Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 498 találat lapozás: 1-30 ... 361-390 | 391-420 | 421-450 ... 481-498

Névmutató: Csinta Samu

2015. május 14.

Arisztokraták: ők is emberek
Csinta Samu Erdély újranemesítői című könyvét mutatták be csütörtök délután a csíkszeredai Lázár-házban Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa szervezésében. A szerzővel, az Erdélyi Napló főszerkesztőjével a bemutató előtt beszélgettünk.
– Mi történt 1949. március 3-án?
– A március 3-ról 4-re virradó éjszakán rakták teherautókra az erdélyi arisztokratákat és költöztették, gettósították, hurcolták kényszerlakhelyre három erdélyi városba: Marosvásárhelyre, Kolozsvárra és Szászvárosba. Ezzel az alkalommal fosztották meg őket mindenféle ingóságuktól és ingatlanjaiktól, gyakorlatilag megbélyegzett osztállyá vált az arisztokrácia, amelyet el kell pusztítani, fel kell számolni, ki kell irtani. Ezt a sorsot szánta neki a kommunista hatalom.
– A könyve előszavában felteszi a kérdést: kik ezek az emberek. Milyen választ talált rá?
– Elsősorban azt, hogy ők is emberek, a maguk mindenféle gyarlóságával és értékeivel. Az eredeti kérdés, ami miatt egyáltalán felmerült bennem, hogy könyvet írjak erről a témáról, az volt, hogy mi az, ami mégis különleges bennük, mi az a titokzatos kötőanyag, ami ezeket az embereket nagyon sok mindenben hasonlóvá, egységessé, egyazon értékrendet képviselővé teszi. Mert hát ahány ember, annyiféle, annyi egyéniség, annyi habitus, mégis mindannyiukban, akikkel beszéltem, jó néhány dolog közös volt: a családi kapcsolatokhoz, sajátos értékrendhez való ragaszkodás, a csokornyakkendő vagy a porcelán teáscsésze iránti igény, ami főleg az itthon maradottak esetében rendkívül plasztikus megnyilvánulása volt az életigenlésnek és az életszeretetnek.
– Kálnoky, Bethlen, Haller, Apor, Mikes, Teleki. Miért épp ez a hat család került be a könyvbe?
– Eredetileg 14-15 család volt a listán, amikor ugyanis bekattant a gondolat, hogy ezt meg szeretném írni, és elővezettem jó ismerősömnek, barátomnak, gróf Kálnoky Tibornak az általam felállított kritériumrendszert, azaz, hogy a visszaszolgáltatások során a birtokaikat visszaigénylő, részben, egészben visszakapó és azokon a birtokokon életvitelszerűen tevékenykedni kezdő nemesi családok érdekelnek, 14-15 családot soroltunk ebbe a kategóriába. Amint azonban elkezdtem az anyaggyűjtést, a különböző családok tagjaival való beszélgetéseket, és egyre duzzadt az anyagmennyiség, rá kellett döbbennem, hogy ez semmiféleképpen nem lesz egy szimpatikus, kézbe való, könnyen kezelhető, cipelhető, olvasható könyv, hanem vaskos kötetté duzzad. Ugyanakkor nagyon igényes kivitelezésben gondolkodtunk már a kezdetektől, jó papír- és nyomdai minőségben. A kiadó szempontjai között az is szerepelt, hogy kifizethető árszinten tartsuk a könyvet. A teljességre való törekvés nem találkozott ezekkel a konkrét feltételekkel, ezért aztán újraszabtuk a kabátot, és hatcsaládos keretben gondolkodtunk, abban a halkan kimondott reményben, hogy a fogadtatása majd ki fogja „kényszeríteni” a folytatást. Jó döntés volt, ez a hat család nagyon tekintélyes mértékben jelentős és jól árnyalt képét kínálja az erdélyi arisztokráciának.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

2015. május 21.

Empátiahányadosok
Aki demagógialeckéket kíván venni, elég, ha néhány percre belehallgat egy uniós meghallgatási szeánszot követő hozzászólás-zuhatagba.
Már-már témától függetlenül garantált a muníció, feltéve, ha el tudunk tekinteni attól, hogy nem is olyan régen a demokrácia intézményének legkifinomultabb fórumaként tekintettünk az Európai Parlamentre. Tagjaira pedig mint a mindentudás bajnokaira.
Az időről időre retorikai műhelygyakorlatra odalátogató magyar miniszterelnök újabb inspirációforrásként szolgált a mindentudás kiteljesítéséhez, megfogalmazva néhány olyan sarkos nézetet, amelyek megkerülhetetlenek a pillanat egyik legfontosabb témájában, a bevándorlás ügyében.
Bár a Charlie Hebdo-tragédia részben még az olcsó munkaerő iránti szükséglet diktálta migránspolitikára esküvő nyugat-európai kormányokat is kijózanította, a félmegoldások kifogásolói azonban továbbra is páriának számítanak. Orbán Viktornak a homogén kultúrájú nemzet megőrzésére irányuló nézetei nemcsak a kirekesztő bélyeget kapták meg azonnal, de a hálátlanság vádját sem kerülhették el.
A liberális EP-képviselők már-már az '56-os magyar menekültek emlékének meggyalázását emlegették, amikor Orbán az országok azon jogát emlegette, hogy saját hatáskörben dönthessenek befogadó hajlandóságuk mértékéről. A példa nemcsak történelmileg sántít erősen, de abban is, hogy az azonos kulturális közegből származó, többségükben magasan képzett, a befogadóországot azonnal gazdagító egykori menekülteket gond nélkül mossa össze az európaitól gyökeresen eltérő értékrendből érkező mai migránsokkal.
De hasonlóan egyensúlyát vesztett párhuzam az is, amely szerint a magyar álláspont az anyaország határain kívül élő magyarság elvárásainak megalapozottságát kérdőjelezi meg. E logika szerint a koszovói menekültek befogadásának esetleges visszautasítása egy csapásra semmissé teszi az erdélyi magyarság őshonosságból fakadó jogkövetelését. A féltés álságossága üvölt, gyökértelensége kétségtelen. Akárcsak azok, akiket a nélkülözés indít útnak egy velejéig hazug empátiahányadossal tüntető világ felé.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár)

2015. május 21.

Zászlómerénylet
Ha most a nép azt mondja, hogy menjetek a fenébe, igaza van. Mert hogy a kihirdetés előtt álló zászlótörvény körül minimum kétfélét állítanak a közéleti szereplők, két, egymásnak mondhatni homlokegyenest ellentmondó helyzetábrázolás feszül egymásnak. Pedig a közember igazából arra kíváncsi: használhatja szabadon a szívének kedves szimbólumokat, vagy arra kell számítania, hogy a hatalom továbbra is bármikor benyújthatja a számlát? S mit kap ebben az ügyben? Minimum két értelmezést, aminek nyomán legfeljebb az juthat az eszébe, hogy itt valaki megint nem mond igazat.
Próbáljuk árnyalni a képet, ha az első eufóriahullám és néhány pontosító megjegyzés után immár az RMDSZ is hajlandó árnyalni. Hagyjuk a „biztató lépés” vagy a „pozitív fejlemény” típusú semmitmondásokat, maradjunk annál, amit Márton Árpád mondott: „Ilyen a törvény. Csak ebben a formában voltak hajlandók elfogadni.” Mondta mindezt a szövetség egyik legelismertebb jogtudora, az óvatos duhaj kategóriájának élő szobra, a diplomatikus lojalitás ikonja. Érdemes lenne utánakeresni, de anélkül is megkockáztatom: életében nem fogalmazott ennyire egyértelműen. Így voltak hajlandók elfogadni...
Vegyünk egy nagy levegőt, és ne engedjük magunkat átcsábítani a demagóg oldalra. Mert kétségtelenül lehet élni nemzeti szimbólumok nélkül. Kérdés, hogy minek? Huszonöt év, az urbánus-rurális vita, a harisnyanadrágos-vitézkötéses lesajnálás után a dolog ott tart, hogy van egy törvény, amely bizonyos szabályozási keretben engedélyezi saját zászló kialakítását és használatát. Egy megye- vagy települészászlóét, amely tartalmának, heraldikai szimbólumrendszere elfogadhatóságának megítélését eleve egy akadémiai bizottság hatáskörébe utalja. Persze elméletileg lehet az a székely zászló is. Amelynek elfogadása megyezászlóként akár Székelyföld szimbolikus és területi egységét is jelenthetné, de erre Maros megyében egyre kevésbé nyílik lehetőség. Ha meg csak Háromszékre és Hargita megyére korlátozódik az egység, akkor saját kezűleg csorbítunk meg egy történelmi tájegységet.
Azt az indoklást pedig, hogy a lényeg a kerettörvény elfogadása, a mindennapokban meg lesz valahogy majd a székely zászlóval is, egyenesen elfogadhatatlan. Ez ugyanis eleve a pórázon tartottság, az ügyintézés gyakorlatának további deklarált elfogadása. Annak a függőségnek a prolongálása, amelynek fenntartása a jelek szerint az RMDSZ változatlan érdeke. Önök kérték, tessék választani: a korábbi bizonytalanság vagy a lánc? Ami kétségtelenül egyre fényesebb.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2015. május 21.

Ady, Bogdán, élet
Hiszek benne, hogy mindenki életében van legalább egy nagy Ady-élmény. Ideális esetben akár több is, de legalább egy. Nem feltétlenül iskolai tananyagként, bár egy értő-érző irodalomtanár „idegenvezetése” sokat segíthet az Ady-univerzum legalább részleges felfedezésében. Sokkal inkább később, egy bizonyos élethelyzetben, más életkorban, amikor egyszerre csak ragyogóbb vagy éppen vészjósló fénybe kerülnek azok a sorok, új, addig még nem is észlelt dimenziók bomlanak ki.
Jómagam is többször találkoztam vele. Az Elillant évek szőlőhegyén című vers hajdan volt középiskolai ballagásomat rögzítette örökre életem térképén. Aztán máig zsigereimben lüktető emlék, amint sorkatonaként heverek egy Torda környéki domb oldalában, boldogan tudom, hogy hadgyakorlati őrszemként egész nap magamban leszek, mócsingos húskonzervet eszem és Adyt olvasok. A nagy klasszikus, Az ős Kaján azon a napon költözött belém elfeledhetetlenül.
Aztán beülök Bogdán Zsolt Ady-estjére, immár több mint századszor megy a „... függök ezen a zord élet-párkányon...” című produkció, amelyet a kolozsvári színművész a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának színész-rendezője, Szugyiczky István közreműködésével hozott létre. Igyekszem félretenni a mindenféle eltérő trendek ellenére továbbra is a színjátszás egyik alapjának tekinthető versmondással szembeni elvárásaimat, valamiféle hazatérés-érzés van bennem, ismerős szavak, otthonos világ fogad magába. Bogdán Zsolt már a színpad-arénában vár rám, egy széken üldögél, talán még mosolyog is egy halványat, amint elvonulok előtte az ülőhelyem felé igyekezve. Helyezkedünk, telefont matatunk, előbb-utóbb el kell kezdődnie.
Aztán egyszer csak felpattan, s első mondata így hangzik: itthon vagyok! Elmosolyodom, tudtam. Hozzám beszél, nekem szánja a szavait, mesél az iskoláról, mintha csak ketten lennénk, bizalmas, összekacsintó. Egyszer csak azon kapom magam, hogy a mese az „ajkad: ma is sínylem, óh, első Asszony” mondattal zárul. Hoppá, itt már vers esete forog fenn, de az eszmélést máris az első kötet kiadásának terve követi, egyelőre az igazságot csak keresgélő verseket jelentetne meg, de „Nem tudom, hogy meddig érek,/Mert szörnyű ellenem a hajsza.”
Ady vívódik előttem, szeret és gyűlöl, a költő és a publicista egyik szavát a másikba öltve meséli az életét. Párizsba menni vagy maradni, visszajönni Párizsból vagy maradni, segíts dönteni, akaszkodik a tekintetembe. Mert Bogdán Zsolt maga Ady, nincs kétségem afelől, hogy ez a költő hangja, az ő tiszta szövege, féktelen energiája, félelmetes önmarcangolása. Nincsenek mítoszok, az eddig nem ismert szövegrészeket is ismerőssé avatják a zökkenés nélkül illeszkedő versrészletek, hálás aha-érzéssel hallgatom, az idő időtlenné válik, nem akarom, hogy vége legyen, nem akarom, hogy Párizsból az ősz kacagva szaladjon kifelé.
Pedig egyszer csak vége lesz. „Szépen éltem… Sok jót adtam…/Köntösöket tépnek miattam.../Éljen. S elnyel az Űr.”
Újabb súlyos Ady-élménnyel indulok haza. Tudom, hogy otthon újra előveszem a kötetet, versrészletekre vadászok, emlékezetemben Bogdán Zsolt hangját utánozva igyekszem összefércelni a kis darabokat. Persze maradok az örök hiányérzetemmel. Gazdagon.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2015. június 4.

Az összefogás nemzete
Különös szimbolikus jelentőséget kölcsönzött az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács negyedik együttes küldöttgyűlésének, hogy épp a nemzeti összetartozás napjának előestéjén zajlott. Az időzítés természetesen nem véletlen.
Két olyan civil érdekképviseleti testület közeledési törekvéseit jelzi, amelyek vezetői, tagjai nemcsak a kezdeti évek konkurenciális helyzetét látszanak immár véglegesen felülírni, hanem az erők egyesítésének eddig többnyire csak szóbeli dimenziójából a tényleges cselekvés tartományába is átlépnek.
Az erdélyi magyarság autonómiatörekvései két legőszintébbnek tűnő támogatójának összefogása egyértelműsíti: a mozgalom nem akar lemaradni a kisebbségi ügyekben egyre érzékelhetőbb módon átalakuló európai társadalmaktól.
A katalán, baszk, skót és más kisebbségi mozgalmak felerősödése ugyanis olyan hátszelet látszik biztosítani, amelynek áldásos hatásairól hiba lenne lemondani. Időben, hiszen kilencvenöt évvel Trianon után a kisebbségekkel leginkább „megvert" országok még egy végső offenzívát látszanak indítani a kisebbségek ellen a nyomasztó kérdés végső, de legalábbis visszafordíthatatlan benyomást keltő megoldására. A különböző nyelv- és állampolgársági törvények, az oktatási területeken tapasztalható művi akadályállítások, a szimbólumhasználati jogok formai eszközök révén való korlátozása mind-mind erre látszanak utalni.
Ilyenkor kell összerántani a sorokat, egységesíteni az üzeneteket, akár árnyékhatalmi struktúrák megfogalmazása révén bátorságot, elszántságot sugallani. Ez történt szerdán Marosvásárhelyen. És még valami, ami minden korábbinál reménykeltőbb fejleményeket ígér. Az EMNT és SZNT együttes ülésén végrehajtott szimbolikus zászlócsere a Székelyföld és Partium közötti versengés értelmes mederbe terelését vetíti elő, napjaink realitásainak megfelelő új identitások meghatározását.
A nemzeti összetartozás napja így válhat akár gyásznapból az értelem győzelmévé, hangsúlyos felhívást intézve a pragmatikus cselekedetekre is bőven feljogosított politikai pártok elodázhatatlan összefogására.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár)

2015. június 4.

Románul szólni és mondani
Nemcsak beszélt, időnként mondott is dolgokat Klaus Johannis az ARD német köztelevíziónak adott, igen széles körben ismertté vált közelmúltbeli interjújában. Például azt, hogy a legnagyobb létszámú erdélyi kisebbség léte számára lehetőség, korántsem problémaforrás. És mivel a magyarság által hozzáadott mindenféle érték országgazdagító, ebből kell hát kiindulni, meg kell hallgatni őket, megoldást kell találni a gondjaikra. S hogy az eddig hivatalos retorika híveinek se biztosítson különösebb támadási felületet, hozzátette: a magyarság elvárásainak nagy többségét a román állam teljesítette, lásd iskolák, parlamenti képviselet, egyéb hasonló, Európában igen ritka kiváltságok.
Már az államfő kisebbségügyi kampánymegszólalásai alapján leszámolhattunk azokkal a szélsőséges illúzóinkkal, amelyeket esetleg az elnök kisebbségi identitásából fakadó különleges empátiája iránt tápláltunk. Hogy a hazai magyarság közel 90 százaléka mégis rá adta voksát, azt a normalitás iránti vágy magyarázza, ami, ugyebár, nem etnikai indíttatású elvárás. E tekintetben talán nem is kellett csalódnunk, a korrupcióellenes harc például minden vadhajtása ellenére is a normalitás felé terelgeti a hazai társadalmat.
Ennek az igénynek kellene most megtestesülnie a szenátus elé terjesztett oktatási törvénytervezet ügyében is, amelynek esetleges elfogadása több lépéssel vetné vissza az ígéretes perspektívákat felvillantó folyamatot. Mindenekelőtt a román nyelv oktatásában, az államnyelv idegen nyelvként való tanítása ugyanis könnyebb elsajátítást feltételez, ami nagyságrendekkel javítana az eddigi elutasítási „rátán” is. Mert a román nyelv alapos ismeretének fontosságáról aligha érdemes vitát nyitni. Az új tervezet azonban a specifikus román oktatást csak az 1–4. osztályban engedné meg, utána jöhetne az archaikus Creangă, nyolcadik osztálytól a történelem és a földrajz román nyelvű tanítása, aminek gyászos és haszontalan voltáról nemzedékek tudnának érvelni.
Valahogy azonban nem tudunk szabadulni a képzettől, hogy a tervezet kirakatba helyezése leginkább újabb veszélyérzet keltését szolgálja. A döntésközeliség mindenek felettiségét hangsúlyozó RMDSZ számára remek kampánybelépő lenne egy hasonló veszély elhárítása, akárcsak a kovásznai szívkórház elrománosítása megakadályozásának bravúrja. Mi meg hálásak leszünk, hogy gyermekeinknek, unokáinknak ne népmesék román ajkúak számára is értelmezhetetlen regionalizmusain kelljen megtanulniuk az elemi kommunikációs paneleket. Hogy az országos tantárgyversenyen ne angolul kényszerüljön szót érteni a háromszéki és suceavai diák.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár

2015. június 11.

Készülődés az afterpartira
Mindenki néz, mint a moziban: Victor Ponta is a DNA célkeresztjében. Az ártatlanság vélelmének tiszteletben tartása mellett természetesen mindenki – kívül- és belül álló egyaránt – meg van győződve, hogy a miniszterelnök is bőven ott menetel a sorban, nem ez a megütközés elsődleges oka. Inkább annak dermesztő felismerése, hogy mennyire fogalmunk sincs, miféle erők mozgatják a romániai korrupcióellenes harcot.
A hatalmi ágak különválasztásának fontosságáról persze senki sem nyitna vitát, de a demokrácia működésének megértésére szolgáló agylebenyünk 25 év tanulás után is meglehetősen csökevényes állapotban van. A szürkegalléros bűnözők bekasztlizása még beleillik a nagy megtisztulási folyamatba, de ha egy volt vagy jelenlegi miniszter- vagy államelnök lába alatt kezd égni a talaj, már megint alig értünk valamit. S ha nem értjük, gyártunk hozzá valamilyen magyarázatot, ebben alig különbözünk barlanglakó őseinktől.
Jöjjenek hát a konspirációs elméletek. Például az, amely a nagyhatalmak – elsősorban az Egyesült Államok – balkáni destabilizációs tevékenységével függ össze. Albániának több mint egy éve nincs kormánya, Bulgáriában is csak „ügyvezetnek”, Macedónia robbanásveszélyes állapotban van, Bosznia-Hercegovina közel áll az „oszlásnak” induláshoz. Ukrajnáról nem is beszélve. Illetve dehogynem! Hiszen éppen az ukrajnai helyzethez való földrajzi közelsége predesztinálja arra Romániát, hogy a térség középhatalmává váljon – ha a nagyhatalmak is úgy akarják. És úgy tűnik, úgy akarják, a rendet azonban többnyire az őskáosz előzi meg, azaz egy kis destabilizálás, mielőtt diadalt ülnének a demokratikus értékek, és beindulnának azok intézményei.
Ehhez pedig keresni sem lehetne piacképesebb eszközt, mint a korrupcióellenes harc, amellyel tíz romániai polgárból legalább tizenkettő azonnal azonosul. A nyomozóhatóság pedig dübörög, csörögnek a láncok, sorban vonulnak a bűnözők, akik közül mindegyiknek van egy kevés vaj a fején – egy Romániához hasonlóan hagyományosan a korrupcióra épülő országban ez szinte borítékolható. Mert a jelzéseken túli tényleges háttértámogatás nélkül aligha működhetne a bűnüldözés egyirányú forgalma. A kereszteződésben pedig ott áll egy német identitásából fakadóan minden gyanún felül álló úr, akinek a szájából hitelesen hangzanak a korrupcióellenes aposztolikák.
Victor Pontának és csapatának persze mennie kell, ehhez az egységfronthoz ma már csak az nem csatlakozik, akinek rejtegetnivalója akad. Érdemes azonban készülődni az afterpartira is: kik jönnek az egyelőre obskúrus háttérből?
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2015. június 24.

Terepjátékok
Mintha a nemzetpolitikai elhatározások mindenkori bölcsőjének számító Tusványosnak készülne megágyazni Lázár János.
A kancelláriaminiszternek a keddi parlamenti szakbizottsági meghallgatáson elhangzó értékelése, miszerint a szomszédos országok közül jó néhányban tapasztalhatók kifejezetten magyarellenes fellépések, persze csak szűk körnek jelenthetett újdonságot. Ami azonban igazán fontos: a jelenség pontozása, a felismerés egyértelműsítése.
Ha a Kárpátalján élő magyarok elleni, esetenként egzisztenciákat veszélyeztető eseményekre talán szalonképesnek tetszőek lehetnek az ukrajnai háborús viszonyok, a többi, Magyarországgal szomszédos országban tapasztalható komfortromboló intézkedések és gesztusok aligha magyarázhatók. Azaz magyarázhatók, de a felhozott érvek kicsit sem tolerálhatók. Főleg, hogy igazából közük sincs a valós indokokhoz.
Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a 21. század Európájában egy saját útját járni kívánó állam áttételes megfegyelmezéséhez az illető ország más határokon belül élő nemzettársait is felhasználják. Mintha lassan a kollektív bűnösség eszméje újraéledésének lennénk szenvedő tanúi.
Persze nemcsak a „szabadságharcos” anyaország, de mi is tehetünk róla, hiszen minden korábbinál nagyobb hangsúlyokat kezdenek adni a korábban sem felejtett, legfeljebb jobb időkre félretett önrendelkezési próbálkozásoknak. A valamivel nagyobb megengedéssel kezelt – a demokrácia mégiscsak a legjobb rossz találmány – hasonló nyugati kezdeményezések esetleges sikerre jutása ugyanis nehezen megfordítható változásokhoz szolgáltatna alaphangot, jobb hát megelőzni a „bajt”.
A történet persze alig különbözik a nyuszika sapkás esetétől, ezért aztán nem is azon kell tépelődni, miként lehetne inkább figyelembe venni a többségi érzékenységeket. Az egyetlen életképes megoldás a következetességből és okos bátorságból táplálkozhat – no meg az anyaország támogatásából. Ami egyelőre ugyan nem lép tovább a jelenség felismerése és egyértelműsítése, illetve a diplomácia terepéről. De csakis a megtartott jogokból fakadhatnak az újabb megszerzendők.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár)

2015. július 2.

Óvatos duhajok
Két, kudarccal végződött felülvizsgálat után Románia nem kockáztatott meg egy harmadikat. Miután ugyanis az Európai Bizottság nem fogadta el az adótörvénykönyv módosításait, a Nemzetközi Valutaalap delegációja jelezte: júliusban nem utazik Bukarestbe.
Válaszul arra, hogy a román kormány nem volt hajlandó az elvárt mértékben emelni az elektromos áram és gáz lakossági árát, mi több, az élelmiszerek áfáját 24 százalékról 9 százalékra csökkentette. Ha Romániának nincs is azonnali szüksége az IMF pénzére, a védőháló nélküli létet semmiképp sem vállalja.
A „duhajkodó” kedvet alaposan viszszavette Görögország csődközeli állapota, illetve annak egyre körvonalazódóbb következménye: a görög csónak leoldozása az uniós flottáról – eurózóna ide, európai szolidaritás oda. A kormányrudat újra csak a megfellebbezhetetlen és kimozdíthatatlan pénzügyi guru, Mugur Isărescu jegybankelnök ragadta magához, aki kimondta: bár Románia nem szorul az IMF pénzére, a készenléti hitel nyújtotta biztonságra szüksége van, ellenkező esetben sérülhet a befektetői bizalom.
Az energiaárak liberalizálásának gesztusa mindenképpen ebbe az irányba hat. Annál is inkább, mivel a szokásosnál hevesebb tárgyalások sem tudták meggyőzni az IMF-et arról, hogy az adólazítások – a 24 százalékról 19-re csökkenő forgalmi adó, a speciális építmények és közművek terhének és az üzemanyagokra kivetett extra jövedéki adó eltörlése, az 5 százalékra mérsékelt osztalékadó – nem generálnak súlyos hiányt a költségvetésben.
Mert míg a román kormány szerint az intézkedés ugyan 12 milliárd lejjel megrövidíti a büdzsé bevételeit, ám a 4 százalékosra prognosztizált GDP-növekedés mellett felpörög a fogyasztás, a hitelezők úgy számolnak, hogy a gazdaság legfeljebb 3 százalékkal bővül, a költségvetési hiány pedig 3,5 százalékra nő. Nem beszélve az egyre feszültebb geopolitikai helyzetre való hivatkozással elhatározott döntésre, amely a GDP 2 százalékára növeli a honvédelmi kiadásokat.
A biztonsági háló fenntartását célzó engedmények mögül egyértelműen kilóg a lóláb: a politikai elit ismét a gazdaság teljesítményén felül költekezik, a jóléti intézkedések költségeit pedig jórészt a lakossággal fizetteti meg.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár)

2015. július 16.

Búcsú a bíróságtól
Visszafogottságra intenék mindenkit, aki máris valamennyi későbbi hasonló helyzetet – írásba adom: nem ez volt az utolsó… – alapvetően befolyásoló precedensként kiáltaná világgá a szatmárnémeti bíróság döntését, miszerint az autonómiáról beszélni nem szélsőséges cselekedet.
Természetesen sajtómunkásként is üdvözlöm a Gazeta de Nord-Vest című lap elmarasztalását, amely valótlanságokat állított, valamint uszított egy másfél évvel ezelőtti autonómiakonferencián elhangzottak nyomán.
Ugyanakkor nem feledhetem a sajtó felelősségét tárgyaló hazai jogszabályok kezdetlegességét és kuszaságát, amely a korrektül szókimondó sajtóálláspontokat esetenként a szélsőségesség ugyanazon kategóriájába sorolja, mint a másik náció kiutasítását szajkózó beszámolókat.
Az autonómiakérdések nyilvános tárgyalásának tükrözése amúgy kényes kérdés. Nem a megszokott, elszakadást, bomlasztást vizionáló tudósítások értelmében, hanem azért, mert a kollégák többsége nemcsak a terminológia tekintetében képzetlen, de sok esetben a történelmi példák és párhuzamok felsorolásába is súlyos hibákat elegyít. S akkor az önrendelkezés által felvillantott – helyenként be is bizonyított – lehetőségek empatikus kezeléséről még nem is beszéltünk.
A bírósági határozat viszont arra mindenképpen jó, hogy fokozott figyelemre intsen. Például abban a tekintetben, hogy ha a „baráti” román sajtó megvilágosítása hiú ábránd is, a csak információhiányból fakadó gyanakvások eloszlatása roppant fontos feladat. És teljesíthető. Főleg, hogy immár bírósági indoklás is lobogtatható, miszerint az autonómia Európa más országaiban működő intézmény.
A történet persze még rengeteg fordulatot ígér, jót és kevésbé kedvezőt egyaránt. Hazai pályán is. Az akadályok sikeres vételéhez olyan művi gátakat kell még lebontani, mint például a partiumi és székelyföldi autonómiaformák és -esélyek szembeállítása.
Mert egy szóhasználatában, gazdasági-társadalmi beágyazásában koherens üzenet folyamatos hangoztatása nagyságrendekkel csökkentené annak a veszélyét, hogy bírósági fórumokon tárgyalják egy közösség önrendelkezési jövőképét. Ami, ugyebár a szatmári precedens ellenére továbbra is kétesélyes ügy.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár)

2015. július 23.

Tusványos feladatai
A korábbi évek nem feltétlenül haladó hagyományainak szellemében a Tusványos megnyitóján asztalhoz ülők mindig szükségét érzik megmagyarázni az éppen aktuális kiadás jelmondatát. Ami persze nem mindig magyarázható hitelt érdemlően, hiszen egy szlogennél sokkal fontosabb a megjegyezhetősége, az azonosító jellege. Nem baj persze, ha sikerül a bravúr, de összességében nem reális célkitűzés négy tömény nap célkitűzéseit egyetlen rövid mondatba foglalni.
Az idei táborozáshoz fűzött remények, célkitűzések talán még nehezebben megfogalmazhatók, mint általában. A kettős állampolgárság ügye belesimulni látszik a nemzetpolitika általános feladatai közé, és nem veri már ki a biztosítékot a romániai magyar–magyar viszonyban tapasztalható helybenjárás sem. Természetesen mindenki kíváncsian várja az idei „Orbán-koncertet”, mert bár a tavalyi illiberális tűzijátékot nem lesz könnyű felülmúlni, a nemzetközi aktuálpolitikai történések kínálnak néhány további forró témát. No meg persze bízunk a nemzet miniszterelnökében is… A 26. Tusványostól azonban kimondva-kimondatlanul is mindenki előrelépést vár néhány nemzetpolitikai kérdésben. Abban ugyanis alig van már vita, hogy valami alapvetően megváltozott az anyaország és a külhoniak viszonyában. Vagy legalábbis így érzik az utóbbiak, akik a támogatások, a gondoskodás tényét nem vitatva őszintén fájlalják a párbeszéd „hangnemét”, a kiszámíthatóság elillanását, az emberi viszonyok kiürülését. Mindazt a körülményegyüttest, amely ugyan nem túl korszerű, ám az anyaország határain kívül szorultak számára a falat kenyér fontosságával vetekszik. A nemzetpolitika különböző viszonylataiban való elbizonytalanodást teszi szóvá Tőkés László is, amely szerinte a külhoni magyar közösségek megosztottságát is konzerválja. Az idei tábornak, a politikai megbeszéléseknek, a háttértárgyalásoknak, találkozásoknak talán éppen ebből a tetszhalott állapotból kellene jó irányba mozdítania a senki számára sem kívánatos módon megcsontosodó rendszert. Annál is inkább, mivel ebben a kérdésben az uniós ellenszél is csak „asszisztálni” tud.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár)

2015. július 23.

Európaiság fáziskésésben
Közel kétezer, elsősorban Közel-Keletről és Észak-Afrikából érkező migráns befogadására készül Románia. Hogy milyen mértékben készül, persze ténylegesen, nem tudni, a szándéknyilatkozat viszont elkészült, mi több, el is postázták Strasbourgba. Innen már nem nagyon van visszaút, bár vélhetően Bukarest nem is azért jelezte a migránskérdésben való aktív részvételének szándékát, hogy aztán visszatáncoljon. Jól átgondolt eleme ez az ország geopolitikai újrapozicionálásának, amelyhez az egyre közeledő ukrajnai háborús állapotok, a Moldovai Köztársaság iránti fokozott orosz érdeklődés, no meg – megkockáztatom – a hazai autonomista mozgalmak háttérbe szorításának fokozódó kényszere írja a forgatókönyvet.
Amúgy roppant tanulságos, ahogyan a különböző országok viszonyulnak Görögország helyzetén túl a legtöbb közvetlen kérdést felvető újkori népvándorlás témaköréhez. Egyeseknek – az eddigi éllovasoknak és ideaapostoloknak – a korábbi nézeteik kevésbé veszélyes felülvizsgálatának esélyét jelenti, párhuzamosan pedig a terhek részleges elhárításának olyan lehetőségét, amely még nem kockáztatja túlságosan a „politikailag korrekt” státust. Mások számára a húsbavágó kérdés minél közvetlenebb, a probléma gyökeréhez minél közelebbi megoldásának pillanatát – lásd a szerb határon már elkezdett magyar kerítést.
Románia eddig csak nyomokban szembesült a migrációs probléma szociális és egyéb mellékhatásaival, ennek megfelelően jól fésült kibic módjára kívülről osztotta az észt, szörnyülködött egyesek empátiahiányán. A lelátóról való bekiabálás kockázatmentességének feladása a stréber tanuló gesztusa, aki a vakációra kiadott száz matekpélda fölötti osztályméltatlankodásból kivonva magát további ötvenet vállal. A szám-párhuzam nem véletlen: Románia jelentős uniós pénzt remél a jótanuló státusért. Az első információk 15 ezer eurós fejkvótáról szóltak, a brüsszeli tanár úr azonban jelentősen átveri a felkapaszkodót: Románia csak 6000 euróra számíthat migránsoként.
Kicsit olyan ez, mint a koldus és királyfi klasszikus története – persze egyoldalúan, a kalandvágyó királyfi szempontjából tekintve. Közeleg ugyanis a pillanat, amikor nemcsak a migránsok szenvedéseiről készült fényképek láttán kell szörnyülködni, hanem a velük való együttélés borítékolható problémáival is szembe kell nézni. A schengeni végváriságra hajtó Románia úgy gondolja, számára elérkezett a pillanat, amikor bebizonyíthatja csatlóshűségét, lakóinak mérhetetlen toleranciáját, szellemének kissé fáziskésésben lévő európaiságát. Még nem érzékeli, hogy ezzel vége a mozinak, az élet dübörgése közeledik.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2015. július 23.

Tőkés László európai parlamenti képviselő tusványosi reményei
Szívesen visszavinné a tábort a kezdeti rendszerváltoztató szemlélethez, ugyanakkor félti a hazai magyar politikai pluralizmust az egységteremtési kényszertől. Tőkés László püspökkel, európai parlamenti képviselővel beszélgettünk az idei Tusványoshoz fűzött reményeiről.
– A nevétől nem függetleníthető eseményekre való negyedszázados emlékezések áradatában milyen helyet foglal el önben a Tusványos-élmény? Tekintve, hogy a tábor elmaradhatatlan résztvevői, Orbán Viktor miniszterelnökkel együtt annak meghatározó felszólalói, tematizálói közé tartozik.
– Mindenekelőtt különbséget kell tenni a tábor bálványosi, illetve tusnádfürdői időszakaszainak szerepe és súlya között. A kezdeményezés kezdetben betöltötte azon célkitűzését, hogy a magyar–román közeledés és az erdélyi, illetve Kárpát-medencei magyarság elsőrendű fontosságú műhelyévé váljon. Utóbb azonban bizonyos mértékig áldozatul esett a különböző politikai változásoknak, változott a jellege, veszített a súlyából – gondolok itt elsősorban magyar–román párbeszéd dimenziójára, amely mára már szinte teljesen kimaradt a tábor életéből –, ezzel párhuzamosan pedig a magyar nemzetpolitika műhelyévé alakult át. Megannyi közismert fontos változás, nemzetpolitikai intézkedés eredője volt, majd Orbán Viktor személye vált a tábor legfőbb márkanevévé, jellemzőjévé. Ez a folyamat tavaly tetőzött, amikor a híres „illiberális” beszéd révén Tusnádfürdő bevonult a nemzetközi politika által is nyilvántartott fontos helyszínek közé. Jelenleg útkeresés stádiumában van a tábor, esély van rá, hogy magára talál, de fennáll annak veszélye is, hogy elveszíti jelentőségét a Kárpát-medencei politikai életben.
– Ön milyen utat szánna a tábornak a jelenlegi aktuálpolitikai-gazdasági-társadalmi körülmények között?
– Jó református módjára visszamennék a kezdetekhez. Ha a reformáció visszanyúlt az őskeresztyén gyökerekhez, annak analógiájára visszatérnék a rendszerváltoztató szellemiséghez, amely lehetővé tette a demokratikus és nemzetpolitikai rendszerváltást. Sajnos jelenleg túl sok az aktuálpolitikai szempont és taktikázás, ezért nehezen tudunk vállalni bizonyos értékeket, amelyekről egészen másképp vagyunk kénytelenek beszélni, ha hatalmon van a Fidesz, és másként, ha ellenzékben. A kormányzati szerepe persze előnyt jelenthet, ha jól használják a rendelkezésre álló eszközöket. A romániai alapítók táboráról beszélve meg kell állapítanunk, hogy meglehetősen gyenge lábon állunk, de önkritikánkat ki kell egészítenünk azzal, hogy a romániai magyar érdek- és közképviseletet kisajátító RMDSZ is dögrováson van, ez pedig egyensúlyhiányt idéz elő a táborban. Akár a hiányával is, hiszen érdemi módon az idei táborban sincsenek jelen. A romániai magyar politikacsinálás és az anyaországi politikum így nagy egyensúlyhiánnyal és fajsúlybeli különbségekkel kénytelen szervezni az idei tábort.
– Az ideálistól elkanyarodó pályaív mentén mi lehet az idei tábor legfontosabb hozadéka, üzenete?
– Az európai politika és a magyar nemzetpolitika viszonylatában egyaránt érdekes és izgalmas fejleménynek ígérkezik, hogy nemzetköziesedett, erőteljes európai dimenziót nyert a politizálásunk, a táborjárásunk. Ma már nem zárkózhatunk be a Kárpát-medencébe, s akár a határok fölötti nemzetegyesítés politikája is partikulárisnak tűnik ahhoz képest, hogy mennyire globalizálódott a politikum. Budapest és Bukarest mellett útkeresésünk meghatározó helyszínévé nőtte ki mára magát Brüsszel. A gazdasági kérdések, a bevándorlás kérdésének kezelése a magyar politikai és nemzetpolitikai gondolkodást és törekvéseket is egyre inkább európai dimenzióba helyezik át. Ezt a vonulatot erősíti Orbán Viktor és a magyar kormány néhány további meghatározó tisztségviselőjének jelenléte is ezt hivatott képviselni és nyomatékosítani a tusnádfürdői táborban.
– Miután a román–magyar és a romániai magyar–magyar viszony tábori párbeszédének ügye zsákutcába került, a magyar kormány legutóbbi nemzetpolitikai lépéseinek egy részét is sokan értetlenkedve figyelik. Hogyan ítéli meg annak az esélyét, hogy ezek az intézkedések és a hozzá fűződő retorika is visszakerüljön a közérthetőség szintjére?
– Valóban nagy elbizonytalanodás uralkodik a nemzetpolitika különböző viszonylataiban – éppen azzal ellentétben, amit 2010-ben reméltünk, miszerint a nemzeti együttműködés rendszere egyazon irányba vonzza és tereli majd a nemzeti erőket. Fennmaradt a külhoni magyar közösségek megosztottsága, nem sikerült érdemi áttörést megvalósítanunk, nem tudtunk úgy összefogni az anyaországi szövetségeseinkkel, ahogy az elvárható lett volna. Reményeim és szándékaim szerint az idei tábornak, a politikai megbeszéléseknek, tárgyalásoknak, találkozásoknak ki kellene mozdítaniuk mindannyiunkat ebből a helyzetből, hogy úrrá tudjunk lenni megosztottságunkon. Szót kell értenünk egymással, s ebben a magyar kormányzattól katalizátori szerepet remélek. Helyesnek tartom, hogy a Fidesz az RMDSZ-szel új lapot kezdett, rendezni akarja a viszonyát, de hiba lenne, ha a hazai magyar politika kínkeservesen kivívott pluralizmusát kellene feláldoznunk az egységteremtés oltárán. Az egységnek plurális egységnek kell lennie, ennek érdekében pedig a hazai politikai és civil szervezeteknek, egyházaknak meg kell találniuk az összefogás és együttműködés útját. Ebbe az irányba kell elmozdulnunk az idei nyári egyetemen.
– Ebben az összefüggésben hogyan ítéli meg Szili Katalin, az Országgyűlés autonómia albizottságának elnöke miniszterelnöki megbízottként tett közelmúltbeli felhívását, hogy a romániai szervezetek sürgősen jussanak megegyezésre a magyar állam által is képviselhető és támogatható autonómiaformák ügyében?
– Erről nekem az jut az eszembe, nehogy a sok bába között elvesszen a gyermek. Ma már ugyan szinte nincs olyan párt vagy közszereplő, aki ne vállalná fel teljes elkötelezettséggel az autonómia kérdését, mégis helyben topogunk. Ide tartozónak vélem az RMDSZ nagy garral bejelentett autonómia-törvénytervezetének szánalmas sorsát, de a Magyar Polgári Párt ebben vállalt cinkosságát is. Szili Katalin mandátuma az autonómia ügyének szintén egyfajta jótékony lekezelését üzeni számomra. Az viszont nem kétséges, hogy a szomszédságpolitikai és nagypolitikai meggondolások és körülmények, valamint a határon túli magyar szervezetek egyet nem értése fokozott óvatosságra inti az Orbán-kormányt, amely tőlünk várja azoknak a lépéseknek a megtételét, amelyekre csak mi vagyunk hivatottak. Kétségtelen, hogy ebben a kérdésben mindenekelőtt nekünk kell egyességre jutnunk.
– Az utóbbi időszak egyre nyíltabb állásfoglalásra kényszerítő kérdései – mint például a migráció ügye – milyen mértékben járultak hozzá a többi hasonló, eddig meglehetősen távolságtartóan kezelt téma „felpuhulásához”? Érzékelhető-e az empátia fokozódása az elsősorban kelet-európaiak számára érzékeny ügyekben?
– Ebben a tekintetben mindennél beszédesebb Orbán Viktor esete, akinek bevándorláspolitikai állásfoglalásait kezdetben teljes elutasítás övezte, menet közben azonban egyre inkább odafigyeltek a magyar álláspontra. Az autonómia kérdése, általában a hagyományos kisebbségi kérdések iránti érdeklődés is megnövekedett, mindenképpen érzékelhető bizonyos mértékű felpuhulás. Jellemző, hogy az Európai Néppárt vállalta a parlamentben egy fontos kisebbségpolitikai konferencia megszervezését. Bátran állíthatom, hogy Székelyföld területi autonómiájának ügye már az Európai Parlament top tízes listáján szerepel Katalónia és Skócia törekvései mellett. Helyesnek tartom a Székely Nemzeti Tanács irányvonalát, tovább kell dolgozni minden lehetséges úton-módon, hogy az autonómiatörekvéseink elérjék a különböző európai intézmények ingerküszöbét. Hátráltatja azonban a dolgunkat, hogy Európában sem vagyunk képesek összefogni, e tekintetben az RMDSZ szinte versenyhelyzetben dolgozik velünk párhuzamosan, minden törekvése arra irányul, hogy kifogja más vitorlájából a szelet, ott is egyedül akarja uralni a terepet. Sokkal többre mennénk, ha megtalálnánk az összefogás és együttműködés módját a felvidékiekkel, erdélyiekkel, a néppárti frakciókkal együtt. Jómagam is nagy erőfeszítéseket teszek e tekintetben, egyelőre azonban nem túlságosan hálás ez a szerep.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2015. július 23.

Nagyszeben nem csak magyar ünnepe
A tömbmagyarság vagy akár a Kolozsvári Magyar Napok akolmeleg ünnepségeihez szokott embernek ajánlatos teljes mértékben átállítania érzékelőit, ha a szórványmagyarság rendezvényeire indul. Ha viszont sikerül, garantáltan jól érzi majd magát.
Az elmúlt hét végén a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesülete által Nagyszebenben rendezett 6. Hungarikum Napok a multikulturális és több nyelvű közeggel való együttélés minőségi változatát villantották fel. Az alig 3500 fős szebeni magyarság rendezvényének igazán rangos helyszínt biztosított az Astra Nemzeti Múzeumkomplexum, amely gyönyörű parkerdejével, skanzenjével, gondozott sétányaival és tavaival önmagában is vonzó célpont. A partnerségéért Serfőző Levente főszervező, a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesületének elnöke is hálás, nem győzi hangsúlyozni a múzeum részéről megnyilvánuló szíves vendéglátást. Pedig akár zokon is vehette volna, hogy a lacikonyhákat nem engedte be a múzeum igazgatója, a szabály azonban szabály, a környezet védelme pedig mindennél fontosabb.
Persze azért volt ott minden, mi szem-szájnak ingere, az élelmiszeri és használati kézműves termékek standsora mellett nem lehetett érzéketlenül elmenni, a gulyásfőző verseny 18 csapatának produkciója közül pedig több is finomra sikerült. Akinek a tekintetében parányi érdeklődés is látszott, rögtön történelmi mélységű adomázó jellegű borelőadásban részesült, akár helyben is készítettek neki faragott tojást, evőeszközt, méretezték a fejére a szalmakalapot. De minimum elérhetőségeket cseréltek, hiszen a kereslet-kínálat viszonyt ma már nemcsak a személyes találkozások táplálják.
A háromszéki önkormányzat Összetartozunk Székelyföld–Szórvány Partnerségi Programja keretében a sepsiszentgyörgyi Városi Művelődési Ház Fenyőcske Néptánccsoportja és zenészei szórakoztatták a jelenlevőket, s az udvarhelyszéki és szatmári táncok mellett román és szász miniprodukcióknak is tapsolhatott a közönség.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2015. július 24.

2015. július 27.

Megőrizni az épített örökséget (Kastélyok Erdélyben) (Tusványos)
Kastélyok Erdélyben – eladó, kiadó, vagy mi lesz velük? meghirdetett címmel fejtegették a témát a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor zárónapján, szombat délután a Corvina-udvarban. A tömör összegzést Bánffy Farkas fogalmazta meg: nem az a lényeg, hogy ki egy kastély tulajdonosa, hanem hogy az épített örökség megmaradjon.
A társalgás meghívottjai: Gregor Roy Chowdhury, zabolai gróf Mikes Katalin fia, aki a zabolai Mikes-kastélyról és helyzetéről feltett kérdésekre válaszolt, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ vezetője, magyargyerőmonostori báró Kemény János unokája, aki a marosvécsi Kemény-várkastély jövőjét feszegette, Gergely Balázs régész, a Kincses Kolozsvár Egyesület társelnöke, aki a gyalui Barcsay-várkastély adminisztrátoraként volt jelen és a már említett losonci báró Bánffy Farkas, a fugadi udvarház kezelője. A beszélgetést Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője moderálta, akinek nemrégiben jelent meg a témába vágó kötete: Erdély újranemesítői. Arisztokraták honfoglalása (Heti Válasz, 2015). Arról faggatta a meghívottakat, honnan lehet támogatást szerezni felújításra, mi lesz az általuk képviselt kastély jövője. A beszélgetés során felvetődött, hogy az Erdélyben található kastélyok legtöbbje igen romladozó állapotba került, lásd az aranyosgerendi vagy koronkai kastélyt, de akad néhány pozitív példa is, mint a marosugrai Haller- vagy az olaszteleki Daniel-kastély. Utóbbiak arra is példát mutatnak: nem feltétlenül az épületet évszázadokon át birtokoló családnak kell gondját viselnie, azt el is szabad, el is lehet adni, nem bűn az, csak jó kezekbe kerüljön. Mert rossz példa is akad. (Nem említették, de a felújított küküllővári Bethlen–Haller-kastély belsejének egyik mai jellegzetessége a Vitéz Mihály vajdát ábrázoló falfestmény.)
A kastélysors minden esetben más. A Bánffyak meg akarják őrizni a családnak a fugadi kúriát. Sok az örökös, Bánffy Farkast bízták meg a kastély és a hozzá tartozó, eddig töredékében visszaadott birtok gondnokságával. Annyi a kikötés, hogy a család minden tagja nyaralhasson ott. Tehát családi célra tartják fenn. Zabolán a vendégforgalomban látják a jövőt, vendégházat működtetnek, és annak fejlesztése a cél. Gregor Roy Chowdhury szerint, ha a család visszakapná összes erdejét, gond nélkül fenntarthatnák a kastélyt. Annak idején a birtok méretéhez és annak függvényében jövedelméhez igazították a kastélyok méretét.
A másik két kastélyt közösségi célokra igyekeznek használni tulajdonosaik. A gyalui várkastélyt visszakapta Barcsay Tamás, aki látva, hogy nem tudja fenntartani, eladta Nagy Elek magyarországi nagyvállalkozónak. A kastély stratégiai helyen található, Kolozsvár közelében, s ott a közép-erdélyi magyaroknak közösségi teret igyekeznek kialakítani. Kolozsvár mellett lefödné Kalotaszeget, a Mezőséget. Marosvécs az erdélyi irodalom bölcsője – mondotta Vécsi Nagy Zoltán, hozzátéve, ezzel a kijelentéssel még nem hatott meg senkit annyira, hogy támogatásról biztosította volna. A kastélyban és parkjában született a Trianon utáni összes, kultúrát érintő döntés. Szándékuk szerint a családnak fenntartanának néhány szobát, a kastély többi termében helikonos kiállítást rendeznének be, illetve vártörténeti tárlatot, amely Erdély-történeti kiállítás is lenne, hiszen Erdély fejedelmei sorra birtokolták a várat. Rendezvényeknek is teret adnának. Kastélyszállásokat alakítanának ki, olcsó szállóhelyeket a gazdasági épületekben, hogy a turizmust is fellendítsék.
A beszélgetés során felmerültek a nehézségek is: az örökösök minden esetben csak részben szerezték vissza tulajdonukat, s van, ahol – például Zabolán – az állam próbál újraállamosítani részeket. Helyenként, ahol önkormányzati tulajdonban vannak magyar műemlékek, alig várják, hogy összedőljenek, és arra is van példa, hogy a telket ortodox templom építésére nézték ki, vagy wellnessközpontot létesítenének kétszáz éves fák kivágásával. Bánffy Farkas arra is utalt, nincs becsületes műemléklajstroma Romániának.
Vécsi Nagy Zoltán visszautalt Orbán Viktornak kevéssel korábbi tusványosi beszédére, s hangoztatta, nemcsak az egyházi tulajdont kell nemzeti érdeknek tekinteni, hanem a magántulajdon is pont annyira fontos. A kastélysorsokat eddig kedvezőtlenül befolyásolta, hogy magántulajdonban levőkre nem lehetett kormánypénzeket vagy uniós támogatásokat lehívni. Úgy tűnik, a most kezdődött európai uniós költségvetési ciklusban lehet majd pályázni, B kategóriás műemlékek esetében legtöbb 500 ezer euróra. Ha annyit megadnának, elég lenne egy kastély rendbetételére, állapították meg a jelenlévők.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. augusztus 13.

A provokáció provokálása
Úgy tűnik, a román politikum nem nagyon tud mit kezdeni az utóbbi periódusban tapasztalható, növekvő mértékű hivatalos magyar szókimondással. Alig kezdtek csendesedni az Orbán Viktor tusványosi ténymegállapítása – miszerint nincs túl sok örvendetes elem a jelenlegi magyar–román viszonyban – által keltett hullámok, egy másik hivatalos magyar megszólalás nyomán máris sértett félként ugrott a román diplomácia. Ezúttal Zákonyi Botond bukaresti magyar nagykövet az elmúlt években megszokottnál jóval kevesebb udvariaskodást tartalmazó interjúja verte ki a biztosítékot, amelyben az aktuális kérdések mellett az örökzöld autonómiatéma is terítékre került. Újfent kiderült, hogy utóbbi nagy általánosságban élvezi ugyan a magyar kormány támogatását, ám hivatalos percepciója láttán igencsak felszaladt a szemöldökünk. A nagykövet szavaiból ugyanis az derült ki, hogy az anyaország továbbra is hiányolja a Székelyföld képviselőinek egyértelmű javaslatait, mint amilyen például az RMDSZ által tavaly kidolgozott törvénytervezet.
Itt viszont két ponton is érdemes elgondolkoznunk. Az egyik, hogy miért éppen a sokak által a maszatolás magasiskolájának nyilvánított, közvita címszó alatt a végtelenségig elhúzott tulipános tervezetet tartja követendőnek a magyar politikum? Mert ha az egységes autonómiatervezet kidolgozására való felszólítás önmagában akár indokoltnak is nevezhető, az interjúban megnevezett irány vagy alapos félretájékoztatásra, vagy az első számú politikai partner újbóli megerősítésére utal, végső esetben pedig súlyos tájékozatlanságra vall. A jelenségnek újra riadóállásba kell helyeznie a Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Nemzeti Tanács vezetőit, az RMDSZ-tervezet elfogadása ugyanis vakvágányra terelheti az autonómia ügyét.
A másik felismerés talán még fájdalmasabb, hiszen nem aktuálpolitikai gyűrkőzésekről árulkodik, hanem olyan elvi álláspontról, ami értelmezhetetlen az elmúlt öt esztendő magyar nemzetpolitikai offenzívájának „szövegkörnyezetében”. Az ugyanis az erdélyi magyar ember autonómiaéretlenségét mondja ki, hivatkozva pénzügyi törékenységre és széthúzásra egyaránt. Roppant kínos egy magyar nagykövet megfogalmazásában viszonthallani a Bukarestben megfogalmazott téziseket, amelyek a székelyföldi megyék életképtelenségét szajkózzák. A klasszikus tyúk-tojás viszonyban keresett prioritás autonomista értelmezése nemcsak hamis, de romboló is, hiszen épp ez az egyik legracionálisabbnak tűnő ellenérv, amelyre az elmúlt évtizedek tudatpusztító tevékenysége során „kitenyésztett”embertípus kényelmességében, lelki sivárságában olyannyira vevő.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2015. augusztus 20.

Az örök Farkas utca
Vannak közösségi terek, amelyeknek neve ismerősen cseng az erdélyi magyarság többsége számára, függetlenül attól, hogy a Tündérkert melyik szegletében is él. A kolozsvári Farkas utca ilyen. Jókora darab történelem, kötelezően meglátogatandó idegenforgalmi látványosság, kellemes derűt, simogató melankóliát sugárzó helyszín. Visszaköszön majd valamennyi kolozsvári történetben, legyen az regény vagy asztal mellett felidézett emlék. Korántsem utolsósorban szentély, hiszen a gótikus templom évtizedek alatt besötétedő falai sok zaklatott léleknek, vizsgára készülő diáknak, összetört szívű szerelmesnek, no meg egyre inkább a múltba révedő idős hölgynek biztosítottak menedéket, jelentettek reményt.
A Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozata nyitányaként a Farkas utcai templom újra megnyitotta kapuit, készen áll újrajátszani valamennyi korábbi szerepét. Látványnak is gyönyörű, hiszen immár világos falai, hajója olyan perspektívákat kínál, amelytől aligha tudja függetleníteni magát a mégoly bigott látogató is. A templom felújítását és átadását nyilváníthatjuk nyugodtan a Kárpát-medencei magyarság szimbolikus, történelmi jelentőségű ünnepének, hiszen a megújulás metaforikus értelemben is olyan perspektívákat villant fel, amelyre igencsak szüksége van a tágas európai határok között is korlátozott kisebbségi létnek. Hiszen az immár 25 éve magunk mögött hagyott kommunista örökség lihegését időről időre még mindig a nyakunkon érezzük, ezért aztán minden felújított, újjáépített örökségünk egy-egy győzelem a visszahúzó erők ellen. Annak a hitnek az erősítése, hogy egyre több minden megmenthető, aminek visszafordíthatatlan pusztulásáról már-már bennünket is meggyőzött a jól artikulált propaganda.
Egy újjászületett épület, régi csinosságát felvillantó oromzat, újra használhatóvá tett hagyományos közösségi tér esetenként többet ér, mint a mindennapos élhetőségre tagadhatatlanul jótékony hatást gyakorló friss aszfaltréteg. Annak a lehetőségét biztosítja, hogy ne csak a dicsőséges múltra való visszarévedés legyen társítható egy-egy történelmi jelentőségű épület látványához. Hogy kiegyenesedve, nagyokat lélegezve mesélhessünk gyermekeinknek róluk, akik így már nemcsak egy lepusztult épület díszletét látják benne, hanem a mába átmentett értékek esztétikus funkcionalitását is.
A Farkas utcai templom újra szép. Falában felfedezhető a beépített ágyúgolyó, a kóbor macskát üldöző eb. Mint amikor egy poros téma egyszerre csak üdítő olvasmányként bukkan elő. Benne múlt, jelen, jövő. És annak megerősödött tudata, hogy a magyar Kolozsvár örök.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2015. szeptember 10.

Magyar a magyarnak?
A vádhatósághoz fordult az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei szervezete, mert vezetői úgy tartják, a partiumi megye RMDSZ-szervezete nem teszi átláthatóvá, mi is történt a nagyváradi Ady-központ ügyében. A történet ősrégi: az elképzelés az első Fidesz-kormány, a kifizetés a szocialista magyar kormány idejéből eredeztethető. Módosított útvonalon és címkével, csak az akció fedőneve maradt változatlan. Ami a lényeg: az Ady-központ azóta sem épült meg, legalábbis nem az eredeti helyen és elképzelések mentén. Hogy mennyi pénzből, azt végképp homály fedi, s a tisztázatlanságnak ezt az állapotát elégelték meg a néppártosok.
Sokak szerint nem kellett volna: legalább mi magyarok ne bántsuk egymást, bántanak eleget bennünket a románok. Tíz magyar kebelből ilyenkor legalább nyolc összeszorul, Facebook-apostolok írják át gond nélkül a tízparancsolatot, a ne csalj, ne lopj pontok mindenképpen embargóssá válnak. Persze, amíg nem bizonyított az ellenkezője, mindenkit megillet az ártatlanság vélelme. Az sem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy az erdélyi magyar választópolgárok azon elenyésző része is jogosult a különböző átjátszóállomások révén neki szánt magyar költségvetési pénzek felhasználási módjáról szóló tájékoztatásra, akik a legutóbbi alkalmakkor nem a tulipánra szavaztak. Még akkor is – sőt, leginkább akkor –, ha a többség sem kapott erre vonatkozó beszámolót. S hogy nem is fog, arra nem is kell ráutalóbb magatartás, mint Szabó Ödön, a Mecénás Alapítvány ügyvezetőjének érvelése, miszerint magyar közpénzek ügyében a DNA nem illetékes vizsgálódni. S ha Budapest elfogadta az 1,1 millió eurós összeg felhasználásának elszámolását, a továbbiakhoz senkinek semmi köze. Legkevésbé a néppártnak, amely, ugyebár, minden eszközt megragad ellenfelének befeketítésére.
Érdemes lenne azonban az ügyet egészen más dimenzióba sorolni. Például a közérdek iránti felelős magatartás kategóriájába, amely nem reked meg a köldöknézésnél, az érdekek által manipulált álösszetartásnál. Amely nem engedi magát a magyar szolidaritás eszméjének kalodájába zárni, s több eredménytelen, „családon” belüli tisztázási próbálkozás után sem engedi betokozódni a megkérdőjelezett tisztesség tüskéjét. Végső megoldásként a sokszor és jogosan megkérdőjelezett román bűnüldözéshez fordul, a káini árulás vádját is felvállalva.
Akiknek az esetről a Mikó-ügy jut az eszébe, rossz nyomon járnak. Akárcsak az a közösség, amely egyik tagjának alkoholizmusát a csillagot az égről is lehazudva igyekszik menteni a család becsületét. A gyógyulás a szembesítéssel és tudatosítással kezdődik.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2015. október 13.

Erdély újranemesítői – könyvbemutató
Erdély román megszállása után az új államhatalom egyik fő célpontja a magyar arisztokrácia volt. Kisemmizésük osztályharcos alapon a második világháború után vált teljessé. A visszaszolgáltatások nyomán viszont egyre többen települnek haza, lakják be immár életvitelszerűen és felelősen az ősi birtokot. Építenek, restaurálnak, s közben bennünk is építik a román hatalom által kilúgozni igyekezett önazonosság-tudatot. Az erdélyi arisztokrácia hat családjáról szól Csinta Samu „Erdély újranemesítői” című könyve.
A kötet bemutatására 2015. október 19-én 18 órakor kerül sor Aradon a Tulipán könyvesboltban. A szerző beszélgetőtársa Borbély Zsolt Attila közíró, politológus.
A könyvbemutatóra mindenkit szeretettel várnak a szervezők, Schmak András könyvesbolt-tulajdonos és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezete.
Csinta Samu: Erdély újranemesítői Arisztokraták honfoglalása /Heti Válasz Kiadó, Budapest, 2015
Nyugati Jelen (Arad)

lapozás: 1-30 ... 361-390 | 391-420 | 421-450 ... 481-498