómiáról, ma már nem borzolódnak fel a kedélyek.
A központosított, autoritárius állam eszméje Romániában fellazult, a helyi autonómia gondolata nem talál ellenkezésre, sőt cél mindenki számára. Most az a kérdés, hogy csak beszélünk róla, vagy valami történt is? Valami egészen biztosan történt. Az, hogy ma Romániában van valós választott megyei és helyi önkormányzat, amely még nem jutott el ugyan a helyi autonómia állapotába, de ezeknek a választott megyei elnököknek, tanácsoknak, polgármestereknek van valós költségvetési erejük és hatáskörük.
A magyar nyelv nyilvánossá válhatott Romániában, és bizonyos helyzetekben hivatalos jellege van. Ezek olyan nyelvhasználati jogok, amelyek közelebb vittek az autonómiához.
1996-ban a Demokratikus Konvenció oldalán – történetében először – kormányra került az RMDSZ. Ez jelentős minőségi változás.
– Az azt megelőző években megtapasztaltuk: a parlamenti ellenzékiség alkalmas arra, hogy a hangunkat hallathassuk, hogy lefolytassuk a vitáinkat a románokkal, hogy megfogalmazzuk a céljainkat. De arra nem alkalmas, hogy megoldásokat érvényesítsünk. Gyakorlatilag a tanügyi törvény tekintetében – 1995-ben elfogadtak egy rendkívül diszkriminatív törvényt – sem tudtunk előrelépni.
A nyolcvanas években a magyarságot már kiszorították az államvezetésből, a helyi vezetésből is, úgyhogy nem volt igazán vezetési tapasztalatunk, de 1996-ban végül úgy döntöttünk, hogy kormányra lépünk, aminek az érzelmi feltételei is megvoltak, mert olyanok készültek kormányozni, akikkel összekapcsolt az addigi közös ellenség, az Iliescu-féle Nemzeti Megmentési Front.
Attól kezdődően a román kormányra és parlamentre tettük a hangsúlyt ami a megoldások keresését illeti. Nyilván, ez háttérbe szorította a protesztpolitikát.
Ennek a négy évnek mi volt a legfontosabb eredménye és kudarca?
– Jelentősen bővült a magyar nyelvű egyetemi oktatás Kolozsváron. Az a cél viszont, amelyet nem értünk el abban a pillanatban, az önálló magyar egyetem visszaállítása. A nyelvhasználati kérdésben is léptünk előre: egy sürgősségi kormányrendelettel a hússzázalékos szabályozást bevezettük, de azt az Alkotmánybíróság aztán visszadobta, és csak 2001-ben, a Szociáldemokrata Párttal együttműködve fogadtattuk el.
A legnagyobb eredmény azonban az oktatási törvény volt: hosszú, éles viták után 1999-ben sikerült úgy módosítanunk az 1995-ös, diszkriminatív oktatási törvényt, hogy bennemaradt ugyan egy-két megszorító intézkedés a Románia földrajza és a történelemoktatás tekintetében, de szinte minden egyebet megoldottunk.
A szakoktatás lehetségessé vált magyarul, felvételizni lehetett anyanyelven, az egyetemi oktatásból kiiktattuk a tiltást, ami az anyanyelven való tanulást illeti, önálló iskolák létesítését tettük lehetővé.
A kisebbségpolitika tekintetében a leggyümölcsözőbb periódus a szociáldemokrata kisebbségi kormány támogatása volt a parlamentből, 2000–2004 között. Ez volt az RMDSZ–PSD protokollumok korszaka, melynek végén a Szabadság-szobrot is sikerült felállítani.
– Adrian Năstaséék pragmatikus politikusok voltak, Năstase szerintem akarta is a reformot a román–magyar viszony tekintetében, és nem is volt olyan rossz az az együttműködési forma, hogy mi hagytuk őket kormányozni, s a protokollumok jobbára kisebbségjogi célokat tartalmaztak. Ez egy klasszikusan kisebbségpolitikai együttműködés volt: nem volt meg számunkra a kormányzás felelőssége, nekik pedig nagy érdekük volt, hogy egyedül kormányozhassanak.
Miközben a román–magyar viszony javulóban volt, az RMDSZ-beli belső feszültségek növekedtek. A 2003. januári szatmári kongresszuson megszűnt a tiszteletbeli elnöki tisztség, Tőkés László az RMDSZ-en kívülre került. Jó döntés volt, vagy megbánta?
– Ezt nem én döntöttem el egyedül, számomra az utolsó percig dilemma volt, hogy kell-e ilyen döntést hozni. A döntés lényege az volt, hogy meg kell-e szüntetni a tiszteletbeli elnöki funkciót. Én úgy láttam, hogy abban a formájában a tiszteletbeli elnöki funkciót így is, úgy is meg kellett szüntetni, és ez úgy volt Tőkés Lászlóhoz igazítva, hogy volt is valós hatásköre is, meg nem is, amivel lehetett élni, és lehetett visszaélni is.
Szerintem ezt mindenképp tisztázni kellett, de pontosan azért, mert Tőkés Lászlóról volt szó, én az utolsó pillanatig dilemmában voltam. Meg kell mondanom, hogy végül engem is és a kongresszusi küldöttek nagyrészét is az győzte meg, hogy akkor Tőkés László erőnek erejével ütközni akart az RMDSZ-szel, hiszen ellenrendezvényt hozott össze a Láncos-templomban.
Ennek a kongresszusnak azért voltak előzményei is, ne felejtsük el, hogy Tőkés László ezt megelőzően az RMDSZ-t bíróságra adta. Mindannyian okultunk abból, ami akkor történt, de szerintem Tőkés László kikényszerítette a válást, és úgy próbálta csinálni, hogy ne ő adja be a válókeresetet. Rég volt, azóta létrejött a Magyar Összefogás. Van, amiben változott a viszony, van, amiben nem.
2004, választások, az RMDSZ ismét kormányon. Kisebbségpolitikai szempontból kevésbé eredményes négy év következik.
– Ahhoz, hogy eredményeket érjünk el ilyen téren, kényelmes, stabil korményzati többségre lett volna szükség, és ilyen az első hónapokat kivéve nem volt. A kisebbségi törvény elakadása jelezte tulajdonképpen a többségi szolidaritás végét, aztán következett a kisebbségi kormányzás a Nemzeti Liberális Párttal, amikor kisebbségpolitikai szempontból sok mindent megoldottunk a meglevő jogszabályokra támaszkodva: iskolakérdést, anyanyelv-használati problémákat, visszaszolgáltatást – mindent, amit a végrehajtás eszközeivel meg tudtunk csinálni.
Sőt, jogszabályi szempontból is – csak erről kevesen tudnak – az én kormányfő-helyettesi tisztségem, amikor az oktatást is felügyeltem, bizony alkalmas volt arra, hogy a minisztériumi rendelkezésekbe, az ezzel kapcsolatos határozatokba, bevittük nemcsak az elvet, hanem a gyakorlati megoldást is azzal kapcsolatban, hogy mindenütt kell lennie kisebbségi képviseletnek. Egy egész rendszert építettünk fel, a meglevő törvények alapján.
2008 végén ellenzékbe került az RMDSZ. Hasznos volt ez az egy év ellenzékiség, és ha igen, mire volt jó?
– Hasznos volt. Minden helyzetet lehet kamatoztatni a politikában, és ennek az egy évnek megvolt a haszna, hogy mindenki végiggondolhatta az RMDSZ helyét, szerepét, azt, hogy kell-e kormányra törekedni. Az én konklúzióm egyértelműen az volt ezekben a hónapokban, hogy amint lehetségessé válik, ki kell alakítani ismét a kormányzás lehetőségét az RMDSZ számára, és hát ki is alakítottuk.
Egy eredménye biztosan volt ennek az egy évnek: a Magyar Összefogás.
– Igen, és látszik is, hogy most, az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum legutóbbi találkozóján már élesebbek voltak a véleménykülönbségek, megint előjött az alapvető elvi konfliktus. Tőkés Lászlóék tulajdonképpen ellenzik azt, hogy egy magyar érdekvédelmi szervezet kormányzati szerepet vállaljon. Pedig a Kárpát-medencében a magyar közösségek egyike sem talált még ennél hatékonyabb eszközt.
Való igaz, a kormányralépés most valószínűleg el fog bennünket megint távolítani, de mi konzultációt, egyeztetést kínáltunk, és továbbra is kínálni fogunk Tőkés Lászlóéknak. Döcögve bár, de működni fog a Magyar Összefogás.
Az összefogás az ön meglátásában újraintegrálást jelent, vagy alkalmi koalíciót bizonyos helyzetekre?
– Újraintegrálódást ebben a pillanatban nem látok, és nem is erőltetnék. Én továbbra is egységpárti vagyok, de most, ha józanok vagyunk, csak arra látok esélyt, hogy amikor szükséges, összezárjuk sorainkat.
Salamon Márton László. Forrás: Új Magyar Szó (Bukarest)

2010. január 18.

Húszéves az RMDSZ
Romániában a magyarok nélkül sem diktatúrát lerombolni, sem demokráciát felépíteni nem lehet
Húsz esztendő múltán el kell készítenünk a magunk mérlegét, végig kell gondolnunk, hogy mit tettünk jól, mit tettünk rosszul ezekben az években, de alapvetően azt kell legelőször is megkérdeznünk egymástól: van- e okunk az akkori döntést, hogy szövetséget hozzunk létre, ma megkérdőjelezni, vagy esetleg idejétmúltnak tekinteni. Sokan fáradtak el ezen a húszesztendős úton, sokan imádják ma már az aranyborjút, és némelyeknek talán van valós okuk is arra, hogy ne érezzék magukénak ezt a szervezetet. Mindezt végig kell alaposan gondolni, de egyvalami biztos: az egyik legnagyobb érték, amit a romániai magyar közösség létrehozott ebben a két évtizedben, az éppen a szövetség eszméje, hangsúlyozta Markó Béla szövetségi elnök az RMDSZ huszadik születésnapján.
A Himnusszal kezdődött, szavalattal, nótacsokorral és népi tánccal ért véget a gálaműsor, amellyel szombat délután a Kolozsvári Magyar Operában ünnepelte megalakulásának húszéves évfordulóját az RMDSZ. Az eseményen, amelyen a Gyarmathy János marosvásárhelyi képzőművész által készített emlékplakettek átadására is sor került, a szövetség vezető tisztségviselői és egykori alapítói mellett kb. 700 hazai és határon túli meghívott vett részt.
A remény volt a legfőbb vagyonunk
Temesvár, majd Bukarest, Kolozsvár, Marosvásárhely, Arad, Szeben és más városok decembere bebizonyította, hogy egyvalamit rendkívül gyorsan vissza tudtunk szerezni: a reményt. Vissza tudtuk szerezni, illetve meg sem halt igazán, ez maradt ezek szerint legfőbb vagyonunk. A kirobbanó remény, a mindent elsöprő szenvedély, a hatalmas hit, hogy mégis meg lehet itt maradni magyarnak, és mégis újjá lehet építeni ezt az országot, és ezen belül a magyar közösséget. Bukarestben és Erdély különböző városaiban napok alatt jött létre a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, napok alatt iratkoztak be több százezren ebbe a szervezetbe, amely azóta is él, dolgozik, képviseli a magyar közösség érdekeit. Tisztelettel gondolok azokra – jelentette ki Markó Béla –, akik ezt a kollektív tudást érvényesítették, és ezt az akaratot felmutatták.
Rámutatott: sok vitájuk volt azóta, ma is van éles véleménykülönbség közöttük, de Tőkés László temesvári szerepvállalása már akkor bebizonyította: ebben az országban a magyarok nélkül sem diktatúrát lerombolni, sem demokráciát felépíteni nem lehet. Fejet hajtott az RMDSZ első elnöke, Domokos Géza emléke előtt, hiszen, mint mondta, "ereje, egyensúlyérzéke, hitelessége nélkül talán másképpen alakult volna a küzdelmünk", és tisztelettel emlékezett Sütő Andrásra is.
Az RMDSZ a romániai politikai élet legstabilabb, legállandóbb politikai szervezete
A továbbiakban arra figyelmeztetett, hogy el kell készíteni húsz esztendő mérlegét, de az alapvető kérdés az, hogy van-e ok megkérdőjelezni az RMDSZ létrehozását. Egyvalamit biztosnak nevezett: azt, hogy az egyik legnagyobb érték, amit a romániai magyar közösség létrehozott ebben a két évtizedben, az éppen a szövetség eszméje. "Az a politikai erő, amelyet ma már nem lehet figyelmen kívül hagyni sem itt, Romániában, sem Magyarországon, sem a Kárpát- medencében vagy egész Európában. Ott vagyunk az önkormányzatokban, ott vagyunk a román parlamentben, a román kormányban, de megfelelő súllyal jelen vagyunk Magyarországon is, teljes jogú tagjai vagyunk az Európai Néppártnak és más nemzetközi szervezeteknek. Ma, amikor az indulás lázas, euforikus, illúziókkal telített napjaira emlékezünk, arra is rá kell jönnünk, hogy az RMDSZ a romániai politikai élet legstabilabb, legállandóbb politikai szervezete, mi sem nevet, sem programot nem változtattunk azóta, és ez egyedül csak rólunk mondható el".
Csak a szolidaritás hiánya bomlaszthat
Felhívta a figyelmet, hogy bár sokan próbálják bomlasztani a szervezetet, senkinek sem sikerülhet, "csak nekünk, ha nem vagyunk elég szolidárisak". Véleménye szerint sem Európa, sem a nagyvilág nem méltányolta mindeddig, hogy az erdélyi, a Kárpát-medencei magyarság húsz évvel ezelőtt úgy döntött, hogy politiaki eszközökkel akar a helyzetén változtatni, ám fontos döntés volt, és "ma a térség is, Európa is másképpen nézne ki, ha mi nem úgy politizáltunk volna, ahogy politizáltunk".
A rendezvényt Ioan Oltean, a Demokrata-Liberális Párt alelnöke, Cristian Diaconescu a Szociáldemokrata Párt alelnöke, Lendvai Ildikó, a Magyar Szocialista Párt elnöke, Gémesi Ferenc, a magyar miniszterelnöki hivatal államtitkára, Harrach Péter, a Fidesz-KDNP alelnöke, Csapodi Miklós, a Magyar Demokrata Fórum képviselője, Berényi József, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának alelnöke, valamint Kasza József, a Vajdasági Magyar Szövetség volt elnöke üdvözölte.
Az ünnepi rendezvényen fellépett ifj. Márkos Albert hegedűművész (zongorán kísért Lászlóffi Réka), Hatházi András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze, Demeter Panni népdalénekes és a Bogáncs táncegyüttes.
Mózes Edith. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

2010. január 18.

Fennállásának húszéves évfordulóját ünnepelte Kolozsváron az RMDSZ
Annyi szépet és jót ránk hordtak itt, hogy csak győzzük a terhet – köszönte meg a hazai és határon túli vendégek méltató szavait Markó Béla az RMDSZ alapításának huszadik évfordulóján rendezett gálaesten.
Alapítói, egykori és jelenlegi tisztségviselői, valamint a történelmi magyar egyházak, a romániai, illetve magyarországi parlamenti pártok, és a Kárpát-medencei magyar szervezetek képviselőinek jelenlétében ünnepelte szombaton Kolozsváron fennállásának huszadik évfordulóját az RMDSZ. Nem volt véletlenszerű a helyszínválasztás, ugyanis 1990 januárjában éppen a kolozsvári Állami Magyar Színház épületében tartotta alakuló ülését a szövetség.
„Diktatúrát döntöttünk, demokráciát építettünk”
„Sokan felteszik ma a kérdést, hogy szükség volt-e létrehozni egy érdekvédelmi szövetséget abban a formában, ahogyan az 1989– 1990-ben létrejött. Sokan szerették volna azt látni, hogy több romániai magyar politikai csoportosulás jön létre akkor, majd rövid időn belül felmorzsolódik az országos politizálás színpadán. De nem így történt.
Az RMDSZ húsz éve a legstabilabb politikai csoportosulásnak mutatkozott és mutatkozik máig is: mi sem nevet, sem politikai programot nem cseréltünk fennállásunk óta” – mondta ünnepi beszédében Markó Béla. Az RMDSZ elnöke hozzátette: amellett, hogy az 1990 óta eltelt időszakban sikerült önálló magyar nyelven működő intézményeket létrehozni, helységnévtáblákat felállítani és javítani az útviszonyokon, a legfontosabb, amit fel tudnak mutatni, az a szövetség eszméje.
Mint elmondta, az 1989-es események és az elmúlt húsz év bebizonyította, hogy a magyar anyanyelvű kisebbség nélkül nem lehet sem diktatúrát megdönteni, sem demokráciát építeni.
Határtalan dicséretek
A hazai, valamint a határon túli politikai pártok vezetői egyaránt méltatták az RMDSZ húszéves tevékenységét. „Az RMDSZ mint párt is, de annak vezetői és tagjai is bizonyították helytállásukat a romániai politikai életben. Most, hogy ismét szerepet vállaltak a kormányzásban, el tudom mondani, hogy a politikai hatalom jó kezekben van Romániában. A Demokrata–Liberális Párt és RMDSZ közötti koalíció sikeres mandátumot ígér Romániának” – tolmácsolta Emil Boc miniszterelnök gondolatait Ioan Oltean, a PD-L alelnöke.
A parlamenti ellenzéket egyedül a Szociáldemokrata Párt (PSD) alelnöke, Cristian Diaconescu képviselte, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) küldöttének széke üresen maradt. A húszéves RMDSZ-t felvételről üdvözölte Joseph Daul, az Európai Néppárt európai parlamenti frakcióvezetője, majd Bajnai Gordon magyar miniszterelnök üdvözletét Gémesi Ferenc, a Miniszterelnöki Hivatal szakállamtitkára tolmácsolta.
Megállapította: az RMDSZ nélkül nem beszélhetnénk ma magyar nyelvű intézményekről, magyar oktatásról, a magyar–román együttélés új korszakáról, közös kormányülésekről. Kasza József a vajdasági, Berényi József pedig a felvidéki magyar közösségek jókívánságait hozta el Kolozsvárra.
Intő szó Máraitól
Az ünnepi gálaest fénypontját az évfordulós emlékplakettek átadása jelentette: az RMDSZ vezetősége méltatta mindazokat az alapító, egykori és jelenlegi tisztségviselőket, közéleti személyiségeket, akik részt vállaltak az érdekvédelmi szövetség munkájában. Gyarmathy János marosvásárhelyi képzőművész alkotását bár a kolozsvári színpadon csupán húsz kiemelt személy vehette át, a kitüntetést 267 személynek ítélték oda.
„Úgy gondolom, hogy az RMDSZ valóban helytállt az elmúlt 20 évben, de mostanában egyre több szó esik az érdekvédelmi szövetség kapcsán a hatalomról, mint arról az emberjogi képviseletről, amit alakulásakor célul tűzött ki. Azt kívánom a mai RMDSZ-nek, hogy a hatalom szeretete ne győzze le a szerető haza hatalmát” – parafrazálta Márai Sándort az emlékplakettet átvevők nevében Cs. Gyimesi Éva.
Mit hoz a jövő?
A beszédet mondók többésge és a házigazda egyaránt megemlékezett az RMDSZ alapító nagyjairól, így az elhunyt Sütő Andrásról és Domokos Gézáról is, ám a jelenlevők nemcsak a múltba tekintgettek, hanem célokat is tűztek ki maguk elé. „Mára a romániai magyar kisebbség több joga is megvalósult ám még hátravan jó pár cél megvalósítása, így az önálló erdélyi magyar egyetem és a különböző autonómiák elérése” – mondta Markó Béla.
Az évforduló alkalmából megjelent az érdekvédelmi szervezet két kiadványa is: a Húszéves az RMDSZ című könyv a szövetség két évtizedes történetét, összes dokumentumát, egykori és mai tisztségviselőinek névjegyzékét foglalja egybe, az Évek és képek című kiadvány pedig közel 700 fotóban mutatja be a szövetség húszéves történetét megalakulásától napjainkig.
Sipos M. Zoltán. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

2010. január 18.

Markó: számos joggal élhetünk, de sok még a teendő
Se diktatúrát lerombolni, se demokráciát építeni nélkülünk nem lehet
Az RMDSZ stabilitásának az volt a feltétele az elmúlt húsz évben, hogy önálló maradt, soha nem tette mástól függővé a jövőjét, nem kötötte másokhoz a szekerét, így a szövetség csak egyvalakihez van hozzáláncolva: saját közösségéhez – fejtette ki Markó Béla szövetségi elnök szombaton Kolozsváron, az RMDSZ megalakulásának huszadik évfordulója alkalmából tartott gálaműsoron. Az ünnepségen a szövetség vezető tisztségviselői és egykori alapítói mellett jelen voltak a magyar kormány képviselői, a romániai és magyarországi politikai pártok képviselői, a Kárpát-medencei magyar szervezetek, valamint a magyar történelmi egyházak és civil szervezetek vezetői. Hivatalos volt az eseményre Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vezetője, az RMDSZ volt tiszteletbeli elnöke is, aki azonban a novemberben püspökké választott Csűry István felavatásán vett részt Nagyváradon.
A Himnusz eléneklésével kezdődött szombaton az RMDSZ huszadik születésnapja alkalmával szervezett ünnepi gálaműsor a Kolozsvári Magyar Operában. Ezt követően Skovrán Tünde kolozsvári színművész Tompa László Vallomás című versét adta elő, majd Az elmúlt húsz év című rövidfilm után Markó Béla szövetségi elnök lépett színpadra, és köszöntötte a jelenlévőket. Az elmúlt két évtizedet értékelő ünnepi beszédében a szövetségi elnök kifejtette: a kommunista diktatúra utolsó éveiben felgyorsult a bomlás, eltűnt a magyar nyelv a közéletből, már a legeldugottabb székely településen sem lehetett magyar emléktáblát látni. Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely, Csíkszereda, Nagyvárad és a többi erdélyi város és falu nevét már a magyar újságokban sem lehetett leírni magyarul, egyetlen önálló magyar középiskola sem volt. Közösségként szinte semmink se maradt, és a legnagyobb veszteség az volt, hogy a remény is eltűnni látszott. A nyolcvanas években egyre több magyar telepedett ki külföldre, úgy tűnt, hogy Románia egyszínűvé válik, és a kommunista nemzetállam teljes diadalt arat – mondta az RMDSZ elnöke.
Leszögezte: utóbb azonban az események bebizonyították, hogy mégis meg lehet itt maradni magyarnak, újjá lehet építeni az országot, és ezen belül a magyar közösséget.
Napok alatt többezren iratkoztak az RMDSZ-be
Bukarestben és Erdély különböző városaiban 1989 decemberében napok alatt jött létre az RMDSZ, napok alatt több száz­ezren iratkoztak be a szervezetbe, amely azóta is él és képviseli a magyar közösséget. Markó Béla szerint a magyar közösség tudta, mit kell tenni: szövetséget kell létrehozni, el kell kerülni a pártosodást, egységesen kell fellépni, erőt, szolidaritást kell mutatni, és azonnal el kell kezdeni a politikai küzdelmet. Az RMDSZ elnöke utalt a közösségen belüli vitákra és véleménykülönbségekre is, ám hangsúlyozta: Tőkés László temesvári szerepvállalása már akkor bebizonyította, hogy ebben az országban a magyarok nélkül sem diktatúrát lerombolni, sem demokráciát felépíteni nem lehet. Markó Béla kiemelte azt is, hogy fejet kell hajtanunk az RMDSZ első elnökének, Domokos Gézának, és Sütő Andrásnak az emléke előtt is.
Kiemelte: az RMDSZ nélkül továbbra sem lehet jelentős változást végigvinni az országban. Temesvár bebizonyította, hogy a diktatúrát nem lehet a magyarok nélkül lebontani, az elmúlt húsz év parlamenti küzdelmei és kormányzati szerepvállalásai pedig arról tanúskodnak: a demokráciát nem lehet nélkülünk felépíteni.
Az egyik legnagyobb érték, amit a romániai magyar közösség létrehozott az utóbbi két évtizedben a szövetség eszméje – mondta Markó, hozzátéve: az RMDSZ a romániai politikai élet legstabilabb politikai szervezete. Ennek az volt a feltétele, hogy a szövetség önálló maradt, soha nem tette mástól függővé a jövőjét, nem kötötte másokhoz a szekerét – mondta. Mint fogalmazott, többször léptünk koalícióra, egyezségeinket betartottuk, és ezután is be fogjuk tartani, de mi csak egyvalakihez vagyunk hozzáláncolva: saját közösségünkhöz.
Kitüntették azokat, akik sokat tettek a szervezetért
Ma a magyar közösség számos olyan jogot tudhat magáénak, amelyektől 1989 decembere előtt megfosztottak, és amelyektől azután is, például Marosvásárhely 1990-es véres márciusa alkalmával próbáltak távol tartani – hívta fel a figyelmet az RMDSZ elnöke, emlékeztetve egyben arra is, hogy mennyi minden nincs még az állami magyar egyetemtől egészen a különféle autonómiákig, illetve hány jogunk van papíron, amit a gyakorlatban még csak részlegesen alkalmaznak.
Ne adjuk fel Kolozsvárt
Markó Béla beszédét követően a meghívottak ünnepi köszöntései, felszólalásai hangzottak el. Elsőként Kántor Lajos kolozsvári irodalomkritikus, a Korunk című folyóirat volt főszerkesztője szólalt fel, aki mint az RMDSZ egyik alapítója osztott meg néhány gondolatot a jelenlévőkkel. Beszédének vezérgondolata az volt, hogy ne adjuk fel Kolozsvárt, amely szerinte „fel nem adható város”. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy az RMDSZ története szempontjából is jó választás volt Kolozsváron megszervezni 1990. január 7-én a szövetség első tanácskozását, most pedig a huszadik évforduló alkalmával tartott ünnepséget. Végezetül Kántor „jó választásokat” és „jó válaszokat” kívánt az elkövetkező húsz évre az RMDSZ-nek.
A határon túli magyar szervezetek nevében Kasza József kifejtette: fejet hajt az RMDSZ által az elmúlt két évtizedben elért eredmények előtt, amelyek szerinte az elkövetkezőkben sem fognak elmaradni. Az elmúlt években a politikából visszavonult újvidéki volt polgármester az anyaország és a határon túli magyarság viszonyáról szólva hangsúlyozta: általában az anyaországtól segítséget vár az országhatáron kívül élő magyarság, most azonban olyan időket élünk, hogy utóbbiaknak kell segítséget nyújtania az anyaországnak ahhoz, hogy talpra álljon, és ne vesszen el.
Emil Boc miniszterelnök üzenetét az RMDSZ-szel kormánykoalíciót alkotó Demokrata Liberális Párt (PD-L) alelnöke, Ioan Oltean olvasta fel. Levelében a kormányfő hangsúlyozta: az RMDSZ az elmúlt évek során az egyik legjobb partner volt, komoly, kiegyensúlyozott és pragmatikus politikát folytatott, és jelentős szerepet játszott a társadalom demokratizálásában. Boc üzenetében kifejezte reményét, hogy az RMDSZ-el való partnerség a hatékony kormányzás és az etnikumközi együttműködés modellje lesz. A Szociáldemokrata Párt (PSD) részéről Cristian Diaconescu alelnök vett részt az ünnepségen, aki pártja jókívánságait tolmácsolta, és azt hangsúlyozta: még sok a közös tennivaló.
Az RMDSZ megkerülhetetlen szereplő
Bajnai Gordon magyar miniszter­elnök üdvözletét Gémesi Ferenc, a Miniszterelnöki Hivatal szakállamtitkára tolmácsolta a jelenlévőknek. Megállapította: az RMDSZ nélkül nehezen beszélhetnénk ma magyar nyelvű intézményekről, magyar oktatásról, a magyar-román együttélés új korszakáról, közös kormány­ülésekről. A politikus szerint az elért eredményekhez nagy elszántságra, bátorságra és kompromisszumkészségre volt szükség. Úgy vélte, hogy az RMDSZ megkerülhetetlen szereplője a magyar-román viszonynak, és példát mutatott a Kárpát-medence egész magyarsága számára.­Végezetül Gémesi Ferenc egy emlékplakettet adott át Markó Bélának, amelyet a magyar kormány ajándékozott az RMDSZ-nek a huszadik évforduló alkalmával. A Magyar Szocialista Párt (MSZP) üzenetét Lendvai Ildikó pártelnök tolmácsolta. A magyarországi politikus párhuzamot vonva a két párt között hangsúlyozta, hogy az MSZP és az RMDSZ egyaránt nehéz és válságos időkben vállalt kormányzati felelősséget, amikor ez a tevékenység nem népszerűséget hozott, hanem hatalmas felelősséget rótt rájuk. Mint fogalmazott, az RMDSZ útja továbbra is változatlan, és a felelősség útját kell követnie.
Kedélyes beszélgetésekre is jutott idő az RMDSZ-es politikusok között
Harrach Péter, a Fidesz-KNPP képviselője, az Országgyűlés alelnöke kifejezte reményét, hogy az RMDSZ-nek lesz ereje a jövőben is párbeszédet folytatni a többségi társadalommal, felvállalni a nemzeti egység ügyét az európai normák betartásával. Csak egy erős anyaország képes arra, hogy a nemzeti egységet megvalósítsa, és amelyre az összmagyarságnak szüksége van – mondta Harrach Péter. A kettős állampolgárság megszerzését könnyítő, kudarcba fulladt 2004. december 5-i népszavazás miatt a határon túli magyarságot megkövető politikus hozzátette: áldozatvállalások és kompromisszumok árán is meg kell teremteni a nemzeti egységet. Csapody Miklós, a Magyar Demokrata Fórum (MDF) képviselője elmondta: az erdélyi magyar méltóság nyilatkozik meg jelen ünnepségen. Kifejtette ugyanakkor, hogy az RMDSZ olykor a románokkal viaskodva vagy együttműködve, hol ellenzékben, hol kormányon, mindig a pragmatikus nemzeti érdekképviselet szellemében cselekszik.
A Magyar Koalíció Pártját (MKP) Berényi József képviselte, aki a két határon túli magyar közösség helyzete között vont párhuzamot. A szlovákiai politikus elmondása szerint nagyon sok a hasonlóság a két közösség életében, és mint ilyen, az RMDSZ sok esetben példát mutat számukra.
Kétszáz személyt tüntettek ki
Az ünnepi köszöntések után emlékplakett-átadásra került sor: az RMDSZ vezetősége Gyarmathy János marosvásárhelyi képzőművész alkotásával és dísz­oklevéllel ajándékozott meg több mint kétszáz személyt, aki az elmúlt húsz évben valamilyen formában hozzájárult a szövetség megalapításához és működéséhez. Nevükben Cs. Gyimesi Éva egyetemi professzor mondott köszönetet: az értelmiség és a hatalom között párhuzamot vonva arra intett, hogy ne tévesszék soha össze a hatalom szeretetét a szeretett haza hatalmával.
Markó Béla szövetségi elnök az évforduló alkalmával bejelentette: bejegyezték a Kós Károly Akadémia Alapítványt, és a Szabadság napilapot kiadó Minerva Egyesülettel közösen egy erdélyi művelődési központot hoznak létre Kolozsváron.
Az RMDSZ ugyanakkor két kiadványt is megjelentetett: a Húszéves az RMDSZ című könyvet, amely a szövetség két évtizedes történetének kronológiáját, iratgyűjteményének egy válogatását, egykori és mai tisztségviselőinek névjegyzékét tartalmazza; a másik kötet pedig a közel hétszáz fényképet magába foglaló Évek és képek című fotóalbum.
A gálaműsoron fellépett ifj. Márkos Albert hegedűművész, aki id. Márkos Albert A táncban című művét adta elő. A jelenlévők Hatházi Andrást is hallhatták, a kolozsvári színművész Horváth István Tornyot raktam című versét mondta el. Végezetül a Harmadik zenekar kíséretében Demeter Panni népdalokat énekelt, majd a Bogáncs együttes néptáncokat adott elő.
PAPP ANNAMÁRIA. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

2010. január 18.

Markó: Az RMDSZ az elmúlt két évtizedben nem adta fel önállóságát
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) stabilitásának az volt a feltétele az elmúlt két évtizedben, hogy önálló maradt, soha nem tette mástól függővé a jövőjét, nem kötötte másokhoz a szekerét - fejtette ki szombaton Kolozsváron Markó Béla, szervezet megalakulásának huszadik évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen. Az RMDSZ elnöke az elmúlt húsz esztendőt felölelő visszatekintésében leszögezte: Romániában a magyarok nélkül sem diktatúrát lerombolni, sem demokráciát felépíteni nem lehet.
Magyar és román pártok képviselői is köszöntötték az RMDSZ-t
Markó az állami magyar opera épületében az egykori alapítók, az erdélyi magyar civil szervezetek és történelmi magyar egyházak vezetői, a romániai és külföldi meghívottak előtt tartott beszédében felidézte: a diktatúra utolsó éveiben felgyorsult Romániában a bomlás, eltűnt a magyar nyelv a közéletből, már a legeldugottabb székely településen sem lehetett magyar emléktáblát látni. Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely, Csíkszereda, Nagyvárad és a többi erdélyi város nevét már a magyar újságokban sem lehetett leírni magyarul, nem volt egyetlen önálló magyar középiskola sem.
A nyolcvanas években egyre több magyar hagyta el Romániát, úgy látszott, hogy egyszínűvé válik az ország, és teljes diadalt arat a kommunista nemzetállam - mondta. Utóbb azonban bebizonyosodott, hogy Romániában mégis meg lehet maradni magyarnak. Bukarestben és Erdély különböző városaiban 1989 decemberében napok alatt jött létre az RMDSZ, napok alatt több százezren iratkoztak be a szervezetbe - emlékezett vissza Markó, aki szerint a magyar közösség akkor felismerte: szövetséget kell alkotni, el kell kerülni a pártosodást, azonnal és egységesen kell elkezdeni a politikai küzdelmet.
A szónok utalt a romániai magyarságon belüli vitákra, véleménykülönbségekre is. Tőkés László temesvári szerepvállalása azonban már akkor bebizonyította - fűzte hozzá -, hogy Romániában a magyarok nélkül sem diktatúrát lerombolni, sem demokráciát felépíteni nem lehet. Szólt az RMDSZ első elnökének, Domokos Gézának, és Sütő Andrásnak az érdemeiről is.
Markó szerint az RMDSZ nélkül továbbra sem lehet jelentős változást véghezvinni Romániában. Az elmúlt húsz esztendő mérlegét megvonva megállapította: az RMDSZ olyan politikai erővé nőtte ki magát, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni sem Romániában, sem Magyarországon, sem a Kárpát-medencében vagy Európában. "Ott vagyunk az önkormányzatokban, ott vagyunk a román parlamentben, de megfelelő súllyal jelen vagyunk Magyarországon is, teljes jogú tagjai vagyunk az európai néppártnak" - magyarázta az erdélyi politikai szervezet vezetője. "Az RMDSZ a román politikai élet legállandóbb és legstabilabb politikai szervezete, mi sem nevet sem programot nem változtattunk és ez mindössze rólunk mondható el" - folytatta. A szervezet stabilitásának az volt a feltétele az elmúlt két évtizedben, hogy önálló maradt, soha nem tette mástól függővé a jövőjét, nem kötötte másokhoz a szekerét - mondta, hangsúlyozva: "Léptünk koalícióra többször, egyezségeinket betartottuk, és ezután is be fogjuk tartani, de mi csak egyvalakihez vagyunk hozzáláncolva: saját közösségünkhöz".
Az elnök véleménye szerint ma a romániai magyar közösség sok olyan jogot tudhat magának, amelyektől 1989 decembere előtt megfosztották és amelyektől azután is, például Marosvásárhely 1990 véres márciusa után távol akartak tartani. Az alkotmány garantálja oktatási és nyelvhasználati jogainkat. Ismét vannak hivatalos magyar nyelvű településnevek. "Kötelező módon használni kell a magyar nyelvet írásban és szóban az önkormányzatokban, a különböző hivatalokban" - hívta fel a figyelmet. Megemlítette a számos önálló magyar középiskolát, a kiterjedt magyar nyelvű egyetemi oktatás és magyar nyelvű magánegyetemet. Hozzátette: mindezek mellett sok államosított ingatlant is sikerült visszaszerezni.
Markó azonban a hiányosságokra is kitért. "Mennyi minden nincsen még: az az önálló állami magyar egyetemtől a különféle autonómiákig" - figyelmeztetett. Mint elmondta sok joguk papíron létezik ugyan, azonban a gyakorlatban mindössze részlegesen alkalmazzák. "Messze vagyunk attól amit 1989 decemberében néhány év alatt reméltünk megvalósítani és íme, két évtized sem volt elegendő rá" - tette hozzá.
Emil Boc román miniszterelnök üzenetét az RMDSZ-szel kormánykoalíciót alkotó Demokrata Liberális Párt (PD-L) alelnöke, Ioan Olteanu olvasta fel. A kormányfő hangsúlyozta: az RMDSZ az elmúlt évek során az egyik legjobb partner volt, kiegyensúlyozott politikát folytatott, és jelentős szerepet játszott a romániai társadalom demokratizálásában.
Bajnai Gordon miniszterelnök üdvözletét Gémesi Ferenc, a Miniszterelnöki Hivatal szakállamtitkára tolmácsolta a jelenlévőknek. Megállapította: az RMDSZ nélkül nehezen beszélhetnénk ma magyar nyelvű intézményekről, magyar oktatásról, a magyar román együttélés új korszakáról, közös kormányülésekről. Gémesi szerint az RMDSZ megkerülhetetlen szereplője a magyar-román viszonynak, példát mutatott a Kárpát-medence egész magyarsága számára.
Az RMDSZ kompromisszum-készségére Lendvai Ildikó, az MSZP elnöke is felhívta a figyelmet. Hangsúlyozta, hogy az MSZP és az RMDSZ egyaránt nehéz időkben vállalt kormányzati felelősséget, amikor ez a tevékenység nem népszerűséget hozott, hanem hatalmas felelősségét rótt rájuk.
Harrach Péter, az Országgyűlés alelnöke a Fidesz és a KDNP nevében kifejezte reményét, hogy az RMDSZ-nek lesz ereje a jövőben is párbeszédet folytatni a román többségi társadalommal, felvállalni a nemzeti egység ügyét az európai normák betartásával. Csak egy erős anyaország képes arra, hogy a határon túli nemzetrészeket támogassa, a nemzeti egységet megvalósítsa - hangsúlyozta Harrach Péter.
Csapody Miklós az MDF nevében elmondta: az RMDSZ olykor a románokkal viaskodva vagy együttműködve, hol ellenzékben, hol kormányon mindig a pragmatikus nemzeti érdekképviselet szellemében cselekszik. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

2010. január 24.

Markó: Az RMDSZ nem lesz társszervezője a SZÖN-nek
Markó Béla az RMDSZ által szervezett csíkszeredai Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés résztvevőihez szól.
A Székelyföld tervezett parlamentjének Ideiglenes Házbizottsága által pénteken nyilvánosságra hozott közleménnyel kapcsolatban, amelyben ez március 12-ére a sepsiszentgyörgyi kultúrházba hívta össze a második Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlést, Markó Béla a Mediafax kérdésére azt nyilatkozta, hogy az RMDSZ nem tervezi egy közös rendezvény megszervezését „ezzel az egyesülettel”.
Az RMDSZ-elnöke nem óhajtotta kommentálni azt a tárgysorozati javaslatot, amelynek egyik fő célja a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítása Székelyföldön. „Nem foglalkoztam ezzel a javaslattal, önöktől értesültem a létéről, és nem kommentálom. Mi felelős politikai szervezet vagyunk, amelynek a közeljövőre egy sor rendkívül fontos célkitűzése van, míg a Székely Nemzeti Tanács egy civil szervezet, amely megpróbál rendezvényeket szervezni" – magyarázta Markó
Az RMDSZ vezetősége a szövetség húszéves születésnapja alkalmából szervezett évforduló-sorozat részeként szombaton az RMDSZ első elnöke, Domokos Géza emléke előtt rótta le tisztelétét Zágonban.
Mediafax. Forrás: Erdély.ma

2010. január 25.

Az erdélyi magyarság "főemberére" emlékeztek
Az RMDSZ huszakid évfordulójának megünneplése nem választható el a Domokos Gézára való emlékezéstől: nemcsak azért, mert ő volt az RMDSZ első elnöke, hanem mert meghatározó szerepe volt abban, hogy 1989-1990-ben az erdélyi magyar szolidaritás elindult a maga útján, és hogy az erdélyi magyarság nem a pártosodást választotta, hanem egységes szövetséget hozott létre – jelentette ki Markó Béla szövetségi elnök szombaton, Zágonban.
A háromszéki településen száznál többen, politikusok, helyi, megyei elöljárók és közéleti személyiségek emlékeztek az erdélyi magyarság főemberére: a rendezvény keretében elsőként Domokos Géza sírjánál, majd a tiszteletére állított kopjafánál helyezték el az emlékezés koszorúit.
Beszédében az RMDSZ elnöke úgy fogalmazott, Domokos Géza nemcsak a magyar közösség tiszteletét, hanem szeretetét is kivívta, ő egyben példája is annak, hogy az ember befolyással lehet a történelem menetére.

2010. február 16.

Nagyobb szakmaiságot vár Markó a tisztségviselőktől
Véleménykülönbségek ütköztek
Mint tegnapi tudósításunkból is kiderült, a szombati SZKT mozgalmasabb s érdekesebb is volt az utóbbi időben megszokottaknál. Ugyanis, meglepetésre, a központi vezetéssel ellenkező vélemények is elhangzottak. Ami különben normális egy valóban demokratikus szervezetben.
A felszólalások sorát Lakatos Péter nyitotta meg, aki szerint mind a belső választások előtt álló román pártok, mind a parlamenti választások előtt álló magyarországi pártok esetében a "kentaurbeszéd" a divat.
Az RMDSZ-ben nincs helye a "kentaurbeszédnek"
Ezzel szemben, véleménye szerint, az RMDSZ esetében az egyenes, egyértelmű beszéd a kívánatos. A szervezetet a magyar vízilabdacsapathoz hasonlította, amely 2000 óta négyévenként megnyerte az olimpiát, de ugyanabban a periódusban kétévente egyetlen világ- vagy Európa-bajnokságot sem. Az RMDSZ is négyévenként összeszedi magát, felnő a feladathoz, de a választások közötti időszakban nem teljesít folyamatosan jól".
Rámutatott, hogy ha a legutóbbi SZKT előtt még volt jogosultsága a "kentaurbeszédnek", a kormányra lépésről szóló döntés meghozatala után csak egy lehetőség maradt: jól összeszokott csapathoz méltó teljesítményt nyújtani. Figyelmeztette a testületet, nem lesz könnyű dolga az RMDSZ-nek, ismerve a PD-L-t, amely "tavaly ellenfélnek ugyan jó volt, lehetett bírálni, de idén partneri minőségben nehezebb nyilvánosan szóvá tenni az egyeztetés előtti kiforratlan, végig nem gondolt ötletek piacra dobását, ami gyorsan erodálja a kormány amúgy is megcsappant társadalmi támogatottságát". Ezért azt javasolta: "gondolkodásban, javaslattételben legyünk gyorsabbak, összehangolva a kormányzati, parlamenti, megyei cselekvéseket", és az RMDSZ-nek "az emberek mindennapjait érintő megszorító intézkedések hatásainak elviselhetőbbé tételében, a közigazgatási bürokrácia túlburjánzásának megelőzésében kell élen járnia".
Arra biztatott, "ne tűrjék el szó nélkül, hogy az ESZMNT-sek Tőkés Lászlóval az élen" mindenért az RMDSZ-t hibáztatják, "miközben ők egy épkézláb, kivitelezhető megoldást sem képesek javasolni", s rámutatott, az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumnak akkor van értelme, ha "ésszerű egyeztetések folynak és nem vágyálmokat fogalmaznak meg ultimátum formájában. Szomorú és kiábrándító erkölcsi silányságra utal, ha egyeseknek az RMDSZ csak addig felel meg, amíg listáján európai parlamenti mandátumhoz jut valaki, majd utána az illető gátlástalanul posztkommunista utódpártnak titulálja szervezetünket. Egyeztetni csak a hozzávetőlegesen azonos irányú magyar közösségi érdekeket érdemes és szabad, az egyéni hatalomvágy és okkult államelnöki érdekek nem jöhetnek számításba".
Szemléletváltás szükségeltetik
Kira Miklós, a Szociáldemokrata Tömörülés alelnöke fogalmazott így, s a nyugdíjtörvény kapcsán hívta fel a figyelmet, hogy "az RMDSZ egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy a szociális kérdéseket szőnyeg alá seperje", mert "leghűségesebb és legnagyobb számú választói tábora érdekeinek föl nem vállalása tömegbázisának elvesztését, s ezáltal a szövetség létét sodorja veszélybe". Ezért, véleménye szerint "újra kell gondolni a prioritásokat, a szövetség elitje és a tagság közötti viszonyt".
Hangsúlyozta, hogy a szociális kérdések kiemelt kezelése jelen körülmények között legalább olyan fontos kihívást jelent, mint a kisebbségi jogokért folytatott küzdelem, és ebből a Szociáldemokrata Tömörülés részt kíván vállalni.
Össztűz a marosvásárhelyi tanácsra
Borbély László arról beszélt, jobban össze kell hangolni a tevékenységet, majd rátért a Gusa-szobor-ügyre. Elmondta, hogy a Maros megyei TKT elmarasztalta a vásárhelyi tanács RMDSZ- frakcióját, s utasította, hogy minden politikai döntésben konzultáljanak az RMDSZ vezetésével. Bejelentette, hogy dr. Benedek István lemondott a frakcióvezetői tisztségről, és "megyünk tovább".
Markó Béla szerint a marosvásárhelyi tanács RMDSZ-frakciója "köszöni szépen, jól megvolt magában, nem érdekelte az RMDSZ véleménye, és szégyenletes módon a Gusa-ügyben összevissza kenték-fenték, nyilatkoztak"... Az eset maga kivédve, mondta, de "nagyon sok helyen RMDSZ-es tanácsosok, polgármesterek úgy tekintik, hogy őket születésüktől fogva felruházta a sors azzal, hogy polgármesterek, tanácsosok, miniszterek, államtitkárok legyenek, s minden az égvilágon. Ez elfogadhatatlan. Mint ahogy az is, hogy sokan elfelejtik, az RMDSZ bizalmából és az RMDSZ megbízásából, erejéből vannak ott, ahol vannak".
Az RMDSZ nem a megélhetési politikusok szövetségeként született
Katona Ádám, az EMK elnöke ezekkel a szavakkal kezdte felszólalását, hozzátéve, hogy a valóság sajnos, "nagyon ebbe az irányba mutat". Rámutatott, az EU-csatlakozás során "iszonyatosan sokat veszítettek" azzal, hogy az RMDSZ kormányban volt. "Ez a vonat elment, mondta, de nem ment el az a vonat, az a százezres tüntetés, amellyel mozgósítani lehetett embereket, "az akkori vezetés akarata ellenére", utalva arra, "amit Domokos Géza telefonált Sütő Andrásnak", és amiről az évfordulóra kiadott könyvben egyetlen szó sem esik. Erre mondta, hogy az RMDSZ ne gyártson hamis könyveket, mert "nem becsületes dolog". Nehezményezte, hogy bár fél szó sem esik a cigányságról, akik nélkül a vásárhelyi magyarság elveszett volna, s hogy Nagyvárad azzal, hogy a koldusokat kitiltotta a városból, nem oldott meg semmit. Felemelte szavát a magyar széthúzás ellen, és a székelyföldi hőszigetelések kapcsán kérte Borbély Lászlót, találjon megoldást ezek finanszírozására.
Annyi államtitkárjelölt volt, hogy egész Európát el tudtuk volna látni
Válaszában Markó Béla a 20. évforduló kapcsán azt mondta, hogy egy ilyen esemény során "adottak a keretek és abból valakik mindig kimaradnak", s javasolta Katona Ádámnak, ha elégedetlen, "írja meg a saját RMDSZ-történetét". Bárányi Ferencnek azt válaszolta, úgy tudja, hogy Temesvár benne van a könyvben, de a szervezetalakítás egyidejűsége, a szolidaritás volt a legfontosabb. A nyugdíjtörvényt ért kritikákra reagálva "eléggé baloldalinak" nevezte a törvényt, kiemelve, hogy voltak kérdések, amelyekben történt előrelépés. Azt is mondta: "A kormányzás hátránya, hogy bizonyos dolgokat nem lehet elmondani. Nem lehet Bukarestben egyet, Vásárhelyen mást mondani".
Arról is beszélt, hogy sokan elfelejtik, az RMDSZ támogatása révén kerültek funkcióba. A vásárhelyi tanács mellett felemlegette a gyergyói, a székelyudvarhelyi problémákat, amelyek szerinte nem csak fegyelmi kérdések, majd beszélt a dekoncentrált intézményekről, hogy "adták a jelöléseket csőstül a területi szervezetek". "Annyi államtitkárjelölt volt, hogy egész Európát el tudtuk volna látni államtitkárokkal". Nagyobb felelősséget, nagyobb szakmai igényességet kért a területektől; olyan embereket tegyenek vezető tisztségbe, akik szakmailag bizonyítottak, s akik képesek a lehető legmagasabb szinten ellátni a feladatukat. Emellett a legnagyobb politikai elkötelezettségre van szükség, mondta végül az RMDSZ elnöke.
Mózes Edith. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

2010. február 25.

Domokos Gézára emlékeztek
Az RMDSZ első elnökére, Domokos Gézára emlékeztek szombaton szülőfalujában, Zágonban. Az emlékünnepség a szövetség 20 évvel ezelőtti megalakulását idéző rendezvények része volt.
A rendkívül zord időben megszervezett ceremónián többek között jelen volt Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke, aki a három éve elhunyt író-politikus munkásságát méltatta. „Tiszteljük eleinket, de csak a tisztelet nem lenne elegendő, hogy egy ilyen zord időben ennyien összegyűljünk emlékezni. Ehhez szeretet szükséges. Domokos Géza nemcsak tiszteletünket, hanem szeretetünket is kivívta”, jelentette ki Markó Béla a Mikes-kertben felállított kopjafánál elmondott beszédében.
Hozzátette: „Domokos Géza személyes érdeme az volt, hogy a szövetség elindult a maga útján, hogy az erdélyi magyarság pályát, medret, utat tudott választani”. Domokos Géza 1993-tól 2007. június 27-én bekövetkezett haláláig a közélettől visszavonultan élt. Forrás: Új Magyar Szó (Bukarest)

2010. április 14.

Szatmárnémeti fekete márciusa – interjú Formanek Ferenccel
A román és magyar közösség közötti feszültség hiányának tudható be, hogy 1990 márciusában az akkori hatalomnak nem sikerült a marosvásárhelyihez hasonló véres eseményeket előidézni Szatmárnémetiben – mondja a Krónikának adott interjúban Formanek Ferenc, Szatmár megye egykori alelnöke. A Nemzeti Egység Ideiglenes Tanács megyei alelnöke szerint akárcsak Marosvásárhelyen, Szatmárnémetiben sem lehet spontán gyülekezésről beszélni. Szerinte úgy tűnik, már Ceauşescu idején kidolgoztak egy forgatókönyvet erre a két városra.
– Írásban jelezte, hogy pontatlan a Kincses Előd lapunknak adott interjújában az az állítás, mely szerint 1990-ben Szatmárnémetiben a magyarság nem állt ki ön és Pécsi Ferenc mellett, így már nem hozták be az avasi románokat, és elmaradt a véres összecsapás. Nem így volt?
– Nem egészen. Annak idején RMDSZ-elnökségi határozatot hoztunk arról, hogy megünnepeljük március 15-ét. Az ünneplés azonban már pár nappal az esemény előtt problémássá vált. Ha jól emlékszem, 12-én megjelentek a Szatmár megyei adminisztrációs palotában a helyi Vatra Românească vezetői, és kifejtették: tudomásuk van róla, hogy sokan érkeznek a határ túloldaláról erre az ünnepre azzal a hátsó szándékkal, hogy visszacsatolják Szatmárnémetit Magyarországhoz. A látogatást nem vettük komolyan, mert nem észleltünk semmilyen román–magyar feszültséget.
– A román kollégái nem bizonyultak fogékonyaknak a Vatra felvetéseire?
– A Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsnak Szatmár megyében Nicolae Popdan volt az elnöke, Nicolae Manea és én voltunk az alelnökei. Nálunk mind iskolaügyben, mind egyéb kérdésekben mondhatni problémamentes volt az együttműködés. A román kollégák majdhogynem kacagásba törtek ki, amikor meghallották a vatrás félelmeket. Meg is egyeztünk, hogy ezek hőzöngők, akiket nem kell komolyan venni. Aztán 15-ét megelőzően megérkezett Bukarestből egy Iordan Rădulescu nevű ezredes, aki azt mondta, azért küldték, hogy a román–magyar feszültséget enyhítse. Nem értettük a látogatást, hiszen mi semmilyen feszültséget nem éreztünk. Ha jól emlékszem, az ezredes elbúcsúzott tőlünk, és azt mondta, Marosvásárhelyre megy.
– Nem éreztek feszültséget, mégsem ünnepelhették meg március 15-ét úgy, ahogy tervezték.
– Arra készültünk, hogy két koszorút helyezzünk el: egyet Szatmárnémeti belvárosában a Bălcescu-szobornál, egyet pedig Erdődön a Petőfi-emlékműnél. 15-én reggel azonban összeverődött pár száz román ellentüntető a Bălcescu-szobornál, így azt nem lehetett megközelíteni.
– Úgy gondolja, hogy az említett Rădulescu ezredest küldték megszervezni az eseményeket?
– Ha nem is személyesen szervezte, de ezt spontán gyülekezésnek nem lehet nevezni. Abban az időben egyetlen párt sem lett volna képes arra, hogy vidékről a városba szállítsa emberek százait. Efféle mozgósításra az akkori viszonyok között még a megyei tanács sem lett volna képes. A tanácselnök sem diszponált akkor a szállítóvállalatok szállítási eszközei fölött.
– De hát az RMDSZ korábban közel százezres néma tüntetést tudott szervezni Marosvásárhelyre. Nem lehet, hogy pusztán a nemzeti öntudat, az okkal vagy ok nélkül érzett veszélyhelyzet gyűjtötte össze a román közösséget is?
– Ezt nem a mostani szemmel kell tekinteni. A marosvásárhelyi gyertyás-könyves felvonulás hét végén, munkaszüneti napon történt. Március 15-e viszont csütörtökre esett. Akkoriban még mindenki munkaviszonyban állt, és nem volt annyira ura a helyzetének, hogy spontán módon abba tudja hagyni a munkát, és elmenjen tüntetni. Amikor tudomására jutott az avasújvárosi kórházigazgatónak, hogy szervezik az emberek szatmári utazását, lebeszélte őket az útról. Ha egy igazgató úgy döntött, hogy felvonul a munkásaival, akkor azok felvonultak, ha egy igazgató ellenezte a felvonulást, a munkások sem mentek. Itt spontaneitásról nem lehet beszélni. Valaki szólt az igazgatóknak, hogy engedjék el az embereket.
– Hogyan viszonyult a magyarság az ellentüntetéshez?
– Amikor látszott, hogy konfliktust, verekedést akarnak szítani, beláttuk, annak semmi értelme, hogy odamenjünk lökdösődni a koszorúval. Így azt egy Krisztus-szoborhoz tettük le. Az ellentüntetők azonban megindultak a főtér felé, és akin kokárdát láttak, azt ütlegelni kezdték. Többnyire úgy indult a dolog, hogy le akarták tépni a kokárdát. Mi Kossuth-kokárdákat készíttettünk, melyeken a román és a magyar nemzeti színeket kombináltuk össze, ezzel is jelezvén, hogy az 1848-as forradalom mindannyiunké. A kokárdák alapján könnyű volt kiszúrni a magyar ünneplőket. Sajnos többen súlyosan meg is sérültek. A dolognak az vetett véget, hogy a magyarok autókba szálltak, és elmentek Erdődre. A provokáció azonban mind a városban, mind pedig Erdődön folytatódott. A Petőfi-szobornál levágták a hangosításunkat. 12 óra tájt valaki jelezte, hogy Pécsi Ferivel vissza kellene mennünk a városba, mert zavargások vannak. Ekkorra már küzdőtérré alakult a város központja, egy önmagát ünneplő román tömeg pedig az adminisztratív palota előtt Pécsi Ferenc és az én lemondásomat követelte. Amikor odaértünk, a rendőrség széttárta a karját és azt mondta, ők semmit sem tehetnek, mert feljelentés történt ellenünk, amelyben etnikai ellentétek szításával és anyagi visszaélésekkel vádolnak. A tömeg azt skandálta, álljunk ki eléjük, ha merünk. Annyira nem voltak tisztában azzal, hogy ki-kicsoda, hogy amikor kimentem, meg is tapsoltak. Csak akkor kezdtek fütyülni, amikor kiderült, hogy én vagyok Formanek.
– Hogyan oszlott fel végül is a román tüntetés?
– Amikor hallották, hogy a rendőrség és az ügyészség megkezdi az ellenünk szóló névtelen feljelentés kivizsgálását, szétszéledt a tömeg. Másnap az RMDSZ tanácskozásán többen is voltak, akik utcai demonstrációt követeltek, de én elleneztem, mert úgy éreztem, éppen ezt várják tőlünk, hogy aztán lehessen intézkedni ellenünk. Több napon keresztül folytak a politikai egyeztetések, és a végső kompromisszum lényege pedig az volt, hogy az RMDSZ megtarthatta a megyei alelnöki tisztséget, de ezt nem tölthetem már én be. Arról viszont nem szoktak beszélni, hogy a teljes román vezetést is leváltották.
– Nekik az volt a bűnük, hogy tárgyaló viszonyban voltak a magyarokkal?
– Nem indokolták meg a leváltásukat, de egyértelműen ez volt az ok. Utána Románia-szerte megváltozott a légkör. Március 15-ét arra használták fel, hogy az 1989 decemberében kialakult román–magyar szolidaritást felszámolják. Ebben pedig Szatmárnémetinek kiemelt szerepet szántak. A Pécsi Ferenc ellen és ellenem szóló névtelen feljelentést az ügyészség három napig vizsgálta, aztán ejtette a vádakat.
– Hogyan látszott Szatmárnémetiből az, ami néhány nappal később Marosvásárhelyen történt?
– A családommal elmentünk Szatmárról, mert nem éreztük biztonságban magunkat. Belőttek a lakásunk ablakán.
– Fegyverrel?
– Nem tudjuk mivel, de az ablak ki volt lyukadva, és egy ólomgolyót találtunk a hálószobánkban. Minekutána mind én, mind a feleségem vásárhelyiek voltunk, hát hazamentünk. Március 19-én hajnalban Király Károllyal együtt utaztam Bukarestbe. Az a furcsa helyzet alakult ki, hogy az RMDSZ országos alelnökeként én voltam Bukarestben a szövetség legmagasabb rangú tisztségviselője. Domokos Géza és a többiek ugyanis Budapestre utaztak, ahol a román–magyar megbékélésről szóló értelmiségi találkozót szerveztek, Király Károlynak pedig nem volt RMDSZ-tisztsége. Március 20-án kihallgatást kértem Ion Iliescutól, hogy tájékoztassam a helyzetről. Miközben tombolt a verekedés Marosvásárhely főterén, én Iliescu előszobájában várakoztam, de végül nem fogadott. Az események szervezettségét azonban az is jelzi, hogy közben Gelu Voican Voiculescuval beszélgettem, aki tudott már arról, hogy bányászvonatok vannak útban Vásárhely felé.
– Húsz év telt el a fekete március óta. Látszik már, hogy miért éppen Szatmárnémeti és Marosvásárhely volt a célpont?
– Úgy tűnik, már Ceauşescu idején kidolgoztak egy forgatókönyvet erre a két városra. Ma már interneten is kutatható a magyar állambiztonsági szerveknek jó pár erre utaló dokumentuma. Elérhető egy olyan 1989 júliusában keltezett jelentés is, mely szerint Marosvásárhelyen és Szatmárnémetiben a román államhatalom a magyar veszélyre hivatkozva gyakorlatokat tartott. Ez azért érdekes, mert 1990 márciusában mind Marosvásárhelyen, mind Szatmárnémetiben a hatalom széttárt karokkal nézte, hogy mi történik. Ezt a konfliktust minden bizonnyal központilag hagyták jóvá, de találtak hozzá mind román, mind magyar oldalon olyan embereket, akik a hangulatot ebbe az irányba terelték.
– Ha ugyanaz volt a forgatókönyv, miért sült el másképpen a történet a két városban?
– Kincses Előd folyamatosan panaszkodott Marosvásárhelyen, hogy nem tud szót érteni a helyi román vezetőkkel. Ezzel szemben Szatmárnémetiben politikai színtéren nem volt román–magyar konfrontáció.
– Az iskolaügy is másképpen alakult a két városban. Marosvásárhelyen már azt is extrém követelésnek tekintették, hogy a Bolyai Farkas Gimnázium 1990 szeptemberétől, az új tanév kezdetétől magyar iskolává váljék, Szatmárnémetiben viszont már 1990 januárjától magyar iskolaként működött a Kölcsey-gimnázium.
– Ez a két város vezetői közötti különbséget jelezte. Szatmáron a román kollégák, ha időnként értetlenkedve fogadták is a kéréseinket, lehetett velük tárgyalni, és meg lehetett találni a kompromisszumos megoldásokat. Szatmárnémeti akkor is nyitottabb volt, ma is nyitottabb, mint Marosvásárhely. Amikor két közösség politikai elitje párbeszédet folytat, általában nincsenek konfliktusok, ha viszont a politikai elitben nincs meg a szándék a kompromisszumos megoldások megkeresésére, konfrontáció alakul ki. Lám, Szatmáron párbeszéd és magyar polgármester van, Marosvásárhelyen pedig ma sincsen szándék arra, hogy a helyi vezetők bármiről kompromisszumos megállapodást kössenek, román a polgármester, és megmaradt a feszültség.
– Hogyan tekint ma az akkori szerepvállalására?
– Jó lenne egyszer tisztán látni az akkori történéseket, de ma sincs betekintésünk az iratokba. Engem a hatalom arroganciája zavar a leginkább. Különbség van a diktatúra és a mai világ között, de minduntalan azt érezni, hogy csak átalakult a hatalom. Megmaradt az a hatalmi góc, amelyik annak idején még Ceauşescu körül alakult ki. Ezért nem akarnak ma sem elszámolni a ’89-es vérengzésekkel, a szatmárnémeti vagy marosvásárhelyi fekete márciussal. Én azután még három hónapot dolgoztam az RMDSZ-ben, de a feleségem és a kislányom nem akart már hazatérni, és 1990 szeptemberében én is kértem a magyarországi tartózkodási engedélyt. Azóta is ott élek, és nem politizálok.
Gazda Árpád
Krónika (Kolozsvár)

2010. április 20.

Húsz éve történt a kelet-európai rendszerváltozás - Az RMDSZ, a romániai magyarság szervezetének kibontakozása
Húsz éve, 1990. április 21-22-én tartotta Nagyváradon első kongresszusát a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), amely napjainkig a romániai magyarság és Románia meghatározó politikai ereje.
1989 decemberében Romániában megbukott a diktatúra, elérhető közelségbe került a jogállamiság, a demokrácia, a piacgazdaság, a többpártrendszer, a vallásszabadság, a nemzetiségi egyenjogúság. Király Károly, Tőkés László és Domokos Géza, a romániai magyar értelmiség képviselőiként bekerültek az új román vezetésbe, amely eltörölte a Ceausescu-éra nemzetiségellenes törvényeit, Kisebbségi Bizottságot hozott létre és nyilatkozatban mondta ki a nemzetiségi jogok szabad gyakorlását.
A romániai magyarok szervezete a forradalom napjaiban, december 22-én jött létre Magyar Demokrata Tanács néven, Domokos Géza, a Kriterion Kiadó igazgatójának elnökletével. Az alakuló ülést 1989. december 25-én tartották Bukarestben, már Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnevezéssel. Az Ideiglenes Intéző Bizottságban szerepet vállalt a romániai magyar értelmiség színe-java: a Végrehajtó Bizottság elnöke Domokos Géza, tiszteletbeli elnöke Tőkés László, titkára Verestóy Attila lett, a testületben helyet kapott Cs. Gyimesi Éva, Kántor Lajos, Balogh Edgár, Sylvester Lajos, Király Károly, Demény Lajos, Horváth Andor, Lányi Szabolcs, Sütő András, Kányádi Sándor és Toró Tibor.
Az RMDSZ nem pártként, hanem társadalmi mozgalomként indult, a romániai magyarság nemzetiség közképviseleti és érdekvédelmi szerveként. Az alapítók megszövegezték a szövetség Kiáltványát és Munkaprogramját, helyi szervek létesítésére hívtak fel, s leszögezték, hogy tiszteletben kívánják tartani Románia területi integritását. A deklarált jogokhoz tartozónak tekintették az anyanyelvi oktatási rendszer kiépítését, saját művelődési és tudományos intézmények működtetését, a magyar nyelvű sajtó megteremtését, a magyar nyelv szabad használatát a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, a nemzetiségi ügyek minisztériumának felállítását, valamint a nemzetiségi jogok alkotmányos szavatolását.
Az elkövetkező napokban-hetekben egymás után alakultak a mozgalom helyi és megyei szervezetei. 1990. január 13-án az RMDSZ első országos küldöttértekezlete Marosvásárhelyen elfogadta a szövetség részletes programját és elvi nyilatkozatát. Az ún. szándéknyilatkozat hangsúlyozta: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nem ideológiai alapon tevékenykedik, hanem az a törekvés vezérli, hogy tömörítse mindazokat a mozgalmakat, szervezeteket vagy csoportosulásokat, amelyek elfogadják alapelveit, támogatják programját és a közös célok érdekében együttműködést tanúsítanak. A dokumentum leszögezte, hogy a romániai magyarság nemzeti kisebbségként tényleges jogegyenlőségben kíván élni a román néppel. Jelezte, hogy a szövetség jelölteket kíván állítani az országgyűlési választásokra, javaslatokat tesz majd a kormányban a nemzeti kisebbségek számára fenntartott tisztségek betöltésére, képviselőket akar küldeni az államigazgatás területi és helyi szerveibe, sürgősségi programot dolgoz ki a lakosság fogyasztási cikkekkel való ellátására, életkörülményeinek javítására. Az egyik legfontosabb kérdésben, az oktatásügyben a szervezet kifejezte azt az igényét, hogy a romániai magyarság hozza létre önálló anyanyelvi oktatási hálózatát az óvodától az egyetemig. Javasolta, hogy a Kolozsvárott visszaállítandó Bolyai Egyetem legyen a felsőfokú képzés anyanyelvi intézménye, a magyar iskolákban minden szinten oktassák a magyar nemzet történelmét is, a román iskolákban használatos történelem tankönyveket pedig dolgozzák át, hogy azok hitelesen tükrözzék az ország területén élő népek közös történelmét.
Az Ideiglenes Intéző Bizottság 1990. január 24-én benyújtotta a szövetség működésének engedélyezésére vonatkozó kérelmet, amelyet bukaresti törvényszék 1990. január 30-án iktatott. A RMDSZ ekkor már 17 megyében rendelkezett tagszervezetekkel és közel 300 ezer tagot számlált, a létszám február végéig mintegy 600 ezerre emelkedett. A romániai magyarság nagy többsége belépett a szervezetbe, amelyen belül megalakultak a magyar szakembereket aktivizáló jogi, pénzügyi, művelődési, mezőgazdasági stb. szakbizottságok, megkezdődött az önálló magyar iskolarendszer újjászervezése.
Az RMDSZ 1990. február 24-25-i sepsiszentgyörgyi második országos küldöttgyűlésén a résztvevők újraválasztották az Országos Ideiglenes Bizottságot 11 tagú elnökséggel, az elnök ismét Domokos Géza, a tiszteletbeli elnök újfent Tőkés László lett. A szövetség háromtagú titkárságának élére Bitay Ödön került, az újonnan létrehozott tanácsadó testület vezetője Király Károly lett, tagjai pedig Cs. Gyimesi Éva, Fábián Ernő, Kányádi Sándor, Sütő András és Toró Tibor.
A román-magyar megbékélés történelmi lehetősége 1990 tavaszától egyre csekélyebbé vált az élesedő nacionalista közhangulat, a Ceausescut kiszolgáló középrétegek feléledése és visszaszivárgása az államhatalomba, a szélsőséges nacionalista szervezetek színre lépése nyomán. A májusra kiírt választások előtt megindult az izgatás és a sajtókampány az RMDSZ ellen, felmelegítve a vádakat az állítólagos magyar revizionista, irredenta törekvésekről. A magyarellenes hisztéria, amelynek szításában a Nemzeti Megmentési Front szerepe mindvégig tisztázatlan maradt, az 1990. márciusi marosvásárhelyi véres eseményekbe torkollott. Az atrocitások kiemelt célpontja volt a romániai magyarság szervezete: az RMDSZ marosvásárhelyi székházát 19-én valóságos ostrom alá vették a fejszékkel, husángokkal felszerelkezett, busszal ideszállított, felheccelt román tüntetők, a rendőrség pedig tétlenül nézte, ahogy a tömeg rátámad a székházból távozó magyarokra. A zavargásoknak több halálos áldozata, több száz sebesültje volt, Sütő András, az RMDSZ egyik irányítója életre szóló sérülést szenvedett. Az RMDSZ tiltakozott a kormánynál, a történtek kivizsgálását, a folytatás megakadályozását követelte, miközben a román vezetés Magyarországot és az erdélyi magyar nacionalizmust okolta a történtekért: sokak szerint a "magyar kártya" nem véletlenül került elő a választások előtt a romániai belpolitikában.
A marosvásárhelyi pogrom miatt halasztást szenvedett az RMDSZ első kongresszusa, amelyre április 21-22-én került sor Nagyváradon 17 megyéből érkezett 322 küldött részvételével. Domokos Géza elnöki beszámolójában megfogalmazta, hogy a Marosvásárhelyen történtek következtében az RMDSZ tevékenysége, a romániai magyarság jogainak kivívásáért folytatott küzdelme új szakaszba lépett. Szertefoszlottak bizonyos illúziók, lejárt a töretlen optimizmus időszaka, ezek helyét a józan tisztánlátás, a felelősségteljes vizsgálódás igénye vette át - mondta, s hozzátette azt is, hogy a Nemzeti Megmentés Frontja csak akkor számíthat a Romániai Magyar Demokrata Szövetség támogatására, ha teljesíti a kisebbségi jogok biztosítására tett ígéretét. A vitában felszólalók elsősorban arra tértek ki, milyen utat keressen a szövetség a szervezeti élet fejlesztésében, a megújulást és a tisztulást milyen mértékben hajtsa végre, s hogyan folytassa tevékenységét az RMDSZ a kialakult belpolitikai helyzetben.
A tanácskozáson konszenzus jött létre, miszerint az adott politikai környezetben az a legfontosabb, hogy a magyarságnak egységes, önálló politikai szervezete legyen. A résztvevők megvitatták és elfogadták a szövetség politikai programját (amely felölelte a kisebbségi önszerveződésre vonatkozó feladatokat is), kidolgozták az RMDSZ alapszabályát, majd megválasztották a vezető testületeket: a 101 tagú választmányt, az pedig a 19 tagú elnökséget. A szövetség elnökét és főtitkárát nyílt szavazással választották meg: az elnök ismét Domokos Géza, a főtitkár a Budapestről Erdélybe visszatért Szőcs Géza lett, Tőkés László tiszteletbeli elnök maradt. A résztvevők jóváhagyták azt az elképzelést, hogy Bukarestben legyen a szövetség politikai központja, Kolozsváron pedig a főtitkárság.
A kongresszus határozatot hozott arról is, hogy az RMDSZ részt vesz az 1990. május 20-ai választásokon. A megmérettetés komoly sikert hozott: az RMDSZ a szavazatok több mint 7 százalékával a Nemzeti Megmentési Front mögött a második legerősebb politikai-társadalmi tömörülés lett Romániában, a Szenátusban 12 mandátumhoz, a Képviselőházban pedig 29 képviselői helyhez jutott. A szervezet 1990 óta is folyamatosan parlamenti tényező, a későbbiekben több alkalommal kormányzati szerepet is játszott: először az 1996-2000, majd a 2004-2008 közötti periódusban, legutóbb pedig 2009 decemberében.
MTI

2010. április 22.

ROMÁNÜLDÖZÉS? – Hatalmi átrendeződés a Székelyföldön és a Har-Kov jelentés
Az 1989-es fordulat során személyes leszámolásokra is sor került, a zavaros helyzetben megszaporodtak a fosztogatások és egyéb bűncselekmények.
Romániában 1989 utolsó két hetében egy zavaros eseménysorozat közepette megbukott Nicolae Ceauşescu diktatúrája. Egy rövid időre a kisebbségben élők számára is úgy tűnhetett, hogy a nemzeti kommunista rendszer összeomlása nemcsak a demokratikus, hanem a nemzeti szabadságjogok kibontakozását is magával hozza. Az ebben reménykedőknek azonban hamarosan csalódniuk kellett. A februári bukaresti zavargások először a fővárosiak számára tették világossá, hogy a romániai forradalom váratlan fordulatot vett, Marosvásárhely fekete márciusa pedig az erdélyi magyarságnak mutatta meg a kisebbségi jogérvényesítés korlátait.
De a diktátor bukása és a márciusi marosvásárhelyi konfliktus közötti időszakban elkezdett összeállni a székelyföldi románellenesség tablója is, amely hamarosan a romániai közélet egy sajátos, máig aktuális jelenségének, az ún. „Har-Kov jelenségnek” az alapjává vált.
Jelen írás ennek a kérdésnek a genezisét próbálja meg röviden bemutatni. Tekintettel a terjedelmi korlátokra, de még inkább arra, hogy a témában eddig még csak szórványosan végeztek kutatásokat, ez elkerülhetetlenül csak vázlatos és töredékes módon lehetséges.
Bár az 1989. decemberi történésekre már kevesen használják a forradalom kifejezést, vagy legalábbis idézőjelbe tették, illetve különféle jelzőkkel látták el, az ország számos településén – különösen a nagyobb városokban – valóban forradalmi volt a hangulat.
Nem volt ez másképp a székelyföldi városokban sem, ahol 1989. december 22-én a lakosság az utcára vonulva tüntetett Ceauşescu ellen. A tömeg számos helyen feldúlta a gyűlölt rezsimet jelképező hivatalokat, a kirobbanó népharagnak pedig a Milícia és a Securitate több alkalmazottja is áldozatul esett, csakúgy, mint más romániai városokban. A fordulat során személyes leszámolásokra is sor került, a zavaros helyzetben megszaporodtak a fosztogatások és egyéb bűncselekmények. Jó ideig még érezhetően ingatag volt a közbiztonság.
„Forradalmi” változások történtek a politikában is, mind országos szinten, mind a Székelyföldön. A számos helyen spontán magyar önszerveződést a Bukarestben, Domokos Géza vezetésével megalakult Romániai Magyar Demokrata Szövetség fogta össze. Az RMDSZ csatlakozott a Nemzeti Megmentési Front – a Ion Iliescu vezette új, ideiglenes hatalom – programjához, és tagjai a Front helyi tanácsaiban is helyet kaptak.
Vidéken azonban már meglehetősen korán jelentkeztek az első nemzeti jellegű nézetkülönbségek. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy a magyarok most arányosabb részvételt követeltek a hatalomból. Mivel a megbukott rendszerben a román vezetők még a magyar többségű Székelyföldön is felülreprezentáltak voltak, a váltás sok esetben nem csak „politikai”, hanem „nemzeti” színezetet is kapott.
Így gyakran fordult elő, hogy a leváltott vagy maguktól elmenekült román tisztviselők helyét magyarok töltötték be: a helyi lakosság tekintélyét vagy bizalmát élvező személyek, értelmiségiek, továbbá az utóbbi évek során háttérbe szorult volt funkcionáriusok. A nézeteltérések másik fontos oka a magyar igényekben rejlett.
Az RMDSZ még 1989 decemberében megfogalmazta a romániai magyar közösség célkitűzéseit, amelyek megvalósításához szinte azonnal hozzá is kezdett. Az egyik legfontosabb törekvés a magyar intézményrendszer – főképp pedig az önálló oktatási hálózat – visszaállítása volt. A fordulatot követő hatalmi átrendeződés a Székelyföldön számos románt elbizonytalanított, különösen a helyi elit, azaz a nemzeti kommunista rendszert kiszolgáló vagy csak egyszerűen a munkájukat jól-rosszul végző hivatalnokok, értelmiségiek soraiból. Közvetlenül voltak érintve azok a román tanárok is, akik a korábban erőszakkal egyesített román és magyar iskolák szétválasztásával hirtelen tanulók – és így munka – nélkül maradtak.
A karrierjükért vagy megélhetésükért aggódó románok egyaránt gyanakvással szemlélték a kisebbségi jogokért határozottan kiálló új helyi hatalmat, a magyar követelések ugyanis az ő pozícióikat is fenyegetni látszottak. Sokan a korábbi magyar dominancia, a „magyar világ” visszaállításától tartottak. A régi beidegződésekre, a korábbi évtizedekben gondosan életben tartott történelmi sérelmekre épülő bizalmatlanság, amelyet a zavaros romániai politikai helyzetben szélsebesen terjedő pletykák és híresztelések is erősítettek, kiváló táptalajul szolgált egy etnikai konfrontáció számára. A félelmek már az 1990-es év első napjaiban elkezdtek egyre konkrétabb alakot ölteni. Január elején a csíkszeredai románok képviseletében három politikus egy emlékiratot nyújtott be a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának a Hargita megyében 1989. december 22. után történt románellenes eseményekről.
A dokumentum soviniszta megnyilvánulásokról, több bestiális gyilkosságról és rongálásokról számol be, továbbá arról, hogy románellenes hangulat alakult ki a magyar többségű megyében. Szerzői szerint a románok elleni névtelen fenyegetések, a megfélemlítés, a munkahelyi atrocitások és visszaélések – románok elbocsátása, leváltása – arra irányultak, hogy megtisztítsák Hargita megyét a románoktól.
A széles körű, jól szervezett akciók mögött pedig a magyar nacionalizmust, illetve a magyar hatalmi dominancia megteremtésének célját látták. Ugyanezekben a napokban olyan hírek is érkeztek Bukarestbe, hogy a székelyföldi megmozdulásokban magyar állampolgárok is részt vettek. Noha egyes források szerint a kormányzat helyszínen tájékozódó megbízottja az állítások egy részét megalapozatlannak találta, a feszültség tovább nőtt.
A magyarság képviseletében ténykedő RMDSZ törekvéseit – a magyar túlsúlynak köszönhetően – Hargita és Kovászna megyében többnyire siker koronázta, ám az 1990-re már csak csekély magyar többséggel bíró Marosvásárhelyen a román elitek ellenállása szívósabbnak bizonyult. A februárban megalakult – magát kulturális szervezetként meghatározó, ám a korábbi rendszer számos hívét is tömörítő – Vatra Românească a helyi románság önvédelmét hirdetve sikeresen mobilizálta a magukat fenyegetve érzőket.
Aktivitásának köszönhetően Maros megye székhelyén egymást követték a magyar és román tüntetések és ellentüntetések, amelyek végül nyílt konfliktusba torkolltak március 19-én. Igaz, hogy a polgárháborúra emlékeztető konfliktust Marosvásárhelyen viszonylag gyorsan sikerült pacifikálni, és a magyar-román feszültségek többé már nem érték el ezt az intenzitást, ám az ellentétek nem szűntek meg.
Mindössze az eszközök változtak – a konfrontáció a továbbiakban tüntetések és kisebb incidensek révén, illetve a törvényhozásban és a médiában folytatódott. A különféle magyar igényekre (magyar intézmények létrehozása, magyar nemzetiségű hivatalnokok kinevezése, magyar feliratok kihelyezése stb.) gyakran meglehetősen ingerülten reagált a román közvélemény, amely mindezeket nacionalista, revizionista és románellenes megnyilvánulásokként értékelte.
Nem csoda, hiszen a román közgondolkodást – és korántsem csak az elitek szintjén – meghatározta a több évtizedes nemzetállam-építés, különösen pedig a nemzeti kommunista közelmúlt mindent átszövő nacionalizmusa. És épp a magyar törekvések számítottak a román nemzeti érdekeket sértő vagy azokat leginkább veszélyeztető fő tényezőnek.
A magyarok ugyanakkor saját sérelmeik hosszú listájából és jogosnak, természetesnek tartott igényeikből indultak ki, amelyeket minél gyorsabban akartak orvosolni, illetve érvényesíteni. Román részről ezt sokan türelmetlen, agresszív fellépésként élték meg, nem egyszer még azok is, akik alapjában véve nem utasították el a magyar követeléseket. A vélt vagy valós nemzeti érdekek egymásnak feszültek, amihez a hátteret az ideiglenes hatalom bizonytalan helyzete, illetve a belpolitikai viharok alkották.
Míg a Nemzeti Megmentési Front január 5-i nyilatkozata viszonylag nagyvonalú ígéreteket tartalmazott a nemzeti kisebbségek jogairól, a kormányzat későbbi ténykedése egyre ellentmondásosabbá vált. Jó néhány helyzetértékelés rámutat, hogy a politikai küzdelmek (az ideiglenes hatalom konszolidálódása, a júniusi parlamenti választások stb.) során a hatalom számára kézenfekvőnek tűnhetett a nemzeti kártya kijátszása.
A magyar veszéllyel a kormányzat elterelhette a figyelmet a gazdasági problémákról, a román nemzeti érdekek melletti kiállásával pedig növelhette egyre inkább megkérdőjelezett legitimitását. Mindez meglehetősen szűkre szabta a magyar közösség képviselőinek mozgásterét az elkövetkező – tulajdonképpen az 1996-os választásokig tartó – időszakban, és jobbára defenzívába kényszerítette a magyar politikusokat.
Az egyik legkomolyabb új kihívás 1990 végén kezdett érlelődni, amikor a nacionalista Román Nemzeti Egységpárt politikusainak kezdeményezésére parlamenti bizottságot hoztak létre a Hargita és Kovászna megyéből a forradalom után elüldözött románok meghallgatására.
A bizottság közel egy évig dolgozott, jelentését pedig 1991 őszén terjesztette a törvényhozás és a nyilvánosság elé, egy bel- és külpolitikai szempontból egyaránt feszült időszakban. Míg a romániai politikai életre többek közt a Petre Roman-kormány erőszakos megbuktatása (az 1991. szeptemberi bányászjárás) vagy az agyagfalvi autonómia-kezdeményezés nyomta rá a bélyegét, a nemzetközi kontextust a jugoszláviai válság határozta meg.
A jelentés ennek megfelelően nagy vihart kavart a közéletben, felolvasását élő adásban közvetítette a román televízió is. A terjedelmes szöveg megállapításainak egy része az 1990 eleji – már említett – emlékirat vádjait idézte fel vagy ismételte meg: a két székelyföldi megyében ezek szerint az 1989-es forradalom románellenes jelleget öltött.
Ennek következtében hét gyilkosságra, számos erőszakos cselekedetre és rongálásra került sor, rendszeressé váltak a (magyar) nacionalista, szeparatista megmozdulások és akciók, a románellenes légkör hatására pedig körülbelül 4000 románnak kellett elhagynia Hargita és Kovászna megyét. A bizottság két RMDSZ-es tagja azonban nem írta alá a jelentést, és különvéleményt fogalmazott meg.
A napokig tartó parlamenti vitában RMDSZ-ellenes bírálatok és hazafias szólamok váltakoztak heves, nem egyszer kifejezetten magyarellenes felszólalásokkal. Egyes képviselők keménykezű intézkedéseket is javasoltak a székelyföldi „rendteremtés” érdekében. Bár a dokumentum jó néhány állítását az RMDSZ képviselői megcáfolták, a vita parttalan vádaskodásokba torkollott, a jelentést pedig a román parlament 1992 elején elfogadta.
Az 1989 utáni székelyföldi események markánsan eltérő értelmezései a vitában is jól láthatóvá váltak. Ezek a különbségek fokozatosan két párhuzamos narratívába rendeződtek, és azóta is egymás mellett léteznek. Az egyik – főleg, de nem kizárólag magyar – interpretáció szerint egyfajta visszarendeződési kísérletről beszélhetünk.
Azaz, hogy a fordulat utáni demokratikus átrendeződést és a kisebbségi jogok ezzel járó visszaállítását-bővítését mesterségesen kreált etnikai konfliktussal próbálták megakadályozni különféle román csoportok, főként nacionalisták és a múlt rendszer hívei.
A másik, román „nemzetvédő” narratíva ezzel szemben a lezajlott folyamatokat egy olyan „magyar hatalomátvételként” írja le, amely nemcsak a székelyföldi románok ellehetetlenítésére irányult, hanem végső soron Románia területi egységét is veszélyeztette.
A két olvasatban többé-kevésbé világosak a szerepek, a „jók”, a „rosszak” és törekvéseik, és mindkettő kerek egésszé áll össze, így nem meglepő, hogy gyakorlatilag nincs közöttük átjárás.
Anélkül, hogy belemennék a két interpretáció értékelésébe, csak annyit jegyeznék meg, hogy a „nemzetvédő” narratíva több tézisét az azóta eltelt közel két évtizedes időszak eseményei is cáfolni látszanak. Ám az ebben az időszakban a Székelyföldről és az ottani helyzetről kialakult (torz)kép mindmáig hatással van a régió romániai megítélésére.
Ez pedig annak is köszönhető, hogy az azóta történtek nagyobb nehézségek nélkül beilleszthetőek mindkét olvasatba, fenntartva a „Har-Kov jelenség” aktualitását. Igaz, a forma némileg változott – a hangnem az időnkénti kirohanások és sarkos megfogalmazások ellenére is mérséklődött –, a tartalom viszont alig. A lényeg továbbra is ugyanaz marad: milyen lesz a Székelyföld a jövőben?
A cikk a Románüldözés a Székelyföldön? Egy állítólagos etnikai tisztogatás történetei c. tanulmány rövidített változata. (Juhász József – Krausz Tamás (szerk.): Az új nemzetállamok és az etnikai tisztogatások Kelet-Európában 1989 után. L’Harmattan – ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, Budapest 2009.) A szerző a Terra Recognita Alapítvány történésze.
Zahorán Csaba
Transindex.ro

2010. szeptember 15.

Felélednek a regionalizmusok - beszélgetés Dávid Gyulával
Idén jelent meg két kötetben a Kányádi Sándor által a „romániai magyar Noé bárkájá”-nak nevezett Romániai Magyar Irodalmi Lexikon utolsó része. A lexikon főszerkesztője, a kolozsvári Polis Könyvkiadó igazgatója, Dávid Gyula bevallotta: elégedetlenséget érez a 42 éves munka végén.
A lexikonnal kapcsolatos gyűjtőmunka Balogh Edgár főszerkesztésével kezdődött, majd a harmadik kötettől önre hárult ez a feladat. Azonban már az első kötettől részt vett a szerkesztésében is. Hogyan kapcsolódott be a munkába?
– A romániai magyar írásbeliséget felölelő lexikon terve negyvenkét évvel ezelőtt, 1968-ban, Bod Péter Magyar Athaenasa megjelenésének 200. évfordulója idején vetődött fel. Balogh Edgár volt az ötletgazda, s az elképzelést Venczel József a szócikkek jegyzékének elkészítésével pontosította. Intézményi háttere eleinte a Korunk volt – annak szerkesztőségében tartottuk a kéthetenkénti lexikonszerkesztési megbeszéléseket –, majd 1970-től a Kriterion Könyvkiadó, 1989 után pedig az Erdélyi Múzeum-Egyesület, amelynek révén a harmadik kötettől az anyagi hátteret biztosítani lehetett pályázatok útján. Ezért szerepel az utóbbi köteteken kiadóként az elvitathatatlan úttörő Kriterion mellett az Erdélyi Múzeum-Egyesület is. Én kezdettől – még abban az időben, amikor a börtönből kiszabadulva szabadúszóként voltam több hazai magyar folyóirat munkatársa – benne voltam a csapatban. 1970-től a Kriterion kolozsvári szerkesztőjeként a kézirat belső szerkesztője lettem, amikor aztán a harmadik kötet megjelent, Balogh Edgár rám testálta a főszerkesztői tisztet is.
Romániai Magyar Irodalmi Lexikon a cím, mégsem csak szépirodalmi művek és szerzők szerepelnek a kötetekben.
– Az alapelképzelés az volt, hogy ne csak a szépirodalom és az irodalomtudományhoz kapcsolódó műfajok kerüljenek be a lexikonba, hanem minden, ami a romániai magyar írásbeliséggel kapcsolatba hozható, tehát például a társadalom- és természettudományok, a műszaki tudományok teljes skálája, azonkívül a művészetek, illetve a színművészetből, a zenéből, a képzőművészetből mindaz, ami az írásbeliséggel kapcsolatba hozható. Tehát nemcsak azok a szobrászok vagy festők kerültek be, akik megírták az életük történetét, hanem azok is, akik egy-egy nagyobb írónak vagy költőnek a portréját megalkották, azok a zeneszerzők, akik irodalmi alkotásokhoz zenét szereztek. Ugyanakkor az is eldőlt már az elején, hogy ebben a lexikonban nemcsak személyi címszavak lesznek, hanem olyan összefoglaló szócikkek is, amelyek egy-egy irodalmi szempontból fontos témakörnek vagy vidéknek a leírását tartalmazzák. Így az első kötetben volt Arad, Brassó, Csíkszereda magyar irodalmi élete, ott volt másrészt az erdélyi magyar intézménytörténet: a könyvkiadókról, a színházakról, az egyesületekről is készült néhány szócikk, és persze voltak irodalomelméleti és műfaji szócikkek is. E miatt a szinte parttalan profil miatt nevezte később Kányádi Sándor ezt a lexikont a „romániai magyar Noé bárkájá”-nak.
Az első kötet még a diktatúra idején, 1981-ben jelent meg. Milyen kifogások érkeztek a cenzúra részéről? Sok szerzőt kellett kihagyni?
– A szócikkek kiválasztásában és megszerkesztésében természetesen érvényesíteni kellett az akkori politikai kritériumokat: akinek kifogásolható volt az életpályája, nem kerülhetett be a lexikonba. Az egyházi személyek munkásságából is csak az kerülhetett be, ami az egyházi irodalom körén kívül esett. (Sikerült ugyan beiktatni összefoglaló szócikkeket a különböző erdélyi magyar felekezetek irodalmáról, de ennek gyakorlatilag csak később volt jelentősége.)
A kiválasztást illetően az volt az elgondolás, hogy mindenki bekerül, akinek legalább egy önálló könyve megjelent. Ez aztán a cenzúra részéről politikai felhangú vádat hozott a fejünkre: azt mondták, azért tettünk be annyi „jelentéktelen írót”, hogy a magyar kultúrfölényt érzékeltessük a románokkal. Az első kötet, amely A-tól F-ig terjedt, s 1981-ben jelent meg, már 1977–78-ra elkészült – ekkor még sokan vettek részt a munkában –, a cenzúrától azonban elég hosszú idő után kaptuk meg a kifogásokat. A kiadó képviselőjeként nekem kellett leülnöm a minisztérium egyik vezérigazgatójával, akivel tételről tételre vettük át a kifogásolt szócikkeket, helyben javítva a szövegeket. Utána azonban még többször is visszakérték a szöveget (olykor a nyomdai munkák előrehaladott fázisában) és kívántak újabb és újabb javításokat. Egy korrektúrapéldányt, amelyre a cenzor egymást követő kihúzásait és megjegyzéseit rávezettem, megőriztem, s amikor néhány éve az Országos Széchényi Könyvtár felvetette, hogy a Magyar Elektronikus Könyvtárba felvennék a lexikont, az első kötetnek ezt az eredeti példányát adtam oda, ez olvasható náluk, egy eligazító jegyzettel a kötet történetéről.
A második kötet nagyon hamar, ’83-ban elkészült, azonban csak 1991-ben, a rendszerváltás után jelenhetett meg. Mi volt a késlekedés oka?
– Az első kötet 40 ezer példányban jelent meg, és a visszhangja annyira fellelkesítette a közel száz munkatársat, hogy a második kötet anyaga 1983-ra össze is állt. Ez G-től K-ig terjedt volna, azonban Kós Károlyt – az 1940-es, második bécsi döntés után írott egyik cikke miatt – „ellenséges elem”-nek nyilvánították épp születésének centenáriuma küszöbén, és mindenestől kitiltották volna a lexikonból is. Ezért zárul a 2. kötet a „Ke...” kezdőbetűs szócikkekkel. A K betű második felét félretettük, mert bíztunk abban, hogy lesz valami változás. Ilyen, a jövőre számító manőverezések egyébként voltak még: az „evangélikus egyházi irodalom” címszó például az első kötetbe került volna, de Balogh Edgár kitalálta, hogy egy utalószóval („lásd – lutheránus egyházi irodalom”) kikerülünk egy buktatót, így ez átkerült a harmadik kötetbe. Az ilyen ravaszkodásokkal sok mindent ki lehetett védeni. Csakhogy amire a második kötet kézirata kész lett, már ezekkel sem értünk el sokat. Ami a szövegből a cenzúrakifogások végrehajtása után maradt volna, azt sem a kiadó, sem pedig a szerkesztők nem vállalták, így félretettük, azzal a közel száz kézirattal, könyvtervvel együtt, amelyekről Domokos Géza, a Kriterion igazgatója egy ’89-es interjúban beszélt.
A változás után én még a Kriterionnál dolgoztam, és 1990-ben elindítottunk egy sorozatot Tiltott könyvek szabadon szalagcímmel: a lexikon második kötete (az 1983-as változatlan szöveg) is ebben a sorozatban jelent meg ’91-ben. A változás után ugyanis sok korábbi lexikon-munkatárs, aki addig a szerkesztésben és adatgyűjtésben közreműködött, más pályát választott, így nem lett volna, aki a feltétlenül szükséges szövegátdolgozásokat és főleg az azóta eltelt közel egy évtized eseményeit (újonnan jelentkező írókat, új könyveket) bedolgozza.
Nyilván sok minden megváltozott a harmadik kötettől kezdődően. – 1989 után természetesen már nem volt szükség arra az erőltetett ideologizálásra, amelyet korábban gyakran azért kellett alkalmazni, hogy egyes szerzőket elfogadhatóvá tegyünk a hatalom szemében, és bekerülhessenek a lexikonba. Ugyanakkor a munkatársaknak azt a csoportját, akik a fontos szócikkeket megírták volna, már nem tudtuk beszervezni. Ekkor frissen végzett magyar szakosokból és nyugdíjas tanárokból az Erdélyi Múzeum-Egyesület kötelékében alakítottunk ki egy szerkesztői gárdát, az egyesület pedig pályázott ezeknek a kifizetésére, ezt a pénzt azonban csak ösztöndíj formájában számolhatták el, és minden évben újra kellett pályázni. Így aztán az, aki valami biztosabb állást talált, itthagyott bennünket, én pedig kezdhettem elölről a csoport szervezését. A negyedik kötet megjelenése után a támogatási rendszert oly módon alakították át, hogy többé nem lehetett pályázni ilyen célra, így 2005-ben munkatársak nélkül maradtam. Egy időre én is kénytelen voltam félretenni az utolsó kötet anyagát (vállaltam az erdélyi 1956-os bebörtönzöttek életrajzi adattárának összeállítását), és csak 2007-től tudtam ismét komolyabban foglalkozni vele. Ebben az utolsó menetben sikerült aztán bevonni néhány fiatal munkatársat, akik egy-egy nagyobb területet (sajtó, televízió, zeneirodalom) felvállaltak. Ennek ellenére az időközben jócskán kibővült Venczel-féle szócikkjegyzékből sok minden megíratlan (vagy számos régebben megírt szócikk aktualizálatlan) maradt, és nekem el kellett döntenem, hogy várok-e még egy-két évig, hogy teljesebb, pontosabb lehessen az utolsó kötet, vagy megjelenik így, ahogy végül megjelent. Most került némi pénz a kiadásra, nekem pedig – túl a 80-on – számot kell vetnem munkaképességem véges voltával.
Miért nem 5. és 6. kötet jelent meg? Miért 5/1 és 5/2?
– Ennek egyszerű technikai magyarázata van: amikor kiderült, hogy könyvként mekkora lesz ennek az utolsó résznek (S–ZS) a terjedelme, már készen volt az egészet felölelő helységnévmutató, az irodalomjegyzék, s ezt kétfelé kellett volna választani, sőt át kellett volna dolgozni az egész utalószórendszert. Különben az eljárás nem szokatlan: a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában megjelent, az 1945–1975-ös időszakot átfogó hatkötetes magyar irodalomtörténet is ezt követi, ugyanúgy, folyamatos oldalszámozással.
Nem tervezik, hogy az első kötetet újra kiadják, kiegészítve mindazokkal, akik akkor nem kerülhettek be, illetve azokkal, akik azóta jelentkeztek kötetekkel?
– Nemcsak az első kötetet kellene kiegészítve újra kiadni, hanem az öszszes korábbit, hiszen 1981 óta 30 év telt el, a második kötet lezárása óta 27, s a harmadik óta is 16. Ami azóta történt, azt mind be kellene gyűjteni egy újrakiadásba. A másik dolog, hogy az 1989 előtt reánk kényszerített szemléleti korlátok miatt az első két kötet értékelő szövegeit is újra kellene írni.
Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke határokon átívelő nemzetegyesítésről beszél, a nemrég leköszönt köztársasági elnök, Sólyom László pedig elterjesztette a kulturális nemzet fogalmát. Ön szerint az egységes nemzet eszméjével hogy egyeztethetők össze az ilyen régiókat felölelő kiadványok?
– A „kulturális nemzet” fogalma nem mai keletű és nem is köthető politikai koncepciókhoz. Realitás, amely mindig megvolt, gondoljunk akár a török hódoltság idején három részre szabdalt Magyarország vagy az önálló Erdélyi Fejedelemség századaira. Eszébe jutott akkor valakinek, hogy az erdélyi író nem magyar író? A Trianon után más államok fennhatósága alá került magyarságrészek szellemi élete számára egyfajta önvédelemként született a saját kisebbségi körre szorítkozó önszerveződés. De a két világháború között jelentkező erdélyi írókról senki nem mondta, hogy művük nem a magyar irodalom része. Csak a kommunista korszak próbált mesterséges határokat ráerőszakolni külön-külön a hatalma alatt álló egyes kisebbségekre. És nemcsak mi, magyarok voltunk ennek a szenvedő alanyai. Hogy egy kevesek által tudott példát mondjak: miután a korábbi Románia Pruton túli részeit a Szovjetunióhoz csatolták, ott létrehozták a moldovai szovjet köztársaságot, ahol ugyanazon a román nyelven cirill betűkkel lehetett csak írni, ahol a besszarábiai román tájnyelv szókincsét irodalmi nyelv rangjára emelve, s szovjet intézménynevekkel, -terminusokkal felduzzasztva kialakították a „moldován nyelvet”, s az abszurditás odáig ment, hogy képesek voltak még moldován–román szótárt is szerkeszteni, amelyben az egyik oldalon latin, a másik oldalon cirill betűkkel volt leírva az, hogy „om”. Manapság egy ettől teljesen eltérő jellegű folyamatnak, a regionalizmusok feléledésének és kivirágzásának vagyunk tanúi: a nemzetnél kisebb közösségek érzik úgy, hogy valami különösen összeköti őket, s ennek az összetartozásnak megvan a maga külön megtartóereje. De senkinek sem jut eszébe mondjuk székely irodalomról beszélni, székely irodalmi lexikont vagy pláne székely–magyar szótárt szerkeszteni.
Mit érez most, egy közel 50 éves munka végén?
– Őszintén szólva elégedetlenséget: én magam tudom a legjobban, hogy mi minden hiányzik ebből a lexikonból, hogy kedvezőbb külső feltételek mellett mi mindent lehetett volna jobban megcsinálni benne. Ugyanakkor hálát érzek mindenki iránt, aki kitartott e mellett a munka mellett, hiszen bizonyos szempontból ez a lexikon is tükre, dokumentuma annak a kornak, amelyben készült.
Varga László. Krónika (Kolozsvár)

2010. szeptember 24.

Tizennyolc év
Tagadhatatlan, az immár huszonegyedik esztendős Romániai Magyar Demokrata Szövetség életéből tizennyolcat a Markó Béla neve is fémjelez. Az „is” kötőszónak itt megkülönböztetett szerepe van, hiszen 1993 januárjában a Brassóban megtartott III. kongresszuson a politikai élettől visszavonulóban levő Domokos Géza helyett olyan szövetségi elnököt választottak, aki elődjéhez hasonlóan nem valamiféle diktatórikus felsőbbrendűséggel akarta a maga képére alakítani a szervezetet, hanem a hazai politikai-társadalmi élet egyre összetettebb kihívásaira kellőképpen rugalmas, a demokrácia játékszabályait mindvégig betartó, kollektív döntéshozatalú, a területi szinteken is jól működő intézményrendszer létrehozásán munkálkodott.
A történelem bizonyítja: a forradalmak és gyors rendszerváltások után jönnek el azok az esztendők, amikor az új társadalmi formák kibontakoztatásában a mindennapok valóságával kell megküzdeni, és ez a legtöbb esetben jóval bonyolultabb, semmint néhány hét vagy hónap lelkesedése, lobogása. Az RMDSZ-nek ezt a küzdelmet úgy kellett véghezvinnie, hogy mindvégig két fronton harcolt: egyrészt az egész ország demokratikus átalakítását tűzte zászlajára, másrészt pedig a romániai magyarság jelenét és jövőjét biztosító egyéni és közösségi jogérvényesítésért, saját intézményrendszereinek a kialakításáért hadakozott. Tette ezt ellenzékben és kormányon, a parlamentben, különböző megyei és helyi intézményekben vagy éppen a nemzetközi politika különböző színterein.
Tizennyolc ilyen esztendő nyilvánvalóan nem múlik el nyomtalanul egyetlen politikus feje fölött sem, és az utóbbi hetekben a hazai sajtóban megjelent interjúkat olvasva úgy tűnik, mintha Markó Béla a visszavonulásra gondolna. A hazai magyar közvéleményben, a kisebb-nagyobb csoportos beszélgetésekben mind gyakoribb ez a téma, de jól érezhetően az egyre inkább kimondott óhajjal is társul: ne tegye, még ne tegye.
Az RMDSZ-nek, a romániai magyarságnak továbbra is szüksége van arra a politikusra, arra a közéleti személyiségre, aki tapasztalatával, közösségi elkötelezettségével, alkotói-értelmiségi hitvallásával, kiegyensúlyozottságával továbbra is pótolhatatlan. Egy kisebbségnek, és így a romániai magyarságnak is, nem csupán a politikai-társadalmi-közigazgatási gépezetben hasznos munkát végző, de olykor önálló arcvonásokat sem öltő politikusi-félpolitikusi középmezőnyre, hanem személyiségekre is szüksége van. Márpedig Markó Béla ilyen személyiség.
Akit a parasztembertől az egyetemi tanárig mindig mindenki meghallgathat, akinek a legbonyolultabb helyzetekben is mindig van olyan tartása és kitartása, amelyet az ország többségi lakosai is értékelnek. A Szövetségi Képviselők Tanácsának szombaton összeülő tagjai alighanem mindezt mostanig is a legközelebbről érzékelték és értékelték.
Székedi Ferenc. Új Magyar Szó (Bukarest)

2010. október 5.

András napjától a fekete márciusig
A négy éve elhunyt Sütő Andrást két, időben egymástól távol eső András-napi emlékemmel szeretném megidézni.
A hetvenes évek elején, amikor mi, a Kincsesek felköszöntöttük Sütő Andrást, jelen volt Balogh Edgár is, a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem professzora, illegális kommunista, akit az ’50-es években az általa megálmodott rendszer évekre bedutyizott. Egy adott pillanatban, mindezek ellenére, azt kezdte fejtegetni, hogy a kommunista párt sosem téved.
Hajnalban, hazafelé menet, azt kérdi édesapánk: te Előd, a magyarság vezetői ilyen hülyék, vagy ennyire be vannak rezelve? Hozzáteszem: akkor Sütő András háza előtt nem ólálkodtak a szekuritátésok.
Nem így 1989 novemberében, amikor a Kincses család szokás szerint levonult András-napot köszönteni. A szekusok kihívóan néztek ránk, hogy éreztessék: rosszul tesszük, hogy áttörjük a félelem falát. András mindezek ellenére derűsen fogadott, Éva sokkal szorongóbbnak tűnt. Arra emlékszem, hogy Tőkés László temesvári kilakoltatási peréről sokat beszéltem, András elég keveset tudott róla, de természetesen érdeklődve hallgatta előadásomat – akkor nem gondoltuk, hogy László konok ellenállása fogja elindítani a kommunista diktatúra bukását.
Ebben az időszakban a Sütő-lakást külföldről sohasem lehetett telefonon hívni, és a belső hívások sem mindig sikerültek. Édesanyám rendszeresen járt le kávézni, és ő számolt be telefonon Ági lányuknak, hogy egyelőre minden rendben, Andrást még nem vitte el a szekuritáté.
December 22-én, amikor Király Károly, a rendszer híres ellenállója szólt az ünneplő román-magyar, magyar-román tömeghez, azt kérdik tőlem a fiatalok: ugye, menjünk Sütő Andrásért? Mire én: a lehető leggyorsabban. Nagyon hamar megjelent Andris, rendkívül lelkes hangulatban, és ő lett a nap legünnepeltebb szónoka. Megfogalmazta, hogy a történelemben először teljes egyetértésben és érdekazonosságban együtt harcoltak és győztek a románok és magyarok. Már akkor felhívta a figyelmet arra, hogy ezt az egységet meg kell őriznünk. Éljen a Testvériség! Éljen a szabad, demokratikus, minden állampolgárának egyenlő jogokat biztosító Románia! – kiáltotta. Kétnyelvű beszédére a sokezres tömeg egy emberként ütemesen skandálta, hogy: "Niciodata sovinism! Soha többé sovinizmust!".
Ezután alakítottuk meg az RMDSZ-t, karácsonykor, Hajdú Győző, az - (mai nevén Látó) a népharag elől gyorsan elillant, kollaboráns főszerkesztőjének az irodájába. Teljes egyetértésben választottuk meg Sütő Andrást a Maros megyei szervezet elnökének. A következő napon, december 26-án pedig, a Sütő által főszerkesztett Új Élettel egy szinten székelő Vatra irodalmi folyóirat szerkesztőségében létrehoztuk a Barátság platformját. Ebből idézek: "Rendkívül fontosnak és sürgősnek tartjuk, hogy minden egyes értelmiségi kiálljon mindenfajta soviniszta, nacionalista és idegengyűlölő megnyilvánulás ellen, annak érdekében, hogy megelőzzük az erőszak, a gyűlölködés és a teljességgel elfogadhatatlan személyes és kollektív bosszúállás kitörését, ezért erkölcsi felelősségünknek tekintjük, hogy mindenki a saját kertjéből irtsa a gyomot."
Sokan szívből-lélekből írtuk ezt alá, de olyanok is voltak, akik álnokságból. Radu Ceontea és Lazar Ladariu újságíró másnap a Papiu líceum tanári szobájában létrehozták a szélsőségesen magyarellenes Vatra Româneascat.
Magyarország akkoriban legjelentősebb emberei látogatták Andrást, kikérték véleményét. Január 2-án őnála ismerkedtem meg Antall Józseffel (aki négy hónap múlva Magyarország első, szabadon választott miniszterelnöke lett), úgyszintén Csoóri Sándorral, Széles Gáborral és másokkal.
Sütő mindenre odafigyelt. A városi vezetésbe Judea ezredesék 5 románt és 2 magyart választottak. Közös tiltakozásunk hatására megismételtettük a választást. Amikor András azt mondta Judeának, hogy az 5–2 arány a Ceausescu- féle "egészséges kompozíció" tovább éltetése, azt a választ kapta, hogy ő (mármint Sütő) szintén csausiszta volt. Erre András kerek-perec szemébe mondta, hogy más annak a helyzete, aki végig kiszolgálta a rendszert, mint Ön, és más azé, aki szembefordult a rendszerrel és ezért 10 éve kitiltották a szellemi életből. Lehet, hogy Judea ezredes mint igazi ,,cine mintye" ezért védte aztán olyan silányul Sütő Andrást azon a borzalmas március 19-én, a fekete március első napján.
Amikor Vincze János létrehozta a Független Magyar Pártot, közösen szólítottuk fel a Maros megyei magyarságot, hogy ne hagyja megbontani a magyarság egységét. Az akkori RMDSZ persze egészen más volt, mint a mai.
Az 1990 februári gyertyás-könyves tüntetésről, miután már meghirdetésre került, le akart minket beszélni Domokos Géza, az RMDSZ akkor még ideiglenes elnöke. Andris felhívott és azt mondta: ugye Előd, nincs jogunk megakadályozni azt, hogy a magyarság megmutassa, milyen fontosnak tartja a teljes körű anyanyelvi oktatást, fennmaradásunk egyik zálogát?
A százezres gyertyás-könyves tüntetésen Sütő András négyszer beszélt. Egyik beszéde jobb volt, mint a másik.
Amikor a Cuvântul liber című marosvásárhelyi napilap 1990. március 14-i száma lehozta az ominózus Nagy-Magyarország-térképet, vad, uszító kommentárral kiegészítve, és azt másnap, éppen március 15-én, fő műsoridőben beolvasta a román központi televízió, tudtuk, hogy ezt nem hagyhatjuk annyiban! Követelésemre a TV bukaresti szerkesztői beleegyeztek, hogy másnap a replika jogán közöljék cáfolatunkat. A cáfolat szövegét négyen fogalmaztuk meg: Smaranda Enache (akiről ki kell mondanom, eljött az ideje, hogy ő legyen az igazi marosvásárhelyiek, románok és magyarok, magyarok és románok polgármestere), a másik három aláíró pedig: a sajnos már szintén néhai Jakabffy Attila, Sütő András és magam voltam. Természetesen a tiltakozást Sütő András a Maros megyei RMDSZ elnökeként írta alá. Egy mondatra pontosan emlékszem, amelyet András kimondott kérésére iktattunk be: "Határozottan tiltakozunk a szerkesztők által elkövetett szellemi hamisítás ellen, és a mód ellen, ahogyan a Ceausescu-ellenes anyagot bemutatták. Ez a kijelentésünk a felhívás szövegére vonatkozik, és semmi esetre sem értendő a szöveg mellé csatolt térképre" (Megjegyzésem: az újság és a tévé Nagy-Magyarország részeként ábrázolta Erdélyt, riogatva az ettől rettegő románokat.)
Sütő sorsának alakulását biztosan befolyásolta az, hogy a pogrom forgatókönyve kigondolóit a bukaresti tévében általam felolvasott, de Sütő nevével fémjelzett tiltakozás nehéz helyzetbe hozta, mivel teljes mértékben megcáfolta az uszítók hazugságait.
Sütő András és mindazok, akik akkor a magyarság sorsát igyekeztek jobbítani, nemcsak ily módon próbálták megakadályozni az etnikai összecsapást, hiszen a forró márciusi napokban úgy döntöttünk, hogy felszólítjuk a magyarságot, ne menjen az utcára, ne csapjon össze a román tüntetőkkel, mert mindezt ellenünk és a demokratizálódás leállítására szeretnék fordítani.
Ha ennek a határozatnak a szellemében 1990. március 19- e délutánján Sütő András nem megy fel az RMDSZ-székházba, hogy hazatérésre bírja a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa Maros megyei alelnöki székéből való elmozdításom ellen az utcán tüntető magyarokat, már aznap megtörténik a román-magyar összecsapás. Akkor – minden valószínűség szerint – megmaradt volna fél szeme világa, amelyet ügyünk védelmében vesztett el. Ezért is érzem olyan nemtelennek az ellene intézett támadásokat. Egyik kötetének azt a címet adta, hogy Szemet szóért, én úgy fogalmaznék, hogy szemet jogainkért. De nem csak fél szeme világával fizetett ezért, hanem megrövidült életével, hiszen az elrákosodás az üres szemüregből indult. Ne feledjük, Sütő az elszenvedett borzalmak után sem szűnt meg közösségünk sorsáért aggódni, szót emelni érettünk. Jó lenne, ha hivatásos politikusaink példát vennének az 1990-es helytállásból.
Most már tudjuk, nem jártunk, nem járhattunk sikerrel, a szekuritátés túlerővel, nemtelen eszközeikkel szemben csupán a demokrácia eszközeivel élve nem győzhettünk.
Elmondhatjuk, valójában Sütő András félig vakon mégis győzött a nemtelenség és a gyűlölet fölött.
(Szerkesztett szöveg, elhangzott a Sütő András Baráti Egyesület emlékülésén)
Dr. Kincses Előd, Népújság (Marosvásárhely),

2010. október 18.

Nemzeti létparancs
Az erdélyi magyar közélet alapvető struktúrája két évtizedig igen egyszerű volt, még akkor is, ha 2003 után a nemzet sorsalakítása iránt érdeklődő polgárnak egyre több szervezet nevét kellett megtanulnia.
Egyik oldalon álltak a román hatalommal paktálók, az autonómia-program meghirdetését előbb minden eszközzel akadályozók, majd a képviseletét szabotálók, szociológiai szempontból a korábbi rendszer haszonélvezői, az új rendszer zsoldosai, a karrieristák és a megvezetettek. A másik oldalon a magyar érdek képviselői, akik nem a vélt vagy valós román elvárásokhoz mérték a célokat, hanem az erdélyi magyar nemzeti közösség létérdekeihez, a korábbi ellenállók, a politikában eladdig részt nem vevők, valamint azok, akik Saulusokból tényleg Paulusokká lettek. E törésvonal nemcsak a politikai vonalvezetésben, hanem a hatalom-technikában, a módszerekben is tetten érhető volt. Az egyik oldalon Hargita megyei listahamisítás, Neptun-ügy, Nagy Benedek-féle puccskísérlet, alapszabályzat-sértő ultimátum-visszavonás, Petőfi-Schiller tragikomédia, Kincses Előd alapszabályzat-ellenes felfüggesztése a 2000-es önkormányzati választás hajrájában, a Szabályzat-felügyelő Bizottság manipulációja, központilag vezényelt kiszorítósdi, a másik oldalon konok ragaszkodás az alapszabályzathoz, átláthatóság követelése, programhűség.
Ezt a képletet tette tönkre a Magyar Polgári Párt elnökének politikai ámokfutása. Amikor az alapító elnök szembesült azzal, hogy a megyei elnökök többsége nem az ő oldalán áll, s nem elképzelhetetlen a párt alakuló kongresszusán a leváltása, kezdetét vette egy olyan, az írott és íratlan normákat lábbal tipró politikai kurzus, amihez képest az RMDSZ Markó-korszakának szabálytalankodásai apró csínytevéseknek tűnnek, s amihez foghatót csak a bukaresti módszereket az ott töltött évtizedek alatt asszimiláló Domokos Géza manőverei között találhatunk. Ezek láttán még a magyarországi jobboldal gödörásói (ebbe ugye, a közmondás szerint maguk esnek bele, magukkal sodorva sajnos szervezetüket is többnyire), a diktatórikus hajlamú Giczy György, Torgyán József és Csurka István is elismerően csettinthetnek. Manipuláció a megyei elnökök aláírásával, szavazati jog odaítélése a meghívottaknak, kizárások okkal és teljességgel ok nélkül. A nemzeti oldal zászlóshajójának, a teljes autonomista tábor pártjának elképzelt MPP-ből Szász Jenő zsebpártja lett a maga szektariánus követőivel és a túszul ejtett, jobb sorsra érdemes, kénytelen-kelletlen maradó középgárdával. Még ez is feldolgozható lenne, ha a párt sikeres volna, és ha lenne egy következetes politikai vonalvezetése, ha tántoríthatatlanul képviselné a nemzeti érdeket. A diktatúra lehet akár hatékonyabb is, mint a demokrácia megfelelő diktátor esetén, ezt tanítja nekünk az ókori történelem.
Nem lenne ugyan könnyű mindezt lenyelni azoknak, akik az RMDSZ-en belül közel másfél évtizedig követeltek demokratikus vezetést, de a közösségi érdek felül kell írja az egyéni lelki problémákat. No de miféle következetes vonalvezetésről és nemzetszolgálatról beszélhetünk akkor, amikor Szász Jenő egyik pillanatban székely autonómiáról beszél, másik pillanatban Cotroceni-be megy koccintani december elsején, megismételve a Kempinsky szállóban 2002-ben megesett gyalázatot? Amikor egyik pillanatban következetességről, elvhűségről, önrendelkezésről szónokol, a másikban hibának nevezi azt, hogy végre-valahára az erdélyi magyarság bátor képviselői, beleértve épp az ő pártjának tagjait is, azokra a történelmi pillanatokra emlékeznek – tételesen Észak-Erdély visszatérésére és Horthy Miklós kormányzó erdélyi bevonulására –, melyek a magyar közösségnek ténylegesen ünnepnapjai voltak az elmúlt kilencven évben?
A belső demokráciát, a magyar érdeket és a politikai következetességet egyszerre fontosnak tartó tábor lépéskényszerbe került. Ha nem alapítja meg saját szervezetét, saját pártját, az erdélyi magyar szavazó választhat az elhasznált, a román politikának harminc ezüstért bármikor behódoló RMDSZ és az egy politikai kalandor által kisajátított MPP között. Lényegében az alternatíva-képzés szükségszerűsége húzódik meg Tőkés László és Toró T. Tibor egy új párt bejegyzési szándékáról szóló, nagy port felkavart nyilatkozatai mögött. A képviselet nélkül maradt nemzeti demokraták színeinek megjelenítése az erdélyi magyar politikai palettán ma nemzeti létparancs.
Borbély Zsolt Attila, Reggeli Újság (Nagyvárad)

2010. november 4.

Nemzeti létparancs
Az erdélyi magyar közélet alapvető struktúrája két évtizedig igen egyszerű volt, még akkor is, ha 2003 után a nemzet sorsalakítása iránt érdeklődő polgárnak egyre több szervezet nevét kellett megtanulnia.
Egyik oldalon álltak a román hatalommal paktálók, az autonómia-program meghirdetését előbb minden eszközzel akadályozók, majd a képviseletét szabotálók, szociológiai szempontból a korábbi rendszer haszonélvezői, az új rendszer zsoldosai, a karrieristák és a megvezetettek. A másik oldalon a magyar érdek képviselői, akik nem a vélt vagy valós román elvárásokhoz mérték a célokat, hanem az erdélyi magyar nemzeti közösség létérdekeihez, a korábbi ellenállók, a politikában eladdig részt nem vevők, valamint azok, akik saulusokból tényleg paulusokká lettek. E törésvonal nemcsak a politikai vonalvezetésben, hanem a hatalom-technikában, a módszerekben is tetten érhető volt. Az egyik oldalon: Hargita megyei listahamisítás, Neptun-ügy, Nagy Benedek-féle puccskísérlet, alapszabályzat-sértő ultimátum-visszavonás, Petőfi-Schiller tragikomédia, Kincses Előd alapszabályzat-ellenes felfüggesztése a 2000-es önkormányzati választás hajrájában, a Szabályzat-felügyelő Bizottság manipulációja, központilag vezényelt kiszorítósdi; a másik oldalon: konok ragaszkodás az alapszabályzathoz, átláthatóság követelése, programhűség.
Ezt a képletet tette tönkre a Magyar Polgári Párt elnökének politikai ámokfutása. Amikor az alapító elnök szembesült azzal, hogy a megyei elnökök többsége nem az ő oldalán áll, s nem elképzelhetetlen a párt alakuló kongresszusán a leváltása, kezdetét vette egy olyan, az írott és íratlan normákat lábbal tipró politikai kurzus, amihez képest az RMDSZ Markó-korszakának szabálytalankodásai apró csínytevéseknek tűnnek, s amihez foghatót csak a bukaresti módszereket az ott töltött évtizedek alatt asszimiláló Domokos Géza manőverei között találhatunk. Ezek láttán még a magyarországi jobboldal gödörásói (ebbe ugye, a közmondás szerint maguk esnek bele, magukkal sodorva sajnos szervezetüket is többnyire), a diktatórikus hajlamú Giczy György, Torgyán József és Csurka István is elismerően csettinthetnek. Manipuláció a megyei elnökök aláírásával, szavazati jog odaítélése a meghívottaknak, kizárások okkal és teljességgel ok nélkül. A nemzeti oldal zászlóshajójának, a teljes autonomista tábor pártjának elképzelt MPP-ből Szász Jenő zsebpártja lett a maga szektariánus követőivel és a túszul ejtett, jobb sorsra érdemes, kénytelen-kelletlen maradó középgárdával. Még ez is feldolgozható lenne, ha a párt sikeres volna, és ha lenne egy következetes politikai vonalvezetése, ha tántoríthatatlanul képviselné a nemzeti érdeket. A diktatúra lehet akár hatékonyabb is, mint a demokrácia megfelelő diktátor esetén, ezt tanítja nekünk az ókori történelem.
Nem lenne ugyan könnyű mindezt lenyelni azoknak, akik az RMDSZ-en belül közel másfél évtizedig követeltek demokratikus vezetést, ám a közösségi érdek felül kell írja az egyéni lelki problémákat. Viszont: miféle következetes vonalvezetésről és nemzetszolgálatról beszélhetünk akkor, amikor Szász Jenő egyik pillanatban székely autonómiáról beszél, a másikban Cotroceni-be megy koccintani december elsején, megismételve a Kempinsky szállóban 2002-ben megesett gyalázatot? Amikor egyik pillanatban következetességről, elvhűségről, önrendelkezésről szónokol, a másikban meg hibának nevezi azt, hogy végre-valahára az erdélyi magyarság bátor képviselői, beleértve pártjának tagjait is, azokra a történelmi pillanatokra emlékeznek – tételesen Észak-Erdély visszatérésére és Horthy Miklós kormányzó erdélyi bevonulására –, melyek a magyar közösségnek ténylegesen ünnepnapjai voltak az elmúlt kilencven évben?
A belső demokráciát, a magyar érdeket és a politikai következetességet egyszerre fontosnak tartó tábor lépéskényszerbe került. Ha nem alapítja meg saját szervezetét, saját pártját, az erdélyi magyar szavazó választhat az elhasznált, a román politikának harminc ezüstért bármikor behódoló RMDSZ, és az egy politikai kalandor által kisajátított MPP között. Lényegében az alternatíva-képzés szükségszerűsége húzódik meg Tőkés László és Toró T. Tibor egy új párt bejegyzési szándékáról szóló, nagy port felkavart nyilatkozatai mögött. A képviselet nélkül maradt nemzeti demokraták színeinek megjelenítése az erdélyi magyar politikai palettán ma nemzeti létparancs.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2010. november 30.

Műterem és Élet-Jelek a Székelyföldről
Kiállítással egybekötött könyvbemutató a Györkös Mányi Albert Emlékházban
„Ment-e a könyvek által a világ elébb?” – kérdezhetjük Vörösmartyval együtt, születésének közelgő, 210. évfordulóján, s akár el is morfondírozhatunk a témán, de bármennyire pesszimistán és kritikusan viszonyulnánk is korunk visszásságaihoz, a még véletlenül sem paradicsomi állapotokhoz, az igenlő választ nem kerülhetjük meg.
Az én korosztályom, de a nálam tíz-húsz évvel fiatalabbak is emlékezhetnek még arra, mit jelentett a diktatúra legsötétebb, hetvenes nyolcvanas éveiben az írott szó, a könyvbe foglalt gondolat. Mekkora segítséget, milyen erős erkölcsi támaszt nyújtottak a Domokos Géza igazgatta Kriterion minőségi könyvei, a magyar és a világirodalom remekeit megjelentető kötetek. És emlékezhetnek arra a bizonyos Tőzsér postára is – az elnevezés nem kisebb személyiségtől, mint a mi „száguldó riporterünktől”, a felejthetetlen emlékű Beke Györgytől származik, – amely a legeldugottabb kistelepülésre is eljuttatta a nemritkán levegővel is felérő olvasnivalót, a megmaradást szolgáló magyar szót.
S hogy miért e múltba kalandozás egy kiállítás megnyitón? Mert minden mindennel összefügg. Mert talán ez a szemet gyönyörködtető, lelket kiteljesítő tárlat is ott hordozza csírájában Tőzsér József Székelyföldről irányított könyvpostáját, azt az egyszemélyes intézményt, amely 2011 januárjában ünnepli megalakulásának 40. évfordulóját. S amely 1993-tól immár könyvkiadóvá teljesedve, Kozma Mária főszerkesztésével vált a hazai „könyvtermelés” egyik legmarkánsabb képviselőjévé, az irodalom és a művészet terjesztőjévé, sőt gerjesztőjévé is. Amint azt a Műterem és az Élet-Jelek sorozatok itt látható kötetei is igazolják: a képzőművészek és méltatóik szószólójává.
A sorozatok értékes darabjai közül a legfrissebbek kerülnek most bemutatásra, és elevenednek meg a művészek jóvoltából, akik néhány munka erejéig eredetiben is ízelítőt nyújtanak tevékenységükből. Az eredeti alkotásokkal való találkozás élménye pedig összehasonlíthatatlanul többet jelent a legjobb reprodukciónál is, mondhatni hitelesíti a könyvben foglaltakat.
Némi túlzással az erdélyi képzőművészet keresztmetszete elevenedik meg előttünk. A műfaji és stiláris változatosság révén ugyanis betekintést nyerhetünk a kortárs hazai vizuális művészet főbb vonulataiba.
A festészetet Márton Árpád, a Hargita műhely oszlopos tagja és megteremtője képviseli, aki expresszív, varázslatos realizmusával alkotóművészetében mindvégig hű maradt ahhoz a tájhoz és emberéhez, amely elindította a pályán. A robusztus formák elemi erejével ható, mélységesen emberközpontú, erdélyi hagyományokból táplálkozó művészete a legkorszerűbb festői nyelvezeten szól a befogadóhoz. Sajátos színvilágú, balladai tömörségű, sorsképszerű alkotásai a drámaiság és a líraiság egyedi ötvözetei. Művészi munkásságát Banner Zoltán mutatja be gazdagon illusztrált kötetben. A jelenlegi tárlatra a művész három, sejtelmesen könnyed, rendkívül kifejező, a szokásosnál líraibb, megejtő szépségű pasztelljét küldte el.
Zsigmond Márton ugyancsak a régióbeli művészgárda prominens tagja. Képzőművész a szó legnemesebb értelmében, hiszen a monumentális művészet – gondoljunk csak a csíkszeredai mozi homlokzatát díszítő mozaikjára – legalább olyan közel áll hozzá mint a festészet és a mindezek alapját képező rajz. Az emberi test anatómiájának kiváló ismerője és művészi átlényegítője. Biztos kézről, nem mindennapi rajztudásról, lényeglátásról és művészi fantáziáról árulkodó akt sorozatából a Házsongárd Alapítvány kolozsvári aukciós tárlatán is kaphattunk ízelítőt. A róla szóló kismonográfia bevezető tanulmányát Turós Eszter jegyzi. A tárlaton két, folthatásokkal építkező, a figuralitást éppen csak hogy sejtető színvillanásával szerepel.
A régió másik jellegzetes művész képviselője a Kézdivásárhelyen élő Sárosi Csaba. Munkásságát kötetben Jánó Mihály méltatja. Sajátos színvilág, a legkülönfélébb anyagok és tematikák kombinációja, humor, sőt a szarkasztikus megfogalmazások iránti fogékonyság is jellemzi a környezetét és önmagát sajátosan egyedi művészi szemüvegen keresztül szemlélő alkotó művészi világát. A motívumok játékos sokszínűsége és a szigorúan pontos szerkesztés sikerrel egészíti ki egymást a Feszt László-tanítvány Sárosinál.
Fazakas Tibor sajátos színt képvisel erdélyi képzőművészetünkben. Op-artos konstrukciói egyfajta lírai geometria rejtelmeibe nyújtanak betekintést. A művész biztos kézzel, mérnöki pontossággal szerkesztett, festett képi vallomásai dacolni látszanak a számítógépes technika mindenek felettiségével. Alkotásait kötetben Banner Zoltán elemzi.
Leegyszerűsített, tiszta formáival a szobrász Vargha Mihály a művészi absztrakció legmagasabb fokára jut el. Florális, zoomorf és antropomorf fogantatású, geometrikus alakzataival életet, költőiséget lehel a hideg formákba. A művész a mikró- és makrovilág ellesett formáiban véli felfedezni azt a harmóniát, amely a formai megjelenítés katartikus látványát teremti meg. Egyfajta érzelmesen konceptuális szobrászatnak adva ezáltal teret. Munkásságát kötetben Szücs György mutatja be.
Köllő Margit művészi munkásságáról Gazda Árpád ír. A kitűnő rajzkészséggel megáldott textilművész munkái sikerrel ötvözik a látványt és a látvány mögötti gondolati szférát. Természeti motívumokkal gazdagon átszőtt alkotásai ilyenformán a figurativitás következetes vállalásával jutnak el a conceptual art lehetőségeinek kiaknázásáig is. Éppen visszafogottságukban megkapó, különleges eleganciájú munkáit egyfajta sajátos puritánság, önként vállalt aszketizmus jellemzi. Alkotásai úgy korszerűek és úgy jövőbe mutatók, hogy magukon viselik annak a közösségnek a jegyeit, kulturális örökségét, amelyből vétettek.
És hatványozottan jellemző ez a szintén textilművész és divattervező Bandi Kati munkásságára. Nem véletlenül, hiszen a gyökerek tiszteletét és szeretetét a családból hozta. Édesapja, a népművészet igazi apostolaként oktatta a fiatalokat az eredeti népi motívumok sajátosságainak ismeretére, a bennük rejlő lehetőségek kiaknázásának fontosságára. Ezekből ihletődik Bandi Kati is. Az óriáslány ruhájával pedig valósággal brillírozik, korlátlan alkotó fantáziáról és művészi érzékről téve tanúbizonyságot. A munkásságát bemutató tanulmányt Nagy Miklós Kund írta.
A kiállító művészek tagjai annak a Barabás Miklós Céhnek, amely nemrég nyerte el az egyik legmagasabb anyaországi kitüntetést, a Magyar Örökség Díjat. Az elismerés nekik is köszönhető.
Elhangzott 2010. november 24-én, a Györkös Mányi Albert Emlékházban (szerkesztett változat)
Németh Júlia, Szabadság (Kolozsvár)

2010. december 7.

Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) megszületésénél ugyanazok bábáskodnak, akik három éve létrehozták a Magyar Polgári Pártot (MPP). Várhatóan Toró T. Tibor áll az új politikai alakulat bejegyzését „levezénylő” bizottság élére. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnökének neve ritkán bukkan fel a magyarországi sajtóban. Pedig a Tőkés Lászlót árnyékként követő egykori RMDSZ-es törvényhozó már a kezdetektől jelen van romániai magyar politikában.
A román képviselőház honlapján olvasható önéletrajz szerint az 1957-ben született, eredeti szakmájára nézve kutató fizikus Toró számára egyenes út vezetett a néhai Nicolae Ceausescu irányította Román Kommunista Pártból az RMDSZ radikális szárnyába. (Az állampártba 1978-ban, még egyetemistaként vették be.) A Ceausescu-rezsim bukása után, 1990-ben első elnökévé választotta a frissen létrejött MISZSZ (Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége).
Akkori kollégái között megtalálni a mai EMNT csaknem teljes vezérkarát: Szilágyi Zsoltot,az Európai Parlament alelnöki posztját betöltő Tőkés László tanácsadóját, Mátis Jenőt, a két éve Csíkszereda polgármesteri székéért az MPP színeiben indult Papp Elődöt, valamint Borbély Zsolt Attilát. A MISZSZ radikális fiataljainak köszönhetően lett SzőcsGéza (ma az Orbánkormány kulturális államtitkára) az RMDSZ első főtitkára. Toró 1993-ig volt a MISZSZ elnöke. Vezetése alatt a szervezet fő fegyverténye Domokos Géza visszaléptetése volt. Főként arra hivatkoztak, az RMDSZ alapító elnöke póttagja volt a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának. Később Toró a Reform Tömörülés elnökeként hívta fel magára a figyelmet. Ez volt az egyetlen platform, amely a Tőkés tiszteletbeli elnökségét eltörlő 2003. februári kongreszszus idején kiállt a püspök mellett a párhuzamosan zajló Láncos-templombeli rendezvényen. Előzőleg „diktatúra bevezetésével” vádolta az RMDSZ vezetőit, holott 2000-ben a Reform Tömörülés három új képviselője került be a parlamentbe, köztük Toró is. Nyolc éven át tűrte a „diktatúrát” az RMDSZ törvényhozójaként. Párhuzamosan az EMNT alelnökeként segédkezett az MPP megalakításánál. RMDSZ-es források szerint az új pártot hivatott támogatni az a próbálkozás, hogy a magyar állampolgársággal kapcsolatos romániai feladatokat az EMNT hatáskörébe vonják. November végén Budapesten Toró és Németh Zsolt külügyi államtitkár aláírt egy megállapodást, amely szerint az EMNT tájékoztató irodahálózattal segíti az egyszerű honosítást, és a magyar külképviseletekkel együttműködve gondoskodik „az „eskü-/fogadalomtételi napok előkészítéséről, megszervezéséről, helyiség rendelkezésre bocsátásáról”. RMDSZ-es források szerint ez a megállapodás lényege: összekapcsolni a magyar állampolgárság megadását az EMNT-vel, illetve rajta keresztül az újonnan létrejövő párttal.
Szőcs Levente, Bukarest, Népszabadság

2010. december 10.

Tőkés köszönete: saját pártot alapít
Ütős lesz-e a pártütők pártja?
Adrian Popescu, Raluca Dumitriu, Gândul
Saját pártja megalapításával köszöni meg Tőkés László Markó Béláéknak a két évvel ezelőtti europarlamenti választásokon kapott támogatást. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Székelyudvarhelyen tartott közgyűlése az EMNT kétszázharminc területi küldöttjének részvételével elhatározta az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) létrehozását.
„Sem az RMDSZ, sem a Magyar Polgári Párt (MPP) nem teljesítette feladatát stratégiai céljaink, az önrendelkezés, a közösségi autonómiák, a magyar nyelvű állami egyetem elérése, és a magyar nyelv hivatalos nyelvként való elismerése érdekében Erdélyben” – érvelt Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke, az új párt létrehozásának „imperatívusza” mellett. Noha hivatalosan nem nevesítették, Toró az EMNT elnökségi tagjaiból választott „kezdeményező csoporttal” együtt foglalkozik az eljövendő EMNP létrehozásával és bejegyeztetésével, legkésőbb a jövő év nyarán.
A maga során, Tőkés László – az EMNT újraválasztott elnöke – azzal vádolta az RMDSZ-t, hogy „inkább Bukarestet képviselte a magyarok előtt, és nem a magyarokat Bukarestben”, és bejelentette, hogy jövendő pártja „az autonómiapolitika szószólója” lesz mind a romániai magyar választók előtt, mind a bukaresti hatóságok és a nemzetközi testületek előtt. Tőkés leszögezte, hogy a budapesti kormány támogatására támaszkodik, amely a határon túli magyarok honosításáról szóló törvény elfogadásával „immár nem a határok revíziójára, hanem a magyar nemzet határok fölötti egyesítésére törekszik”.
A „Tőkés-párt” létrehozása mellett a székelyudvarhelyi gyűlés részvevői elfogadtak egy határozatot, amelyben „felszólítják” a bukaresti hatóságokat, hogy változtassák meg Románia nemzeti ünnepét. Ezt azzal indokolják, hogy „a romániai magyaroknak, másfél millió állampolgárnak soha sem lesz okuk ünnepelni december elsején”. A dokumentum tulajdonképpen Tőkés László december l-jén Budapesten elhangzott nyilatkozatát teszi hivatalossá, miszerint Románia nemzeti napja „a gyász napja az ország minden magyarja számára”.
„Számunkra nem meglepetés, hogy Tőkés létrehozza ezt a pártot. Ez egy jól előkészített terv volt, és mindent előre lehetett látni” – nyilatkozta a Gândulnak Lakatos Péter. Az RMDSZ-képviselő elmondta, hogy „tizenöt éven át Tőkés László folyamatosan támadta az RMDSZ-t, azt állította róla, hogy pártként működik”. Tizenöt évi támadás után, látván, hogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szerette volna, úgy gondolta, alakít egy pártot, amelynek ő lesz a vezére. Megpróbálta az MPP-vel, de ez sem sikerült, mert Szász Jenőt választották elnöknek. Most, Orbán Viktor áldásával, sikerült neki. Mi számítottunk minderre, nem ér meglepetésként bennünket” – tette hozzá Lakatos.
A Tőkés László pártalapítási döntésével kapcsolatos kérdésre, valamint arra, hogy milyen esélyei vannak Tőkés pártjának az RMDSZ-szel és az MPP-vel szemben, Szász Jenő, az MPP elnöke, kijelentette: „Tőkés úr húsz évet késett. Ne feledjük, hogy Tőkés tagja az RMDSZ-nek és az RMDSZ európai parlamenti képviselője, tizenhárom éven át pedig az RMDSZ tiszteletbeli elnöke és az egykori romániai magyar kommunisták, Verestóy, Frunda, Domokos Géza, Markó és a többiek szövetségese volt, akiket nagyon nagy mértékben segített abban, hogy hatalomra kerüljenek és húsz évig megőrizzék hatalmukat.
Ha pedig most egy másik pártot alapít magának – amelyet már el is nevezett, holott a gyerek még meg sem született! –, nos ez a lehető legvilágosabb minősítése az RMDSZ-nek. És nem hiszem, hogy bármi esélye is lehet, mert a romániai magyaroknak most más, mindenekelőtt gazdasági gondjaik vannak, politikai opciójuk pedig világos, vagy az RMDSZ kommunistáira szavaznak, vagy ránk, az MPP-re, amely az egyetlen jobboldali és valóban antikommunista párt.” (Fordította: K. B. A.) Új Magyar Szó (Bukarest)



lapozás: 1-30 ... 331-360 | 361-390 | 391-420 ... 541-556




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék