udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 515 találat lapozás: 1-30 ... 331-360 | 361-390 | 391-420 ... 511-515

Névmutató: Nagy Botond

2010. május 18.

Mindennapi ünnepek
Bálint Zsigmond tárlatáról
Idősek és egészen ifjak arcai, munka és templom – hétköznapok képekbe merevített pillanatai vették körül a telt házas közönséget a Marosvásárhelyi Fotóklub várgalériájában csütörtök délután. Az érdeklődés sem véletlen, sem alaptalan – Bálint Zsigmond fotóművész legutóbbi tárlatnyitójáról van szó, a Mezőségi mindennapok című kiállításról, amely – mint a címe is sugallja – három mezőségi település hétköznapjait tárja az érdeklődő publikum elé.
A tárlatot Nagy Miklós Kund méltatta: – Bálint Zsigmond vidékre talán a legtöbbet járó fotográfusunk. Senki sem jár olyan gyakorisággal alkotótáborokba – és nem csak fotós, hanem képzőművészeti táborokba is –, mint ő. Képei életünket mutatják meg. Vonzódik a falu világa felé, noha városi ember. Akit befogadtak falun, ennek bizonyítékai képei is. Ezen a tárlaton a mezőségi mindennapokat örökíti meg, amelyek izgalmasak és kedvesek számunkra is. Három falu és azok emberei láthatók a képeken, az arcok nagyon közel vannak hozzánk, akik tehetik, még párosan. Feltűnik a templom, a kenyérsütés, a vetett ágy – mindennapi ünnepeink. Öröm ide jönni, és ezt a kiállítónak köszönhetjük – hallottuk a méltatótól, majd Kucsera Jenő galériavezető Kányádi-szavalata után Bálint Zsigmond köszöntötte a résztvevőket, egészítette ki a mondottakat: – A képeken csak idősek és gyerekek vannak. Hogy miért nincsenek rajtuk fiatalok is? Mert ezt látjuk falun. Az idősek ragaszkodnak a múltjukhoz, hagyományaikhoz. A fiatalok a városban dolgoznak, miközben otthon maradnak az iskolába járó, a városiaktól már megkülönböztethetetlen gyerekek. Példa ez a falu és város közeledésére. Én egységessé kívántam tenni a három településen fényképezett képanyagot, ezért állítottam össze belőlük egy kiállításnyira valót. Arról, hogy mi történik akkor, amikor elkezdődik egy falusi nap. A helybéli lelkészek nagyon sokat segítettek, elmondták, hogy kinél, hol és mit érdemes fényképezni, köszönöm nekik – mondta a művész a hagyományos koccintás előtt.
Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

2010. május 19.

Újságírókat vertek meg Kézdivásárhelyen, mert magyarul beszéltek
Szombaton hajnali négy óra körül a Függetlenség utcában hat marosvásárhelyi fiatalt bántalmaztak zömében berecki ittas fiatalok. Nagy Botond és Benedek István, a marosvásárhelyi Népújság újságírója, Árendás István, a rádió munkatársa, a negyedik megvert személy Nemes Attila. A verésből Nagy Botond huszonhárom éves barátnőjének is jutott, őt ököllel ütötték meg.
Nagy Botond elmondása szerint szálláshelyük felé tartottak, amikor szembejött velük két ismeretlen, egy román és egy magyar fiatal. A román azért kötött bele a marosvásárhelyiekbe, mert egymás között magyarul beszéltek. Egy harmadik személy közben bement a Sziklaszív vendéglőbe, ahonnan tíz-tizenegy fős csoportot hívott ki, és ezzel elkezdődött a tömegverekedés.
Váratlanul, hátulról támadtak a hatos csoportra. A túlerőben levők agyba-főbe verték a hat marosvásárhelyit, a lányokat sem kímélték. Nagy Botond hat-hét nap között, Nemes Attila nyolc-kilenc nap között gyógyuló sebekről kapott törvényszéki orvosi igazolást. Benedek Istvánnak a karját sebezték meg rúgásokkal, de ő nem jelentkezett a törvényszéki orvosnál. A rádiós Árendás István agyrázkódást szenvedett. A bereckiek verekedés közben azt kiabálták, hogy ne beszéljenek magyarul — mondotta érdeklődésünkre telefonon Nagy Botond.
Mivel valamennyi bántalmazott motoros, már hajnalban riasztották a kézdivásárhelyi motorosokat, akik valóságos hajtóvadászatot indítottak a támadók felkutatására. El is kaptak közülük párat, akiket reggel a rendőrség is előállított. Nagy Botond szerint nem igaz, ami a rendőrségi tájékoztatóban szerepel, a támadók nem hárman, hanem tizenhárman voltak. A bántalmazott újságírók írásos panaszt tettek le a kézdivásárhelyi rendőrségen. Az üggyel Szabó Levente foglalkozik.
Karácsonyi Zsigmond, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) ügyvezető elnöke, a Népújság főszerkesztő-helyettese arra kérte kézdivásárhelyi kollégáit, hogy éberen figyeljék a fejleményeket, mert az egyik támadó egy katonatiszt fia, a testvére pedig rendőr, ezért véleménye szerint el akarják tusolni az ügyet, és egyszerű utcai verekedésként akarják feltüntetni. Karácsonyi Zsigmond a sajnálatos esetről Ambrus Attilát, a MÚRE elnökét is értesítette. Habár a támadók nem tudták, hogy kik az áldozatok, első alkalommal fordul elő, hogy újságírókat bántalmaznak a céhes városban.
Iochom István, Háromszék
Erdély.ma

2010. május 20.

Marosvásárhelyi újságírókat bántalmaztak!
Abszurd helyzet: marosvásárhelyi magyar újságírókat vertek a Székelyföldön. Eddigi információink szerint nem azért érte őket a szombat éjszakai agresszió Erdély egyik legmagyarabb városában, Kézdivásárhely központi részén, mert újságírók, hanem azért, mert egymással magyarul beszéltek. Támadóik, akik pillanatok alatt agresszív falkává duzzadtak, kertelés nélkül kijelentették, nem tetszik nekik, hogy így társalognak. Nem csak azért furcsa az egész, hogy Gábor Áron szűkebb pátriájában történik mindez, még különösebb, hogy a verekedést kezdő bandában magyarok is voltak, vagy legalábbis olyanok, akik székelyesen, hibátlanul beszélték a nyelvünket. Vegyük úgy tehát, hogy nem újságírókat bántalmaztak, nem kollégáinkat és a velük levő barátokat, barátnőket támadták le barbár módon a nagy létszámfölényben levő agresszorok, hanem magyarságukért nemzettársainkat? Vehetjük, de semmivel se vigasztalóbb ez a változat. Ha már Kézdivásárhelyen se szólalhatunk meg nyugodtan anyanyelvünkön, akkor hova jutunk?!
Mint mondják, a szóban forgó bandának nem ez az első ilyen fegyverténye, hosszabb ideje igyekeznek rettegésben tartani a helyi lakosságot. Az ottani rendőrség talán tudja is, hogy kikkel van dolga, mégse tett eddig semmi különöset a lebuktatásuk érdekében. Éppen ezért nem léphetünk csak úgy, szó nélkül tovább a történteken. A közvéleményt tájékoztató, formáló sajtósokként kötelességünk úgy viszonyulni az ilyen helyzetekhez, hogy máskor ott se és máshol se kerülhessen sor hasonló támadásokra. Nyomon követjük tehát a fejleményeket. Kollégáink feljelentették az egyelőre ismeretlen tetteseket, és törvényes eljárással próbálnak elégtételt szerezni. De hogy pontosan hogyan is estek meg a dolgok, arról szenvedő félként Nagy Botond újságíró-kollégánk számol be a következőkben.
Túlerővel, orvul támadtak
Nagy Botond
Kézdivásárhelyi motoros barátainknál voltunk egy nagyszerű partin szombat este, ahonnan hajnalban, zuhogó esőben eljöttünk és gyalogosan indultunk a Hangya panzióban foglalt szállásunkra. Jó kedvünk volt, beszélgettünk, viccelődtünk, hat fiú és két lány. Nemes Noémi, a barátnőm, Vas Krisztina rezidens orvos, illetve Benedek István kollégám, Árendás István, a Marosvásárhelyi Rádió technikusa, Nemes Attila designer és jómagam. A Függetlenség utcában két "úriember" jött velünk szembe, egyikük durván meglökte a barátnőmet. Noémi visszanézett, mire az illető minősíthetetlen, magyarságunkban sértő szavakkal illette őt és minket – románul. Mi visszaszóltunk, hogy ezt mégis hogyan képzeli, mire magyarul beszélő társa közbeavatkozott és békíteni próbált, mondván, hogy a barátja apja rendőr és úgyis mindent elintéz, ne akarjunk balhét, mindenkinek jobb lesz és hasonlók. Mi ebbe beleegyeztünk és továbbindultunk a szállásunk felé.
Három-négy lépést tehettem, amikor a hátam mögött kiabálást hallottam. Megfordultam és Nemes Attila barátomat láttam, ahogyan bekapja az első ütést, leesik, a többiek pedig rúgni kezdik – mint kiderült, a békítési szándék csak azért volt, hogy az utcán tartsanak: közben egy harmadik barátjuk a pár méterre lévő Sziklaszív vendéglőbe futott, ahonnan még hét-nyolc bátor harcos rohant ellenünk és támadt minket hátba. Én beugrottam a verekedők közé, hogy kimentsem Attilát, egyet adtam, de kettőt kaptam is, köztük egy halántékra érkező rúgást a hátam mögül. Benedek István alkarját szétütötték, Árendás Istvánt pedig úgy fejbe rúgták, hogy arccal a kockakövekre esett és elvesztette az eszméletét. Utána újra Attila ellen és ellenem fordultak, a telefonomat kirúgták a kezemből, ezüst karkötőmet lerúgták a csuklómról, miközben védekeztem. És azt kiabálták, hogy: Mit képzeltek ti, szemét magyarországiak, hogy gondoljátok, ide jösztök és beszélhettek nálunk csak úgy, magyarul?
Attila védekezett, de ismét arcba ütötték, mire a barátnőm – Attila húga, vékony testalkatú, fiatal lány – a bátyja segítségére sietett és egyiküket orron vágta. Az illető erre megragadta a barátnőmet és a szemem láttára legalább egyszer ököllel halántékon ütötte. Én hagytam azt, aki velem foglalkozott és az illetőt megtámadtam, de közben hátulról lerúgtak. Krisztina a még eszméletlen Árendás Istvánnal volt elfoglalva, én felkeltem a földről, de addigra a támadók eltűntek. Felhívtam helybéli motoros barátaimat, akik négy autóval pár perc alatt a helyszínre siettek. Együtt bementünk a Sziklaszívbe, de támadóink már nem voltak ott. Közben a rendőrség is megjelent és együtt kerestük az utcákon az elkövetőket, de nem találtuk őket meg. Az őrsre mentünk, miközben motoros barátaim az utcákat rótták és kis idő múlva már telefonáltak, hogy valószínűleg berecki fiatalokról lehet szó. Szabó Levente nyomozó segítségével megírtuk a feljelentéseket. A rendőrség vasárnap délelőtt már rábukkant pár tettesre. Állítólag csak öten voltak, és közülük is csak három támadott. Ez több ok miatt is lehetetlen. Ők hárman – két román és egy magyar nemzetiségű fiatal – beismerték a dolgot, de azt mondták, mi kezdtünk románozni és ezért támadtak ránk. Ez sem igaz, soha, egyikünk sem mondott senkinek olyasmit, ami sértené annak nemzetiségét. Főleg nem négy, harminc körüli értelmiségi helyi, huszonéves suhancoknak. Egy hivatásos katona is volt köztük, aki állítólag nem verekedett, sőt, csitítani próbált. Lehet, hogy nem verekedett, de csitítást sem tapasztaltunk. És azt sem értjük, hogy legalább ő miért nem hívta a rendőrséget vagy a mentőket, amikor látta, hogy egy halántékon rúgott ember a földön fekszik percek óta. A dossziék a helyi rendőrség tájékoztatása alapján már az ügyészségen vannak. Per és kártérítési igények következnek. Nekem "csak" három fogamból törtek le darabok és az orrom, a szemem, Istvánnak pedig a karja dagadt el, de Attilát úgy szájba rúgták, hogy a felső hídja kettészakadt, négy műfoga csapostól tört ki az ínyből. Árendás Istvánt kórházba kellett vinni, enyhe agyrázkódást szenvedett.
***
A lényeg: nem hagyjuk annyiban. Nem a személyes bosszú hajt, hanem a tény: akik ilyet csinálnak, tanulják meg, hogy az ember nem tehet akármit a kénye-kedve szerint. Hogy egy jogállamban nem maradhat következmények nélkül, ha valakinek a nemzetiségével csúfolkodnak, miközben a barátnőjét ököllel ütik. Hogy azért vagyunk emberek, mert állítólag felelősen gondolkodunk. Hogy Kézdivásárhelyen éjjel, zuhogó esőben is sétálhassunk az utcán – mert a tavaly őszi magyarverést is állítólag bereckiek követték el. Nem nagy a falu, kétséges, hogy szépszámú fiatalsága volna. Az ember állítólag azt kellene tegye, ami jólesne neki, ha vele is tennék. Sem társaim, sem én soha nem kötődtünk az utcán senkivel. Senki nemzetiségét nem tettük szóvá. Mindezeket elvárjuk fordítva is, és lépünk az ügyben. "Harcostársainknak" pedig gratulálunk a bátorsághoz. Ahhoz, amely legalább kétszeres túlerővel, aljas módon, hátulról támad és amelybe belefér a lányok ököllel verése.
És ami a legszomorúbb: hogy lassan már meg sem lepődünk…
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

2010. május 29.

Leselkedő krónikások
Marosvásárhelyi Krónikák – avagy krónikák Marosvásárhelyről, néhai polgárok feljegyzései, vitái, észrevételei a város középkori és újkori életéből – mostantól könyvbe szedve, megvásárolhatóan, Sebestyén Mihály válogatásában. És két kötetben. E kötetek bemutatóján vett részt szépszámú közönség a Bernády Házban kedd délután.
Káli Király István, a könyveket gondozó Mentor Kiadó igazgatója fogadta a megjelenteket, majd a szerkesztő, Gálfalvi Ágnes szólt hozzájuk.
– A kötetek a kiadó Erdélyi Ritkaságok sorozatában jelentek meg, e sorozatnak a világháború előtt már volt előzménye. Eredetileg egykötetesre terveztük, de Sebestyén Mihály sorra hozta az érdekességeket, így kétkötetnyire duzzadt a mű.
– Ha az ember könyvtáros, állandóan olyan könyveket kérnek tőle, amelyek nincsenek meg a könyvtárban. Innen származott az ötlet, sajtó alá rendezni az egykori vásárhelyi krónikákat. Egy dolog közös bennük: hogy szerzőik marosszékiek, illetve marosvásárhelyiek voltak. Polgáremberek, egyikük kivételével – erre Tonk Sándor hívta fel a figyelmemet. A középkori és újkori város életét ábrázolják a kommentárokkal ellátott szövegek. A XVII. században Vásárhelyen krónikaíró-iskola alakult, a krónikaírás divattá vált. Egyszerű polgáremberek szabadidejükben leírták, hogy mi történt velük és mi történt a városban aznap. Az egyik szerzőnk Borsos Sebestyén bíra, Borsos Tamás apja. Borsos Tamás szövegeit nem közöljük, mert azok már megjelentek a Fehér Kötetek sorozatban, Nagy Szabó Ferenc, a szabócéh céhmesterének írásait azonban igen. Ő negyvenévesen kezdett írni, munkái átölelnek egy fél évszázadot. Mindent részletesen közöl a városi életről. Ebben Vásárhely élenjáró, más, korabeli, a városi életet taglaló munka nem született. Enyedi Lakatos Márton ugyancsak polgár és mondhatni voyeur, amolyan leselkedő krónikás. Kitűnő portrékat írt az igazi, veszekedő polgárokról, riporteri frissességgel, maró gúnnyal számol be a nézeteltérésekről 1660 és 1675 között. De közöljük – többek között – még Petri Nagy György és Rozsnyai Dávid írásait is. A teljes szöveget adjuk és igyekeztünk az olvasmányosságot szem előtt tartani anélkül, hogy a filológia szabályait áthágnánk. Mellékletekkel, hely- és névmutatóval, magyarázatokkal láttuk el a könyveket, amelyekben folyamatos mesélést olvashatunk. Kár, hogy Jókai nem inspirálódhatott belőlük. A sorozat eredetije Jancsó Elemér nevéhez köthető, 1938-ban indult, és keretében '48-ig jelenhettek meg kötetek. A Mentorén kívül van egy másik folytatása is, a Kriterion Téka-sorozata, az már hozzáedzte a közönséget a történelmi szövegekhez. Nekünk még jobbat kell csinálnunk – mondta Sebestyén Mihály.
– Átlagolvasóknak szánjuk a sorozatot, ezért is ügyeltünk az olvasmányosságra – tette hozzá a szerkesztő. – Két típusú szöveggel dolgoztunk: amelyeket már átírtak egykori szöveggondozók – mellesleg nagyon szépen –, és amelyek kézírását úgy kellett kisilabizálni. Az átírásnál a tájszólás jellegzetességeit ott is megőriztem, ahol az nem volt következetes. Rendkívül szórakoztató, regényes és egyáltalán nem száraz történelmi szövegekről van szó, ráadásul ez már a második idei kötetünk, amely Vásárhelyhez kapcsolódik. És hamarosan újabb következik: Szabó Éva Erzsébet Vásárhelyi villanypózna című könyve, amelyben a szerző két világháború közötti Palás-közi élményeit meséli el, tulajdonképpen a Palás-köz történetét írja le.
Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

2010. június 1.

Vásárhelyi Kalligram
A felvidéki Kalligram folyóirat és kiadó szerkesztőit, szerzőit látta vendégül a marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat legutóbbi író-olvasó estjén, avagy Irodalmi Színpadán. A Stúdió Színházban a múlt szombat délután Grendel Lajost, Mészáros Sándort és Csehy Zoltánt fogadták a vendéglátók, kik közül Láng Zsolt beszélgetett a meghívottakkal. Mint azt moderátori bevezetőjében elmondta, ha az elmúlt húsz év magyar irodalmáról beszélünk, a Kalligram megkerülhetetlen. A lap kezdeteiről, a kiadó indulásáról elsőként Grendel Lajos szólt.
– A Kalligram Kiadó megalapításának ötlete Szigeti Lászlótól származik, aki máig a kiadó igazgatója. ’91-ben alapítottuk, saját zsebből és vegyes érzelmekkel. De megpróbáltuk. Az elképzelés közös volt: olyan kiadó kívántunk lenni, amely nyitott az egész magyar irodalom felé. Amely nem egy politikai vagy esztétikai elv szerint szerveződik, hanem mindegyik stílusban megjelentet értékes és mértékadó könyveket. Ez volt az elképzelésünk a ’92 júniusában indult Kalligram folyóirattal is, amelynek 1994-ig voltam a főszerkesztője. ’96-tól a pozsonyi egyetemen tanítok, de könyveim továbbra is a Kalligramnál jelennek meg.
Mészáros Sándor hozzátette: – Akkor kerültem a Kalligramhoz, amikor kifutni látszott a magyar irodalmi folyóiratok nagy évtizede. Integrálni kell a magyar irodalmat – ezt sokan mondták, de csak a Kalligram próbálta meg. Hol van a minőségi engedmény a populáris és a nívós között? – ezt nehéz eldönteni a kiadói munkában. A ’89 utáni értelmiség csalatkozott a kapitalizmusban, nem találták ki, hogy a kulturális életet hogyan lehet fenntartani. Móriczék és a Nyugat tudott magának olvasóközönséget teremteni. A mecenatúra hosszú távon nem működik, önmagában nem lehet abból megélni. És innen a sértődött magatartás is, hogy senkinek sem kell a nívós irodalom. Pedig vannak technikák, megfelelő kiadói trükkök. Például az, hogy egy vidéki város könyvtárában azok a könyvek is olvashatóak legyenek, amelyek csak egy-két embert érdekelnek. Olyan kiadót kell működtetni, amelynél sikeres könyvek és nívós könyvek egyaránt megjelennek. Ugyanakkor a könyv mint tárgy megtervezése is igen fontos. Nekünk szerencsénk van, Hrapka Tibor az egyik legjobb könyvtervező. Ami a jelenkori irodalmat illeti, az elmúlt tizenöt évben a magyar irodalom folyamatosan és bosszantóan alulteljesít. Például nem írnak könyvekről esszéket, nincsenek viták az irodalmi kánonról. Pedig ez is nagyon fontos lenne.
– Három évig főszerkesztettem a Kalligramot, ennyit bírtam ki. Provokálni akartam, vitát gerjeszteni az irodalomról, alkotókról, és ez sikerült is. Az ideálom az volt, hogy egészen populáris irányba vigyem el a lapot. Radikális változást viszont hirtelen nem kívántam, így túlságosan is lefékeztem magam. Pedig az irodalomról vitákat kell gerjeszteni, nem szabad hagyni, hogy az kikerüljön a köztudatból. Például Faludy György ellentmondásosságával együtt az irodalom egyik legnagyobb propagátora volt. És halála után mintha leállt volna ez az egész. Lehet, mégis többet kellett volna ékszerészkednie a szövegeivel – zárta a felszólalók sorát Csehy Zoltán, majd a jelenlévők olvastak fel részleteket műveikből.
Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

2010. június 10.

Az igaz könyvet, bűntelenül…
Az, hogy a huszadik század kommunista diktatúrája rengeteg ember életét részlegesen avagy teljesen tönkretette, közismert. Hogy koholt vádak alapján, koncepciós perek következményeként sokuk jutott börtönbe, ítéltetett vagyonelkobzásra, szintén. Közülük sokaknak volt lelkiereje nemcsak túlélni a vészt, hanem megírni, majd meg is jelentetni emlékirataikat, hogy azokból mások, későbbi generációk okulhassanak, írásaikból a történészek kutathassanak. Ilyen kötetet mutattak be a Bolyai téri unitárius templomban – Kisadorjáni Szilágyi Domokos Bűntelenül büntetve című kötetének bemutatójára telt házas közönség volt kíváncsi kedd délután.
A közönség tagjai között öt kötetet sorsoltak ki, a résztvevőket házigazdaként Nagy László püspökhelyetes fogadta, majd Sebestyén Sielmann Mihály olvasta fel Többismeretes egyenlet című méltatását. – Alkalmas pillanat ez az emlékezésre. Egy igaz ember élettörténete, akire rápillant az önkényuralom, a diktatúra. Emlékirataiból a lélektani hadviselés szabályos leírása bontakozik ki a sötét szemüvegtől a magánzárkáig és a vallatásokig. Miként keletkezik a haragból a bosszú, az ölni kész képzelet és a lelki gyarlóság? Miféle jogosítványai vannak a hatalomnak egy diktatúrában arra, hogy emberek életével játsszon? A szerző mégsem csalódott az emberiség egészében. A Szilágyi-ügy a politikai koholmányok sorát gazdagítja, a könyv hiteles látlelete annak, hogy miként válik a megbocsátás politikai szörnyűséggé, a hazugság megélhetési formává a hatalomban lévők számára. A város, a múlt kedélyessége eltűnik, az igazság idő előtti kimondása szigorúan tilos. A börtönévek kívül esnek az emberiesség kategóriáján. Éveken keresztül a szadizmus nagy fesztiválja zajlott, a gyűlölködés rutinja erősebb, mint bármi más. A kötetet tiszta szívvel, a legjobb szándékkal ajánlom.
Nagy Miklós Kund hozzátette: – Szép könyv, amit vaskossága ellenére is együltében el lehet olvasni. Kisadorjáni Szilágyi Domokos ezelőtt negyvenvalahány évvel innen pár méterre egy tárgyaláson szemben ült a riadt közönséggel, és bűntelenül meg kellett tapasztalnia az elnyomó gépezet minden rossz oldalát. Több mint egy évig raboskodott magánzárkában, amikor kiengedték, csak suttogva beszélt. De a börtönben is talált becsületes, jó embereket. Róluk is ír. És mindenkit óva int a bosszúállástól. Az élet furcsaságai közé tartozik, hogy vallatója, az a szekustiszt, aki a legtöbbet ártott neki, a szerzőé mellett kapott sírhelyet Iliescutól...
A könyvbemutató beszélgetéssel ért véget, amelynek során Kisadorjáni Szilágyi Domokos megcsillantotta a maga nagyszerű humorát és elmondta: arra a legbüszkébb, hogy egyedül ült a vádlottak padján. Hogy nem tudták rábírni arra, hogy mást is bemártson. – Mindannyian tudjuk, hogy a szeku meghamisította a vallatási jegyzőkönyveket, így azok nem szolgálhatnak hiteles forrásként a történészek számára. Ennek a könyvnek minden szava igaz. Szeretném, ha ezzel a tudattal olvasnák. És ez a közönség a könyvvel kapcsolatos legnagyobb elégtételem..
Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

2010. június 19.

A cenzúra mint ideológia
Zsúfolásig telt kedd délután a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem előcsarnoka, ahol az intézmény vendégtanár-programjának keretében ezúttal Dan Culcer, erdélyi származású, jelenleg Franciaországban élő író tartott igen nívós és érdekes előadást. Olyan értekezést, amely hidat képezett a két, párhuzamos Marosvásárhely között, magyar és román értelmiségiek egyaránt ültek a rögtönzött nézőtéren.
A vendégtanár értekezésének címe A cenzúra mint ideológia, de ennél jóval többről szólt a majd' kétórás, önéletrajzi elemekkel gazdagított előadás. A diktatúra korabeli visszásságait, jelenre kiható következményeit is vizsgálta az előadó, úgy az irodalmi és művészi alkotómunka, illetve annak ellehetetlenítése, mint a mindennapi élet terén.
– Paradox módon, azok közül, akik a cenzúra gépezetében dolgoztak, még sokan életben vannak. Hasznos lenne, ha véleményüket saját tevékenységükről meghallgatnánk, megvitatnánk. Hiszen a cenzúra volt a mindenható eszköz, lángszóró, amely tabula rasává tett minden addigit, hogy helye legyen a proletkultnak. A romániai cenzúra már a XVIII. századtól létezik, XX. századbeli formáját a kommunista diktatúra a szovjetektől vette át. Erről igen sok tanulmány értekezik. Én személyes okok miatt foglalkozom ezzel a témával. Nem emlékiratokat írok róla, hanem az általa keltett atmoszférára igyekszem rávilágítani. Könyves családban születtem, amelyben az irodalom mindenhatónak számított. Rengeteget olvastunk, és bármit olvashattunk, a cenzúrázott könyveket is, amelyek borítóját a szüleim papírral fedték le. De '48 után a hazai tiltott könyvek listáján már nyolcezer cím szerepelt. Először az '50-es évek elején láttam szétvert könyvtárat. Kolozsvári gyermekéveim alatt, 1953-ban a hatalom emberei a mai zeneiskola, egykori Ferenc-rendi kolostor ablakából hajigálták az utcára a rend könyvtárának könyveit. Régi, több száz éves, pergamenbe vagy bőrbe kötött könyveket. Édesapám igen bátor volt, odalopakodott és kiemelt belőlük pár darabot. Köztük egy 1690-ben, Amszterdamban nyomtatott kötetet. Ez a borzalom egy életre elkísért. Tanúja voltam az egyházi iskolák bezárásának, a tiltott könyveket a kolozsvári egyetemi könyvtár pincéjében tárolták. '55 után ezek birtoklása házkutatást, letartóztatásokat vont maga után. Erről is fennmaradtak dokumentumok.
Az állami könyvtárak állománya ugyanakkor nagyon kibővült. A hatalom a klasszikus orosz irodalmat importálta, Szolzsenyicint és társait viszont nem, pedig őt Magyarországon fordították is. '63-ban a kolozsvári könyvtárakat régi francia irodalommal töltötték fel. Azért, mert a romániai nyomdák Franciaországnak nyomtattak és cserébe az ország nem pénzt, hanem könyveket kapott. Így még a könyvnyomtatás területén is létrejöhetett az ideológiai kontroll. A régi könyvek jó részét tiltották, újabbakat pedig nem adtak ki. Mindent felülről ellenőriztek, a rádióhallgatást is. '76-ban egy fiatal mérnök levelet írt a BBC-nek, amelyben az angol nyelvleckék szövegét igényelte. Megkereste a Szeku, és állandó, 50 százalékos fizetéscsökkentéssel sújtották. A cenzúra autonóm intézményként funkcionált, a hálózat nagyon sűrű és kiterjedt volt. És az a rengeteg ember, aki ebben a hálózatban dolgozott, hova tűnt '89 után? Mit tudtunk akkoriban? Hogy vannak börtönök, amelyekben a román, a magyar, a szász és a zsidó értelmiség sínylődik. És ezenkívül mit tehettünk? Nagy konfliktusaim voltak a szüleimmel, akik azt akarták, hogy hallgassak, holott tiniként megvolt a véleményem a dolgokról. Gyávának tartottam őket. Számomra politikailag 1956 volt a fordulópont. Akkor Magyarországon egy valódi forradalom zajlott le, nem előre megtervezett államcsíny. Spontán, és komoly áldozatokkal járó. És amikor hallgattam a rádióban a lövéseket, sírtam. Mert senki sem segített rajtuk. Számomra ekkor vált világossá a politikai helyzet. Anyám szocialista volt, kommunista azonban nem. '56 után azt hitte, "lehet valamit csinálni". Leveleket írt, kritizálta a pártot és a Szekun kötött ki – mondta előadásában Dan Culcer, aki megemlékezett a szerkesztőségekben zajló munkáról, a nyomorúságos életkörülmények között élő arisztokrácia tagjairól, közöttük Bánffy báróról, kolozsvári gyermekéveiről, a diktatúra fullasztó, hétköznapokat is uraló "hangulatáról".
Előadása után az író legutóbbi, kétnyelvű verseskötetét mutatták be a közönségnek. Az Ardealul Könyvkiadó gondozásában megjelent kötet verseit magyarra Cseke Gábor költő fordította le. A könyvbemutató során a szerző megjegyezte: a diktatúra idején ezek a versek teljesen másképpen jelenhettek volna meg, oly sokat száműzött volna belőlük a cenzúra gépezete, végül A siralom völgye című versének felolvasásával búcsúzott telt házas közönségétől.
Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

2010. június 21.

Ránk hagyott testamentum
Sütő Andrásra emlékeztek
Sütő Andrásra emlékezett a hét végén Marosvásárhelyen és Pusztakamaráson az író nevét viselő baráti egyesület.
A kétnapos rendezvénysorozat szombat délután három órakor vette kezdetét a vásárhelyi református temetőben. Sütő András sírjánál Demeter József lelkipásztor tartott rövid megemlékező áhítatot. Mint mondta, Jézus sírja elől a kő el volt hengerítve. Sütő is elhengerítette életünk köveit, azokat a köveket, amelyeket nemzeti öntudatunk, megmaradásunk elé dobtak. De elhozta gyémántköveit is, amelyekkel életünk egyik legnagyobb vigasza lett. Őt nem a holtak, hanem az élők között kell keresnünk. Nem kellett feltámadnia, mert csak test szerint halt meg. Ott él a Kárpát-medencei nemzet szívében és azoknak a népeknek a tudatában, akik saját anyanyelvükön olvassák csodálatos sorait. Mert amit ránk hagyott, az második Hegyi beszédnek is mondható.
A koszorúzással záruló, temetőbeli megemlékezés után a szépszámú közönség a Bernády Házba sétált, ahol a soron következő előadás-sorozat, rövid konferencia kezdetére már telt házassá növekedett a publikum. A résztvevőket, magyarországi és hazai vendégeket Nagy Pál, a Sütő András Baráti Egyesület elnöke köszöntötte, majd Csegzi Sándor alpolgármester vette át a szót. – A tavalyi, hasonló megemlékezésen Marosvásárhely nagyjai között említettem Sütő Andrást. Életemben írásai, színdarabjai által mély nyomot hagyott, megelőlegezett bizalma önkormányzati pályámon számomra meghatározó erővel bírt – mondta az alpolgármester, majd a személyes találkozások emlékeit elevenítette fel. – Sütő András félt a lakásában. Figyelték '89 előtt és után. Fontos volt a másik oldalnak, mert tudták, hogy fontos nekünk. Kopjafáján egy lámpást láthatunk. Ez számomra azt a fényt jelképezi, amit Sütő András jelent.
Pusztakamarás polgármestere hozzászólásában megjegyezte, megtiszteltetésnek érzi, hogy részt vehet a megemlékezésen. Elmondta, a kamarásiak tisztában vannak Sütő nagyságával, emléke ápolását nagyon fontosnak tartják és mindenkit szeretettel várnak, aki az író emléke előtt tiszteleg vagy a szülői házat kívánja megtekinteni.
Kincses Előd András napjától a fekete márciusig címmel tartott igen érdekes előadást Sütő András 1990 márciusa előtt megélt napjairól. A kulisszák mögötti történésekről, politikai játszmákról és ok-okozati viszonyokról, amelyek következménye mindenki előtt ismert: Sütő megveretése, fél szemének elvesztése. A kezdetek RMDSZ-éről, amelynek Sütő megyei elnöke volt, a forradalom utáni magyar–román összefogásról és a másik fél szürke eminenciásainak ezt szándékosan szétzüllesztő tevékenységéről, a sajtóban megjelent hamisításoktól a TVR-s botrányig. Emlékeztetett arra, hogy Sütő 1989. december 22-e és 1990. március 19-e között milyen magas szinten képviselte az erdélyi, romániai magyarság ügyét, de sajnos a szekus túlerővel és profizmussal szemben nem sokat tehetett.
Kilyén Ilka színművésznő Nagy Gáspár Sütőnek dedikált versét szavalta el, majd a szom.bati rendezvénysorozat zárásaként Kötő József tartott előadást Sütő András színházi – elsősorban kolozsvári magyar színházi – kapcsolatairól.
Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

2010. június 22.

Értékek őrzői
Beszélgetés Vajda Andrással
A Hagyományos Kultúra Megőrzése és Terjesztése Maros Megyei Központjának tevékenysége máig is jórészt ismeretlen az átlagpolgár előtt. Fesztiválszervezés, pályázatírás, kulturális programok megrendezése – ennyiben ki is merül mindaz, amit a központról tudni véltünk. Tavalytól ideiglenesen, Vajda András néprajzkutató vezeti az intézményt idén június 24-ig – ekkor kerül sor a versenyvizsgára, majd derül fény az új igazgató kilétére. Vajda Andrással az elmúlt időszak megvalósításairól, jövőbeli terveiről beszélgettünk. De nem csak: szó esett a kutatómunkáról is, amely a központ tevékenységének gerincét kellene – ideális esetben – képeznie.
– Tavaly augusztustól, Constantin Cotârlan igazgató nyugdíjba menetelétől vagyok ideiglenes igazgatója az intézménynek. A múzeum néprajzi részlegétől helyeztek át és a versenyvizsgáig maradok, amelyre én is jelentkeztem, a menedzseri projektet megírtam.
– Mi történt igazgatósága alatt az intézményben?
– A tavaly egy már megkezdett szerkezetet vettem át. A 2009-es kulturális tevékenységekre már leadtak egy projektet, amit át kellett vennem és végig kellett koordináljam. Ez egy korábbi eseményváz volt, mely behatárolta a mozgásteremet, de marketing szempontból próbáltam rajta javítani. Átalakítottam például a műsorfüzetet, amely vizuális szempontból sokkal minőségibbé vált, szerepelnek benne a program mellett annak céljai is, az együttesek bemutatása és az év rendezvényei.
– A központot sokan csak amolyan fesztiválszervezőként ismerik, holott a nevében a megőrzés is benne foglaltatik. Tulajdonképpen mivel foglalkozik az intézmény? Vagy mivel kellene foglalkozzon?
– Itt két dologra térnék ki. Az egyik egy hosszú történet, a központ története, amelyet az ötvenes évektől évtizedeken át az Alkotások Házaként ismertek és amely jórészt fesztiválszervezéssel foglalkozott. Évente tíz, a hagyományos kultúrával kapcsolatos fesztivált rendeztek meg, túlnyomórészt a néptánc, a népzene és népszokások területén. Azonban az a törvény, amely előírja és szabályozza a hatáskörünket ennél jóval többet vár el. A központ neve tulajdonképpen egy háromlépcsős tevékenységet jelent, amelynek első foka a hagyományos kultúra megismerése. De mit jelent a hagyományos kultúra? Néprajzi szempontból azt, ami falun működött a kollektivizálás előtti időszakban. Ugyanakkor a hagyományos kultúra folyamatos változásban van, ami komoly kérdéseket vet fel. Csak falun létezik-e avagy városon ugyanúgy megtalálhatók hasonló kultúraszeletek? A faluban végbemenő modernizáció ide sorolható-e? És mi van akkor, ha a XX. század eleji Marosvásárhelyről beszélünk? A régi dolgok – szecessziós homlokzatok, tűzkutak, kanálisfedők például – csak egy réteg, a magyarság, és annak is az idősebb generációi számára léteznek. De ez is hagyományos kultúra. És megőrzése, továbbadása szintén a központ feladata kéne legyen. Az elméleti dolgok ugyanakkor nem elegendőek. Tapasztalati dolgok szükségesek: ki kell menni terepre. De ehhez szakemberek kellenek. Akik tudják, hogy hogyan kell gyűjteni, akik nem ferdítik el a dolgokat. És ha folyik a kutatás, akkor annak eredményei alapján ki lehet dolgozni azt a koncepciót, amely a megőrzést jelenti: az eszközökkel való rögzítést, a tárgyak konkrét beszerzését, tanulmányok írását cikkektől a monográfiákig. És utána jön a megjelenítés. Itt érzem, hogy az intézmény félreértette a helyzetet. Mert a megjelenítés nem feltétlenül és kizárólagosan színpadi megjelenítést jelent. A kiállítások szervezése, interaktív CD-k kiadása, filmek készítése is a megjelenítés kategóriájába tartozik. Ha összevetem, hogy mi mindent lehetne tenni és mit csináltunk, a kutatás és annak megjelenített változatai a háttérbe szorulnak. Megpróbáltam ezen változtatni: az idén, a már meglévő rendezvények mellé letettem néhány kutatási projektet is. Ezek egyike a néptánccal kapcsolatos. Maros megye érdekes néprajzi helyzetben van. Van többek között Mezőségünk, Küküllő- és Nyárádmenténk, Görgény-völgyünk és három kulturális etnikumunk, valamint a cigány kisebbség, amelynek például a néptánc terén szintén komoly hagyományai vannak. Megkértem a koreográfusunkat, hogy készítse el a Maros megyei néptáncok kataszterét. Amelyből kiderül, hogy például a verbunk mekkora elterjedésű. Vagy egy régióban hányféle tánc van. Ez első lépésben nem látványos, inkább olyan, mint egy Excel-táblázat. De utána, ha ennek alapján kimegyünk terepre, láthatóvá válnak a társadalmi mozgások. Hogy hogyan változik a népi kultúra. És a változások nagyon fontosak, érdekesek. Ez volt az első projekt. Több száz településről van szó, a kiértékelést 2-3 éven belül lehet elkészíteni. Egy másik projekt keretében vidéki települések lakóinak családi fényképeit gyűjtjük az ötvenes évek előtti időkből. Beszkenneljük és utána visszaadjuk őket. Mert van egy hétköznapi tárgy – a fénykép –, amelynek vizsgálatakor sokat megtudunk a korról, a hajviseletről, a szabadidőről, a modernizációról, az intézményekről. Ennek szintén nem ma lesz meg a végső eredménye. Egyfajta árnyalását lehet elvégezni a különböző régióknak. Saját kutatómunkám a két világháború idején írt levelek gyűjtése és tanulmányozása, mert a háború mindennapjairól nem tudunk semmit. A levelek ezt jelenítik meg, a kisember történetét. Ami például kiderül, hogy a vidéki embert jobban érdekli a portája sorsa, a hátrahagyott falu élete, mint a hangzatos politikai szövegek. És ez minden népnél így van. Mindez más szemszögből írott történelmet jelent. De volt közös kutatómunkánk Gagyi Józseffel és sapientiás diákjaival is. Nagy álmom, hogy a terepre fordított időt növeljem, ezt próbáltam eddig is kieszközölni. A terepélményeket rögzíteni, majd népszerűsíteni kell. Egy archívum tudása veszett tudás. Akkor értékes, ha él. Ezt a tudást szeretnénk visszajuttatni a Maros megyei közösséghez. Tudni kell, hogy mi az, amit ki kell emelni, meg kell vizsgálni, archiválni és visszajuttatni.
– A jelen szűkös körülményei között hogyan lehet mindezt megvalósítani?
– A kutatáshoz néprajzos szem szükséges. Erre az intézménynek, mostani állapotában nincsen kapacitása. Ezért kellenek a kiskapuk. A sapientiás hallgatók segítsége, a Néprajzi Múzeum munkatársainak közreműködése ilyen kiskaput jelent. De ezek félig-meddig kényszermegoldások. Álláshirdetésekkel, partnerségi kapcsolatokkal lehetne a helyzeten javítani. 2010-től új tervezetet léptettünk életbe: a Maros megyei néprajzi tanulmányokat népszerűsítjük oly módon, hogy a könyvbemutatókon a szerzők kapják a legtöbb szót, munkájukat, kutatásaikat vetített képes előadás keretében mutathatják be. Így a könyvbemutatóknak műhelymunka jellegük is van, ezzel is népszerűsítjük az intézményt.
Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

2010. július 5.

Sorsunk megélője
Bernard Le Calloc’h Marosvásárhelyen
Bernard Le Calloc’h francia tudós, történész és nyelvész. Furcsamód, munkásságának, életművének hírnevét a magyarsággal kapcsolatos kutatásaival teljesítette ki, azon belül Kőrösi Csoma Sándor életének, munkásságának tanulmányozásával. Olyannyira, hogy ma – francia létére – mint az egyik legavatottabb, leghitelesebb Kőrösi-kutatót ismeri a világ.
Az idős professzor vallja, hogy hat évtizednyi magyarságkutatás őt is magyarrá tette – és ennek bizonyítékát is adta szombat délelőtt a Deus Providebit Házban, a Székely Nemzeti Tanács ünnepségén. Ünnepségen, amelyen Bernard Le Calloc’h a tanács Gábor Áron- díját vette át.
Szép számú közönség fogadta a vendéget, a székelyek barátját, a résztvevőket Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke üdvözölte. Mint mondta, 2006-tól olyanoknak adták és adják át a díjat, akik sokat tettek a közösség erősítéséért, az autonómia kiharcolásáért, hagyományaink megtartásáért.
– Egy rendkívüli ember, a tudomány kivételes egyénisége van körünkben, hogy a díjat személyesen vehesse át – tette hozzá laudációjában Gazda József. – Brétagne szülötte, de tudományos munkásságának igen jelentős részét a mi múltunk, szerepünk az emberiség tudományosságában kutatására fordította. De nem csak Kőrösi Csoma révén foglalkozott velünk: munkássága kibővült, fél tucat könyve jelent meg rólunk, Rákóczitól a csángókig. Óriási szerepet játszott abban, hogy nagyjainkat megismerje a nyugati világ tudományossága. Ritka, hogy egy nyelvészt az emberiség nagyjának tartsanak. Kőrösi Csoma Sándor munkássága a kulturális világörökség részévé vált. Az életművek azonban meg is halhatnak. Csomával ez nem történt meg, és ezt nagyrészt Bernard Le Calloc’h hihetetlenül akaraterős személyiségének, szenvedéllyel átitatott munkásságának köszönhetjük. Ő 1947-ben került Gödöllőre franciát tanítani és magyart tanulni. De nem csak megtanult magyarul, hanem lelkében is sorsunk értőjévé, átérzőjévé, megélőjévé vált. A szellemóriások szintjén nincsenek nagy vagy kis népek. Köszönjük, hogy Kőrösi Csoma Sándor szellemóriását a világ köztudatába beemelte.
Haller Béla francia nyelven köszöntötte a vendéget, majd Izsák Balázs adta át a Székely Nemzeti Tanács díját és az azzal járó oklevelet Bernard Le Calloc’h-nak, aki a rendezvény második felében tartott előadást. A tolmács hiánya miatt aggódni felesleges volt: gyönyörűen megfogalmazott, tiszta és hibátlan magyar nyelven, tökéletes kiejtéssel beszélt a francia magyarságkutató Kőrösi Csoma Sándorról, pontosabban a vele kapcsolatos, róla elterjedt tévhitekről és azokról a könyvekről, tanulmányokról, amelyek szerzőinek ezen tévhiteket köszönhetjük. A korai kutatók tudománytalan magatartásáról és gyakran felületes állításairól, amelyek következményeként a tévedések folyamatosan ismétlődtek és ismétlődnek egészen a mai napig. – Szűkszavúsága, tartózkodó viselkedése miatt szinte semmit sem tudunk Csomáról. Utazásait csak nagy vázlatokban írta le, születési helyéről, hátteréről, szülei helyzetéről, sőt, életkoráról egy szót sem szól. Még saját állításait sem szabad szentírásnak venni, néha ő is téved. Még osztálytársai, barátai sem beszélnek koráról, szüleiről. Az anyakönyvi kivonat szerint öt évvel idősebb a kelleténél, az igazságot leginkább három forrásból deríthetjük ki, ezek egyike, a porosz rendőrség halle-i jegyzőkönyve szerint akkor 28 éves volt, tehát az 1780-as évek vége felé születhetett – mondta számos további példával ellátott, rendkívül érdekes előadásában Bernard Le Calloc’h, akinek a rendezvény végén Izsák Balázs az egészségi okok miatt hiányzó Csíky Boldizsár dedikált kézírásos kottáját adta át – kórusművet Jánosházy György Kőrösi Csoma Sándor által ihletett versére. És mint megtudtuk, a professzor saját autóját vezetve érkezett Párizsból, hogy átvehesse a díjat – Bernard Le Calloc’h az idén 85 esztendős
Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

2010. július 23.

Megszűnő közintézmények!?!
Országszerte bajban vannak a közintézmények, a közszférában tervezett elbocsátások számos intézmény puszta létét veszélyeztetik. Nincs más helyzetben Maros megye sem: a megyei tanács a megyében található kulturális intézmények egy részét átvette a Művelődési Minisztériumtól, a tervezett elbocsátáshullám ezek működését közvetlenül veszélyezteti.
Lokodi Edit, a Maros Megyei Tanács elnöke szerdán nyilatkozta ezt a sajtónak – közli a Mediafax. A kormánytól kiküldött átirat szerint a megyei tanácsnak 189 állást kell felszámolnia alárendelt intézményeinél, a rendelkezés alól csak a gyermekjogvédelem, a repülőtér, a személyi nyilvántartó, a mezőgazdasági kamara kivétel. Lokodi Edit elmondta, 62 betöltetlen állásuk van, de 127 személyt így is el kell bocsátaniuk. – Nem vették figyelembe, hogy mi az évek során átvettünk művelődési intézményeket a Művelődési Minisztériumtól, a személyzetcsökkentés ezek tönkretételét jelenti – fejtette ki. – Arányosan osztottuk el a leépítendő állásokat, a Vatra folyóiratnál két állást, a filharmóniánál 38-at kell felszámolnunk. Egyértelmű, hogy ebben a helyzetben ezek az intézmények nem tudnak megfelelően működni majd. Kifejtette, átszervezik a Kultúrpalota vezetését is, a kulturális rész irányítása a múzeumhoz kerül, így csökkenthető lesz az adminisztratív személyzet, akárcsak a művészeti iskolánál. Innen a táncoktatást átvenné a Maros Művészegyüttes, a zenét pedig a filharmónia. A tanácselnök elmondta, megpróbált közbejárni a kormánynál is, hogy vonják ki a leépítési kötelezettség alól a kulturális intézményeket, most várakoznak: "talán történik valami csoda augusztus 16-ig". A kormány rendelkezése szerint a Látó irodalmi folyóiratnak a jelenlegi tíz alkalmazottjából két és felet kell elbocsátania, a Vatra irodalmi lapnak három és felet, az Alkotások Háza nyolc-tíz munkatárssal maradhat. A múzeumnak jelenlegi 92 alkalmazottjából 24-et kellene elküldenie, a könyvtárnak 67 munkatársából 17-et, a Maros Művészegyüttesnek a 90-ből 23-at.
A legnagyobb gond a filharmóniával van, itt a 144 alkalmazottból 38-at kel elbocsátani, ha mindenki helyén maradna, egy kórustag nem keresne többet havi 30 lejnél. A megyei tanács személyzetét 30 százalékkal csökkentenék, a mezőgazdasági kamarának 30 állást hagytak jóvá, de valószínű 22-vel maradnak.
Barabási Csaba Attilát, a Maros Művészegyüttes magyar tagozatának művészeti igazgatóját kérdeztük a kialakult helyzetről.
– Úgy tudom, huszonkét embert kell elbocsátanunk a kilencvenből. A román tagozatról 12, a magyarról 10 alkalmazottunktól kell megválnunk. Hétfőn volt egy gyűlésünk, amelyen számos alkalmazottunk részt vett, ott arra kértem őket, hogy ha valakinek a 25 százalékos fizetéscsökkentés miatt nem éri meg maradni, máshol tervez elhelyezkedni, akkor szóljon. Ketten már a gyűlés végén jelezték ebbéli szándékukat. Megválunk a nyugdíjas, de még dolgozó kollégáinktól is, ez azonban nem elég. Tízzel kevesebben maradunk, de ugyanazt a munkát el kell végeznünk, ráadásul kevesebb pénzért. Ez nagyon nagy erőfeszítés, nekem is lesznek olyan feladataim, amiket eddig más végzett. Ahhoz, hogy a létszámcsökkentés után is jól tudjunk működni, egyaránt el kell bocsátanunk személyzetet az adminisztratív, a munkási és a művészi részlegekről, posztokról egyelőre nincsen szó. Nagyon, nagyon nehéz lesz, de a bukást, az intézmény munkaképtelenségét, ezáltal megszüntetését mindenáron el kell kerülnünk. Próbáltam legalább egypár posztot megmenteni, de nem sikerült. Lokodi Edit elnök asszony világosan a tudtomra adta, hogy egyelőre ők is tehetetetlenek, a döntést a minisztérium hozta. És nekünk lesz nagyon nehéz elmagyarázni a következményeket, majd meghozni a döntéseket. Mindenki nagy bajban van, mégis reménykedünk... hogy hátha mégsem.
Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

2010. július 28.

Kezdődik a FIERD- tábor
Buli a tónál
Hamarosan – egészen pontosan pénteken déli tizenkét órakor – elkezdődik a második FIERD- tábor a Bözödi-tó partján. A Fiatalok Erdélyért nevű, csupán egy éve alakult ifjúsági szervezet által létrehozott, idén megismétlendő tábor számos rendezvénnyel, előadással, vetélkedővel, koncerttel és bulival várja az ifjabbakat és idősebbeket, akiknek jelképes összegért buszokkal való szállítást biztosítanak Marosvásárhelyről Bözödre.
Pénteken a táborozók bejelentkezése, a sátortábor felállítása a vetélkedőkön részt vevő, fiúkból és lányokból álló, legfeljebb 15 fős csapatok benevezése zajlik, este 7 órától elkezdődnek az első nap koncertjei: először az Offline zenél, majd a Megasztárból ismert Tabáni István lép fel a tóparti színadon. Este kilenctől a legendás Piramis koncertezik, míg 12 órától hajnalig dzsesszbuli a bemutatásra nem szoruló Dömével.
Szombaton délelőtt 11 órakor kezdődnek a vetélkedők (köztük harácsolás, sörivóverseny és Toldi-vetélkedő, általános Ki mit tud) este nyolctól Stand-up Comedy a méltán elhíresült székelyföldi Open Stage részvételével. Napközben a tábor tudományos bázisaként működő FIERD- sátorban zajlanak a meghívott vendégek előadásai és az azokat követő "rövidnadrágos" beszélgetések. Az idei tematika: Erdélyi magyar fiatalok szerepvállalásának lehetősége a közéletben, valamint az üzleti életben. Fiatal magyar vállalkozók sikerességének lehetőségei Erdélyben a gazdasági válság közepette. A szórványvidéken élő magyarság nemzeti identitása megőrzésének esélyei. Etnikumközi kérdések Maros megyében 20 évvel a fekete március után. Magyar-román és magyar-magyar viszonyok átrendezése a budapesti kormányváltás következményeként. Közigazgatási reform Romániában: területi autonómia vagy decentralizált székelyföldi régió? Az előadásokra szombat délután 14 és 16 óra között kerül sor, meghívott előadók: Széll Lőrincz (az Országos Sport és Ifjúsági Hatóság alelnöke), Zahorán Csaba (a Terra Recognita Alapítvány történésze) és Miklós Gábor (a budapesti Közgazdasági Egyetem oktatója). A koncertek ugyancsak este kilenc órakor kezdődnek, ekkor lép fel a magyar rocklegenda Ossian, majd a hazai Detox. 24 órától Huli Buli. A programsorozat vasárnap sem ér véget: 12 és 16 óra között kocsmajátékok a Kikapcs- sátorban (a versenyzők bizonyíthatják testi és szellemi erejüket a sakk, table, malom, csocsó, kártya, skandenberg és egyéb meglepetés- vetélkedőkön), 16 órakor eredményhirdetés és díjazás, 17 órakor népi tánc (az erdőszentgyörgyi táncegyüttes előadása a nagyszínpadon), 18 órakor pedig további koncertek következnek: fellép a Vírus, a Crash, Keresztes Ildikó és a Defender, a napot ismét Huli Buli zárja. Hétfőn 12 órakor hazamenet, a szervezők felkérik a táborozókat: előtte segítsenek megtisztítani a tó partját.
A Fiatalok Erdélyért (FIERD) egyesület 2009 júliusában alakult meg. Az ifjúsági szervezet létrehozását az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete XI. körzetének fiatal tagjai kezdeményezték, akikhez mások is csatlakoztak. A kezdetben hét alapító taggal induló, önálló jogi személyiséggel rendelkező szervezet tevékenységeinek köszönhetően rövid időn belül nagy elismertséget és népszerűséget nyert a marosvásárhelyi magyar fiatalok, elsősorban a középiskolások körében.
2009 augusztusában az akkor alig egy hónapja alakult FIERD sikeresen megszervezte Bözödön első ifjúsági táborát, amelynek megismétlését 2010-ben maguk a táborlakók is elvárják. A bözödi ifjúsági tábor megszervezése jelentette az egyesület számára azt a dobbantót, amelynek köszönhetően a FIERD Marosvásárhely egyik legnépszerűbb magyar ifjúsági szervezetévé vált – áll a tábor honlapján (www.tabor.fierd.ro), ahol a buszok menetrendjét is megtekinthetik a látogatók. A táborba a napijegy 15 lejbe, három napra 40 lejbe kerül, ami tartalmazza a sátorhelyet is a táborban kialakított sátortáborban.
Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

2010. augusztus 7.

Előadás kulákgyilkosságról
Vasárnap este 9 órától minden bizonnyal igen érdekes előadást tart László Márton történész Vadadon. A Csíkfalva községhez tartozó falu kultúrotthonában egy hatvan évvel ezelőtti kulákgyilkosságról értekezik a kutató, aki elmondta, a falubeliek kérésére tette erre az időpontra előadását.
Az előzményekről annyit mondanék, hogy a kollektivizálás bevezetése, illetve az ez elleni tiltakozás miatt Maros megye területén ’49-ben és ’50-ben négy embert gyilkoltak meg. ’49-ben bevezették a szérűcséplést. A gabonát ugyan le kellett adni, de az emberek otthon csépeltek, így egy részét el tudták dugni. A hatalom rájött erre, ezért tették kötelezővé a szérűn való cséplést, ahonnan már nem lehetett gabonát hazavinni. Ezt az emberek nem akarták. A tiltakozók közül Vadasdon Sánta József tanítót gyilkolták meg, Nyárádszeredában Kacsó István gazdálkodót.
’50-ben a kollektivizálás elleni tiltakozók közül Vadadon Kiss Isvánt, Udvarfalván pedig Nagy Lászlót ölték meg. Éjjel kiment értük a szekuritáté különítménye, elvezették, majd lelőtték őket. A hivatalos verzió szerint kísérés közbeni szökéskísérlet miatt. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy Kacsó István például hetven körüli, sántító öregember volt. Ebbe a sorozatba illeszkedik Kiss István története. Azért ezt az esetet kutattam és dolgoztam fel, mert ehhez találtam a legtöbb forrásanyagot – mondta a kutató.
Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

2010. szeptember 22.

Adakozók a világ oltáránál
Prológus
Hatodszorra is megtörtént. Hatodik alkalommal találkoztak a motorosok Erdély és Magyarország különböző pontjain, hogy szeptember 18-a esőverte szombatjának délutánján találkozzanak és egy, hatalmas csapatként folytassák útjukat – Torockóra. Torockóra, a Dévai Túra végállomásaként. Nincs elírás és paradoxon sincsen: vannak települések, melyek nevei mögül néha kikopik az eredeti jelentéstartalom – a konkrét helységnév –, helyét pedig átveszi a szimbólum, a szellemi érték, a hagyomány. Déva is ilyen: 2005-ben oda indult először a magyar kormány kitüntetését visszautasító Böjte Csaba Ferenc-rendi szerzetes és árvái megsegítésére a Magyarországról verbuválódott adakozó motoroscsapat, majd vissza- és visszatértek. 2009-től a szervezés megoszlott, erdélyi részről ifj. Pálffy Béla székelyudvarhelyi fafaragó csatlakozott főszervezőként, társszervezőként pedig a székelyföldi motorosklubok – MC-k és baráti társaságok egyaránt. A tavalyi túra célpontja a gyergyószárhegyi gyermekotthon, az ideié a torockói volt. Mindet a dévai Szent Ferenc Alapítvány működteti.
Indulás előtt
Párás és hűvös reggel volt a szeptember 18-i, az eső lába végig ott lógott felettünk. Sok jóval nem kecsegtetett a kora délelőtt, miközben a motorokat pakoltuk, hogy háromnegyed tizenkettőkor kiérhessünk a reptér melletti benzinkútig. Idén is úgy volt, mint a tavaly: a székely klubok városukból, megyéjükből toborozták az adakozókat, Vásárhelyen a Plum Brandy Bikers MC hirdette a dévai túrát. Amikor a reptérhez értünk, kellemes meglepetés fogadott: a kevés előzetes visszajelzés ellenére több motor és pár autó már ott parkolt a benzinkútnál, vásárhelyiek, marosszentgyörgyiek és egy nyárádszeredai csapat egyaránt. Összesen mintegy 18 kétkerekű. És nem kellett sokat várnunk: mintegy félóra múltán befutott a SZMÖ (Székely Motoros Összefogás) klubjai által vezetett dübörgő sokaság, szabad motorosok serege és az Independent Eagles MC, a Flagellum Dei MC, a Rebel Wolves MC, a Kászoni Motoros Baráti Kör, a Turul MC tagjai, több kísérőautóval a hátuk mögött, melyekből kürtőskalácsot, üdítőt osztogattak az igencsak megemelkedett lélekszámú sokaságnak. Torda felé, néhol szemerkélő esőben mintegy 50 motorkerékpár indult tovább.
„A világ egy templom, akkor Torockó benne az oltár”
Tordán az autópálya melletti benzinkútnál a túrán idén először részt vevő kolozsvári Seth MC tagjai fogadtak, majd közösen vártuk a Magyarországról érkező csapatot, hogy együtt indulhassunk tovább. Nem kellett sokáig várnunk: fekete sereg tagjai tűntek fel a láthatáron, majd végeláthatatlannak tűnő sorban érkezett a magyarországi csapat – Dombi Ábel főszervező HD-ját kettes sorban követte az adakozók serege, a menetet a magyar mentőszolgálat villogó Harley mentőmotorja és fehér kesztyűs orvosa, majd a társszervező Hunyadi Rend mikrobusza kísérte. A benzinkút megtelt motorokkal és egymást rég nem látott emberekkel, mozdulni is alig lehetett, és az idő lehűlésével fordított arányban emelkedett a jókedv, a várakozás: megpillantani Torockót, a gyönyörű Székelykőt, az arcokat, akiknek egy tank benzin árával segíteni próbálunk. A kút teraszának egyik asztalánál történt a regisztráció. És megtudtuk: 251-en vagyunk, ennyien indulunk tovább Torockóra. A több kilométeres hosszúságú menetoszlop elindult. Az egyik kísérőautóban CB-rádión a minket megpillantó kamionosok beszélgetésére füleltek, az elejtett, hitetlenkedő replikákon sokat nevettünk még aznap este...
A Székelykő alatt
Kriminális minőségű aszfalton tettük meg az utolsó pár kilométert. De a hirtelen felbukkanó Székelykő látványa mindent feledtetett: a sáros, felbombázott utat, az el-eleredő esőt, a bepánikolt és szekerestől a menetoszlopra rontó, majd árokba ugró lovat. Fogadásunkra kisereglett a falu apraja- nagyja, és vastaps közepette parkoltunk a központban lévő gyermekotthon elé. Mindannyian annak udvarára sereglettünk, ahol az otthonban nevelt gyerekek és fiatalok, illetve nevelőik fogadtak. Machovits László a Hunyadi Rend képviseletében, ifj. Pálffy Béla és Dombi Ábel szervezői minőségükben mondtak rövid beszédet és köszönték meg azt, hogy ennyien eljöttünk, majd a gyerekek igen kedves, humorban és szeretetben egyaránt bővelkedő műsora után egyenként dobtuk be adományainkat a Béla Kawasakijára fölszerelt tulipános ládába. Estére páran hazatértek, akik maradtak, vendégül láttak mindannyiunkat: a gyermekotthon teraszán és ebédlőjében bográcsgulyást vacsoráztunk a gyerekekkel, majd fölmásztunk a kert végébe, ahol tábortűz körül melegedtünk. Viccelődtünk és beszélgettünk: Déváról, a túráról, régi és újabb poénokról, történetekről. A tűz lassan kialudt, a falu benépesült: a résztvevők szétoszlottak – volt, aki pihenni tért, volt, aki a Gondűző nevű korcsoma igen jó stílben felhúzott teraszán, volt, aki a Forrás nevezetű borpincében múlatta igen jó hangulatban az időt, hajnalig.
Másnap reggel zsíros kenyérrel vártak a vendéglátók, majd ökumenikus istentisztelet vette kezdetét, melyen a Role együttes zenéjét és elsősorban Böjte Csaba humorban, kedvességben bővelkedő prédikációját hallhattuk. És éreztük: ismét megérte.
Epilógus
Megérte, mert újra bebizonyosodott: nem „fáradt ki” a dévai túra. Nem fásult el, nem szűnt meg, holott az eredeti gárda legnagyobb része már nem vállalja a szervezést. De kerültek és mindig kerülnek mások, akik átveszik a helyüket, folytatják azt az áldásos munkát, amelyet annak idején elkezdtek. Mert igaz, hogy 2006-ban 480-an, idén „csak” 251-en voltunk, de eltelt időközben négy év, elpárolgott a túra szenzáció jellege, kormányváltás történt Magyarországon. Mégis voltunk kettőszázötvenegyen, körülbelül fele-fele magyarországi–erdélyi arányban, ennyi lélek tartotta fontosnak, hogy hol szemerkélő, hol zuhogó esőben motorra szálljon és leguruljon több száz kilométert, hogy segíthesse a rászorulókat. Azokat, akiket Torockón nevelnek, akik szülők és saját gyerekszoba nélkül kell átvészeljék a gyermekkort, akiket nagy szeretettel gondoznak, de akiknek a szülői szeretet melegségéből így is csak kevés juthat. Akiket befogadnak nemzetiség és vallási hovatartozás nélkül, de akiknek becsempészik a szívébe akár a magyar öntudatot, akár a magyarság iránti szeretetet. Most, a motorosok adományaiból vagy a játszóház padlózatát fektetik le, vagy további szállásokat építenek, vagy mikrobuszt vásárolnak, hogy utaztathassák őket. Idén mintegy egymillió-százezer forint – több mint tizenhétezer új lej – gyűlt össze erre a célra.
Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

2010. szeptember 25.

Az elfelejtett polihisztor,
avagy Bánffy Miklós – a színházi ember
Bánffy (Kisbán) Miklós, a színházi ember. E címmel hallhatott igen érdekes előadást a közönség, múlt hét szerdáján a marosvásárhelyi Bernády Házban.
Dr. Lázok János egyetemi docenst hívta vendégelőadóként soron következő estjére a Helikon – Kemény János Alapítvány, amelynek rendezvényén elsőként dr. Nagy Attila elnök fogadta az egybegyűlteket. Mint üdvözlőbeszédében mondta, Bánffy Miklósról az utóbbi években leginkább mint regényíróról beszéltek, holott a gróf igen karizmatikus egyéniség volt, az Erdélyi Helikon oszlopos tagja, nemcsak író és drámaíró, hanem grafikus, rendező és díszlettervező, a budapesti Nemzeti Színház és az Operaház intendánsa.
A színházi ember fogalma alatt nem a drámaíróról fogok beszélni, hanem Bánffy Miklós díszlet- és jelmeztervezői munkásságáról, színházadminisztrátori működéséről, szerepéről a huszadik század eleji magyar színházi életben – kezdte vetített képes előadását dr. Lázok János. – Bánffyt 1912-ben nevezik ki a Nemzeti és az Opera intendánsává, azaz kormánymegbízottjává. Ő ezt igen tágan értelmezte és megengedte magának azt a luxust, hogy képzőművészként beleavatkozzék az intézmények díszleteibe, aminek következtében igen modern és jó díszletek születtek. Nem volt avantgárd újító, de ebben a korban igen fontos szcenikai forradalom zajlik az európai színházakban – Gordon Craig vagy Adolphe Appia munkássága. Bánffy befogadja ezeket az újító törekvéseket és biztosítja érvényesüléseket a Nemzeti és az Opera falain belül. 1912-ben meghívja dr. Hevesi Sándort az Operaház főrendezőjének, előadásaihoz ő tervezi a díszletet, a Bánffy rendezéseihez pedig Kéméndy Jenő. A plakátokon 1913-tól kezdik feltüntetni a díszlet- és jelmeztervező nevét, de van közös tervezés is, amely a Bánffy-Kéméndy páros munkája. Az Aida 1913-as díszletezése például a meiningeni iskola hatását mutatja, monumentális, festői és a történelmi hűségre törekedő díszlet, míg a Varázsfuvola esetében a jelmez meseszerű stilizálódása a jellemző, amely részben az Orosz Balett 1912-es, budapesti, frenetikus sikerű vendégjátéka hatásának köszönhető. Bánffy és Kéméndy hihetetlenül gyors színváltozásokat tudott végezni a tolószínpadi technika alkalmazásával. Legnagyobb megvalósítása mégsem monumentális és újdonságot jelentő, az intézmények előadásait igen népszerűvé tevő díszleteihez kötődik. 1912 és ’14 között volt az Operaház intendánsa. Ily minőségben hivatalos támogatást tudott nyújtani Hevesi Sándornak ahhoz, hogy megvalósítsa a Mozart- és Verdi-reneszánszot, amely során a színészi játék plasztikussága, hatása fölerősödött, így a nézők az operát drámaként is átélhették. Ez húsz évvel előzte meg a németek Mozart-reneszánszát. Bánffy meg akarta törni a német stílű operajátszás becsontosodott konvencióit, ezért 1913-ban egy olasz karmestert szerződtetett, Egisto Tangót, akinek később meghatározó szerepe volt a repertoár darabjainak kiválasztásában, ezzel az operajátszás megújításában. 1916 újabb meghatározó év az Operaház életében: ekkor sikerült Bánffynak elérnie Bartók Béla Fából faragott királyfi című táncjátékának bemutatását, amelyre 1917 májusában került sor. A darabot előzőleg nyolc karmesterből hét visszautasította. Tango volt az egyetlen, aki vállalta, de 30 próbát kért, ami akkor teljesen irreális szám volt. Bánffy magyaros, folklorisztikus, mégis egzotikus, keleties jelmezeket tervezett, tudatosan nem a valószerűség felé törekedett. Az utólagos siker igazolta a Bartók-műért vívott harcát. 1918-ban, szintén neki köszönhetően bemutatják a számos pályázatról visszadobott Bartók-operát, a Kékszakállú herceg várát. 1934-ben Szegeden volt még emlékezetes rendezése, a Szegedi Szabadtéri Játékokon, ahol Az ember tragédiáját vitte színpadra. Rendező és díszlettervező társnak Oláh Gusztávot kérte meg, akivel ötszintes, belső lépcsővel ellátott emelvényszerkezetet készített, az intonálás pedig a dóm tornyaiból történt, onnan harsonáztak az angyalok.
Gróf Bánffy Miklós díszlet- és jelmeztervezőként, képzőművészként közelített a színházhoz, az újításokat jó ízléssel közvetítette közönsége felé. Legnagyobb tette a két Bartók-mű megismertetése, amelyek azóta A csodálatos mandarin mellett a magyar opera- és zeneirodalom legismertebb művei. Egyéniségére ugyanakkor a rendkívüli ellentmondásosság jellemző: 1921 és ’22 között Magyarország külügyminisztere, e minőségében Magyarország Trianon utáni helyzetét próbálta könnyíteni. Az egyik konferencián, miután belátta, hogy céljai eléréséhez esélye sincs, rendkívül jó karikatúrákat rajzolt a részt vevő nagyhatalmak képviselőiről és saját magáról is. Az 1916-os koronázási ünnepség tervei miatt kegyvesztett lett, majd mégis döntő szerepe volt abban, hogy Sopron esetében népszavazást tartsanak és az így visszakerüljön Magyarországhoz. Bonchidai kastélyában előszeretettel sakkozott embernagyságú bábokkal, amelyeket két szolga mozgatott, de ’44-ben ő az, aki eléri, hogy Kolozsvár megmenekül a bombázástól és a súlyos ostromtól. ’48-ban, a kommunista államosítás következtében úgy veszíti el minden vagyonát és kastélyait, hogy a kolozsvári Bánffy- palotában egy szoba sem marad neki és gyakorlatilag hajléktalanná válik. 1950-ben telepedik ki Magyarországra, ahol még abban az évben meghal. 1977-ben Marosi Ildikó bátorságának és kitartásának volt köszönhető, hogy hamvait hazahozták és a Házsongárdban helyezték végső nyugalomra – mondta rendkívül érdekes, vetített képes értekezésében az előadó. Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

2010. október 4.

65., avagy a Köteles utca szellemisége
Szombat délelőtt elkezdődött a hatvanötödik tanév az immár Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem nevet viselő színművészeti (és nem csak) felsőoktatási intézményben. Számos diák, tanár, szülő és meghívott vendég népesítette be a Köteles utcai udvart, ahol délelőtt fél tízkor szabadtéri koncerttel várták az érkezőket – énekelt többek között Buta Árpád Attila –, majd az intézmény Stúdió termébe zsúfolódott a teljes telt házas publikum, amelynek tagjaihoz, illetve a színpadon ülő meghívottakhoz és az egyetem szenátusához Molnár Tünde rövid orgonajátéka után dr. Gáspárik Attila, az intézmény rektora szólt elsőként.
– Ma a normalitást ünnepeljük, azt, hogy létezünk, fejlődtünk, együttműködünk a hatóságokkal, különösen a Maros Megyei Tanáccsal. Ugyanakkor üdvözöljük vendégeinket, Markó Bélát, Románia kormányfőhelyettesét és Daniel Funeriu miniszter urat. Tudomásom szerint az utolsó magas rangú politikus, aki nálunk járt, Petru Groza volt 1948-ban, és akkor is azért, mert a lánya ide járt, szülői tanácskozásra érkezett. Mi olyan értelmiségiekként fogadjuk vendégeinket, akik megértették, hogy mekkora fontossággal bír a művészeti oktatás. Üdvözöljük ugyanakkor Csegzi Sándor és Claudiu Maior alpolgármestereket, és köszönjük a polgármesteri hivatalnak, hogy egy olyan gondunk oldódott meg, amelynek következményeként területet nyerünk. A normalitás azt jelenti, hogy valami működik és jól működik. Nem kell rágódni a múlton, dolgozni kell a jövőn – mondta dr. Gáspárik Attila, majd az intézmény prorektorának, Daniel Crisannak szavai után Markó Béla lépett a szónoki emelvényhez. – Kétnyelvű intézményben vagyunk, amely példamutatóan képviseli a két kultúrát. Olyan pillanatokat élünk át, amelyekben az oktatásra nehéz ráfordítani azt a figyelmet, költségvetést, amelyet a helyzet elvár. Holott ez lenne a legfontosabb, kiművelt fők nélkül nem lehet fejlődést elérni, így ez számunkra továbbra is prioritás marad. Olyan oktatási törvénytervezetet dolgoztunk ki, amely valós reformot jelenthet, és amelynek értelmében az oktatás a helyi tanácsok, iskolai, tanintézményi közösségek kezébe kerül, az egyetemek autonómiája pedig lehetővé tenné az egységes, uniós szintű működést és együttműködést. Ha a szenátuson ez nem megy át, akkor azt kérjük, hogy a kormány felelősségvállalással vegye át a készülő törvényt. Miért éppen egy művészeti egyetemen beszélek minderről? Mert bármilyen rendszerben a kultúra, a művelődés elsődleges kell legyen. Egy nemzetnek, közösségnek meg kell becsülnie alkotóit. A Köteles utcában a színművészeti egyetem hagyományaira támaszkodva kiépítettek egy művészeti egyetemet. Mi ezt támogatni fogjuk, mert fontos Vásárhely, Erdély, Románia számára. A Köteles utca a művészet üzenetét hordozza, híven Marosvásárhely szellemiségéhez – mondta Markó Béla, majd dr. Gáspárik Attila olvasott fel pár adatot. Ezek szerint 2009-ben 5900, 2010-ben 8000 néző volt kíváncsi az intézmény előadásaira, miközben a támogatás 20.000 lejjel csökkent. Erre a következő felszólalóként az emelvényhez lépő Daniel Funeriu is csak elismerő hümmögéssel reagált, majd – aradi lévén – az iskolában megtanult magyar mondattal – Iskolába fáj a lába, hazamenni nem fáj semmi – indította beszédét, folytatandó a jelen esetben is mindvégig oldott és jó hangulatú "színis" tanévnyitók hagyományát. – Mandátumom kezdetén meglátogatott Gáspárik Attila és dr. Béres András, sokat meséltek az egyetemről. Azóta támogatjuk az intézményt, több ok miatt. Ezek egyike, hogy ez művészeti egyetem. A másik ok, hogy multikulturális intézmény és annak is kell maradnia. Mert gyenge az az ország, amelynek csak egy kultúrája, egy nemzetisége van. Bárki, aki mást gondol, téved. A harmadik ok, hogy minőségi egyetem. A minőségről sokat beszélnek Romániában, de csak nagyon kevesen tesznek is érte. Itt élő szellemiség van. Jelenlétem nem véletlen, üzenetet hozok. A szolidaritás üzenetét. Mert az igazi modernizáláshoz először a központokat kell megreformálni, és az oktatási rendszerben az egyetemek ezek. Szerepük felemelni a diákokat arról a szintről, ahol minőségi egyetemek nélkül lennének. Az oktatási rendszer elvesztette hitelét. Botrányok, hamis diplomák sorozata árnyékolja azt, így pedig nem tudunk előrelépni. Ezt a hitelt vissza kell adni a hazai oktatásnak, és idén ennek első jelét láttuk is: hogy milyen sokat jelent egy becsületes érettségi vizsgát szervezni. Legyünk nagyvonalúak a tegnap Romániájával, amelynek rossz szokásait hamarosan elhagyjuk, bizakodók, ha nem is a jelen, de a holnap országával mindenképp. Mert együtt építjük, és hittel, kitartással sikerülni fog.
– Több kapitalizmust kell megtanítanunk magunknak – tette hozzá a rektor. – Eljött a projektszínházak ideje. Létbizonytalanságban élünk, de jobb, ha időben felkészülünk rá, a városban nagyon sok pozitív példa – 74 Színház, Yorick Stúdió, Scena Színház, Tamacisza Társulat – van erre. Ne féljünk színházakat létrehozni, ne legyünk merev téglái a felépítménynek. Meg kell tanítanunk a diákoknak, hogy hogyan építsenek karriert. Nem elég az utcára tennünk néhány nagyon felkészült értelmiségit, akik aztán nem tudják, hogyan boldoguljanak. Az állami színházak már nem tudnak eltartani mindenkit. Ugyanakkor köszönjük a sajtónak, hogy mindvégig mindenről objektíven tudósított – hallottuk dr. Gáspárik Attilától, aki az egyetem új, hivatalos italát – a pálinkát – adta át a két politikusnak. Azért pálinkát – az intézmény jelvényével díszített üvegben –, mert az olyan, mint a Művészeti Egyetem. Kicsi, minőségi és erős. A tanévnyitó zárómozzanataként a jelenlévők nagy része az intézmény második emeletére távozott, ahol Markó Béla és Daniel Funeriu az ultramodern és bőségesen felszerelt, új médiastúdiót avatta fel. Stúdiót, ahol rádiószínházat, hangoskönyveket, drámaíró mesteris hallgatók írásait rögzíthetik színművészetis diákok. Az országban – Bukaresten kívül – egyetlen ilyen, egyetemi helyszínen.
Nagy Botond Népújság (Marosvásárhely),

2010. október 20.

Nem (csak) Erdély volt a tét
Nem (csak) Erdély volt a tét. Kései tudósítás a párizsi konferenciáról – áll Koszta István filológus, történész legutóbbi kötetének címlapján, a könyvön, amely hiánypótló és amely szokatlan nézőpontból, Alexandru Vaida-Voevod levelei, az 1918–20-as, párizsi béketárgyalásokról hazaküldött szigorúan bizalmas, a könyv megjelenése előtt nem publikált rejtjeles üzenetei alapján, azokat idézve beszél a békekonferenciáról, történészi pontossággal. A Koszta István által közölt szövegek két részre oszthatók: Alexandru Vaida-Voevod Párizsból Iuliu Maniunak, illetve a kormányzótanácsnak írt levelei átfogják az úgynevezett békekonferencián tanulságosan és eredményesen tevékenykedő román delegáció első munkaévét (1919. január-november). A második rész: feljegyzései és emlékirat-töredékei az 1920. év első negyedévének történéseit és azok összefüggéseit tartalmazzák, a levelek eligazítják az olvasót a párizsi békekonferencia munkálataiban.
A kötetet Marosvásárhelyen a Súrlott Grádics irodalmi kör legutóbbi estjén, teljes teltházas közönség előtt, a szerző jelenlétében mutatták be a Bernády Házban. Bölöni Domokos házigazda és körvezető nyitószavait követően a kiadványt Pál-Antal Sándor akadémikus, ny. főlevéltáros méltatta: – A könyv nagy sikert aratott Budapesten. 1918–19-re vonatkozó része elénk, erdélyi és magyarországi magyarok elé tár sok részletező kérdést a párizsi konferenciáról. A kötethez Raffay Ernő történész írt méltatást, amelyben a következők állnak: „Trianonról és következményeiről szóló, minden szempontból körültekintő elemzést adó történelmi mű még nem született meg, de talán nem is fog hosszú ideig... Íme egy könyv, amely arról szól, hogy korántsem vagyunk minden titkok birtokában, kilencven év után is lehet megdöbbentően újat mondani... Megérthető belőle nemcsak a Magyar Királyság tragédiája, de a különbség is a magyar és a román politikai elit (például gróf Tisza István és Alexandru Vaida-Voevod) szellemi és morális állapota, valamint érdekérvényesítő tehetsége között is.” A fülszöveg gondolatsora szerint „Vaida-Voevod levelei a párizsi békekonferenciáról, olykor beszámoló, összegező tájékoztatói azért fontosak, mert abban a békéről alig szóló, általános zűrzavarban eligazítanak arról, hogy ki, kivel, hányszor, hol és mikor, meg miért, vagy mennyiért...” Ezt Koszta Istvánnak köszönhetjük, de nem csak mi, hanem az erdélyi román történészek is, főleg a kolozsváriak. Köztük sokan jól tudnak magyarul, így kompetensen tudták értelmezni Koszta munkásságát. Meggyőződtem arról, hogy őket is mennyire érdekelte a kötet, amely számukra is újdonságot jelentett. Betekintést nyújt a trianoni eseményekbe és nem csak azok egyoldalú, magyar részről történő ismertetését, hanem a másik szemszög érzékeltetését is nyújtja. Ezek a békekonferenciák nem jelentettek kimondottan fontos ügyet. A nagyhatalmak már felosztották egymás között az érdekszférákat, ez nekik másodrendű kérdés volt. A magyar küldöttség például nem is volt a konferencia hivatalos meghívottja, mert a monarchia akkor bomlott fel, Magyarország pedig még nem létezett. Be sem jutottak a trianoni palotába. Ez olyan tragédia, amelyről kevesen tudunk. Nagyon jól dolgozott viszont a román küldöttség, megtalálták a kiskapukat, megszerezték támogatóiknak a meggyőzhető embereket. A kötet alaposan kitágítja a Trianonnal kapcsolatos szemléletünket, azt hogy hogyan tekintünk mi másokra, de azt is, hogy mások hogyan tekintettek ránk. Ehhez a kötet hozzásegített – hallottuk a méltatótól, majd a szerző beszélt a könyvet megelőző kutatómunkáról, az anyagszerzés szinte hihetetlen egybeesésekkel gazdagított történeteiről. Mint mondta, a legnagyobb próbatétel az volt, hogy kimondottan a forrásanyagra támaszkodjon és erre szorítkozóan megállja, hogy következtetéseket vonjon le. Ez a történészi kutatói fegyelem eredménye.
Nagy Botond, Népújság (Marosvásárhely)

2010. november 16.

Évszázados szemtanúk
Régiek a régi városról
Rendezvénysorozat, esemény-maraton? Mindkettő, a hét végén zárult XVI. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár látogatói számtalan új kötet bemutatóján, igen sok szerzővel folytatott beszélgetésen vehettek részt, a sort a kiadók estjei gazdagították, amelyeken az adott kiadó több, új kötetét ismertették, legtöbbször a szerzők. Péntek délután ilyen jellegű rendezvények sorozatának lehettek tanúi azok, akik ellátogattak a Bernády Házba, az egymást követő esteket tárlatnyitó is gazdagította. Mindez a marosvásárhelyi Mentor Kiadó új köteteinek – Csepreghy András és Csepreghy Henrik Képeslapon üzen a múlt és Sebestyén Mihály Időtár II. című köteteinek bemutatójával kezdődött.
Előbbi kiadványt Szőcs Katalin méltatta, majd Sebestyén-Spielmann Mihály ismertette azt. – Csepreghy Andrásnak sikerült további 200 képeslapot összeszedni a régi Marosvásárhelyről, ami azért is fontos, mert az 1896 előtti időkből a városról elég kevés grafikai ábrázolásunk van. A szerzők kárpótolnak ezzel, a képeslapokat összeszedik, rendszerezik. Gyakran beszélgettünk a Tékában arról, hogy milyen épületeket ábrázolnak a képek, hol állhattak, hiszen ez a vásárhelyiség egyik forrása. Fontos az is, hogy mi olvasható a hátlapjukon: értesülhetünk a vendégszeretetről, az idejövők ügyeiről. A kötet egyik szerzője, Csepreghy András képeslapgyűjtő hozzátette: – A megszerzési folyamat nem mindig irigylésre méltó, 1983 óta fiammal arra törekszünk, hogy folyton bővítsük a gyűjteményt. Olyan képeket, szövegeket, épületeket keresünk, amelyeket már nem ismerünk. Olyan képeslapok is a kezünkbe kerültek, amelyeknek szövege jelenti az újdonságot, az egyiken valószínűleg éppen Jancsó Elemér ír családjának a Vásárhelyi Találkozóról. A kötet ezekről a rövid híradásokról is szól. Miután megtaláljuk a szövegeket, megpróbáljuk megfejteni azokat, közülük sok ma is aktuális. A témák jellemzik az akkori várost és nagyon változatosak, az eseményeket a szemtanú szemével látjuk, aki 90-100 évvel ezelőtt itt járt. Sok érdekes szöveg van, mégis több, fontos eseményről nem adtak hírt az idelátogatók.
Sebestyén Mihály kötetéről elsőként Gálfalvi Ágnes szólt, majd Csegzi Sándor és László Márton méltatta azt. Előbbi elmondta, olyan kötetről van szó, amelyet nem lehet letenni, Vásárhely történetét olvashatjuk benne Bécstől Trianonig. Nagyon jó a könyv ritmusa, könnyedén tér témáról témára, autentikus és komplex. Politika, magyarság, kultúra a nagy lendülettől a nagy kérdőjelig, a város fejlődésének egy igen dinamikus szakaszáról. Bernády-korszak és Bolyaiság, a román nemzetiségű polgárok viszonyulása az eseményekhez, az önfeláldozó vásárhelyi viselkedés, például Bernády vasgyűrűt aranygyűrű ellenében akciója az ínséges időkben megfelelő gazdasági alap létrehozásáért. László Márton hozzátette: – Nagyon érdekes, olvasmányos és hasznos könyv. A korszakról szól, amelyben az élet fellendül, jó érzéssel közvetíti azokat az országos eseményeket, amelyek a városra is kihatottak, tárgyalja a város románságának eseményeit is, például Eminescu látogatását. De értesülünk arról, hogy például 1910-ben alkoholmentes vendéglő nyílt, az 1913-as német érettségit egy tanuló puskázása miatt megismételték, 1910-ben a női szabók sztrájkoltak. A szerző elmondta, a kor újságírása nem volt szenzációhajhász, nem teregettek ki dolgokat. Ez egy icipici város volt, amelyben amúgy is habzott a pletyka. Amúgy ez Vásárhely legszebb, az erdélyi magyarság felívelő, legjobb korszaka, amelybe mindannyian visszavágyunk.
Nagy Botond, Népújság (Marosvásárhely)

2010. november 18.

Erdélyi macska, erdélyi Fioretti
A Pallas Akadémia új köteteiről
A hét végén immár 16. alkalommal megszervezett Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár nem csak dedikálásokkal, úgymond egyéni könyvbemutatókkal, hanem kiadói estekkel és kiállításmegnyitóval is várta legtöbbször telt házas vendégeit. Péntek délután a Bernády Házban több hasonló rendezvény is követte egymást, délután öt órától a csíkszeredai Pallas Akadémia Kiadó új köteteit ismerhette meg az igen szépszámú közönség. Időhiány okán ezúttal nem felkért méltatók, hanem maguk a szerzők ismertették köteteiket, a házigazda, Nagy Miklós Kund üdvözlő szavai után. A neves írók, költők, képzőművészek között diplomata vendég is helyet foglalt – Balogh György, a Magyar Köztársaság csíkszeredai konzulja, elsőként ő köszöntötte az egybegyűlteket. – Olyan emberként vagyok itt, akinek fél szíve sajnálja, hogy nem végzettsége szerinti szakmáját gyakorolhatja. Magyar történelem- filológia szakon végeztem, annak idején a jezsuita Marosvásárhelyi Gergely példázatgyűjteményét dolgoztam fel. Mi történne, ha nem lennének könyvkiadók? Az irodalom elvesztené azt a közegét, amely rengeteg lehetőséget ad megélhetésre, baráti társaságokra. Egy kultúrtársadalmat kiadói is jellemeznek, Erdély történelmileg is gazdag hely, virágzása ma is tart: folyton új kiadók jelennek meg, a Pallas Akadémia pedig 500. címe fölött tart, és nem a mennyiség, hanem a minőség a fontos – hallottuk a konzultól, majd Sarány István, a kiadó munkatársa mutatta be elsőként saját kötetét. Erdélyi Fioretti (Ferencesek kényszerlakhelyen) – ez a különleges könyv címe, amely az erdélyi ferencesek '51 utáni kálváriáját tárgyalja, az időszakot, amelyben a rend 150 tagját internálták, majd szétszórták az ország különböző városaiban. Három évfolyam végzett klandesztin módon működő teológiájukon, a kötet erről a teológiáról is szól. A ferencesekre a derű jellemző, ezzel élték túl ezt a megpróbáltatást.
Kozma Mária, a kiadó igazgatója gyerekkötettel jelentkezett Marcika-mesék címmel. Mint elmondta, a mesék unokájához szólnak, aki növekszik, és a meséknek lépést kell tartaniuk életkorával. Oly sokat mesélt neki, hogy könyv született belőle. Albert Ildikó a Szentföldön, Egyiptomban és Észak-Egyiptomban járt, erről a kirándulásról írt könyvet, holott a kirándulás – mint hallottuk – zarándokútként indult. Markó Béla régi-új kötettel jelentkezett Az erdélyi macska címmel: – A könyv az idő múlásának a jele, egy tíz évvel ezelőtt megjelent kötet újrakiadása. '89 előtti esszék, kritikák, kisprózák olvashatók benne, és örvendek, hogy a kiadó szerint kiállta az idő próbáját. A cím nem véletlen, a jelzőt mind szívleljük, izgat minket Erdély, több számunkra, mint egyszerű szülőföld vagy haza – hallottuk a szerzőtől, aki az 1991-ben írt kötetcímadó rövidprózát olvasta fel. Tamás Tímea Hangyalkák című verseskötetéről beszélt: – A hangyalkák bennünk élnek. Verseimben voltam már madárijesztő, törpe, de ez nem lélekvándorlás. A hangyalkák gyakran vannak filozófiai mélységekben, és az egyidejűség érdekli őket. A könyvbemutató Váli Éva Dubaj, ahol a madár is izzad című úti beszámolójának (Utak, tájak, emberek sorozat) ismertetésével ért véget, majd rövid szünet után kezdetét vette az est részeként megszervezett kiállításmegnyitó.
Műtermek a polcon
A Pallas Akadémia sorozatban jelentet meg monográfiákat erdélyi képzőművészekről, idén hat-hét kötettel jelentkeztek, ilyen még sohasem volt – mondta Márton Árpád festőművész, a Műterem sorozat szerkesztője. Idén a sorozat külsőt is váltott, keménykötésű lett, és elhalt képzőművészeinkről is megjelent egy újabb kötetsorozat. A Műterem olyan kötetek összessége, amely egyedülálló: kortárs erdélyi képzőművészeket mutat be, mindegyik könyvvel egy-egy kis tárlatunk lesz a polcon – hallottuk Márton Árpádtól, aki a sorozatban szereplő képzőművészek idei tárlatát – a Bandi Kati, Fazakas Tibor, Köllő Margit, Sárosi Csaba, Vargha Mihály és Zsigmond Márton kiállítását – a szakértő szemszögéből mutatta be, egyenként méltatva a kiállítók életművét. Az ugyancsak kiállító Márton Árpád életművéről, művészetéről pedig – zárszóként – Nagy Miklós Kund beszélt.
Nagy Botond, Népújság (Marosvásárhely)

2010. december 3.

Tompa Miklós-centenárium
Előadásokban és más programpontokban gazdag, többnapos rendezvénysorozattal ünnepli névadójának 100. születésnapját a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemmel közösen szervezett, december 17-én kezdődő ünnepségről, annak programpontjairól csütörtök délben tartottak sajtótájékoztatót a színház előcsarnokában.
A számos jelenlevő közül elsőként Kiss Éva Evelyn irodalmi titkár üdvözölte a megjelenteket, majd Kövesdy István művészeti vezető, ötletgazda vette át a szót, aki a közelgő rendezvénysorozatról beszélt, vázlatosan annak műsorát ismertette.
– Igyekszünk méltóképpen ünnepelni névadónk századik születésnapját, minőségi eseménysorozattal emlékezni rá, az igen sokoldalú színházi emberre. A művészeti egyetemmel való együttműködésünk teljesen egyértelmű, az egykori Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola Tompa Miklós tevékenységének nyomát viseli. Ez alkalomból nem csak rá, hanem azon pályatársaira is emlékezni kívánunk, akik a magyar színház és színjátszás kiemelkedő egyéniségei voltak: a 100 éve született Kovács Györgyre, a 85 esztendeje született Harag Györgyre, de Csorba Andrásra, Illyés Kingára, Hunyadi Andrásra is. A programot eredetileg három napra terveztük, de úgy tűnik, kibővül. Számos vásárhelyi és vendégelőadást tekinthet meg a közönség, lesz konferencia, tárlatnyitó, vetítések sorozata. Ami a vendégjátékokat illeti, két társulatot hívtunk meg: a Kolozsvári Állami Magyar Színház Csehov Három nővérével, Tompa Gábornak – Tompa Miklós fiának – rendezésével érkezik Vásárhelyre, míg a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház A csoda című produkcióval, Bocsárdi László rendezésével. Ez utóbbit egyrészt az elmúlt évek legjobb Tamási-előadásának tartom, másrészt Tompa Miklós pályáját végigkísérte Tamási életműve, rendezőként szinte az összes színművét színpadra vitte. A Tompa Miklós Társulat több előadását is játssza: a rendezvénysorozat részeként újra láthatják Kiss Csaba A dög című lányregényét, a nemrég bemutatott Svejket, Hatházi András Világrengetők című művét (felolvasó-színházi keretek között), Székely János Caligula helytartója című drámáját, illetve Goldoni Legyezőjét. Ugyanakkor, a centenárium előestéjén a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Akadémiai Műhelye a hét végén bemutatandó, Guppi című komédiát is játssza. Az előadások mellett kiállításra is sor kerül a színház előcsarnokában: a Székely Színház Egyesület által felkért képzőművészeknek Tompa Miklósról és pályatársairól készített portréit mutatják be az egybegyűlteknek. E tárlat megnyitójával kezdődik a rendezvénysorozat, 17- én délelőtt, utána archív dokumentumokat vetítenek, illetve játszanak le a Kisteremben: interjúkból, beszélgetésekből, vallomásokból áll az anyag, amelynek egy részét a magyarországi Országos Színművészeti Intézet állította össze. A Bolyai téri b5 stúdióban egy további kiállítás is nyílik Képszínház címmel Barabás Zsolt fotóiból. Ezt követően vetítéssel összekötött beszélgetésre kerül sor az említett művészek egykori pálya- és munkatársaival, a moderátor szerepét Nánay István színikritikus vállalta el. A zárónapon a Nemzeti előcsarnokában pedig kerekasztal-beszélgetést szervezünk a marosvásárhelyi Nemzeti jelenéről és jövőjéről.
A második napon színháztudományi konferencia veszi kezdetét a Pálffy Házban, erről Gáspárik Attila, az intézmény rektora mesélt: – A színház 1989 előtt címmel szervezünk szakmai konferenciát, amely bárki előtt nyitva áll, szabadon látogatható. Számos külföldi és hazai színházi szakember tart előadást az értekezés során, ugyanakkor felavatunk egy újabb emléktáblát is, ezúttal Tompa Miklós emléke előtt adózunk – mondta a rektor, aki megemlítette, hogy az egyetem Symbolon című folyóirata nemzetközi B+ minősítést kapott, ami az országban a legmagasabb, és jelzi azt is, hogy a lap anyaga ezentúl nemzetközi adatbázisokban is olvasható, majd a hamarosan esedékes bemutatóról, a Guppi című előadásról beszélt Harsányi Zsolt rendezővel egyetemben. A premierre hamarosan visszatérünk.
Nagy Botond, Népújság (Marosvásárhely)

lapozás: 1-30 ... 331-360 | 361-390 | 391-420 ... 511-515




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék