udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
437
találat
lapozás: 1-30 ... 331-360 | 361-390 | 391-420 | 421-437
Névmutató:
Nagy Pál
2014. december 18.
Ellenszélben: szembemenni a rendszerrel
Ünnepek közeledtével a könyvkiadók is gyakrabban örvendeztetik meg olvasóikat újdonságokkal. A román forradalom óta eltelt negyed évszázad ismét aktuálissá teszi az emlékezést a letűnt rendszerre, annak minden fonákságára, tragédiájára.
Az utóbbi időben Kolozsváron és Erdély más városaiban bemutatott irodalmi újdonságok közül több is foglakozik a letűntnek és eltűntnek hitt rendszer történéseivel, furcsaságaival. Egyetlen közösség sem léphet előre, míg nem tárja fel múltját – hangzott el minap egy könyvbemutató kapcsán a kincses városban. Ezt a társadalmi igényt próbálja kielégíteni két minap megjelent és bemutatott kötet is: Kántor Lajos szerkesztésben a Titkosan – nyíltan című könyv a szekuritáté működéséről közöl emlékezéseket, tanulmányokat, dokumentumokat, míg Sebők Klára önéletírása, a Komiszkenyér, a művészek sorstragédiájáról számol be a szemtanú hitelességével.
Besúgók, besúgottak
Kántor Lajos Erdély magyar csúcsértelmiségének emlékeit gyűjtötte egy kötetbe. Megkerülhetetlen lett immár ez a kiadvány – vélekedett a szerkesztő – annál is inkább, mert Milan Kunderát idézve „egyetlen hallhatalanságunk a titkosszolgálat irattárában van”. A Titkosan-nyíltan című kötet három nagyobb fejezetre osztható: emlékezések, melyek a Korunk lapjain már megjelentek, megfigyelésekkel és üldözésekkel kapcsolatos dokumentumok, valamint az iratok tudományos feldolgozása. Dávid Gyula irodalomtörténész szerint – akit közel fél évszázadon át megfigyelt a román titkosszolgálat – úgy gondolja, a megfigyelési dokumentunok fele sincs még feldolgozva. Cseke Péter egyetemi tanár is rámutatott, sokan vannak olyanok, akik a megfigyelési aktáikban található lapok alig tíz százalákát vehették kézhez ezidáig.
A kötetben visszaemlékezéseket olvashatunk Szilágyi Domokosról, Páskándi Gézáról, tájékozódhatunk a Ioan Petru Culianu-ügyről, és információkat kapunk Marosi Péter író és Bustya Endre Ady-kutató ügynökmúltjáról.
Mindazonáltal, hogy sok egykori ügynök, besúgó lelepleződött, Tibori Szabó Zoltán publicista úgy véli, „a Szekuritáté győzött”. Hiszen ők azok, akik békés öregkort élveznek, több ezer lejes nyugdíjból „tengődnek”, miközben nem egy generáció életét megkeserítették, emberek tízezreinek karrierjét derékba törték, másokat börtönbe vetettek. A kötetben szereplő szerzők: Kántor Lajos, Markó Béla, Cseke Péter, Gálfalvi György, Visky András, Ilia Mihály, Csapody Miklós, Zelei Miklós, Váradi Nagy Pál, Kovács András Ferenc, Lőrincz György, Buchwald Péter, Gagyi József, Tibori Szabó Zoltán, Győrffy Gábor, Könczey Csongor, Gyarmati György, Cseke Péter Tamás, Kőrössi P. József, László Ferenc, Tófalvi Zoltán, Páskándi Géza, Király István, Király Ibolya, Ambrus Attila, Dávid Gyula és Balon Ruff Zsolt. A Korunk Komp-Press kiadónál megjelent, közel négyszáz oldalas kötet újabb – de még nem elégséges – tégla múltunk feltárásának falában.
Menekülők
Sebők Klára önéletírása sokmindenben összefügg az előbbi kiadvánnyal. Aművésznő, a kolozsvári magyar színház örökös tagja, egy szakácskönyv apropóján emlékezik férjére, Héjja Sándorra, a kolozsvári színház egykori vezető színészére, és a legendás rendezőre, Harag Györgyre. Héjját és családját gyakorlatilag elüldözte Erdélyből a kommunista rendszer, ellehetetlenítve művészi, emberi mivoltát. Harag György a maga lehetőségei szerint szembeszállt a rendszerrel, hiszen burkoltan ugyan, de a zsarnokság ellen emelte fel szavát Sütő korszakos műveinek megrendezésével és egyéb színrevitt darabokkal. Héjja belepusztult az emigrációba, Harag megviselt szervezete sem bírta sokáig a megpróbáltatásokat. Sebők Klára megdöbbentő őszinteséggel ír a szellemi és anyagi nyomorról, amiben egykor legjobb színészeink élték napjaikat úgy, hogy esténként fellépéseikkel a közönséget próbálták szórakoztatni.
Visszaemlékezéseiben Sebők Klára feleleveníti jelentős alakításait a kolozsvári színház színpadán, de a sorsdöntő momentumokat is, amikor férjével, Héjja Sándorral eldöntötték, kisfiúkkal együtt áttelepülnek Magyaraországra.
Sebők Klára Komiszkenyér című, önéletrajzi ihletésű kötete Köllő Katalin szerkesztésében a Korunk Komp-Press Prospero Könyvek sorozatában jelent meg.
Nánó Csaba |
Sebők Klára KomiszkenyérEgy színéstnő emlékszakácskönyve /Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2014/
Erdélyi Napló (Kolozsvár)2014. december 22.
Az erdélyi irodalomban nincsenek törésvonalak
"Erdélyben nincsenek törésvonalak: amikor fontos dolgokról van szó, az egész erdélyi írótársadalom egy emberként áll ki egy-egy ügyért, ha úgy hozza a sors" – nyilatkozta a maszol.ro-nak adott interjúban Karácsonyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) új elnöke. A Helikon főszerkesztője László Noémitől vette át a stafétabotot az E-MIL december 13-i tisztújító közgyűlésén. Az új elnökkel tervekről beszélgettünk.
Mivel foglalkozik az E-MIL elnöke? Marad a Helikon főszerkesztőjének arra ideje, hogy ezt a feladatkört is ellássa?
Azok az írók, akik fogják magukat, és egy írószervezetnek a vezetői lesznek, általában más dolgokkal is foglalkoznak. Számomra, hogy többosztatú tevékenységet folytatok, nem egészen új, hiszen volt olyan pillanat néhány évvel ezelőtt, amikor három és fél munkahelyem volt. Most két munkahelyem van, ehhez társul az E-MIL, amelynek feladatait különösebb gond nélkül el tudom látni. Az E-MIL elnökének kétségtelenül időre van szüksége, hogy tartsa a kapcsolatot tagsággal és az egész irodalmi közélettel, különböző szervezetekkel, intézményekkel. A szervezetnek az a célja, hogy tagságának érdekeit képviselje, de nem csak, hanem elsősorban az irodalomét, ez pedig azt jelenti, hogy minél szélesebb sávban kell jelen lennünk a nyilvánosság előtt, hogy a különböző írók, költők, drámaírók műveit minél többen olvassák, szemrevételezzék. Cél az is, hogy a kapcsolat az írók és az olvasók között minél jobb legyen, és minél gyakrabban tudjanak találkozni szerzők és olvasók. Ez utóbbi az egyik legjobb módja annak, hogy népszerűsítsük az irodalmat.
Az új E-MIL-elnök mivel fog robbantani?
Nagy robbantásra igazság szerint nincs szükség, hiszen az Erdélyi Magyar Írók Ligájának megvannak azok a jól bejáratott csatornái, amelyeket gondolom az olvasók, az irodalomkedvelők jelentős része ismer. Gondolok itt az E-MIL táborra, a Kolozsvári Magyar Napok rendezvényeire, a felolvasókörutakra stb. Egyes időszakokban jobban működtek a kapcsolattartás ilyen szintjei, máskor kevésbé, ez mindig az éppen aktuális gazdasági helyzettől függ, tehát hogy mennyire sikerült az éppen vezetői pozíciót betöltő személynek és csapatának anyagi forrásokhoz jutnia, hiszen az E-MIL-nek az az álláspontja, ha valaki felolvas, azért kapja meg a méltó jutalmát nem csak minél nagyobb olvasói jelenlét, hanem bizony honorárium formájában is.
Ami a finanszírozást illeti, Orbán János Dénes szerint az E-MIL-en belül vannak/voltak konfliktusok. Mit gondolsz, van szükség szemléletváltásra a magyarországi intézményekkel, szervezetekkel történő kapcsolattartásban? Hogy érzékeled, mennyire gyűrűzött be hozzánk is a sokak szerint törésvonalakkal terhelt magyarországi kultúr- és közpolitika?
Az Erdélyi Magyar Írók Ligájának az a szerepe, hogy elsősorban tartsa össze a tagságot, mint egy önálló entitást, hogy az a közel másfélszáz tag, aki az E-MIL-hez tartozik, érezze jól magát a szervezetben. A különböző politikai kérdésekkel nem szívesen foglalkozom, persze azt nem lehet teljesen elkerülni.
Erdélyben szerintem nincsenek törésvonalak: amikor fontos dolgokról van szó, az egész erdélyi írótársadalom egy emberként áll ki egy-egy ügyért, ha úgy hozza a sors. Még akkor is, ha adott esetben valaki nem E-MIL tag, de író, és valami bántódás éri, az írószervezet azonnal kötelességének érzi, hogy kiálljon mellette. Gondolok például a Látó és a Vatra nehéz helyzetbe kerülésére, tehát ilyen dolgokban mindig egyöntetűek vagyunk. Szerencsére az írók, legyenek E-MIL tagok vagy sem, idősek vagy fiatalok, mindig vigyáztak arra, hogy Erdélyen belül ilyen jellegű törésvonalak azért ne jöjjenek létre.
Említetted, hogy voltak konfliktusok, amelyek a médiafelületeken is megjelentek. Bármilyen szervezetről is legyen szó, mindig vannak konfliktusok. Hál'istennek, teszem hozzá, mert ez segíti a szervezetet, főleg akkor, amikor a konfliktus körön belül marad. Körön belül minden különösebb gond nélkül ezt mindenki meg tudja oldani, legalábbis az E-MIL-ben ez mindig sikerült, és szerintem ez a továbbiakban is így lesz. Az egységes erdélyi irodalomban és az egységes magyar irodalomban hiszek.
A magyarországi szervezetekkel, kultúrpolitikával milyen a viszonyotok?
Bármilyen határon túli szervezetnek, különösen ha kulturális szervezetről van szó, a mindenkori magyar kultúrpolitikával igyekeznie kell minél jobb kapcsolatokat ápolni. Mindkét fél számára fontos, hogy ez így történjen, azt gondolom, hogy ez működni fog a továbbiakban is.
Minden írószervezettel jó a viszonyunk, van, akikkel régebb óta nem szerveztünk közös rendezvényt, de ez nem jelenti azt, hogy rossz viszonyban lennénk. Attól, hogy én a Sepsiszentgyörgyön lévő Bogdán Lászlóval három hónapja nem ittam kávét, nem jelenti azt, hogy rosszabb viszonyban lennék vele, mint mondjuk a Kolozsváron élő Balázs Imre Józseffel.
Te már voltál az E-MIL vezetőségi tagja. Milyennek látod a körülményeket, rosszabbodott, javult a helyzet?
A körülmények folyamatosan változnak. Hogy jobb vagy rossz irányba, a tizenvalahány évet figyelembe véve nem éppen könnyű megállapítani. Voltak jobb és nehezebb időszakok, de azt gondolom, az E-MIL-nek mindig sikerült talpon maradnia és eredményeket felmutatnia. Hamarosan új székházunk is lesz Kolozsvár Főterén, egy nem túl nagy, de kellően tágas térben, ahová jövőre beköltözünk. Például ez is egy eredmény, ami az előző vezetőségnek, elsősorban László Noéminek és Király Zoltánnak a munkáját dicséri.
Az E-MIL elnökeként melyek a prioritásaid?
A bejáratott eseményeken kívül a felolvasókörutakat tartom fontosnak, hogy az E-MIL tagsága minél több helyre eljusson. Ez az utóbbi években kicsit akadozott a korábbi évekhez képest az anyagi források miatt. Bár a korábbi évek előtt is voltak olyan korábbi évek, amikor ismét akadozott, és előtte olyan időszak, amikor ez nagyon jól ment.
A román olvasók fele mennyire nyitottatok? Lehet támogatásokat szerezni interetnikus programokra?
Lehet. Néhány évvel ezelőtt futott egy program, a kortárs román és magyar szerzők oda-vissza fordításában vett részt az E-MIL. Ilyen irányba is azért szeretnék még nyitni. Illetve szeretném a román irodalmi körökkel egy kicsit szorosabbra venni a kapcsolatot. Fordításokra, találkozókra gondolok.
Vannak terveitek arra vonatkozóan, hogy a közoktatásban minél több kortárs erdélyi magyar mű jelenjen meg? Mennyire érzed úgy, hogy ez az E-MIL feladata is?
A közoktatásban való jelenlét nagyon fontos. Nem csak olyan szinten, hogy elmegyünk felolvasni különböző tanintézményekben, amire számos példa volt az elmúlt években, hanem az is fontos, hogy a szerzők művei megjelenjenek az oktatási anyagokban. Ezen külön dolgozni kell. Az E-MIL különböző találkozóin ez a kérdés már felmerült nem is egyszer, és remélem erre is futja majd az elnöknek és a választmánynak az idejéből, hogy ezen is módosítsunk. Ez is beszélgetések tárgya kell, hogy legyen, le kell ülni olyan szerkesztőkkel, akiknek döntéshozatali ereje van ebben a kérdésben. Az írószervezetnek egy külön, több oldalas stratégiája erre vonatkozóan még nincs, de ezzel is foglalkozni kell.
Van utánpótlás az erdélyi magyar írók körében? Milyen a fiatal szerzőgeneráció?
A kortárs erdélyi irodalomban szerencsére ismét megjelent egy erősebb fiatal nemzedék, vannak tizenvalahányan, velük foglalkozunk is. Meghívjuk őket E-MIL táborokba, különböző rendezvényeinkre. Csak hogy pár nevet említsek a fiatal nemzedékből a teljesség igénye nélkül: Horváth Előd Benjámin, Váradi Nagy Pál, Papp Zakor Ilka, Visky Zsolt. Lelkesek, aktívak, igen erős, sajátos hangon tudnak megszólalni. Aktív szerepet vállalnak az irodalomszervezésben is különböző események megszervezése szintjén. Itt Kolozsváron például a Bretter kör igen jól működik André Ferenc és Horváth Előd Benjámin vezetésével, de más terekben is vannak bőven fiatalok. Ez nagyon fontos, mert ezelőtt hat-hét évvel volt egy olyan pillanat, amikor aggodva néztem, hogy mikor érkezik meg az új nemzedék. Szerencsére megérkezett, úgyhogy velük az E-MIL igen jó kapcsolatot tart fenn, és ez így lesz szerintem a továbbiakban is.
És az olvasók?
Az olvasók szívesen vesznek részt különböző irodalmi rendezvényeken, úgy az idős generáció, mind a fiatalabbak. Persze ezt jól meg kell szervezni. Ma már nem elég egy újsághír, egy A4-es lap kiragasztva ahhoz, hogy dőljön a közönség, ennél azért jóval többre van szükség. De ha ügyesen kapod el őket, akkor érdeklődnek és kíváncsiak.
Oborocea Mónika
maszol.ro2015. január 9.
Különös szilveszter Udvarhelyen – Anyagi gondok a színháznál
A hagyományoktól eltérően ezúttal nem a Tomcsa Miklós Színház művészei állították össze a szilveszteri produkciót, hanem az Alla Breve Vegyes Kar, a Koala Jazz Band, az Udvarhely Néptáncműhely, és még számos meghívott művész közreműködésével búcsúztatták az óévet a Székelyudvarhelyi Művelődési Házban.
A Tomcsa Sándor Színház vezetősége már az évad kezdetekor közölte, hogy a szilveszteri előadás a szűkös költségvetés miatt elmarad. A helyi önkormányzat azonban novemberben 70 ezer lejt különített el az óévbúcsúztató produkcióra.
Nagy Pál, a teátrum igazgatója lapunknak elmondta: először a színház munkatársait keresték meg az októberben e célra előirányzott összeg felhasználásával kapcsolatban, a társulat legtöbb művésze azonban ekkorra már programot tervezett magának szilveszterre.
Így a Korhely Koktél című zenés-táncos előadás létrehozásában – amelyet egyébként a tervek szerint farsangig műsoron tartanak – a színtársulat csak segédkezett: ők hívták meg a vendégművészeket, illetve a kisegítőszemélyzet is részt vett az előkészületekben és az előadás lebonyolításában.
Dunkler Róbert, a Tomcsa Sándor Színház művésze munkatársunknak elmondta, már a tavalyi év költségvetésének elfogadásakor tudták, nem lesz elég pénz a szilveszteri előadásra.
„A színház számára előirányzott összeg alig elég a társulat bérére. Évek óta nem volt fizetésemelés, kétszer volt 15 százalékos fizetéscsökkentés, ennek ellenében csak egy ízben adtak vissza 10 százalékot a megcsonkított bérekhez. A produkciós költségek jobbára pályázatokból és adományokból kerültek ki, pályázni viszont egyre nehezebb és körülményesebb” – magyarázta a színművész, aki úgy véli, felelőtlenség lett volna a társulat részéről egy összetett évadban ilyen későn hozzáfogni egy új produkció előkészítéséhez – szerinte ennél sokkal többel tartoznak törzsközönségüknek.
Jánosi András
Krónika (Kolozsvár)2015. január 27.
III. Székelyföldi Grafikai Biennále: Szőke Erika kapta a fődíjat
Szőke Erika szlovákiai képzőművész nyerte el a III. Székelyföldi Grafikai Biennále fődíját.
A 2014 szeptemberében meghirdetett nemzetközi grafikai versenyre beérkezett művekből álló kiállítást január 22-én, a Magyar Kultúra Napján nyitották meg Sepsiszentgyörgyön, az Erdélyi Művészeti Központban. A díjátadó gálára aznap este került sor a Tamási Áron Színház nagytermében. A Plugor Sándor-díjat Kárpáti Gergely (Magyarország), a Nagy Imre-díjat Magda Szplit (Lengyelország) és Teodor Asenov (Bulgária), a Nagy Pál-díjat Reno Megy Setiawan (Indonézia), a Zereda Művésztelep díját Lakatos Gabriella (Románia), a Pulzus Művésztelep díját pedig Filep Norbert (Románia) kapta.
Szabadság (Kolozsvár)2015. január 28.
Érdemes volt hazatérni
Számvetés Soós Zoltánnal, a Maros Megyei Múzeum igazgatójával
(Folytatás tegnapi lapszámunkból)
Gazdag épületállomány
– Csak a várról beszéltünk, ami élénken foglalkoztatja a közvéleményt, holott Soós Zoltánnak a megyei múzeum élén kifejtett tevékenysége nagyon sokrétű. Ahogy a kitüntetés átadásakor elhangzott, az épített és szellemi örökség védelme, feltárása mellett jelentős szerepe volt a Bernády-emlékszoba létesítésében, a 100 éves Kultúrpalota belső tereinek a felújításában, s tegyük hozzá, értékes feltáró munka zajlik megyeszerte is.
– 2002-ben lettem a múzeum alkalmazottja, s 2006 kezdetén vettem át a vezetését. Rengeteg hiányt, hátrányt kell lefaragni, de értékes gyűjteményünk van, s maga az épületállomány is rendkívül gazdag, értékét, ritkaságát tekintve a romániai múzeumok viszonylatában az elsők között vagyunk. Valószínűleg Szeben a legerősebb, de a Kultúrpalota egyedi a maga műfajában közép-európai viszonylatban is, a Toldalaghi-ház pedig elegáns késő barokk városi palota, és értékes a már említett várbeli épületünk is.
– Ötletes kiállítás nyílt a Toldalaghi-palotában, amely a hajdani vásárokat mutatja be néprajzi szempontból. A néprajzi anyagot sikerült-e magyar vonatkozású tárgyakkal is bővíteni?
– Eddig is volt anyag, csak nem volt kiállítva, a megjelenített anyag a rendszerváltás előtti személetet tükrözte. Ezen most változtattunk, s az erdélyi vásárok jellegzetességeit próbáltuk bemutatni, amelyek érdekes nemzeti, kulturális kavalkádot jelentettek, ahol magyarok, szászok, svábok, románok, ruszinok fordultak meg. Ezt a színes világot a XX. század szünteti meg, az iparosodás elkezdi, a szocializmus pedig befejezi a folyamatot. A vásároknak volt egy fontos jellegük, amelyet az antropológusok kezdenek vizsgálni. Abban az időben ritka volt az írott sajtó, nem létezett rádió, televízió, s az információcsere gyakorlatilag a vásárokban zajlott. Ott ismerkedtek a különböző régiók kereskedői, s a kultúrák találkozási helyét jelentették. A vásároknak jelentős szerepük volt a társkeresésben, ha a lány vagy a fiú a falujában nem talált megfelelő párt magának. Szociológiai szempontból is sokrétű szerepük volt, ezt próbálják átvenni a mai bevásárlóközpontok, de az emberek közötti kommunikáció szempontjából korántsem akkora sikerrel.
Lesz-e vártörténeti múzeum a kapubástyában?
– Sok érdekes kiállítást szervezett a múzeum az utóbbi időben; melyik áll az igazgató szívéhez a legközelebb?
– A kapubástyában levő volt a legkedvesebb számomra, ami konkrétan a vár történetéről, az itteni feltárásokról szólt, s a leletanyag nagy részét a vár területéről szedtük ki a földből.
– Miért csak múlt időben említi?
– A felújítások miatt ki kellett hordani, s kérdéses, hogy visszaadják-e. Úgy tűnik, nem értik ennek a jelentőségét, s elképzelhető, hogy nem lesz a városnak történeti kiállítása, ami szégyen lenne.
Nagyon közel áll hozzám a gyógyszertörténeti anyag is, ami saját munkánk. Jó néhány kiállítást hoztunk ide, ami érdekes, izgalmas volt, a pestis, a kávé története, Leonardo da Vinci munkássága. Ilyenek lesznek még, de a szakember szempontjából a saját anyagunkra, a Vásárhelyen fellelhető tárgyakra alapozódó kiállítás is fontos.
Erdélyi panteon
Ugyanakkor büszke vagyok arra, hogy a Kultúrpalotában van egy európai szintű képgalériánk, ami mind a román, mind a magyar klasszikus festészetet bemutatja. Az idén megnyílik a Ion Vlasiu- és a Dósa Géza- tárlat, s reményeink szerint a jövő tavaszra a Nagy Imre-gyűjtemény is látható lesz. Egy erdélyi panteonná szeretnénk tenni a Kultúrpalotát, ahol bemutatjuk az erdélyi, marosvásárhelyi képzőművészetet. Célunk olyan jelentős képzőművészeket bemutatni, akik Vásárhelyen alkottak. A Vida Árpád-anyag valószínűleg állandó jelleggel a várbeli épületünk nagytermében marad, de szeretnénk Bordi András, Barabás István, Nagy Pál, Török Pál, az erdélyi iskola nagyjainak képeiből is kiállítani, akiknek az életműve meghatározta az erdélyi magyar festészetet. A fiatalabb korosztály kevésbé ismeri őket, ezért tartom hasznosnak megismertetni, népszerűsíteni alkotásaikat.
– A természetrajzi múzeum épületét is megviselte az idő. Milyen elképzeléseik vannak ezzel kapcsolatosan?
– Egy EU-s pályázaton dolgozunk, amely lehetővé tenné a felújítását. Hosszú távon azt szeretnénk, hogy a természetrajzi részleg egy új épületbe költözzön, s helyében az épület eredeti rendeltetéséhez hasonlóan népi és iparművészeti múzeumot rendeznénk be, ahova a néprajzi gyűjteményt is átköltöztetnénk. A Toldalaghi-palotát kifejezetten a művészeteknek szentelnénk, az elegáns barokk belső tereknek a népi kultúrával való összekapcsolását nem tartom szerencsésnek.
Az összefogás ereje
– A megyei múzeum iránti érdeklődést, népszerűségét jelentős mértékben növelte a Múzeumok éjszakája rendezvény.
– Ennek kapcsán akarva-akaratlanul "belefolytam" a rendezvényszervezésbe, és egyszer csak jött a kihívás, hogy legyen Marosvásárhelyen is magyar kulturális nap. Ezért kerestek meg a Néppárttól, amellyel tisztességes, jó kapcsolat alakult ki. Kulturális szempontból nézve soha nem értettem, hogy egy közösségen belül miért nem lehet a különféle álláspontokat egy asztalnál egyeztetni. Ha úgy nézne ki Vásárhely, mint száz évvel ezelőtt, semmi kifogásom nem lenne egy közösségen belüli megmérettetés ellen. A mai város sajátos helyzetének az ismeretében összefogásra van szükség, ha azt akarjuk, hogy közösségünk érdekei ne csorbuljanak jelentősen, hiszen jelenleg a városban a magyar közösség súlya sokkal kisebb, mint ami aránya szerint megilletné. Ezt az aránytalanságot kell valamilyen szinten megváltoztatni, hiszen ma alig öt-tíz százalékos politikai befolyásunk van arra, ami egy olyan városban, egy olyan településen történik, amely lakosságának közel a felét alkotjuk. Ez szerintem nincsen rendjén. Nyilván nem konfrontációt szeretnék semmilyen szinten, s a kultúra felől közelítve a kérdést a lehetőségeim korlátozottak, de abban reménykedem, hogy a vezető politikusok is felismerik azt az erőt, ami egy ilyen összefogásban rejlik. A Forgatag volt, ami rávilágított arra, hogy milyen erők szabadulnak fel, milyen eufóriát jelent, hogy végre nem külön megyünk egyik vagy másik szoborhoz. Nem kell megszüntetni a különállóságot, a különvéleményt, hisz annak is megvan a helye mind politikai, mind kulturális téren, de fórumot kellett teremteni az együttműködésre. A kommunikáció hiánya nagyon sok bizonytalanságot eredményezett, és ezt kellett felszámolni.
– A kezdeti tiltások, fanyalgások ellenére a Forgatag egyre sikeresebb lesz.
– Ezt sok háttérharc árán sikerült elérni, s bár nagyon sok támadás ért az RMDSZ-en belül is, van a megyei szövetségnek egy olyan pragmatikus vezetősége, amely kiállt mellettem, és biztatott, hogy folytassam. Brassai Zsombornak, Kelemen Mártonnak szeretném megköszönni a támogatását, s utólag úgy gondolom, hogy a Forgatag sikere azt igazolta, hogy az összefogás helyes volt, s egyre többen úgy látják, hogy van értelme. Hogy lesz-e politikai hozadéka, nem az én tisztem kiaknázni, de a platform meg van teremtve, hogy a marosvásárhelyieknek legyen egy közös jelöltje. Remélem, hogy a politikusok megértik az üzenetet, s megpróbálják a saját és a közösség hasznára kiaknázni. A politika nem feltétlenül önzetlenséget jelent, de az sem egészséges, ha egy kör érdekei háttérbe szorítják egy közösség érdekeit. Valahogy az egyensúlyt kell helyrebillenteni, és a közösséget előtérbe helyezni, ha az is fontos számunkra, hogy száz év múlva hogyan fog kinézni Marosvásárhely.
– Gondolom, ezért vállalta az önkormányzati képviselőséget is.
– Nagyon megtisztelő feladat, és nagyon nehéz is, hiszen egy olyan tanácsban kell dolgozni, ahol egy százalék esélye van annak, hogy a javaslatainknak értelmük legyen. A legnagyobb eredmény eddig, hogy sikerült megállítani bizonyos folyamatokat. Van néhány helyzet, ahol történt előrelépés, a Bernády iskola s az előbb-utóbb megszülető római katolikus gimnázium.
Vásárhely azért volt erős századokon át, mert egy olyan közösség irányította, amely pragmatikus tudott lenni, de nem távolodott el Istentől, s gazdaságilag és közigazgatásilag is sok mindent megvalósított. A Székelyföld szempontjából fontos lenne, hogy megtartsa a húzóváros szerepét, aminek alapja a politikai egyetértés lehet. Amíg itt civakodás zajlik, a mi adónkat gyakorlatilag olyan célokra fordítják, amire nem kellene, s a Székelyföldnek sem tudjuk azt a támogatást biztosítani, amire szüksége lenne.
Vadászkastély Görgényben
– Megyei viszonylatban is látványos tevékenységet fejtett ki a múzeum.
– Abban, hogy kulturális téren sikerült eredményeket elérni, nagyon jelentős szerepe volt Lokodi Edit Emőke elnök asszonynak. Feltétel nélküli támogatója volt ennek a tevékenységnek, s "belerángatta" a múzeumot egy sor kezdeményezésbe, amelyekre magam is nyitott voltam. Először is a görgényszentimrei kastélyt említeném. Az erdészeti iskola számára teherré vált a műemlék épületet fenntartani, ezért visszaadták a tanácsnak, de a polgármesteri hivatal is beleroppant a súlyba. Ezt követően kérték meg a múzeumot, hogy vegye át az épületet, s azóta mi adminisztráljuk. Nem sikerült túl sok pénzt szerezni, a megyének sem volt anyagi forrása, de a tetőszerkezet megjavításával az épület állagát konzerváltuk, s pályázati pénzekből tervezzük a felújítását.
– Milyen tervek készültek a működtetésére?
– Ahhoz, hogy a völgy is fejlődjön, s az intézmény is tudjon valamilyen szinten jövedelmet, népszerűséget kovácsolni, vadászkastélyt alakítunk ki, aminek eredetileg is használták az épületet, amelyben természetrajzi és történelmi kiállítást rendezünk be, s helyreállítódik a 11 hektáros dendrológiai park. Az elmúlt négy évben sok fafajta elpusztult, egy kétéves, nagyon erős szárazságot sínylettek meg a fenyők. A régi kastélypark szobrai is tönkrementek. Az 1640-ben I. Rákóczi György által építtetett kastély átfogó felújítását tervezzük. Az elmúlt évek feltárási munkái során néhány teremben 18.,19. századi világi jellegű falfestéseket találtunk, hasonló kevés helyen maradt fenn. Mivel igen jó állapotban vannak, viszonylag sokat lehet megmutatni. Adva van a görgényi hegyvidék, egy vonzó vadászkastélyt lehet berendezni, s szeretnénk mellé egy szállodát is építeni, ami a középréteget célozná meg, s az épületegyüttes a parkkal együtt kiváló rekreációs központ lehetne. A kastélyban szeretnénk visszaállítani néhány lakosztályt, amelyek bérelhetők lennének, s egy vendéglőt is működtetni.
Tervek Mikházáról
Ezzel párhuzamosan fejlesztjük Mikházát, ami a Felső- és a Középső Nyárádmente találkozásánál Maros megye reprezentatív területe. A római katonai tábor nyomai mellett, amit pár éve kutatunk, ott áll a nagyon jelentős 17. századi kolostor. Sajátossága, egyedisége miatt a kora barokk, késő reneszánsz, a manierizmus ritka erdélyi példája. A másik érték a népi építészet, Mikháza ugyanis sokat megőrzött a 19. század végi, 20. század eleji faluképből. Ebből szeretnénk minél többet megmenteni, s egy komplex kulturális szolgáltatóegység jöhetne létre, amit megkoronázna a római fürdő visszaépítése. Az EU-s projektben szerepel a római katonai parancsnokság épületének visszaépítése, ahol a feltárások eredményeit mutatnánk be, s több múzeumpedagógiai tevékenység során az egykori birodalom keleti határát s a reneszánsz erdélyi kultúrát népszerűsítenénk.
Az idén három saját pályázatot készülünk benyújtani a Mikházán és a Görgény-szentimrén megkezdett munka folytatására és a Kultúrpalota külső felújítására (a tetőszerkezet, főleg a bádogrész és a kődíszek sérültek). A természetrajzi múzeum ügyében a megyei tanáccsal közösen pályázunk. Ha ez a négy projekt beindul, nagy kihívás jelent számunkra, s emellett tovább kell népszerűsíteni a múzeum által őrzött kulturális örökséget. Ezt szolgálják a Kultúrpalotát bemutató és az épületben megjelenített balladákat megszólaltató DVD-lemezek, s az alagsorban art deco stílusban kávézót, vendéglőt készülünk nyitni.
– Ahogy értesültem, szép ünnepség keretében vette át a kitüntetést Csíkszeredában.
– Bevallom, hogy meglepett, és nagy megtiszteltetésnek tartom. Amit vállaltam, azt elhivatottságból és nem kitüntetésekért teszem. Nem tudom, hogy miért esett rám a választás, de megerősít abban, hogy a magyar kultúráért végzett munkát tovább kell folytatni abban a városban, ahol a mi kultúránkat egyesek meg sem akarják ismerni. Úgy érzem, rajtunk is múlik, hogy értéknek tekintik-e, s ezt szeretném elősegíteni.
Sokaknak jár köszönet ezért a kitüntetésért, hiszen csapatmunka nélkül nem lennének eredmények. Elsősorban a családomnak, feleségemnek köszönöm a támogatást, de fontos a múzeumi kollégáim, barátaim segítsége és bizalma is. Ez a kitüntetés őket is illeti. A jutalom azt bizonyítja, érdemes volt hazatérni és dolgozni, és ezentúl még nagyobb felelősséggel tartozom, tartozunk közösségünknek.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)2015. január 30.
Újságírókat köszöntött a MÚRE Maros megyei szervezete
A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének Maros megyei fiókszervezete három „veterán” munkatársát ünnepelte a csütörtök esti sajtóklubban.
Nagy Pál irodalomtöténész és -kritikus 91 évet töltött, az őt méltató szöveget, amelyet Bölöni Domokos írt, Gáspár Sándor, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa olvasta fel. Nagy Pál 1924. január 30-án Mezőkölpényben született, a marosvásárhelyi Református Kollégiumban tanult, majd Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetemen diplomázott. Pályáját az egyetemen tanársegédként kezdte, majd középiskolai tanár Kolozsváron (1949-55); Marosvásárhelyen az Igaz Szó (1955-70), A Hét (1970-73), az Új Élet (1974-84) szerkesztője, több kötet szerzője. Az ünnepelt 91 évesen arról beszélt, hogy már ritkán mozdul ki otthonából, ahol magányosan él, két unokája van.
Csifó János rádiós újságíró a 80-ik születésnapját ünnepelte. Nagy Miklós Kund, a Népújság volt főszerkesztője, nyugalmazott újságíró vidám rigmusokba szedett írásával köszöntötte az ünnepeltet. Csifó a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztő-riportere volt évtizedeken keresztül, számos műsor fűződik a nevéhez. A legemlékezetesebbek közt a Megy a magnó című rovat, amelyben 421 erdélyi magyar értelmiségit kerestek fel a rádió munkatársai. Portréinterjú készült 1976-1985 között Domokos Gézával, Harag Györggyel, Kós Károllyal, Olosz Lajossal, Ruha Istvánnal, Spielmann Józseffel, Szabó T. Attilával, Székely Jánossal, Szilágyi Domokossal, Tompa Miklóssal.
Bögözi Attila, aki jelenleg a vasarhely.ro munkatársa, 60 évet töltött. Az ünnepeltnek Bakó Zoltán, a Vásárhelyi Hírlap újságírója kedveskedett egy közös élményeket felelevenítő humoros írással. Bögözi Attila az egykori Előre című napilapnál kezdte újságírói pályafutását, a rendszerváltást követően a lap utódjánál, a Romániai Magyar Szónál, majd az Új Magyar Szónál folytatta, ahonnan a Vásárhelyi Hírlaphoz igazolt. Jelenleg a vasarhely.ro munkatársa. Rendszeresen közöl irodalmi lapokban.
Antal Erika
maszol.ro2015. február 7.
A szülőföld szerelmese
A 91 éves Nagy Pál laudációja
A Korhány alatti kis faluból indult, Kölpény vezér szállásáról, melynek neve háromszor is előfordul Anonymus krónikájában. A Bolyaiak városa, majd a kincses Kolozsvár: iskolai és egyetemi éveinek színtere, hogy aztán ifjú tollforgatóként, érett írástudóként hosszú és tartalmas éveken át Marosvásárhely örökös lakójaként rója az utcákat, lakása és a szerkesztőségek, a kiadók és a nyomdák, az iskolák és a színház között.
"Ez a város – Marosvásárhely – messze tovatűnt ifjúságom szellemi kalandozásainak tágas színtere: itt lehettem nyolc esztendőn át a Bolyaiak ősi kollégiumának növendéke; itt találkozhattam a nyomtatott betű birodalmának mindennapi csodáival; itt bámulhattam meg a Teleki Téka páratlan kincseit, a Vártemplom körüli bástyákat, a Művelődési Palota tükörtermének színes üvegfestményeit, s a régi házat, hol Petőfi volt szállóvendég egykoron; itt sétálhatok (múltakra emlékező merengéssel) a Köteles Sámuel utca árnyas fái alatt és a Somostető ösvényein; itt láthattam először igazi színházat s eleven íróembert (nem akármilyent, egy Móricz Zsigmondot, egy Kós Károlyt, egy Tamási Áront – például); itt voltam rajongó szerelmes, merészen álmodozó ifjú, aztán nem ritkán kudarcok, csalódások, kitörölhetetlen fájdalmak szenvedő alanya s néhány tűnékeny óra boldog birtokosa. Ez a város számomra: sors adta ajándék. Sem élni, sem meghalni másutt nem szeretnék" – írta 1998- ban megjelent, Bolyaiak tere című kötetében. És a kis szerelmes földrajz lírai vallomása így folytatódik: "Tartozom annak bevallásával, hogy szívem szerint szeretem ezt a várost értékeivel- erényeivel, hívogató tereivel, illatos virágaival, patinás palotáival, düledező viskóival, elszabadult forgalmával, hajdani és jelenkori kalamitásaival, furcsaságaival egyetemben."
Amikor az egyik legszebb életkort megért irodalmárunkat köszöntjük, az irodalomtörténész, a kritikus, a művelődési jegyzetek írója, a közéleti ember mellett kiemelten köszöntjük a lokálpatrióta Nagy Pált, aki számos székelyföldi kor- és sorstársához hasonlóan sosem vágyott más tájakra, úgy szerette s szereti a szülőföldet, amilyennek azt az Isten megteremtette, minden szépségével, jóságával, és minden mostohaságával, komorságával, sanyarúságával együtt.
És köszöntjük személyében az eligazító írástudót. Nem tartozik a reményt vesztő, siránkozó emberek közé. Minden jegyzetének, emlékezésének, kritikájának fő vonása a jó szándék, az építés – sosem a megszégyenítés, a legorombítás, az eltanácsolás, sosem a rombolás. "Meg kell vallanom – olvassuk Visszanéző című, 1997-es könyvének előszavában –: világéletemben sok mindennél jobban érdekelt (érdekel ma is) az író, a szellem emberének természetrajza, beleértve a legapróbb részleteket is. Azt meg különösképp fontos tényezőnek tartottam mindig, hogy a szép és okos szavak mestere honnan indult, mit hozott magával otthonról, a szülői házból, az őt útjára bocsátó közösség élményvilágából, tapasztalataiból. Hogy írásaiban s tartásában milyen szálakkal kötődik szülőföldjéhez, népéhez, övéihez? Úgy érzem, kisebbségi léthelyzetünkben éppenséggel meghatározó jelentősége van minden ilyen körülménynek."
Ilyképpen aztán természetszerűleg szélesedik, tágul a kép, Marosvásárhely szerelmeséről az évek során kiderül, hogy Erdély és történelmünk egyik leghűségesebb szerelmese is – például amikor halhatatlan erdélyi arcok, pályák, pillanatok kaleidoszkópját mutatja föl – jegyzi meg Sütő András, majd így folytatja: "Kultúrhistóriai tény, hogy nem csupán az anyag, hanem a szellem megmaradásának elve is bizonyítható. (…) Fontos a személyes ismeretség közvetlenségével szólni Kós Károlyról, Bánffy Miklósról és szellemtársaikról. Életművük sorsának alakulását a könyörtelen Időben az erdélyi sorsot viselő utónemzedék írástudói is meghatározhatják. Fontos, hogy a drámai csöndben, amely alkotójuk halála után jelentős életműveket is elborít időlegesen: újból és újból megszólaljon a kortárs; hogy az árván maradt szellemgyerekek önállóságukban megerősödjenek. A legfőbb ítésznek nevezett utókorral szembeszállni nem lehet. Segíteni viszont az eligazodásban: az írástudók mindenkori kötelezettsége."
Kedves Pali Bátyánk, az Isten éltessen!
Elhangzott 2015. január 29-én az író marosvásárhelyi születésnapi köszöntésén.
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)2015. március 6.
Udvarhelyszéken Firtosmartonosban tartják a Székely Szabadság Napját
A marosvásárhelyi felvonulás betiltását követően az udvarhelyszéki Székely Tanács úgy döntött, hogy a Székely Szabadság Napját Firtosmartonosban tartjuk Gálffy Mihály székely vértanú szobránál. A megemlékezés a székelykeresztúri Székely Tanács szervezésében március 10-én, 16 órakor kezdődik. Felkérjük az udvarhelyszéki polgárokat, hogy támogassák a székelyföldi autonómia törekvéseket, vegyenek részt a megemlékezésen.
A Székely Szabadság Napján tiltakozzunk a jogtiprás, a felvonulás alkotmányos szabadságának korlátozása ellen!
Ugyanakkor felkérjük azokat az udvarhelyszéki önkormányzatokat, akik még nem fogadták el az autonómia petíciós határozatokat, hogy március 10-re hívjanak össze rendkívüli testületi ülést, és fogadják el Székelyföld jogállására vonatkozó határozattervezetet. Eddig Udvarhelyszéken a következő önkormányzatok fogadták el a határozatot:
Kápolnásfalu, Derzs, Szentegyháza, Lövéte, Zetelaka, Fenyéd, Máréfalva, Felsőboldogfalva, Nagygalambfala, Székelykeresztúr, Székelyudvarhely, Kányád, Parajd, Szentábrahám.
Legyen március 10-e az összefogás és a cselekvés napja! Csatlakozunk a Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács felhívásához, és arra kérünk mindenkit, hogy március 10-én tűzze ki a székely zászlót!
Székelyudvarhely, 2015. március 6.
Dr. Farkas Csaba, a SZNT alelnöke Thamó Csaba, az udvarhelyszéki Székely Tanács elnöke Nagy Pál, az udvarhelyszéki EMNT elnöke Gálfi Árpád, az MPP székelyudvarhelyi elnöke Jakab Attila, a Néppárt székelyudvarhelyi elnöke
Erdély.ma, 2015. március 7.
Emlékek otthona: tegnapi színház
Mottó: Ez az élet nem is olyan rossz, csak már nagyon rossz a híre. (Tomcsa Sándor: Műtét)
Nagy Pál Emlékek otthona: tegnapi színház* című kötete az 1960-as évek végétől 2010-ig írt színházi tárgyú cikkek válogatott gyűjteménye – olvassuk a kiadó tájékoztatójában. – A kötet első része a szocialista kultúrpolitika rossz emlékű körülményei között megfogant színházi (műsorpolitikai, rendezői, színészi) csúcsteljesítmények, illetőleg színházéleti "fordulópontok" szemléje. A második rész kifejezetten a marosvásárhelyi színházra koncentrál, a legemlékezetesebb színházi produkciókra reflektáló, napi- és hetilapok keretei közé beférő beszámolók, értékelések, kritikák. A harmadik rész a különböző sajtótermékekben nyomdafestéket látott interjúkat öleli fel.
Az Előszóban így emlékezik a szerző: "Hogyan kezdődött a színikritika ingoványos- bozótos, ugyanakkor vonzó területén való kalandozásom? Azokban a messze tovatűnt időkben, amikor a Székely Színház fénykorát élte Marosvásárhelyen, nemigen hiányoztam a sűrűn sorra kerülő premierekről, sőt egy-egy próbára is bemerészkedtem a Kultúrpalotába, ahol Tompa Miklós szakszerű irányításával készült az előadás. Így találkozhattam a színpadi művészet születésének változatos csodáival – és műhelytitkaival is. Akkoriban valódi élmények bő forrása volt számunkra a jeles művészekben bővelkedő vásárhelyi magyar színház. Ami vele és körülötte történt, mindennapi beszédtémaként keringett a legszélesebb társadalmi körökben, a vendéglői asztalok mellett éppúgy, mint a szerkesztőségekben. Ebben a légkörben jómagam is ösztönzést éreztem, hogy véleményt formáljak a látottakról-hallottakról, s ezt a sajtónyilvánosság elé tárjam. A vállalkozás kockázataival kezdetben nemigen törődtem. Az ide vonatkozó családi aggodalmakat sem vettem komolyan. Történt ugyanis egy alkalommal – még a kezdetek idején –, hogy édesanyám, miután épp egy ilyen cikkecskét olvashatott a helyi napilapban, megjegyezte: – Jaj, édes fiam, hagyd abba az ilyesmivel való foglalkozást, mert tönkretesznek a színészek!
Mit mondjak? A színésznők, akiket cikkeimben később is gyakran emlegettem, nem okoztak nekem soha különösebb bajokat. Legfennebb megüzenték olykor, ha nem csak dicsérő jelzőkkel szóltam valamelyik alakításukról, szerintük hova is menjek... Mindez azonban vele járt a mesterséggel.
Észrevehetően Vásárhely-centrikus ez a könyvecske; az itteni magyar színházat ismertem leginkább, ennek a nézőterén érezhettem magamat valóban otthon. Persze, ellátogattam másfelé is egy-egy bemutatóra, megnéztem a vendégjátékokat is – amennyire a körülmények megengedték. Meg kell azonban vallanom: emlékezetemben igazi színházként mindmáig a vásárhelyi él legelevenebben..."
A Szó és látvány című első rész mintegy három évtizedes (1965 és 1996 közötti) korszakot fog át: rövid jegyzetek, színházpolitikai, repertóriumi reflexiók sorjáznak. Nagy Pál Marosvásárhely szerelmese, érthető, hogy a város színháza is a szíve csücske. Ezt mondja róla: "Semmiképpen sem túlzás: Marosvásárhely, ez a sok tekintetben híres-nevezetes erdélyi város az egyetemes magyar színházi kultúra jelentős centruma. Volt itt annak idején, nem is olyan régen, egy rangos Székely Színház – míg ennek a nevét és szellemiségét el nem tüntette a fokozatosan és fondorlatosan felerősödő nacionalista türelmetlenség, a másság tagadásában fogant manipuláció. A Bernády György által építtetett Kultúrpalota színpadán, ezek között a "lekaparhatatlan" emlékeket őrző falak között Kemény Jánosék, Tompa Miklósék vezetésével indult el útjára s hódított magának lelkes közönséget mindjárt a második világháború után az a felejthetetlen művészgárda, amelynek kiemelkedő egyéniségei – Kovács György, Kőszegi Margit, Szabó Ernő, Delly Ferenc, Andrási Márton, hogy csak néhány nevet említsek az élvonalból – ma már színháztörténetünk legszebb lapjain foglalnak helyet. És a nagy nemzedék nyomában – voltaképp velük együtt – lépett színre aztán a kiemelkedően tehetséges Lohinszky Loránd, Csorba András, Tanai Bella, Erdős Irma, Tarr László, Szamossy Kornélia és társaik csapata, akiket új és újabb nemzedékek követtek a Köteles Sámuel utcai, Szentgyörgyi Istvánról elnevezett főiskola kifutópályájáról.
Mindez már történelem. Továbbépíthető hagyomány. Gazdag örökség, amit joggal nevezhetünk a magunkénak." (Hallgatni: önámítás, 1990)
A Vásárhelyi színpad című második részben (1962 és 1998 között keletkezett) különböző színházi bemutatókat méltató kritikák, elemzések kaptak helyet, többek között Tolsztoj, Csehov, Bertolt Brecht, Madách Imre, Csiky Gergely, Molnár Ferenc, Örkény István, Tamási Áron, Szabó Lajos, Tomcsa Sándor, Sütő András, Méhes György, Kocsis István műveinek előadásairól. Utóbbi kapcsán ezt olvassuk: "Leginkább azzal mérhető az alakítás értéke, hogy e sokrétűen dúsított vallomás közvetítése rendjén mit és mennyit tudunk meg magunkról, illetve: milyen intenzitással jut kifejezésre – a színész színpadi verziójában – Kocsis szenvedélyes etikai eszménykereső nyugtalansága. A Bolyai János estéje voltaképpen egyetlen kérdés köré épített, változataiban szerteágazó és folytonosan egymást metsző, néhány csomóponton összekuszálódó, majd ismét szétbomló válaszhálózat felfeszítése: mi ezen a földön az értékes élet kritériuma? Azaz: hogyan valósíthatja meg önmagát az ember maradéktalanul – anélkül hogy engedményeket tenne egyik vagy másik irányban? Azaz: lehetséges-e a tiszta eszmény szolgálata? Kocsis Bolyai Jánosa hol az apjához, hol a Gausshoz, hol az Asszonyhoz való viszony tükrében néz szembe újból meg újból önmagával, életútja fordulataival, s egyéniségének lényegét nem annyira a megtalálásban, mint inkább a keresésében véljük teljesnek, jelkép értékűnek. Kereső-töprengő, vívódó-lobogó humántelítettsége révén válik kortársunkká, szellemi partnerünkké. Pontosabban: ilyenné válását teheti érzékelhetővé estéről estére az előadó, aki megformálására vállalkozott." (Kocsis István: Bolyai János estéje, 1971)
A vásárhelyi színjátszás nagyasszonyát ekképp méltatja: "Amikor Kőszegi Margitnak tapsolt a marosvásárhelyi közönség, úgy érzem, egyben a nagybetűvel írandó színháznak tapsolt – nosztalgiákon, emlékkeresésen túli beleéléssel. Ama színművészeti hivatástudat előtt hajtott fejet, amelyet nálunk – többek között – Kőszegi Margit testesít meg, kortársak és utódok számára követendő példaként. A ’szavak megszólaltatóját’ köszöntötte Sütő András hozzá intézett meleg hangú soraiban, művészetét ’mécsesszolgálatnak’ nevezve. Aligha volna lehetséges ennél pontosabban megfogalmazni: mit jelent Kőszegi Margit – s mit jelent a színház – az értelem és az érzelem kincseit kereső, az igaz és szép emberi eszmények iránt lelkesedő mai ember életében. (Kőszegi Margit előadóestje, 1975)
A Beszélgetések zárja a válogatást, ebben szólal meg Csorba András ("Csakis a realista örökségre építhetünk", 1970), Tompa Miklós ("A színházat választottam", 1975 és 1995), Szabó Lajos ("A jövő sokoldalú színészt kíván", 1976), Sinka Károly ("A vígjáték az én igazi világom", 1980), Kovács Ferenc ("Kortárs dráma nélkül elképzelhetetlen a kortárs színjátszás, 1980), Székely János ("A dráma: valamely felismert igazság metaforája", 1982).
Tompa Miklós ars poeticája ma is megszívlelhető: "Én azt vallom, hogy a művészet – szolgálat. Színésznek, rendezőnek, tanárnak, igazgatónak, kritikusnak egyaránt fel kell tennie a kérdést: kit szolgálok mindennapi munkámmal?... Nem tudom soha elfogadni a dekadens, idegbajos irodalmat, a túlzottan patologikus, egyedi, nem általánosítható esetek színpadi ábrázolását, sem az olyan irodalmi, művészeti törekvéseket, amelyek a pesszimizmus, a kétségbeesés, a reménytelenség hirdetői voltak..."
Szabó Lajos szavait is illik újra és újra átgondolnia, akinek szívügye a színház: "A színészoktatás világviszonylatban olyan művész kialakítására törekszik, aki művésze a szónak, tökéletes beszédtechnikával, képzett hanggal és fejlett testkultúrával rendelkezik. Ebben a tekintetben világviszonylatban egységes a színészképzés célja. De – úgy véljük – a legárnyaltabb formanyelv is csak a tiszta eszmei mondanivaló hordozásával válhat tökéletessé. S mi elsősorban ennek a ’sajátosságnak’ az érvényesítését tekintjük feladatunknak."
Szűkszavú Székely János-interjú zárja a kis könyvet. Ebben is találunk érvényes megjegyezni valót: "Sok sikeres drámai művet ismerek, amelyekben a szerzői világkép csak közvetve érvényesül: csak a cselekményben működő (azt mozgató-kormányzó) törvények hordozzák. Én arra törekszem, hogy drámába foglalt történeteimnek ezen fölül még külön értelme, metaforikus jelentése is legyen. A dráma: valamely felismert igazság metaforája. A drámaíró legfontosabb képessége eszerint az, hogy már magában a valóságban (a történelemben) meg tudja látni a metaforikus érvényű, jelentéses drámai helyzeteket. Akinek ez a képesség nem adatott meg, az legfeljebb dialogizált esszéket, sztorikat írhat, nem pedig drámát. A valóság kínálta drámai szituáció tapasztalatom szerint annyira megkönnyíti az író munkáját, hogy szinte semmi egyébbel nem kell törődnie. Egyszerűen hagynia kell, hogy a helyzet beszéljen magáért (kibeszélje magát), s ebből automatikusan kialakulnak például a jellemek is."
A 93. évét taposó Jánosházy György költő, műfordító, szerkesztő nemrégi sajnálatos távoztával a folyóirat- és könyvszerkesztő, irodalomtörténész, kritikus, a "csak 91 éves" Nagy Pál az erdélyi irodalmárok doyenjenje. Munkájának termését jobbára begyűjtötte, az utóbbi két évtizedben folyamatosan jelentek meg az általa szerkesztett- gondozott és a saját könyvei. A színházas kötet kéziratával bizony előszobázni is kényszerült. A Kriterion érdeme, hogy felkarolta, és végre az olvasó asztalára helyezte ezt a dokumentumértékű válogatást.
*Kriterion könyvkiadó – Kolozsvár, 2014. Szerkesztette Jakabffy Tamás, a borítót Matei László tervezte
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)2015. március 26.
Jubileumi kiállítás a TEG-ben
A Tibor Ernő Galéria alkotóközösségének munkáiból nyílt tavaszi jubileumi kiállítás március 25-én délután. A tárlatot Gavrucza Tibor nyitotta meg.
Mint minden évben, úgy idén is közös tavaszi tárlat nyílt a nagyváradi Tibor Ernő Galéria (TEG) alkotóközösségének munkáiból. A kiállítást Gavrucza Tibor nyitotta meg, köszöntőbeszédében kifejtette, hogy a jubileumi események két irányba tekintenek: egyrészt az elmúlt időszakra, másrészt pedig az új kezdetre. A tavaszi kiállítás is az új kezdetre utal, amely a régiből indul. Mint elmondta, a Tibor Ernő Galéria folytatásához hozzátartozik az újítás, az apró rügyek, vagyis a fiatal alkotók, hiszen a galéria jövőjéhez szükség van a fiatalokra is. Kifejtette, hogy mindazok, akik művészetekkel foglalkoznak, képesek elszakadni a hétköznapi élettől, elrugaszkodni a földtől, így életük valamivel több lesz, mint a hétköznapi embereké.
Műsor
A tavaszi tárlaton több zenei és verses előadást is meghallgathattak mindazok, akik ellátogattak a kiállításmegnyitóra. A műsorban közreműködött a Stadler Klarinét kvartett – Gábor Melinda, Kovács Annamária, Kóródi Erik és Lukács Zsolt –, Gavrucza-Nagy Pál a művészeti líceum hetedikes diákja, aki Bach műveket adott elő, valamint szavalattal készült S. Németh Katalin és Tasnádi-Sáhy Noémi, a Szigligeti Színház színésznője. A kiállításon Barbici Éva, Bányai Szabados Katalin, Bora Ilona, Csathó Töhötöm, Egei György, Gavrucza Tibor, Márton Katalin, Mierluţiu Emilia, Popon Krisztina, Rob Ibolya, Staharóczky Júlia, Széll Katalin, Takács Irén és Trifán László munkái tekinthetők meg.
P. Nagy Noémi
erdon.ro2015. április 4.
Sors és jelkép
Fejezetek az erdélyi magyar képzőművészet történetéből 1920–1990
A magyarországi kulturális élet nagy összművészeti eseménye, a Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik kiemelkedő rendezvényeként április 24-én a Magyar Nemzeti Galériában megnyílik az erdélyi magyar képzőművészetnek szentelt Sors és jelkép elnevezésű kiállítás. A tárlat páratlan a maga nemében. Erdély művészete ekkora figyelemnek még sosem örvendhetett, minden eddiginél nagyobb merítésű, átfogóbb, sajátos szempontú válogatást visznek közönség elé. A kiállítás több mint félszáz magyarországi, romániai, németországi köz- és magángyűjtemény kollekcióiból kölcsönzött munkákat. Minderről a tárlat kurátorával, Szücs György művészettörténésszel, a budapesti Szépművészeti Múzeum Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató- helyettesével beszélgettünk.
– Célegyenesben a kiállítás szervezése, előkészítése. Időben eléggé nagy és bonyolult korszakot fog át, több szempontból sem lehetett könnyű összehozni ezt a gazdag anyagot.
– Nem, de éppen mert ilyen nagy korszakot áttekintő kiállítás még nem volt, fel kellett vállalnunk a kihívást. Az I. világháború és az 1989-1990-es fordulat közötti időszakot legalább két markáns korszakra lehet tagolni: az egyik a két világháború közötti periódus, amelynek az elején egy más állam kereteibe került magyar közösségnek kellett számot vetnie azzal, hogyan tovább. A második nagy korszak talán kevésbé 945-höz kötődik, inkább a 40-es évek végéhez, a szocialista korszak eljöveteléhez. Számolnunk kell azzal is, hogy az észak-erdélyi karéj pár évig Magyarországhoz tartozott, tehát volt egy rövid reintegráció, amikor ismét új gondolkodási mód alakulhatott ki. Kicsit tágnak tűnik ez a történelmi és művészeti szempontból is összetett, ellentmondásokban bővelkedő intervallum, más elképzeléseket is átgondoltunk, de végül úgy döntöttünk, hogy ezt a nagyon széles merítést csináljuk meg, hiszen a későbbiekben kisebb-nagyobb kiállítások fogják majd ezt kiegészíteni. Számos galériával vagyunk kapcsolatban, és megbeszéltük, hogy az április 24-én nyíló kiállítás nyitva tartása alatt szatellitkiállításokat rendeznek, a weblapon egymásra tudunk hivatkozni, és a hálózat egy kicsit gazdagítja ezt az egyébként is nagy kiállítást.
– Egy ilyen aránylag nagy korszakot egyszerűbb úgy átfogni, hogy elsősorban a művészi csoportosulásokra összpontosítanak a rendezők? Milyen fő elv érvényesült a tárlat koncepciójának a kidolgozásában?
– Gondoltunk arra, hogy centrumok hálózatával próbáljuk ezt az időszakot leírni. Beszélhetünk Nagybánya megújulásáról egyfelől, aztán arról, hogy Nagyváradtól Kolozsvár veszi át a stafétát a 20-as években a Korunk folyóirat és más hasonló dolgok miatt, miközben Nagyváradon is folytatódik egy nagyon komoly művészeti élet. Marosvásárhely az ’50-es évek után válik meghatározóvá, nem utolsósorban a művészeti líceumból kiáramló, illetve odatelepedő művészek, Nagy Pál, Balázs Imre, Zsigmond Attila és számos jeles társuk révén. Kolozsváron grafikai iskoláról szoktunk beszélni Banner Zoltán nyomán, és valóban, a ’60–70-es években az ottani képzőművészeti főiskola hatásaként is robbanásszerűen tör fel Cseh Gusztáv, Árkossy István és a többiek csapata. Így is össze lehetett volna rakni az anyagot, de mégis azt gondoltuk, hogy az erdélyi magyar művészet fogalmát úgy szerencsésebb letapogatni, ha olyan tematikus egységeket állítunk össze, amelyeken belül a kérdésfelvetés a tematikus tartalmakra vonatkozik. Ilyen például a tájfestészet és a tájban munkálkodó ember. Ez kissé sztereotip módon társul az erdélyi művészethez. Próbáljuk végigkövetni a Nagybányáról kiinduló, illetve az azzal párhuzamos szálakat, mint amilyen Nagy István művészete, és folytatjuk Szolnay Sándorral, a marosvásárhelyiekkel, egészen a ’80-as évekig. Igyekszünk felmutatni, hogy a táj mint gondolat, mint kifejezési lehetőség, mint hordozó hogyan változik az évtizedek során. Akárcsak egy életművön belül is milyen változások lehetnek. Pittner Olivér például a 30-as évek legelején, amikor Dél-Amerikából hazaköltöznek, konstruktív, kristályszerű alakzatokat fest, viszont Marosvásárhelyen már organikus, furcsa, szürreális hatású gyökereket. Tehát egy-egy mikrokörnyezetet is érdemes megvilágítani. A marosvásárhelyi vizsgálódások irányai ekképpen felsokasodnak. Az absztrakt irányába elnyúló sajátos mikrokörnyezetet ismerünk például Albert Lászlónál, Nagy Pálnál, szóval ilyen értelemben ott más a közeg. Ezeket végiggondolva, egyazon kiállítási térben látható az a mozgás, ami a tájfestészetet mint problematikát hordozza. Hasonló módon nézzük meg a húszas évek avantgárdját, a húszas-harmincas évek klasszicista törekvéseit, Szolnay Sándort, Jándi Dávidot Nagybányán, Fekete József szobrászt, akivel kicsit az art deco irányába megyünk el. Lesz szociális piktúra, ahol a társadalomkritika is megjelenik, mondjuk Leon Alexnél, szóba jöhet Gy. Szabó Béla Liber Miserorum metszetkönyve, tehát az ábrázolásból korábban kiszorult harmadik világ, vagy a "negyedik rend" művészete, ahogy Dési Huber István fogalmazott, de ugyanakkor belép az utópia is, hiszen Mattis Teutsch János, akit avantgárdistaként ismerünk már a 10-es években, és egyrészt Bukaresthez, másrészt Németországhoz, harmadrészt a Kassák körhöz is kapcsolódott, ekkor már nagy konstruktív freskótervekkel, utópikus megnyilvánulásokkal jelentkezik.
– Többnyire lezárt életművek kerültek szóba. Ma élő alkotók művei lesznek-e a kiállításon?
– Természetesen. Az volt az elv, amit különben nem túlzottan szigorúan tartottunk be, hogy lehetőség szerint legyen néhány olyan 90 utáni mű, akár áttelepedett, akár otthon maradt alkotóktól, amely éppen a kilencvenes váltásra reflektál. Az áttelepedett művészeknél is az otthon készült alkotásokra koncentráltunk, hogy abban a kultúrkörben, az ottani kiállítási szisztémában, szellemi közegben született alkotások beszélgessenek egymással. És ahogy közeledünk a kilencvenes év határáig, sokan képviselik a '84 körülre nagyjából eljött MAMŰ Társaságot. Krizbai Alex, Nagy Árpád Pika, Elekes Károly és társaik több Vásárhelyt készült munkája lesz látható a kiállításon. Sajnálatos módon a '91-ben meghalt Baász Imrének azok a dokumentumai már nem kerülnek be, amelyek a Szent Anna-tavi performance fesztivál indításánál vagy a 90-91 körüli szervezéseiben születtek. Viszont a Kalevala időszakában készültek és a későbbi megújító grafikák, a rácsos, hálós szimbolizmus művei szerepelnek.
– Az előkészítő munka egy egész nagy csapatot vett igénybe?
– A koncepció kidolgozásában erős kontrollokkal próbáltuk megvalósítani az elképzelésünket. Ebben az Erdélyben működő, az ottani művészetet nagyon jól értő művészettörténészeket is megkérdeztem, különböző generációkat. Például Murádin Jenőt, Vécsi Nagy Zoltánt vagy Székely Sebestyént. Mindenik egy kicsit másképpen látja a művészettörténetet. Itt kolléganőm, Boros Judit volt az, akivel megbeszéltem és teszteltük a tárlat kidolgozását. A végső döntés az enyém maradt, de mindenképpen szerettem volna, hogy azok a vélemények legalább elhangozzanak, amelyekkel Budapestről nézve esetleg nem számolok. Nem mondom, hogy ez egy konszenzusos kiállítás. Szerintem vitára késztető, akár a beválogatott, illetve kimaradt művészek szempontjából, akár koncepciójában, akár belső arányok, megközelítés tekintetében. De talán ez is lenne a feladata, hiszen az előbb említett új kiállításokat serkentheti, és új szempontrendszereket is érvényesíthet.
– A nagyközönséget elsősorban a kiállítás érdekli, de természetesen mint minden ilyen jelentős rendezvénynél, lesz kísérőanyag is. Egy nagy, átfogó katalógus is készül. Az sem kis munka.
– Dokumentáljuk a kiállítást. De valójában a katalógus lesz maradandó. Nem a tárlat leképezése egy az egyben. Bár a kiállítás szerkezetét a műtárgylista előtt föl fogjuk tüntetni, hogy kiderüljön, milyen struktúrában mutattuk be az alfabetikus sorrendben közreadott anyagot, ez inkább egy problémafelvető, tanulmányi katalógus. Azt kértem a szerzőktől, hogy egy-egy problémát, korszakot modellszerűen villantsanak fel, és a jelenségeket próbálják reflektíven nézni. Az idősebb nemzedékből például Gazda József és Banner Zoltán személyes emlékeket is be tudott keverni a szövegébe, ami már forrásértékű. Olyanokat például, hogy egy-egy kovásznai tárlat vagy egy-egy marosvásárhelyi lapszám milyen kompromisszumok árán jöhetett létre. A katalógusba így személyes fotók is be tudnak kerülni. Ettől talán életszerűbbé válik, közelebb hozza a mai nézőhöz ezt a több szakaszra oszló korszakot.
– Végül egy személyesebb jellegű kérdés. Hetek óta ezzel kelsz, ezzel fekszel, annak idején a Nemzeti Galériában rendezett nagybányai kiállítás hozott számodra sok szakmai elismerést. Ettől is ilyesmit remélsz? Bár azt is említetted, vitát is szülhet a rendezvény.
– Nagybánya egy más kérdés volt. Csorba Géza akkori főigazgató-helyettessel társrendezőként csináltuk azt a kiállítást, de mivel a kutatásokat én tovább folytattam, és számtalan kiállítás, kiadvány, megnyitószöveg, cikk született ebben a témában, az valahogy rajtam ragadt, és indulásként nagyot lendített rajtam. Ez a kiállítás talán szerencsés időben egy olyan összegzés lehet, ahol én már semmiféle szakmai vagy más elismerésre nem számítok. Ettől én nem változom, viszont az biztos, hogy maga a Nagybánya-kutatás mindig egy erdélyi kutatással is együtt járt. Most lehetőség nyílik arra, hogy egy nagyobb összefüggésrendszerbe helyezzem a nagybányai megújulási szakaszokat, illetve folyamatokat, és olyan rendszerbe tudom fogni a párhuzamos, egyéni élményeimet, művészekkel való barátságot, kiállítások megnyitását, műteremláto-gatásokat, ami által az erdélyi kultúra, illetve művészettörténet folyamatos átélése, kutatása a magam számára is történeti összefüggésbe kerülhet. Leírva, végiggondolva én magam is tágabb és mélyebb rálátást kapok erre a nagyon hosszú XX. századi korszakra.
– Túl az érzelmeken, vannak olyan vélemények, hogy az erdélyi művészetet némiképp a provinciával azonosítják. A kiállítás, illetve a kiadvány ezt mennyiben tükrözi vagy cáfolja?
– Nyilván a nézőpont budapesti. Mint mondtam, a kiállításba és a katalógusba bevontam az erdélyi művészettörténészeket is, de a munkatársainkkal próbáltunk egy olyan kiállítást összerakni, amivel azt szeretném bizonyítani, hogy minden évtizedben, minden korszakban, minden generációban volt néhány olyan művész, aki minimum a magyarországi kiemelkedő művészekkel párhuzamosan azonos minőséget hozott létre, és alkalmanként akár európai nívón is tudott szerepelni. Ilyenformán a megszokott átlagművészetet nem akartam bemutatni. Nem akartam, mert félrevezető lenne kiállítani az ’50-es évekbeli, szocreálnak nevezett propagandaművészetet, vagy a későbbiekben modernizmussal egy kicsit felfejlesztett, szintén szocialista realista nézőpontot, hanem azt próbáltuk elérni, hogy a budapesti vagy a külföldi látogató meghökkenve úgy érezze, itt most egy nagyon összeállt, nagyon magas és erős művészet alakult ki. Természetesen számos olyan műtárgy lesz, amely az építéssel, a szociális munkával kapcsolatos, vagy egy-egy tartományi tárlaton üdvözölt tematikájú mű, de mai szemmel sem bántó kompromisszum. Nagy Albertnél például, aki az erdélyi művészetben sokakra hatott, az építés soha nem kimondott szocreál, nála a munkásábrázolásnak mindig részben ironikus, részben drámai megjelenése van, ahogy Derkovits Gyulánál is elmondható ez. Vagy van például Ferenczi Noéminek egy Rőzsehordója, amit ugyancsak kiraktunk, hiszen ő a ’20-as években dolgozott, élt Erdélyben. Ziffer Sándorral állított ki. Ferenczi Noémi munkaábrázolása se az a fajta propaganda vagy kultuszművészet, amit nem szeretünk. Summázva azt gondolom, hogy reményeink szerint ez mind a budapesti, mind a nemzetközi tájékozatlanabb közönséget meghökkentő, érdekes, minden szekcióban valamiféle élményt, izgalmat nyújtó tárlat lesz. Nem névsorolvasás, és nem egy olyan mechanikus tárlat, hogy összeírjuk a 300 legjelentősebbnek tartott művészt és évtizedenként mindenkitől kirakunk egy művet. Bizonyára egy olyan kiállítást is meg lehetne nézni, de úgy éreztük, hogy ez akkor semmiről nem szólna. Így viszont, hogy egy szerkezetet, egy olvasatot, fejezeteket adunk ennek a ’70 évnek, talán a nézők fejezetenként egy-egy dologra, problematikára jobban koncentrálni tudnak, és a későbbiekben talán más erdélyi művészeket is látva, igazítani, illeszteni tudják ennek a képzeletbeli utazásnak az egyes állomásaihoz.
– A budapesti idegenforgalmi csúcs idején is nyitva lesz a kiállítás?
– Április 24-től augusztus végéig tart nyitva, pont a nagy turistaszezonban. Talán Erdélyből is sokan, esetleg éppen csoportosan is megtekinthetik. Már az elején felmerült az is, hogy milyen jó lenne ezt a kiállítást vagy valamelyik változatát Erdélyben is valamilyen módon bemutatni, de helyproblémákba ütköztünk, mert ez több mint 400 művet tartalmazó kiállítás, még akkor is, ha Cseh Gusztáv Hatvan főember című alkotása hatvan kisgrafikát jelent, vagy Nagy Imrének néhány portrésorozata akár egy húszas tétel lenne. Ekkora kiállítási tér Erdélyben sajnos nincs. Viszont a redukció is véges, hiszen ha az anyagot felére, harmadára csökkentjük, akkor már nem erről a kiállításról beszélünk. Egyébként az erdélyi anyagot sem látta senki így egybegyűjtve, az önmagában is érdekes lehetne még Erdélyben is. De legalább ennyire izgalmas lehetne a Magyarországról összegyűjtött, vagy csak a Nemzeti Galériában megtalálható jó művek gyűjteménye is. Mindezekre mi nyitottak vagyunk. Lelkesedésben nincs hiány, eddig bármelyik városban voltunk Erdélyben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, mindenhol azt mondták a szervezésbe bekapcsolódók, hogy mennyire jó lenne ezt itt is bemutatni!
– Ezt magunk is megerősíthetjük. Legyen nagy siker a kiállítás!
– Mi is ugyanezt szeretnők.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)2015. április 9.
Klaus Johannis tanácsosával egyeztetett az EMNT küldöttsége
Az autonómiáról, a regionális átszervezésről, a magyar egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról, valamint a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) ügyéről egyeztetett az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) küldöttsége Laurentiu-Mihai Stefannal, az elnöki hivatal belpolitikai tanácsadójával - közölte csütörtökön az EMNT.
A Cotroceni-i palotában szerdán lezajlott találkozón Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnök az EMNT tevékenységét, valamint a Demokrácia Központok munkáját ismertette. Mátis Jenő alelnök az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) regionalizációs kerettörvény-tervezetét mutatta be. Nagy Pál alelnök az eddig elkészült autonómiatervezeteket ismertette. A küldöttség átadta Klaus Johannis államfő tanácsosának a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) - 2004-ben a parlament elé is beterjesztett, utóbb elutasított - törvénytervezetét, amely Székelyföld jogállását szabályozná. Az EMNT vezetői hangsúlyozták: az autonómia Románia minden lakosának érdekeit szolgálná, és az erdélyi magyar közösség fejlődésének garanciája.
A megbeszélésen Laurentiu-Mihai Stefan értékelte, hogy az EMNT képviselői személyesen tájékoztatták az általuk képviselt kérdésekről és úgy vélte: a szerdai találkozóhoz hasonló egyeztetések kiváló lehetőséget biztosítanak ahhoz, hogy - a magyar-magyar és a magyar-román párbeszéd nyomán - megtalálják azokat a törvényi és intézményi kereteket, melyek alkalmazásával Románia minden lakosának anyagi és szellemi jólétét biztosíthatják - olvasható az EMNT közleményében. Laurentiu-Mihai Stefan felhívta a figyelmet arra, hogy a közéleti témákban megjelenő nyilatkozatok, valamint a magyar közösségen belüli politikai viták - a nyelvi korlátok miatt - sok esetben elérhetetlenek a szélesebb romániai közvélemény számára.
Tőkés László, az EMNT elnöke korábban sajtótájékoztatón számolt be arról, hogy találkozót kért az államfőtől: e megkeresés nyomán jött létre az EMNT küldöttsége és az elnöki tanácsos közötti találkozó.
Az EMNT képviselői megegyeztek az elnöki tanácsossal, hogy rendszeresítik az egyeztetéseket, és az államelnöki hivatal rendelkezésére bocsájtják a magyar közösség ügyeit érintő szakmai anyagokat.
maszo.ro2015. április 10.
Az államfő tanácsosával egyeztetett az EMNT
Az autonómiáról, a regionális átszervezésről, a magyar egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról, valamint a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügyéről egyeztetett az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) küldöttsége Laurenţiu-Mihai Ştefannal, a román elnöki hivatal belpolitikai tanácsadójával.
A Cotroceni-palotában szerdán lezajlott találkozón Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke az EMNT tevékenységét, valamint a Demokrácia Központok munkáját ismertette. Mátis Jenő alelnök az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) regionalizációs kerettörvény-tervezetét mutatta be. Nagy Pál alelnök az eddig elkészült autonómiatervezeteket ismertette. A küldöttség átadta Klaus Johannis államfő tanácsosának a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) 2004-ben a parlament elé is beterjesztett, utóbb elutasított törvénytervezetét, amely Székelyföld jogállását szabályozná. Az EMNT vezetői hangsúlyozták: az autonómia Románia minden lakosának érdekeit szolgálná, és az erdélyi magyar közösség fejlődésének biztosítéka. A megbeszélésen Laurenţiu-Mihai Ştefan értékelte, hogy az EMNT küldöttei személyesen tájékoztatták az általuk képviselt kérdésekről, és úgy vélte: a szerdai találkozóhoz hasonló egyeztetések kiváló lehetőséget biztosítanak ahhoz, hogy – a magyar–magyar és a magyar–román párbeszéd nyomán – megtalálják azokat a törvényi és intézményi kereteket, melyek alkalmazásával Románia minden lakosának anyagi és szellemi jólétét biztosíthatják – tudatja az EMNT közleménye. Laurenţiu-Mihai Ştefan felhívta a figyelmet arra, hogy a közéleti témákban megjelenő nyilatkozatok, valamint a magyar közösségen belüli politikai viták – a nyelvi korlátok miatt – sok esetben elérhetetlenek a szélesebb romániai közvélemény számára. Az EMNT küldöttsége és az elnöki tanácsos közötti megbeszélés azután jött létre, miután Tőkés László, az EMNT elnöke találkozót kért a román államfőtől. Az EMNT képviselői megegyeztek az elnöki tanácsossal, hogy rendszeresítik az egyeztetéseket, és az államelnöki hivatal rendelkezésére bocsátják a magyar közösség ügyeit érintő szakmai anyagokat.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. április 14.
Nem becsülik meg a színészeket Udvarhelyen
Számos fesztiválra és vendégszereplésre készül, új bemutatóját azonban a „társulat összetételének bizonytalansága” miatt kénytelen elhalasztani a Tomcsa Sándor Színház. Több színész távozik Udvarhelyről az alacsony fizetés és a megbecsülés hiánya miatt.
Számos hazai fesztiválon és rendezvényen vesz részt az évad végéig a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház társulata. Szerdán a temesvári Román Drámafesztiválon, május 25-én pedig a bukaresti Román Komédia-fesztiválon mutatja be a székelyudvarhelyi társulat a Mihai Măniuţiu rendezte, Szebb az élet halál után című előadást.
Nagy Pál, az intézmény igazgatója hétfői sajtótájékoztatóján elmondta, a meghívások alátámasztják döntésük jogosultságát, hogy a drágább Măniuţiu féle előadásra szánták a pénzt, ugyanis ezzel bemutatkozhatnak a szakma román képviselői előtt is.
„Olyan színházat szeretnénk, amely nemcsak kulturális szolgáltatóként működik, hanem a város kulturális nagyköveteként is” – mondta el Csurulya Csongor művészeti vezető. Mint kiderült, a társulat több mint harminc előadást játszik az évad végéig, emellett a három legjelentősebb román fesztiválon is szerepelni fog. Csurulya szerint vannak nagyobb, nemzetközi fesztiválok is az országban, de ahhoz szerinte még fejlődnie kell a társulatnak, ennek ellenére úgy látja, az utóbbi időben sokat haladtak.
Az új székelyudvarhelyi bábszínházi projekt sem maradt ki a fesztiválokból: G. Szász Ilona Cókmók, avagy a morgolódó szekrénymanó című produkcióját május végén a csíkszeredai Lurkó Fesztiválon, októberben pedig a nagyváradi Fux Festen, az Erdélyi Magyar Hivatásos Bábszínházak Fesztiválján mutatja be a társulat. Csurulya szerint biztató kezdés ez az alig egyéves bábszínházprojekttől, amelyet mindenképpen szeretnének folytatni.
A fesztiválok mellett számos egyéb vendégszereplése is lesz a társulatnak: április 25-én Gyergyószentmiklóson A dzsungel könyve című musicalt, április 27-én pedig a sepsiszentgyörgyi a Szent György Napokon Gogol Háztűznéző című komédiáját mutatják be.
Május 4-én Brassóban viszik színpadra a Háztűznézőt, majd május 9-én Kézdivásárhelyen, május 13-án pedig Csíkszeredában mutatják be Az őrült naplója című monodrámát. Kézdivásárhelyen május 21-én adják elő a Rendes feltámadást, majd június végén a mikházai Csűrszínházi Napokon is vendégszerepelnek a Tamási Áron művei alapján készült produkcióval. Az évadot a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján zárják június végén a Háztűznézővel.
Elmarad ugyanakkor a S.Ö.R. – Shakespeare Összes Röviden című produkció bemutatója, amelyet Barabás Árpád rendezett, mivel Csurulya szerint „a társulat összetétele jelenleg bizonytalan”, ugyanis néhány művész elhagyná a színházat.
Nagy Pál szerint a folytonos személyi változások miatt lehetetlen hosszú távra tervezni. Bár szeretnék megteremteni a feltételeket a művészek számára, korlátozottak a lehetőségeik, ezért várják a találkozót a városvezetéssel, amitől azt remélik, hogy tisztázza a helyzetet. „Nemcsak a pénz, hanem a megbecsülés hiánya is érinti a színészeket” – tette hozzá a színházigazgató.
Csurulya elismerte, hogy az udvarhelyi színház színészei nagyon sokat dolgoznak kevés pénzért. „Nehezebb és több munkája van a kisebb létszámú társulatnak, tavaly mintegy százhatvan előadáson dolgoztak, idén ennél több lesz”– magyarázta Csurulya. A színházigazgató és művészeti vezető egyelőre nem mondta el, hogy ki hagyná el a társulatot. Elárulták viszont, hogy a kolozsvári és vásárhelyi végzős színinövendékek előadásait is követik, keresik a megfelelő utánpótlást.
Veres Réka
Krónika (Kolozsvár)2015. május 7.
Látó: lapszámbemutató a falu jegyében
Legújabb, májusi lapszámát mutatta be a marosvásárhelyi G-kávézóban a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztősége. A szerzők ez alkalommal, szerkesztői felkérésre a falu témáját járták körbe, saját falusi élményeikről, a faluhoz kötődő kapcsolataikról, emlékeikről írtak.
Az összegyűlteket Kovács András Ferenc főszerkesztő köszöntötte, aki elmondta, a jól sikerült lapszámokat ezentúl bemutatják a közönségnek, beszélgetést szerveznek, olyan kötetlen irodalmi esteket, ahol a szerzők felolvasnak írásaikból, ahol az olvasók is elmondhatják észrevételeiket. A most megjelent tematikus Látót Vida Gábor szerkesztette, a téma ötlete is tőle származik, igaz, már vagy öt éve érlelődik, hogy a Berlin-, Velence-, Bukarest-Látók után jó lenne egy falu-Látót is készíteni. Az ötlet tetszett a szerzőknek, annyira, hogy helyszűke miatt több írás is kimaradt a lapból, azok a következő, a júniusi, júliusi számokban jelennek majd meg.
Szabó Róbert Csaba saját gyerekkori élményéről beszélve elmondta, olyan helyszín volt a falu, ahonnan jött, amit nem hogy nem akar kitörölni az emlékeiből, de folyamatosan abból táplálkozik. Láng Zsolt azt mesélte el, hogy 23 évesen találkozott először a faluval, és azóta is otthona. „Hogy mi a falu, azt nem tudom megmondani. Az, ahol mindenki köszön mindenkinek? Vagy ahol mindenki ismer mindenkit? Ahol mindenki mezőgazdaságból él?” – sorolta a kérdéseket, majd arra a következtetésre jutott, hogy jó ott lenni a közösségben, hogy a közösség élményét egy faluban lehet megélni a legjobban. László Noémi versét Kovács András Ferenc olvasta fel, majd vallott saját falu-élményeiről. Több falu is van, amely meghatározó volt az életében: Marossárpatak, ahonnan az édesapja származott. Aztán a Szászrégennel egybenőtt Abafája vagy Bözöd, Szentábrahám, Siménfalva, Szatmár környékéről Kiskolcs, Daróc. Más-más valamennyi, különféle hangulattal, szokásrenddel, ízekkel, tájakkal, emberekkel. Gálfalvi György, a Látó volt főszerkesztője a faluról, mint „világ széléről” beszélt, ahol állandóan kapaszkodni kell, nehogy „beleessünk a semmibe”.
A Látó májusi tematikus számában Varga László Edgár, Bánki Éva, Vajda Noémi Anna, László Noémi, Markó Béla, György Péter, Tóth Krisztina, Halász Margit, Lövétei Lázár László, Varga Illés, Hajdú Farkas-Zoltán, Fekete Vince, Magyary Ágnes, Márton Evelin, Szabó Róbert Csaba, Váradi Nagy Pál, Selyem Zsuzsa, Felleg József, Láng Zsolt, Virginás Andrea, Vermesser Levente írása olvasható.
Antal Erika
Székelyhon.ro2015. június 3.
Összetartozás napi rendezvénysorozat Székelyudvarhelyen
Ismét lesz megemlékezés a trianoni emléknapon, június 4-én: az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) a székelyudvarhelyi Millenniumi emlékműnél tart ünnepséget a nemzeti összetartozás napján.
Nagy Pál, az EMNT széki elnöke elmondta: a rendezvény az összetartozás jegyében zajlik, „amikor a különböző pártok képviselői félre tudják tenni a mindennapos vitákat, és így együtt tudnak emlékezni június 4-én. Az esemény délután fél ötkor kezdődik: Sorbán Enikő éneklését követően ünnepi beszédet mond Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának képviselője, majd az MPP, az RMDSZ és az EMNP helyi szervezeti vezetőinek beszédei hangzanak el. Az ünnepség részeként Öllerer Áron és Pázmán Linda szavalnak. A koszorúzás után zárásként a magyar és a székely himnuszt éneklik majd el a részvevők.
Idén harmadszor rendezik meg a nemzeti összetartozás napi barátságos labdarúgókupát is, amelybe a polgármesteri hivatal, a média és civil szervezetek is bekapcsolódnak: a futballkupát a helyi sportcsarnokban tartják csütörtökön délután hat órától, a csapatok kisorsolása után következnek a mérkőzések, majd várhatóan este kilenckor a díjátadó. Az összetartozás napi rendezvénysorozat részévé vált a 64 Vármegye fiataljainak kezdeményezése is, a Trianon-napi biciklitúra, melyet idén szombaton tartanak meg a Székelyudvarhely–Nyikó mente–Székelykeresztúr–Székelyudvarhely útvonalon. Az indulás reggel 8-kor lesz a Márton Áron térről.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro2015. június 16.
Sok a néző, kevés a színész Székelyudvarhelyen
A nehézségek ellenére is jól teljesített az idei évadban a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház, az új előadásoknak köszönhetően nőtt a nézők száma, és számos rangos hazai fesztiválon is bemutatkozott a társulat.
A 2014/2015-ös évad eredményeiről, valamint a társulat összetételének változásáról Nagy Pál színházigazgató és Csurulya Csongor művészeti vezető számolt be hétfőn.
Mint elhangzott, 1050 felnőtt-, 955 diák-, valamint 3024 gyerekbérletet adtak el az idei évadban, így vélhetőleg több mint húszezer néző tekintette meg az előadásokat. A nézők száma azonban többre is tehető, hiszen számos alkalommal adták elő telt házzal a társulat tagjai a Plazma3 felolvasó kocsmaszínházi produkciót is, valamint több ezren nézték meg az előadásokat különböző fesztiválokon. Idén 172 előadást szervezett a színház – leltározta Csurulya Csongor művészeti vezető, aki szerint a szám kiváló eredmény, hiszen a jelen évadban nem szervezték meg a dráMA kortárs színházi találkozót.
Csurulya elmondta, a bemutatott előadások meghozták a várt eredményt, így a Mihai Măniuţiu rendező Szebb az élet halál után című metafizikai komédiája is, amely számos hazai színházi fesztiválra is meghívást kapott, méltán felkeltette a szakma figyelmét. A művészeti vezető szerint kiemelkedő eredmény a társulat számára, hogy sikerült átlépni a „szűkebb pátria" határain. „Nem kis feladat magyarul játszani román közönség előtt" – árulta el a szereplésekről Csurulya.
Mint kifejtette, a fesztiválszereplésekkel lehet igazán haladni, hiszen minél több helyen nézik az előadásokat, annál nagyobb érdeklődésre tarthatnak számot. Csurulya szerint az idei évadban továbbra is teljesítették azt a célt, hogy a színház Székelyudvarhely kulturális nagykövete legyen, most pedig azon gondolkoznak, hogy színházi eszközökkel hogyan gazdagítsák a város kulturális életét.
Az intézménytől egyébként távozik Nagy Csongor Zsolt sepsiszentgyörgyi származású színész és Nagy Regina rendező, jövő év felétől pedig Jakab Orsolya és Antal Csaba vesznek ki „reszpirót" – jelentette be Nagy Pál. Noha Jakab Orsolya és Antal Csaba külföldi színházi munkájuk után visszatérnének a társulathoz, távollétük időszakára új embereket kell keresnie a színháznak.
Ezen kívül három színésznő szülési szabadságon van, ezért a vezetőség arra törekszik, hogy új tagokkal pótolja a hiányzókat. Az idei évadban ma este találkozhat utoljára az udvarhelyi közönség a színház társulatával: Gogol Háztűznéző című komédiáját tekintheti meg Zakariás Zalán rendezésében, amely meghívást kapott a Magyar Színházak 27. Kisvárdai Fesztiváljára.
Veres Réka
Krónika (Kolozsvár)2015. július 16.
Versírásra ihlet a kertben a meggyfa, vagy akár az egresbokor is”
– Beszélgetés Székely-Benczédi Endre nyugalmazott matematika tanárral, költővel –
Székely-Benczédi Endre nyugalmazott matematika tanár, hivatalos elfoglaltsága mellett a magyar költészet művelésével is foglalkozott élete során. Ezt a tevékenységét nyugdíjba vonulása után is folytatja. Versei jelentek meg különböző lapokban, két antológiában és egy saját kötetben, de internetes oldalakon is olvashatók. Székely-Benczédi Endrét nyárádszentmártoni otthonában kerestük fel és kérdeztük költői pályájáról, munkásságáról.
–Kérem, beszéljen először iskolai éveiről. – 1949. február 2-án születtem Csókfalván, de hároméves koromtól már Makfalván éltünk. Ott jártam az I-VI. osztályt, majd a hetediket Karácsonfalván. Középiskolai tanulmányaimat Szovátán végeztem, ott érettségiztem 1967-ben. Ezt követően a Marosvásárhelyi Tanárképző Főiskola matematika szakát végeztem el és kerültem1971-ben Csíkfalvára tanítani. Innen jöttem nyugdíjba 2011-ben. „Ösztönző ereje volt ennek a tevékenységnek"
– Mikor kezdett el verselni? Hol jelentek meg első költeményei?
–Verset írni már középiskolás koromban elkezdtem, első versem 1968-ban, a Vörös Zászló Szőcs Kálmán által szerkesztett mellékletében, a Figyelőben jelent meg, Kicsi Antal közvetítésével. Ettől kezdve aztán Kicsi Antalt tartottam mentoromnak, ő egyengette azután, a költői kibontakozásom. A Figyelőben pedig folyamatosan jelentek meg a verseim 1974-ig.Ezen kívül a főiskolának volt egy Atheneum című lapja, ebben is rendszeresen közöltem. 1969-ben megalakult a Szakszervezetek Házában az Aranka György Irodalmi Kör, Nagy Pál szervezésében, ennek is tagja voltam. A kör felolvasóesteket tartott, amelynek során lehetőséget adott egy-egy alkotócsoportnak a kibontakozásra. Ösztönző ereje volt ennek a tevékenységnek, mozgatórugóként hatotta fiatal tollforgatókra. Sok embert ismertem ott meg, akik aztán később ismerttéváltak.1970-ben egy vers-, prózaíró pályázaton is részt vettem, I. díj nem volt, a második díjon Nászta Katalinnal osztoztam. Ez a nyeremény, amelyhez még 700lej tiszteletdíj is társult, nagyon feldobott, nagyot lendített rajtam. Ebben a periódusban, még főiskolásként a kolozsvári Gaál Gábor Kör is meghívott egy felolvasóestre. Ezen Mózes Attilával ketten vettünk részt.
Az ön költői tevékenysége három időszakra tagolható. Mi volt az oka annak, hogy egy időre letette a tollat?
– 1971-ben már nősemberként kerültem Csíkfalvára tanítani, eleinte albérletben laktunk szerény körülmények közt. Nem sokkal ezt követően megkerestek a Securitate emberei, hogy beszervezzenek, de engem nem vonzott a lehetőség, ezért kutakodni kezdtek utánam. Bekérték a kézirataimat, elvették a kedvem az írástól, így 1974-től nem írtam semmit egészen 1985-ig. „Felgyűlt bennem egy csomó mondanivaló”
–Ez volt tehát az első alkotói korszaka. Hogyan alakult tovább a pályafutása?
– 1985-ben újra írni kezdtem, eleinte csak úgy magamnak, az íróasztal fiókjának. Abban az időben történt aztán megint valami, ami kedvet adott. Az Igaz Szó szerkesztői vidékre jártak népszerűsíteni a lapot, itt jártukkor engem is megkerestek ez ügyben. Megragadtam az alkalmat és átadtam Székely Jánosnak néhány versem. Később közölték is, sőt Székely János bíztatott, bátorított, hogy írjak és aztán rendszeresen megjelentek a verseim az Igaz Szóban. Még a legutolsó számába is írtam, ami ugyan még annak indult, de közben a rendszerváltás hajnalán átalakult Látóvá. Időközben küldtem verseket az Ifjúmunkásnak és az Utunknak is, ami aztán szintén átalakult Helikonná. 1993-ban aztán megint letettem a tollat egyidőre.
–Mikor kezdett el újra írni és mi késztette erre?
– 2004-ben kezdtem el ismét írni, egyszerűen csak azért, mert rám jött az írhatnék, felgyűlt bennem egy csomó mondanivaló. Ezek közül küldtem néhányat Bölöni Domokosnak, amiket aztán a Népújság általa szerkesztett Múzsa mellékletében közölt. 2005-ben alakította meg a Súrlott Grádics Irodalmi Kört, amelynek első estjén én mutatkozhattam be.
– Hol jelentek még meg versei? Van-e önálló kötete?
– Költeményeim ezt követően jelentek meg a Versben és az Erdélyi Tollban is. Egyetlen önálló verseskötetem látott nyomdafestéket Kökényvár a senkiföldjén címmel, 2007-ben. De közöltek a verseimből két 2011-ben megjelent antológiában, Az eltérített felvonóban és a Közös útonban. „Most magamnak írok, a magambúját-baját írom”
–A magyar költők közül kiket szeret olvasni?
– A jelenlegiek közül Elekes Ferenc írásai tetszenek nagyon. A múlt hónapban a feleségem vásárolt egy Radnóti Miklós kötetet, hát ez nagyon megragadott. Olyan verseket olvastam, amelyekről nem is hittem volna, hogy ő írta. De sokat olvastam és olvasom Farkas Árpád, Molnos Lajos, Magyari Lajos, Király László verseit is.
– Mi az, ami mostanában, nyugdíjasként versírásra ösztönzi? Van-e kötete előkészületben?
– 1977-től lakunk saját lakásban itt, Nyárádszentmártonban, hát ez a környezet az én inspirációs területem. Ha hajnalban kimegyek a kertbe, látom a Bekecs mögül felkelő Nap első sugarait, hallom a közeli Nyárád csobogását, de versírásra ihlet a kertben a meggyfa, vagy akár az egresbokor is. Múlt, jelen és jövendő mind versírásra ösztönöz, legtöbb költeményem kissé filozofikus, vagy afelé hajlik. Mostanában meg haikukat is írok, lenne is belőlük már egy kötetre való, de egyelőre nem gondolkodom a kiadásukon. A könyvkiadás nem olcsó mulatság, megvannak és kész, ez az én örömöm. Már több mintegy éve nem küldtem sehova verseimből közlésre. Szóval most magamnak írok, a magam búját-baját vetem papírra.
Nemes Gyula
kozpont.ro2015. augusztus 6.
A közüggyé vált műgyűjtés
A Madaras Sándor idegsebész gyűjteményében lévő Barabás István-festményeket tekinthetik meg két héten keresztül a marosvásárhelyiek az unitárius egyház Bolyai téri tanácstermében.
Madaras Sándor idegsebész műgyűjteményének egy részéből, Barabás István festményeiből nyílt kiállítás kedden délután a marosvásárhelyi unitárius egyház Bolyai téri tanácstermében. A kiállítást Spielmann Mihály művészettörténész nyitotta meg.
Barabás István festőművész 1914-ben született Lapusnyakon, Hunyad megyében, Marosvásárhelyen végezte tanulmányait, Daday Gerő és Aurel Ciupe voltak a mesterei, majd 1933–1936 között Nagybányán képezte magát Krizsán János és Mikola András irányításával. Művei a hagyományos erdélyi tájfestészet jegyében fogantak, nagy kedvvel festett erdőt, mezőt, hegyi patakot, falusi utcát, házakat és mindazt, ami az erdélyi táj sajátossága – és amely Spielmann Mihály szerint lassan eltűnik, de a festményekről visszatekint ránk, és hosszan velünk marad a jövőben is. A bevezetőben a művészettörténész arról beszélt, hogy milyen jó az, hogy vannak gyűjtők, akik hajlandóak megosztani a gyűjteményük élvezetét, azok legértékesebb darabjait a közönséggel is, és hogy ez a szenvedély pontosan ezért gyakran közüggyé válhat. A műgyűjtés rövid történetét is felvázolta Spielmann, megemlítve azt is, hogy ez egy olyan polgári erény, amelyet a diktatúrák nem különösebben szerettek, a múlt rendszerben egyedül az állami mecenatúra működött, amely elsősorban ideológiai feladatokat látott el.
A gyűjtő, Madaras Sándor arról beszélt, hogy miképpen alakult ki a Barabás István festményeiből álló, 14 darabos kollekciója, milyen gyűjtői szerencse segítette a képek megszerzésében, felidézte a festővel kapcsolatos személyes emlékeit is. Az volt az alapötlet – mondta a kiállítás létrejöttéről –, hogy erdélyi festők alkotásait mutassa be, és mivel a terem akkora, hogy éppen 14 kép fér el benne, ezért esett a választása a Barabás István-festményekre. A gyűjtéssel kapcsolatban elmondta, hogy azok darabonként kerültek a tulajdonába, hiszen mindig csak azokat a képeket veszi meg, amelyeket szeret, és amelyeket jónak tart. „Nem neveket vásárolok, hanem szép képeket” – mondta Madaras doktor, aki lapunk érdeklődésére azt is elárulta, hogy körülbelül tizenöt év alatt gyűjtötte össze a falakon látható képeket. Általában erdélyi, főleg marosvásárhelyi alkotók festményeit gyűjti, illetve több nagybányai alkotótól is van képe. Arra a kérdésünkre, hogy tervez-e újabb kiállítást, ahol gyűjteményéből mást is megmutatna, Madaras Sándor elmondta, hogy van egy egész nagy kollekciója Nagy Pál-aktokból, amelyek nagy részét még nem is látta a közönség, és arra gondolt, azokat is érdemes lenne egyszer bemutatni. A Barabás István-kiállítás két hétig látogatható az unitárius egyház tanácstermében.
Antal Erika
Krónika (Kolozsvár)2015. augusztus 17.
XXIII. Nagy Pál Alkotótábor
Kusztos Endre emlékére
A táboralapító és szellemi vezető Kusztos Endre nélkül a makfalvi tábor már sosem lesz ugyanaz, mint korábban volt, de mint az eddigi sorozatos csapásokat, súlyos veszteségeket, a község értékteremtő létesítménye ezt is túl fogja élni. Azért is, mert működtetőit, fenntartóit a fent nevezett két kiváló mester szellemisége is erre kötelezi. Ez a gondolat kimondva, kimondatlanul mindegyre megfogalmazódott az augusztus 3 – 9. között zajló tábor résztvevőiben, házigazdáiban. A záróünnepségen a népes közönség is előtt is megismételték. Folytatni kell, hiszen fontos a faluközösségnek, és a visszatérő alkotók, a törzstagok is úgy érzik, tovább kell gyarapítani a nagy értékű gyűjteményt, tovább kell vinni, amit elkezdtek. A makfalvi jelenlét lelki, szellemi felüdülést nyújt azoknak is, akik csupán belekóstolnak mindabba, amit az alkotó együttlét, az egyhetes munka teremt, jelent. Ezt az az írás is példázza, amit Doszlop Lídia Makfalvi élmények címmel küldött el szerkesztőségünknek. Kissé rövidítve közöljük az alábbiakban.
Vasárnap, augusztus 9-én zárult a XXIII. Nagy Pál Alkotótábor Makfalván. Istentiszteleten vettünk részt a református templomban, Kiss Károly tiszteletes úr szolgálatával, majd a helyi művelődési otthonban találkozás következett a művészekkel. A jelenlévőket Fülöp Irén tanárnő köszöntötte, aki a tábor lelkes szervezője évtizedek óta. Az elmúlt hét alkotásaiból nyílt kiállítást Sz. Kovács Géza festőművész méltatta és mutatta be a közönségnek. Fülöp Irén elmondta, az idei tábor az emlékezés jegyében telt, hiszen nagy veszteség érte a művészközösséget Kusztos Endre festőművész tragikus halálával.
A művésztábor 1979-ben alakult Nagy Pál, Kusztos Endre, Fülöp Dénes, Kedei Zoltán kezdeményezésére. A június 16-ra tervezett, várva várt megnyitó fényét egy tragikus esemény árnyékolta be: a táborba tartó Nagy Pál festőművész, a felesége, Kemény Zsuzsa és D. Varga Katalin bukaresti grafikusnő szörnyű halálhíre a helyszínen már összegyűlt művészek szívében mély sebet ejtett. 1980-ban emlékkiállítást szerveztek Nagy Pál tiszteletére. A kommunista hatalom nem nézte jó szemmel ezt a kezdeményezést, a festőtábort felfüggesztették. 1990-ben megalakult a makfalvi Wesselényi Művelődési Egyesület Fülöp Dénes tanár szervezésében. 1992-től – három év kihagyással – évente megszervezik az alkotótábort a Fülöp házaspár irányításával. Fülöp Dénes halála után felesége, Fülöp Irén tanárnő viszi tovább a nemes küldetést. Az idei tábor megszervezésében Fülöp Irén jobbkeze, Péterfi Levente tanár segített. Vass Imre alpolgármester a szervezésben, elszállásolásban nyújtott támogatást, a zárókiállításon a művészeknek a Makfalva, a Dózsák falva című falumonográfiát ajándékozta.
Sokan emlékeznek, hogy a festőtábor megalakulása előtt, 1969-től Makfalván Fülöp Dénes szervezésével irodalmi színpad működött. Évente kortárs írókat, költőket hívtak meg; elsőnek Kányádi Sándort, és ilyen alkalmakkor tárlatokkal tették teljesebbé a művelődési eseményt. Kusztos Endre, Suba László, Nagy Pál, Kedei Zoltán, Balázs Imre, Maszelka János, Olariu Gheorghe, Szécsi András, Kazinczy Gábor és más neves művészek működtek közre.
Idén Kusztos Endrére emlékezve a jelen lévő művészek emlékkönyvet nyitottak, ezt az állandó tárlat új helyén, a Dózsa- kúriában helyezik el. Íme az alkotók, akik egy termékeny hét után alkotásaikkal örvendeztettek meg bennünket a helyi művelődési ház kiállítótermében: Sz. Kovács Géza, Nagy Dalma, Károly-Zöld Gyöngyi, Deleanu Márta, Suba László, Kádár-Dombi Péter, Moldován Gyula, Orbán Irén, Sándor János, Kováts Mátyus Erzsébet, Joó Dénes és Bernád Ilona néprajzkutató, természetgyógyász, valamint ifj. Kovács Árpád fotós.
László János tanár Király László Menyasszonybokor című, Kusztos Endrének ajánlott versét adta elő, majd a Makfalva tiszteletére írt, Fohász a lent maradottak életéért című saját versét is elszavalta.
Isten adjon egészséget mind-annyiunknak a jövő évi viszontlátásig!
Doszlop Lídia
Népújság (Marosvásárhely)