udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
475
találat
lapozás: 1-30 ... 331-360 | 361-390 | 391-420 ... 451-475
Névmutató:
Illyés Gyula
2014. december 29.
Irodalmi ritkaságok a múltból
A múltból sajnálatosan keveset, mindössze kivételes eseményeket vagy kiemelkedő személyiségeket őriz meg az emlékezet, holott – egy szállóigévé vált mondat szerint – „mélységesen mély a múltnak kútja.” Ilyen értelemben legalábbis érdemes olykor ráirányítani a figyelmet a mindennapok eseményeire, amelyeket, ha nem is mindig tudatosan alakít az ember, de kitartóan, sőt áldozatot hozva teszi ezt, s végső soron ennek az erőfeszítésnek köszönhetően maradhat fenn egy nép. Kiemelendő ugyanakkor annak a közegnek a jelentősége, amely lehetővé teszi a rendkívüli teljesítményeket. Illyés Gyula híres Petőfi-könyvének nyitányát ilyen értelemben nagyon ide illőnek tartom. „A nagy költők nem váratlanul szólalnak meg, nem derült égből, mint az isteni kinyilatkoztatások – írta. – A népek életében messze visszamenőleg meg lehet állapítani, mikor estek vajúdásba, hogy megszüljék a rendkívüli fiút. A nemzet, a nagy család előre készülődik az eseményre.”
Az irodalom vonatkozásában nagy súllyal esik a latba egy bizonyos közeg, amelyben megfoganhat, és terjedhet az irodalmi műveltség, s amelyet megszabnak és alakítanak a jelentős alkotók és a remekművek, de ahhoz, hogy ezek tartósan gyökeret eresszenek, ízlést és értékrendet alakítsanak, szükség van írástudókra, akik, a közvetítő szerepén túlmenően, az igazán nagyok „árnyékában” ugyancsak elhivatottsággal művelik az irodalmat. Ilyen alkotók több mint két tucatját mutatja be a száz kötetesre tervezett Székely Könyvtár-sorozat 26., frissen megjelent kötete. A Régi székely költők című antológia, amely a 16–19. században élt alkotók munkáiból ad közre egy válogatást, a nem költőként számon tartott Apor Péter vagy Bod Péter verses alkotásaiból, illetve Mikes Kelemen versfordításaiból is magában foglal néhányat.
Ezúttal a mi kishazánkhoz, Felső-Háromszékhez valamilyen szállal kapcsolódó két költőre hívnám fel a figyelmet. Baróton született 1600 körül Czerey (Cserei) János, de Lemhényben, Kézdiszentléleken és Kézdialmáson volt iskolamester. Kortársa volt a magyar barokk irodalom két nagy alkotójának, Zrínyinek és Gyöngyösinek, formaművészetére pedig az előző korszak, a reneszánsz nagy alakja, Balassi hatott. Kézdiszentlélek szülöttje Kováts Tamás, aki Pesten szerzett ügyvédi oklevelet, s ugyanitt lett hírlapíró és szerkesztő. A fiatalon elhunyt Kováts kortársa volt Vörösmarptynak, s versei is nagy nemzeti költőnk hatásáról tanúskodnak.
A kötetben szereplő költők, írók a maguk korában az irodalmi műveltség letéteményesei voltak ott, ahol éppen papként, falusi iskolamesterként, neves kollégiumok tanáraiként, közéleti szereplőkként tevékenykedtek. Erdélyben, de sokuk Nyugat-Európában is folytatott tanulmányokat, tudásukat viszont szülőhazájukban kamatoztatták, tehetségüket itthon teljesítették ki. A két kolozsvári egyetemi oktató, Gábor Csilla és Egyed Emese, valamint a költő Lövétei Lázár László válogatásában és szerkesztésében megjelent új antológia a feledés homályából emelte ki a benne szereplő alkotókat, akik különben a maguk idejében egy-egy, az idők múlásával klasszikussá vált költőnk, Balassi, Zrínyi, Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Arany által meghatározott erőtérben munkálkodtak az irodalom javára. Lapozva a múlt irodalmi ritkaságaiból összeállított kötetet, valóban igaznak találjuk a már idézett szállóigét: mélységesen mély a múltnak kútja.
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2014. december 29.
Fellegvári csodák
Tavaly ősszel Kolozsvár főterén gyereksereg jelent meg, és sajátos eszközeikkel – jelbeszéddel – előadták az LGT Egy elfelejtett szó című örökzöldjét. „Értünk egymás nyelvén, minden szó beszél, mégis másképp érted, mint ahogyan én. Más a szó, ha mondod, más ha hallgatod, nem tudná a bal kéz, mit akar a jobb” – „énekelték” az előbb meglepett, majd érdeklődő közönségnek. A kis és nagyobb „jelelő” előadók a kolozsvári Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolájának tanulói voltak, a hangszeres és énekes kíséretet az iskola tanárai biztosították, a gyerekek szülei és a barátok segítették a flashmobot. A refrénhez érve már mosoly jelent meg minden jelenlévő arcán, a közönségből egyesek a dallamon kívül a jelbeszédet is próbálták tanulgatni a dal szövegére: „minden ember jó, kit megtalál egy szó”. A téren gyülekező személyek, talán rövidebb, talán hosszabb ideig, de valamennyien értettek egymás nyelvén, a kezek jártak, a fürkésző-megértő tekintetek és a szavakat némán rajzoló ajkak sokaságában érthetővé vált az ép érzékkel rendelkező emberek számára is a kirekesztettség érzése, valamint annak felismerése, hogy a kommunikációnak számos válfaja létezik és mennyire jó is az, ha értjük egymás nyelvét.
Újjászületés
Egyfajta csodának lehettünk szemtanúi azon a szép őszi napon Mátyás királyunk szobra előtt. A száznál is több csodálója a produkciónak őszinte elismeréssel adózott a gyerekeknek és a közreműködőknek, de közülük valószínűleg kevesen tudták és tudják azt, hogy a jelbeszéddel kommunikáló kisdiákok hol és milyen körülmények között tanulnak, kik oktatják őket, hogyan telnek iskolás és bentlakásos hétköznapjaik.
Ahhoz, hogy némi fogalmunk legyen, hol születnek a csodák, jó magasra fel kell másznunk a Fellegvárra, hogy rátaláljunk a hallássérültek iskolájára. Az intézmény maga 126 éves múltra tekint vissza, a hallássérülteket nevelő iskola Kolozsvár különböző helyein működött az idők folyamán. A fellegvári épület 1918-ra készült el, és tüdőszanatórium működött benne. A hallásérültek speciális iskolája 1959-ben költözött az épületbe, húsz éven keresztül együtt használta a teret huszonöt albérletben itt lakó családdal. Az iskola bentlakása a szanatórium által lóistállónak használt épületből lett kilakítva, szegényes, nyomorúságos körülmények között éltek és tanultak a gyerekek. A nem éppen rózsás körülmények közepette az 1970-es évekre a tanulók száma már megközelítette a kétszázat, miközben az évtized derekán a pártállam beszüntette az egyetemi szintű pszichopedagógus-oktatást.
2001-ben, elsősorban külföldi támogatásból, sikerült felavatni az új bentlakás épületetét. Az egykori szanatórium ódon épületét pedig – a Kolozs Megyei Tanács finanszírozásával –, az elmúlt két év során teljesen felújították. Szükségessé vált egy átfogóbb munkálat elvégzése – mondja Kiss Csilla Gabriella igazgatónő –, hiszen a falak már repedeztek. Egy angol alapítvány támogatásával átépítették és funkcionálisabbá tették a belső teret is. A kicsi termek és az épülethez tartozó napozóteraszok, melyek még a szanatórium működésének idejében épültek, mostanra tágas osztálytermekké alakultak.
Többszöri próbálkozás után, 2012-ben az iskola vezetőségének sikerült elérnie, hogy az intézmény Kozmutza Flóra gyógypedagógus – József Attila orvosa, Illyés Gyula felesége – nevét vegye fel. A névválasztás nem véletlen – világosít fel az intézmény igazgatója – hiszen az egykori tüdőszanatórium építtetője Kozmutza Kornél tüdőgyógyász volt, aki rokoni kapcsolatban állt a gyógypedagógus Flórával. Egyébként a Kozmutza-család örökösei azért mondtak le az örökösödési jogaikról, mert tudták, hogy az épületben egy gyógypedagógiai intézmény működik, és úgy vélték, továbbra is ez kell legyen egykori tulajdonuk rendeltetése.
Óvoda és iskola
Az intézményben nyolcadik osztályig tart az oktatás, de 1972 óta óvoda is működik benne. „A halmozottan sérült gyerekek tizedik osztályig tanulhatnak nálunk, alapképzésük kitolódhat két évvel” – mondja Kiss Csilla Gabriella. Az oktatás párhuzamos osztályokban zajlik: külön-külön hallássérült, autista vagy értelmi fogyatékos gyerekeknek. A Kozmutza iskolához tartozik még négy speciális osztály, melyek a Báthory líceumban kaptak helyet. Ebben a tanévben összesen húsz iskolai, két óvodai, valamint egy nyolc fős előkészítő osztályban tanítják a különleges foglakozásokat igénylő gyerekeket. Az intézmény vezetősége próbálkozott kerámia szakos inasosztályok indításával, de ezt több okból nem sikerült hosszútávon megvalósítani: a tagozat nem volt akreditálva, de nem is volt nagy kereslet rá, mert a végzősök nem nagyon tudtak elhelyezkedni a szakmában. A művészeti oktatás azonban nem állt le, korongozni, agyagozni továbbra is tanulnak a diákok, csak diplomát nem kapnak erről a tevékenységről. Az igazgató azonban hozzáteszi: a végzőseink nagy része a kolozsvári SAMUS speciális szakiskolában folytatja tanulmányait, de vannak, akik magyarországi iskolákban, vagy román nyelvű speciális líceumokban tanulnak tovább. Választási lehetőség tehát van, az iskola vezetősége pedig azt támogatja, amit a diák szeretne, és amire képesnek érzi magát. „Budapesten számítógép-kezelést, bőrdíszművességet is tanulhatnak a hallássérültek, a SAMUS speciális szakiskolában pedig a cukrász, autóbádogos, asztalos, fodrász, manikűrös-pedikűrös szakok nagyon keresettek” – tájékoztat Kiss Csilla igazgató. Az elhelyezkedéssel már problémák adódnak, de ez általános jelenség a romániai fiatalok körében.
Messze földről érkeztek
A Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolájába évről évre egyre kevesebb a hallásérült gyermek. A fogyásnak Kiss Csilla szerint az oka az, hogy egyre jobbak a hallókészülékek, illetve egyre inkább kezd elterjedni a cochleáris implantáció. Utóbbi egy olyan műtéti beavatkozás, ami lényeges javulást hoz a hallás terén. Régebben sok gyerek lett hallássérült a nem megfelelő antibiotikum-kezelés következtében, ennek a veszélye ma már minimálisra csökkent. „Általános tendencia, hogy csökken a hallássérült gyerekek száma, de nő az autista, illetve a halmozottan sérült értelmi fogyatékos gyerekek száma. Az arány eltolódott, iskolánkban a hallásérült gyerekek száma csupán az egyharmadát teszi ki a nálunk tanulóknak, az autista gyerekek száma jelentősen megnőtt.”
Az iskola bentlakásában általában 84-85 gyerek lakik. Az óvodában tanuló tizenkét gyerek mindegyike bentlakásos, a többiek már iskolások. Otthonra leltek itt nagyon messziről, Csángóföldről, Gyímesközéplokról vagy Brassó környékéről érkezett gyerekek, de a környező megyékből is jönnek, hiszen ez az egyetlen speciális, hallássérült gyermekek számára fenntartott magyar nyelvű oktatási intézmény Romániában. „Felfogásunk az, hogy minden olyan területet igyekezzünk lefedni, ahol szükség van gyógypedagógia ellátásra. Hetven gyógypedagógusunk van, és azokon a területeken is működünk, amelyek nem tartoznak kimondottan a munkaköri leírásba” – mondja Kiss Csilla Gabriella. A gyógypedagógusok a gyakorlatban sajátítják el a hivatás csínját-bínját, az intézmény pedig lehetőséget biztosít arra, hogy a gyógypedagógia szakirányú egyetemisták náluk végezzék a gyakorlatot. A tapasztalat ezen a pályán nélkülözhetetlen – vélekedik az igazgató –, de szerencsére az intézményben vannak tapasztalt gyógypedagógusok, akik gyakorlati tanácsokkal látják el az újakat. Mellettük torna-, vallás-, rajz- és technológiatanár teszi teljessé a pedagógusi gárdát. Az autistáknál, az értelmi fogyatékosoknál azonban mindig a gyógypedagógus a szakember. Az osztályok kis létszámúak, a tanár mindenki mellett ott kell legyen, mert a gyerekek önálló munkára nem képesek.
Aki ebben az iskolában szeretne elhelyezkedni, annak kötelező módon ismernie kell a jelnyelvet is. Amit az egyetemen nem tanítanak – jegyzi meg az igazgató –, de a diákok gyakorlatozhatnak, önkénteskedhetnek az iskolában, a jelnyelv próba előtt előkészítőt tartanak számukra, így sajátíthatják el e különleges kommunikációs forma alapjait.
Epilógus
Gyönyörű téli napsütésben látogattunk el a Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolájába. A folyósok, a tantermek, a hatalmas udvar csendes volt, a diákok már elmentek vakációra. A szponzoroknak – meglepően sokan támogatják az iskolát –, a megyei tanácsnak köszönhetően mindenki megkapta a karácsonyi ajándékát, senki sem utazott haza üres kézzel. Kiss Csilla Gabriella igazgató még elmondja: minden kis figyelmességnek örülnek a gyerekek, hiszen nagy többségük szegény családból származik. Néha a hátrányos helyzetű gyerekek utaztatását is felvállalja az iskola a vakációkban. Januárban aztán visszatérnek otthonná varázsolt iskolájukba, ahol a konyha finom főztje, a bentlakás kényelme, rendszeres orvosi ellátás, kirándulások várják őket. De mindenekelőtt az életre való felkészítés, amit más intézményben, ilyen szinten talán nem kapnának meg. Hiszen vannak gyerekek, akiknek itt az iskolában kell megtanítani, miként kell bekötni a cipőfűzőt, vagy hogyan kell használni az evőeszközöket. Búcsúzáskor Kiss Csilla Gabriella, az intézmény igazgatója megjegyzi: „Nehéz feladatok elé állítja a pedagógust ez a munka, a legnehezebb azoknak a kollégáknak, akik autista gyerekekkel foglalkoznak, de mindenki igyekszik megfelelni a kihívásoknak.”
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)2015. január 3.
Mit kívánhat a magyar nemzet?
Úgy tűnik, nem csak mi, magyarok szeretünk sarkosan fogalmazni és időnként „sarkosan” is élni, nem csak minket csábítanak éles és éppen ezért többnyire hamis alternatívák, nem csak mi osztunk kettőbe az égvilágon mindent: közéletet, politikát, kultúrát. Urbánusok és népiek, balosok és jobbosok, vagy – bibói szóhasználattal élve – hamis realisták és túlfeszült lényeglátók vitáznak egymással szüntelenül.
Illetve egy ideje már nem is vitatkoznak, hiszen nincsenek beszélő viszonyban. Lehet, hogy magyar átok volt ez valamikor, de ma már kezd összeurópai nyavalyává válni, hogy például a nemzet, nemzetek továbbélését szembeállítjuk az egységes Európa koncepciójával. 2014. május 30-án Budapesten Jürgen Habermas, a modern szociológia és kommunikáció egyik guruja fogalmazta ezt meg, nyilván nem először: „Állampolgári és európai szolidaritásra van szükség a nacionalizmus helyett.” Arra utalt, hogy idejét múlta a „nemzetek Európája” elképzelés.
Hasonlóképpen sarkítva, de ellenkező előjellel beszélt erről valamikor 2002-ben Orbán Viktor: „Magyarországon a baloldal internacionalista, az MSZP–SZDSZ-kormány internacionalista, míg a polgári ellenzék pedig egy nemzetek Európájában gondolkodó politikai erő.” Vagyis nincsen más választásunk, mint egy vegytisztán liberális, az egyén szabadságát már-már abszolutizáló vagy ezzel szemben egy konzervatív, az európai integrációt csakis a kollektív entitások, elsősorban a nemzetek szövetségének tekintő elképzelés mellé állni.
Feltehetjük ugyan megint a bő másfél évszázaddal ezelőtti kérdést, hogy mit kíván a magyar nemzet, de míg akkor, 1848 márciusában ennek valós politikai, társadalmi és jogi tartalma volt, ma már csak egy tetszetős alternatíva illusztrálására szolgálhat: annak, aki magyar és az is akar maradni, habozás nélkül oda kell állnia a „nemzetek Európája” – valójában a „nemzetállamok Európája” – koncepció mellé, hiszen a túloldalon tulajdonképpen a mindenféle nemzeti, etnikai, regionális kötődésüktől megszabadított egyének Európáját kaphatja csupán.
Ezek szerint továbbra is csak tizenkilencedik századi, de akkor kudarcot vallott nemzetállami céljait adhatja a kérdésre feleletként a magyar nemzet, mert ellenkező esetben lemond közös nemzeti jövőjéről, és „elengedi a kezét” tagjainak, hogy ki-ki boldoguljon a maga módján Budapesttől Brüsszelig, Marosvásárhelytől Londonig. Rossz választás ez. Számomra legalábbis elfogadhatatlan, és úgy vélem, az Erdélyben, Felvidéken, Vajdaságban, Kárpátalján vagy a környező országokban másutt élő magyarok számára is.
Mint ahogy a mai Magyarország Kárpát-medencei helye, szerepe, perspektívái szempontjából azt is szinte tragikusnak tartom, hogy a leginkább szociális és gazdasági megoldások ütköztetésére szolgáló jobb és bal egyaránt nemzetpolitikai ügyekben különbözteti meg magát a másiktól. Csak ennyit kívánhat a magyar nemzet? Természetesen nem.
Jürgen Habermas egyik-másik követője valószínűleg téved, amikor a hagyományos nemzetállami nacionalizmusok helyett semmi mást nem kínál, mint egy sokkal nagyobb és átláthatatlanabb nacionalizmust: az „európaiságot”.
Valahogy úgy képzelem ezt a teóriát, hogy fokozatosan eltűnnek a mai nemzetek kontinensünkön, és helyettük megjelenik a hatalmas „európai nemzet”, amelyben kinek-kinek egyformán helye van, és ez az európai identitás fontosabb lesz, mint a saját történelem, kultúra, nyelv. Lehetséges ez? Az alapvető félreértés abban áll, hogy a mai nemzetet mi valamiféle változatlan kollektívumnak tekintjük, amely legfennebb csak meghaladható, de jellemzői nem módosulnak. Ma már a nemzet, úgymond, fejlődésképtelen, s nincs is rá szükség, hiszen vannak, lesznek identitások, amelyek az „etnopluralizmust” helyettesítik.
Nos, azt hiszem, legelőször is arról kellene lemondanunk mindannyiunknak, hogy a XXI. század embere egyetlen, kizárólagos identitással rendelkezhet csupán, és ezt a hamis elképzelést végül az egységes Európára is kiterjesztjük, ahol valaki vagy elsősorban európai vagy elsősorban magyar, francia, német, román, szlovák, szerb, ukrán stb. Mekkora újdonság a modern kommunikáció, amely lehetővé tette, hogy mindenféle virtuális közösségek jöhessenek létre, például a Facebookon, eladdig, hogy a legutóbbi romániai elnökválasztást minden jel szerint a Facebook-közösségek ad hoc összefogása döntötte el.
Pontosabban: azok, akik a látszólag politikán kívülről érkező Klaus Johannis mellett kampányoltak, ezt a kommunikációs lehetőséget használták ki. Ismétlem, hatalmas újdonságnak tűnik ez, de valójában visszatérés a tradicionális közösségeszményhez, és a társadalom globalizációjának csípős cáfolata. Úgy képzelem, a Facebookon azt találja meg a mai ember, amit a globalizálódó világban végképp elveszettnek hittünk: a falut vagy kisvárost, ahonnan mindannyian jöttünk. Magam még nem vagyok Facebook-hívő, de sejtem, hogy majd engem is beszippant e kisvárosnosztalgia.
Igen, úgy értettem, hogy egy-egy falunyi, legtöbb kisvárosnyi ismerőse van ily módon valakinek, és ez eszembe juttatja hajdani városkámat, ahol szinte mindenkit ismertünk, tudtuk, ki halt meg és ki született, folyamatosan értesültünk szerelmekről, konfliktusokról, elutazásokról és visszaérkezésekről. Otthon voltunk. Ami a valóságos világban ma már nem lehetséges igazán, mert a fogyasztói társadalomban az otthon is fogyóeszköz, mindenki mozgásban van, elköltözik, letelepedik, aztán továbbmegy.
Illetve a gyors közlekedési lehetőségek megjelenésével egyetlen összefüggő metropolisszá lesz a glóbusz, ahol mindenütt otthon vagyunk – vagyis sehol sem. A Facebook nem az elidegenedett ember „létbe vetettségének” bizonyítéka, hanem ellenkezőleg, arra példa, hogy az egyén a lehető legnagyobb kapcsolatteremtési szabadságot önként korlátozza: csatlakozik egy virtuális közösséghez. Márpedig ez számomra azt jelenti, hogy a nemzettel sem az a dilemma, eltűnik-e vagy sem, hanem hogy mi módon változik eddigi nemzetfogalmunk. Milyen jövőt kívánhat magának a magyar nemzet?
És milyen jövőt kívánhat magának a magyar nemzet egyik vagy másik, Magyarországon kívüli része? Van-e olyan jogi, politikai megoldás, amely az egységesülő Európai Unión belül tartósan egybekapcsol egy-egy nemzetet, és ezáltal biztosítja megmaradásukat, vagy pedig marad a változatlanul időszerű Illyés Gyula-i vízió: haza a magasban? Elegendő-e egy olyan Európát álmodnunk magunknak, ahol akadálytalanul megvalósulhat ez a virtuális haza, és akárcsak a falunyi vagy kisvárosnyi Facebook-közösség, örülhetünk, hogy Bukarestben vagy Amszterdamban egyaránt hozzáférhetünk szinte minden kulturális értékhez, amit ez a nemzet létrehoz?
Ami persze azt is jelenti, hogy lassan inkább leszünk bukarestiek vagy amszterdamiak, mint magyarok, miközben úgy általában mind európaiak vagyunk. Véleményem szerint egy ilyen elképzelés is csak illúzió, amivel önmagát nyugtatgatja a fellángoló nacionalizmusoktól megrémült baloldal. Erdélyi magyarként olyan nemzetfelfogásra lenne szükségem, amely lehetővé teszi, hogy a szülőföldemen, saját országom egyenjogú állampolgáraként, magyarként boldoguljak. Ezt ma igazság szerint sem az ultraliberális, sem a konzervatív Európa-koncepció nem kínálja fel.
A modern európai nemzet definiálására vonatkozó kísérletek ugyanis sorra csődöt mondtak. Politikai nemzet? Ez olyasmit jelentene, hogy egy bizonyos ország állampolgáraiként valamennyien ugyanahhoz a politikai nemzethez tartozunk, attól függetlenül, hogy mi az anyanyelvünk, hagyományunk, történelmünk. A baj az ezzel, hogy ésszerűségi alapon így szokás legyűrni a kisebbség torkán a többség akaratát. Etnikai nemzet? Itt, Európában? Mondjuk, Petőfi vagy József Attila olvasása közben nyugodtan elgondolkodhatunk mindenfajta etnikai elv bornírtságán.
Kulturális nemzet? Ez már kedvemre való eszme! Magyarok vagyunk, akiknek magyar az anyanyelvük és a kultúrájuk. Csakhogy a jövő Európájában lesznek-e eszközeink, hogy ennek a nyelvnek hangot is adjunk, és hogy ezt a kultúrát műveljük? Hát persze. Már hallom is a választ ismét: a nemzetállam. A nemzetállamok. De hogyan? Marosvásárhelyen élek, és csakis Budapesttől várok eszközöket kultúrám érvényesítéséhez? Az ukrajnai román Csernovicban él, de Bukarestből kap lehetőséget a kulturális értékteremtéshez? Itt élünk, odatartozunk? Haza a magasban, amelynek esetleg jogi formája is van?
A kettős állampolgárság ilyen – lelkesítő és veszedelmes – kísérlet, nem a nemzetegyesítésre, ez nem igaz, hanem a határokon átnyúló nemzetállam megteremtésére. Aminek egészen különös következményei vannak. Az például, hogy mivel a kettős állampolgársághoz a magyar identitást kell – persze rugalmasan, származással, nyelvtudással – bizonyítani, ez visszahat az állampolgárság jellegére. Vagyis valamilyen állam polgárának lenni nyelvi, kulturális identitást jelent. Tehát aki magyar állampolgár, az mind magyar? Németek, szlovákok, románok, cigányok is? És aki román állampolgár, az mind román lesz egy időn túl? Mi is?
Nem, a mai Európában a nemzetállam nem lehet kohéziós erő. Viszont abban van igazuk azoknak, akik valamilyen jogi keretet akarnak adni a nemzeti szolidaritásnak, hogy értéket nem lehet a semmiből teremteni. Márpedig a nemzeti identitás továbbvitelének elsősorban mégiscsak a sajátos, egyéni és egyedi értékteremtés a célja. Ám ehhez az is hozzátartozik, hogy számomra például a magyar kultúra erdélyi sajátosságai is olyan értéket képviselnek, amit nem szabad elveszíteni, és ezért fontos a szülőföldön való boldogulás. Nem kell ezt különösebben mitizálni.
A festő számára más a gyergyói táj, más az alföldi. Ez nem mítosz, nem is irredentizmus vagy nacionalizmus, ez kulturális valóság. Ha pedig a kettős állampolgárság nem abban segít, hogy az erdélyi magyar, ha akar, Erdélyben maradjon, hanem abban, hogy a magyarországi pártok begyűjthessék a szavazatát, majd előbb-utóbb kitelepüljön, akkor ez nem megoldás.
Akkor sem, ha pillanatnyilag a határon túli avagy külhoni magyarok elsöprő többsége örömmel fogadta is ezt a lehetőséget. A mai Európában egymás mellett, sokszor egymásnak ellentmondva kavarognak a különböző elképzelések akár magáról az állampolgárságról, akár az állampolgár és az állami intézmények közti viszonyról legyen szó.
Brüsszel azt próbálja bevezetni, hogy egy választáson azok vegyenek részt, akikre a döntés közvetlenül visszahat. Tehát azok szavazhatnak egy polgármesterről, akik a tartósan ott élnek, és nem számít, hogy állampolgárok-e. Ugyanakkor az uniós tagállamok egyre bőkezűbben bánnak máshol élő állampolgáraikkal, ami az országos parlamenti választásokon való részvételt illeti, erre ugyanis nincsen brüsszeli direktíva. Ezáltal adott esetben azok dönthetik el egy parlament összetételét, akik egyébként az így megválasztott törvényhozás „jótéteményeiből” nem vagy csak alig-alig részesülnek.
Magyarország esetében a friss kettős állampolgárok saját bőrükön sohasem tapasztalták az ottani oktatási, egészségügyi és nyugdíjrendszer működését, közvetve mégis véleményt mondanak erről. Romániában pedig olyanok vettek részt legutóbb, másfél százezren az első, jóval több mint háromszázezren a második fordulóban az elnökválasztáson, akik nagyrészt Romániából mentek el, van véleményük a rendszerről, de többségük nem kíván hazatérni a közeljövőben. Mivel nem számított arra, hogy a kint levők továbbra is ott élnek egy virtuális Facebook-hazában, és ezáltal szavazásra mozgósíthatók, a szavazást megszervező román kormány nem biztosított megfelelő számú szavazóirodát külföldön, és ez a frusztráltság a második fordulóban visszahatott.
Mégsem gondolom, hogy az állampolgárság és a nemzeti identitás a jövő Európájában egybeesik. Ez lehetetlen. Mint ahogy a nemzetállam is ellentmond egy sokszínű, sokkultúrájú Európa eszméjének, hiszen egy etnikailag, nemzetileg kevert Európában a különböző közösségek csakis a decentralizált államokban érezhetik jól magukat, ott igazán erősek. Márpedig a nemzetállami koncepció óhatatlanul együtt jár a centralizációval, az identitáris különbségek eltüntetésére irányuló szándékokkal. Ilyen szándékot mutatnak a különböző európai országokban előretörő jobboldali nacionalizmusok, s a közösség- és szolidaritásteremtő nemzeti identitások helyett a valamilyen homályos európai identitásban hívő baloldali ideológiák is.
Sokféle válasz elképzelhető arra, hogy mit kívánhat a magyar nemzet, de hosszú távon működő megoldás valószínűleg csak egy van. Éspedig úgy, hogy ne csak román és európai, spanyol és európai, brit és európai lehessen valaki, hanem erdélyi magyar és európai, katalán és európai, skót és európai.
Sokkal inkább ellentétben vannak viszont ezek a célok a nemzetállami fantazmagóriákkal, még a kettős állampolgárság elvével is, ami bizony egyelőre olyan, nagy tömegeket fellelkesítő kísérlet, amelynek nem látni a végét. De aki ezt a kísérletet akadályozni próbálta Magyarországon, úgy járt, mint most a román kormány, amely korlátozta – vagy korlátozni látszott – a külföldön élő románok szavazási lehetőségét. Minden népszerűségét elvesztette kint is, de bent is. Végül is mi mást kívánhatnék magamnak, mint azt az Európát, amely már ma is több magyar szót tesz lehetővé a brüsszeli EP-ben, mint amennyit – egyelőre semennyit – Románia a bukaresti szenátusban vagy képviselőházban?
Az is igaz, hogy nem Bukarestet akarjuk mi elmagyarosítani, hanem legalább megtartani a nyelvi-nemzetiségi arányokat abban az Erdélyben, ahol kínkeservesen ugyan, de mára már sikerült fontos nyelvhasználati jogokat kivívni a kisebbségi, többnyire magyar közösségek és ezáltal az egyes emberek számára is. Belevágok hát még egyszer, sokadszor: mit kívánhat a magyar nemzet? Legfőképpen talán olyan Magyarországot, amely tekintélyével, befolyásával hozzájárulhat, hogy ezek a már megszerzett jogok számunkra megmaradjanak, s újabbakkal bővüljenek. Van-e ma ehhez elegendő tekintélye és befolyása Magyarországnak? Attól tartok, nincsen.
Markó Béla
Népszabadság2015. január 15.
A történettudomány rendszerváltása
Kerekasztal. Le kell számolnunk számos olyan sztereotípiával, amely ma is uralja a közgondolkodást – vélik a Veritas Intézet vezetői.
A huszonöt éve bekövetkezett rendszerváltozás talán a história világát formálta át a legjelentősebben a tudományok közül, s ebben komoly szerepe volt Antall József néhai miniszterelnöknek. A Veritas Történetkutató Intézet főigazgatójával, Szakály Sándorral és helyettesével, Marinovich Endrével, Antall József egykori kabinetfőnökével beszélgettünk.
Sinkovics Ferenc: Azt tudjuk, hogy a Kádár-rendszer a kommunizmus és a Szovjetunió bírálatánál húzta meg a kutatások és a feltárások határát a történészek számára. Önnek mégis megjelenhetett egy tárgyilagos hangú kötete a Horthy-kor katonai elitjéről. Ezt hogy engedhették meg?
Szakály Sándor: A határok szigorúak voltak. M. Somlyai Magda és Karsai Elek közzétett egy dokumentum-összeállítást 1970-ben a második világháborús magyarországi „felszabadító harcokról”, A felszabadulás krónikája címmel. A kötetbe bekerült néhány olyan korabeli levél, jelentés és feljegyzés is, amely a Vörös Hadsereg katonáinak viselt dolgairól szólt. Ezt a könyvet azonnal bevonták. Ha egy kutatásnak és publikációnak nem volt kommunistaellenes éle, akkor nem akadályozták az embert. Ez már persze az 1980-as évek második felét jellemezte. Persze még akkor is működtek a régi, keményvonalas reflexek. A magyar katonai elit című könyvem szinopszisát egy teljes évig tologatták ide-oda a szerkesztők, nem merték a kiadó vezetője, Kardos György elé vinni. Kardos előbb katpolos, majd ÁVH-s tiszt volt a Rákosi-érában… Nos, amikor megnézte végre a szinopszisomat, csak annyit mondott, kössenek szerződést a szerzővel. Nagy áttörésnek számított, amikor a História című történelmi folyóirat 1988-ban elsőként közölt cikket idehaza a Molotov–Ribbentrop-paktumról, annak a szövegét is közreadva. Korábban a paktum létét is tagadni kellett. –
Marinovich Endre: A szigorúan vett tabuk közé tartozott az úgynevezett 1944–45-ös átmenet időszaka, pontosabban az, hogy miként rekrutálódtak a kommunista előd- és utódpártok, milyen szerepet játszottak és hogyan tevékenykedtek valójában ekkor. Tabu volt a Moszkvából visszaérkezett kommunisták és az itthon maradt elvtársaik közötti feszültség kérdése is. Léteztek ugyanis zártkörű kiadványok, az MTI készítette ezek egy részét nyugati fordításokból, de csak az elit tagjai kaptak belőle. Zártkörű változatban jelent meg például Churchill kötete is a második világháborúról. Ugyancsak így adták ki a jugoszláv Edvard Kardelj híres könyvét, Az új osztályt. Ha egy kutató ügyes volt, ismerte a beszerzési forrásokat, akkor informálódni tudott.
S. F.: Más kérdés, hogy mit kezdhetett az információkkal. A publikációiban nem hivatkozhatott rájuk, ugye?
Sz. S.: Azért nemcsak a publikálás, de a kutatás szabadságát is korlátozták. Egyetemi hallgatóként szerettem volna adatokat gyűjteni a Párttörténeti Intézet Archívumában. Egy kommunista összeesküvés történetét kutattam, amely az Eötvös-collegiumban szerveződött, s az érintettek kapcsolatba kerültek Rajk Lászlóval is! Az intézetből azonban az a válasz érkezett a kérelmemre, hogy egyetemi hallgatók számára nem biztosítják a kutatás lehetőségét.
M. E.: Nem volt mindegy, ki milyen ponton feszegeti a határokat. Az 1960-as évek végén, amikor a közgázon a public relationsból írtam a doktori dolgozatomat, ez a téma idehaza még teljesen ismeretlen volt. Másfél évig házaltam az anyaggal, míg végre hajlandók voltak kézbe venni, bár több esetben is figyelmeztettek, hogy ebben a témában Magyarországon nem lehet doktori címet szerezni. Ekkor találkoztam egy keletnémet professzorral, akinek szintén a PR volt a kutatási területe, s ő is akadályokba ütközött. De rájött, hogy ha azt a nevet adja a PR-nak, persze németül, hogy szocialista nyilvánossági munka, akkor könnyen boldogul. Követtem őt.
S. F.: Emlékszem arra a visszhangra, amely Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című könyvének megjelenését kísérte 1968-ban. Ez a kötet jelentette a történettudomány rendszerváltozását? Sz. S.: A közvélemény számára nagy áttörést jelentett. Mert rendes, de megtévesztett, illetve áldozatul odadobott embereknek ábrázolta az egyszerű katonákat. A tisztek azonban fasiszták maradtak. Ezért nem is volt sikere az emigráció körében.
M. E.: Nézőpont kérdése minden. Itthon bátor és előremutató személyiségnek tekintették Nemeskürty Istvánt, Márai Sándor viszont egyszerűen csak kommunista irodalomtörténésznek nevezte a naplójában.
Sz. S.: A nézőpontról jut eszembe: kezdetben a magyarországi Tanácsköztársaság történetével sajátosan bánt a rendszer, mert Rákosi ugyan jelentős szerepet nem vitt benne, de a tevékenységét illett volna kiemelni, Kun Béla pedig Sztálin haláláig még „rossz ember” volt. De ahogy Rákosi távozott a Szovjetunióba, és Kun Béla is a „törvénytelenségek áldozatává” nemesült, már más hangvételű írások jelentek meg. Persze az igazi elemzése mind a mai napig várat magára. Akárcsak Károlyi Mihály tevékenységének és életútjának kritikus értékelése, Litván György és Hajdu Tibor munkái ellenére. Nem véletlen, hogy egykoron Károlyi visszaemlékezései is csak bizonyos szövegrészek elhagyásával jelenhettek meg idehaza a szocializmus évtizedeiben, és az 1945 előtt emigrációban eltöltött éveivel kapcsolatban is lenne még mit feltárni.
S. F.: Milyen konkrét jelei voltak annak a nyolcvanas évek második felében, hogy a történettudományban is változások következnek? Erdély témájának előtérbe kerülése például ?
Sz. S.: Trianon és Erdély nagyon érzékeny problémának számított. Az akkori, hivatalos állásfoglalás szerint ha voltak is rendezetlen kérdések Magyarország és szocialista szomszédai között, azokat a proletár internacionalizmus úgyis megoldja. Ezért óriási vitákat váltott ki Illyés Gyula témába vágó cikke a Magyar Nemzetben vagy a Köpeczi Béla által szerkesztett háromkötetes Erdély-történet. Ráadásul a magyar értelmiségi elitben voltak olyan nagy műveltségű, elcsatolt területekről származó egyéniségek, akik bekerültek itt az MSZMP „struktúrájába”, de nem akarták megtagadni a gyökereiket. Azzal aztán, hogy a nyolcvanas évek közepén létrejött a Magyarságkutató Intézet, már érezni lehetett, hogy jelentős változások következhetnek.
S. F.: Nem lehetett könnyű Juhász Gyulának, aki az intézetet vezette…
Sz. S.: Többszörösen sem. Ha jól emlékszem, 1978-ban jelent meg egy kötete az 1943-as magyar–brit titkos tárgyalásokról. Közreadott benne egy dokumentumot, amelyben Molotov azt mondja a moszkvai brit követnek, hogy mindazért, amit a magyar hadsereg művelt a Szovjetunióban, az egész magyar népnek felelnie kell. És ez véletlenül átment a Kossuth Könyvkiadó szerkesztőin, vagy szándékosan behunyták a szemüket. Nem tudni.
S. F.: Antall József történész volt. Mint miniszterelnök milyen szerepet szánt a történettudománynak? M. E.: Ezt így talán nem is tudta átgondolni, annyira gyorsan zajlott a változás. Még 1988 nyarán összefutottam vele az autójavítóban. Antall József akkor úgy látta, nagyon lassan mozdulnak a dolgok a politikában, öt éven belül semmi érdemleges sem történik majd. Nem lett igaza. Egyébként történészi munkássága mindig is szerepet játszott politikai pályafutásában, a történelem nála a munka szellemi hátterét adta. Nemzetközi tárgyalásain is szívesen vették a partnerei, hogy háttér-információkkal, történelmi összefüggések feltárásával ábrázolta számukra a kelet-közép-európai változásokat. Hiába járt le az előre meghatározott harmincperces tárgyalási idő, amikor megbeszélést folytatott például az idősebb George Bushsal, az amerikaiak mindig hosszabbítottak, mert az elnököt annyira érdekelték a térségbeli mozgások történelmi mozgatórugói.
S. F.: Németh Miklós tisztelte Antall Józsefet, de azt írja könyvében, ezek az előadások néha türelmet próbálóan hosszadalmasak voltak…
M. E.: Egyszer egy tárgyalás előkészítése során meg is üzenték az amerikaiak, ha lehet, akkor a megbeszélések során hagyjuk el a történelmi hátterezést. Pedig nem sokat tudtak a térségről. Henry Kissinger sem. Ő azt mondta egyszer, sajnos az amerikai kongresszusban és a szenátusban összesen öt ember tudja, mi a különbség Szlovákia és Szlovénia között, de csak azért, mert ők kelet-európai származásúak. Na akkor tudják-e, mi az a Szlavónia? – kérdezte Antall József, mire Kissinger csak nézett, elkerekedett szemekkel. Persze még a hazai pragmatikusok is rossz néven vették a történelmi hátterezést. Olyan emberekről beszélek, akik ma is úgy vélik, hogy az általános műveltségnek nem kell szerepet játszania a politikai döntéshozatalban.
S. F.: Mit tett a miniszterelnök a régi, szocialista típusú történelemszemlélet megváltoztatásáért?
Sz. S.: Antall Józsefnek 1991-ben volt például egy hosszú és nagy beszéde a Hadtörténelmi Intézet és Múzeumban. A magyar királyi 2. honvéd hadseregre emlékezett. Gyakorlatilag azt mondta ki, hogy a Horthy-kor Magyarországa nem egy fasiszta állam volt, a katonák, akik elestek a Donnál, nem számkivetettek, nem halálra ítéltek, de nem is fasiszták voltak. A politikai baloldalon igen nagy felzúdulás követte ezt a beszédet. Egyébként mondott egy hasonló beszédet is augusztus 20-án 1993-ban. M. E.: Igen, ez az utolsó nagy beszéde volt. Történelmi áttekintést adott benne a magyarság sorsáról, összekapcsolta a napi politikai ügyeket a történelem eseményeivel, a beszéd tele volt analógiákkal, párhuzamokkal.
S. F.: Azelőtt ez nem volt szokás…
M. E.: Nem, mert a pártállami politikusoknak nem volt meg ehhez a műveltségük. Németh Miklós kiemelkedik közülük, bár még ma is érezni rajta az apparátcsik stílust. Antall József az alapvető történelmi köteteket behozta a miniszterelnöki dolgozószobájába. Bizonyos problémák áttekintésénél például kinyitotta ezt vagy azt a könyvet. Nem konkrét megoldási módokat keresett bennük, hanem inspirációt.
S. F.: Volt kedvenc történelmi témája?
M. E.: Például a szociális piacgazdaság kialakulása ilyen volt, Oskar Lange könyvei is ott sorakoztak a szobájában a polcon.
S. F.: A történettudományban lezajlott rendszerváltozás nem okozott egyfajta zavaró tarkaságot?
Sz. S.: A sokszínűség nem rossz dolog, de ez csak a megközelítések tarkaságát jelentheti, s nem a tényekét. Egyébként az a helyzet állt elő, hogy a történettudomány a rendszerváltás előtt számos kérdésben, így például a Horthy-korszak megítélésében is sokkal árnyaltabb volt, mint a rendszerváltoztatás után tíz évvel. Ma kizárólag 1944 alapján ítélik meg a korszakot, s ebbe vastagon belejátszanak az aktuálpolitika szempontjai is. A két világháború közötti korszakot csak fekete-fehérben láttatják egyes kutatók.
S. F.: Szerencsére vannak árnyaltabb ábrázolások is.
Sz. S.: Bizonyos tévhiteket évtizedek alatt sem lehet kiverni az emberek fejéből. Ilyen például az, hogy Magyarország törvénytelenül hadat üzent a Szovjetuniónak. Magyarország egyrészt nem üzent hadat Moszkvának, másrészt az, hogy Bárdossy László miniszterelnök-külügyminiszter bejelentette, hogy Magyarország az őt ért nem provokált támadás következtében a hadiállapotot a Szovjetunióval beállottnak tekinti, nem volt törvénytelen. Ezt már a nyolcvanas években leírtam, de sok közíró, publicista még ma is a régi lemezt forgatja. Mindig az adott korból és annak viszonyaiból kell kiindulni. Azt kell megnézni, hogy az adott időszakban hol tartott Magyarország, mennyiben lehetett összevetni Olaszországgal, Romániával, Lengyelországgal… Magyarország akkor Európa középmezőnyében volt, annak is a felső részében.
M. E.: Ausztria és Magyarország gazdasági mutatói között nem volt érdemi különbség az 1930-as évek végén. Egy szemtanútól hallottam, hogy 1947-ben Budapesten már megindult az élet, kinyitottak az üzletek, működtek a mozik, az éttermek, Bécsben viszont ekkor még nem volt közvilágítás sem, és romok között botorkáltak. Ezt az előnyét viszont Magyarország 1950 és 1955 között elherdálta.
Sz. S.: Trianon után ez a kisemmizett kis ország húsz év alatt Európa középmezőnyének felső sávjába emelkedett. Túllépve olyan országokat is, amelyek jelentős területeket és erőforrásokat szereztek tőle.
M. E.: Éppen az a Veritas Történetkutató Intézet fő feladata, hogy leszámoljon számos olyan sztereotípiával, amely ma is uralja a közgondolkodást, s erre csak ráerősítenek bizonyos publikációk, megnyilatkozások. Sajnos az emberek kényelmesek, nem akarják átgondolni azt, amit egyszer már a fejükbe tuszkoltak. Ennek szellemében készülünk például a kiegyezés 150. évfordulójára is, amelyet egy eddig kevéssé ismert összefüggésrendszerbe helyezünk, s megmutatjuk a horvát–magyar kiegyezés történetét is. Mert erről csak nagyon kevesen tudnak. - Sinkovics Ferenc
Magyar Hírlap2015. január 23.
Az űrlap alja
Nagyváradról a BBC History magazinban
Kormányos László, Péter I Zoltán, Szilágyi Aladár és Szűcs László – négy váradi szerzője van a BBC History folyóirat januári számának, melyet szerdán este mutattak be a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeumban Papp Gábor főszerkesztő és a szerzők jelenlétében. A megjelenteket Imre Zoltán, a múzeum igazgatója köszöntötte, majd Papp Gáborral és a szerzővel Körössi P. József beszélgetett.
A főszerkesztő többek között elmondta, hogy négy évvel ezelőtti megjelenésük óta Magyarország legolvasottabb történelmi folyóiratává váltak, az általában 17-18 ezer kinyomtatott példányból általában 14-15 ezer elkel. Tartalmuknak felét az angol anyalapból veszik át, azonban nincs tematikai megkötöttségük, az elmúlt 15-16 év anyagából válogathatnak, a lap tartalmának mintegy 30 százaléka magyar történelemmel foglalkozik, a fennmaradó részt magyar szerzők nem magyar vonatkozású anyagai alkotják. Nehéz megtalálniuk az egyensúlyt, hiszen a napi politikai mellett ma Magyarországon a történelem a legmegosztóbb téma egy amúgy is megosztott társadalomban, szögezte le a főszerkesztő, aki azt is hozzátette: büszkék arra, hogy a szakma élvonalába tartozó magyarországi történészek, például Romsics Ignác, Ungváry Krisztián és Ormos Mária nekik írnak.
Szilágyi Aladár írásában a Trianon utáni Nagyváradot ismerteti, mint mondta, az első évek a felocsúdás évei voltak, ugyanakkor gazdag volt Várad élete, a bőség zavarával kellett megküzdeni cikke megírásakor. Szűcs László két egymás mellett létező identitásról ír, arról, hogy szinte megszűnt a kultúrák közötti átjárás. Kormányos László 2008 óta dolgozik Nagyvárad krónikáján, ebből a várhatóan 2016-ban megjelelő könyvből kerültek be szemelvények a folyóiratba, Péter I. Zoltán pedig a város századfordulós életével foglalkozik. Az est végén a szervezők nevében Szabó Ödön képviselő köszöntötte az egybegyűlteket, és többek között arról is beszélt, fontos lenne Kormányos László munkájának románra való lefordítása, hogy akár forrásként is használhassák azt. A lapszám jövő péntektől kapható az Illyés Gyula könyvesboltban.
Fried Noémi Lujza
Reggeli Újság (Nagyvárad)2015. január 28.
A Pece-parti Párizs története a BBC History folyóiratban
Nagy érdeklődés övezi a magyarországi BBC History történelmi folyóirat idén útjára bocsátott sorozatát, amely Nagyváraddal indul, és az egykor Magyarországhoz tartozó nagyvárosokat hivatott bemutatni.
Ady Endre Pece-parti Párizsának históriájáról helyi szerzők – Kormányos László, Péter I. Zoltán, Szilágyi Aladár és Szűcs László – értekeztek, körüljárva a témát a régmúlt, a két világháború közötti, a századfordulós és a közelmúlt időszakának vonatkozásában.
„Mivel ez Magyarország legnagyobb példányszámú történelmi magazinja, fontos reklámot jelent a városnak” – mutatott rá a Krónikának Szűcs László. A magas mércét felállító folyóirat tartalmának ötven százaléka a nívós brit szerkesztőség gyűjteményéből származik, míg másik felét a magyarországi szerkesztőség állítja össze.
Szűcs László azt is elmondta, az idei tematikus sorozat tizenkét, határon túli nagyvárost mutat majd be – így Nagyvárad után a későbbiekben többek között Kolozsvár és Pozsony históriája is helyet kap a lap hasábjain. Az aktuális, januári számot nemrég mutatták be a nagyváradi közönségnek, és akkora volt iránta az érdeklődés, hogy a szerzőkkel való beszélgetést követően nem is jutott mindenkinek a helyszínre elvitt példányokból.
Péntektől viszont már kapható lesz a helyi Illyés Gyula Könyvesboltban – tájékoztatott Szűcs, aki a város közelmúltjáról és jelenkoráról értekezett. Nagyvárad 2 az 1-ben című munkájában elsősorban arra mutat rá, hogy a partiumi megyeszékhelyen hiába van két közösség, nincsenek kulturális kapcsolatok a románok és a magyarok között.
„A 2 az 1-ben instant kávéhoz hasonlítanám a helyzetet, csak a két kultúra nem keveredik” – példázta a szerző, aki tanulmányában a 70-es évektől a jelenkorig tárta fel a város jellegzetességeit. Péter I. Zoltán a holnaposok városát, pontosabban a századfordulós Váradot mutatja be. Szilágyi Aladár a két világháború közötti időszakról írt tanulmányt, a történelemtanár Kormányos László pedig a régmúlt idők krónikáját tárja az olvasó elé.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)2015. január 30.
A kör bezárul?
Az 1989-es rendszerváltás előtt e térség politikai szabadságra vágyó értelmisége hajlamos volt nagyobb szerepet tulajdonítani a ténylegesnél a sajtónak és sajtószabadságnak, és többet belelátni, mint amennyi a demokratikus keretek között e témakörben garantálható. Szó se róla, a sajtószabadság rendkívül jelentős szabadságjog, egyike a legjelentősebbeknek. Ha tényleges lenne, és nem látszólagos, akkor a globalista háttérhatalom, amely Európában és Észak-Amerikában pórázra fűzte a legjelentősebb médiaorgánumokat, aligha vezethetné orránál fogva a világ közvéleményét. A múlt rendszer idején a demokratikus berendezkedéssel kapcsolatban dédelgetett illúziók szerint a sajtószabadság garantálja, hogy bármilyen politikai, államhatalmi vagy társadalmi anomáliáról szólni lehet, s ha egyszer valami megjelent a médiában, akkor az szinte egyenértékű a probléma megoldásával. A politika ugyanis, ahogy azt ma is tanítják a felsőoktatásban, demokráciában becsatornázza a társadalmi érdekeket, a pártok a népakaratot képviselik, a parlamentben pedig a választók akarata érvényesül.
Kendőzetlen kendőzés
Ehhez képest a valóságban a sajtószabadság abban merül ki, hogy elvben, megfelelő tőkeerő birtokában bárki alapíthat újságot, rádiót, tévét, és nincs intézményesített állami cenzúra. A „bárkik” köre a társadalom elenyésző százalékára szűkül, formalizált, előzetes állami cenzúra nincs, de utólag bizony retorzió érheti azt, aki másként értelmezi a sajtószabadságot, mint a világot vezető globalista oligarchia. Lásd például a Charlie Hebdótól antiszemitizmus vádjával elbocsátott újságírót, vagy a tragikus események után letartóztatott kamaszt, aki egyetlen vallási közösség ellen sem izgatott, mindössze azt fejezte ki karikatúrájával, hogy a Koránhoz hasonlóan a Charlie Hebdo sem képes megvédeni munkatársait a golyóktól. Arról pedig végképp nincs szó, hogy az újságokban, rádiókban bármilyen vélemény megjelenhetne, a tulajdonosok belátására van bízva, hogy cenzúrát gyakorolnak-e vagy sem.
A gyakorlatban pedig egyes szerkesztőségek kimondva-kimondatlanul ideológiák és/vagy politikai erők köré szerveződnek. Ami egyébként nem feltétlenül baj, az már inkább, hogy egyes kérdésekről sok orgánumban nem lehet kendőzetlenül írni, s az is, hogy egy társadalmi probléma sajtótémává emelése még nem hozza közelebb annak megoldását. Merthogy az a bizonyos érdekbecsatornázás illúzió, a politikai piac oligopolisztikus, a már bent levő szereplők brutálisan megnehezítik újabbak ringbe lépését. Elég csak az irreálisan magas, alkotmányos elvekbe ütköző 5 százalékos küszöböt említeni, de ilyen a román párttörvény is, amely a maga abszurd és képtelen szigorúságával iskolapéldája a politikai elit pozícióőrző reflexének. Kialakul két-három politikai tábor, aminek következtében erősödik a politikai piac „kínálati” jellege. A társadalmi problémák nagyobb része pedig parlagon marad.
Esély a megjavulásra
Vegyünk egyetlen példát, amely ma, a közbiztonság európai szintű leromlásának idején igencsak aktuális. A többszörös gyilkos Magda Marinko, aki haszonszerzés reményében irtott ki egy egész családot, de egyéb súlyos bűncselekmények is a számlájára írhatók, 2020-ban kiszabadulhat.
Fenyegető perspektíva, és csak a jéghegy csúcsának is a legteteje. A halálbüntetés vitatható emberiességi szempontokból, a tényleges életfogytiglan viszont aligha. Csak ez garantálja az antiszociális, önmagukban veszélyt hordozó emberformájú lények elkülönítését a tisztességes, dolgozó emberektől. Mi ér többet: az a parányi, sőt, elenyésző esély, hogy aljas indokból, hidegvérrel gyilkoló ember a börtönben megváltozik, „megjavul”, vagy azoknak az élete, akiket szabadulása után súlyosan veszélyeztethet? Nem hiszem, hogy létezik ép erkölcsi érzékkel rendelkező ember a Földön, aki erre az egyszerű kérdésre ne tudna egyértelmű választ adni, és ne az ártatlan életeket tartaná többre egy gonosztevő megváltozáshoz való „jogánál”.
Mint ahogy az sem kétséges, hogy ha a sokat emlegetett népakarat érvényesülne, valamennyi országban önfenntartó börtönök működnének, hisz micsoda abszurdum, hogy a társadalom értékteremtő, adófizető részének pénzén Európa-szerte luxuskörülmények között lebzselnek a gonosztevők, akiknek a börtön a maguk szubkultúrájában virtus és továbbképző intézet. A balliberális ópiummal mákonyozott jogásztársadalom és politikai elit mégis blokkolja e kérdések megoldását – sajtószabadság ide vagy oda.
Az igazi veszély
A globalista gyarmatosítók pedig, ahol csak lehet, „lábon” megveszik mindkét tábort a sajtóholdudvarával együtt. Románia megint csak iskolapélda erre. Magyarország kétszeresen is anomália, azért is zúdít rá össztüzet a Bogár László által „pusztító világerőnek” nevezett háttérhatalmi konglomerátum. Egyrészt a kormányfő, Orbán Viktor nem hajlandó úgy táncolni, ahogy a globális háttérhatalom látható intézményei, a multinacionális vállalatok, a bankszféra, valamint az Egyesült Államok kormánya elvárja, másrészt európai mércével mérve igen erősek a nemzeti radikálisok, akik már létrejöttük idején elutasították az Orwell által vizionált globalista „újbeszélt”, annak szinte összes tabujával.
Visszatérve az alapgondolatra: a sajtószabadság a politikai szabadságnak szükséges, de nem elégséges feltétele. Olyan politikai érték, amit akkor is meg kell őrizni, ha egyesek blaszfémiára használják. Annál is inkább, mivel az igazi veszélyt a sajtószabadságra nem a magamutogató, polgárpukkasztó gyökértelenek jelentik, akik mások hitét gúnyolják, és ezzel jó esetben kivívják a társadalom egészséges részének jogos megvetését, hanem a mindenféle szabadságot, így az emberi méltósághoz való jogot, az élethez való jogot, a magánélet szentségét, a lelkiismereti szabadságot a maga szájíze szerint értelmező globalizmus.
A „gyarmatosítók” által nekünk szánt jövőre tökéletesen illik Illyés Gyula örök klasszikusának mélyen szántó, aforizmatikus mondata, miszerint „eszmélnél, de eszme csak övé jut eszedbe.” Ezt kellene megakadályozni, mert ezzel a kör bezárul, nincs kitörési pont, a civilizáltnak mondott világ pedig a mátrix foglyává válik.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)2015. január 31.
Szellemi otthonteremtés
Beszélgetés a 70 éves Cseke Péter íróval
Cseke Péter (1945, Recsenyéd) író, szociográfus, irodalom- és eszmetörténész. A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakot 1968-ban; ezt követően falujáró újságíró volt a bukaresti Falvak Dolgozó Népe című hetilapnál; 1990-től a Korunk szerkesztője s egyszersmind egyetemi oktató; több magyar nyelvű szakirány beindítója, 2003-tól doktori témavezető. Pályáját szociográfiai riportokkal kezdte, művelődés- és irodalomtörténeti tanulmányokkal folytatta. Eddig harminc önálló kötete, illetve eszmetörténeti kiadványa látott napvilágot. Pro Literatura (2004), Szabó Zoltán- (2005) és Aranytoll díjas (2010), a Magyar Érdemrend tisztikeresztjének kitüntetettje (2014).
– A Nagy-Homoród mentén született, de nem Székelykeresztúron végezte a középiskolát, hanem Székelyudvarhelyen, a mostani Tamási Áron Gimnáziumban. A szülei miért döntöttek ekképpen?
– A kérdés vélhetően arra utal, hogy unitárius vidéken láttam meg a napvilágot. Keresztúron akkor még valóban működött az Unitárius Gimnázium, de nem sokáig, mert az 1948-as tanügyi reform megszüntette. Ha nem így történik, akkor gyepesi származású népes családomból minden bizonnyal én lettem volna a második, aki tanévkezdő őszidőkben degeszre tömött szalmazsákjával a kénosi tetőn át Keresztúrra szekerezik. Az "égbe emelő" kapaszkodó előttem is ott állt, Felsőboldogfalvánál azonban Udvarhely irányába fordultunk. Nem szekérrel, hanem – az idők változásának jeleként – a recsenyédi közös gazdaság traktor vontatású utánfutójával. A hetvenes évek elejének átmenetileg szabadabb légkörében Ég és föld között lebegő szalmazsáktutajok című írásomban próbáltam rögzíteni azoknak az időknek a hangulatát…
– Korábbi beszélgetésünk során említette ’56-ot. A magyar forradalom milyen nyomot hagyott egy tizenegy éves legénykében?
– A történelmi távlat rendre helyükre rakja a dolgokat. Az efemer történések is beszédesekké válhatnak, ha meg tudjuk "szólaltatni" azokat. Beszédes szótlanság című "időrobbanásos" esszémben már felvillantottam egy-két epizódot (Időrobbanás. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003. 237–240.); ami még megírásra vár, azt készülő szülőföld-szociográfiámban szeretném kibontani. Hiszen még nem faggattam ki a szülőfalumban kristálydetektoros rádiót építő Bartha István barátomat, az ’56 októberében Budapesten Molotov-koktélokat készítő és dobáló Néma Pali szentpáli osztálytársamat, nem törlesztettem adósságomat Kozma tanító bácsival szemben, aki a negyvenes évek elején Szabó Gyula útját is egyengette Székelykeresztúr és az írói pálya irányába. És hát arra is emlékszem, hogy 1957 elején dühösen dobta vissza rajoni "irodalmi versenyre" készített irományomat. Miért nem azt írtam meg – dördült rám –, ami velünk történt?! Miért kellett a fél falut tömörítő közösből kiállnunk?! Megírtam. Nagy cirkusz támadt belőle a rajonközpontban. Na de, egy életre megjegyeztem: írni csak a velünk történt dolgokról érdemes, és azokról is lehetőleg úgy, hogy az igazságot fényre deríthessük.
– Miként emlékszik a Szabó Gyulával való első találkozására?
– Az egyik udvarhelyi magyartanárunk, László Béla évfolyamtársa volt Létay Lajosnak, az Utunk 1958 utáni főszerkesztőjének. Akkoriban zajlott az írók egy részének letartóztatása, mások elnémítása, irodalompolitikai vesszőfuttatása. Az '56 utáni "irodalmi frontvonalról" mit sem tudtam, Szabó Gyula ’58-as vesszőfuttatásairól is utólag értesültem, főként azt követően, hogy az udvarhelyi gimnáziumba bekerülve Utunk-olvasó lettem, és 1962. február 10-én ott voltam a művelődési ház irodalmi matinéján. Az Utunk és a Steaua csapatával már előző este megismerkedhettem, mert László Béla felkérésére a vacsora felszolgálásában segédkeztem. Nagy volt az örömöm, csupán azt sajnáltam, hogy Szabó Gyula időközben "hazaszaladt" Almásra. A matinét követően szegődtem melléje, miközben a főtér felé tartottunk. Ma is csodálkozom, hogy volt bátorságom megszólalni. El szerettem volna mondani, hogy Akácos Miska és Gondos Eszti történetében egy kicsit a nagybátyáméra ismertem, és a "menyasszonyszöktetés" sem volt ismeretlen akkoriban mifelénk, a Nagy-Homoród mentén, de közben fölértünk a főtérre, ahonnan az írók a Tompa László lakása felé vették az irányt.
– Cseke Péternek sikerült-e kapcsolatba kerülnie a "székely Athén" neves személyiségeivel…?
– Tompa Lászlóval személyesen nem találkoztam, a költészetével azonban igen. Tomcsa Sándorhoz egyik diáktársam vitt el, aki az író rokonságához tartozott. Ennek a vasárnap délelőttnek az élményével jelentkeztem az iskola irodalmi faliújságján. Amikor bejutottam a gimnáziumba, nagy hatással volt rám, hogy az önképzőköri fórumon az előttem járó "rövidnadrágos" Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András költészetéről olvashattam… Egyetemi hallgatóként is állandóan visszajártak, és 1963 őszétől is ők voltak számomra a léptem igazító "péntek esti srácok", ők juttattak szóhoz a Gaál Gáborról elnevezett irodalmi körben.
– És az egyetemi városban kik kalauzolták?
– Kányádi Sándor és Balogh Edgár, később Borbáth Károly. Szabó Gyulával sem szakadt meg a kapcsolatom. A felvételi előtt verssel és prózával jelentkeztem nála Almáson. Később, akárcsak Kányádi, bőven ellátott szerkesztői tanácsokkal. Szükségem is volt ezekre, hiszen mind Kányádi, mind Szabó Gyula édesapja olvasta a lapot. Nekem akkor ők jelentették az újságírói/szerkesztői igények megtestesítőit. "Kár annak a papír – Kányádi apó intelmét örökre megjegyeztem –, aki nem tudja azt megművelni…" Mindent a szántáshoz, a kaszáláshoz, az erdöléshez viszonyított, Kurta Szabó Mózes pedig a Pireneusokon inneni és túli igazságokhoz… Hogy milyen mélyen megragadtak bennem ezek az intelmek, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a múlt évben Torontóban Kányádi apóval indítottam egyik előadásomat.
– Milyen volt ez a huszonkét év, amit – kezdetben Bukarestben, majd Kolozsváron – a lapnál töltött?
– Még nem tudok érdemben válaszolni a kérdésre, nem kaptam vissza a szekuritátés dossziéim "preparált" szövegeit sem. Az 1968 és 1978 közötti "terepjárásokból" nőttek ki első szociográfiai riportjaim, ezekből pedig a riportköteteim. Következett egy periódus, amikor Bukarestben mondatról mondatra átírták a cikkeimet. (Itt szándékosan nem említek nevet, mert nem akarom egy ’56-ban felelőtlenül hőzöngő, később sokaknak ártó, irigy dilettáns utóéletét meghosszabbítani.) 1985-ös, első házkutatásunk után még "átcsúszott" valahogy Hazatérő szavak című – háromkötetnyi kéziratból újjászerkesztett – kis könyvem, de ezt követően sem a Korunkban, sem A Hétben, sem az Igaz Szóban nem publikálhattam. Sőt, a nevemet sem lehetett leírni. A falusiak hetilapjánál pórázra fogtak, de nem rúgtak ki. Ha munkanélkülivé válok, nyomban letartóztathattak volna mint "munka-kerülőt". "Az agrikultúra is kultúra" – jelentette ki a Központi Bizottságnak a magyar sajtóért felelős (Bukarestben ma is élő) teljhatalmú ura. Terheljenek le úgy – adta ki az utasítást a fővárosi Sajtóházban székelő szerkesztőségben –, hogy ne maradjon időm a művelődéstörténet területén bóklászni. Könyv és kenyér című riportkötetem 1991-ben úgy jelent meg a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál Kerekes György szerkesztésében, ahogyan azt Létay Lajos 1988-ban és 1989-ben az Utunkban leadta. Még a száműzött magyar helységneveket sem kellett visszaállítani. Irodalmi idézetekkel eleve úgy "kódoltam be" azokat, hogy az olvasó tisztában lehetett azzal, hol járok. Megtehettem, mert a szerkesztőként olyan kiemelkedő kolozsvári személyiségek voltak a mentoraim, mint a nagyvilág mezőgazdaságára kitekintő dr. Nagy Miklós vagy Pap István professzor, a későbbi akadémikus, akik – bárhol is találkoztunk szellemi munkától elbátortalanított gazdamérnökökkel Erdély- szerte – létfilozófiai szinten beszéltek a jobb sorsra érdemes gazdatudományok alapvető kérdéseiről.
Más szempontból is érdemes visszatekintenem arra a korszakra. Egyetemi hallgató koromban a kolozsvári stilisztikai iskolát megteremtő Szabó Zoltán professzor műhelyében sajátítottam el a kutatásmódszertant. Már 1968 őszén be szerettem volna iratkozni a doktori képzésre, de az ’56-os magyar forradalom vérbefojtása idején kinevezett főszerkesztőm nem adta beleegyezését ehhez. Mégis hasznát vettem annak a periódusnak. Mindenik esztendő januárjában – abban a hónapban vettem ki rendszerint a törvényesen járó évi szabadságomat – reggeltől estig a Központi Egyetemi Könyvtárban tartózkodtam, ahol nem értek utol a bukaresti üzenetek (a diktátor házaspár születésnapi ünneplését illetően). Végül 1995-ben doktoráltam, amikor egyetemi oktató voltam. De akkor már felszabadult értékszemlélettel írhattam újra disszertációmat. Abból született meg aztán a budapesti Balassi Kiadónál megjelent Horváth István-monográfiám is 2000-ben.
– A szekuritáté állandóan figyeltette, a három előcenzúrázás után kiadásra előkészített Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című kötetét 1986-ban bezúzásra ítélték. Miként vészelte át a vészkorszakot? Ki volt a mércéje?
– Mindenekelőtt az esszéíró Németh Lászlót említeném. Aztán Kóst, Kuncz Aladárt, Balázs Ferencet, Tamási Áront, Illyés Gyulát, Cs. Szabó Lászlót, a szociográfus Szabó Zoltánt…
– Miért éppen őket…?
– Mert objektív világlátásra s reális helyzetfelismerésre tanítottak, és mert a közjó érdekében cselekvésre késztettek…
– Ha jól emlékszem, az írói indulását meghatározó műfaját eleve a cselekvés költészetének tekintette. Holott a Korunkban, az Utunkban, az Ifjúmunkásban, a Vitorla-ének című antológiában kötetnyi verset tett közzé…
– Szociográfiai riportokat tartalmazó Forrás-kötetem, a Víznyugattól vízkeletig hátlapjára ezt írtam volt 1976-ban: "Hogy miért éppen ehhez az »előnytelen« műfajhoz ragaszkodom? Nem érzékelném eléggé a korlátait? A kérdések nem az enyémek; illő tehát, hogy legalább itt megköszönjem őket. És velük együtt a baráti tanácsot: aki így indul, annak egy életen át kell bizonyítania…" Írtam és fordítottam verset, a karcolatot és az elbeszélést is kedvemre valónak éreztem. Kányádi Sándor prózaírásra biztatott, Szabó Gyula a verset ajánlotta. Írtam annyi verset, hogy megtudjam: nem vagyok vérbeli költő. Későre találtam rá a magam műfajára, a szociográfiára, majd az irodalom- és eszmetörténeti tanulmányra. Időközben összeállítottam jó néhány bibliográfiát, szerkesztettem antológiát (a Tizenegyekről), előkészítettem dokumentumkötetet (az Erdélyi Fiatalokról, a Nem lehet vitáról), írtam mikrofilológiai alapozottságú, tényfeltáró tanulmányokat, jelenség-monográfiákat (a népi irodalomszemlélet kérdéseiről, a magyar szociográfia erdélyi műhelyeiről), írói monográfiát, szerkesztettem kismonográfia-sorozatot (Közelképek címen a Kriterionnak); egyikkel sem volt annyi gondom, mint a közel három évtizede készülő Jancsó Béla-leveleskönyvvel: e levelek háttérvilágában ott feszül a két világháború közötti időszak Kárpát-medencei eszmetörténete, drámai kisebbségtörténete, a Trianon utáni társadalom mélyszerkezete; ezzel is az irodalomtörténeti szintézisek előmunkálatainak nélkülözhetetlenségére akartam rámutatni… Minek következtében sokszor bizony az élet és az irodalom "harmadik helyezettjének" érezhettem magamat. Most látom csak, micsoda előnyt jelentett számomra az, hogy fiatal alkotói korszakomban nem kaptam meg a nekem szánt bukaresti irodalmi díjakat; hogy a nyolcvanas évek második felében a szekuritáté "azon melegében" vitte el még be sem fejezett kisebbségtörténeti kézirataimat; hogy a kilencvenes évek derekán sokan nem értették: újságíróból miként lehet valaki egyetemi tanár? Mit is válaszolhattam volna? Az újságíróból/szerkesztőből minden lehet, ha idejekorán felhagy… a hírlapírással. Így szereztem a tudományműveléshez nélkülözhetetlen interdiszciplináris szemléletet.
– Öt évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy Atosfalván a kakasok, Kolozsváron pedig a megírásra váró kéziratok költik fel… Ez ma is érvényes?
– Bizony. A hazatérő szavak útján a szellemi otthonteremtést szeretném előmozdítani ma is. Amikor például Lakitelekre megyek, azok a kakasok azért kukorékolnak, hogy Makfalván újra megnyithassa kapuját a Wesselényi Népfőiskola. Amikor az Egyesült Államokba repültem, azzal a célkitűzéssel indultam, hogy a szétszórtságban élő nyugati magyarok hazajárásáról Korunk-számot szerkesszek, szülőföld-szociográfiámat pedig újabb fejezettel gazdagítsam.
– Többször kitüntették. Melyikre a legbüszkébb?
– Mikszáth Kálmán jut eszembe: "Még senkit sem dicsértek meg azért, mert szereti az édesanyját."
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)2015. február 21.
Égbe nyúló kapaszkodó (Beszélgetés a 70 éves Cseke Péter íróval)
Cseke Péter (1945, Recsenyéd) író, szociográfus, irodalom- és eszmetörténész. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakot 1968-ban; ezt követően falujáró újságíró volt a bukaresti Falvak Dolgozó Népe hetilapnál; 1990-től a Korunk szerkesztője s egyszersmind egyetemi oktató, több magyar nyelvű szakirány beindítója, 2003-tól doktori témavezető. Pályáját szociográfiai riportokkal kezdte, művelődés- és irodalomtörténeti tanulmányokkal folytatta. Eddig harminc önálló kötete, illetve eszmetörténeti kiadványa látott napvilágot. Pro Literatura- (2004), Szabó Zoltán- (2005) és Aranytoll-díjas (2010), a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjének kitüntetettje (2014).
– A Nagy-Homoród mentén született, de nem Székelykeresztúron végezte a középiskolát, hanem Székelyudvarhelyen a mostani Tamási Áron Gimnáziumban. A szülei miért döntöttek ekképpen? – A kérdés vélhetően arra utal, hogy unitárius vidéken láttam meg a napvilágot. Keresztúron akkor még valóban működött az Unitárius Gimnázium, de nem sokáig, mert az 1948-as tanügyi reform megszüntette. Ha nem így történik, akkor gyepesi származású népes családomból minden bizonnyal én lettem volna a második, aki tanévkezdő őszidőkben degeszre tömött szalmazsákjával a Kénosi-tetőn át Keresztúrra szekerezik. Az „égbe emelő” kapaszkodó előttem is ott állt, Felsőboldogfalvánál azonban Udvarhely irányába fordultunk. Nem szekérrel, hanem – az idők változásának jeleként – a recsenyédi közös gazdaság traktorvontatású utánfutójával. A hatvanas évek elejének átmenetileg szabadabb légkörében. Ég és föld között lebegő szalmazsáktutajok című írásomban próbáltam rögzíteni azoknak az időknek a hangulatát…
– Korábbi beszélgetésünk során említette ’56-ot. A magyar forradalom milyen nyomot hagyott egy tizenegy éves legénykében?
– A történelmi távlat rendre helyükre rakja a dolgokat. Az efemer történések is beszédesekké válhatnak, ha meg tudjuk „szólaltatni” azokat. Beszédes szótlanság című „időrobbanásos” esszémben már felvillantottam egy-két epizódot (Időrobbanás. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003, 237–240.); ami még megírásra vár, azt készülő szülőföld-szociográfiámban szeretném kibontani. Hiszen még nem faggattam ki a szülőfalumban kristálydetektoros rádiót építő Bartha István barátomat, az ’56 októberében Budapesten Molotov-koktélokat készítő és dobáló Néma Pali szentpáli osztálytársamat, nem törlesztettem adósságomat Kozma tanító bácsival szemben, aki a negyvenes évek elején Szabó Gyula útját is egyengette Székelykeresztúr és az írói pálya irányába. És hát arra is emlékszem, hogy 1957 elején dühösen dobta vissza rajoni „irodalmi versenyre” készített irományomat. Miért nem azt írtam meg – dördült rám –, ami velünk történt?! Miért kellett a fél falut tömörítő közösből kiállnunk?! Megírtam. Nagy cirkusz támadt belőle a rajonközpontban.
Na, de egy életre megjegyeztem: írni csak a velünk történt dolgokról érdemes, és azokról is lehetőleg úgy, hogy az igazságot fényre deríthessük.
– Miként emlékszik a Szabó Gyulával való első találkozására? – Az egyik udvarhelyi magyartanárunk, László Béla évfolyamtársa volt Létay Lajosnak, az Utunk 1958 utáni főszerkesztőjének. Akkoriban zajlott az írók egy részének letartóztatása, mások elnémítása, irodalompolitikai vesszőfuttatása. Az ’56 utáni „irodalmi frontvonalról” mit sem tudtam, Szabó Gyula ’58-as vesszőfuttatásairól is utólag értesültem, főként azt követően, hogy az udvarhelyi gimnáziumba bekerülve Utunk-olvasó lettem, és 1962. február 10-én a művelődési ház irodalmi matinéja után szegődtem melléje, miközben a főtér felé tartottunk. Ma is csodálkozom, hogy volt bátorságom megszólalni. El szerettem volna mondani, hogy Akácos Miska és Gondos Eszti történetében egy kicsit a nagybátyáméra ismertem, és a „menyasszonyszöktetés” sem volt ismeretlen akkoriban mifelénk, a Nagy-Homoród mentén, de közben fölértünk a főtérre, ahonnan az írók Tompa László lakása felé vették az irányt.
– Cseke Péternek sikerült-e kapcsolatba kerülnie a „székely Athén” neves személyiségeivel? – Tompa Lászlóval személyesen nem találkoztam, a költészetével azonban igen. Tomcsa Sándorhoz egyik diáktársam vitt el, aki az író rokonságához tartozott. Ennek a vasárnap délelőttnek az élményével jelentkeztem az iskola irodalmi faliújságján. Amikor bejutottam a gimnáziumba, nagy hatással volt rám, hogy az önképzőköri fórumon az előttem járó „rövidnadrágos” Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András költészetéről olvashattam… Egyetemi hallgatóként is állandóan visszajártak, és 1963 őszétől is ők voltak számomra a léptemet igazító „péntek esti srácok”, ők juttattak szóhoz a Gaál Gáborról elnevezett irodalmi körben.
– És az egyetemi városban kik kalauzolták?
– Kányádi Sándor és Balogh Edgár, később Borbáth Károly. Szabó Gyulával sem szakadt meg a kapcsolatom. A felvételi előtt verssel és prózával jelentkeztem nála Almáson. Később, akárcsak Kányádi, bőven ellátott szerkesztői tanácsokkal. Szükségem is volt ezekre, hiszen mind Kányádi, mind Szabó Gyula édesapja olvasta a lapot. Nekem akkor ők jelentették az újságírói/szerkesztői igények megtestesítőit. „Kár annak a papír – Kányádi apó intelmét örökre megjegyeztem –, aki nem tudja azt megművelni…” Mindent a szántáshoz, a kaszáláshoz, az erdöléshez viszonyított, Kurta Szabó Mózes pedig a Pireneusokon inneni és túli igazságokhoz… – Milyen volt ez a huszonkét év, amit – kezdetben Bukarestben, majd Kolozsváron – a lapnál töltött? – Még nem nem kaptam vissza a securitatés dossziéim „preparált” szövegeit sem. Az 1968 és 1978 közötti „terepjárásokból” nőttek ki első szociográfiai riportjaim, ezekből pedig a riportköteteim. Következett egy periódus, amikor Bukarestben mondatról mondatra átírták a cikkeimet. (Itt szándékosan nem említek nevet, mert nem akarom egy ’56-ban felelőtlenül hőzöngő, később sokaknak ártó, irigy dilettáns utóéletét meghosszabbítani.) 1985-ös, első házkutatásunk után még „átcsúszott” valahogy Hazatérő szavak című – háromkötetnyi kéziratból újjászerkesztett – kis könyvem, de ezt követően sem a Korunkban, sem A Hétben, sem az Igaz Szóban nem publikálhattam. Sőt, a nevemet sem lehetett leírni. A falusiak hetilapjánál pórázra fogtak, de nem rúgtak ki. Ha munkanélkülivé válok, nyomban letartóztathattak volna mint „munkakerülőt”. „Az agrikultúra is kultúra” – jelentette ki a Központi Bizottságnak a magyar sajtóért felelős (Bukarestben ma is élő) teljhatalmú ura. Terheljenek le úgy – adta ki az utasítást a fővárosi Sajtóházban székelő szerkesztőségben –, hogy ne maradjon időm a művelődéstörténet területén bóklászni. Könyv és kenyér című riportkötetem 1991-ben úgy jelent meg a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál Kerekes György szerkesztésében, ahogyan azt Létay Lajos 1988-ban és 1989-ben az Utunkban leadta. Még a száműzött magyar helységneveket sem kellett visszaállítani. Irodalmi idézetekkel eleve úgy „kódoltam be” azokat, hogy az olvasó tisztában lehetett azzal, hol járok. Megtehettem, mert a szerkesztőként olyan kiemelkedő kolozsvári személyiségek voltak a mentoraim, mint a nagyvilág mezőgazdaságára kitekintő dr. Nagy Miklós vagy Pap István professzor, a későbbi akadémikus, akik – bárhol is találkoztunk szellemi munkától elbátortalanított gazdamérnökökkel Erdély-szerte – létfilozófiai szinten beszéltek a jobb sorsra érdemes gazdatudományok alapvető kérdéseiről. Más szempontból is érdemes visszatekintenem arra a korszakra. Egyetemi hallgató koromban a kolozsvári stilisztikai iskolát megteremtő Szabó Zoltán professzor műhelyében sajátítottam el a kutatásmódszertant. Már 1968 őszén be szerettem volna iratkozni a doktori képzésre, de az ’56-os magyar forradalom vérbe fojtása idején kinevezett főszerkesztőm nem adta beleegyezését ehhez. Mégis hasznát vettem annak a periódusnak. Mindenik esztendő januárjában – abban a hónapban vettem ki rendszerint a törvényesen járó évi szabadságomat – reggeltől estig a Központi Egyetemi Könyvtárban tartózkodtam, ahol nem értek utol a bukaresti üzenetek (a diktátor házaspár születésnapi ünneplését illetően). Végül 1995-ben doktoráltam, amikor egyetemi oktató voltam. De akkor már felszabadult értékszemlélettel írhattam újra disszertációmat. Abból született meg aztán a budapesti Balassi Kiadónál megjelent Horváth István-monográfiám is 2000-ben. – A Securitate állandóan figyeltette, a három előcenzúrázás után kiadásra előkészített Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című kötetét 1986-ban bezúzásra ítélték. Miként vészelte át a vészkorszakot? Ki volt a mércéje?
– Mindenekelőtt az esszéíró Németh Lászlót említeném. Aztán Kóst, Kuncz Aladárt, Balázs Ferencet, Tamási Áront, Illyés Gyulát, Cs. Szabó Lászlót, a szociográfus Szabó Zoltánt… – Miért éppen őket? – Mert objektív világlátásra s reális helyzetfelismerésre tanítottak, és mert a közjó érdekében cselekvésre késztettek… – Ha jól emlékszem, az írói indulását meghatározó műfaját eleve a cselekvés költészetének tekintette. Holott a Korunkban, az Utunkban, az Ifjúmunkásban, a Vitorla-ének című antológiában kötetnyi verset tett közzé…
– Írtam és fordítottam verset, a karcolatot és az elbeszélést is kedvemre valónak éreztem. Kányádi Sándor prózaírásra biztatott, Szabó Gyula a verset ajánlotta. Írtam annyi verset, hogy megtudjam: nem vagyok vérbeli költő. Későre találtam rá a magam műfajára, a szociográfiára, majd az irodalom- és eszmetörténeti tanulmányra. Időközben összeállítottam jó néhány bibliográfiát, szerkesztettem antológiát (a Tizenegyekről), előkészítettem dokumentumkötetet (az Erdélyi Fiatalokról, a Nem lehet-vitáról), írtam mikrofilológiai alapozottságú, tényfeltáró tanulmányokat, jelenségmonográfiákat (a népi irodalomszemlélet kérdéseiről, a magyar szociográfia erdélyi műhelyeiről), írói monográfiát, szerkesztettem kismonográfia-sorozatot (Közelképek címen a Kriterionnak); egyikkel sem volt annyi gondom, mint a közel három évtizede készülő Jancsó Béla-leveleskönyvvel: e levelek háttérvilágában ott feszül a két világháború közötti időszak Kárpát-medencei eszmetörténete, drámai kisebbségtörténete, a Trianon utáni társadalom mélyszerkezete; ezzel is az irodalomtörténeti szintézisek előmunkálatainak nélkülözhetetlenségére akartam rámutatni… – És mi a helyzet ma a szociográfiával?
– Konferenciákon, tanulmányokban és kötetekben többször kifejtettem a Balázs Ferenc, Bözödi György és Tamási Áron műhelyében keletkezett otthonirodalom örök érvényű üzeneteit. Ezek irányadóak lehetnek ma is. Az 1989 utáni erdélyi változások, illetve változatlanságok is jórészt rögzítetlenek. Mint például a diktatúra nyomása alól szabadult romániai magyar társadalom atomizálódása (a hagyományos közösségek, illetve a családok felbomlása); a kivándorlási hullám felerősödése: városaink magyar népességének csökkenése, vidékek elnéptelenedése, falvaink elöregedése; reprivatizálás, intézményteremtés; a külföldi munkavállalások előnyei/hátrányai (székely mesteremberek Magyarországon, csángó magyarok Spanyolországban); visszatelepedés, a kis- és középvállalkozások megerősödése; a társadalmi önszerveződés régi/új formáinak tapasztalatai. Az ezredforduló táján „felgyorsult idő” nem nagyon hagyott alkalmat a szűkebb és tágabb világunkban bekövetkezett jelenségek mélyszerkezetét is érzékeltető tényfeltárásra, az értelmezési lehetőségek felvillantására. A diktatúra alatt felgyűlt indulatok – amelyek jobbára a napilapok hasábjain és újabban az internetes naplók műfajában törtek felszínre – elfedték a reális önismeret és a megbízható jövőkép kialakításának távlatát. Másrészt: a szociográfia művelése köztudomásúan idő- és pénzigényes vállalkozás. Meggyőződésem azonban, hogy előbb-utóbb valamennyiünknek szembesülnünk kell a szociografikus művekkel is felmutatható igazságokkal. – Öt évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy Atosfalván a kakasok, Kolozsváron pedig a megírásra váró kéziratok költik fel… Ez ma is érvényes?
– Bizony. A hazatérő szavak útján a szellemi otthonteremtést szeretném előmozdítani ma is. Amikor például Lakitelekre megyek, azok a kakasok azért kukorékolnak, hogy Makfalván újra megnyithassa kapuját a Wesselényi Népfőiskola. Amikor az Egyesült Államokba repültem, azzal a célkitűzéssel indultam, hogy a szétszórtságban élő nyugati magyarok hazajárásáról Korunk-számot szerkesszek, szülőföld-szociográfiámat pedig újabb fejezettel gazdagítsam.
– Többször kitüntették. Melyikre a legbüszkébb?
– Mikszáth Kálmán jut eszembe: „Még senkit sem dicsértek meg azért, mert szereti az édesanyját.”
SZÉKELY FERENC
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. február 22.
Kántor Lajos volt a Törzsasztal februári vendége
Kántor Lajos Széchenyi-és Hazám-díjas irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, író volt a nagyváradi Törzsasztal beszélgetéssorozat februári vendége.
A kolozsvári irodalomtörténésszel Kőrössi P. József beszélgetett a nagyváradi Illyés Gyula könyvesboltban, miután Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője az egybegyűltek figyelmébe ajánlotta a lap legújabb számát.
Nagyváradnak még tartozik a Bölöni Sándor emlékével, ő volt az, aki még a Bihari Napló idejében váradi irodalmi folyóiratot, illetve mellékletet indított, mondta Kántor Lajos, akivel Szabédi László alakját is felidézték, róla szóló könyvei kapcsán. Szó esett Szabédi irodalmi és tanári munkásságáról is. Szabédi mindenkire hatással volt, többek között Szilágyi Domokosra, Lászlóffy Aladárra, és Székely Jánosra is. Jómaga ötödéves volt, mikor Szabédi öngyilkos lett, mondta Kántor Lajos, aki arról is beszélt, hogy a Babeş-Bolyai Tudományegyetem egyesítesekor ért megaláztatás is hozájárulhatott Szabédi öngyilkosságához. Beszéltek még Domokos Gézáról és Csiki Lászlóról is, valamint röviden bemutatták Kántor László (Kántor Lajos fia, Budapesten él, filmrendező, producer) Túlélő képek című könyvét.
Az est második felében a Konglomerát (Erdély) című könyvről szólt a beszélgetés, Kőrössi P. József többek között azt kérdezte, hogyan lehetne lebontani a Magyarországon élő, idealizált Erdély-képet, a skanzen-Erdély képét. Kántor Lajos elmondta: Erdélyről többnyire két kép él, az egyik az „Erdély a miénk”, a másik hogy csodálkoznak azon, hogy itt beszélnek és milyen szépen beszélnek magyarul. Beszélt többek között az RMDSZ fenállásának 25 évfordulóján, Kolozsváron elhangzott, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes által tolmácsolt üzenetről.
A konglomerát kifejezést egyébként Szabéditől tanulta, ő használta azt az 1929-30-as években, mikor még a demográfiai viszonyok is mások voltak, mondta Kántor Lajos. A könyv, melyet esszéregénynek is tartanak fiktív szemináriumokat tartalmaz, három nagyon különböző, de valódi személy, azaz Szabédi László, Gaál Gábor s Szilágyi Domokos – SzGSz – szövege van beledolgozva a könyvbe, melyben létkérdésekről esik szó.
maszol.ro2015. február 27.
Itt a Hellvig, hol a Hellvig?
Oly nagy a porverés az Elena Udrea újabb és újabb letartóztatásai, hazabocsátásai körül, hogy a hazai média csak a hírcsokrokban foglalkozik Eduard Hellvig, kiszemelt SRI-igazgató kinevezésével. Illetve azzal, hogy a kinevezése, beiktatása elhúzódik, késik. Itt valami nincs egészen rendjén, mert a parlament szocdem többsége kénytelen-kelletlen lenyelte, hogy Romániának német nemzetiségű és liberális elnöke legyen, de úgy látszik, attól már irtózik, hogy ez az elnök a legfontosabb titkosszolgálat élére egy újabb nem igazán román etnikumút nevezzen ki. Hellvigről nem sokat tud az ország lakossága azon kívül, hogy zilahi származású, liberális párti alelnök, többször parlamenti képviselő, miniszter, mindenféle biztonságpolitikai tudományok nagy tudora, aki igazi européer képzésben részesült. Na, ennyi nagy erény igencsak elégséges kellene legyen ahhoz, ami indokolttá tehetné fő-fő hírszerzővé való kinevezését, még akkor is, ha nacionáléja kissé bonyodalmas. De ettől még a szocdemeknek sem kellene igazán tartania, hiszen nálunk felé ezer példája volt és van annak, hogy a kívülről jövő „megtérők”, pontosabban „átkeresztelkedtek” még a római pápánál is katolikusabbak tudnak lenni. Ott van mindjárt Petre Roman egykori miniszterelnök esete, kinek ereiben egyetlen milligramm román vér sem folyik, de a románságban ugyanvalóst kitett magáért. Ez nem is lenne tehát baj, hiszen Illyés Gyula is megmondta – a magyarság vonatkozásában –, hogy a nemzeti hovatartozás sokkal inkább vállalás kérdése, semmint a származásé. Bár az alakoskodókra azért érdemes odafigyelni.
Tehát nem is igazán ezzel lenne baj, az SZDP nem ezért húzódozik Hellvig kinevezésétől, hanem azért, mert a kiszemelt férfiú Klaus Johannis embere, s általa a liberális befolyás mérhetetlenül megnőhetne Románia belpolitikai életében. Mert az igazság az – bármi mást is mondhat az alkotmány –, hogy az elnök után Románia legnagyobb politikai potentátja, legbefolyásosabb embere a hírszerző szolgálat vezetője, aki sorsokat, esetleg politikai mozgásokat is a kezében tarthat, lévén ő a minden titkok fő-fő ismerője, s ilyen minőségben az elnök legfőbb tanácsadója. Ha nem válik „önjáróvá” netán tán. De azzá válhat, s ezért szeretnék sokan, hogy a SRI igazgatója legyen politikailag semleges és elkötelezett. De csak akkor akarják ezt, ha éppen az ellentáborból szemelnek ki valakit a magas funkció betöltésére.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2015. március 18.
Az űrlap alja
Váradon a Boldog Észak szerzője
Pénteken folytatódik a Várad folyóirat Törzsasztal sorozata, a vendég ezúttal a Boldog Észak című regény szerzője, a Norvégiában élő Kun Árpád.
Március 20-án, pénteken 18 órától az Illyés Gyula Könyvesboltban várják az érdeklődőket az újabb Törzsasztal-estre. Kun Árpád József Attila-díjas, Déry- és Aegon-díjas író, költő, műfordító. 1965-be született Sopronban, jelenleg Norvégiában él. 1984-től jelennek meg írásai. 1985-1991 között az ELTE BTK magyar-történelem szakos hallgatója volt. 1995-től a párizsi Sorbonne-on tanult, ahol francia irodalomból szerzett diplomát. 1996-tól az ELTE BTK esztétika szakára is járt. Kolozsváron két éven át hétvégi gimnáziumot szervezett.
Egyetemen tanított francia festészettörténetet, forgatókönyveket írt egy tévésorozatnak, majd Bordeaux-ban volt magyar lektor 2003 és 2005 között. Sokáig a tengeren túlra készült, hogy angol nyelvű író lehessen belőle, ez a mai napig nem sikerült.
2006 óta feleségével és négy gyerekével Norvégiában lakik. Egy fjord-menti faluban házi kisegítőként dolgozik időskorúak mellett. Eddig hét vers- és prózakötete jelent meg. A Boldog Észak c. nagyregénye 2014-ben elnyerte a ma könyvért adható – nem állami – legrangosabb elismerést, az Aegon-díjat.
Regényének hőse Aimé Billion (Szeretett Billion) afrikai születésű fekete férfi, ázsiai (vietnámi) beütéssel, akit az afrikaiak fehérnek, a fehérek afrikainak tartanak. Norvégiában különös kapcsolatba keveredik az általa ápolt törpe születésű, mozgássérült nővel, Grétével.
Kun Árpád beszélgetőtársa ezúttal is Kőrössi P. József, a találkozó előtt a Boldog Észak kedvezményes áron megvásárolható a helyszínen. A belépés ingyenes, minden érdeklődőt szeretettel várnak.
Reggeli Újság (Nagyvárad)2015. március 24.
A székelyek és a Tarihi Üngürüsz
Létezik egy török nyelvű magyarság-történet, a Tarihi Üngürüsz, amely a kezdetektől egészen a mohácsi vészig mutatja be Magyarország történetét. Több kutató, köztük Hölbling Tamás úgy véli, hogy nagyjából ez lenne az eredeti ősgeszta (vagy annak nagyon közeli másolata), amelyet valaki aztán folytatott, és kiegészített egészen 1526-ig. Ebből a székelyek történetére nézve is érdekes dolgokat tudhatunk meg.
A Tarihi Üngürüsz (ami oszmán-törökül A magyarok történetét jelenti) egy török nyelvű krónika, amelyet Terdzsüman Mahmud (Mahmud Tercüman) (1510–1575), I. Szulejmán szultán bajor származású tolmácsa, diplomatája 1543-ban, Székesfehérvár királyi könyvtárának elégetése után írt meg. Értékét az adja, hogy a tolmács egy olyan iratot mentett meg a tűz elől és fordított le/dolgozott át török nyelvre, amelynek az őstörténeti részéből az összes régi magyar krónika ihletődött.
Felfedezője, Vámbéry Ármin alábecsüli
Hogy miért nem épült be igazából a Tarihi Üngürüsz a köztudatba, miért nem idézik nyakra-főre a történészek, az számomra rejtély, de talán kapcsolatban van a mű krimi elemekben is bővelkedő történetével, mely így néz ki:
– Megíratik az ősgeszta valamikor a 10–11. században, a későbbi krónikák (Anonymus, Kézai Simon, Kálti Márk) kisebb-nagyobb mértékben használják, és folytatják.
– Székesfehérvár 1543. évi elfoglalása után az ősgesztáról nem tudunk semmit, ám Terdzsüman Mahmud lefordítja törökre, és – keleti szokásnak megfelelően – versbe szedett betétekkel toldja meg.
– Terdzsüman Mahmud fordításának egy példányát Vámbéry Ármin turkológus az isztambuli bazárban megvásárolja, hazahozza, és 1860-ban a Magyar Tudományos Akadémiának ajándékozza.
Ami ezután történik vele, nehezen érthető. A krónika felfedezője, Vámbéry Ármin maga vágja el alatta a fát, mondván, hogy „Azt hinném, nehezen lehetne művében, hasonlítás útján is, az eredeti szövegre ráismerni. Az irály tiszta keleti. Mahmud a török olvasóvilág ábrándos-regés olvasmánya iránt táplált hajlamának hódolt, ő Kliót nemigen kímélte, és számtalan mesével szőtte át a beszéd fonalát.”
Budenz József 1861-ben részletes ismertetést közölt a műről, melyhez mutatványokat is csatolt a kódex fordításából, az ő következtetése az, hogy a mű egy olyan magyar krónikát vett alapul, amely a mohácsi vészig követi a magyar történelmet, de ez nem az időben hozzá legközelebb álló Thuróczi-krónika (magyarán: nincs elragadtatva a műtől). Aztán nagy csend, a krónikával senki sem foglalkozik, senki nem adja ki, hanem a kézirat tovább hever, most már a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában.
A felvidékiek mentik meg
Az 1970-es években Mindszenty hercegprímás titkára, dr. Zakar András, a felvidéki Geönczeöl Gyula, dr. Sárkány Kálmán és Kolozsvári Grandpierre Endre kalandos úton megszerzik a krónika fénymásolatát, majd Blaskovics József, a prágai Károly Egyetem turkológus professzora lefordítja, felvállalva a magyar kommunista rezsim idején az emiatt járó pereskedést, letartóztatást, zaklatást, szellemi perifériára szorítást.
„1971 nyarán dr. Zakar András bizalmasan közölte velem, hogy tudomására jutott egy feldolgozatlan, ősi irat holléte. Csak azt nem tudta, hogy az Akadémiánál, illetve az Isztambulban őrzött kézirat azonos-e. Az Akadémia bennfentesei Isztambulban elintézték, hogy ottani barátaik zárolják az anyagot” – olvashatjuk Geönczeöl Gyula visszaemlékezésében.
Zakar nem akarta – mivel a Mindszenty-per vádlottjaként már hét évet sínylődött a rendszer börtönében –, hogy neve az MTA-n felbukkanjon, hátráltatva ezzel az ügyet, így felkérte ismerősét, dr. Sárkány Kálmánt, kérjen filmmásolatot az Akadémia Keleti Gyűjteményében elfekvő kéziratról. Szerencsés módon a terv sikerült, Sárkány megkapta a kópiát. A rendkívül nehéz szöveget Blaskovics József fordította magyarra.
„Amikor Pesten kiderült, hogy kezünkben a szöveg, (...) kitört az idegesség az Akadémián. Azonban Illyés Gyula mellénk állott, s vele az Írószövetség tekintélye, és az írók javarésze is. Hiába fenyegette az Akadémia levélben dr. Blaskovicsot, dr. Sárkányt, a filmet nem adtuk vissza, ellenben másolatokat készítettünk róla (…) Józsi bácsi (Prágában – a szerző) a támadások következtében időnként el volt keseredve, de szerencsére elkészült a kézirat teljes magyar fordítása. Közben kiérkeztem Clevelandba, és a Szittyakürtben egy rövid közleményben tudattam, hogy a teljes kézirat nálam van” – mondja Geönczeöl Gyula.
A kézirat azóta két fordításban is megjelent, ám – egy-két kivétellel – igazán komolyan mai napig nem foglalkoztak vele a történészek.
A magyarok őstörténete
A krónika szerint a magyarok és a hunok Nemródtól (Nimródtól) származnak: „A régi időkben a Madzsar törzs nemzetsége Nemród gyermekeitől származott. Nemródnak volt egy Ankisza nevű felesége, s ettől a feleségétől két fia született. Az egyiket Magornak, a másikat Hunornak hívták. Ők voltak Nemród első fiai, és állandóan atyjuk palotájában tartózkodtak.”
Jóval korábbra, időtlen időkre teszi a magyarok (hunok) jelenlétét a Kárpát-medencében, így például a nemzedékekkel Attila előtt Pannóniába költöző hun néprész már szintén azonos nyelvű népet talál itt:
„Amikor abba e tartományba érkeztek, látták, hogy csodálatosan bőséges folyamai vannak nagy számban, sok gyümölcse és bő termése van annak az országnak, és az ő nyelvükön [azaz Hunor népének a nyelvén] beszélnek [az ottani népek]. „Mikor kerül a kezünkbe ennél jobb ország?” – mondták [Hunorék]. Ennél az oknál fogva Hunor népe [békés] megegyezéssel annak az országnak a királyához ment, alattvalójává vált; és az ország különféle helyein letelepedett.”
Egy Kattar (Kádár) nevű fővezér alatt a hunok újra bejönnek: „Végül is a Tiszán átkelő Hunor népe egyesült Hunornak azzal a népével, amelyik Adzsem padisahjával erre a tájra költözött és itt telepedett le.”
Attila lesz a hunok vezetője: „Atiluszt méltónak látták a királyságra, mindnyájan meghódoltak, és engedelmességet fogadtak [neki]. A trónra és a koronára érdemesnek találták, és Nazret-i Iszá időszámítása szerint a háromszáznyolcvanhetedik évben Atiluszt megkoronázták, a szultáni trónra ültették, és királlyá választották. Így tehát Atilusz lett a király, okosan és igazságosan kezdett uralkodni.”
Aladár lenne az első vezetőnk?
A székelyek őstörténete egy kissé másképpen tárul elénk, mint eddig megszoktuk, ennek a történetnek a főszereplői Attila fiai: Kaba (Csaba), a konstantinápolyi királylánytól és Aladár, a német királylánytól.
„Szekizmunduz [kelet-római] királynak volt egy szépséges lánya, holdsarló-szemöldökfa, pézsmaillatú, ciprus termetű, tökéletes arányú, cukorajkú, ezüstszínű tokájú, gyönyörűséges szépség. (…) Ezt a lányát Atilusz királynak adta feleségül. Közben megkötötték a teljes békét. Atilusz királynak Szekizmunduz lányától egy Kaba nevű fia született. Szóval barátságot kötöttek, s azután [Atilusz] Szekizmunduztól elbúcsúzott és visszatért.”
„Atilusz király felesége, aki Kosztantinijje uralkodójának a lánya volt, eltávozott [ebből] a világból. Volt azonban a Nimcse bégek között egy hatalmas bég, akit Szivatapoludnak hívtak. Volt neki egy szép lánya. Atilusz király ezt a lányt vette el, s tőle egy Aladorinusz nevű fia született.”
Attila halála után testvérháború tört ki az örökségért, a hun birodalom birtoklásáért:
„Végül a nimcse sereg győzött, és Kaba serege legyőzetve futásnak eredt.”
A vereség után Kaba Konstantinápolyba menekül:
„A krónikások és hírmondók úgy adják elő tovább, hogy mivel Kaba Kosztantin fejedelmének, Szekizmunduznak a lányától származott, maradék hőseivel útra kelt Kosztantinijje felé, és éjjel-nappal megállás nélkül folytatta útját.”
A székelyek első vezetője Aladár lesz, aki kárpótlásul kapja Erdélyt Pannónia helyett:
„Mivelhogy Kaba (Csaba) vereséget szenvedett és elmenekült, Pannonija tartománya a Nimcse-pártiaké lett. Vincse Laos megérkezése okozta Kaba vereségét, ezért őt találták méltónak a trónra, és a trónra ültették. De a trón és a korona Aladorinuszt (Aladár) illette volna, ezért őt (kárpótlásul) Erdel (Erdély) tartománya bánjává nevezték ki. Abban időben az ő népét Szikulinak hívták.”
Az, hogy a székelyek első vezetője Aladár, a Csíki székely krónikában is ugyanígy jelenik meg: az Irnák (a bolgárok történetében is fontos szerepet játszó Ernach) előtti székely vezető neve Halad.
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2015. március 31.
Az irány – Fekete Vince ötvenéves
Megtalálni, majd érezni és tudni a helyes irányt, bárki számára komoly előnyt jelenthet mindennapi tevékenységében, magánéletében, előrehaladásában. Hiszen ma sincs hiány irányt szabókban, sem irányelvekben. Mondhatni, telítve a „piac”. S a kínálat? Egyik előnyösebbnek mutatja magát, mint a másik. Hogy aztán az egyes ember számára melyik a leginkább testre szabott irány, illetve mely irány követése során teljesítheti ki önmagát, az már ama szabókat s elvek meghatározóit nemigen érdekli. Nagyon kell ismerned önmagad, hogy jó irányt válassz, s azt tartani tudd.
A helyes irány megtalálásának és követésének alkotó ember esetében ugyancsak nagy szerepe lehet. Néhány évvel ezelőtt egy jegyzetemben Illyés Gyulát idéztem, aki szerint nem az a fontos, hogy az író honnan jön, hanem az, hogy merre tart. Ezt a gondolatot Fekete Vince költői pályájára tekintve hangsúlyoztam, s akkor főleg a honnan, vagyis az indulás fontosságára hívtam fel a figyelmet, írói forrásait neveztem meg; ma pedig azt emelném ki, hogy érzésem szerint követésre érdemes irányra talált költői önkeresése során, s nem tévelyeg az egyre inkább eldzsungelesedő, illetve egymás ellen élő táborokra szakadó irodalmi életben sem. Lírája szoros szövetséget mutat főként a modern kori magyar klasszikus költőinkkel.
Azóta ebben az érzésemben megerősített Fekete Vince, s hogy ezt éppen most mondom el nyilvánosan, arra egy magánéleti esemény ad alkalmat a költő ma tölti ötvenedik életévét. S minthogy Fekete Vince a mai magyar irodalom figyelemre méltó szereplője, úgy vélem, immár a nyilvánosságra is tartozik egy ilyen privát esemény. Egyesek számára, kishazánkban például egyenesen bátorító lehet az a tény, hogy tudják, mondhatni karnyújtásnyira van tőlük, s így talán annak az iránynak is lesz követője, amely felé ő tart. Bejárni egy utat, persze, mindig is kinek-kinek a maga dolga, a maga öröme és gyötrelme. Íróember számára az effajta utazásnak viszont közösségi vonzata is volt, és ma is van.
Kívánjuk hát Fekete Vincének: sok és gazdag alkotó évet érjen a kis és a nagyobb családja örömére!
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2015. április 6.
Negyedszázad tapasztalatai
A Kolozs – Dobokai Római Katolikus Főesperesség és a Verbum Keresztény Kulturális Egyesület meghívott a Keresztény Szó katolikus kulturális folyóirat fennállásának 25. évfordulóján szervezett emlékező ünnepségére.
Köszöntőt mondott Kovács Sándor főesperes, a Verbum Keresztény Kulturális Egyesület kuratóriumának elnöke.
Jakab Gábor Kolozsvár- kerekdombi plébános, a lap korábbi főszerkesztője az indulás körülményeit elevenítette fel. Az elmúlt negyedszázad sajtós tapasztalatait a jelenlegi főszerkesztő Bodó Márta kimerítően ismertette.
A zenei műsorban közreműködött Potyó István karnagy (zongora) és Török Szilvia (szoprán). Az est moderátora Szőcs Csaba, a Verbum Keresztény Kulturális Egyesület igazgatója. Ft. Kovács Sándor főesperes felhívta a figyelmet, napjainkban hajlamosok vagyunk elfelejteni, hogy a tömegtájékoztatást gúzsba tartották. A keresztény sajtó feladata megszerettetni a keresztény értékeket az emberekkel, elősegíteni a családok lelki és szellemi tájékozódását ebben az egyensúlyt vesztett világban. A tömegtájékoztatás arra szolgál, hogy elmélyítsék a közösségi tudatot. Az emberek így tevékenyebben veszik ki részüket a történelem alakulásában. Azonban az egyházi tömegtájékoztató munkája nem pótolja a személyes lelki gondozást. Ezt valósítja meg mindkét katolikus kiadvány. Az egyházi média feladata a jó példa, a keresztény értékek bemutatása. Erkölcsi kötelességnek tartja a katolikus sajtó támogatását. Emlékeztetve arra, hogy Márton Áron a sajtó szerepét hangsúlyozta. A leírt szó vonzása
1990. februárjában jelent meg a Keresztény Szó első száma. Az első példányban idézték dr. Jakab Antal püspök szavait: „Elindítjuk a Keresztény Szó című hetilapunkat. A leírt szó vonzásával és erejével akarjuk fenntartani, erősíteni, öntudatosítani katolikus hitünket.”
A lap születéséről és a kezdeti évekről Jakab Gábor, a volt főszerkesztő, akkor és most is a kerekdombi plébános beszélt, rámutatva arra, hogy hosszú időn keresztül, 1948 és 1990 között, az Erdélyi Magyar Katolikus Egyháznak nem volt sajtója. A protestánsoknak volt. Csak azzal a kikötéssel lehetett volna sajtója, ha elfogadják a cenzúrát. Márton Áron püspök nem volt hajlandó kompromisszumot kötni, az állami cenzúrát elfogadni.
1990. január 6.-án a kerekdombi plébánián Czirják Árpád plébános, Keresztes Sándor, a Vatikán magyarországi nagykövete, Jakab Gábor plébános, Bajos Andor, Fodor Sándor azzal a szándékkal gyűltek össze, hogy beindítsák az új katolikus kiadványt. Keresztény Szónak nevezték, Keresztes Sándor ajánlatára. Lehetővé téve, a kiadványt más vallásúak is olvassák. A hangsúly a keresztény szón van. A lap főszerkesztője Bajor Andor volt, 1991 januárjában bekövetkezett haláláig. Jakab Gábort nevezték ki a lap főszerkesztőjének. 16 éven át, töltötte be ezt a nem könnyű funkciót. Úgy tervezték, hogy az első lapszám Márton Áron püspökké avatásának évfordulójára jelenjen meg. Valójában 1989. február. 12-én szerették volna megünnepelni Márton Áron püspökké szentelésének 50. évfordulóját. Az előkészület ellenére az évforduló ünneplésére nem került sor. Az akkori körülmények között a templomban még a nevét sem ejthették ki.
Xantus Gábort kérték meg, a Márton Áronról szóló dokumentumfilm elkészítésére. A film forgatása a szülőföldjén, Gyulafehérváron, Bécsben, Rómában, Vatikánban történt. A filmnek az a nagy erénye, hogy olyan személyiségeket szólaltattak meg, akik ma már nem élnek.
A dokumentumfilm címét Illyés Gyula által Márton Áronnak dedikált írása inspirálta: „Emelt fővel”. Szövegkönyv: Jakab Gábor és Xantus Gábor. Rendező- operatőr: Xantus Gábor. 1994 februárjában a Román Televízió magyar adásában mutatták be a Márton Áronról készült dokumentumfilmet. A Keresztény Szó először hetilap volt, egy idő után havi lapként jelenik meg. A szerkesztői munka során nagyon sok pozitív érték halmozódott fel. A lap ma már a kulturális életre is fókuszál. A Vasárnap című katolikus lap az egyházmegyék mindennapjaival foglalkozik.
2006-tól kezdve a Keresztény Szó és a Vasárnap című folyóiratok főszerkesztője Bodó Márta. Aki visszaemlékezett a kezdeti nehézségekre, javasolta, lapozzuk együtt a Keresztény Szót. A válogatása szubjektív jellegű. Első írásokról, a jelenről és távlati lehetőségekről értekezett. Megjegyezte, hogy 1991 októberében jelent meg a Vasárnap című katolikus családi hetilap. Bevallása szerint a szerkesztői munkát a szerkesztőségben tanulta meg. Felfedezte a szavak súlyát. 1994-ben a Keresztény Szó színes borítót kapott. Sikernek tartja, hogy a két lapot ilyen körülmények között fenn tudják tartani. Van olyan fiatal, aki megtisztelőnek érzi, ha Keresztény Szóban közlik írását. Észrevehető, hogy a folyóirat tudományosabb irányt vett. A jövőben publicisztikai, illetve szépirodalmi írásokat is szeretnének közölni.
Az est folyamán a lapban közölt írásokból készült összeállítás hangzott el.
A Keresztény Szó és a Vasárnap tartalmi gazdagsága, sokszínűsége révén felkelti az olvasó figyelmét, alakítja a keresztény értékrendszerét.
Csomafáy Ferenc2015. április 8.
Cseke Péter 70 éves
A recsenyédi születésű író, szociográfus, irodalomtörténész, egyetemi tanár tulajdonképpen már január 30-án betöltötte a 70. életévét. A születése napján, illetve az ahhoz közeli napokban azonban nem tudták az otthoniak köszönteni, mert éppen Budapesten tartózkodott, a Petőfi Irodalmi Múzeumban vett részt azon az ünnepségen, amelyet annak az antológiának a megjelenése alkalmából szerveztek, amellyel az idén 70. életévüket betöltő magyar alkotókat, köztük írókat és költőket kívánták megtisztelni. Az unitárius egyházközség április 7-re tudott egyeztetni Cseke Péterrel egy helyi ünnepség időzítésére vonatkozóan. A gyülekezeti teremben egykori iskolatársak, rokonok, barátok, ismerősök jelentek meg, s ott voltak néhányan a szomszédos településeken szolgáló pedagógusok és unitárius lelkészek közül is. Nem volt túl népes a közönség, ám közülük mindannyian évtizedek óta figyelik, érdeklődéssel követik a honi magyar sajtó, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) és az irodalom berkeiben alakuló pályaívet. "Olyan íróval, jeles értelmiségivel van dolgunk - mondotta Geréd Gábor tanár úr, a rendezvény moderátora, az író beszélgetőtársa -, akinek nyersanyaga az a valóság, amelyet mi élünk meg itt, a két Homoród-mentén, illetve a Székelyföld más vidékein.
A lírán és a szépprózán át a szociográfiai riportig
A beszélgetés keretét a pálya állomásai szolgáltatták. Cseke költőként indult. Első publikációi lírai jellegűek. A közeli, jó ismerős, a későbbi barát, Homoródalmás szülötte, Szabó Gyula azt javasolta, hogy maradjon a versírásnál, Kányádi pedig a prózát ajánlotta. A fiatalemberben megvolt az affinitás a prózai műfajok iránt is, bár első antológiás szereplése (Vitorla-ének, 1967) még a líra jegyében történt. A BBTE Bölcsésztudományi Karának friss végzettjét (1968) azonban Bukarestbe, a Falvak Dolgozó Népe című hetilap szerkesztőségébe helyezték.
A Lászlóffy Aladár által szerkesztett Vitorla-ének antológiában az ünnepelt mellett Cseke Gábor, Király László, Palocsay Zsigmond, Balla Zsófia, Csíki László, Éltető József, Farkas Árpád, Kenéz Ferenc, Magyari Lajos, Miklós László publikált. Ettől az 1967-es időponttól számítják a második Forrás-nemzedék színre lépését, hiszen ekkor már közülük többen is önálló kötettel rendelkeztek; néhány év múlva azonban mindannyian önálló könyvvel debütáltak; olyan egyéniségek, akik évtizedeken át jelen voltak az irodalmi köztudatban, sokan pedig a mai napig is megbecsült és igen olvasott alkotói az összmagyar irodalomnak
A BBTE Bölcsésztudományi Karának friss végzettjét (1968) Bukarestbe, a Falvak Dolgozó Népe című hetilap szerkesztőségébe helyezték.
Ez a munka, amit egy mezőgazdasággal, a vidékiek életével foglalkozó időszaki kiadvány szerkesztőjétől elvártak, feltételezte, hogy kellő rálátással kell bírnia arra a társadalmi rétegre, amelyből maga is származott. A népi irodalom, a klasszikus falumunka vizein evezve, megtalálta ekkor azt a műfajt, amely aztán hosszú időn - huszonkét éven át - meghatározta pályája alakulását. Víznyugattól vízkeletig című Forrás-kötete (1976) már a szociográfiai riport jegyében fogant, de nem előzménytől mentesen, hiszen a két ugyancsak jeles falujáró íróval - Marosi Barnával és Beke Györggyel közösen - is írt könyvet (Emberarcok, 1976).
Geréd Gábornak nem kellett különösebben faggatnia az ünnepeltet, hiszen a kiváló beszédkészséggel és nagy előadói gyakorlattal rendelkező író látszólag kötetlenül beszélve, mindig visszakanyarodott a lényeghez, abban a mederben maradt, ami valóságosan is az övé. Mintegy huszonkét esztendeig élt két színhely - Bukarest és Kolozsvár közt ingázva - úgy, hogy közben értő és látó szemmel figyelte a társadalmi jelenségeket, s bejárta Erdély és a Székelyföld vidékeit. Bár a látszólagos nyitást követően - amely 1968 és 1974 között mutatkozott a szocialista rendszer Romániájában - újabb megszorítások következtek, amelynek utolsó négy évében egyáltalán nem publikálhatott saját névvel, mindig megtalálta a hangot.
Ha nem is lehetett az egykori Erdélyi Gazda hangvételével írni (és erejével hatni, hiszen volt idő, amikor 120 ezres példányszámban jelent meg) , s nem lehetett az egyéni gazdálkodásról, a modernebb szemléletről írni, megtalálta azokat a szakembereket - állatorvosokat, agrármérnököket, biológusokat, borászokat, méhészeket -, akik nagy ismeretanyaggal rendelkeztek, és olvasható, hasznos lapot szerkesztett, amelyet szülőfalujában is járattak az emberek. A Falvak Dolgozó Népe a pártos ellenőrzés és korlátozás dacára is elérte a 12 ezres példányszámot.
Mindemellett nagy hatású kulturális programokat szervezett - amíg engedték -, hiszen abban az időben is voltak hivatalosan, a megyei pártbizottságok által ellenőrzött falusi napok, létezett a "falusi kultúra hónapja", amelyekre el lehetett hívni a jeles oktatókat, agrárszakembereket, akik - túl a kötelező lózungokon - fontos információkkal látták el, tulajdonképpen népfőiskolai jellegű programokon oktatták a falusiakat. Ezekbe a rendezvényekbe sok alkalommal sikerült belopni az akkor közkedvelt írók könyvbemutatóit, sikerült a képzőművészeti életet is felpezsdíteni; olyan helyekre - például az Arad megyében levő Zerinden is sikerült képtárat meghonosítani -, ahol üres falakkal tátongott a művelődési ház, s tulajdonképpen Cseke Péter kultúraszervező tapasztalatainak köszönhető, hogy létrejött a Homoródszentmártoni Művésztelep mellett egy olyan szellemi műhely, amely jelentősen kiegészítette az ott zajló alkotómunkát és beépült a szülőföld kulturális életébe. A mai napig nosztalgiával emlegetik a Kányádi Sándorral, a Gelu Pateanuval vagy a Csávossy Görgygyel szervezett esteket azokból a sötét nyolcvanas évekből.
A rendszerváltás Cseke Péter életében is cezúra volt. Szakmailag. Az 1990-es évtől kezdődően vállalhatott szerkesztői munkát a kolozsvári Korunknál.
A közírást abba kell hagyni ahhoz, hogy annak elméletét kutatni és oktatni lehessen
A Korunknál másfajta érdeklődés, több "régi szerelem" vált fontossá. Miután "embert állított maga helyett a Falvak Dolgozó Népe szerkesztőségében" az irodalomtörténet és az eszmetörténet felé fordulhatott. A BBTE oktatójaként, az Újságíró Tanszéken sajtótörténeti előadásaiban tért vissza azokra a kedvelt szakterületekre, amelyeket "gyakorlatilag" abbahagyott.
A sajtó iránt érdeklődő, azt gyakorló fiatal értelmiségieket ma is oktatja, doktori programokat vezet. Az a tény, hogy öt esztendeje "nyugalomba" vonult, azt jelenti, hogy több idő jut minden kedves szakterületnek. Az utóbbi évek terméséből négy kötetet hozott magával a találkozóra.
Cseke Péter-Burus János: Csíksomlyói Székely Népfőiskola
Ezt a Burus Jánossal közösen írt könyvét ma is sokan keresik, de mégsem sikerült meggyőznie a kiadókat, hogy érdemes lenne az átlagosnak mondható 200-300 példányt meghaladó mennyiségben is kiadni.
Miután sikeresen elérkezett a beszélgetés a közelmúlt és a jelen eseményeinek taglalásáig - Geréd Gábor, az avatott beszélgetőtárs próbálta úgy irányítani a témákat, hogy essék pár szó a tényfeltáró újságírásról, a szociológia és a szociográfia határmezsgyéin evező szociográfiai riportról, amely eléggé periférikus műfajjá vedlett napjainkra. Cseke Péter így Féja Géza, Illyés Gyula, Németh László emlékét és életművét idézhette fel, azokat a több évtizeddel ezelőtt keletkezett alapmunkákat, amelyek egész életét meghatározták, illetve a közelebbieket is, Mikó Imrét, Bözödi Györgyöt és Tamási Áront, akinek Szülőföldem (1938) című művét tartja a műfaj legpompásabb remekének, amelyben "a szociográfiai és szépprózai eszközök egymásra épüléséből született vallomása látszólag szűkebb környezetéről szól, valójában azonban koncentrikus körök módján szélesül az ábrázolás a közvetlen tapasztalatok leírásán túl az író reflexióiban, gondolatfutamaiban, néha frappáns megjegyzéseiben. A Tamási család 1938-as jelenében a székelység sorsának jelképét adja, miközben a leírt jelenetek, helyzetek, a kedves vagy riasztó tapasztalatok mögött ott van az éber figyelem, amely azokat az erővonalakat kutatja, amely az erdélyi népek összetartozását, szükségszerű békés egymás mellett élését sejtetik egy boldogabbnak remélt jövőben."
Mintha gellert kapnának, s lepattognának rólunk a tapasztalatok
Manapság - mondotta az író - abba a hibába esünk, hogy nem vagyunk képesek tanulni a múlt eseményeiből, holott az erdélyi és a székelyföldi magyarság ugyanazokkal a gondokkal küzd, mit a múlt század húszas-harmincas éveiben. Az elődök akkor végigjárták Erdély legkülönbözőbb vidékeit, rögzítették a látottakat és alternatívákat mutattak a megoldásra. Világosan megmondták, hogy a Monarchiában mit tettek rosszul, s mi az, amit abból a megváltozott impériumba át lehetne vinni. Ugyanez megtörtént az 1940-es évek elején is - a tiszavirág-életű magyar közigazgatási idején Észak-Erdélyben, de azokat az eredményeket hamarosan elsodorta és felülírta a baloldali rezsim. A legutóbbi rendszerváltozás után negyed évszázaddal - mondotta - Erdélyben mintegy négyszázezerrel kevesebb magyar él, mint 1989 előtt. Falvaink soha nem látott válságot élnek át, széthullnak, atomizálódnak a közösségeik. Az író - tegyük mi hozzá: a népi író - ma nem sokat tehet. A pár száz példányban megjelenő könyvek tényeket tartalmaznak, azzal a fajta látásmóddal íródnak, amelyből világosan kiolvasható a pesszimizmus. A megmaradás, a megtartás közös feladat lehetne, ha lenne hozzá összefogás a tétovázó helyi vezetés, a gazdasági tényezők, az egyházak és az értelmiségiek részéről. A Cseke Péter-i életmű ily módon egy csendes lármafa.
Egyre többet foglalkozik az író szülőföldjével is. Az irodalomtörténeti kutatásokat, a népi írók műveit elemző tanulmánykötetek mellett lesz még olyan könyve, amelyet a két Homoród vidéke ihlet. Hogy ez a terve sikerüljön, s idehaza szállja meg, s kényszerítse írásra a helyi Múzsa, a falustársak elhatározták, hogy felajánlanak számára egy házhelyet Recsenyéden, ahová közös erővel és akarattal akár még egy hajlék is épülhet, hogy legyen hely, ahol igazán otthon érezheti majd magát, s amely az emlékét is őrizheti az utánunk elkövetkezők körében, s a jövendő időkben.
Ez a vállalás komolynak ígérkezik, többen megerősítették a hírt a nyilvános beszélgetés során, s ha a közösségi szellem kalákában lenne képes építkezni, tetőt ácsolna és zöld-ágas reménnyel és áldomással koronázná a végül helyére kerülő utolsó kupás-cserepet, akkor jóleső érzés fészkelné be magát lelkünkbe, hiszen ezáltal láthatnánk, hogy megmaradt valami a hagyományos székely falu igaz emberségéből és egykori erejéből.
Simó Márton
Hungarovox Kiadó, Budapest 2013.
Székelyhon.ro2015. május 3.
Könyv az önszerveződésünkről
Nagyvárad- A kolozsvári Kisebbségkutató Intézet kiadásában megjelent, Együtt és külön. Az erdélyi magyarok önszerveződése (1989-1990) című tanulmánykötetet mutatták be az Ady Endre Emlékmúzeumban.
Ahogy a csütörtök este bemutatott, Az erdélyi magyarok önszerveződése (1989-1990) című tanulmánykötetet hátlapján is olvasható, az 1989-es romániai forradalom viszonylag népszerű volt az elmúlt 25 év történeti, politológiai és szociológiai jellegű irodalmának, és nem utolsósorban egyik központi kérdése lett a rendszerváltással együtt járó politikai vitáknak. A ’89-es események magyar szemszögből történő kutatása 2010-ben indult el a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet keretében. A kutatás lezárásaként készült el az a tizenkét esettanulmány, amiket ebben a kötetben- Bárdi Nándor, Gidó Attila és Novák Csaba Zoltán szerkesztésében- közreadtak, és amelyek a jelentősebb magyarlakta erdélyi, bánsági és partiumi városok eseményeit tekintik át, összefoglalva a korszak eseményeit és nyitott kérdéseit.
A cél az volt, hogy a romániai rendszerváltozásnak egy eddig kevésbé ismert oldalát- tételesen a magyar/kisebbségi szerepvállalást és önszerveződést- szakszerű történeti kutatásokkal dokumentálják és értelmezzék. A program vezetőinek és egyben a kiadvány szerkesztőinek ugyanakkor az volt a nem titkolt szándéka, hogy ezek a dolgozatok a romániai magyar kisebbség saját (tudományos) narratíváját jelenítsék meg, és emeljék be a román nyelvű történeti szakirodalomba, ez a fajta megközelítésmód ugyanis szinte teljesen hiányzik a román történetírásból. A kutatás emellett abban is újat hoz, hogy míg a román nyelvű 1989-es értelmezések a centrum irányából, felülről, és a domináns, államalkotó nemzet szemszögéből vizsgálják az eseményeket, ezen könyv szerzői a vidék történéseire figyeltek, és lokálisan ragadták meg a rendszerváltozás folyamatát.
Személyes élmények
Az egybegyűlteket házigazdai minőségében Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte, majd a megjelentek- Varga Gábor, Szilágyi Aladár, dr. Fleisz János, Kiss Törék Ildikó, Tavaszi Hajnal, Szűcs László és Lengyel György- felidézték, hogy mit csináltak 1989 decemberének második felében. A kötetet ismertető Bárdi Nándor szélesebb, kelet-közép-európai kontextusba helyezte a rendszerváltozás folyamatát, a Váradról szóló részt jegyző Tavaszi Hajnal, a Bihar Megyei Könyvtár aligazgatónője pedig arra emlékezett vissza, mi történt Nagyváradon 1989 decemberétől egészen 1990 májusáig, az első választásig. Akit érdekel a téma, a kötetet meg lehet majd vásárolni az Illyés Gyula Könyvesboltban is.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro2015. május 5.
Kultúra, történelem és szórakozás a Festum Varadinumon
A Nagyváradon már harmadik napja zajló Festum Varadinum ünnepségsorozatban számos olyan rendezvény kapott helyet, amely a legszélesebb érdeklődési körűek igényeihez is igazodik. A nagyváradi kulturális fesztivál szerda–péntek közötti időszakában hangsúlyosan megjelenik kultúránk, művészetünk és történelmünk is, ugyanakkor több különleges szórakoztató programra lehet készülni. Alább a fesztivál május 6–8. közötti rendezvényeit foglaltuk össze.
Kristófi János emlékkiállítás
Május 6-án, szerdán 14 órakor Kristófi János világhírű nagyváradi festőművész (1925–2014) munkáiból nyílik kiállítás a nagyváradi városháza dísztermében.
Kristófi János (Monospetri, 1925. december 15. – Nagyvárad, 2014. január 5.) világszinten elismert festőművész. Középiskoláit Kolozsváron végezte, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán szerzett rajztanári oklevelet (1954). A Népi Művészeti Iskola tanára Nagyváradon nyugalomba vonulásáig (1955-88). Feleségével, Hoványi Judit szobrász-keramikus művésznővel rendezett első közös kiállítása (1958) óta tevékeny részt vett a város művészeti életében. Tájképein Nagyváradot örökítette meg. Elkészítette Bartók Béla, a nagyváradi Bihari Sándor zeneszerző s a közművelődés mecénásaként ismert Nicolae Jiga arcképét. Feleségével közös „családi kiállítása” volt Bécsben és Leidenben (1988), Miskolcon (1990), Győrben , Budapesten (1991) és Szolnokon (1995).
Kristófi János világszerte ismert festőművész 1954 óta élt Nagyváradon, ahol harminc éven át a Városi, majd a Művészeti Népiskolában nemzedékeket oktatott. Tíz gyermeke született. Mindegyiküket a katolikus hit szerint nevelte az életre, van köztük festő, énekes, fotós, orgonista, jogász, mérnök és orvos is. „Igazi nagyváradi festő lett, a klasszikus váradi festők (Baráth Móric, Balogh István, Tibor Ernő, Leon Alex, Mottl Román, Miklóssy Gábor, Tompa Mihály stb.) utóda és kortársa, a város hűséges polgára és krónikása egy személyben” – írta róla Banner Zoltán Békéscsabán élő művészettörténész. 2011-ben Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki.
Kiállítások, könyvbemutatók, istentisztelet
16.30-kor Wagner Péter képzőművész egyéni kiállítását nyitják meg a Kanonok sori Tibor Ernő Galériában, 17.00 órától emlékműsor Mécs László premontrei kanonok, költő, lapszerkesztő, előadó születésének 120 évfordulója alkalmából a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum dísztermében. 17.45-kor Szilágyi Aladár: Mit akartak ezek a magyarok?- Beszélgetések kortárs történészekkel Holnap /Kulturális Egyesület, Nagyvárad, 2015/ – könyvbemutató az Ady Endre Líceum dísztermében, Szilágyi Aladár beszélgetései a Szacsvay Akadémia történelmi előadássorozatának 2014-es előadóival, bemutatja Szűcs László, a kötet szerkesztője és az Erdélyi Riport, valamint a Várad művelődési folyóirat főszerkesztője.
18.00 órától ünnepi istentisztelet a nagyváradi evangélikus templomban, igét hirdet Szabó Szilárd dombóvári evangélikus lelkész, előadást tart Balczó András evangélikus olimpikon; közreműködnek az evangélikus óvoda gyermekei, valamint Lucian Malița hegedűművész és Thurzó Sándor József brácsaművész. Az Ady Endre-gimnázium dísztermében 18.30-kor kezdődik a Szacsvay Akadémia történelmi előadása A török kiűzése Magyarországról (1683-1718) és az ország jövőjének tervezésecímmel, előadó: Gebei Sándor egyetemi tanár (Eger), az MTA doktora.
19.00 órától Operett express – Bozsó József és Teremi Trixi budapesti színészek előadása. Elhangzanak világhírű operett melódiák Kálmán, Eisemann, Huszka, Fényes, Szenes, Lehár operettjeiből. Helyszín: a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Székházának díszterme (Partium Keresztény Egyetem)
Történelmi konferencia: „Várad, Erdély kapuja...”
Május 7-én, csütörtökön 10 órakor „Várad, Erdély kapuja...” Nagyvárad történelmi szerepe a fejedelemség korában címmel történelmi konferencia kezdődik nagyváradi városháza dísztermében.
A Festum Varadinum tavalyi rendezvénysorozatába beillesztett történelmi konferencia nagy sikert aratott, hiszen olyan, nemzetközileg is elismert szakemberek jöttek el előadni, akik kétségtelenül a történész szakma elitjéhez tartoznak. Nincs ez másképp idén sem, értékes és várhatóan rendkívül tartalmas értekezések hangzanak el, melyeknek középpontjában Nagyvárad, illetve a város középkori szerepének fontossága áll.
A konferencia részvevői és előadásaik címei: Oborni Teréz tud. főmunkatárs, kora újkori témacsoport vezető, MTA BTK, Történettudományi Intézet: Szapolyai János és a váradi béke; Gálfi Emőke tud. kutató (EME Kolozsvár): Izabella királyné várospolitikája: Gyulafehérvár és Várad; Bogdándi Zsolt tud. kutató (EME Kolozsvár): A váradi hiteleshelyek 16. század második felében; Mátyás-Rausch Petra tud. munkatárs, MTA BTK Történettudományi Intézet: A belényesi rézbányászat helye az Erdélyi Fejedelemség ércbányászatában 1571 és 1613 között; Emődi Tamás műemlékvédelmi szakmérnök, Nagyvárad: Az erdélyi fejedelmek nagyváradi palotája; Jeney-Tóth Annamária egyetemi docens, Debreceni Egyetem: Ifj. Rákóczi György váradi udvartartásának kezdetei (1638-1640-1642), Sudár Balázs tud. főmunkatárs, MTA BTK Történettudományi Intézet: A váradi török tartomány első évei (1660–1665).
Szent László öröksége
Ugyancsak 10 órakor kezdődik az a program, melynek keretében Bihar megye magyar szociális intézményeiben nevelkedő gyermekek ismerkednek Nagyváraddal és Szent László királlyal a római katolikus székesegyházban, a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceumban és a nagyváradi várban. 11 órától Nyitott kapuk – iskolanap a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban, 13 órakor Varadinum Junior: „Sötét és semmi voltak...” – világosság és sötétség ellentéte a művészetben – irodalmi műhely a Mihai Eminescu Főgimnázium dísztermében, ugyanitt 14 órától: „Aki fényt hagyott maga után...” – magyarok a fény történetében. 17 órakor Ólomkatona címmel díjkiosztóval egybekötött kiállítás nyílik a Gyermekpalotában. 18 órától ünnepi istentisztelet nagyváradi unitárius templomban, igét hirdet Nt. Gyerő Dávid lelkész, a Magyar Unitárius Egyház főjegyzője, fellép a nagyváradi Kántorok Kórusa, majd szeretetvendégség következik.
19 órakor kezdődik Koncz Gábor Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, színházi rendező, érdemes művész Gyorsvonat című önálló estje a a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban.
A Kossuth-díjas színész-rendező kedvenc költőitől, íróitól válogat verseket, novellákat, részleteket életszemlélete bemutatására. Hitet tesz az igaz emberség, a humánus együttélés és a munka, a teljesítmény elismerése mellett. Persze mindezt remek írások tükrében, a rá jellemző őszinteséggel, vonzó férfiassággal teszi.
Történelem és irodalom
Május 8-án, pénteken 16 órakor tartják meg a Varadinum történelmi verseny megnyitóját. Az Ady Endre Elméleti Líceum dísztermében zajló vetélkedő címe: Nemzetközi kapcsolatok a XIX. század végén a XX. század elején. Az első világháború. A megmérettetés 9-én, szombaton 9 órakor folytatódik ugyanott.
18 órakor Dukrét Géza helytörténész, a Partiumi Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke új kötetét, mely az Adalékok Siter történetéhez címet kapta. Helyszín: a Lorántffy Zsuzsanna Egyházi központ múzeumterme. 19 órától Szabó T. Anna költő, műfordító szerzői estjére kerül sor teleki (ma Primăriei) utcai Illyés Gyula Könyvesboltban.
A Lotus Centerben 19.30-kor kezdődik a közismert magyarországi együttes, a HoneyBeast koncertje.
A Honeybeast egy magyar, elektronikus pop-rock zenét játszó együttes, mely ezen a néven 2011-től működik, bár történetét – némileg eltérő formációban és néven – 2005-ig vezeti vissza. Első nagy sikereit az együttes 2010-ben érte el, majd a 2014-es Eurovíziós Dalfesztivál magyarországi válogatójának szereplőiként szereztek országos ismertséget.
Metropol koncert pénteken
A Festum Varadinum egyik kiemelt programja a Nagyváradi Állami Filharmóniában 20.30 órakor kezdődő Metropol koncert.
A nagyváradi rockegyüttes 1968-ban alakult és legendás karriert futott be. Mind a váradiak, mind az erdélyi rockkedvelők kellemes nosztalgiával gondolnak vissza a Metropol koncertjeire, ezért a mai napig nagy népszerűségnek örvendő csapat fellépései garantált felüdülésnek, felhőtlen szórakozásnak számítanak.
maszol.ro2015. május 27.
A magyar nyelvű felirat soha nem jóindulat kérdése
– Beszélgetés Kelemen Hunor szövetségi elnökkel –
Tizenhat magyarlakta megyében közel 3000 magyar műemlék feliratozását kéri az RMDSZ a helyi önkormányzatoktól megyei és területi szervezetei révén. A Kelemen Hunor minisztersége idején kidolgozott hatályos rendelet szerint több nyelven – így magyarul is – fel kell tüntetni a megnevezést. A rendelet előírásait országszerte gyakorlatba kell ültetniük a polgármestereknek. Erre hívja fel a figyelmüket az RMDSZ azzal a román és magyar nyelvű listával, amely megyénként tartalmaz valamennyi országos jelentőségű (A kategóriás) magyar műemléket, illetve a helyi jelentőségű (B kategóriás) magyar műemlékek egy részét. A miniszteri rendelet "atyját" kérdeztük a feliratozás jelentőségéről és ezzel összefüggésben az ingatlan- visszaszolgáltatás jelenlegi állásáról.
– Milyen jelentősége van a közösség számára ennek az újabb felirat-elhelyezésnek? Gondolok itt arra, hogy a nagy áttörést tulajdonképpen a kétnyelvű helységnévtáblák jelentették 2001-ben. Miért fontos ez az RMDSZ-nek?
– Az anyanyelvhasználat tekintetében egyformán fontos lépés mindkettő. És fontos párhuzam is: a 2001-es kormányrendelet hatályba lépése után is bőven akadt település, ahol az RMDSZ-nek külön kellett kérnie az alkalmazását. Most nemcsak kérünk, de segítünk is: a jelenleg érvényes országos műemléklista alapján előkészítettük a magyar műemlékek megnevezésének magyar és román nyelvű jegyzékét.
A helységnévtábla magyar felirata azt jelzi, hogy ott magyar közösség is lakik. A műemlékek magyar felirata viszont kettős jelentéssel bír: jelzi azokat az értékeket, amelyek létrehozásához köze volt a magyarságnak, másfelől azt mutatja, hogy ezek jelenleg is a magyar kulturális örökség részét képezik. Olyan tények ezek, amelyeket sem megkerülni, sem véka alá rejteni nem lehet. Bár a kisebbségekre vonatkozó jogszabályok alkalmazása akadozik, ez nem bátortalanít el minket. Azt is tapasztaltuk már számtalanszor, hogy kétnyelvű helységnévtáblát arra való hivatkozással nem függesztettek ki, miszerint a törvény csak 20 százalék fölötti számarányú kisebbségi közösség esetében teszi azt kötelezővé. Kisebb létszám esetén sem tiltja, csak akarat kell hozzá – egészíteném ki. De nálunk így szokás olvasni a törvényeket… A műemlék-feliratozás nincs ilyen meghatározott százalékhoz kötve, ugyanakkor a megyei, illetve helyi tanács is kérheti a kisebbségek nyelvén való feliratozást.
– Hol tartanak jelenleg ezzel a munkával? Kinek mi a dolga, és milyen eredményre számítanak?
– Az RMDSZ kulturális főosztályát bíztam meg a munka koordinálásával. Arad, Beszterce, Bihar, Fehér, Szatmár és Szeben megyében már el is készült az összesen 715 műemléket tartalmazó magyar és román nyelvű lista végleges változata. A többi megyébe is első lépésként mi küldjük ki a feliratozásra javasolt műemlékek listáját, amelyet átnéznek és ellenőriznek az RMDSZ megyei szervezetei által javasolt helyi szakértők, a véglegesítés után pedig, levél kíséretében, kérik a települések polgármestereitől, hogy magyarul is feliratozzák az illető magyar műemlékeket. Nagy munka ez, amelyet önkéntesen vállaltak a helyi szakértők, ugyanakkor fontos szerep hárul a megyei és területi szervezeteinkre a kapcsolatfelvételt, illetve az eredmény nyomon követését illetően. Az eredmény döntően a helyieken múlik. Az országos szervezet elvégzi a munka rá eső részét, de ez nem helyettesíti a helyismeretet, a helyiek kapcsolati hálóját. Ráadásul itt a legfontosabb az, hogy ténylegesen meg is valósuljon a feliratozás, illetve tudjunk azokról az esetekről, amelyekben ezt megpróbálják elodázni valamilyen ürüggyel.
Hozzátenném, hogy valamennyi megye esetében ez a lista bővül majd további helyi jelentőségű műemlékekkel, terveink szerint pedig május végére, június elejére valamennyi magyarlakta megyében sikerül véglegesítenünk azt az első lajstromot, amelyet a későbbiekben bővíteni is tudunk.
– Hogy áll jelenleg az ország a műemlékek feliratozása tekintetében? Kevésbé érthető, hogy a helyi önkormányza-tok miért nem látják hasznát annak, hogy a várost vagy községet látogató turisták több nyelven ismerkedjenek meg a helyi látványosságokkal… Ez nem éppen szokatlan gyakorlat Európában. Kell erre külön törvény, miniszteri rendelet?
– Valóban fontos szempont az idegenforgalom, de nem ez volt számunkra a kiindulópont. Ha jól belegondolunk, a többnyelvűségnek természetesnek kellene lennie nálunk is. Bizonyos mértékben ez működik is Temesváron, Nagyszebenben vagy Brassóban. De ez még mindig csak a helyi önkormányzat jóindulatának a szintje, és nem érvényesül minden tekintetben. Székelyföldön teljesen természetes, hogy mindenütt látunk magyar feliratot, de Marosvásárhelyen például a polgármestert a rosszullét környékezi a kétnyelvű utcanévtáblák láttán. Ráadásul egy olyan ember részéről, aki azt mondja, hogy a Vár sétány fáit mindenki vigye haza és tegye vázába, további, hasonlóan felháborító intézkedéseket is feltételezni lehet.
A műemlék-feliratozást szabályozó miniszteri rendelet tulajdonképpen szavatolja, illetve bizonyos körülmények között kötelezővé teszi ezt az európai gyakorlatot az épített örökségre vonatkozóan. De vannak korábbi jó példák, amelyek bizonyítják, hogy megfelelő értelmezés esetén a jogszabályi keretek eddig sem gátolták az ilyen jellegű intézkedéseket. Kolozsváron és Szatmárnémetiben is van ötnyelvű felirat – köztük magyar – a város számos magyar vonatkozású műemlékén. Az RMDSZ alpolgármestere, Horváth Anna, a másik esetben pedig egykori polgármestere, Illyés Gyula kezdeményezésére helyezték el ezeket a feliratokat még a rendelet megszületése előtt. Kolozsváron az ötnyelvű felirat mellett ugyanennyi nyelven rövid leírás is olvasható az illető műemlékről, ha a látogatók telefonjuk használatával többet szeretnének megtudni a műemlékről. Szatmárnémetiben pedig a törvény által akkoriban előírt román, angol és francia mellé felkerült – az egykori polgármester kezdeményezésére – a magyar és a német felirat és műemlékleírás. Most már konkrét törvényi keret is van erre, mi pedig azon leszünk, hogy ezt tiszteletben tartsák.
– A turisztikai látványosságoknak csak egy része van állami tulajdonban. A másik részét visszaszolgáltatták azoknak, akiktől a kommunizmus idején elkobozták. Hányadán állunk ma ezzel? Ehhez tegyük még hozzá azt is, hogy a korrupcióellenes intézkedések ezt a folyamatot is górcső alá vették, és vannak a társadalomban olyan hangok is, amelyek kifogásolják, hogy országos jelentőségű muzeális értékek, műtárgyak is visszakerültek tulajdonosaikhoz.
– Nézze, a tulajdonjog szent. Akkor sem lehet kétségbe vonni, amikor jelentős értékek kerülnek vissza magántulajdonba. A kommunizmus idején nem nagyon foglalkoztak azzal, hogy az elkobozott javaknak mi az értékük, jelentőségük. Egyszerűen csak elvették, és kész. Ezeket vissza kell szolgáltatni azoknak, akiket megfosztottak tőlük. Ez társadalmi kötelesség, a jogállamiság alaptétele. Azon túl meg vannak a mindenféle, nem éppen szalonképes vélemények arról, hogy a római katolikus egyház "impériumot" épít a saját jogos tulajdonából, illetve az államnak vissza kell-e szolgáltatnia olyan muzeális értékeket vagy műtárgyakat, amelyek soha nem voltak az övéi. Ilyen körülmények között, persze, a populizmus lelassíthatja a visszaszolgáltatást. De a tények akkor is tények. Ahogy az is tény, hogy 2014-ig a visszaszolgáltatással foglalkozó bizottság 1100 ingatlant adott vissza a kisebbségi közösségek egyházainak. Ez a szám az összes elkobozott ingatlan 60 százalékát jelenti. A folyamat leállt azóta, hogy meghurcolták az illetékes köztisztviselőket, akiknek egyetlen feladatuk a törvény alkalmazása volt. A tulajdonjog kétségbevonásával a jogállamiság alapvető értékei is veszélybe kerülnek. Ezt nem felejthetjük el akkor, amikor a témában bármilyen álláspontot kialakítunk. Az RMDSZ a továbbiakban is kiáll – itthon és az európai, illetve nemzetközi fórumokon is – e történelmi jóvátétel mellett, továbbra is maradéktalanul támogatja a restitúció folyamatát, ellenzi a tulajdonjog korlátozását és minden olyan intézkedést, amely javaiktól megfosztja az illető értékek jogos tulajdonosait.
Bartha Réka
Népújság (Marosvásárhely) 2015. május 30.
Bertha Zoltán
"Idegen uralom alatt élni az ember meggyalázásának egyik neme"
Négy év múltán aztán bekövetkezett az újabb tragédia – a magyarság hatalmas tömegeit ismét tényleges kisebbségbe taszító (átmeneti időintervallum után konkrét politikai értelemben is kisebbségből kisebbségbe sodró) katasztrófa: az 1944–45-ös román és szovjet megszállás végképpen véget vetett a négyesztendős szabadságnak, s megpecsételte a magyar Erdély sorsát. Trianonban könnyű dolguk volt "azoknak a területhabzsoló térképszabdalóknak, akik már-már eszelős ceruzahúzásaikkal Közép-Európa eladdig egyik legszívósabb néptestét szabad – mert hisz senki által nem védett, vagy védeni rosszul próbált – zsákmánynak tekintették"; "Romániának odaadtak minden világtáj felől a szomszédai országaiból minden területet, amit csak megpendített akárhol akármelyik román" (írja Beatrice apródjai /1979/ című művében – Hemingway-t is idézve – Illyés Gyula). S az 1920. június 4. utáni megismételt, második országdaraboló Trianon, az 1947. február 10-én szentesített párizsi békediktátum megint milliós magyar nemzetrészeket szakított el, a még kegyetlenebbül bosszúéhes totalitárius-kommunista diktatúra áldozatául, prédájául vetve azokat. Az eleinte a román szabadcsapatok vérengzésében tomboló, majd évtizedekig a politikai-hatalmi genocídium (Sütő András szavával: hungarocídium) valóságos népirtó terrorjában uralgó magyarpusztítás korszaka még inkább rávilágíthat annak az igazságára, amit Tamási Áron 1941-es tézise így kristályosított ki: "idegen uralom alatt élni az ember meggyalázásának egyik neme" (A tűz világossága). És egybehangzik ez azzal, amit Makkai Sándor szögezett le még 1937-ben (hogy "a kisebbségi sors nem politikai lehetetlenség, vagy legalábbis nemcsak az, hanem erkölcsi lehetetlenség"; "legmélyebb gyökerében elviselhetetlen, mert merőben ellenkezik az emberi méltósággal, és ez az, amit Európa lelkiismeretének – ha ugyan van lelkiismerete – nem szabadna eltűrnie és nem lehetne elhordoznia"); illetve azzal, amit pedig teoretikus jelleggel, definitív elméleti igénnyel később Bibó István jelentett ki: "A kisebbségi élet megszűnik teljes értékű emberi élet lenni, háttérbe szorított, nyomott életté válik"; "a reményből élésnek ez az állapota pedig, ha a remény hamarosan nem valósul meg (…) tartósan elviselhetetlen" (A kelet-európai kisállamok nyomorúsága, 1946).
S a jövő? A kiszolgáltatottságot megszüntető összmagyar nemzeti önrendelkezés esélye? – Abban mindenesetre bízhatunk, amit – a Csonka Magyarország című, 1920-as versében szenvedélyesen megfogalmazottakat ("Óh Igazság, te egyetlen kiáltás! egyetlen fegyver! Jerikó trombitája! szólj! / falak, omoljatok hangjaitól"; "Nekem van rá jogom! Én elkiálthatom: / Igazság!") mintegy értekező nyelven is megerősítve – Babits Mihály is állított (Az írástudók árulása, 1928): Magyarország "az a nemzetek közt, melynek legmerészebb álma sem haladja túl a legminimálisabb Igazságot. Ha valahol otthont remélhet még a földön az Igazság régi elve: itt van az. E szerencsétlen és megalázott nemzet – a harci erő védtelen áldozata – szellemi tekintetben szerencsésebb, mint a büszke hatalmasok: szabadon nézhet szembe a Gondolattal, melytől az Erő fél, s egyszerre szeretheti hazáját és az Igazságot"; s "az Igazság maga sem kívánhat itt egyebet, mint fölemelését ennek a boldogtalan népnek, melynek oly fájdalmasan igaza van". S abban az eszmei igazságtételben és igazságszolgáltatásban, hogy magyarság és igazság egybefonódása szerint – ahogyan szintén Babits vallotta Áldás a magyarra című, 1938-as költeményében –: "Lám, igaz jószágunk visszatér kezünkre, / bár a világ minden fegyvere őrizze. / Mert erős a fegyver és nagy hatalmasság, / de leghatalmasabb mégis az igazság." A transzcendens bizonyosság feltétlen győzelmében kell tehát hinnünk minden evilági hatalmi erőszak ellenében. ("A mi igazságunk: a mi erőnk" – hirdette prófétai méltósággal, Kiáltó szóval már Kós Károly is.) Hihetünk egyrészt Trianon megítélésének tisztaságában, akár a szellemi fölénynek abból a pozíciójából, ahonnan Szőcs Géza szójátékosan humoros, karikatúraszerű bökverse is szól: "Libát vettem Libanonban / haj, haj, haj. / El is lopták Trianonban / baj, baj, baj. / Non, non, non. / Liba / non / non / non" (A liba); vagy Lászlóffy Csaba villódzón asszociatív költeménye: »Éltem, haltam vígan, haragban. / Meddig maradhat bosszulatlan / (Magyarigenben, Musza Daghban) / a gőgös nagyhatalmi katlan? / Vesztes versailles-i kirakatban / vagyok/voltam – én, faragatlan – / az Öregistennel haragban. / ’Tartalékaid mind meghagytam’« (Sejtek szonettje). Másrészt úgy is reménykedhetünk, ahogyan pedig erre napjainkban Szentmihályi Szabó Péter biztat minket (Trianon című versében) a kilencvenedik gyászév alkalmával: "Szegény halottainkat átkeresztelik, / gyárat építenek a szent romokon, / betiltják a magyar történelmet, / de fejük felett a véres kard: Trianon. // Meglehet, egyszer tényleg elfogyunk, / elvész a négy folyó s a három halom, / mégis miénk az üdvösség koronája, / s a menny kapujában a jelszó: Trianon." * "Az igazságot is meg lehet szokni" (Trianon részleges revíziója, Észak-Erdély 1940-es visszatérése az irodalom tükrében – 7., befejező rész)
Népújság (Marosvásárhely)