udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 777 találat lapozás: 1-30 ... 361-390 | 391-420 | 421-450 ... 751-777

Névmutató: József Attila

2012. március 15.

József Attila-díjat kapott Böszörményi Zoltán!
Szerdán Budapesten a Szépművészeti Múzeumban a magyar nemzeti ünnep, március 15-e alkalmából művészeti kitüntetések átadására került sor.
Kiemelkedő irodalmi tevékenységéért JÓZSEF ATTILA-DÍJBAN részesült:
BÁGER GUSZTÁV költő, BÁLINT PÉTER író, BÖSZÖRMÉNYI ZOLTÁN író, költő – az aradi Irodalmi Jelen főszerkesztője, IANCU LAURA költő, KENÉZ FERENC költő, KABDEBÓ LÓRÁNT irodalomtörténész, KISS JUDIT ÁGNES költő, KRUSOVSZKY DÉNES költő, NÉMETH ZOLTÁN költő, irodalomtörténész, PAYER IMRE költő, SZÉKY JÁNOS műfordító, SZILASI LÁSZLÓ irodalomtörténész, esszéista, VÉGH ATTILA költő, esszéíró.
Az Országház kupolacsarnokában szintén szerdán kerültek átadásra a Kossuth- és Széchenyi-díjak, valamint a Magyar Érdemrend középkeresztje kitüntetései.
Schmitt Pál államfő Kossuth-Nagydíjat adományozott:
CSOÓRI SÁNDOR Kossuth-díjas költőnek, írónak – a díjat váratlan balesete miatt Csoóri Sándor később veszi át.
Kossuth-díjat kaptak:
BALÁZS PÉTER Jászai Mari-díjas színművész, rendező, a Szolnoki Szigligeti Színház igazgatója,
DÁRDAY ISTVÁN Balázs Béla-díjas filmrendező,
DEMJÉN FERENC előadóművész, zeneszerző,
FEKETE GYÖRGY Munkácsy Mihály-díjas belsőépítész, érdemes művész,
HARANGOZÓ GYULA GYÖRGY balettművész, koreográfus, érdemes művész,
KELEMEN BARNABÁS Liszt Ferenc-díjas hegedűművész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem egyetemi docense,
KOVÁCS ÁKOS előadóművész, zeneszerző,
MIKLÓSA ERIKA Liszt Ferenc-díjas operaénekes,
PÁSZTOR ERZSI Jászai Mari-díjas és Balázs Béla-díjas színművész, érdemes művész,
PIROS ILDIKÓ, a Soproni Petőfi Színház Jászai Mari-díjas színművésze, érdemes művész,
REVICZKY GÁBOR, a Vígszínház Jászai Mari-díjas színművésze,
SEBŐ FERENC Állami-díjas zeneszerző, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene Tanszékének egyetemi tanára,
SOMOGYI GYŐZŐ Munkácsy Mihály-díjas festő- és grafikusművész, kiváló művész,
SZÉKELY LÁSZLÓ Jászai Mari-díjas díszlettervező, érdemes művész,
SZENTANDRÁSSY ISTVÁN festőművész,
VASADI PÉTER József Attila-díjas költő, író,
VUKÁN GYÖRGY Liszt Ferenc- és Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, zongoraművész.
Nyugati Jelen (Arad)

2012. március 18.

Műbalhé és listaháború
Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkárt kérdeztük a József Attila-díj körül felmerült vitás kérdésekről, a díj presztízséről és a párbeszéd lehetőségéről az írószervezetekkel.
Az idei, március 15-e alkalmából odaítélt József Attila-díjakkal kapcsolatban többen botrányt emlegetnek. Ennek alapja, hogy a szakmai szervezetek által javasolt 6 név helyett másik 6 ember kapta az elismeréseket. Mi volt ezeknek a cseréknek az oka?
- A díjat nem az írószervezetek alapították, nem ők ítélik oda és nem ők adják át. Ha ez volna a helyzet, minősíthetetlen durvasággal érne fel, ha a minisztérium odaszólna az íróknak: „Jenőnek nehogy má díjat aggyatok, hova ment az eszetek? Hanem ott a Béla, az megérdemli, derék fiú, nyomjatok neki egy Józsefatillát, me különben nem leszünk jóban...” Valahogy így ábrázolja a jelen disputa írók és „hatalom”, írószervezetek és kormányzat, költők és államtitkár viszonyát. Egyik oldal: értékelvű, demokratikus és transzparens – a másik bunkó, mint hivatalnok egy Esterházy-regényben, szalonnát és hagymát eszik a költők verskéziratai fölött, tahó, autokratikus és közönséges. Amolyan pártállami káder. Szóval amilyen saját szerény személyem.
De hát a díj – hangsúlyozzuk – kormányzati kitüntetés. Ez adja meg a rangját, szemben az írószövetségi kitüntetésekkel, amelyeknek nem vitatom a súlyát, de az írókat érdekes módon mégis a József Attila-díj hozza lázba, annak odaítélési vagy oda nem ítélési körülményei meg hasonlók. Ezelőtt 10 évvel a József Attila-díjra vonatkozóan is – mint minden úgynevezett művészeti középdíjra (Liszt, Munkácsy stb.) – a törvény betűjének megfelelően a miniszter döntött. Az írószervezetek javaslatainak figyelembe vételével. De nem szolgai elfogadásukkal. Ekkor alakult ki az a gyakorlat, hogy az évente 13 díjra az írók 26 javaslatot tesznek, mármint 26 alkotó személyére. A miniszter ebből választotta ki a 13 nevet, illetve művészt, akik aztán átvehették a díjat. Később – ha jól tudom, Hiller István minisztersége alatt – a gyakorlat megváltozott. Az írók továbbra is egy 26 névből álló listát véglegesítettek, a minisztérium pedig minden további nélkül átvette innen az első 13 nevet, vagyis aggály és vita nélkül elfogadta a névsort, egyben rangsort.
Ez a szokásrend a minisztériumot 100 százalékosan eljelentékteleníti, bólogatójánossá fokozza le, postás- vagy postaládaszerepre minimalizálja. Egyetlen szempontból látja szükségesnek (vagy szükséges rossznak) a kormányt: a díj fénye szempontjából. Egy kicsit Mátyás korabeli okos leányos, egy kicsit Krusovszky Déneses filozófia ez, bent is vagyok, kint is vagyok. Kormányzati díjat kapok – mit kapok? adok! – miközben a kormányzatot szabadon ócsárolhatom és elküldhetem a jó büdös francba. Hát nem kényelmes helyzet ez?
Erről mondom: ha az írók díjat akarnak alapítani, ám tegyék. De a kormányzat által odaítélt díjakkal kapcsolatban ne vegyék rossz néven, ha a kormányzat 26 nevet szeretne kapni.
Az írószervezetek ezt megtagadták. Egy ismeretlen személyhez, „Réthelyi József” miniszterhez írott izgatott levelükben ragaszkodtak ahhoz, hogy csak 13 nevet fognak átküldeni, ezt tessék elfogadni, és ennek a 13 alkotónak átadni a díjat.
Réthelyi József nevű tagja nincs a kormányzatnak.
De fontosabb ismeret az, hogy az összes – értsd, az összes – szakmai szervezet, a táncművészektől a zenészekig, a képzőművészektől a könyvtárosokig tiszteletben tartja a „kétszer annyi nevet jelölünk, mint ahány díj van” elvet. Előfordul az is, hogy a minisztérium elfogadja a javasolt sorrendet, és az is, hogy nem. A szakmai szervezetek viszont elfogadják a minisztérium kizárólagos kompetenciáját, hogy a tágabb javaslatukban foglalt névsor felét részesítse díjban. Ezt a magam részéről korrekt és fenntartható gyakorlatnak vélem.
–Nem félsz attól, hogy a szakmai szervezetek ajánlásának ilyen lefokozása miatt elveszti a József Attila-díj a presztízsét?
- Miközben fülsiketítő hőbörgés fogadja a minisztérium, illetve az államtitkár „beavatkozását” (hova? ismételjük: önnön ügyeibe, hiszen a díjazás felelőssége végül is kizárólagosan az övé), és önérzeti kérdésként, tkp. presztízsharcként jelenik meg a kérdés, érdekes módon nem esik szó magának a díjnak az értelméről. A József Attila-díj értelme: megerősíteni a köztudatban a pályakezdésen túl levő, de már jelentősnek mondható alkotók helyét, elismertségét, elfogadottságát, legitimációs fedezetet biztosítani törekvéseik számára, az intézményes sáncokon belülre, a kánongyártó műhelyek közelébe emelni őket.
Ez bizony felelősséget is jelent. És ez a felelősség nem a 9 írószervezet jelöltállítási kompromisszumai környékén keletkezik, hanem a díjat odaítélő kultúrpolitikai alany részéről. Ha korunk egy jelentős költője nem kap József Attila-díjat, az utókor ezt a minisztertől vagy államtitkártól fogja számon kérni – logikusan –, nem pedig 9 írószervezet egykori szavazó delegáltjainak meg sem határozható körétől. Ahol egyetlen tényező vállalja a döntést: ott beszélhetünk felelősségvállalásról. Ahol kilenc: ott ez megfoghatatlanná maszatolódik szét. Most kérdem én: ki tudná megmondani – ideértve a jeles írószervezetek képviselőit is –, hogy név szerint mely írókollégák negatív döntésén múlott, hogy Kenéz Ferenc mindmostanáig nem részesült a díjban? Vagy itt van Kiss Judit Ágnes. Van-e magyar kritikus, esztéta, költő, aki vitatná, hogy hosszú évek óta kiváló kötetekkel gazdagítja a kortárs magyar lírát? Nos: nem szeretnék az az államtitkár lenni, akinek működése alatt nem kapott József Attila-díjat Kiss Judit Ágnes, vagy (még mindig) nem kapott díjat Kenéz Ferenc, további nevekről majd máskor.
Álljon elő az a tudós ember, aki bebizonyítaná – á, dehogy bizonyítaná, legalább csak állítaná, azt merné állítani –, hogy az elmúlt tíz évben József Attila-díjat kapott 130 író-költő mindegyike „jobban megérdemelte” a díjat, mint Kenéz vagy Kiss? Nosza, rajta.
Kissé arra emlékeztet ez az egész, hogy amikor tavaly a kulturális államtitkárság néhány filmet támogatott saját (akkor még létező) keretéből, az egyes hozzáértők nem azzal foglalkoztak, hogy helyes volt-e éppen azokat az alkotásokat támogatni, hanem azzal: miért nem állított össze az államtitkár egy szakmai kuratóriumot, miért nem az döntött a pénzről? (Ma már nem kell emiatt főnie ezeknek a fejeknek: az ő aknamunkájuknak is köszönhetően, olyan politikai döntés született, hogy filmek készítéséhez ezentúl kizárólag az úgynevezett Filmalap fog támogatást nyújtani.)
- Miért tartod fontosnak, hogy egy állami kitüntetés odaítélésénél a szakmai szervezetek beleszóljanak a döntésbe? Miért volt értelme megkérdezni a véleményüket, ha nem érvényesülhetett maradéktalanul a javaslatuk?
- Nem tagadva és nem is vitatva a művészek kompetenciáját más művészek alkotásainak megítélésében, az azért aligha véletlen, hogy míg teltek-múltak az évszázadok, kialakult egy önálló szakma, a kritika. A művészek olykor túl közel állnak a művészethez, olykor nyakig benne – nem mindig rendelkeznek a szükséges távlattal ahhoz, hogy értelmezésük és értékítéletük kollégáik műveiről tökéletes legyen. De nem is ez a dolguk.
A kulturális területért felelős kormánytisztviselőnek viszont ez a dolga. Többek közt ezért kapja a fizetését, hogy értsen a kulturális történésekhez, folyamatokhoz, legyen tisztában az értékekkel, az alkotókkal, az egész bonyolult rendszerrel. Az a minimális korrekció, amellyel egy miniszter élhet egy díj odaítélésénél – az, hogy ne pusztán bólintson és jóváhagyjon, hanem hogy kétszer annyi név közül választhasson, mint amennyi a díjak száma – a társadalmi, nemzeti, nemzetközi távlatokba helyezéshez szükséges. Azt üzeni ezzel a miniszter: nemzetünk önképéről, a valóság szublimálásáról és értelmezéséről, vagyis a világról való gondolkodásáról X. vagy Y. művei többet elmondanak, és megfoghatóbb ígéretet hordoznak, mint más, ugyancsak kiváló alkotók, és ezért fontosabbnak tartom felhívni a figyelmet rájuk, mint Z. vagy N. műveire.
Azért, hogy érték és értékelés szempontjából a minisztérium 2012-es döntése ne válhasson további vádaskodások tárgyává, a következőt javaslom. Adva van tehát összesen 19 művész. Az írószervezetek javaslatai alapján 13-nak kellett volna megkapnia a József Attila-díjat. Ebből a 13-ból személyes döntésem alapján 6 alkotó nevét hátrább soroltam és beemeltem helyettük 6 másik nevet. Honnan? Arról a listáról, amelyen ugyancsak az írószervezetek jelöltjei szerepeltek, de még nem rangsorolva. (Tehát nem „listán kívülről” kerestem új neveket.) E pillanatban van 7 író, akiket a szakma javasolt, és a kormányzat egyetértett a díjazásukkal, van 6 író, akiknek a díjazását későbbiekben látja helyesebbnek, és van 6 író, akik az államtitkár döntése alapján kapták meg a díjat. Így jön ki a 19. Nos: én vállalom, hogy az általam javasolt 6 író és költő műveiből még idén megszerkesztek egy olyan antológiát, amely talán világosabbá teszi, miért rájuk esett a választásom. Ezzel szemben felkérem az írószervezeteket, hogy az általuk promovált 7 díjazott és 6 nem díjazott művész írásaiból is állítsanak össze, ők maguk egy-egy antológiát.
Év végére gazdagodnánk tehát három kötetecskével, három összevethető, összehasonlítható, elemezhető, idézhető, vitatható, kárhoztatható kiadvánnyal. Akkor majd, attól kezdve, fogjuk majd tudni, mit gondoljunk értékről, értéktudatról, minőségről. Addig azonban kérném nem tovább rágni ezt a csontot, nem tovább csócsálni a „beleavatkoztak az írók döntésébe” valótlanságot.
Még egy szót a demokráciáról. A 9 írószervezet kikötötte magának, hogy bármelyik szervezet jelöltjével kapcsolatban vétót emelhet. Ez a demokrácia lengyel nemesi értelmezéséhez áll közelebb, mint a 21. századi felfogáshoz – de azért furcsának tartom, hogy inkább elfogadom saját jelöltem megvétózását egy másik írószervezettől, mint azt, hogy tudomásul vegyem a minisztérium jogát, hogy részt vehessen a saját díjával kapcsolatos döntés meghozatalában... De elnézést, nem akarok beleszólni az írószövetségek belső ügyeibe. Tekintsük ezt az észrevételt meg nem történtnek.
Az engem ért vádak mintha némi romantikus dicsfényt is kölcsönöznének személyemnek. Mintha váratlanul megjelentem volna oldalamon két Colttal, ormótlan csizmáimmal berúgva a lengőajtót és berontva a szalonba, Moldova György brutálisan szalonképtelen tréfáját ordítozva: Mi van itt, megint a Fiatal Alkotók Széchenyi Oszkár Köre ülésezik? Majd lesöpörve az írószervezetek kéziratait az asztalokról, krétával felírtam volna a söntés fölé a József Attila-díjasok ultimatív névsorát. Talán elkövetkezik az az idő is, amikor egy ilyen figura fog ülni az államtitkári székben. Én azonban szerényebb, szelídebb és szemérmesebb vagyok, nem ilyen vadnyugati hős, aki csakazértis szembe megy az egész kortárs magyar irodalommal. Ha szembe megyek, nem csakazértis, hanem mert meggyőződésem, hogy igazam van.
Amit nem értek: miért volt szükség erre a műbalhéra? Leülhettünk volna megtárgyalni a helyzetet előzetesen is. (Csaplár) Vilivel, (Szentmártoni) Jánossal, (Mezey) Katival, (László) Noémival, (Turczi) Pistával vagyok olyan viszonyban (és remélem, a többiekkel is), hogy bármit bármikor megbeszéljünk.
Hasznosabb lett volna, mint egy „dr. Réthelyi József” nevű fantommal levelezni, és egy Szőcs Géza-fantommal hadakozni. Hölgyeim, Uraim, egyet ígérhetek: akár államtitkár leszek, akár nem, mindig készen állok Veletek dialógust folytatni, és saját véleményemet megosztani körötökben irodalmunk bármely kérdéséről.
Boldog Zoltán
irodalmijelen.hu

2012. március 20.

Szőcs Géza: műbalhé a József Attila-díjasok listájának módosítása körüli vita
Műbalhénak nevezte Szőcs Géza magyarországi kulturális államtitkár az idei József Attila-díjak odaítélése körül kialakult vitát, s azt, hogy a javaslatot tevő írószervezetek kifogásolták: az általuk javasoltak helyett részben mások kapták az elismerést – adta hírül az MTI az Irodalmijelen.hu oldalra hivatkozva.
Idén Báger Gusztáv költő, Bálint Péter író, Böszörményi Zoltán író, költő, Iancu Laura költő, Kenéz Ferenc költő, Kabdebó Lóránt irodalomtörténész, Kiss Judit Ágnes költő, Krusovszky Dénes költő, Németh Zoltán költő, irodalomtörténész, Payer Imre költő, Széky János műfordító, Szilasi László irodalomtörténész, esszéista és Végh Attila költő, esszéíró részesült az elismerésben.
A Magyar Narancs on-line kiadásában a március 14-i díjátadót követően megjelent írás szerint a szaktárca tavaly is és most is 26 jelöltet kért az írószervezetektől, amelyből kiválaszthatják a „nekik tetsző” 13 díjazottat, de ezt a szervezetek mindkét alkalommal elutasították. „De akkor és most is ugyanaz lett a vége: egyszerűen kihúztak pár nevet a listáról, és beírtak újakat – tavaly négyet cseréltek, idén hatot” – írták. A Magyar Narancs a listáról kihúzott írók nevét is közölte (Fekete J. József, Kontra Ferenc, Nagy Gábor, Pollágh Péter, Ungváry Rudolf és a kolozsvári Egyed Emese), nem írták meg azonban, hogy helyettük kiket díjaztak.
Az idén díjazott Böszörményi Zoltán tulajdonában álló aradi irodalmi folyóirat internetes kiadásában Szőcs Géza – aki korábban maga is a lap munkatársa volt – felidézte: az írószervezetek javaslatai alapján 13 embernek kellett volna megkapnia a József Attila-díjat. „Ebből a 13-ból személyes döntésem alapján 6 alkotó nevét hátrább soroltam, és beemeltem helyettük 6 másik nevet arról a listáról, amelyen ugyancsak az írószervezetek jelöltjei szerepeltek, de még nem rangsorolva” – fogalmazott az államtitkár. Kiemelte: ezelőtt 10 évvel a díjról a miniszter döntött az írószervezetek javaslatainak figyelembevételével. „Ekkor alakult ki az a gyakorlat, hogy az évente 13 díjra az írók 26 személyt javasolnak.
A miniszter ebből választotta ki a 13 nevet, illetve művészt, akik aztán átvehették a díjat. Később a gyakorlat megváltozott: az írók továbbra is egy 26 névből álló listát véglegesítettek, de a minisztérium minden további nélkül átvette innen az első 13 nevet, vagyis aggály és vita nélkül elfogadta a névsort, egyben rangsort” – jegyezte meg az államtitkár.
Szőcs véleménye szerint ez a szokásrend a minisztériumot 100 százalékosan eljelentékteleníti, „bólogatójánossá fokozza le, postás- vagy postaládaszerepre minimalizálja”. Szőcs Géza az aradi lapnak felvázolt egy javaslatot is. „Vállalom, hogy az általam javasolt 6 író és költő műveiből még idén megszerkesztek egy olyan antológiát, amely talán világosabbá teszi, miért rájuk esett a választásom. Ezzel szemben felkérem az írószervezeteket, hogy az általuk promotált 7 díjazott és 6 nem díjazott művész írásaiból is állítsanak össze ők maguk egy-egy antológiát. Attól kezdve fogjuk majd tudni, mit gondoljunk értékről, értéktudatról, minőségről” – vélekedett az államtitkár.
Krónika (Kolozsvár)

2012. március 26.

Vendég volt a házigazda
Kőrössi P. József (KáPéJé) költő, könyvkiadó volt a Várad folyóirat Törzsasztal sorozatának vendége. A nagyváradi est amúgy szokásos házigazdáját és kérdezőjét ezúttal Szűcs László, a Várad főszerkesztője kérdezte. A beszélgetésre az az évforduló adott alkalmat, hogy a nagyváradi születésű KáPéJé pontosan harminc évvel ezelőtt hagyta el Romániát. „Fejembe vettem a világot, meg akartam mutatni, meg akartam csinálni magamat” – fogalmazott. KáPéJé meghitt családias hangulatban mesélt nagyváradi gyerekkoráról, fiatal éveiről, írói, könyvkiadói, budapesti és vidéki életéről. A sors fintora, hogy pont abban az iskolában, az Ady Endre Líceum könyvtártermében zajlott a beszélgetés, melyből kicsapták. Mint megvallotta: teljes joggal. „Nem tanultam, csavarogtam” – mesélte. Korán, már 17 évesen közölt, első írásait a nagyváradi Fáklya, Ifjúmunkás és Igaz Szó hozta le.
Ezúttal Szűcs László ült a kérdezői, KáPéJé a „vendég”-helyre
Az iskolát követően postai távirat-kézbesítőnek állt, s hat évig szállította ki a különböző táviratokat, képeslapokat. Ezekben az években megalapította a Kortárs Színpadot, a műkedvelő diákokból, fiatal munkásokból, értelmiségiekből álló színtársulatot a nagyváradi Szakszervezetek Művelődési Házában. 1979-ig nem kapott útlevelet, ekkor váratlanul megkapta, és 1982-ben névházasság segítségével Magyarországra települt. Budapesten a József Attila Kör elnöke, majd az írószövetség titkára lett. Az írószövetségnek komoly szerepe volt a rendszerváltásban, itt ismerkedtek meg és váltak barátokká Göncz Árpáddal. Jelenleg a Noran Libro kiadót vezeti. Vidéken, egy festői, dimbes-dombos Nógrád megyei kis faluban szeret élni, ahova, ha csak teheti, leutazik. Van úgy, hogy hetente háromszor is oda vonul írni, valamint kiadandó kéziratokat olvasni és pihenni két kutyájával, Kátyúval és Buckával. Itt gyakran előfordul, hogy 4–5 napig senkihez sem szól békés magányában – mondta. A bensőséges, baráti hangulatú Törzsasztal Kőrössi egyik készülő írásának felolvasásával zárult, melyet vidéki és városi élete ihletett.
Totka László
Új Magyar Szó (Bukarest)

2012. március 28.

Nyelvőrző – „s midőn az ember érti már / sorsának szent zenéjét, / ajkát szavakra nyitja meg, / hogy mások is megértsék”
Aranka György Nyelv- és Beszédművelő Verseny, XVII. országos szakasz
Március 23-án, pénteken kezdődött, és egész hétvégén zajlott Kolozsváron az Aranka György Nyelv- és Beszédművelő Verseny XVII. országos szakasza, amelynek mottója a címben idézett Csanád Béla-versrészlet volt, házigazdája pedig hagyományosan az Apáczai Csere János Elméleti Líceum. A versenyt azon iskolák diákjai számára hirdették meg, ahol beszédművelő körök működnek; a felhívás sikeresnek bizonyult, hiszen Erdélyből és a Partiumból 19 beszédművelő kör képviseletében 80, a magyar nyelvet szerető nyelvművelő diák és felkészítő tanára vett részt a vetélkedőn.
Késő délután a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében újra felcsendült a Szivárvány havasán című népdal, az Aranka György Nyelv- és Beszédművelő Verseny ünnepi nyitánya. A gyönyörű, sokakat megható népdalt ezúttal Csüdöm Tímea, az Apáczai-líceum XI. osztályos tanulójának előadásában hallgathattuk meg, majd Adorjáni Zoltán lelkész, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dékánjának áhítata következett. Lászlóffy Aladár Nyelvében él... című írását Szabó Eszter harmadéves bölcsészhallgató adta elő.
A rendezvényt Egyed Emese, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének professzora, a Georgius Aranka Társaság elnöke nyitotta meg, aki a meghívottak köszöntése után a bírálóbizottság tagjait mutatta be. A Nevelési, Kutatási, Ifjúsági és Sportminisztérium képviseletében Várady Izabella magyar nyelv és irodalom oktatásáért felelős szakreferens méltatta a rendezvényt, kitérve a helyes beszéd fontosságára.
„Az anyanyelv szabaddá teszi a gondolatot”
A vendéglátók nevében Vörös Alpár iskolaigazgató köszöntötte az egybegyűlteket, hangsúlyozva, hogy jó érzés erdélyi magyarnak lenni. Wacha Imre, Lőrincze Lajos-díjas főiskolai docens Pál apostolt idézve arra biztatott mindenkit: szeressük anyanyelvünket, hiszen „szavam lehet zengő érc vagy pengő cimbalom, ha szeretet nincsen én bennem, semmi vagyok”. Az anyanyelv örömet szerez, ha sokféleképpen használják, szabaddá teszi a gondolatot, fűzte hozzá. A megnyitó befejező mozzanataként megzenésített verseket és zsoltárokat adott elő a Református Kollégium kórusa.
Másnap, szombaton reggel 8 órakor vette kezdetét a vetélkedő a vendéglátó líceum három tanteremében. Az Édes anyanyelvünk kategória résztvevői nyelvtani, nyelvhelyességi, helyesírási, illetve stilisztikai feladatokat kaptak; a Szép magyar beszéd versenyzőinek szövegjelöléssel, szövegértéssel és értelmezéssel kapcsolatos feladatokat kellett megoldaniuk; a Versben bujdosó kategóriában indulók kreatív szöveggyakorlatokkal, versírással próbálkoztak (mindhárom kategória két, illetve három fordulóból, egy írásbeli és egy vagy két szóbeli próbából állt). A feladatok megoldására két óra állt rendelkezésre; ezalatt a tanároknak, meghívottaknak Keszeg Anna és Zörgő Noémi, a BBTE oktatói(Képi retorikák: a vizuális írástudás alapjai), továbbá Virginás Andrea, a Sapientia EMTE adjunktusa (A sztori világa – mindennapi történeteink) tartott előadást, majd elkezdődött a Georgius Aranka Társaság Közgyűlése.
Szóban is helyt kellett állniuk
Az Édes anyanyelvünk versenyzőinek egyet-egyet kellett kiválasztaniuk a megadott témák közül, majd rövid felkészülési idő után a bírálóbizottság és a közönség előtt beszéltek azokról. A Szép magyar beszédben résztvevők egy előkészített, szabadon választott szöveget olvastak fel, majd első olvasatban tolmácsolták Wacha Imre írását. A Versben bujdosókategória versenyzőinek egy-egy előre megtanult verset kellett előadniuk, itt Dsida Jenő és József Attila versei közül válogathattak. Ezt követően a IX–X. osztályos diákok Orbán Ottó Érdeklődő, a XI–XII. osztályosok pedig Somlyó GyörgyA múzsa csókjai – mint isten útjai – kiszámíthatatlanok P. J.-nek című versét szavalták el.
A délelőtti próbák után a versenyzők felszusszanhattak, a bírálóbizottságok tagjai pedig munkához láttak. Délután elhangzott a Táborba hívó szó, és a tavalyi III. Aranka-tábor vetítettképes összefoglalóját is megtekinthettük. Ezután az Édes anyanyelvünk kategória kiértékelésével kezdődött a szakmai elemzés: mint kiderült, az írásbeli nyelvhasználati feladatai okoztak ugyan némi fejtörést a diákok többségének, a nyelvtani résznél azonban jól teljesítettek. A szóbeli kiértékelésénél Keszeg Anna a beszéd közbeni nonverbális kommunikációt emelte ki pozitívumként, illetve a szövegre figyelésre intette a versenyzőket.
A Szép magyar beszéd verseny szövegértelmezési feladatának értékelését Siposné Virág Erzsébet tartotta, majd Kerekes Barnabás, az Anyanyelvápolók Szövetségének társelnökeismertette a szövegjelölési példamondatok helyes megoldásait. A Versben bujdosó kiértékelésén megtudtuk, hogy a fiatalok többsége számára az utolsó feladat bizonyult a legnehezebbnek, amelyben Balassi-strófát használva kellett háromszakaszos verset írniuk, kedvenc énekesükről. A szóbeli fordulóról Albert Júlia színművész számolt be, a hanghordozás és a légzés fontosságát hangsúlyozva. A kiértékelő záró mozzanataként Lestyán Attila, a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum XI. osztályos tanulója Dsida Jenő Hulló hajszálak elégiája című költeményét szavalta el.
A hosszú versenynapot musical zárta, a Frank L. Baum műve nyomán Zalán Tibor átdolgozásában készült, Puskás Zoltán által rendezett Óz, a nagy varázsló című előadás, amelyet a Kolozsvári Állami Magyar Színházban láthattunk.
„Nyisd ki a szemed, s figyelj, nagy erővel…”
Március 25-én, vasárnap reggel került sor a díjak kiosztására és a záróünnepségre. Ferenczes István Szerelmes vers című művét Buchman Wilhelm, a Református Kollégium XI. osztályos tanulója adta elő elsőként. Egyed Emese elmondta: kellemes együttlétet, sikeres versenyt tudhatunk magunk mögött, ami nem csoda, hiszen az Aranka György Nyelv- és Beszédművelő Verseny a szakmai együttlét lehetősége.
A magyarországi küldöttség részéről Kerekes Barnabás méltatta a rendezvényt, kifejtve: napjaink modortalansága, igénytelensége, durvasága ellen kellene összefognunk, hogy megőrizhessük, „ami még emberi ebben a világban”. Szavaira rímelt a két legutóbbi magyarországi anyanyelvi tábor útravalóul idézett jelmondata: „Építsünk hidat, tiszta szavakból, határok fölé” valamint: „Attól vagy ember, hogy különb tudsz lenni”. A tanár úr szavait a díjkiosztás követte; az értékes jutalomkönyvek mellett az Édes anyanyelvünk első kilenc helyezettje és a Szép magyar beszéd első tíz helyezettje részt vehet a Kárpát-medencei döntőn, Sátoraljaújhelyen, illetve a győri Kazinczy-versenyen. Várady Izabella köszönetet mondott a résztvevőknek és szervezőknek, majd kiemelte: a visszatérő versenyzők azt bizonyítják, hogy a diákok magukénak érzik az Aranka-vetélkedőt.
Befejezésül Márai Sándor Figyelj című írását idézte Vörös Alpár: „Ne akarj nagyon szépet, sem különösen meglepőt, sem vészesen egyénit és eredetit mondani. Nyisd ki a szemed, s figyelj, nagy erővel. Aztán hunyd be a szemed, és emlékezz, nagy erővel. Aztán hallasz egy hangot, látsz egy arcot vagy egy tájat, valami dereng… Akkor írjál nagyon lassan, gondosan. A többit bízd Istenre.”
TÖRÖK KAROLA
Szabadság (Kolozsvár)

2012. március 28.

Iancu Laura: magánvéleményem az, hogy nincsenek csángók. – Interjú
Iancu Laura (1978-, Magyarfalu) költő, író, óvópedagógus, hittantanár, politológus és a közelmúltban szerezte meg a doktorátusát a PTE néprajz szakán. A következő könyve az Ünnepi Könyvhétre várható, március 15-én József Attila-díjjal jutalmazták – „…A magánvéleményem az, hogy nincsenek csángók. Persze, dehogyis nem, hogyne volnának, vannak. Az én értelmezésemben moldvai magyarok vannak, a csángóság pedig állapot. A népcsoport s ezáltal a nyelv, a kultúra valamikor leszakadt, és elindult a saját útján, minden természetes és nem-természetes hatás, inspiráció a román közösségből, nyelvből, kultúrából érkezett. A moldvai csángók Moldvába települt – többnyire – erdélyi magyarok és székelyek. Mint földrajzi kategóriát, kulturális jegyet kifejező fogalmat elfogadom a csángó szót, de tudjuk, hogy csángóknak nevezik a gyimesieket, a barcaságiakat, olykor a Déva és Bácska térségében élő menekült vagy telepes székelyeket, tehát azokat, akik kiszakadtak a tömb magyarságból. A csángó problematikához, a probléma gyökeréhez az is hozzátartozik, hogy a másság jegyét és fogalmát kívülről ragasztották a moldvai magyar népcsoportra…” (univpecs.pte.hu)
Erdély.ma

2012. március 29.

Elhunyt Fodor Sándor, a Csipike, az óriás törpe írója
„Elhunyt Fodor Sándor József Attila-díjas író, műfordító; az erdélyi magyar irodalom kiemelkedő egyéniségét életének 85. évében március 29-én, csütörtökön hajnalban érte a halál” – közölte a kolozsvári Szabadság című napilap internetes oldalán (HVG)
Hvg.hu

2012. március 30.

Búcsú Csipike bácsitól
A legszebb mesék mindig a nagy-nagy fájdalomból születnek, mondja Csipike, mindannyiunk gyermekkorának bölcs törpéje. Az erdélyi magyar irodalmi élet is fájdalommal búcsúzik a mesefigura megalkotójától, Fodor Sándortól. A József Attila-díjas író, életének 85-ik évében csütörtökön hajnalban hunyt el.
Orbán János Dénes író, költő
„Egy csodálatos embert veszítettünk el ma éjszaka. Azért nem mondom, hogy az írót veszítettük el, hiszen a remekművek azok megmaradnak és Fodor Sándort mindig olvasták, most is olvassák és olvasni fogják és pedig tömegek viszont személyisége, egyénisége, karizmája lenyűgöző volt. Azt hiszem életemben nem találkoztam egy ennyire kedves, kellemes alkotó emberrel, aki írói nagyságát ilyen szerénységgel tudta hordozni.”
1951 és 1956 között a kolozsvári Irodalmi Könyvkiadó szerkesztője. 1956-ban a Napsugár gyermekirodalmi folyóirat alapítói közé tartozott és 55 évig, a legutolsó lapszámig, úgyszólván a halála percéig írt a Napsugár gyermeklapnak. Csipike, a kedves törpe itt válaszolt a Csipike postája rovatban a gyermekek leveleire.
Fodor Sándor író (1927-2012)
”Tündéri leveleket kaptam. Az egyik azt mondja, gyere el Csipike,vágunk disznót meg még ki tudja mi minden jóval várnak, s aszondja, mondom Csipike, gyere el, nem fogod megbánni, hahaha S akkor mindig azt válaszolom, hogy én mennék, mennék csak mindig attól tartok, hogy valami rossz felnőtt zsebretesz vagy egy kutya felkap és elvisz, éppen ezért helyettem az íróbácsik, írónénik mennek..hát így szórakozom én is miközben írom a Csipike postáját.”
Az ember, akinek finom humora, szellemessége és műveltsége lenyűgözte fiatalabb írótársait is, elment, Csipike viszont itt marad közöttünk, mondja a Napsugár főszerkesztője, Zsigmond Emese.
Zsigmond Emese főszerkesztő, Napsugár, Szivárvány
”A gyermekek, akik nagyon bátrak és néha hajmeresztő kérdéseket is fel tudnak tenni ezt is megkérdezték leveleikben Csipikétől, hogy Csipike te hogyan születtél, hol van az anyukád és hogy fogsz meghalni. Sanyi bácsi nagyon szellemesen és diplomatikusan azt válaszolta, hogy én nem anyától születtem, engem az íróbácsi fantáziája teremtett meg és nem fogok meghalni úgy, mint az emberek, hanem elmegyek a lomhullással és akkor megyek el, amikor ti már engem nem olvastok.”
Fodor Sándor írót hétfőn délben kísérik utolsó útjára a kolozsvári Házsongárdi temetőben.
Székely Blanka
Erdély TV
Erdély.ma

2012. április 2.

Extra Hungaiam…
Magyarország szuverenitásának állandósult hangoztatásával Orbán Viktor Trianont szentesíti. Körülöttünk, Ukrajna kivételével az Európai Unió tagállamai terülnek el. Szerbia most kap zöld jelzést, mert be akar kerülni oda, ahonnan mi kifelé tartunk. A Fidesz-kormány bezárkózik a szuverenitásba, a két világháborúban kijelölt határok közé, ahelyett, hogy Trianon meghaladására törekedne.
Jó lesz újra a határnál álldogálni órákat, ha Kolozsvárra vagy Komáromba, netán Bécsbe akarunk menni. Az Európai Unión kívüli országok utasainak kijelölt folyosóban várni a repülőtereken a bejutást az európai városokba. Mert a szuverenitás ezzel jár. Jól belezárkózunk. Se ki, se be. Legfeljebb hosszas várakozással a drágán megfizetett vízumért, kijelölt átkelőhelynél, megadott időintervallumban majd kiutazhatunk Olaszországba. A fedő visszakerül a fazékra. Szuverénül itthon vállalhat munkát mindenki a Fidesz által teremtett egymillió munkahely valamelyikén, és nem kell félni, hogy az orvosok elmennek, mert természetesen mi befejeztük a munkaerő, az áruk, az eszmék szabad áramlását.
Az eredetileg a Jobbik által követelt Károlyi-szobor internálását - sok más jobbikos követeléssel együtt - magáévá tette a Fidesz. Így a Jobbiktól elcsent "Nem leszünk gyarmat!" szlogen, a békemenetelők molinóján feszülve is szervesült a Fidesz politikájába, hiszen a kormány úgy véli, ez biztosítja újra a kétharmados támogatottságát. De a nem leszünk gyarmat, szuverének vagyunk - bebetonozza Trianont. Jobban, mint azt megálmodói valaha gondolták.
Mi magyarok önként mondunk le arról, hogy a 2004/2007 óta átjárható határok, a közös régiófejlesztések, intézményfejlesztések, infrastruktúra-építés lehetőségeit kihasználva meghaladjuk, amit a XX. századi jobboldali kormányok felelőtlen politikájukkal kétszer is elhibáztak, mérhetetlen szenvedést okozva elsősorban a határokon kívül került magyarságnak, de a megmaradt ország lakosságának is.
Az IMF-tárgyalások lebegtetésével, a Fidesz Morvai Krisztina Jobbikos EP-képviselő Magyarország EU-ból való kilépésének követelését is teljesítheti. Igaz, akkor Morvai is csomagolhat Brüsszelben, s csak az ELTE Jogi Karán hirdetheti a forradalmi ifjúságnak az igét. Lesznek hallgatói.
De nem lesznek gyarmati áruk. Sőt, áruk sem. Mert nem lesz import sem, meg export sem. Extra Hungariam non est vita. Nem kufárkodunk idegenszívűek módjára - idegenekkel. Lesz viszont hiánygazdaság, óriási munkanélküliség. A 2007-2013 közötti 8000 milliárd forintos európai uniós forrásból 2500 milliárdot használtunk fel eddig, ám sajátos módon fel vagyunk háborodva a 2013-ra tervezett kohéziós források harmada visszatartásának még a gondolatára is. Mert ugyan kilépünk az EU-ból, de a "píz, az jár".
Így lehet a demokráciadeficitet átalakítani nemzeti szabadságharccá. Politikailag ügyes, s az, hogy nem oldja meg a gazdaság zsugorodását, a holnap gondja. Legfeljebb kettős állampolgárok leszünk! Nem hiába volt a sietség, hiszen mi is lehetünk magyar-román, magyar-szlovák stb. állampolgárok. S akkor a csavaros észjárásunkkal mi kint is vagyunk, meg bent is leszünk az EU-ban.Thomas Mann, az a "fehérek közt egy európai", egykor arról beszélt: nem német Európát, hanem "európai Németországot" szeretne!
Hol vagyunk mi egy európai Magyarországtól? - ahol a fülkeforradalmárok József Attila szobrát is eltávolítanák a Duna mellől. A honvágy a hazába megszűnik a kisajátított tér világában. Az elveszett presztízst pedig bóvli országnak, bóvli elnökkel nem lehet visszaszerezni.
Törzsök Erika szociológus. Népszava

2012. április 3.

Eltemették a Csipike íróját
Százak búcsúztak hétfőn délután Fodor Sándor József Attila-díjas írótól, számos novelláskötet, regény, színdarab, és a rendkívül népszerű Csipike című meseregény-sorozat szerzőjétől a kolozsvári Szent Mihály-templomban. Az erdélyi magyar irodalom kiemelkedő egyéniségét Kolozsváron, a Kismezei temetőben helyezték örök nyugalomra, a gyászmisén az erdélyi magyar közélet elöljárói – politikusok, írók, költők, értelmiségiek – mellett Fodor Sándor román pályatársai is végső búcsút vettek az alkotótól.
gyászmisére délután egy órakor a főtéri Szent Mihály-templomban került sor, Jakab Gábor kolozsvár-kerekdombi plébános mondott gyászbeszédet, majd délután fél háromkor a Kismezei temetőben a politikusok, pályatársak is elbúcsúztak a szerzőtől.
Kelemen Hunor művelődési miniszter úgy fogalmazott: Fodor Sándor halálának híre döbbenetet és fájdalmat okozott. „Soha nem kereste a reflektorfényt, de jelenléte több volt, mint egyszerű itttartózkodás. Hálásak lehetünk a sorsnak, a teremtőnek, hogy kortársaként nemcsak a műveit olvashattuk” – hangzott el többek közt a tárcavezető beszédében. Kiemelte: a Csipike Fodor Sándort a világirodalom nagyjai közé emelte.
Az Erdélyi Magyar Írok Ligája és az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy képviseletében Orbán János Dénes költő, író búcsúzott az írótól. „Azon ritka írók sorába tartozott, aki úgy lett klasszikus, hogy közben nem volt polgárpukkasztó” – jellemezte Fodor Sándor munkásságát Orbán János Dénes.
Zsigmond Emese, a Napsugár gyermeklap főszerkesztője így búcsúzott a folyóíratot alapító Fodor Sándortól: „Úr volt az elvtársak között is: a jómodor arisztokratája.”
A Magyar Írószövetség részéről Erős Kinga, a Romániai Írószövetség képviseletében pedig Adrian Popescu vett végső búcsút a halhatatlanná vált pályatárstól.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

2012. április 5.

Tarló(s)hántás
Pistinek nem tetszik Attila. Igaz, nincsenek is egy súlycsoportban. Pistinek és pajtásainak nem tetszik Mihály sem. A pajtások Pistivel a púpjukon sem nyomnak annyit a latba, mint Mihály egymagában. Pistinek sok minden nem tetszik, de mit tegyünk, ő csak egy szürke inzsellér, akit a városi csínytevések löktek a felszínre, meg az, hogy a városnak már nagyon nem tetszett Gábor, aki legalább húsz évig volt osztályelső.
Mielőtt valaki nekilátna azonosítani (nem beazonosítani, ahogyan most Pistiéknél divat mindenhez hozzácsapni a be igekötőt), vajon melyik bolyais vagy dögis osztályról van szó, elárulhatom, hogy nem a barátságos erdélyi tájakon játszódik a történet. Kissé odébb, ahol plagizálnak. Nem mintha nálunk nem lenne elég plágiumvád, elég, ha csak a MOGYErósban bóklászunk, de most a székesfővárosra gondolunk, ahol plagizálnak a fiúk. Más szóval: megismétlik az 1945-1948-as, 1989-90-es döntőket.
Vágod már, haver? Megvilágosodott már a burád? Igen, arról beszélek, hogy a Pisti mérnök tarol. Szobrot irtogat, akár a gyomot. Térrendezés ürügyén elszállíttatta József Attilát, elhurcolta, máshová kívánja áthelyezni gróf Károlyi Mihály szobrát. (Akit mellesleg Trianonért okolnak, holott a szerződés megszületésekor már régen száműzetésben élt, éppen Horthy Miklós kormánya írta alá a szégyenletes okmányt nemzetközi kényszer hatása alatt.) Szóval fontos, hogy a székesfővárost ne rondítsák el a magyar haladás és demokrácia jelképes alakjai. A jó irodalomé sem. Gondolom, nemsokára eltávolítják Raoul Wallenberg szobrát Budáról, majd József Attilát kiemelik a tankönyvből és száműzik a tantervből, helyette p.o. beteszik Vízváry Mariskát, aki mégiscsak művészember volt, színésznő és az össznépi zabát jobbnál jobb (nem balnál balabb) falatokkal gazdagította, hadd Kövéredjen a nép s az ország.
Ha már a pártpolitika belekottyintott a szellemi életbe, a történelmet és jelképet átrendezi, miként a komcsik is tették hét évtizeddel ezelőtt, ne feledkezzünk meg Kossuth Lajos szobrának eltávolításáról sem. Miként azt Gerő András történésztől is tudjuk, nem ez a szobor állott a keresztény kurzus idején a parlament előtt. És egyáltalán Kossuth gyanús, ugyanis nem vett részt a magyar életben 1849 után, hanem élte nagyobbik felét a szabadkőműves, rohadt liberális Nyugaton töltötte, az emigrációból agitált a kiegyezés és a fennálló Ferenc József-i rendszer ellen. Ha már akkor lett volna IMF, nos, minimum annak az elnöke lett volna.
Szóval tarolós Pisti szoborritkításba fogott, amit más hasonló akciók is követni fognak, amivel helyreáll a régi rend a székesfővárosban, és végre megszabadulhat Pest, Buda és Óbuda a bűnös jelzőtől.
Bár én tamáskodom: József Attila szobra újra méltó helyen fog állni nemsokára, miközben régészek azért túrják fel a Kossuth teret, hogy kiderítsék, ki is az Tarlós Pisti, a kultúrbarbár?
Sebestyén Mihály. Népújság (Marosvásárhely)

2012. április 7.

Kortárs erdélyi költők versei az ETV-ben
József Attila születésnapjának évfordulóján Verspercek szinesítik az Erdély TV műsorát. Félóránként egy-egy vers hangzik majd el, melyet a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Másodéves és Mesteri Színész szakos hallgatói adnak elő.
A kortárs költők verseit a hallgatók maguk választották, ki-ki a saját belső indíttatása alapján.
Az összeállítások a KultúrPart és az Erdélyi Magyar Televízió közreműködésével készültek: Kátai István művészeti vezető irányításával, a televízió eszközeivel.
Ünnepeljék április 11-ét, a magyar költészet napját, az Erdélyi Magyar Televízióval!
Az elhangzó versek költőinek névsora:
Kovács András Ferenc
Bencze Mihály
Varga Melinda
Rafi Lajos
Kányádi Sándor
Orbán János Dénes
Fekete Vincze
Zudor János
Benő Attila
Halmosi Sándor
Farkas Welmann Endre
Király László
Szőcs Géza. Nyugati Jelen (Arad)

2012. április 13.

A megértés vidékein
Böszörményi Zoltán író, költő úgy véli, a sikeres kommunikáció képes otthonosságérzetet teremteni manapság
Aradi származású beszélgetőtársunk változatos életutat mondhat magáénak, szakmai pályája is több fordulóponton vezetett át máig, amikor több időt és alkotó energiát szentelhet már az írásnak, illetve az Irodalmi Jelennél végzett főszerkesztői munkájának. Az utóbbi években gyakoribbá vált megjelenésű, más nyelvekre is lefordított köteteinek egyfajta következménye is lehet az idén számára odaítélt József Attila-díj. Ennek az elismerésnek az elnyeréséről, irodalmi munkájáról, annak társadalmi hátteréről kérdeztük Böszörményi Zoltánt.
Az idei József Attila-díj kiosztása körül megbolydult az írótársadalom. Hogyan látja, miért?
- A témáról sok helyen, az Irodalmi Jelenben is bőséges anyag olvasható. Jegyzetek, hozzászólások tömkelege jelent meg. Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke közvetlenül a díjak kiosztása után a Népszabadság munkatársának megjegyezte: valamennyi, idén díjazott alkotó munkásságát nagyra becsüli… Szerintem ez a fontos.
Az Irodalmi Jelen kezdőoldalán örökös munkatársként szerepel Faludy György és Méhes György. Mi ennek a magyarázata? Világirodalmi nagyságuk? Vagy személyes kötődések is?
- Mindketten az Irodalmi Jelen munkatársai voltak életük végéig. Faludyval, ha nem is szoros, de baráti kapcsolatban voltam. Többször meghívtam Aradra, kétszer el is jött. Az Irodalmi Jelen harmadik oldala az övé volt. Sok versét első közlésben hoztam. Méhes Györggyel már nem voltam ennyire szerencsés. Amikor a laphoz került, már válságossá vált az egészségi állapota, így kevés irodalmi szöveg jelent meg tőle.
Az Örvényszárnyontól a Regálig ível eddigi szerzői pályája. Hol jelent meg az első kötete?
- Első két kötetem a bukaresti Litera Kiadónál jelent meg, saját költségemen. Messze voltam Kolozsvártól, Marosvásárhelytől, Bukaresttől, nem tartoztam semmilyen irodalmi táborhoz. Ahogy Kányádi Sándor egyszer megjegyezte, nem voltam senkinek „fia-borja”, vagyis rokona, ismerőse.
Élete meghatározó döntése volt határátlépése. Milyen okok, körülmények játszottak közre ebben?
- Regál című regényemet hozom fel válaszul. Erről szól. Ámokfutás volt. Talán azért is sikerült. Az érzés, a soha vissza nem térő hangulat, a reménytelenségnek a megismételhetetlensége még feldereng, néha megjelenik álmomban. Harminc év távlatából azonban megszelídülnek az emlékek is. Átlényegül a megélt tragédia. Elidegenedik az ember tőle.
Aradtól Torontóig hosszú volt az út, hát még aztán vissza...
- Sok mindent kiírtam magamból. A Míg gondolom, hogy létezem (Vanda örök) és Az éj puha teste szövegkorpuszában ez benne van. Az önéletrajzi elemek, a valóság és a fikció keveréke nem díszítőelemek, hanem az életem mozaikkockái.
Mi kell a meggazdagodáshoz: tehetség, szorgalom, szerencse? Ön gazdagnak érzi-e magát?
- Az anyagi helyzetemnek semmi köze hozzám, az alkotóhoz. A megírt szövegeimhez sem. Úgy vélem, lelkileg nagyon gazdag ember vagyok, és odafigyelek másokra is. Anyagi forrásaim egy részét pedig arra fordítom, hogy fenntartsam a Nyugati Jelen című régiós napilapot. Öt megyében jelenik meg, szórványban. 1997 óta – akkor vettem meg – sokszor tönkrement, meg kellett mentenem, hogy magyar nyelvű újságunk legyen, hogy folytassuk elődeink munkáját, továbbvigyük a hagyományt. Az Irodalmi Jelent is én finanszírozom. Büszke vagyok irodalmi lapunkra. Hányatott történelmünk során nem sok ehhez hasonló indult Aradról.
Most már akár nyugodtan pihenhetne a babérjain - ehelyett alig látszik ki teendői közül.
- Már gyerekkoromban is sokat dolgoztam. Számomra a munka olyan, mint másoknak a levegő. Nem tudok meglenni nélküle. Az értelmes munkát szeretem, amelyiknek van látszatja, hozadéka. Az írás számomra mindennél nehezebb. Ha kiállsz egy könyvvel a nagyközönség elé, az olyan, mintha gondolataidat, testedet pőrére vetkőztetnéd.
Ha újrakezdhetné, mit tenne másképpen?
- Ez meg sem fordult a fejemben. Minek kezdeném újra? Még tetemes anyag van bennem, amit meg szeretnék írni.
Az aradi magyar sajtó nemrég volt százötven éves. Alkalomhoz illő emléklappal tisztelgett a Nyugati Jelen. Mikor és hogyan indult a Jelen, a Nyugati Jelen, majd az Irodalmi Jelen? Miért éppen Aradon?
- Ezt az előbb részben már érintettem, az Irodalmi Jelen Könyvekről azonban nem beszéltem. Az ezredforduló évében Szőke Mária nagyváradi írónő adta az ötletet. Az ő novelláskötete volt az első könyvünk. Azóta közel hetven címünk jelent meg. Csak a nota bene kedvéért: Aradnak soha nem volt ilyen jelentékeny könyvkiadója... Az Irodalmi Jelennel pedig több lábon állunk. Van a portálunk, amely naponta frissül, nyomtatásban pedig a nyolcoldalas mellékletünk olvasható, ez havonta jelenik meg a Nyugati Jelenben. A százhúsz oldalas folyóiratunk szintén havi rendszerességgel lát napvilágot. Ez kapható a történelmi Magyarország területén. Ezen kívül elektronikusan lapozható formában és iPad-en is elérhetőek vagyunk.
Kányádi Sándor önnek régi barátja. Tavaly ön volt Budapesten, a születésnapján, legutóbb ő volt jelen az Irodalmi Jelen tizedik évfordulóján, a Fészek Klubban. Nemrég terjedelmes interjúval tisztelte meg az Irodalmi Jelent. Mióta ismeri, tiszteli, hogyan látja őt?
- Kányádi Sándort gyerekkorom óta ismerem. Akkoriban feljártam a Napsugárhoz. Ott jelentek meg első verseim és írásaim. Azóta kedves nekem. Sok jó tanácsot kaptam tőle az évek folyamán. Segített, ahol tudott. Teljesítménye a magyar irodalomban egyedülálló. Nemcsak költészete kimagasló és értékes, hanem nevelő szerepe is példátlan. Nem ismerek olyan költőt történelmünk folyamán, aki annyi generációt nevelt, oktatott, tanított, nem csupán versre, de anyanyelvre és hazaszeretetre is. Szorítok neki, hogy megkapja az irodalmi Nobel-díjat.
Ismert, hogy ön Lászlóffy Aladár felfedezettje, és az is, hogy egész fiatalon Kolozsváron tanult. Milyen volt akkor a „kincses városban”?
- Ötvenegy évvel ezelőtt kerültem a kolozsvári balettintézetbe. Akkor csak ez és a bukaresti működött Romániában. Apám íratott be, majd hét évre rá ő vett ki onnan. Azok voltak gyermekkorom legszebb évei. Két színházba, két operába, két irodalmi körre jártam osztálytársammal, Molnár Gusztival. (Nem a filozófus és politológus Molnár Gusztávról van szó.) Vasárnap délelőttönként pedig koncertre kellett mennünk, mert zongoratanárnőnk ezt parancsolta. A filmszínházak azokban az években vetítették Antonioni, Fellini, Pier Paolo Pasolini, Zeffirelli, Vittorio de Sica, Truffaut, Buñuel alkotásait. Tüntettünk a vietnami háború ellen, írtuk a verseket, s szaladtunk a Napsugár szerkesztőségébe, hogy ott megmutassuk valakinek. Így kerültem egy szép napon Lászlóffy Aladár elé. Három versemből egyet kiválasztott, az meg is jelent egy hónapra rá. Ezt követően kaptam egy mesekönyvet, Fodor Sándornak a Csipike, a gonosz törpéjét, és gyöngybetűkkel ezt írták az első oldalra: Böszörményi Zoltánnak, a Napsugárban megjelent ügyes verséért. A szerkesztőség. Pecsét, aláírás. Ez volt az első irodalmi sikerélményem.
Valójában hol él most, hol az otthona? Barbadostól Monacóig és Aradig hétköznapi szemmel fényévnyi a távolság. Hogyan bírja az utazást, a munkát, mindazt, ami ezzel jár?
- Ahol meg tudom értetni magam, és ahol megértenek, otthon érzem magam. A sikeres kommunikáció otthonérzetet teremt. A repülőjáratok megszüntették a távolságokat. Már nem idegesít az utazás. Tavaly ősszel egy hónapra Barbadosra hoztam kisebbik lányomat, Pannát. Aztán vissza kellett vinnem Pestre. Este hatkor felültünk a londoni járatra, másnap délben Pesten voltunk. Következő reggel hatkor felszálltam a londoni gépre, két óra múlva járatot cseréltem, és aznap délután megérkeztem Barbadosra. Egyáltalán nem voltam fáradt.
További tervei?
- Meg szeretnék írni még néhány könyvet, és jól érezni magam ebben a világban.
Böszörményi Zoltán (1951, Arad)
Író, költő, lap- és könyvkiadó-tulajdonos, szerkesztő. Tanulmányait a Kolozsvári Balettintézetben kezdi, az aradi 3-as számú líceumban (ma: Csiky Gergely Főgimnázium) érettségizik. Pedagógusként, majd építőtelepen dolgozik, aztán 1975-től Nyugatra szökéséig az aradi Vörös Lobogó napilap korrektora. Torontóban, a York egyetemen diplomázik, jelenleg is kanadai állampolgár. A Luxten Lighting Co. vállalat alapítója (1993) és főrészvényese 2003-ig. 1998-tól az Aradon megjelenő Nyugati Jelen napilap, 2003-tól az Irodalmi Jelen Könyveket kiadó vállalkozás tulajdonosa. 2001-től az Irodalmi Jelen című irodalmi-művészeti kiadvány főszerkesztője. Utóbbi könyvei közül: Az éj puha teste (2008), A semmi bőre (2008), Halálos bűn – Párpercesek (2010), Majorana helyzetjelentése a tökéletes boldogságról (2010), Regál (2011).
Hevesi Mónár József. Új Magyar Szó (Bukarest)

2012. május 2.

Áder János Magyarország köztársasági elnöke
A Fideszes politikus, aki egyedüli jelölt volt a tisztségre, 262 támogató szavazatot kapott a titkos voksoláson.
A szavazólapot 307 képviselő vette fel. A 302 érvényes voks közül Áder János 262-őt kapott, negyvenen nemmel szavaztak. Az ellenzéki pártok közül csak a Jobbik vett részt a szavazásban, a párt korábban azt közölte, hogy képviselői nemmel voksolnak.
A megválasztásáról szóló házelnöki bejelentés után Áder János letette államfői esküjét. Áder János május 10-én lép hivatalába, ő lesz az ötödik köztársasági elnök a rendszerváltás után.
Áder: Magyarország népe sikerre született
Magyarország népe sikerre született – jelentette ki parlamenti beszédében Áder János, miután az Országgyűlés szerdán megválasztotta őt köztársasági elnökké.
Az új államfő szerint ahhoz, hogy valóban siker koronázhassa a törekvéseinket, „néhány dolgot el kell még rendeznünk magunk között, amelyeket eddig elmulasztottunk". József Attilát idézve úgy fogalmazott, „a múltat be kell vallani". „Végre nekünk is helyre kell tennünk tévedéseinket, tanulnunk kell kudarcainkból" – hangsúlyozta.
Mádl Ferenc szavaiból a belső béke fontosságának hangsúlyozását emelte ki Áder János, Sólyom Lászlótól pedig azt idézte, hogy „az elnök úgy fejezi ki a nemzet egységét, hogy annak sokféleségét megőrzi és bátorítja".
Schmitt Pál pedig arra figyelmeztetett – emlékeztetett -, hogy a legutóbbi választáson „a nép szuverén hatalmát egyetlen pártszövetségre ruházta át, ami óriási lehetőség, és ugyanakkor óriási felelősség".
Mindez azt is jelenti – mondta Áder János -, hogy bár a népakarat mindig rész szerint osztja ki a kormány- és az ellenzéki pártok súlyát, ám e súlytól függetlenül minden parlamenti pártot egyetemlegesen terhel az ország sorsáért, jó híréért, hiteléért viselt felelősség. Kijelentette: a rá ruházott jogokat és kötelezettségeket maradéktalanul érvényesíteni, az alaptörvényben rá rótt felelősséget pedig viselni fogja.
A 2009-től európai parlamenti képviselőként dolgozó politikus szerint ma már minden feltétel adott ahhoz, hogy új alapokra helyezzük jövőnket. Az új alaptörvényt méltatva úgy vélekedett: a dokumentum szilárd és legitim fundamentuma a közös értékeknek, az egyetemes emberi értékekre és nemzeti hagyományokra épül. „Új alaptörvényünk Európa legfiatalabb alkotmányaként azonban új korszakhatárt is jelez a magyar állam ezeresztendős alkotmányos fejlődésében" – jelezte, hozzátéve: az új alaptörvény minden tekintetben megfelelő irányt és kereteket jelöl ki ahhoz, hogy politikai nemzetként mindig helyes megoldásokat találjunk a XXI. század alapkérdéseire és kihívásaira.
Áder János azt ígérte, a magyar érdekek és a magyar értékek, a gazdasági, tudományos, kulturális érdekek és értékek szószólója lesz.
"A Sándor-palota díszes falai sem fogják eltakarni előlem hazámat" – mondta, majd azzal folytatta: elégedett lenne, ha öt év múlva azt mondhatná, hogy sikerült közös nevezőre jutni legalább néhány aprónak tűnő, mégis alapvetően fontos kérdésben, így például a teljesítmény megbecsülésében, amellyel véleménye szerint régóta adósai vagyunk önmagunknak. „Magyarországon rengeteg nagyszerű teljesítmény születik, ami azt bizonyítja, hogy mi, magyarok nemcsak dolgos, hanem elismerten tehetséges népe vagyunk a világnak" – fogalmazott az új köztársasági elnök, aki szerint a mindennapok teljesítményét kell megtenni „közös életünk legfontosabb céljává és értékmérőjévé".
Áder János üzent mások mellett az édesanyáknak, az időseknek, a fiataloknak, „a piaci versenyben becsülettel helytálló magyar vállalkozóknak", a fogyatékkal élőknek, a hívőknek és a nem hívőknek, a nemzeti kisebbségek tagjainak, 1956 hőseinek és a határon túli magyaroknak is. Hozzátette azt is, „szólítom a velünk szomszédos országok népeit, és velük együtt európai uniós és NATO-beli szövetségeseinket: barátsággal és tisztelettel vagyunk irántuk, ami azt is jelenti, hogy ugyanezt a tiszteletet és barátságot a magunk irányában is elvárjuk tőlük". Végül szólította szülőföldje, a Rábaköz lakóit, akik – mint mondta – arra tanították őt, hogy „csak az elvégzett munka termi meg gyümölcsét".
Beszédét Kölcsey Ferenc szavaival zárta: „A haza minden előtt". A képviselők vastapsa után a jelenlévők elénekelték a Szózatot és a Székely himnuszt.
hirado.hu. Erdély.ma

2012. május 11.

Cél a nem ismert moldvai költészet és irodalom bemutatása
Versben, prózában, énekkel és tánccal mutatkoznak be szombaton Csángóföld kincsei a Magyarság Háza által útjára indított Rejtőzködő Kárpát-medence sorozat második rendezvényén, amely egyben a közreműködő Teleki László Alapítvány moldvai csángókkal foglalkozó pénteki tudományos konferenciájának lesz a záróeseménye.
Az alapítvány hatodik alkalommal rendezi meg a Veszélyeztetett örökség – veszélyeztetett kultúrák: a moldvai csángók című tudományos konferenciát, amely mindig a moldvai csángókkal kapcsolatos aktuális kérdésekről szól – mondta el az MTI-nek Diószegi László, a Teleki László Alapítvány elnöke, egyben a szombati program szerkesztő-rendezője. Mint hozzátette, a pénteki konferencia a migráció, a nyelvváltás, a demográfia témaköreivel és az egyházüggyel foglalkozik, de olyan különlegességeket is felölel, amelyek eddig nem kerültek a moldvai csángó kérdéskör fókuszába.
Ennek jegyében kerül sor szombaton a fiatal moldvai értelmiségiekkel való beszélgetésre, amely azért különleges, mert Moldvában évszázadokon keresztül nem volt magyar nyelvű oktatás, ezért magyar értelmiségi kör sem alakulhatott ki – mutatott rá a szervező. 2000 óta azonban a magyar állam és civil szféra támogatásával iskolán kívüli magyar nyelvű oktatás folyik a területen.
A kezdeményezésnek már meg is van az eredménye, mert egy rendkívül tehetséges fiatal értelmiségi generáció kibontakozásának vagyunk a szemtanúi – tette hozzá. A Magyarság Háza által útjára indított Rejtőzködő Kárpát-medence sorozat második állomásaként meghirdetett szombati rendezvény célja a „nem ismert moldvai költészet és irodalom bemutatása”.
Az alapítvánnyal közösen rendezett A moldvai csángók élete – versben, prózában, énekkel és tánccal előadva című műsorban öt moldvai verselő, prózaíró mutatkozik be. Lakatos Demeter (1911–1974) költeményeit Csoma Gergely előadásában hallhatja a közönség. A másik négy költő pedig személyesen mutatja be alkotásait.
A rangidős a somoskai születésű író, költő Demse Márton lesz. Utána a ma is Klézsén élő és alkotó Duma Andrást ismerheti meg a közönség. Végül két fiatal tehetség mutatkozik be, akik az 1989 utáni változások során tanulták meg a magyar nyelvet, oly módon, hogy ma már magyarul írják költeményeiket. Ők Diósi (Gábor) Felicia, akinek novellás-, illetve regénykötete is megjelent hazánkban, valamint Iancu Laura költő, aki az idén kapott József Attila-díjat.
A rendezvény további részében Moldvából érkező népzenészek fogják szórakoztatni a közönséget, Petrás Mária és Antal Tibor énekét is hallhatják az érdeklődők. Hodorog András és a Somos együttes muzsikájára pedig moldvai csángó táncosok mutatják be örökségüket. Mint arra a rendező rámutatott, a csángó költők művészete mélyen gyökeredzik a moldvai világban, ezért különösen fontos, hogy a helyi népművészet is helyet kapjon a műsorban. MNO

2012. május 12.

Csángóföld kincsei
Versben, prózában, énekkel és tánccal mutatkoznak be ma Budapesten Csángóföld kincsei a Magyarság Háza által útjára indított Rejtőzködő Kárpát-medence sorozat második rendezvényén, amely egyben a közreműködő Teleki László Alapítvány moldvai csángókkal foglalkozó pénteki tudományos konferenciájának záróeseménye.
Az alapítvány hatodik alkalommal rendezte meg a Veszélyeztetett örökség – veszélyeztetett kultúrák: a moldvai csángók című tudományos konferenciát, amely mindig a moldvai csángókkal kapcsolatos aktuális kérdésekről szól – mondta el Diószegi László, a Teleki László Alapítvány elnöke, a mai program szerkesztő-rendezője. A pénteki konferencia a migráció, a nyelvváltás, a demográfia témaköreivel és az egyházüggyel foglalkozott, de olyan különlegességeket is felölelt, amelyek eddig nem kerültek a moldvai csángó kérdéskör fókuszába. Ennek jegyében zajlik a fiatal moldvai értelmiségiekkel való be­szélgetés, amely azért különleges, mert Moldvában évszázadokon keresztül nem volt magyar nyelvű oktatás, ezért magyar értelmiségi kör sem alakulhatott ki. 2000 óta azonban a magyar állam és civil szféra támogatásával iskolán kívüli magyar nyelvű oktatás folyik a területen. A kezdeményezésnek már mutatkozik is az ered­ménye, mert rendkívül tehetséges, fiatal értelmiségi nemzedék kibontakozásának vagyunk szemtanúi – tette hozzá a szervező. A Magyarság Háza által útjára indított Rejtőzködő Kárpát-medence sorozat második állomásaként meghirdetett rendezvény célja a nem ismert moldvai költészet és irodalom bemutatása.
A moldvai csángók élete – versben, prózában, énekkel és tánccal elő­adva című műsorban öt moldvai verselő, prózaíró mutatkozik be. Lakatos Demeter (1911–1974) költeményeit Csoma Gergely előadásában hallhatja a közönség. A másik négy költő pedig személyesen mutatja be alkotásait. A rangidős a somoskai író, költő Demse Márton. Utána a ma is Klézsén élő és alkotó Duma Andrást ismerheti meg a közönség. Végül két fiatal tehetség mutatkozik be, aki az 1989 utáni változások során tanulta meg a magyar nyelvet, és ma már magyarul írja költeményeit: Diósi (Gábor) Feliciának novelláskötete, illetve regénye is megjelent Magyarországon, Iancu Laura költő idén kapott József Attila-díjat. A rendezvény további részében Moldvából érkezett népzenészek szórakoztatják a közön­séget, Petrás Mária és Antal Tibor énekét is hallhatják az érdeklődők. Hodorog András és a Somos együttes muzsikájára moldvai csángó táncosok mutatják be örökségüket.(MTI) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. május 17.

Megjelentek a Székely könyvtár első kötetei
Szponzori szerződést kötött szerdán a megyeházán a Székely könyvtár című könyvsorozat támogatására a Hargita Kiadó, Hargita Megye Tanácsa és a Hargita Gyöngye Rt.
Ferenczes István József Attila-díjas költő, a Székelyföld folyóirat egykori főszerkesztője az ötlet gazdája. „Amikor kiderült, hogy a Góbé termékeknek sikerük van nálunk és külföldön egyaránt, jött az ötlettel Ferenczes István, hogy nekünk vannak székely szellemi termékeink is, hátha össze lehetne belőlük gereblyézni egy százas könyvsorozatot” – elevenítette fel az előzményeket a szerződéskötés ünnepségén Lövétei Lázár László költő, a periodika megbízott szerkesztője.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke üdvözölte a szakma, a köz- és magánszféra példaértékű összefogását, illetve megjegyezte, hogy ezek a kötetek nem hiányozhatnak a székely emberek polcairól, annál is inkább, hogy székelyföldi értékekre építenek.
Lövétei ismertette a sorozat köteteit összeválogató bizottságot, amely a Székelyföld folyóirat szerkesztőiből, vagyis József Attila-díjas, illetve Márai-díjas költőkből és írókból, valamint egy doktori képesítéssel rendelkező néprajzkutatóból állt össze. Szemelgetésük fő szempontja, hogy a szerző vagy székelyföldi származású legyen, vagy pedig székelyföldi témát dolgozzon fel. Ötös minisorozatokban jelennek meg a kötetek, úgy próbálják ezeket összeállítani, hogy lefedjék azt a bő háromszáz évet, amióta itteni vonatkozásban magyar írott kultúráról beszélhetünk, másfelől Székelyföld minden térségéről szóljanak, beleértve Aranyos-széket is.
A székely-magyar írott kultúra legkülönbözőbb területeiről, úgymint szépirodalom, történelem, néprajz, szociográfia stb. válogattak. A Székely könyvtár sorozat egységes grafikai arculatát Léstyán Csaba képzőművész tervezte.
Az első minisorozatot (Székely népballadák, Mikes Kelemen: Törökországi levelek, Tamási Áron: Ábel a rengetegben, Bözödi György: Székely bánja, Kányádi Sándor: Válogatott versek) már megtalálhatják a III. Székelyföld Napok keretében május 23. és 25. között tartandó könyvvásárban. Továbbá május 25-én 18 órától a frissen megjelent köteteket bemutatják a Székelyföld folyóirat székhelyén is.
A kötetek ára egyenként 35 lej, azoknak, akik előfizetnek, kedvezményesen 25 lej. A megrendelők egy-egy, Siklódy Ferenc grafikus által tervezett könyvjelzőt is kapnak, amelyen könyvtulajdonosonként (ex libris) fel lesz tüntetve a nevük személyesebbé, értékesebbé téve ezáltal az illető köteteket.
Szőcs Lóránt. Székelyhon.ro

2012. május 18.

Minket se vígy a kísértésbe
Kevés könyvet olvastam ennyire nehezen, mint a Tőkés László magán(?)életéről szóló munkát, a „Ne vígy minket a kísértésbe" című dokumentum (?) gyűjteményt.
A kötet tulajdonképpen nem szól másról, mint nagyon különböző környezetben felbukkanó dokumentumokról, nyílt, félnyílt és nagyon is magán levelekből, közleményekből, üzenetekből: mindabból, ami között az elmúlt két évtizedben az ember – ha akart, ha nem – combig gázolt.
A Tőkés család magánéletéről, Tőkés László és Joó Edith házasságáról és válásáról. DrMáriás kiváló borítója (Tőkés László René Magritte műhelyében) jelzi, nyomasztó és veszélyes tartalomhoz nyúlt az olvasó.
Szabad-e nekem ezt elolvasnom?
Ez volt az első kérdés, ami azonnal, a bevezetővel való szembesüléskor felmerült. Nem véletlen: Andrassewben is ott a kérdés, kimondva, kimondatlan, hogy szabad-e megírni egyáltalán egy ilyen könyvet?
Mi a műfaja ennek a kiadványnak? Portré? Annak hézagos. Szocioriport? Ahhoz hiányzik belőle a személyes tapasztalat. Leleplezőkönyv? Nincs benne semmi olyasmi, amit korábban tudni, vagy sejteni nem lehetett.
Az újszerűsége talán abban rejlik, hogy az eddig tudottak, és elég határozottan ki nem mondottak, másod- és harmadlagos információs forrásokon terjedők, hangot kapnak, fejezetekbe szerveződnek, áttekinthetőek, követhetőek és következtethetőek lesznek.
Andrassew módszeresen távol tartja magát Tőkés közéleti munkásságától, politikai eredményeitől és eredménytelenségeitől, csak azzal foglalkozik, amit magánéleti, vagy magánéleti szempontból érinti a közéletet.
Így lesz Tőkésből nem hétköznapi antihősünk. Több mint merész.
Ne tegyünk úgy, mintha a magánélet nem lenne meghatározó a mai magyar közéletben. Nagyon is az, az elhallgatások és suttogások, a pletykálás nemzeti örökségében és örökségével élünk.
Mindenki sejteni, tudni véli, ki kivel, mit és hogyan, vagy hogyan nem, de arról – nyíltan, vállalva, állást foglalva – nem beszél. Így találhatott gazdag táptalajra például a családon belüli erőszak, és annak tolerálása, vagy a homofóbia.
Nehéz helyzetet vállalt Andrassew, mert nincs végiggondolt, végigbeszélt normarendszere annak, hogyan lehet a magánéletről beszélni. Azt sem tudni és érteni igazán, meddig terjed a magánélet, és honnan kezdődik a közéleti felelősség, érzékenység.
Mi az, amihez tényleg közünk van?
A magánélet csak mint erény, és erényforrás elképzelhető. Arról, hogy Tőkés László példás családapa, nemzetileg lekötelezett szülő illik beszélni, mert a férjség, családapaság nemzeti érték, erény.
Arról, hogy Tőkés László (vagy bármely más közéleti személy, magánember) sem élettársi, sem szülői kötelezettségeinek nem tesz eleget – arról már nem tudunk, nem merünk, vagy nem akarunk beszélni. Az tehát, hogy Andrassew Iván ezt a témát felvállalta, rendkívüli bátorságra vall.
Jól csinálja-e azt, amit csinál? Vannak kételyeim.
Mivel a magánéletről való beszéd módozatai sincsenek átgondolva, ezért azt sem tudni – én nem tudom – mi az, ami az információgyűjtésbe és -közlésbe belefér.
Szabad-e interneten keringő, vagy bizonytalan forrásból származó dokumentumokat közzé tenni? Tudjuk, még József Attila szabad ötleteinek publikációjával kapcsolatban is éles vita bontakozott ki. Pedig az a szöveg, konstruált szöveg, és bizonyos értelemben, sokszoros idézőjel mellett közlésre, a megmutatásért íródott.
Mi hát a kritérium, ami publikussá legitimál egy dokumentumot? Az idő? Amikor Nyáry Krisztián egy évszázad távlatából „leleplezi” (nb. az interneten) Diósy Ödön homoszexualitását, vagy Molnár Ferenc nőverését, idézi Móricz és öngyilkosságba menekülő felesége levelezését, az legitim? Tőkés hasonló történetei nem legitimek?
Lehet-e hasonló munkának másképpen nekifogni?
Én például fontosabbnak tartanám, ha Tőkés valóban nyilvánosnak szánt politikai működését, beszédeit, munkáit elemezné Andrassew, vagy bárki más, akit a célszemély (mint majdnem államfőjelölt, mint „nemzetpolitikailag fontos” ember) érdekel. Mindazt, ami megkérdőjelezhetetlenül publikus.
Úgy is nagyon sajátos kép rajzolódhat ki arról, hogyan alakult az elmúlt húsz évben a nemzetinek nevezett diskurzus, politika. Hol vannak a gyökerei, kik és miért a támogatói? Melyek az ellenmondásai? Ez lenne a történeti, elméleti megközelítés. Már, ha beszélhetünk itt egészen komolyan elméletekről.
És ha fontos a személyes szempont: akkor érdekes lehetne egy beszélgető könyv, az ebben a kötetben szereplő emberekkel, a tabukérdéseket sem kerülve, szembesítéssel. Megadva mindenkinek az esélyt a magyarázatra és a reakcióra. Tisztában vagyok vele persze, hogy ez Tőkés László eddigi nyilatkozatkészségét ismerve, szinte elképzelhetetlen.
Bármennyi kifogás is burjánzik fel olvasás után a módszerrel, a tartalommal kapcsolatban, kénytelen vagyok elismerni, hogy nagyon sok minden másképp látszik ez után a kötet után. Másképpen látom például a pecsétekbe, hivatali címekbe és fejléces papírokba beleszerelmesedett erdélyi közéletet.
A pecsétek és hivatali címek mögött, a fejléces papírokon ugyanis, a közéleti máz mögött, rengeteg a magánindulat, magánérdek, több mint sejthető. Van-e egyáltalán a magánéletünkön túli közéletünk?
És azzal is szembesültem, hogy mindenhol, a családi vacsorákon és reggeliken, a fodrásznál valamint a „emlékhelyeken” is tulajdonképpen egyetlen egy dologról van szó: a pénzről. Fillérek és dollármilliók röpködnek.
Az eddig érteni vélt események is más megvilágításba kerülnek.
Az a momentum például, ahogyan Tőkés László távozott eddigi legmagasabb pozíciójából, az EP alelnöki tisztségéből. Pedig a Tőkés-közlemények folyamatosan áradtak, követni lehetett ezt a döntést is, és mindazt, ami Brüsszelben körülötte történt. Hallottunk például a „Ciános Béla” akcióról.
Markó Béla Szávai Géza francia nyelvű kötetének, a Székely Jeruzsálemnek a bemutatóján vett részt Brüsszelben. Az erről hírt adó plakátra Tőkés László személyesen ragasztotta rá ezt a feliratot: „Mit keres az EP-ben ciános Béla?”.
A tiltakozásról a tiltakozó maga küldött szét kommünikét. Az azonban eddig elsikkadt, hogy az esettel kapcsolatban – derül ki Andrassew összeállításából – Tőkés magyarázkodni kényszerül, és levélben arról biztosítja Jerzi Buzek EP-elnököt, hogy „nem támadt” és „nem rongált”.
Nem győzte meg a címzettet. Jerzi Buzek választában arra figyelmezteti a politikust: „a fenti incidenst megjegyzi”, és az, amit Tőkés tett „nem tükrözi az EP szellemét és szokásait”. Ezek után nem indult újabb mandátumért Tőkés László, érthető módon, és nagyon helyesen.
Azzal kapcsolatban, hogy kinek van igaza, Tőkés Lászlónak vagy Joó Edithnek a válási sagában, az emberi drámákbn – ellentétben a szerzővel – én nem foglalok állást. Pont azért, mert a közzétett dokumentumok alapján követhető, hány féle szempont, hány féle igazság, vagy igazság töredék veendő figyelembe.
De Andrassew Ivánnal együtt azt gondolom, hogy amiről azt mondják, hallgatni kell, arról beszélni kötelesség. És hogy ennek a kibeszélésnek mi a módja, arról kell gondolkodnunk az elkövetkezendőkben.
Parászka Boróka. Manna.ro

2012. május 24.

Szobrozgatunk
Jeles német kutatóintézetek minden évben elkészítenek egy úgynevezett békejelentést. Az ideit kedden mutatták be Berlinben, néhány órával azután, hogy a chicagói NATO-csúcs résztvevői elégedetten álltak fel a tárgyalóasztaltól, remélve, hogy tettek valamit a világ biztonságáért, egy erősebb és hatékonyabb védelmi szervezet működéséért. A berlini jelentés alapján, sajnos, szükség is lehet rá.
Jeles német kutatóintézetek minden évben elkészítenek egy úgynevezett békejelentést. Az ideit kedden mutatták be Berlinben, néhány órával azután, hogy a chicagói NATO-csúcs résztvevői elégedetten álltak fel a tárgyalóasztaltól, remélve, hogy tettek valamit a világ biztonságáért, egy erősebb és hatékonyabb védelmi szervezet működéséért. A berlini jelentés alapján, sajnos, szükség is lehet rá.
A német kutatók szerint az európai gazdasági pénzügyi válság olyan méreteket öltött, hogy az már az öreg kontinens békéjét veszélyezteti. Európában akut szolidaritáshiány lépett fel, miközben rohamosan növekedett a rasszizmus és az idegengyűlölet, ami a megszorítások keltette társadalmi elégedetlenség talaján egyre nagyobb veszélyforrást jelent. Európát lefoglalja a válságkezelés, nincs ideje, ereje, energiája, megfelelő intézményrendszere az unión belüli feszültségek kezelésére, a Kelet–Nyugat, az Észak–Dél közötti fejlettségbeli különbségek kiküszöbölésére, s az ezzel járó belső frusztrációk orvoslására. Európa nemcsak fölényét veszíti el a feltörekvő országokkal szemben, hanem belső békéjét is, állítják.
Olyan érzésem támadt a jelentés kapcsán, mintha majd egy évszázadot visszamentünk volna az időben, odáig, amikor megjelent Oswald Spengler nyugtalanító műve, A Nyugat alkonya. Ez a keddi figyelmeztetés sem kétségbeejtőbb, mint a spengleri jóslat, ez is azt jelzi, hogy fejlett demokráciája és haladó politikai vívmányai ellenére a nyugati civilizációban kezdetét vette valamiféle bomlási folyamat. Ma azt látjuk, hogy eltűnt a szolidaritás, kihalóban a tolerancia – és ez már több is, mint bomlás, ez már maga a rothadás.
Még aggasztóbb a berlini kutatói figyelmeztetés, ha történelmi kontextusban szemléljük a mát. A második világháború előtti időszak, amelyben megszülethetett, elhatalmasodhatott és Németországból kiszabadulva Európa-szerte hódíthatott a nemzetiszocializmusnak becézett kollektív elmebaj, kísértetiesen hasonlít napjainkra. Gazdasági válság, nyomor, az első világháborút lezáró igazságtalan békeszerződések, társadalmi feszültségek és a másság iránti gyűlöletben levezett frusztráció torkollt a nemcsak Európa, hanem az egész világ békéjét felőrlő háborúba.
De maradjunk csak a saját kis szemétdombunkon. Mi, magyarok akkor is nagyon sértettek és megcsonkítottak voltunk. Most sem érezzük magunkat jobban, sőt azóta már a régi sérelmek mellé újakat, európai uniósakat is szereztünk. De a biztonság kedvéért élesztgetjük a régit is, felkaparjuk a hegedni készülő sebeket. És ebben az országhatár sem húz gátat közénk. Határon innen és túl reneszánszát éli a Horthy-korszak érzés- és jelképvilága. Budapesten hatalmi szóval élesztgetik mindezt, Erdélyben csak szolgálatkészen majmolják egyesek. A Magyar Országgyűlésnek helyet adó Kossuth teret épp most készülnek visszaállítani a negyvenes évek szerinti állapotába, amelyben nincs helye József Attila és Károlyi Mihály szobrának. Szaporodnak viszont a kormányzó emlékét megörökítő szobrok, emléktáblák, kötelezően helyet kap a nemzeti alaptantervben a nem éppen toleranciájáról és másságtiszteletéről elhíresült sokadrangú lektűrszerző, Wass Albert, vagy a nyilasok mellett mindvégig kitartó, vegyes értékű életművet maga után hagyó Nyirő József. Horthy Miklós szobrot kap (egyik ismerős szerint fehér lova pedig maholnap alanyi jogon páholyt a parlamentben) a 21. századi Magyarországon, ott, ahol a hivatkozott jelentés bemutatásával egy időben disznólábakat aggattak Raoul Wallenberg svéd diplomata szobrára, aki magyar zsidók ezreit mentette meg a deportálástól.
Nyirő dísztemetést kapna, „székely apostolként” minden bizonnyal előbb-utóbb szobrot is valahol a Székelyföldön. Mert nincs erőnk megálljt parancsolni az egyre inkább elhatalmasodó kötelező magyarkodásnak, mert nincs bátorságunk kimondani: ne kapjon szobrot, emléktáblát, dísztemetést, aki nem érdemel, és nem kevésbé magyar, aki vállalja, hogy a mi háborús bűnösünk sem különb a Deákné vásznánál. Mi kollektíve csak némán szobrozgatunk, vezetve az idegengyűlölet európai listáját.
Reméljük, ezúttal hülyeséget beszélnek a német társadalomtudósok.
Gál Mária. Új Magyar Szó (Bukarest)

2012. május 28.

Neobarokk retró
Vanek úr X-ben ténfereg ki fizetné a sört neki sikátorokban szédeleg az istennek se nézne ki
egy némber sem az ablakon tangót hiába kornyikál a ház hallgat csak áll vakon szerelem kéne kortynyi bár....
jó ember vízen is megél ki tudja mit rejt a kalap szóban forgó nem oly személy akit az élet meghalad
elönti a várost a víz elönti a várost a szar vagy éppenséggel a szilvaíz
Vanek úr mindent megkavar (Orbán János Dénes: Vanek úr X-ben)
Kiismerhetetlen okoknál fogva csak most, rendszerváltozás után jó húsz évvel kezdődött el a kulturális kánonok állami kereteket használó direkt restaurációjának programja. A NAT jóvátételi eszközként való használata radikális lépés, de valóban nincs gyorsabb és olcsóbb módszer bárki elfogadtatására, mint művei kötelező olvasmánnyá tétele. Nyirő József, Wass Albert, Szabó Dezső, Tormay Cecile kiválasztása első pillantásra egyértelmű üzenet. A szándék az ellenforradalmi Horthy-korszak, illetve a Trianon sújtotta antikommunista erdélyi irodalom esztétikai-politikai rehabilitációja, azaz a jobboldallal identikus neobarokk nemzeti kultúra újradefiniálása.
Szabó Dezső amúgy nem szorult rá az utólagos jóvátételre, életműve minden politikai vita és ellenszél ellenére hosszú évtizedek óta komoly megbecsültségnek örvendett. (Nyilván apró részletnek tűnik, holott nem az, hogy a Kádár-korszakban Nagy Péter lehetett a monográfusa, aki Borisz néven komor besúgóként tevékenykedett, ami az akadémikusok között is ritka teljesítményt jelentett.) Szabó Dezső egy szűk csoport számára, de mindvégig kultikus író maradt, s komoly kérdés, hogy olvasói számát valóban tovább növeli-e új státusa. (Az az ember gyanúja, hogy a NAT kidolgozói szoros, közvetlen összefüggést remélnek a legitimitás és a popularitás között, illetve nem tesznek, nem látnak különbséget a kánon és a kötelező olvasmány szavak jelentése között.)
Nyirő József és Wass Albert esetében másként áll a dolog, mert egyikük sem jelenhetett meg az államszocializmus évtizedei alatt. De mindez nem jelenti azt, hogy mindkettejüket ugyanolyan módon és mértékben felejtették volna el. Az 1953-ban meghalt Nyirő olvasói nyilván kevesen voltak, de valamiként mégis megmaradtak. Ha kultusza láthatatlan is volt, mítosza túlélte halálát. Wass 1998-ig élt az Egyesült Államokban, az állampolgárságáról szóló vitától (nem) függetlenül, 1989 után egyszer sem jött haza, sem Magyarországra, sem Romániába.
Mindenesetre az 1934-es bemutatkozásával kezdődő, majd 1940–1944 közötti igazi népszerűségének az 1990-es évekig nyoma sem maradt. Wass hosszú évtizedekre eltűnt úgy az irodalmi kánonból, mint a szélesebb közönség homlokteréből. Az utóbbi időben, a Kairosz kiadó gondozásában Nyirő műveit ismét kiadták, de 1989 utáni népszerűsége nem érte el Wass Albert példátlan sikerét. Az ő karrierje alapos irodalomszociológiai és emlékezettörténeti összefüggéseket feltáró elemzéseket követel, de annyi azért könnyen belátható, hogy Wass Albert azoknak az antikommunista Erdély-nosztalgikusoknak pótolhatatlan olvasmánya, akik nem kívántak elmerülni az 1918/1920 és 1940, tehát Észak-Erdély visszacsatolása közti huszonkét év kultúr- és társadalomtörténetében, akiket nem érdekel a transzilvanizmus irodalma, a független kisebbségi kultúra azon kontextusa, amelyből Wass 1934-ben elindult.
Amúgy a mai magyar jobboldali politika élenjár ebben a szándékos nem tudásban. Erdély önálló szellemi alakzatként való megjelenítése csak akadálya annak az üzenetnek, amelynek Wass Albert megfelel. Adjátok vissza a hegyeimet – ez rímel arra a világos és valóban komoly szellemi erőfeszítésre valló nézetre, amely a „Mindent vissza” retorikai alakzatban került rögzítésre. Wass ideális neobarokk jelenség: katona, gróf, mezőségi földesúr, férfias vadász. Ugyan pályafutása elején ott volt a transzilvanizmus otthonában, Marosvécsett, az erdélyi Helikonban, de politikai-esztétikai programja aztán világos lett: a visszacsatolás maradt az egyetlen lényeges kérdés. Egyéni ízlés kérdése, hogy valaki Wasst antiszemitának véli-e, vagy ő csak, amúgy úriasan idegenkedett, azaz undorodott a zsidóktól, s persze a románoktól. Ami a háborús bűnösségét illeti, annak megítélése levéltári kutatások kérdése, civil olvasóként annyi belátható, hogy az 1940 és 1944 közötti korszaka – mint az Ágoston Vilmos A kisajátított tér című monográfiájából kiderül – finoman szólva homályos és zavaros volt, halálos végű történetekbe keveredett bele, magyarázkodott, rosszízűen konfabulált, úriembernek finoman szólva sem volt nevezhető.
De nyilván nem véletlen az sem, hogy a kormánynak a másik nagy emigránsra sincs már semmi szüksége. Márai ugyanis túl jó és bonyolult író ahhoz, hogy a neobarokk, államosított, restauratív Trianon-nosztalgia emblémája legyen. Hiába lett kultikus figura, hiába jelentek meg, talán túl sokszor is a kötetei, arra a szerepre, amire Wass Albertet szánják – szerencséjére – ő alkalmatlan. Gőgös és független (világ)polgárként semmi köze sem volt ahhoz a szűkös osztálytudathoz, amely Wass habitusát meghatározta, aki messze nem azt értette az arisztokrácia kötelességén, mint az 1945 után otthon maradt, végül hetvenévesen Budapestre áttelepülő Bánffy Miklós; az 1954-ig romániai börtönbe zárt, 1959-ben rehabilitált, majd munkásként dolgozó Bethlen Béla vagy az ugyancsak meghurcolt s ugyancsak panasz nélkül dolgozó, élő Kemény János.
Wass az irodalom határain túl is ismert lett, nincs olyan nemzeti rockkoncert, ahol műveit ne árusítanák nagy tételben, igaz, már leértékelve. Nyirő ellenben a terepet mégiscsak ismerni vágyó Erdély-fanatikusok írója maradt, miközben az egykori gyűjtők a halinakötéses kiadásokat máig féltve emlegetik és őrzik, az újabb nemzedékekből e köteteket nem sokan olvassák. Így aztán Nyirő politikai újrahasznosításához a NAT mellett szükség volt még valamire, s mi lenne alkalmasabb a kulturális érinthetetlenség, a politikai és emberi nagyság vitán felül álló mítoszának érzékeltetésére, mint az újratemetés militáris cirkusza.
A hamvak katonai fogadása Budapesten, a végül betiltott zarándokvonat (sic!), majd újratemetés Székelyudvarhelyen – ez azért félreérthetetlen üzenet. Igazság szerint, Nyirő nem érdemelt ilyen sorsot, de hát az ideológiai vákuumot betömendő, a kormánynak minden mitizálható halottra szüksége van. Wass Albert sírja ez ügyben használhatatlan. Ő ugyanis végakaratának megfelelően Marosvécsen, a kastély kertjében nyugszik, Kemény János sírja mellett. Mintha végül mégis az erdélyi irodalom világa fontosabb lett volna, mint az 1940 utáni egész élet maga. Az a kert a transzilvanizmus mitikus színtere, amelyre a kormánynak, illetve a Wass-rajongóknak sincs semmi szüksége, így aztán a holtak ott békén nyugszanak.
Ami Tormay Cecile rekanonizálását illeti, erős a gyanúm, hogy a döntéshozók nem olvasták el a nép és a Tanácsköztársaság eseményeit rögzítő Bujdosó könyvet, amelyben a szereplők ábrázolása elképzelhetetlen zsidó rasszjegyeik folyamatos leírása nélkül. Tormay Cecile-t kötelező olvasmányként ajánlani nem tűnik felvilágosult gondolatnak, mert az azt ajánlja a fiatal nemzedékek figyelmébe, hogy a zsidók antropológiai lenézése és kulturális megvetése magától értetődő. Hoffmann Rózsa úgy fogalmazott, hogy nem szerencsés ideológiai síkra terelni a NAT-ról szóló vitát. Az államtitkár vagy maga sem olvasta Tormay Cecile-t, vagy az ideológia szó jelentésével nincs tisztában.
Mindez a nemzeti kultúra jobboldali kisajátítására tett abszurd kísérlet, amelynek értelmében e fogalmon az antidemokratikus, antikommunista hagyományt, a tűrhető antiszemitizmust, a neobarokk tekintélyt értjük, centrumában egy kulturális tartalmaitól, társadalmi valóságától megfosztottan kanonizált Erdély-mítosszal, amelynek semmi, de semmi köze ahhoz, ami ott valaha történt. (Igaz, ez mindig így van, amikor a mítosz borítja el a történelmet.) A nemzeti kultúra jobboldali kormánypropaganda-eszközre lefordítása nemcsak veszélyes, precedens nélküli eljárás, hanem lehetetlen és reménytelen vállalkozás is.
Mert ha Wass Albert világában nincs is szerepe a radikális lázadásnak, az önkritikának, mindez nem igaz Szabó Dezsőre, Ady Endrére, Szabó eleget a neobarokk gőg és korlátoltság normáinak, annak, amit a jelenlegi kultúrpolitika megkövetel. És akkor még nem beszéltünk József Attiláról, nem beszéltünk a baloldali kultúráról, amely nem rárontott a nemzetére, hanem magától értetődően azonos azzal, és amely nélkül nemzeti kultúráról beszélni: lehetetlen. A jobboldali ideológiai szélhámos archetípusát, Wavra tanárt a kommunista Déry Tibor írta meg. Erdély Miklós Verzió című, Solymosi Eszterről szóló filmje vajon nem a magyar nemzeti kultúra része-e? Az avantgárd hol látható a jobboldali ideológusok térképein?
Sarkadi Imre, Kondor Béla vagy Hajas Tibor ugyan miféle szellemi égboltok alatt éltek? Nem pusztán a kisebbségi és szórványmagyarság irodalmaiból összeálló ötágú síp a nemzeti kultúra része. A futurizmus és a konstruktivizmus, a bécsi emigrációban élő Barta Sándor ugyanúgy az, mint a mindenhol magányban élő Kassák Lajos. A félmúlt s jelen nagy magyar zeneszerzői Nagyszentmiklóson, Dicsőszentmártonban, Temesvárott, Székelyudvarhelyt születtek, tehát mind Erdélyből származtak. Bartók, Ligeti, Kurtág, Eötvös életük jelentős részét végül emigrációban, illetve az ország mai határain kívül töltötték, töltik. Ha valaki a származásuk iránt érdeklődik, akkor mindössze arra kérhetjük, hogy olvasson Tormai Cecile-t.
A nemzeti kultúrának semmi köze sincsen a politikai váltógazdaság ideológiai szükségleteinek kielégítéséhez – ezt 1989 óta minden kormány tudomásul vette, bármilyen teljesítményt nyújtott egyébként. Az irodalmi kánon nem államosítható, még akkor sem, ha egyes írók – mint az épp Máraival, Nyirővel, Wass Alberttel is történt – betilthatóak voltak. A kánon ritka bonyolult, számtalan hatásmechanizmusnak engedő és hatást keltő gépezet, amely azonban lényege szerint köztulajdon, még akkor is, ha az irodalmi élet belső játékszabályai a kívülállók számára gyakran nehezen követhetőek.
A kormánynak lehetnek ideológiai szükségletei, kívánatosnak tarthatja a hazafias nevelést, a hagyományok, a család tiszteletét. Ezt nem vonom kétségbe. De mindehhez nem használhatja szépségtapaszként közös kultúránkat, amely jóval bonyolultabb és összetettebb – intertextuális hagyomány, utalási háló –, mint egy párt aktuálpolitikai igényrendszere. A nemzeti és kortárs kultúra ideológiai osztályzása a Kádár-rendszer programja volt. Az államszocializmus ideológusai folyamatosan azon gondolkoztak, hogy miként egyeztessék az írói szabadságot sajátos elvárásaikkal. A baloldali forradalmi kultúrának ugyanis soha nem volt köze a Kádár-rendszer normatív esztétikájának végtelen unalmához. (Vö. Magyar Dezső és Bódy Gábor filmjeit.) Ha tehát egy jobboldali ideológus azt hiszi, hogy a nemzeti kultúra illedelmes, lojális, tisztelettudó művekből áll, akkor annak sejtelme sincs ennek a hagyománynak a működéséről.
Pilinszky katolikus, és ennek megfelelően kozmopolita magyar író volt. Mit kezd a jobboldali neobarokk Weöres Sándorral, akit minden bizonnyal a múlt század legnagyobb költői között tart számon a kánon, s aki gondoskodott arról, hogy kisajátíthatatlan legyen. („Meg-nem születettek kiontott / magzatvízben fetrengenek, / születnek orcátlan porontyok, / fürgék, falánkok mint a pontyok, / ők lesznek a gázmesterek” – szól a Scherzo, amely 1964-ben, a Tűzkút című kötetben jelent meg. Ez a remekmű, mint a nemzeti kultúra oly sok nagy teljesítménye, épp kényelmetlen, kínos minden politikai ideológiának, mint amilyen felszabadító mindenkinek, aki nem az állam által definiált kultúra szerint éli életét.
Mert a kulturális identitás megformálása nem az engedelmességgel kezdődik, és nem a parancsteljesítésnél fejeződik be. Aki a kulturális identitást a tiszteletre és az engedelmességre építi, az nem olvasta az Iskola a határon-t, ellenben mindössze egy nyomorult katonaiskolába járt. A mai jobboldali nemzeti kultúra védelme nevében elhangzó fenyegető ostobaságok a Kádár-rendszer legrosszabb ideológusainak érveit szajkózzák: nehogy valaki is rossz színben tüntesse fel az országot, mert aztán még megüti a bokáját. Ami 1960-ban szimpla szamárság volt, az 2012-ben, egy szabad országban: ugyanolyan nevetséges, mint amilyen kultúraellenes, taníthatatlan ostobaság.
Orbán János Dénes Rejtő Jenő/Ady parafrázisa igen jó példa arra, hogy milyen mélységes a szakadék a neobarokk ideológia és az erdélyi – magyar irodalom egyik jeles szerzőjének, fenegyerekének szövegei között. Orbán Vanek ura X-ben semmi más, mint nyelvjáték az irodalomtörténet fogalmával, világos válasz azoknak, akik Erdélyt Móricz Zsigmondtól függetlenül, szerelmes földrajzként Tündérkertként látják, s akik a kisebbségi magyar irodalom nemzetfenntartó felelősségéről beszélnek.
A neobarokk retró: a nemzeti kultúra végleges elszegényítésére, azaz politikai álláspontok mentén való végleges megbontására tett durva kísérlet, amely a lehető legrosszabbkor történik. A nemzetállamok kora után, a globalizáció igazi gazdasági válsága idején, amikor semmire sem lenne nagyobb szükségünk, mint a demokratikus, kortárs és a nemzeti kultúra együttműködésére épülő, közös tapasztalatrendszerre. Arra az élményközösségre, amelyben a szabadság és a felelősség ugyanannak az éremnek a két oldala.
A fennálló kritikája és a fennálló igenlése ugyanúgy beletartozhat a kulturális világunkba, ha tehetséges emberek vallják, s ugyanolyan felesleges bármelyik, ha a művek képesség nélküli akarnokok ideológiai ismétlései. S persze egyikünk sem dönthet arról, hogy mi is az a nemzeti kultúra, amelyet mindannyian szolgálunk. Annyi bizonyos, hogy az nem egy sosem volt mitikus múlt hűséges megismétlése felé, hanem a történeti múltból vezet a mai nemzedékek – valóban sötét – jövője felé. Amely akkor is kétségbevonhatatlan realitás, ha kétségbeejtő.
György Péter. Népszabadság

lapozás: 1-30 ... 361-390 | 391-420 | 421-450 ... 751-777




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék