udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
459
találat
lapozás: 1-30 ... 391-420 | 421-450 | 451-459
Névmutató:
Cs. Gyimesi Éva
2015. szeptember 7.
Búcsú a Babeş–Bolyaitól (9.)
Marseille
1993-ban megismerkedtem egy marseille-i matematikussal Erdős Pál 80. születésnapjának megünneplésére rendezett keszthelyi konferencián. Később sikerült a román és a francia akadémia közötti együttműködés keretében néhányszor ellátogatnom Marseille-be, azaz Luminybe, a Marseille-től mintegy 20 kilométerre lévő tudományos központba. Marseille érdekes és különös város. Már 1998-ban, amikor először jártam ott, elektronikus buszjeggyel és bérlettel utazhattunk, a bérletkártyát automatáknál fel lehetett tölteni, egy utazás egy óra használatot jelentett akárhány járműre.
Minden felszállásnál (a buszoknál ez mindig elől történt) a kártyát be kellett helyezni egy automatába, de csak akkor vont le összeget, ha már lejárt az előbbi utazás egy órája. A közlekedési eszközök, beleértve a metrót is, este csak negyed 10-ig jártak. Luminybe, ahol egyébként diákkollégiumok is voltak, szintén csak negyed 10-ig járt a busz. Amikor ezen csodálkoztam, és megkérdeztem, miért van így, azt a rövid választ kaptam, hogy ebben a dologban „a taxisok győztek".
Kihajóztam If szigetére, amely jól látszik Marseille partjaitól, és ahol kis börtönmúzeum emlékezik meg többek között Dumas Monte Cristójáról is. Más látnivaló nincs a kopár szigeten. Nagyon tetszett, hogy menettérti jegyet adtak, de csak odafelé ellenőrizték, visszafelé ellenőrzés nélkül ülhettünk fel a kis hajóra. Úgy gondolhatták, hogy aki kiúszik oda, azt ingyen behozzák. Ha jól emlékszem, Monte Cristót is felvette egy hajó, nem kellett kiúsznia a partig.
Szeretnék még írni néhány szót egy igen hasznos tapasztalatomról. Egy alkalommal egyik matematikus belvárosi üres lakásában laktam, aki éppen Párizsban tartózkodott több hónapig. Sehogy sem sikerült rájönnöm, hogyan lehetne a bojlert rávenni, hogy ne csak a konyhába, hanem a fürdőszobába is szolgáltasson meleg vizet. Egyik fiatal kolléga készségesen akart segíteni, de neki sem sikerült rájönnie a dolog nyitjára, hiába tanulmányozta át a hosszú használati utasítást.
De talált a papírok között egy szerződést egy szolgáltató vállalattal. Felhívta őket, és megígérték, hogy másnap délutánra kijönnek. Azt mondta a kolléga, hogy ez egyáltalán nem biztos, számítsak arra, hogy késnek egy-két napot. De nem így történt! Másnap délután megjelent a szakember, meg is javította gyorsan, aláíratta velem, hogy elvégezte a munkát, és csak annyit mondott, üzenjem meg a házigazdának, alkalomadtán hosszabbítsa meg a szerződést, mert már lejárt. Azután tudtam meg, hogy a vállalat egy (nem drága) évi bérlet fejében minden évben egyszer ingyen ellenőrzi a villanyt, gázt, vizet. A javításokat pedig kérésre végzik, bármikor lehet hívni őket telefonon, ezekért fizetni pedig a bérlet fizetésekor kell. Igen hasznos dolog!
Luminy tudományos és technológiai park, ahol egyetemi karok, diákkollégiumok és különféle kutatóközpontok vannak, csodálatos természeti környezetben. Úgy hallottam, hogy a második világháború végén Marseille kommunista polgármestere államosította (egyszerűen elvette a tulajdonostól) azt a helyet, ahol ma ez a tudományos park található, és a tulajdonosnak majdnem két évtizedébe került, hogy jogi úton visszaperelje. De akkor is csak úgy, hogy felajánlotta: ha visszakapja, odaadja a városnak tudományos célra (részben vagy egészben, azt már nem tudom).
Most, amikor ezeket írom, megpróbáltam utánanézni az interneten ennek a dolognak, sikertelenül. Csak annyit tudtam meg, hogy Marseille-nek a második világháború után az 1990-es évek közepéig mindvégig baloldali polgármestere volt, és egyetlen egyszer volt kommunista polgármestere, 1946–1947-ben. A tudományos és technológia park Luminyben 1963-ban létesült. A második világháború után a kommunista párt tervszerűen próbálta elfoglalni Marseille-t, a város minden részébe költöztettek kommunistákat vagy szimpatizánsokat, akiknek a propaganda volt a feladatuk. Kulturális és sportrendezvényeket szerveztek, minden hétre került legalább egy. Fiatalokat küldtek az akkori szocialista országokba kirándulni, sport- és kulturális rendezvényeken részt venni. Így a fent említett államosítás talán nem is elképzelhetetlen.
Csak részben furcsálltam, hogy nem találtam semmit az interneten, mert azt tapasztaltam, hogy a franciák nemcsak a múlt kellemetlen eseményeivel nem szeretnek szembe nézni, hanem a jelenlegiekkel sem. Egyszer az egyik újság büszkén közölte, hogy Franciaország Európában a második helyen áll, ami az egy nőre eső átlagos élve szülések számát illeti. Sajnos már nem emlékszem az első helyen álló országra. De a második hely sem jelentett két szülést, hanem annál valamivel kevesebbet. Megkérdeztem az egyik francia kollégától, hogy ez tényleg így van-e, és nem arról van csupán szó, hogy sok a bevándorló, és ők javítják az átlagot. Azonnal tiltakozott, hogy nem ez áll fenn, hanem ez az őshonos nőkre is vonatkozik.
Hasonlóképpen nagy pompával ünneplik minden évben július 14-ét, a Bastille bevételének napját, a francia forradalom nagy tettét, de elhallgatják, hogy az a „bevétel" nem a szabadság, testvériség, egyenlőség nevében történt, hanem csupán azért, mert előző napon nagy mennyiségű lőport szállítottak oda, és azt akarták megszerezni. Politikai foglyok akkor már nem voltak ott bezárva, csupán néhány köztörvényes, akinek kiszabadítása nem épp oly nagy tett. Tévedés ne essék, nem akarom megszólni a franciákat, tisztelem a történelmüket, a kultúrájukat, ahogy tisztelem Batsányi és Petőfi feltétlen franciaforradalom-imádatát is. De ma már el kellene választani a jót, a szépet, a tiszta eszméket a kétszáz év alatt megkopott, bemocskolódott, végletekig elvitt korcs eszméktől. Látjuk, hogy egyelőre a franciák képtelenek erre. Hogy lehet az, hogy néhány gazember napokig sakkban tarthat egy több mint hatvanmilliós nemzetet?
Én is megkaptam a „keresztem"
Amikor 2000-ben Emil Constantinescu elnöknek lejárt a mandátuma, szokás szerint rengeteg „keresztet" (államelnöki kitüntetést) osztogatott. Lányi Szabolcs forradalmár barátunk (1989. december 21-e éjszakáját börtönben töltötte, mert tüntetett aznap) akkor éppen államtitkár volt a tudomány és technológiai minisztériumban, és látta, hogy kevés magyar van a listán. Nos, javasolt néhány nevet, többek között az enyémet is. Így nekem is megvan a keresztem. Amikor Kolozsváron átadták, szerencsére épp nem voltam otthon, ezért Ionescu Klára kolleganőmet kértem meg, hogy vegye át helyettem (aki szintén kapott, de ő megérdemelten az informatikai versenyek szervezéséért, és őt nem Lányi Szabolcs írta fel a listára). A saját lovagkeresztjét és hengerét hazavitte, az enyémet pedig feltette az irodájában az egyik polcra.
Még mielőtt érte mentem volna, egyszer bement valaki hozzá, és megkérdezte, hogy mi az ott a polcon. Klári elmagyarázta, levette a hengert, kibontotta, és üres volt. Majdnem elájult, úgy megrémült. Mi történt, mikor, hol tűnt el a diploma? Mit fogok én szólni?! Azonnal felhívott telefonon, és arra kért, menjek be hozzá a kitüntetésért. Láttam, hogy nagyon zavarban van, nem tudta, hogyan mesélje el. Végül úgy mesélte el, ahogy történt. Ő bosszankodott, restelkedett, én pedig jót nevettem a dolgon.
Gondoltam, jelzem Szabolcsnak, hogy mi történt. Felhívtam telefonon, és elmondtam, hogy üres a henger. A legtermészetesebb hangon csak annyit mondott: tudja, hiszen ő vette ki a diplomát, hogy nehogy eltűnjön (!). Egyszer, amikor éppen Csíkszeredában jártam (most ott lakik), ideadta úgy, hogy mivel lusta voltam felmenni hozzá a harmadik emeletre, ledobta az erkélyről... Az lett volna tisztességes, ha visszautasítom a díjat, de nem tettem. Akkor ez még nem volt divatban. De az életrajzomba nem szoktam beleírni. Csak később olvastam valahol azt a Bernard Show-idézetet, hogy nem szabad visszautasítani semmilyen díjat, kitüntetést, úgy kell élni, hogy az ember ne kapja meg. Neki ez nem sikerült, sok díjat visszautasított, de a Nobel-díjat (hosszas töprengés után) elfogadta. Ez utóbbin, nem tudom, miért, de nem csodálkozom.
Kell-e nekünk önálló egyetem?
Erre a kérdésre a válaszom mindig igen volt. Ez annyira természetes volt számomra, mint az, hogy magyarul beszélek. Csodálkoztam azokon, akik nem így gondolkoztak, akik azt tartották, hogy nem lennénk képesek arra, hogy egy önálló egyetemet hatékonyan működtessünk. Hangoztatták ezt akkor, amikor közelünkben új országok születtek! Azok a népek nem féltek attól, hogy nem tudják majd működtetni az új országukat, pedig nem is voltak mindig többen nálunk, erdélyi magyaroknál.
Ma már ezt sem lehet állítani, hisz a Sapientia léte, sikere bizonyíték arra, hogy képesek vagyunk erre. Most azt szokták hangoztatni egyesek, nem tisztességes, hogy magyarországi pénzből működtetünk egyetemet, amikor jogunk lenne román állami egyetemre. Jogunk lenne természetesen, és lehetne is román állami egyetemünk, ha hatékonyabban küzdöttünk volna érte. Ha mindenki oda tette volna a vállát. Én azt sem tartom elítélendőnek, hogy Magyarország működteti az egyetemet, hisz hány teljesen kész szakembert kapott Erdélyből, akinek a tanításáért nem kellett fizetnie!
Már az 1990-es évek elején volt két szélsőséges vélemény, amely rombolta a Bolyai-egyetem visszaállításának lehetőségét. Egyik volt a kishitűeké, akik kétségbe vonták egy önálló állami magyar egyetem létjogosultságát. Ezek vezére volt Cs. Gyimesi Éva. A másik a mohóké volt, akik mindent egyből akartak, el sem tudták képzelni az új egyetemet úgy, hogy azon ne legyen minden lehetséges szak, az összes mérnöki szaktól minden zenei szakig. Ezeket képviselte Jeney Dezső.
Emlékszem egy tanácskozásra a Bolyai Társaságnál valamikor 1990 kora nyarán, amikor egyesek már felvetették, hogy amíg megalakul az önálló egyetem, kérjünk külön magyar helyeket a Babeş–Bolyain. Ezt én akkor elleneztem, mert még voltak illuzióim. Jeney Dezső kész tervvel állt elő, minden szakra megjelölte az igényelendő helyek számát. Ezek a számok teljesen elrugaszkodtak a valóságtól. Az informatika szakra például 100 helyet kért, amikor évente összesen 25 helyet hirdettek meg. Mára jutottak oda az informatika szakon, hogy 100 körüli magyar hallgatót vesznek fel évente, de ebből csak 80 tandíjmentes. Fantazmagórikus terveket tettek közzé egy építendő campusról valahol a város szélén. Ekkor mondta, kicsit kesernyésen, Balázs Márton matematikus kollégám, aki mindig a realitások talaján állt, hogy ő azt sem bánná, ha kunyhóban kezdenénk meg az oktatást, csak lenne már egyetemünk.
Sokszor nem hagy nyugodni az a kicsit összeesküvés-elméletszerű gondolat, hogy vajon ezeket az embereket nem manipulálta-e az akkor újra lendületbe jött titkosszolgálat? No, nem egyenesen, hanem áttételesen úgy, hogy ők nem is tudtak róla. Ha valaki irreálisan hisz valamiben, annak ezt a hitét könnyen lehet erősíteni, csak duruzsolni kell a fülébe, hogy milyen igaza van. Ezt meg lehet tenni több láncszemen keresztül úgy, hogy csak az első láncszem tudja, miszerint itt manipuláció folyik. Túl sok krimit, Poirot- és Stirlitz-történetet olvastam volna?
Világmegváltó ötleteim
Mint mindenkinek, nekem is vannak világmegváltó ötleteim, néha el is mondom itt-ott, de csak ennyi, hisz tudom, hogy ezeket nem szokták megvalósítani, még ha megvalósíthatók lennének is. Most csak háromra térek ki.
Gyerekkoromban nagy élvezettel lapozgattam, olvasgattam az Élet és Tudomány számait. Akkor nagy dolog volt, hogy édesapámnak sikerült több mint harminc éven át mindig megrendelnie. Persze ehhez kellett a postásunk, bizonyos Hamza bácsi segítsége, aki mindig megsúgta, hogy mikor lesz az a bizonyos egy nap, amikor meg lehet rendelni a postán. Hamza bácsi nagyon szimpatikus cigány ember volt, aki felnőtt korában tanult meg írni-olvasni, és lett belőle postás több évtizeden keresztül.
Amikor egyetemistaként a nyári vakációban vártam, hogy levelet hozzon, gyakran mondogatta, hogy ma csak falével van. Ünnepnapokon (például húsvéthétfőn, mert akkor ez nem volt szabad nap) nem volt könnyű számára, hogy a felkínált italt-ételt miként utasítsa vissza, de kitalálta azt, hogy köszöni, és majd máskor szól, ha kell egy pohár ital. Nagyon ritkán tényleg élt ezzel a lehetőséggel. Valamikor az 1960-as években olvastam az Élet és Tudományban egy cikket a naptárreformról. A terv úgy szólt, hogy minden év vasárnappal kezdődik, január 31 napos, február és március egyaránt 30, és így tovább minden évnegyed első hónapja 31 napos, a másik kettő 30 napos. Hogy kijöjjön a 365 nap, minden év végén lenne egy M-mel jelölt nap, amelyik általános szabadnap lenne, és nem számítana bele a hét napjaiba (azaz M lenne csupán, és nem hétfő, nem kedd, ..., nem vasárnap).
Szökőévben lenne egy MM-mel jelölt hasonló nap is június és július között. Ez az ötlet nekem akkor nagyon tetszett. Akkor még nem volt szabad szombat, így minden hónapban ugyanannyi munkanap, azaz 26 lett volna (a könyvelők örömére). Azt írta a cikk, hogy ezt az új naptárat leghamarabb 1967-ben lehetett volna bevezetni, mivel az az év vasárnappal kezdődött. Azóta is várom!
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)2015. november 2.
Alteregókban „rejtőzködő” költő
Felsorolni is sok, hány költő a vendégünk ma este: Lázáry René Sándor, Alekszej Pavlovics Asztrov, Jack Cole, Kavafisz, Qintus Aemilius Fabullus és a többiek – említett meg néhányat Kovács András Ferenc marosvásárhelyi költő alteregói közül László Noémi az Álljunk meg egy szóra című kolozsvári beszélgető-sorozat legutóbbi alkalmán.
A meghívott, aki egyben a Látó folyóirat főszerkesztője is, „le is tette a névjegykártyáját” a Bulgakov Irodalmi Kávéházban – ahol először lépett fel –, és legutóbbi alteregója, Alekszej Pavlovics Asztrov versei közül felolvasott kettőt, amelyekben Bulgakov is említésre kerül.
László Noémi kérdésére a meghívott elmondta: az amatőr versblogok, a pillanatnyi hírnév világában is élnek még költők, bár ő nem szívesen mutatkozik be költőként, inkább szerkesztőnek mondja magát. „Réz Pál (irodalomtörténész, az egykori Holmi folyóirat főszerkesztője – a szerk.) szokta mondani, hogy van, ami költészet, és van, ami nem az – de ő ezt a költészeten belül érti” – tette hozzá KAF.
Az elme érzései
László Noémi felvetette, hogy egyes kortársak felfogásában nem létezik ihlet, ők „csak dolgoznak a szövegen”. Kovács András Ferenc megjegyezte, hogy ez úgy hangzik, mint az asztalosmesterség, bár valóban nehéz megfogalmazni, mi is az ihlet. Szerinte a 20. századi irodalom valamiféle szégyenérzetből elveti a 19. században használt fellengzős ihletet, legalábbis nem beszél róla.
„Nem tudom, mi az ihlet, ha kérdezik, viszont ha nem kérdezik, lehet, hogy tudom. Empátia kell hozzá, az elme érzései. Egyfajta teremtő állapotról van szó – fogalmazott a költő, és a szintén költő beszélgetőtársával abban is egyet értettek, hogy nemcsak a művészeknek, de kutatóknak, feltalálóknak is vannak ihletett percei, amelyek az igazi áttörésekhez kellenek.
Szóba került, hogy a meghívott 1984-ben diplomázott, diplomamunkáját a manierizmus irodalmából írta, és bár szívesen maradt volna a kolozsvári egyetemen, ezt akkor nem lehetett. Elhangzott, hogy a régi korokban a költészet és a zene még együtt működött, a középkor magyar irodalmában igen jártas KAF maga is írt régebben meghatározott dallamokra verseket.
Első kötete 24 éves korában jelent meg Tengerész Henrik intelmei címmel 1983-ban, „egy nagyon sötét korszakban”. A Kriterion Forrás-sorozata azonban meglátása szerint nagyon jó lehetőség volt az akkoriban indulóknak, hiszen magyarországi kollégái között akadt, akinek jóval többet kellett várnia első kötete megjelenésére. A debütkötetek ráadásul akkoriban még nagy példányszámban jelentek meg, és szép honorárium járt értük, KAF-nak például a postán el sem hitték, hogy valóban enynyi pénzre jogosult, amikor ki akarta venni a könyvért járó honoráriumot, Cs. Gyimesi Éva segítségét kellett kérnie.
László Noémi kérdésére KAF azt is elmondta, hogy bár a költészet nem tekinthető civil foglalkozásnak, hiszen emellett mindenki eljár – nem dolgozni – pénzt keresni, mégsem egy félretehető dolog, legfeljebb ideig-óráig. Ha ihletett állapotban van, a költő feje úgyis a versen kattog, akkor is ha (látszólag) mást csinál. „A költészet a gyenge percek és a sérülékeny emberek nagy erőssége. A költészet hatalom, a hatalom nem költészet” – tette hozzá KAF.
Adyra hallgattak utoljára
A vásárhelyi költő, aki több versével is jelen van az Édes hazám című, közéleti verseket összegyűjtő 2012-es antológiában, kiemelte, a magyar lírában mindig is jelentős volt a közéletiség, bár az utolsó magyar költő szerinte, akinek még volt szava, akire hallgattak ilyen téren, az Ady volt. „A költészet maga nem változtatja meg a problémát, amiről esetleg beszél, de általa hangsúlyosabban vannak jelen a köztudatban ezek a gondok, így közvetve hozzájárul ahhoz, hogy később mégis megoldódjanak” – fejtegette álláspontját a meghívott.
KAF – aki egyébként nem szereti, ha KAF-ként emlegetik, ezt ugyanolyan közhelynek tekinti, mint amikor azt mondják róla, hogy „rejtőzködő költő” – jelenleg gyerekverseken dolgozik. A versek még az év végén megjelennek a Magvető Kiadónál két kötetben, Minden egér a világon, illetve Égi és földi egerek címmel. Ezek tulajdonképpen gyerekversek – fogalmazott a szerző, de azért a felolvasott ízelítőből kiderült, hogy a felnőttek is bőven találnak benne csemegét, hiszen a dallamos szövegeket bőségesen átszövik a rejtett történelmi utalások, sőt a kortárs politikai és közéleti szereplőkre is vaskos utalások tétetnek.
Az Álljunk meg egy szóra következő vendége a tervek szerint Bartis Attila író lesz.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)2015. november 27.
Elvágyódás hazulról
Márton Evelin Szalamandrák éjszakái című, a csíkszeredai Bookart Kiadó gondozásában megjelent regényét mutatták be szerda délután a kolozsvári Gaudeamus könyvesboltban.
Vida Gábor író, a kötet szerkesztője visszaemlékezett, hogy egyetemista korában Cs. Gyimesi Éva tanára kérdésére, hogy miről is szeretne ő regényt írni, azt válaszolta: az egészről.
„Ezt a fajta allűrt képviseli minden regényíró, a regények, ezek a súlyos tompa tárgyak, szándékuk szerint legalábbis mindig a nagy egészről akarnak beszélni” – mondta Vida. A közös szerkesztői munka egy évet is felvett, ezalatt a szöveg a gyakori levélváltások nyomán sokat változott, de elmondható róla, hogy „az egészről” szól.
Az író néhány szóban összefoglalta ezt az egészet: a könyv Romániáról szól, úgy, ahogyan azt ő, Márton Evelin látja, emellett a barátságról, a generációjáról (a ’80-as évek első felében születettek), a Romániában előforduló nációkról és ezek együttéléséről, szerelemről, halálról. „Semmi, az irodalom számára új témát nem tudtam kitalálni” – tette hozzá. Vida kérdéseire azt is elmondta, hogy arról is szó van a regényben, hogy meg lehet-e menteni egy barátságot, hiszen a mély kapcsolatokban óhatatlanul megbántjuk egymást.
Vida szerint az európai irodalom mintegy 96 százaléka a férfi-nő szerelemről szól, a maradék pedig a háborúról és egyéb félreértésekről, Márton Evelin regényében viszont – az erdélyi irodalomban a mai napig párját ritkító módon – a homoszexualitásról is szó esik. Az írónő elmondta: nem azért írt ilyesmiről is, mert ez ma divatos lenne, hanem mert mindig is voltak homoszexuális emberek, akkor is, amikor ez törvénytelen volt, holott igazából ez természetes. „Ebben élünk, ezt el kell fogadnunk. A legszebb ideje lenne, hogy túltegyük magunkat a prüdérián” – mondta.
Márton Evelin egyébként kolozsvári születésű, de több mint 10 évig Bukarestben élt rádiósként – mint mondta, nem erdélyinek, hanem romániainak tartja magát, nem fél új helyeket felkeresni az országban. De nemcsak Romániában szeret utazgatni, hanem a világ távolabbi pontjaira is. A regényben például egy afrikai szál is van, és ez azért volt lehetséges, mert az író maga is járt Afrikában, nem is tud olyan helyről írni, amit nem látogatott meg személyesen.
A cím egyébként arra utal, hogy a főhős (aki egyben a narrátor is) szerint mindannyian a szalamandrákra hasonlítunk, folyton elvágyódunk az otthon biztonságából, anélkül viszont életképtelenek vagyunk.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)2016. január 30.
Minőség, érték és hagyomány a BMC tárlatán
– Kétségtelen, hogy minden kiállításmegnyitó ünnep: a résztvevőknek, az alkotóknak, s ünnep a közönségnek is.
A mostani alkalom viszont ennél is több, hiszen ötödszörre jelentkezünk a Minervában, amely időközben második otthonunkká vált – hangsúlyozta Németh Júlia műkritikus, a Barabás Miklós Céh (BMC) alelnöke csütörtökön délután a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében. Köszönetet mondott Tibori Szabó Zoltánnak, az egyesület elnökének, amiért ezúttal is befogadták a céh kolozsvári csoportjának hagyományos értékfelmérő tárlatát, majd emlékeztetett: tavaly ünnepelték Farkas utcai székházuk megnyitásának tizedik évfordulóját. A patinás műemlék épületben sok egyéni és kamarakiállítást szerveztek az évek során, ám a társaság közben számbelileg megszaporodott, jól jött, hogy a Jókai utcai kiállítótérben helyet kínáltak nekik. A házigazda, Tibori Szabó Zoltán reményét fejezte ki, hogy lesz folytatása a hagyománynak, és a magyar kultúra napja környékén még sokszor vendégül láthatjuk a művészeket.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)2016. április 7.
Szépség, kedvesség, humor Plugor Sándor fiókjából
– Sándornak ezúttal nem a nagy lélegzetű munkái vannak itt, amelyek már sokszor ki voltak állítva, hanem azok, amelyeket a fiókjában, a mappáiban őrzött.
Összegyűjtöttem őket, hiszen rengeteteg bennük az intimitás, a szépség, a humor, a kedvesség” – magyarázta Miklóssy Mária festőművész, Plugor Sándor özvegye tegnap délután a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében. Németh Júlia műkritikus a rajz legeredetibb és legerdélyibb művészének nevezte az 1999-ben elhunyt alkotót, aki „plugoros klasszicitással modern és plugoros modernséggel klasszikus, egyedi és utánozhatatlan”. Mint mondta, a mostani válogatás, amelyben apró tus- és ceruzarajzok, metszetek, monotípiák és olajképek egyaránt szerepelnek, csöppnyi, ám sajátos, nagyon is újszerű ízelítő a gazdag életműből. A Grafika Plugor Sándor műhelyébőlcímű tárlat április 22-ig, munkanapokon 11 és 15 óra között tekinthető meg a Jókai/Napoca utca 16. szám alatt.
(F. Zs.)
Szabadság (Kolozsvár)2016. április 22.
Reneszánsz és barokk nagymesterek a Minerva-házban
Árkossy István Nagymesterek – Reneszánsz és barokk festőművészek arcképcsarnoka című, könyvbemutatóval egybekötött kiállításának megnyitójára hívjuk meg a nagyérdemű közönséget április 26-án, kedden délután 5 órakor a Minerva-ház (Jókai/Napoca u. 16. szám) emeleti, Cs. Gyimesi Éva termébe és a ház alagsori galériájába.
A tárlatot – amelynek főtámogatója Magyarország Főkonzulátusa – Németh Júlia és Banner Zoltán műkritikusok, valamint Lucian Nastasă-Kovács, a kolozsvári Művészeti Múzeum igazgatója nyitja meg, akik egyben a kiállított munkákat tartalmazó, a kiállításéval megegyező című gyönyörű albumot is bemutatják a közönségnek. Az albumot a kiállítás idején és annak megnyitása előtt is kedvezményes, 40 lejes áron megvásárolhatják az érdeklődők, a Szabadság szerkesztőségében.
Szabadság (Kolozsvár)2016. április 27.
Nagymesterek arcképcsarnoka Árkossy Istvántól
Ötven olasz, flamand, francia és német festő művészi koncentrátumából kaphatnak ízelítőt mindazok, akik május 13-ig, munkanapokon 11 és 16 óra között betérnek a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termébe (Jókai/Napoca u. 16. szám).
Az izgalmas kalandozást a kolozsvári születésű, jelenleg Magyarországon élő Árkossy István grafikus- és festőművész Nagymesterek – Reneszánsz és barokk festőművészek arcképcsarnokacímű kiállítása biztosítja, amely tegnap délután, az azonos című album bemutatójával egybekötve nyílt meg, számos érdeklődő jelenlétében. – Árkossy István belemerül az egyetemes művészet történetének egyik legnépszerűbb és talán leginkább kiaknázott, legismertebb fejezetébe, hogy a látottakban elvegyülve és feloldódva, történelmi és művészi hitelességgel újrateremtse azokat – hangsúlyozta méltatásában Németh Júlia műkritikus, aki Banner Zoltán művészettörténésszel és Lucian Nastasă-Kovács múzeumigazgatóval együtt nyitotta meg a tárlatot. A reneszánsz és barokk jeles alkotóinak virtuális múzeumában, ráadásként, ott találjuk a művész Önárnyképét is.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)2016. május 4.
Közeleg a kolozsvári könyvhét
Május 12–15. között a könyveké, kultúráé lesz a főszerep a 6. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten, az RMDSZ ügyvezető elnöksége, a Romániai Magyar Könyves Céh, valamint a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése szervezésében. Idén is színes, változatos programmal szólítanak meg min-den generációt: a könyvvásár, workshopok, színházi előadások mellett kiállítás, gyermekprogramok, slam poetry és további gazdag felhozatal várja az érdeklődőket. Nem maradnak el az író- olvasó találkozók sem. A meghívott szerzők között szerepel Varró Dániel, Péterfy Gergely, Farkas Wellmann Endre, Magyari Tivadar.
"A Fogoly utca a találkozások helyszíne lesz" – mutatott rá Csomos Éva-Zsuzsánna főszervező, az ügyvezető elnökség munkatársa, majd hozzátette: "igyekeztünk a könyves események, író-olvasó találkozók mellett olyan programokat is szervezni, amelyek mindenkihez szólnak. Kicsik és nagyok, családok és barátok meghitt, kellemes környezetben kapcsolódhatnak ki, szórakozva fogyaszthatnak kultúrát, magyar könyveket, valamint a magyar identitásukat is ápolhatják. Nem engedhetjük, hogy ez veszélybe kerüljön, hogy értékeink elhalványulása biztonságérzetünket is megrendítse".
H. Szabó Gyula, a Romániai Magyar Könyves Céh alelnöke a neves szerzőkhöz kapcsolódó évfordulókra hívta fel a figyelmet, amelyek köré megemlékező eseményeket szerveztek. "Tavaly Makkai Sándorra, tavalyelőtt Bánffy Miklósra emlékeztünk, idén Tamási Áron a főszereplő, halálának 50 éves jubileuma alkalmából. Úgy gondoljuk, elég nagy írónk ő ahhoz, hogy felfigyeljünk rá a könyvhéten. Nem a szépíró Tamásira, a közéleti szereplőre figyelünk elsősorban" – jelentette ki H. Szabó Gyula, majd rámutatott: "Szilágyi Domokos Öregek könyvével kapcsolatban műfordításokkal, szakmai fordításokkal és a szerző halálának 40. évfordulójával is foglalkozunk, a könyvhét előtt pedig a Kolozsvári Állami Magyar Színház műsorra is tűzte a költeményt. Megemlékezünk Méhes György születésének 100. évfordulójáról is. Idén lesz nulladik napja is a rendezvénynek, 11-én este Kulin Ferenc lesz Mile Lajos főkonzul vendége".
A programot, újdonságokat Ferencz Blanka programkoordinátor, az ügyvezető elnökség munkatársa ismertette: "fő célunk az irodalom népszerűsítése, de szeretnénk, ha mindenki megtalálná a számára megfelelő programot, legyen az slam poetry, színházi előadás, gyermekfoglalkozás vagy könyvbemutató. Úgy válogattuk össze a felhozatalt, hogy különlegességeket, értékes időtöltést nyújtsunk a közönségnek".
A könyvhetet május 12-én, csütörtök délután nyitják, majd Péterfy Gergellyel találkozhat a közönség, este Politikus elődeim – Bánffy Miklós és Domokos Géza címmel Markó Bélával beszélget Tibori Szabó Zoltán és H. Szabó Gyula. A kikapcsolódni vágyók Jazzybirds-koncerten és slam poetry előadáson szórakozhatnak.
Május 13-án, pénteken Varró Dániel tart közönségtalálkozót, Tamási Áron munkásságára emlékkonferencián tekintenek vissza, a Váróterem projekt pedig előadja Parafabulák és Bánk bán előadásait. Emellett Jancsik Pál, Király László és Fekete Vince is bemutatják köteteiket, este pedig a Vecker, valamint ByeAlex és a Slepp koncertezik.
Szombaton, május 14-én a Zurboló Táncegyüttes, a Garabonciás és a Bagossy Brothers Company lépnek fel, az irodalomkedvelők pedig Farkas Wellman Endrével, Magyari Tivadarral, Kabai Lóránttal, Csider István Zoltánnal, Lukáts Istvánnal találkozhatnak, de fordítói kollokviumon is részt vehetnek, valamint Szi-lágyi Domokos emléke előtt tiszteleghetnek.
Vasárnap, 15-én a könyvvásár mellett fiatal írók tartanak kerekasztal-beszélgetést.
A fentiek mellett irodalmi élőkönyvtár, a Homokkönyv című kiállítás, három tematikus séta, az Életfa Családsegítő Egyesület gyermekfoglalkozásai, interaktív jam session (örömzenélés), valamint a slam poetry előadói által szervezett workshop várja az érdeklődőket.
Idén az egész Fogoly utcát elfoglalja a könyvhét, a kiadók standjai és a színpad között kávéházi sátrat, gyereksátrat is állítanak a szervezők, de a Minerva Ház Cs. Gyimesi Éva-termében, a Kolozsvár Társaság székházában, az Erdélyi Múzeum Egyesületnél, a Báthory István Elméleti Líceumban, a Bulgakov irodalmi kávéházban, valamint a K+ közösségi térben is lesznek előadások.
A program és a meghívottak névsora folyamatosan bővül.
További információk a www.unnepikonyvhet.ro oldalon találhatók.
Népújság (Marosvásárhely)2016. május 4.
A közéleti Tamási – Változatos programok a kolozsvári könyvhéten
Többek között Varró Dániellel, Péterfy Gergellyel, Farkas Wellmann Endrével és Magyari Tivadarral találkozhatnak a könyvek szerelmesei május 12–15. között a 6. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten.
Az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége, a Romániai Magyar Könyves Céh, valamint a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által szervezett eseményen a könyvvásár mellett workshopok, színházi előadások, kiállítás, gyermekprogramok, slam poetry is várja az érdeklődőket, esténként pedig koncertekre várják a közönséget a Fogoly (Potaissa) utcában. Fellép ByeAlex, a Bagossy Brothers Company, a Jazzybirds és a Garabonciás együttes.
H. Szabó Gyula, a Romániai Magyar Könyves Céh alelnöke a neves szerzőkhöz kapcsolódó évfordulókra hívta fel a figyelmet, amelyek köré megemlékező eseményeket szerveztek. „Tavaly Makkai Sándorra, tavalyelőtt Bánffy Miklósra emlékeztünk, idén Tamási Áron a főszereplő halálának 50 éves jubileuma alkalmából. Úgy gondoljuk, elég nagy írónk ő ahhoz, hogy felfigyeljünk rá a könyvhéten. Nem a szépíró Tamásira, a közéleti szereplőre figyelünk elsősorban" – jelentette ki H. Szabó Gyula.
Mint mondta, Szilágyi Domokos Öregek könyvével kapcsolatban műfordításokkal, szakmai fordításokkal és a szerző halálának 40. évfordulójával is foglalkoznak, a könyvhét előtt pedig a Kolozsvári Állami Magyar Színház a költemény alapján készült előadást mutat be. Emellett megemlékeznek Méhes György születésének 100. évfordulójáról is. Idén lesz nulladik napja is a rendezvénynek, 11-én este Kulin Ferenc magyarországi kritikus, irodalomtörténész lesz Mile Lajos főkonzul vendége.
A könyvhetet, illetve a hozzá kapcsolódó vásárt május 12-én, csütörtök délután nyitják meg hivatalosan, majd a Kitömött barbár című regényével népszerűvé vált Péterfy Gergellyel találkozhat a közönség. Politikus elődeim – Bánffy Miklós és Domokos Géza címmel Markó Bélával is szerveznek beszélgetést, de bemutatja új könyvét többek között Jancsik Pál, Király László és Fekete Vince is. Tamási Áron munkásságára emlékkonferencián tekintenek vissza.
A Fogoly utca mellett a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében, a Kolozsvár Társaság Székházában, az Erdélyi Múzeum-Egyesületnél, a Báthory István Elméleti Gimnáziumban, a Bulgakov irodalmi kávéházban, valamint a K+ közösségi térben is lesznek események.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)2016. május 20.
Deák Ferenc dokumentumfotói a Minervánál
Neves kolozsvári személyiségek – írók, költők, művészek, újságírók, a tudomány különböző területein tevékenykedő szakemberek – arcképei tekintenek vissza az érdeklődőkre tegnap óta a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében, Deák Ferenc dokumentumfotó-kiállításán.
A Tibori Szabó Zoltán Minerva-elnök szavai szerint „a New Yorkban lakó, de Kolozsváron élő” fényképész 1960 és 1965 között az Igazság napilap fotóriportere volt; abban az időszakban készítette portrésorozatát, amelynek ezúttal körülbelül a tíz százalékát, nyolcvan felvételt tárt a nagyközönség elé. – Ma vagyok 75 éves, és nagy öröm számomra, hogy itt lehetek – hangsúlyozta a művész, Murádin Jenő művészettörténész pedig néhány anekdotát osztott meg a megnyitó résztvevőivel. A tárlat június 10-ig, munkanapokon 11 és 16 óra között látogatható a Jókai/Napoca utca 16. szám alatt.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)2016. május 28.
Egykori kolozsvári portrék
Kolozsváron, a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében, Deák Ferenc „Egykori kolozsvári portrék” címmel igen figyelemre méltó közönség előtt megnyitotta dokumentumértékű kiállítását. Jelenleg az Amerikai Egyesült Államokban, New Yorkban élő fotóművész 1960 és 1965 közötti időszakban az Igazság napilap fotóriportere volt.
Amikor nem tudta elviselni a kommunista korszak „aranykorát,” kivándorolt. A lehetőségek hazájában bizonyította, a fotó nemzetközi nyelvét tökéletesen ismeri, amint a mostani látogatása alkalmával példa értékűen nyomatékosított. Kolozsvári munkásságának saját szavaival megfogalmazva: „egytízedét tárta az érdeklődők elé”. Analóg fotók hitelesen mutatják be azokat, akik a hajdani műtermébe betértek. A képek csoportosítása mesteri. Egy rámába került Valeriu L. Bologa professzor és Jancsó Elemér, professzor. 80 kép az akkori kor értelmiségének egy sajátos szegmentumát öleli fel. A kiállítás megnyitása alkalmából bevallotta, a baráti köre nagyon megritkult. Sokan elhalálozottak, de még többen Magyarországon, néhányan Erdélyben élnek. Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke a kiállítást megnyitó beszédében kiemelte, Deák Ferenc New Yorkban lakik, de tulajdonképpen Kolozsváron él. A kolozsvári kiállításon a munkásságának, 10%-át mutatta be. Ezeknek a képeknek a negatívjait a Minerva Alapítványnak ajándékozta. A Deák- gyűjteményt digitalizálják, és közzéteszik a minerva.org.ro honlapon, ami a hozzáférési lehetőséget biztosít. Mint ismeretes, az Igazság és a Făclia fotóriportereinek, 1955 és 1993 közötti időszakban, készített fotóit, így a Deák Ferenc képeit is digitalizálják, a honlapon közlik. Tibori köszönetét fejezte ki, hogy a Minerva-házat választotta a kiállításához és az értékes adományért. A kiállított művészi portrék neves személyiségeket plasztikuson örökítenek. A teljesség igénye nélkül, sorolnék fel néhány személyiség nevét, akit megörökített a fotóművész: Horváth Béla, Rodica Popescu, Köllő Béla, Orosz Lujza, Albert Júlia színművészeket, Pálfi Mircea, Dózsa Mária, László Ferenc, Reisz Katalin az Igazság munkatársait, Ruha István hegedűművészt, Balogh Edgár, Fodor Sándor írókat, költőket- Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár.
Nem felejtette el a hazai tájakat
Deák Ferenc bevallotta, nem tudja elfelejteni a hazai tájakat. S nem felejtette el a román nyelvet sem. Interneten, nyomon követi az itteni életet. Minden érdekli, ami itt történik. Ebben segít a digitalizált felhasználási lehetőség. Nem állt szándékában, hogy kiállítsa a portrékat. Dokumentum jellegű kiállításnak tekinti, egy fajta társadalmi találkozásnak. A lényeg az, hogy munkásságát, minél többen megismerjék. Egy vergődő lélek képi nyelven való megnyilvánulását csodálhatja meg a látogató, amely ma már csak képi megnyilvánulásban található meg.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro2016. június 7.
Töredékek a kommunizmusról
Csütörtökön este 7-től a kolozsvári ZUG.zone kortárs művészeti térben (Árpád/Traian u. 40–42 sz.) adja elő az Egy távoli emlék töredékei című előadását a Shoshin Színházi Egyesület.
A kolozsvári színművészek által alapított színházi egyesület ebben az évadban utoljára játssza a Köllő Csongor rendezte előadást. Az Egy távoli emlék töredékei bemutatója 2015 augusztusában volt az egyesület által szervezett KaravanAct utazó színházi fesztiválon – amely Kolozsvárt, Kidét, Csíkszeredát és Sepsiszentgyörgyöt érintette –, ezt követően lelt játszóhelyre a Váróterem Projekt működtette független színházi térben, a Zugban.
A produkció a kommunizmus idején játszódó történetfoszlányokból megpróbál egyfajta átfogó képet bemutatni a rendszerváltás előtti időszakról. A produkció ajánlója szerint a Szilágyi Domokos, Cs. Gyimesi Éva, Jorge Luis Borges és Jerzy Grotowski egyes szövegeit, illetve a színészek által írt szövegeket felhasználva, a szó, tánc és zene organikus ötvözete tárul a nézők elé, a töredékek pedig az előadás folyamán egységes történetté állnak össze.
„Amik most vagyunk, az a múlt egyenes következménye. Viselkedésünk, tetteink, reakcióink, gesztusaink, szavaink múltunkból táplálkoznak. Ebből kifolyólag a múltat dialektikus módon kell vizsgálnunk – szorosan összekapcsolva a jelenidejűségünkkel. A színház önmagában képes megfejteni és megválaszolni ezeket a kérdéseket. Hogy ezt az akarva-akaratlanul testünkbe-lelkünkbe ivódott örökséget feldolgozzuk, olyan »halott szavakhoz« nyúltunk, mint például: Szekuritáté, kommunizmus, diktatúra vagy Ceauşescu” – írta az előadásról a rendező, Köllő Csongor. A június 9-ei előadásra helyeket a [email protected] e-mail címen lehet foglalni.
A Shoshin Színházi Egyesület lapunkhoz eljuttatott közleménye kitér arra is, hogy bár a színházi évad a csütörtöki előadással hivatalosan lezárul, a nyár folyamán is számos programjuk lesz. Június utolsó hetében a szervezet két fiatal küldöttje vesz részt Madridban egy nemzetközi képzésen, ahol a művészet és a társadalmi beavatkozás összefonásának lehetőségeit vizsgálják. Az egyesület következő itthoni fellépése a Kolozsvári Magyar Napok alatt lesz, amelynek keretében több Shoshin-produkciót is láthatnak majd az érdeklődők.
Augusztus végén immár harmadik alkalommal szervezik meg az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő nemzetközi színházi tábort Kidében. A Csomópontok, időpontok: a Csónak című tábor színészek, rendezők, koreográfusok, diákok, de a nem szakmabeliek számára is nyitott képzést nyújt, „emellett a természet közelsége és a különleges helyszín révén feltöltődést, ihletet biztosít” – írják a közleményben. A tábor szervezésében a Shoshin fő partnere a Kidei Alkotótér.
Az egyesület idén szeptember 26-a és október 5-e között szervezi meg a KaravanAct utazó színházi fesztivál második kiadását, amelynek keretében – akárcsak tavaly – a meghívott előadások mellett látható lesz a Shoshin új bemutatója, amely ezúttal a Házikó a halottaknak munkacímet kapta. Az új előadáson kívül a nemrégiben felújított Mindenke és a varázsdoboz című Shoshin-produkció is részt vesz a turnén, ám ezt az előadást a kolozsvári érdeklődők már korábban, a Kolozsvári Magyar Napokon is láthatják. Az utazó fesztiválon egy lengyelországi és egy magyarországi társulat lesz jelen vendégként, de meghívást kaptak a kolozsvári Színház és Televízió Kar diákjai is. A Shoshin tevékenységéről az egyesület hivatalos oldalán (facebook.com/shoshin.theatre) lehet tájékozódni.
Krónika (Kolozsvár)2016. június 8.
Mentor – Már 250 éve tartunk tőle, de nem fog eltűnni az irodalom
T. Szabó Leventével félelmekről, sztereotípiákról, lehetőségekről
Csodabogárnak tűnt még 15–20 évvel ezelőtt, amikor irodalomtörténettel kezdett foglalkozni. T. Szabó Levente a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának nemrég megválasztott, tudományos ügyekért felelős dékánhelyettese, beszélgetésünkre is éppen egy megbeszélésről érkezett. Mostanában a dilettantizmus irodalmi vonatkozásairól ír, szabad perceiben Nobel-díjas könyvet olvas. Meglátása szerint egy új üzleti modell fölboríthatná végre a kelet-közép európai könyves piacot.
– Szabó Levente szerzői neve T. Szabó Levente. Mi ez a T?
– Az utóbbi 10-15 évben sokan kérdezték, hogy kinek vagyok a rokona (senki híresnek egyébként). Össze is tévesztettek különböző nevűekkel, mivel az irodalomtudományban, bölcsészettudományban vannak még Szabók, már sok embernek a „rokona” lettem. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy a bentlakásban, ahol mesterisként, doktoranduszként laktam, volt egy hasonló nevű – egyébként szintén publikáló – srác. Egyértelmű volt, hogy nem én vagyok az egyetlen Szabó Levente a világon. Közvetlenül meg kellett tapasztalnom, hogy mi a szerzői név, a művésznév, az írói név. Elkezdtem ezt így használni. A szakmámban még vannak azonos nevűek, a szerzői névvel különböztetik meg magukat egymástól. Semmi titok, semmi rejtély nincs ebben, de jól szórakozom azon, amikor szerkesztők, kollégák, diákok ezt a T-t néha ide-oda bújtatják.
Az irodalom mindennapi használatban
– Mi a kutatási területe?
– Ha azt mondom, hogy a klasszikus magyar irodalom, a 18–19. század magyar és világirodalma foglalkoztat, akkor ez kevés. Valójában van egy sajátos szemléletmód, amivel ezekhez a szövegekhez közelítek. A 18–19. századi szövegek vizsgálatakor az érdekel, hogy ezekre milyen társadalmi jelentések rakódtak rá, hogyan használták ezeket, milyen társadalmi környezetben hogyan értették őket. Ez a fajta irodalomtudomány, irodalomértés azt próbálja megértetni, hogy az irodalom valójában nem valamiféle történetietlen, örökérvényű dolog, hanem folyamatosan használatban, működésben van. Egyének, csoportok, közösségek különböző céloknak, sokszor ideológiáknak a szolgálatába állítják. Ugyanaz a műalkotás sokszor eltérő dolgokat jelenthet, eltérő célokra használhatták akár ugyanabban a történelmi időszakban is. Szokás ezt irodalom- és művészetszociológiának vagy az irodalom társadalomtörténetének nevezni, ezek persze nem teljesen ugyanazt fedik. De javarészt ez a cél: az irodalom történetét mozgásban, használatában megragadni és megérteni azt, ahogyan az irodalom része a társadalomnak, a mindennapjainknak.
– Mi foglalkoztatja mostanában?
– Az elmúlt héten épp az utolsó simításokat végeztem egy olyan, több éve készülő tanulmányon, amihez rengeteget céduláztam. Ez azt vizsgálja, hogyan jelent meg a dilettantizmus modern fogalma a magyar irodalomban. Ez kapcsolódik ahhoz, amiről mostanában írok: nemsokára megjelenik egy könyvem, amelyben egy évtizedes munka van, s ami arról szól, hogy hogyan lett modern szakma az irodalomból. Ennek egyik következménye, hogy átalakult a dilettáns jelentése, azzal együtt, ahogy megjelentek a profik, a munkájukból élő, a hivatásuknak élő, modern értelemben vett irodalmárok. Látható a tágasabb probléma, ami mostanában érdekel, ami nem más, mint a modernizáció. Ez egyébként sok tudományterületet foglalkoztat manapság, az irodalomtudományban ez egy elhanyagolt terület.
Ezelőtt szinte 20 évvel, amikor elkezdtem irodalomtörténettel foglalkozni – ez nagyon sok tekintetben Cs. Gyimesi Évának volt köszönhető –, akkor egy kicsit szégyenkezve csináltam, nem volt „menő” olyan kérdéseket kutatni, mint irodalom és társadalom viszonya. Időközben ez megváltozott és egy népszerű, párbeszédképes területté vált. Le tudunk ülni beszélgetni egy, a közgazdaságtan történetével foglalkozó kollégával, de egy szociológus kollégával is, és érteni fogjuk egymást. Ilyen szempontból ez szerencsés fordulat az életemben, hogy valami, ami 20 évvel ezelőtt csodabogárságnak tűnt, az az utóbbi években errefele is elismert lett. A hivatásosodás, a modern szakmák története is ilyen, s számos irodalmi szerzőt és szöveget másként fogunk tudni érteni, ha e felől a társadalomtudományos probléma felől nézzük.
Azokat a szakmai munkákat kedvelem, amelyek valamilyen problémában, nem pedig témában gondolkodnak. Ha valaki azt mondja, hogy Vörösmartyval vagy Arannyal foglalkozik, számomra még nem mond sokat. Az érdekel, hogy mit kezd ezekkel a dolgokkal, hogyan lesz probléma ezekből.
Évszázados fóbiáink: elit és populáris irodalom viszonya
– Azt mondta, hogy a mindennapok része az irodalom. Dinamikáról beszélt, társadalmat formáló irodalomról. Manapság a „magas” irodalom mellett egyre népszerűbb a populáris irodalom. Egyre többkönyvből később film, sorozat készül. Megjelenik a fanfiction: a hétköznapi ember az interneten kezdi újraírni ezeket a történeteket, amelyeknek néha nagyobb az olvasottságuk, mint egy szépirodalmi alkotásnak. Hol van az irodalomnak a helye ma a társadalomban?
– Azért szeretem ezt a kérdést, mert nagyon jól megjeleníti azokat a hétköznapi, irodalmár és nem irodalmár fóbiákat, amelyek benne vannak az irodalmi és kulturális modernizációban. 200-250 éve ugyanezeket a kérdéseket teszik fel: például, hogy mit csináljunk a populáris irodalommal, milyen az elit és populáris viszonya, féljünk-e ettől. Azért tudunk nehezen beszélni erről, mert erős érzelmek, indulatok, fóbiák kapcsolódnak ehhez. A legnagyobb fóbia, hogy el fog tűnni a kultúra, az irodalom. Meg kell nyugtatnom mindenkit: Kazinczytól kezdve Arany Jánosig még kétségbeesettebben panaszkodtak, hogy milyen kevés olvasójuk van és bezzeg a frissen létrejövő bestseller kultúrában mennyire sok olvasója van egy-egy kevésbé értékes szerzőnek, miközben persze ma nem mindig ezekre az emberekre emlékezünk.
Ha olvasóként kérdezne, akkor azt mondanám, hogy nagyon sokfajta olvasás van, nagyon sok olvasói rétegnek megvan a maga helye. Úgy látom, hogy az oktatásban néha azt hisszük, hogy ha a hallgatók nem csak azt olvassák, amit a kezükbe adunk, ha népszerű irodalmat is olvasnak, akkor vége van a világnak. Történetileg ezek hosszú távú fóbiák, és azáltal, hogy belátjuk, ezek nem csak a mi kérdéseink, belátjuk azt is, hogy ezeknek a fóbiáknak egy része alaptalan. Ja, és nem gondolom, hogy el fog tűnni az irodalom, dehogy fog.
Például, Amerika a világ egyik legizgalmasabb könyvpiacát termelte ki és tartja fönt, és nagyon örülnék, ha eljutnánk oda, hogy Romániában is lennének olyan népszerű beszélgető show-k, könyves műsorok, mint ott például az Oprah Winfrey-é. Ha itt is volnának olyan népszerű irodalmárok, mint amilyenek az amerikai televíziózásban vannak, akik esetenként meghatározhatják akár egy elnökválasztás kimenetelét is.
Örülnék, hogyha mondjuk az Amazon által képviselt üzleti modell eljöhetne ide, mert jobban fölboríthatná végre a kelet-közép európai könyves piacot és láthatóvá tenné, hogy mekkora hatalmas potenciál van benne. Nem az olvasók hiányoznak, hanem az olvasásnak az intézményesültsége. Miközben rettentően sokat panaszkodunk azzal kapcsolatban, hogy nem olvasnak eleget az emberek, elfelejtjük, hogy az olvasásra való ránevelés mindig intézményes folyamat.
Mi lenne, hogyha jobban fölszerelnénk a könyvtárainkat? Hogyha kitalálnánk azokat a kultúraközvetítő intézményeket, amelyek a könyvhöz elvezetik az olvasókat? Mi lenne, hogyha minden napilapban rendszeresen lenne beszélgetés szerzőkkel, mesterolvasókkal vagy akár kevésbé mesterolvasókkal arról, hogy mit olvasnak, hogyan olvasnak, mit ajánlanak? Mi lenne, hogyha komolyan vennénk a létező intézményeket?
– Szépirodalmat is ír vagy csak a szépirodalomról ír?
– Nem, nem írok szépirodalmat. Szerintem időben ismertem föl, hogy nem lennék jó szépíró. Úgy gondolom, hogy mesterséges elvárás az irodalomtudománnyal foglalkozókkal szemben, hogy ők írjanak szépirodalmat. És fordítva is igaz, néha nagyon fals dolgok jönnek ki abból, ha szépírók úgy gondolják, hogy ők ugyanolyan minőségi módon tudnak beszélni vagy gondolkodni az irodalomról, mint ahogyan szépirodalmat írnak. Azért sem írok szépirodalmat, mert azt látom, hogy néha a szépirodalmat és a tudományos munkát kijátsszák egymás ellenében. Úgy gondolom, hogy ezek nagyon eltérő írásmódokat, gondolkodásmódokat igényelhetnek.
Egyébként látom, hogy van, aki jól csinálja ezt a kettőt, irigylem is kellőképpen, csodálattal olvasom ezeket az embereket, de én örülnék, ha azt a dolgot, amiben úgy látom, hogy sikeres vagyok, azaz a tudományos munkát jól tudnám csinálni és esetleg ott írnék jó, meggyőző szövegeket.
Jóga, kávé, cigiszünet helyett olvasószünet
– Mit olvasott mostanában?
– Legfrissebben épp az utolsó oktatási hetek hajszájában pihenésképpen Orhan Pamuk Hó című regényét olvastam újra. Hogyha nagyon sok órám van, sok értekezletre kell mennem, és van 10-15 perc időm, akkor az olvasással szakadok ki a hajszából. Más jógázik, van, aki kávézik, kimegy cigarettaszünetre. Én ha kijövök óráról, akkor szünetben olvasok.
– Mivel tölti a szabadidejét?
– Megrögzött színházlátogató vagyok. Olyan is van, hogy ugyanazt az előadást, ha nagyon szeretem, megnézem négyszer-ötször. Volt olyan, aki azt hitte adott pillanatban, hogy kritikát akarok írni. A családom, a két gyerekem mellett próbálok rengeteget kertészkedni. Nemcsak amiatt, hogy kiszellőztessem a fejemet, hanem azért is, hogy újabb ötleteim támadjanak. Úgy gondolom, hogy a tudományos munkához is nagy szükség van a kreativitásra. A tudomány mára kreatív iparág lett és ennek meg kell adni a módját, meg kell teremteni a helyzeteit. Van, hogy a legjobb ötleteim nem olvasás, hanem kertészkedés közben jönnek, amikor kilazítok.
T. Szabó Levente
• irodalomtörténész, egyetemi docens, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának tudományos ügyekért felelős dékánhelyettese
• 1977. április 30-án született Ozsdolán
• számos, a 18–19. századi magyar és világirodalommal foglalkozó magyar és idegen nyelvű publikáció szerzője
• 2009-ben az MTA Martinkó-díját nyerte el az év irodalomtörténeti publikációjáért a klasszikus magyar irodalom tárgykörében
• 2014-ban megkapta a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar legjobb oktatójának járó Excellentia-díjat
• megjelenés előtt áll a modern magyar irodalmi szakmák társadalomtörténetéről szóló könyve és az első nemzetközi összehasonlító irodalomtörténeti folyóiratról készült angol nyelvű monográfiája
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)2016. június 8.
Mentor – A piros láda kérdéseket, nem válaszokat ad
Codău Annamária Excellentia-díjas bölcsésszel beszélgettünk
Nehezen állt kötélnek, azaz interjúnak – különösebben nem szereti a reflektorfényt. Pedig ezt nemigen lehet elkerülni, ha az ember lánya Excellentia-díjat kap. Interjú helyett szívesebben lapozgatja Cs. Gyimesi Évát, az angol nyelvű esszékötetet, esetleg Brassai Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapját kutatja. A Mentor legfiatalabb interjúalanya emellett nagyon segítőkész, jegyzetei sokunkat megmentettek már, amit ezúton is köszönünk.
– Beköszöntött a nyár és ezzel egy időben a várva várt szesszió is, jogos a kérdés: hogy vagy?
– A májussal együtt minden egyszerre kezd az egyetemista ember fejére zúdulni, és ez így tart június–júliusban is. Elég nehéz a tanulásra, kutatásra, vizsgákra összpontosítani a mindenféle rendezvények mellett. Szóval ilyenkor még nehezebb megválaszolni ezt a kérdést, de mondjuk azt, hogy jól vagyok. Vagyis gondolom, hogy a pörgésállapot jó.
– Mi szerettél volna lenni kicsi korodban?
– Körülbelül minden egyszerre. Nem volt soha tartós elképzelésem, volt, amikor óvó néni, volt, amikor fodrász, cégvezető, építészmérnök stb. Az ideális mesterségnek az építészmérnökit gondoltam valamikor 8–9. osztályban, ez a művészet és reáltudományok elegáns ötvözete, de aztán hamar lemondtam– Hogy lett ebből Bölcsészettudományi Kar?
– Így alakult, erre nem tudok inspiratív vagy céltudatos választ adni. Matek–infó intenzív angol osztályban végeztem a középiskolát, mégis főleg irodalommal kapcsolatos versenyekre jártam. Aztán a „döntés” részben azt mérlegelve született, hogy mi okoz örömet a mindennapokban, mi az, amihez valamelyest értek.
Sok fiatalt foglalkoztat az irodalom
– Annak idején a magyar szak felvételi szórólapján szerepelt a mágikus, minden kérdésre választ adó piros láda. Megérte válaszokat keresni a piros ládánál?
– Ahhoz képest, hogy a piros láda csak egy pirosra festett nagy faláda az órarendnél, fontos szerepet játszik a magyar szakos bölcsészek életében: találkozóhely, ahol órák vagy vizsgák előtt/után beszélgetünk. De igazából azt hiszem, hogy a piros láda épphogy nem válaszokat ad, hanem még több kérdést generál. És ez azért jó, mert nem engedi, hogy abbahagyjuk a gondolkodást, hogy belenyugodjunk valamilyen végleges érvényesség illúziójába.
– Mi a szerepe az irodalomnak a mai fiatalok életében?
– Sok fiatalt foglalkoztat az irodalom, s nem csak azokat, akiknek valamilyen módon a szakmájukat jelenti. Hogy mi az irodalom szerepe, az szerintem mindenki esetében más: a fikcióba meneküléstől kezdve az ismeretszerzési vágyig, a saját világ határainak kitágítási igényétől az empátia „gyakorlásának” lehetőségéig nagyon sok minden van, ami miatt valaki számára fontos lehet az olvasás. A mai fiatalokkal is így van ez, csak az irodalom mellett sokkal hozzáférhetőbbé váltak más médiumok is, amelyek szintén a fikció iránti igényünkre válaszolnak (film, számítógépes játékok stb.), ezért a figyelmünk is jobban megoszlik, és átalakulnak az olvasási szokásaink.
– A szakdolgozatodat, amellyel nemrég az ETDK-n II. helyezést értél el, az Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapokról (Cikkeit magyar, angol, francia, német, olasz és spanyol nyelven közlő irodalomtudományi folyóirat, Kolozsváron szerkesztette Meltzl Hugó és Brassai Sámuel – szerk. megj.) írtad. Miért esett erre a választásod? Mennyiben segítette a munkádat a témavezetőd, T. Szabó Levente? Melyek voltak a kutatás legfőbb eredményei?
– Több szempontból is úgy éreztem/gondoltam, hogy az Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapokkal (ÖIL) érdemes lesz nekem is foglalkozni. Egyrészt – és talán ez a legfontosabb szempont – személyes indíttatás vagy mondhatni szimpátia keltette fel az érdeklődésemet: bikulturális egyénként nagyon érdekelt az, hogy a különböző nyelveket és kultúrákat hogyan lehet összehangolni, és amikor másodéven irodalomtörténetből T. Szabó Levente bemutatta nekünk az ÖIL-t, úgy tűnt, hogy ez a többnyelvű, 19. századi kolozsvári folyóirat is ilyesmit próbált megvalósítani.
Másrészt nagyon sok kiaknázatlan része van ennek a lapnak az anyagát és történetét tekintve, ráadásul nemzetközileg nagy érdeklődést mutatnak iránta a kutatók, hisz az összehasonlító irodalomtudomány intézményesülésének kezdeteit erre vezetik vissza. Ezért úgy gondoltam, hogy akár új eredményekre is lehetne jutni, ha közelebbről vizsgálódunk.
A kezdeti bizonytalanabb ötleteimmel felkerestem T. Szabó Leventét, aki már hosszabb ideje foglalkozik az ÖIL-lel, ő lett a szakdolgozatom témavezetője. Nagyon sokat segített abban, hogy tágasabb kontextusban is átláthassam a vizsgált korpuszt, de közben elkerüljem az általánosítás csapdáját.
Kutatásomat a folyóirat angolszász anyagára és kapcsolataira alapoztam, s úgy tűnik, hogy elég érdekes folyamatokat sikerült megragadni, például kirajzolódik az, hogy míg a magyarok számára a lap nem volt eléggé „magyar”, az angolok figyelmét talán épp a „magyarsága” ragadta meg. Ilyen eltérő elvárások között kellett sokat egyensúlyozniuk a szerkesztőknek, s ebből látszik, hogy milyen gyakorlati nehézségei vannak a kultúrák közötti párbeszédeknek.
Talán a legfontosabb színtér, ahol ezek az eredmények „letesztelődnek”, a július végi, Bécsben sorra kerülő nemzetközi komparatisztikai kongresszus lesz (World Congress of the International Comparative Literature Association).
Nincs titkos receptem
– Nemrég te lettél a Bölcsészettudományi Kar első magyar szakos diákja aki Excellentia-díjban részesült.
– Természetesen nagy megtiszteltetés ez a díj, meg tud erősíteni abban, hogy van értelme az ember sokéves munkájának, még akkor is, ha nem kívánja azt olyan látványosan végezni. Ez olyan díj, amelyet részben a szakmai önéletrajz elbírálása, részben a közösség szavazatai alapján ítélnek oda. Szóval örvendtem, persze, amikor átadták, de mégis az eredményhirdetés előtti időszaknak örvendtem a legjobban, mert akkor nagyon sokan, család, barátok, kollégák, régi és jelenlegi tanárok kezdtek el igen lelkesedni és biztatni, és ezért (is) nagyon hálás vagyok nekik.
– Jövőre befejezed a mesterképzést. Tudod már a disszertációd témáját? Mi az a kutatási terület, amivel a jövőben szívesen foglalkoznál?
– Most tartok ott, hogy az Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapok angolszász anyagáról végzett kutatásomat lezáromféle, és nekifogok valami újnak. Ez az új irány még nem körvonalazódott, megint az a baj, hogy túl sok dolog érdekelne, de továbbra is főleg az összehasonlító irodalomtudomány területén maradnék.
– Mit olvasol éppen?
– Mivel szesszió van, elsősorban a kötelezőket, pillanatnyilag Cs. Gyimesi Éva Gyöngy és homok című kötetét. Ezzel párhuzamosan pedig mindig szokott lenni „pihenésképp” valami nem kötelező, amit elő-előveszek, mostanában ez Susan Sontag Against Interpretation and Other Essays című könyve.
– Hogyan van időd mindenre: tanulni, idejében megírni a dolgozatokat, olvasni, írni a Helikonnak, Korunknak, a szemnek, bulizni, kulturális programokra járni stb.?
– Mindenki azt hiszi, hogy van valamilyen titkos receptem, pedig nincs. Időm sincs, senkinek nincs arra, hogy mindent beleszuszakoljon, amit szeretne és amit kell. Azt hiszem, megtanultam a lemondást az egyensúly megtartása érdekében.
Játszunk!
1. Azért várom a nyarat, mert nyáron meg lehet mindent tenni, amit év közben az iskola/egyetem miatt nem.
2. Kolozsvárban a legjobb dolog a sok pereces.
3. Olvasni jó, mert: csak azt tudom, hogy nekem miért jó olvasni, és szűkszavúságom ellenére hatalmas esszé kerekedne belőle.
4. A könyv, amit mindenki el kellene olvasson: George Orwell,1984.
5. Irodalom vagy nyelvészet? IRODALOM.
6. Klasszikus vagy kortárs? Mindkettő.
7. A slampoetry mindig meg tud lepni.
8. A Harry Potter titkos kedvenc.
9. A szesszióban a legrosszabb a kísértés, hogy bármi mással foglalkozzak a tanuláson kívül.
10. Ha megválaszthatnám, melyik korban éljek, a jelenben maradnék.
Codău Annamária
• 1993. január 12-én született Marosvásárhelyen
• 2012–2015 között a BBTE Bölcsészettudományi Kar magyar–angol szakos hallgatója
• 2015-től mesterképzős hallgató magyar szakon
• rendszerint publikál a Helikon, Korunk folyóiratokban, a szemportálon
• 2016-ban II. helyezést ért el az ETDK-n Hányféle világirodalom? Az első nemzetközi komparatisztikai szaklap angolszász anyaga a magyar irodalom érdeke és az angliai perspektíva között című dolgozatával
• 2016-ban megkapta a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Excellentia-díját
Tempfli Zófia
Szabadság (Kolozsvár)2016. augusztus 26.
Épített örökségünk művészi grafikákon
Kelemen Albert Kálmán kiállítása a Minerva-házban
Kelemen Albert Kálmán munkáival második alkalommal találkozik a Kolozsvári közönség, ezúttal a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva kiállítóterében
Első Kolozsvári tárlatát, több mint 17 évvel ezelőtt, 1999 májusában, a magyar színház előcsarnokában láthattuk. Akkor még egyetemi hallgató volt, és nagyon dekoratív, a múlt század elejének kávéházi-színházi, mondén ízű, kissé ironikus grafikáit állította ki. Már akkor látni lehetett, hogy foglalkoztatja a múlt, de nem nosztalgiázó jelleggel, hanem abban a jelenre is érvényes tanulságokat keresve.
Akkori kiállításmegnyitóján azt mondtam, hogy munkáiban „az embert fürkészi, a társadalom színeváltozásait, úgy, mintha minden egyes pillanatot, valamennyi mozdulatot rögzíteni szeretne”. A tematikája – tettem akkor hozzá – olyan művészek attitűdjéhez közelítette, mint például George Grosz vagy pedig Otto Dix, de nem rejtette véka alá azt sem, hogy Henri Toulouse-Lautrec, William Hogarth, később pedig Heinrich Zille és Faragó Géza művészete is hatott rá. Ezekből a korai munkákból is lehet látni néhányat ezen a mostani kiállításon.
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN
Szabadság (Kolozsvár)2016. szeptember 17.
Új, szokatlan ruhája a nyelvnek"
Beszélgetés a 75 éves Péntek János nyelvésszel, etnográfussal
– Kezdjük a születésnapi beszélgetést egy fölöttébb aktuális kérdéskörrel: az internetes nyelvhasználattal. Lát-e veszélyt arra, hogy az internet martalékává váljék a magyar nyelv, és mit tehetnek a nyelvápolók, a nyelvhasználók, hogy ezt meggátolják, a szórványban és a szakmai kommunikációban mutatkozó szövegeróziót minimálisra csökkentsék?
– Nem tudom, ki minek tulajdonítja az elmúlt negyedszázad nagy nyelvi élményét: a szabadságot a nyelv használatában és a nyelvi kapcsolatainkban, a határtalanságot a magyar anyanyelvűek körében. Bizonyára van, aki azt hiszi, hogy ebben a politikai változás volt a döntő, én úgy érzem, hogy éppen a technika, a nyelv új dimenziója, új halmazállapota: az elektronikus nyelv. A fiatalok nem is érzik ennek újszerűségét, mert nem ismerték a régit, amit azért legtöbben talán az én nemzedékemből sem tudunk már elképzelni: mindennapi életünket a számítógépes írás, szerkesztés nélkül, az internet nélkül, a hírportálok nélkül, az elektronikus könyvtárak, folyóiratok nélkül, az elektronikus levelezés nélkül, a mindentudó telefonjaink nélkül. Azt is az informatika, az elektronikus nyelv teszi lehetővé, hogy gyakorlatilag végtelen befogadóképességű tárolóhelyekre kerülhet közös emlékezetünk: irodalmunk, kultúránk, tudományunk és maga a nyelv. Közben aggodalmaskodva nézzük, mit művelnek a fiatalok, hogyan esemeseznek, csetelnek, lájkolnak, hájpolnak, fészbukoznak. Irigység is van ebben az aggodalomban, a fejünkre nőttek, ezt ők jobban tudják, mint mi.
– Említette az elektronikus nyelvet…
– Az elektronikus nyelv köztes halmazállapota a beszélt és az írott nyelvnek, írott beszélt nyelvnek lehet tekinteni. Új, szokatlan ruhája a nyelvnek. A nyelv beszélt változatáról tudjuk, hogy kevésbé szabályozott, változatosabb, érzelmileg telítettebb, közvetlenebb, az írott nyelv pedig szabályozottabb, merevebb. A fiatalok említett gyakorlata a beszélt nyelvhez áll közelebb: nem követik az írott nyelv szabályait, a helyesírást, egyéni, kreatív megoldásokat keresnek, játszanak, és gyakran megbotránkoztatnak, mindezzel lazítják a néha egyébként is túl merev szabályozottságot. Mindez kétségtelenül hat az új nemzedék nyelvhasználatára. De nem tesznek mAradandó kárt a nyelvben, sőt a nyelv szereti az ilyen kihívásokat, provokációkat. Az elektronikus nyelv nyilvános vagy mAradandó szövegei ennél jóval kidolgozottabbak, igényesebbek, szabályosabbak. Az egyéni szöveg itt is az íróját jellemzi, honlapok igénytelensége az intézményt vagy a személyt, a hírportálok és internetes folyóiratok nyelve a szerzőkét, szerkesztőkét. Az azonban teljesen megalapozatlan félelem, hogy az internetnek a "martalékává váljék a magyar nyelv". Egy nyelv csak más beszélt nyelvek "martalékává" válhat, ha beszélőik saját nyelvüket azzal cserélik föl. Ez a beszélők nyelvi hűségén múlik elsősorban. A tragédia az volna, ha a magyar nem volna ott a globális digitális térben, ha kimAradna belőle. Ha digitális írástudatlanok mAradnánk. Ez olyan hátrányt jelentene, mint az, ha nem volna írásbeliségünk. A mostaninál is sokkal nagyobb lehetőség van benne, ezért nagy szükség van minden korosztály körében a digitális írásbeliség terjesztésére. A gyermekek ugyan már többet tudnak mindebből, mint a szüleik, de nekik is meg kell tanulniuk az iskolában digitálisan írni és olvasni. Mert éppen a mi oktatásunkban a digitális tananyagok segíthetik a korlátozások elhárítását, a szórványban élők bevonását, közös magyar oktatási felületek kialakítását. Megszabadíthatnak bennünket sokféle nyomorúságunktól.
– Mi volna a legfontosabb ezen a téren?
– Ebben az új helyzetben szakmailag az a legfontosabb, hogy a magyar nyelvtechnológia tartson lépést azzal, ami a világban történik, legyen annak élvonalában. Erre most nem panaszkodhatunk: a nyelvtechnológiának kiváló magyar szakemberei, műhelyei vannak, ezt a laikus is láthatja a számítógépek nyelvi programjaiban. Nemcsak a helyesírás-ellenőrzőre és a kétnyelvű szótárakra gondolok, hanem arra, hogy az idegen szöveg olvasóját is sok területen segítheti a nyelvtechnológia: automatikus gépi fordítás, hatékony nyelvoktatás. De elérhető közelségbe került az automatikus tolmácsolás, sőt a beszéd "online" fordítása is.
– 2011-ben nyílt levelet intézett a romániai magyar szülőkhöz, amelyben a gyerekek iskolaválasztásával kapcsolatosan adott jól alátámasztott érveket, tanácsokat. 2014-ben a magyar pedagógusokhoz és a magyar oktatás vezetőihez intézett levelet. Ez a kérdéskör – úgy érzem – mit sem veszített aktualitásából…
– Hosszú tanári pálya van mögöttem, és akiket taníthattam, azoknak is nagy része tanár lett. Szakmai életemnek ez a legfontosabb része. Közel harminc évig szülőként is érintett voltam. Tanítványaimmal tankönyvsorozatot is írtam a ‘80- as évek elején, 1993-ban tankönyvszerkesztő kollégámmal létrehoztuk az Erdélyi Tankönyvtanácsot. A magyar oktatás első kérdése: miért van az, hogy a magyar gyermekek mintegy egyötöde a román iskolát választja? Az arány nem változott, nagyjából ennyi volt 1990 előtt is. Ehhez rendszerint érzelmileg szoktunk viszonyulni, a szülők magyarságára szoktunk apellálni. Nyílt levelemben én elsősorban racionális, szakmai érveket sorakoztattam föl. A gyermek nyelvi jövőjéről a szülők döntenek, nekik viszont tisztában kell lenniük döntésük következményeivel. A megismerésben játszott szerepénél fogva tanulásra is az anyanyelv a legalkalmasabb, leghatékonyabb, ez megtart, megerősít saját kultúránkban, saját emberi létünkben. Miközben nem zárja ki sem a román nyelv, sem idegen nyelvek megtanulását. Megalapozza szellemi egyéniségünket. Oktatásunk romlását látva a három évvel későbbi levelemben arra szerettem volna figyelmeztetni az oktatásvezetőket, hogy nem elég folyamatosan csak a szülők felelősségére apellálni, hogy magyar iskolába írassák gyermeküket. Ezzel velejár a másik oldal felelőssége, hogy ne csapjuk be se a szülőt, se a gyermeket azzal, hogy magyar ugyan az iskola, de távolról sem versenyképes, csökkenti a tanuló későbbi esélyeit. És nem csak iskolaszervezési gondokról van szó, hanem arról, hogy oktatásunknak továbbra sincs intézményes szakmai megalapozása (és ezt nem az oktatási törvény akadályozza), hiányzik a vezetők folyamatos egyeztetése, együttműködése (a szakembereké, a politikusoké és az oktatásban is profitra törekvő vállalkozóké). A szolgáltatóként működő oktatási intézet hiányát ilyenkor, vizsgák idején érzékeljük, különösen a vizsgaprogramokon, a vizsgatételeken, a vizsgatételek fordításán. Ezekre, de tantervkészítésre, tankönyvek nyelvi és tartalmi ellenőrzésére sincsenek felkészült szakembereink. Mindennek a tanulók isszák meg a levét. Egyre inkább elkülönül a magyar oktatás három köre: a nagyvárosi elitiskoláké, a lakótelepi és falusi iskoláké, valamint a szórványkollégiumoké, szociális intézményeké. A vezetők és az értelmiségi elit figyelme szinte kizárólag az elitiskolákra irányul, jóval hátrányosabb helyzetben vannak, és leszakadtak a lakótelepi és a falusi iskolák, a harmadik körről pedig szinte nem is tudunk. Pedig a magyar tanulók túlnyomó többsége ehhez a második és harmadik körhöz tartozik. Ezeket a többszörösen hátrányos helyzeteket, az esélytelenséget próbáljuk ellensúlyozni az általam kezdeményezett tehetségtámogató programunkkal, a 13. támogatási évet záró Nyilas Misivel (www.nyilasmisi.ro). Gyakran találkozom olyan "befutott" fiatallal (orvossal, színésszel, mérnökkel, egyetemi oktatóval, képzőművésszel), akiről kiderül, hogy egyike volt az ezernél is jóval több ösztöndíjasunknak. Jó érzés tudni, hogy bennük megtérült támogatóink bizalma, bennük megvan az igazolása annak, hogy eséllyé lehet változtatni az esélytelenséget. Sok a tehetséges, támogatásra szoruló gyermek, de Erdélyben még mindig nagyon kevés az ennek fontosságát el- és felismerő civil támogató, jóval kevesebb, mint ahányan a világ minden részéből mellénk álltak.
Az oktatásban kulcsszerepük van a pedagógusoknak. De a pedagógusképzésben, az alkalmazásukban, megbecsülésükben sem használjuk ki, vagy nem jól használjuk ki a mozgásterünket. Három feltétele van annak, hogy valaki jó pedagógus legyen: legyen erre alkalmas születésénél fogva, legyen felkészült szakmailag, és legyen elkötelezett. Vannak ilyen kiváló tanítóink, tanáraink. Nem sokan. A pedagógusképzés pedig egyáltalán nem segíti őket abban, hogy azzá váljanak.
– Július 7-én töltötte 75. életévét. Isten éltesse sokáig! Meséljen bővebben a körösfői évekről, gyermekkori emlékeiről!
– Azt hiszem, nekünk, akik a háború idején születtünk, kevés a mesélnivalónk, mert a mi gyermekkorunk minden volt, csak mesés nem. Nagy traumák viszont bőven voltak, a családunkban is, a környezetemben is. Anyám gyermekként az iskola legjobb tanulója volt, de aztán azt kellett elviselnie, ami felnőttként egy falusi asszonyra várt: hét gyermeket szült. Elsőszülött fia csecsemőkorában meghalt, velünk, többiekkel is nagyon sok gondja-baja volt. Velem is. Hihetetlen, mit kellett elviselnie, meg is halt ötvenévesen. A szeretet és a gondok tartottak össze bennünket. A folytonos közös tusakodás, az aggodalom és a remény. De a legnagyobb nehézségek közepette is mindannyian fontosnak tartottuk a tanulást, az iskolát és a munkát. Engem is a családom segített, abban is, hogy életben mAradtam, és abban is, hogy aztán tanulhattam. Váradra úgy jutottam el középiskolába, hogy az akkor már ott dolgozó egyik nővérem és férje fogadtak magukhoz. Nekik köszönhetem, hogy az ország akkori egyik legjobb iskolájába kerülhettem, kiváló tanárok keze alá és kiváló osztálytársak közé. Ez már lépcső lehetett az egyetemre.
– Egyetemi pályája hogyan alakult 1990 után?
– 1990 januárjában a korábbi időszakban leépült egyetlen tanszék engem választott meg vezetőjévé. Kineveztek egyetemi tanárnak, doktori témák irányítójaként is akkreditáltak. Annak az évnek az őszén – 40 éves szünet után – elindítottam a néprajz szakos képzést (ma is ez az egyetlen ilyen tanszék az országban, román egyetemeken sincs más), két évvel később finn szakot indítottunk. 1994-ig vezettem ezt a közös, egyetlen tanszéket (akkor önállósult Cs. Gyimesi Éva vezetésével az irodalom tanszék), 2002-ig vezetője voltam a magyar nyelv és kultúra (azaz a néprajz) közös tanszékének (akkor önállósulhatott a néprajz tanszék), a lehetséges korhatárig mAradtam aztán vezetője a magyar és általános nyelvészeti tanszéknek. A ‘90-es években megnyílt a lehetőség a doktori képzésre, 2002- ben, az első lehető alkalommal elfogadtattam a Hungarológiai Doktori Iskolát. Az általam irányított 36 doktori dolgozatnak fele nyelvészeti, fele néprajzi volt. Mindez jelentős mértékben menedzseri szerep: a három tanszék kiépítése, az új tanárnemzedék felkészítése, egyetemi pozíciókba juttatása, a természetes szakmai kapcsolatok kiépítése "határon innen és túl". Eljuthattunk az Anyanyelvi Konferencia (a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága) rendezvényeire, hosszú időn át Erdélyt én képviseltem az elnökségben, az 1991-es Szegedi hungarológiai kongresszuson közvetlenül csatlakozhattam a Nemzetközi Filológiai Társasághoz, a római és a debreceni kongresszus közt (1996– 2006) alelnöke voltam a társaságnak. Közben részt vettem az egyetem és a hazai magyar felsőoktatás megújításában, feltételeink javításában, és folyamatosan vártuk a kedvező politikai döntést az önálló állami egyetem létrehozásáról. Ez végül mindmáig elmAradt, mint más reményeink teljesülése is. Nem rajtunk múlott.
– 2001-ben megalapítja és egyben szakmai vezetője lesz az MTA által kezdeményezett nyelvészeti kutatóállomásnak, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézetnek. Mi az intézet célja, rendeltetése, milyen eredményt tud magáénak?
– Ennél többről van szó. 1990 előtt a nyelvészeti kutatásokban is sok volt a tabutéma. Ilyen volt az, ami a mi szempontunkból talán a legfontosabb: a nyelv emberi, társas dimenziója. A mi esetünkben az alárendelt nyelvi helyzet, a kétnyelvűség, a nyelvünkben végbemenő folyamatok, a nyelvi kontaktusok és dominanciák, a nyelvcsere stb. 1990 után azonnal hozzányúltunk ezekhez a témához. Adva volt a közös kutatás lehetősége és esélye, közös konferenciák, rendszeresen
megjelenő kiadványok. 2001-ben, Glatz Ferenc elnöksége idején az akadémia kezdeményezte, hogy a külső régiókban hozzunk létre kis helyi intézeteket, nyelvészeti kutatóállomásokat ezeknek a részben közös, részben sajátos nyelvi helyzeteknek, folyamatoknak, jelenségeknek, problémáknak a vizsgálatára. Így hoztuk létre mi itt a Szabó T. Attila Nyelvi Intézetet, amely két helyen székel, Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön, de amelynek nincs egyetlen főállású kutatója sem (www.sztanyi.ro). Emiatt működésünkben sok a bizonytalanság. Főként akadémiai támogatással és pályázatokból dolgozunk egy szűkebb, belső, és egy alkalmi, tágabb, külső munkatársi körrel. Van egy sorozatunk, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai. Ebben fontos tanulmánykötetek és monográfiák jelentek meg az erdélyi magyar nyelv jogi helyzetéről, az oktatás nyelvi kérdéseiről, a nyelvi revitalizációról, szórványok nyelvi helyzetéről, a kétnyelvűségről, a regionális nyelv (nyelvjárásaink) helyzetéről. Szótáraink jelentek meg: kétnyelvű közigazgatási szótár, legutóbb oktatásterminológiai szótár, román–magyar kulturális szótár (a román kultúra alapelemeinek bemutatása főként magyarországiaknak), magyar–román kulturális szótár (román nyelvű bemutatása a magyar kultúra legfontosabb fogalmainak, intézményeinek, személyiségeinek, régióinknak stb.). Talán ennél is fontosabb, hogy ezeket a kutatóállomásokat fokozatosan hálózattá szerveztük, ennek a szervezésnek fontos színhelye volt a kezdeti időszakban Illyefalva. Ott tartottuk nyári szemináriumainkat. A hálózat neve: Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat, Budapesten is bejegyzett egyesületünk a Termini Egyesület (https://ht.nytud.hu/). Mostani szakmai munkámnak, jelenlétemnek mindez nagyon fontos kerete. A Szabó T. Attila Nyelvi Intézetnek szakmai igazgatója vagyok, a Termini Egyesületnek társelnöke. A hálózatot magát modellként emlegetik a Kárpát-medencei magyar–magyar kapcsolatokban. De nem lehet azt mondani, hogy ennek megfelelő támogatást kapna.
– 1992-ben egyike volt az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége alapítóinak, 1998-tól pedig elnökként vezeti a szövetséget.
– 2012-ben, a húszéves jubileum alkalmával kiadtunk egy kötetet Nyelvét megtartó közösség – közösségét megtartó nyelv cím-
mel, amelyben összefoglaltuk a két évtized történetét, a szövetség, a mozgalom eseményeit, eredményeit, és gondjainkról is szóltunk. Azt mondjuk magunkról, hogy az AESZ az anyanyelvi mozgalom szervezője és szakmai megalapozója, hasonló a szerepe, mint Magyarországon az Anyanyelvápolók Szövetségének (www.aesz.ro). Egyébként közös az adminisztrálása a Szabó T. Attila Nyelvi Intézettel. A szövetségnek kiadója is van, ez is közös a SZTANYI-val. Kiadványsorozata az AESZ-füzetek. Irodája Sepsiszentgyörgyön van, ügyvezető elnöke Ördög-Gyárfás Lajos. Ebben a keretben a legfontosabb szereplők a tanulók, a tanítónők, a magyar szakos tanárok. Évi fő rendezvényünk A magyar nyelv napjai, évente változó helyszínen. Ehhez hozzátartozik mindig egy szakmai konferencia. A Nyelvőrzés Díját 2000-ben adtuk át először, 2007-től viseli a Sütő András nevét. Olyan karizmatikus erdélyi személyiségeket díjaztunk, akiknek saját őrhelyükön jelentős szerepük volt – legtöbbjüknek továbbra is van – az anyanyelv megtartásában, a nyelvhasználat bátorításában. Akikre valóban ráillik Páskándi kiazmusa: "Pásztortűz helyett égő pásztorok! Élő jeltüzek!" A díjazottak teljes névsora megtalálható a szövetség honlapján, ott a laudációkat is el lehet olvasni. Ami talán a legfontosabb a közel két és fél évtizedes anyanyelvi mozgalmi munkában, a versenyek szervezésében, hogy ebben is sikerült összekapcsolni a Kárpát-medencei régiókat. Itthon az említett KAV-on kívül talán legnépszerűbb a mesemondó és a balladamondó verseny.
– 2004-től az MTA külső tagja, 2007-től pedig a frissen alakult Erdélyi Területi Bizottság első elnöke. Milyen feladatok elvégzése hárul e megtisztelő cím viselőjére?
– Nem a címek a fontosak. Akarva-akaratlanul, kicsit "muszáj-Herkulesként", benne voltam az egyetemszervezésben, belekerültem a tudományszervezésbe is. És közben kutattam, publikáltam. Ennek elismeréseként választott tagjává a Magyar Tudományos Akadémia 2004-ben. 2006- ban döntött úgy az MTA, hogy Romániában is létrehoz egy olyan területi bizottságot, amilyenek Magyarországon működnek. Ennek a bizottságnak a megszervezésére kért föl 2007-ben Vizi E. Szilveszter, az MTA akkori elnöke és Egyed Ákos, az EME elnöke. Az alakuló ülés engem választott meg elnöknek. Két mandátumon át viseltem ezt a tisztséget, most egyik alelnöke vagyok, akárcsak az Erdélyi Múzeum- Egyesületnek. Jelenleg a külső köztestületi tagok száma közel 900, a külső tagok száma 21 (www.kab.ro). Egyetemi nyugdíjazásomkor, 2007-ben nem mAradtam munka nélkül. A KAB a Magyar Tudományos Akadémia kiterjesztése, része az MTA-nak, integrálja, egymással és az akadémiával összekapcsolja a romániai magyar tudósokat, kutatókat. Kolozsvári Akadémiai Bizottságként emlegetjük, de működési területe kiterjed egész Romániára. Szakbizottságai, munkabizottságai, regionális bizottságai működnek Bukarestben, Temesváron, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Nagyváradon. Vezető testületünknek ezt kellett megszerveznie, kiépítenie. Közben az első mandátum idején értékelő elemzést készítettünk és jelentettünk meg a romániai magyar felsőoktatás helyzetéről és kilátásairól, a második mandátum idején összefoglalást készítettünk az erdélyi magyar kutatók 2002–2013 közötti eredményeiről (három kötetben jelent meg a múlt évben).
– Meséljen családjáról, hétköznapjairól, terveiről, díjairól!
– Ahogy telnek az évek, az ember élete egyre inkább leszűkül. Még akkor is így van ez, ha – sokféle munkám miatt – nekem viszonylag sokat kell utaznom. Ezek főként Kárpát-medencei és erdélyi utazások. Amikor itthon vagyok, szinte naponta bejárok a tanszékre, ott is megvannak a munkafeltételeim és ott vannak a kollégák. Gyermekeim már felnőttek, mind egészen kiváló emberek. Imre fiam van itthon, ő tanár itt az egyetemen, a többiek távol élnek (Áron fiam családjával a kaliforniai San Joséban, Veronka lányom családjával Tübingenben, Máté fiam doktori hallgatóként Münchenben). Hozzájuk ritkábban utazom, gyakrabban Budapestre és még gyakrabban otthonos erdélyi helyekre, a Székelyföldre is. Ami a díjakat, elismeréseket illeti: megtisztelő volt, hogy 1999–2003 közt Széchenyi professzori ösztöndíjas lehettem, és hogy ezzel járó kötelezettségként Szegeden is taníthattam. A Debreceni Egyetem díszdoktorává választott. Szűkebb szakmámtól kaptam a nyelvészekről elnevezett díjakat, érmeket, a Magyar Nyelvőr Díjat, szakmai-közéleti munkásságom elismerésének tekintem a Kemény Zsigmond- és a Bethlen Gábor-díjat. Az Akadémia Arany János-életműdíjjal tüntetett ki 2007-ben, a magyar állam a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével 2010-ben. Az itthoni elismerések ennél is fontosabbak: a Kriterion-koszorú (2002-ben, még Domokos Géza életében), szülőfalum díszpolgári címe 2007-ben.
– Mi van a fiókban, amit idén, életének 75. évében szeretne kiadni?
– Egyvalami tudható: a múlt évben megjelent az elmúlt tíz évben írt dolgozataimnak első kötete Történések a nyelvben a keleti végeken címmel. Ennek rövidesen megjelenik a 2. kötete is. Ez már nem meglepetés. Olyan is van, ami sokak számára talán meglepetés lesz, de annak a várható megjelenéséről is tudnak a szakmabeliek, a nagyobb nyilvánosság számára viszont nem szeretném beharangozni.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)2016. szeptember 19.
Szabadság, élet, irodalom – az idén 80 éves Szilágyi Júliával beszélgettünk
Esszéíró, irodalomkritikus, aki kedvenc műfaját, az esszét nem irodalmi formaként, hanem szellemi magatartásként műveli. Háromszoros kisebbségiként élte túl a totalitarizmust, és soha nem állt be a sorba. A számvetések időszakában úgy érzi, hogy két dologról sosem tudott lemondani: a könyvek szeretetéről, és az emberekbe vetett hitéről. Az idén 80 éves Szilágyi Júliával beszélgettünk.
(Mindig várom a vele való találkozást. Belesüppedni az öreg karosszékbe, szemben a hatalmas könyvespolccal, miközben Julika helyet foglal a heverőn, mellette kis asztalon a teája, gyógyszerei, szemüvege, a könyv, amelyet éppen olvas. A zsaluk résein beszűrődik a napfény, a kávé meleg, belekortyolhatok, és Julika mosolyogva kérdezi: – Hogy vagy, mesélj. Persze, ezúttal csak ő mesél. Utánozhatatlanul.)
- Irodalomkritikusként ismertek meg az olvasók, aztán lassan átváltottál az esszére, és ez lett A Műfajod. Épp olvastam a Látó téged köszöntő lapszámában, hogy az irodalmárok zömének, neved hallatán, az esszé jut eszébe. Most, nyolcvan évesen már a memoárírásnak szenteled munkaerődet. 2014-ben jelent meg az Álmatlan könyv, amelyben családod történetét, gyerekkori éveid boldog és drámai eseményeit is megosztod velünk. Ma már a folytatáson, az emlékek második kötetén dolgozol. Ezek szerint úgy érzed, hogy elérkezett a leltárkészítés korszaka az életedben.
- Az én életkoromban, 80 évesen, fontos a mérlegkészítés. Ráadásul, az ember a lényeges dolgokra emlékszik leginkább, ilyenkor derül ki ugyanis, hogy milyen döntő hatások formálták az egyént olyanná amilyen. A gyerekkor nagyon fontos, és én két dolgot emelnék ki életemnek ebből a szakaszából.
Az egyik az, hogy rengeteg szeretetet kaptam a családban. Melegszívű család volt, és a gyerekkultusz a zsidó családokban általában nagyon erős. Valamilyen biztonságérzettel töltött el – nagyon nehéz pillanatokban is – az a tudat, hogy szerettek. És még valami: megtanultam én is szeretni. Szabadabb az ember, ha az érzelmeit ki tudja fejezni.
Ez az egyik nagyon fontos dolog, amire emlékszem gyerekkoromból. A másik fontos útravaló számomra a család erős asszonyainak a példája volt. Ezek az erős asszonyok, akik tudtak harcolni, megtanítottak engem is kiállni magamért, szeretteimért, meggyőződéseimért. Az egyik nagyanyám özvegyen nevelte a gyerekeit.
Az apai nagyanyám, igen. Az anyai nagyanyám, Mama (Dávidovits Ábrahámné, szül. Ganz Hanna), 11 gyermeket szült, nyolcat nevelt fel, egy nagyon okos, szellemes, vonzó, de roppant önző férj mellett. A család nehézségei, főként miután nagyapám egy zöld hályog miatt szinte teljesen megvakult, az ő vállát nyomták, pedig amikor nyolc gyerek és két felnőtt ülte körül az asztalt, nem volt könnyű feladata. Ráadásul, ha csak egy bögre tej mAradt, az nem a gyerekeké volt, hanem nagyapámat, a családfőt illette.
Anyám mesélte, hogy nagyapám, aki szabó volt, mindenkinél korábban, hajnalban kelt, lábujjhegyen kiment a konyhába, amely műhelynek is szolgált, teát főzött, kenyeret pirított: szeretett egyedül reggelizni. A zajos, sokgyermekes házban valószínűleg szüksége volt arra, hogy időnként egyedül legyen. Egy kora reggel azonban édesanyámat, aki alig néhány esztendős lehetett, felébresztette a pirítós kenyér illata, és kilopózott a konyhába, odament nagyapámhoz, leült mellé, de meg sem mert szólalni a szigorú apa jelenlétében, hát még kérni a pirítósból vagy a teából. Sejtette, hogy egy olyan pillanatban zavarja Tatát, amikor nem kellene. – Kérsz te is? – kérdezte váratlanul nagyapám. Anyu csak bólintott. Az volt élete legfinomabb reggelije, hiszen kettesben fogyasztotta el tekintélyt parancsoló apjával. Látszólag jelentéktelen történet, de anyu gyermeklelke számára annyira fontos volt, hogy sosem felejtette el. Én örököltem tőle ezt a családi regét sok más történettel együtt. Igyekszem én is tovább adni. Fiamnak, olvasóimnak.
- A harmadik nagyon erős nő a családban, ha már sorra veszed őket, az éppen édesanyád volt (Szilágyi Elemérné, szül. Dávidovits Gizella) akiről azt írod az Álmatlan könyvben, hogy takarítás közben is verseket mondott: „Megrázta a portörlő rongyot és lelkesen kiáltotta, hogy: Akasszátok fel a királyokat”(Petőfi Sándor költeménye).
- Így van. Mivel neki nem sikerült azt az életpályát, amire szellemi képességei feljogosították volna, kialakítania, mert nem tanulhatott, bennem élte ki az ambícióját, a tanulásvágyát, és nagyon sokat kaptam szellemileg is tőle, nemcsak frondeur hajlamomat, hanem a magyar irodalom szeretetét is tőle örököltem. Kívülről tudta Petőfi, Ady, József Attila verseit. Már alig látott, de még mindig olvasott. Ma is őrzöm a sok lapozástól szétesett verseskönyveit, amelyek kedvenc költeményeinél maguktól nyílnak ki. Házimunka közben is szavalt, én segítettem neki a portörlésben, és mondtam utána. Bár csak négy-öt éves lehettem, és nem értettem meg minden verssort, anyám kisugárzása lenyűgözött. Lényegében az ő irodalomszeretete indított el a pályámon. Egyébként igazi emancipált nő volt olyan értelemben, hogy szeretett mindent, ami nem tartozott közvetlenül a háziasszonyi léthez. Sértett haragja, ami akkor tört ki belőle, amikor meghallotta, hogy a család férfitagjai imádságukban hálát adnak Istennek amiatt, hogy nem nőknek teremtette őket, haláláig elkísérte. Amikor anyám kihallgatta és megértette imájuk lényégét, ami egy ősi férfiközpontú társadalomnak volt az imája, egy pillanat alatt feminista és ateista lett. Megharagudott arra az Istenre, aki különbséget tesz nő és férfi között.
- Egyébként hogyan alakult a te viszonyod a zsidóságodhoz? Nem tudom elfelejteni azokat a megrázó történeteket, amelyeket az Álmatlan könyvben írsz le kislánykorodról: a kötelező sárga csillag viselése, az életveszélyes menekülés Kolozsvárról a román királyság területére édesanyáddal, hogy ne kerüljetek a sok tízezer Kolozsvári zsidó sorsára, akik a Harmadik Birodalom megsemmisítő táboraiban lelték halálukat. De ez csak a gyermekkor. Változott-e, árnyalódott-e ez a viszony életed során?
- Többféle pillanat volt, ami szembesített engem a zsidóságommal. Mondhatnám azt, hogy akkor kezdtem igazán intenzíven megélni, átélni a hovatartozásomat, amikor életveszélybe kerültem, amikor üldözni kezdtek miatta. Már gyerekkoromban kénytelen voltam elgondolkodni azon, hogy vajon mit jelent az, hogy zsidó vagyok. Hét évesen például valami olyasmit jelentett számomra, amiért megvernek az osztálytársaim, azzal a felkiáltással, hogy zsidó ne szavalja Petőfi Sándor Nemzeti dalát, meg azt, hogy nincs jogunk használni a városi közszállítást, és kedves ismerősünk szóvá is teszi ezt, amikor meglát a buszon.
(Erre a történetre emlékszem. A hat-hét éves Julikát a nagynéni fogorvoshoz vitte. Még felszállás előtt elrejti a sárga csillagot, de az ismerős, aki rögtön kiszúrja őket, azonnal lecsap rájuk a lehető legperverzebb módon. Jó hangosan, hogy minél többen hallják körülötte a párbeszédet, azt kérdezi a kislánytól: – Mondd csak, Julika, szereted a csólentet? A következő megállóig kínos lassúsággal telnek percek.)
A gyerekkoromból nagyot ugrok előre az időben, és egy három évvel ezelőtti történetet mesélek el. Kórházban voltam, kardiológiai osztályon, hárman feküdtünk a kórteremben: egy falusi asszony, egy akadémiai kutató asszony, nagyon okos, művelt nő, akivel rengeteget beszélgettem, és jómagam. Bejött egy pap. Gyakran látogatták a román papok a kórházakat, és jól is tették, mert a szenvedő, beteg embernek szüksége van az ilyesfajta lelki támaszra. Láttam azon a falusi asszonyon, hogy milyen mérhetetlenül megkönnyebbülten, felszabadultan egyenesedett ki az ágyában, miután a pap imádkozott érte és megáldotta. Aztán következtem volna én, aki a középső ágyban feküdtem, de még mielőtt elkezdte volna velem is a szertartást, figyelmeztettem, hogy zsidó vagyok. Azt mondta, hogy – Avem un singur Dumnezeu, erre nem volt mit válaszolni, ez nagyon szelíden és okosan hangzott, ha nem is imádkozott velem, megáldott és továbbment a harmadik betegtárshoz, az akadémikus asszonyhoz, aki – miután a pap elhagyta a kórtermet – megkérdezte tőlem, hogy – miért kellett megmondanod, hogy zsidó vagy? S ez szíven ütött. Nem számítottam arra, hogy hetven évvel a Soa után, egy iskolázott, művelt ember ezt kérdezi tőlem. Azt válaszoltam, hogy semmi okom arra, hogy titkolózzam és szégyenkezzem. Az őseim olyan kincscsel léptek be több ezer évvel ezelőtt az európai társadalom életébe, mint az Ótestamentum, amely az egész emberiség számára ajándék volt. Nincs okom szégyenkezni, nincs okom titkolózni.
Én egyébként nem vagyok hívő, de bibliás ember vagyok két jó barátomnak köszönhetően: Szilágyi Domokos és Nagy Kálmán, a Kalevala fordító, mindketten református lelkészek gyermekei. Együtt olvastuk Thomas Mann hatalmas regényét, a József és testvéreit, de egy csomó utalást nem értettem. Őtőlük kaptam ajándékba egy Bibliát, mert már unták, hogy mindig magyarázzanak nekem. Egy világ nyílt meg előttem. Amikor ezt hálásan elmondtam nekik, Szilágyi Domokos megvonta a vállát: – Csak azt kaptad vissza, ami a tiéd. Megismerkedtem Károli Gáspár dübörgő nyelvével. Aztán ahogy telt-múlt az idő, egyre több bibliám lett, Cs. Gyimesi Évától is kaptam, meg Selyem Zsuzsától is. Van román és héber nyelvű bibliám is. Gyűjteményem legrégibb példánya, 1873-ból való, egy zágoni udvarházból került elő: Dálnoki Veress Dániel ajándéka. Visszatérve barátaimhoz: ők döbbentett rá, hogy ez a zsidó kultúra része. Kinyitottak előttem egy káprázatos világot, amely elbódított, és amelyet minél jobban meg akartam ismerni. A tudásvágyam végtelen volt, még most is az. Sajnos látóideg sorvadásom van, és egyre kevesebbet tudok olvasni, írni. És ugyanez történik a hallóideggel is. Ez mind a rossz érrendszerem miatt van meg a korom miatt.
- Két totalitarizmust éltél túl. A világháború utáni szép, új világról, amelyhez annyi reményt fűztél, elég gyorsan kiderült, hogy nem az, aminek ígérték.
- A háború után néhány évig valóban boldog gyerek és boldog kamasz voltam, és meggyőződéses kommunista, mert ez az ideológia, ez az eszme-készlet azt ígérte, hogy egyenlő, szabad emberek leszünk a társadalomban. Igazságosan, összetartásban fogunk élni, háború nélkül. És ez rendkívül vonzó gondolat volt az üldöztetés, a bujkálás, a szorongás, a kiszolgáltatottság után. Szívvel-lélekkel hittem ebben, és elhatároztam, hogy én is belesegítek ennek az új világnak a kialakításába. Aztán visszajött a félelem. Nem egyik napról a másikra történt, nem pillanatnyi felismerés volt, észrevétlenül lopóztak gondolataimba a kétségek. A teljes összeomlás 1956-ban következett be. Már azelőtt felfedeztem igazságtalanságokat, amelyeket először próbáltam azzal magyarázni, hogy az emberek nem tökéletesek, és nem olyan könnyű megszokni valami újat és valami jobbat, ami lényegében önfeláldozást is, odaadást is, önzetlenséget is elvár az egyéntől. Úgy gondoltam, hogy az egyén lehet esendő, de ha csatlakozik egy nagyobb csoporthoz, akkor felülkerekedik gyarlóságán az összetartozás öröme. Igen ám, csakhogy még valamire rájöttem: éspedig arra, hogy lelkiismerete, felelősségérzete az egyénnek van, a tömegnek nincs. Ez egy lényeges felismerés volt, és az átmenetek során talán ez volt a döntő pillanat, amely rádöbbentett arra, hogy nem a tömeg az, aki igazságot tud szerezni magának és másoknak, a tömeg egy ösztönös képződmény: befolyásolható és az ösztöneinek, hangulatainak hatása alatt cselekszik jót vagy rosszat. Az egyén az, akinek szembesülnie kell önmagával időnként: mit tettem, hogyan gondolkozom. Ezek a kérdések az egyéni felelősségtudat és az egyéni lelkiismeret termékei. Ez a felismerés vezetett el a következőkhöz: az egyik korszak hibáiból következtek az új hatalmi rendszer szörnyűségei. A hatalom ugyanis megrontja az embereket, elhiszik, hogy rendelkezhetnek embertársaik élete felett, és előbb-utóbb az elnyomottak, az alattvalók is beletörődnek abba, hogy őket mások irányítsák, mások rendelkezzenek felettük.
- Nem mAradtál meg azonban csak a felismerés szintjén, hanem felismerésednek hangot is adtál. És nem féltél. Vagy nem úgy féltél, mint mások, akik nem mertek megszólalni, nem mertek tiltakozni.
- Emlékszem egy mozzanatra, a nyolcvanas évek elején történt, amikor mindenért állandóan sorba álltunk. Kenyérért álltam a Széchenyi téri kenyérbolt előtt. Egy ideig Mihály is velem volt, aztán hazaküldtem tanulni. Már órák óta vártunk a kenyérre, amikor megszólított egy mellettem álló: – Mănânci pâine românească, de ce vorbești altă limbă? Visszavágtam, hogy – Mănânc pâinea pe care am câștigat-o cu munca mea și văd că pentru pâinea asta pe care nu-i sigur că o putem cumpăra astăzi, stăm la coadă împreună, eu unguroaica și dumneata, român. Îți dai seama? Csend lett. Ebben az éhező emberben, aki rosszul öltözött, nyúzott arcú volt, mindenek ellenére ott munkált az ösztön, hogy hatalmaskodjon velem, mert én más nyelvet beszélek. Nem gondolta végig, hogy ő is ott áll mellettem a kenyérsorban. Együtt állunk.
Persze, én a nyolcvanas évek elején már a Központi Bizottságnak címzett tiltakozó levelet írtam alá, amelyet kijuttattunk a Szabad Európa Rádióhoz is. Úgy éreztem, hogy részt kell vennem a tiltakozásban. Nem bántam meg, bár kockázatos volt, és a szüleim állandó rémületben éltek. Emlékszem, hogy egy hasonló levél aláírása után, anyám, ebéd közben – megvolt ez a jó szokása, hogy ilyenkor, a levessel együtt tálalja a kényes témákat is – jegyezte meg: – Jól van, magaddal nem törődsz, de gondolj a gyermekedre. Felelős vagy érte, mi történik vele, ha téged baj ér? Azt válaszoltam, hogy – Nekem éppen azért kell ezt csinálnom, mert Mihályra gondolok, aki meg fogja tőlem kérdezni pár év múlva, hogy te mit tettél a diktatúra ellen? Ha most nem tennék semmit, nem tudnék a szemébe nézni. Ekkor Mihály is letette a kanalát. – Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha nem írod alá. Úgy éreztem volna, hogy miattam félsz. 12-13 éves lehetett ekkor. Tehát így nevelődött ő is, mert meggyőződésem, hogy nem a szavainkkal, hanem az életünkkel nevelünk.
Szilágyi Júlia esszéíró, irodalomkritikus, egyetemi oktató 1936 augusztus 1-én született Kolozsváron. Itt végezte a tanulmányait is: 1960-ban a Babes- Bolyai Egyetemen szerzett tanári oklevelet a magyar nyelv és irodalom szakon. Diákévei alatt kezdett publikálni a Korunk és az Utunk hasábjain. Előbb a Dolgozó Nő művelődési rovatát vezette, majd a Korunk szerkesztőségének lett belső munkatársa 1991-ig. Cs. Gyímesi Éva meghívására 1994-2006 között a Kolozsvári egyetem magyar irodalomtörténeti tanszékén megbízott előadótanár volt. Önálló kötetei: Jonathan Swift és a huszadik század – kismonográfia, 1968; René Fallet: Egy félnótás Párizsban - regényfordítás, 1969; A helyszín hatalma - Esszék, tanulmányok 1989; Mit olvas, Hamlet herceg? – Esszék, tanulmányok 1993; Versenymű égő zongorára – Esszék, tanulmányok 2002; Lehet-e esszét tanítani? – 2007; Feljegyzések az akváriumból – Esszék, jegyzetek, 2010; Álmatlan könyv – memoárkötet, 2014.
- Le is írod valahol, hogy a tiltás ellenére, külföldi újságírókat fogadtál otthonodban a nyolcvanas években. Angolul zajlott a beszélgetés, és Mihály fiadnak megengedted, hogy mindent végighallgasson.
- Először is Mihály angolos. Sokkal jobban beszélt már akkor angolul, mint én. Én franciául tudok jobban. De ez csak egy részletkérdés. A fontos az, hogy én tényleg nagyon féltettem őt amiatt, hogy annyira kiszolgáltatottak voltunk, hogy bármikor akár ártatlanul is elítélhettek volna. Négy barátom lett öngyilkos, mert nem bírták azt a rettenetes nyomást, amely abban a rendszerben rájuk nehezedett. Énbennem nincs semmi bosszúvágy, pedig lehetne… de hogy ezekkel az emberekkel mit tettek…
(Elborul az arca, mintha friss, alig néhány napos veszteségről volna szó. Tudom, bár nem mondja ki nevüket, hogy Szilágyi Domokosra, Nagy Kálmánra, a Páskándi perben Gézát védő ügyvédre, Reich Miklósra és nem utolsósorban Cs. Gyímesi Évára gondol.)
Nem akartam, hogy a fiamat felkészületlenül érjék azok eljárások, amelyeket ellenem indíthatnak, ugyanakkor meg kellett értetnem vele, hogy miben él. Csak úgy lehet valaki igaz ember, ha ismeri az igazságot. Jobban féltettem attól, hogy eltorzul, mint attól, hogy így is, úgy is ki vagyunk szolgáltatva a hatalomnak. Akkor legalább tudjuk, hogy miért.
- Abban a periódusban hagytál fel a klasszikus értelemben vett irodalomkritikával, és tértél át az esszére.
- Észrevettem, hogy valamiféle cenzori magatartást várnak el tőlem, valamilyen ideológiai tanfelügyelő kéne legyek, aki kioktatja és megfélemlíti az írókat, hogy nem a mű önmagában való értékét kell keresnem, hanem valamilyen politikai tendenciát, és ez a tendencia, kötelező módon, egybe kellett, hogy vágjon az államszocializmus, a diktatúra céljaival. Nem akartam eszköz lenni, nem akartam részt venni a kollégáim terrorizálásában. Fokozatosan alakult ki ez a tudatosodás, a kritikáim pedig egyre személyesebbek lettek, egyre jobban távolodtak a politika által kiszabott úttól, és egyre inkább élményközpontúakká váltak. Észrevétlenül váltottam kritikusból esszéíróvá, nem volt egy előre eldöntött dolog.
- Szinte hihetetlenül hangzik, de nemcsak világlátásodat, szakmai választásaidat befolyásolták a történelmi események, hanem magánéletedet is. Kétszer mentél férjhez, kétszer váltál el, mindkét döntésedben része volt a politikának is. (Nevet, bólogat a félig kérdés, félig állítás hallatán. Egy régi interjúban találtam utalásokat az első házasságára vonatkozóan, a második, Gáll Ernővel való házasságáról ő maga mesélt nekem egy keveset évekkel ezelőtt.)
- Én politikus természet vagyok. Nem azért, mert a hatalom érdekel. Utoljára akkor érdekelt a hatalom, amikor pionírként azt hittem, hogy én leszek az osztagparancsnok, de nem én lettem, hanem az az osztálytársnőm, akinek fogorvos édesapja kezelte az osztályfőnöknő fogait. Akkor csalódtam a hatalomban, és azóta sem érdekel (ismét nevet). Tehát a politika számomra nem hatalmi kérdés, hanem az emberek közötti viszony kérdése. Az első férjemhez még érettségi előtt mentem hozzá, kimAradtam az iskolából, aztán magánúton tettem le vizsgáimat, és azért döntöttem így, mert őt igazságtalanság érte az egyetemen. Akkoriban állandóan önéletrajzokat írattak velünk, hogy ellenőrizhessék, nem kerülünk-e ellentmondásba egy korábbi önéletrajz állításaival. Vőlegényemnek, városi gyerek lévén, édesapja Kolozsváron volt könyvelő, eszébe sem jutott, hogy önéletrajzában meg kell említenie nagyapja vargyasi kaszálóját. „Kiderítették”, hogy kulákivadék, aki titkolni akarja a párt elől származását. Hihetetlen cirkusz lett belőle, úgy tűnt, hogy nem is diplomázhat, sőt eltörlik minden elvégzett tanulmányát a negyedik elemi osztályig. Én úgy éreztem, hogy ha igazán szeretem őt, akkor mellé kell állnom, annál is inkább, mert tudtam, hogy van olyan rokonom, akinek az összeköttetései révén meg tudjuk menteni ezt az ártatlan embert. És gyorsan férjhez penderültem. Az eltávolodás tőle egy nagyon meglepő helyzetben kezdődött. Akkoriban egy olyan mentalitású társadalomban éltünk, ahol a nő feladata a házaséletben, a gyereknevelésben ki is merült. Ezt én nem tudtam elfogadni, túl akartam lépni ezen a kereten. Gotthárd Gyuri már vegyészként dolgozott Barcarozsnyón, én pedig – bár ott voltam vele – egész nap a könyveket bújtam: Kolozsvárra szerettem volna felvételizni az egyetemre, ő viszont ezzel nem értett egyet. Elváltam tőle, de a házasság romjai alól sikerült kimenteni a barátságot.
(Hihetetlennek tűnő történet, regénybe illő „megmentési akció”. Hány éves lehetett Julika az első házassága megkötésekor? Valószínű még nem töltötte be a tizennyolcat. Húszévesen, az 56-os eseményeket már Kolozsvári egyetemistaként éli meg.)
Mellesleg megjegyzem, hogy én nem vagyok feleségnek való. Megszerettem embereket, nem voltam se púpos, se sánta, tehát kialakultak olyan kapcsolatok, amelyek házassághoz vezettek, de hiányoztak belőlem azok a készségek, amelyek egy nőt jó feleséggé tesznek. Például én csak a második házasságom után tanultam meg igazából főzni, akkor, amikor anyám beteg lett. Valaki nekem az ötvenes évek közepén azt mondta, hogy én a huszonegyedik századba való asszony vagyok. Lehet, hogy igaza volt, lehet, hogy nem, mindenképpen én a kompromisszumoknak azt a módját, ami annak idején a férfiakban is, de főként a nőkben elevenen élt, nem tudtam se elfogadni, se gyakorolni.
Gáll Ernővel az 1956-os események hoztak össze. Azon az este, amikor megindultak a tankok Románián keresztül Magyarország felé, Ernő meghívott sétálni a Tordai útra. És elmagyarázott nekem mindent: évtizedekre visszamenőleg a kommunista mozgalom történetét. Ő volt a Férfi, aki érti a dolgokat, aki erős, aki szembe tud nézni a tényekkel, aki meg tudja magyarázni az eseményeket. Tulajdonképpen ez döntötte el, hogy oda húzódtam az erőhöz és az értelemhez. Ez volt a második házasságomnak a fő oka. És mi sokáig egymáshoz tartoztunk, annak ellenére, hogy bizonyos vonatkozásai a házasságunknak nem voltak olyan szenvedélyesek, mint az elején. Azt hiszem, hogy az évek múlásával egyre önállóbb lettem, és a politikai döntéseim is egyre radikálisabbak voltak, mint az övéi. Ő vezető ember volt, és a felelősségnek más szintjén gondolkozott, mint én. Nem is értem, honnan volt bátorságom felrúgni a szabályokat, bár vettem észre, hogy idegen férfiak álldogálnak a házunk előtt, elkísérnek, majd visszakísérnek, lehallgatják telefonbeszélgetéseimet. A suszteremnek is, aki a cipőimet javította a személyi adatai szerepelnek a dossziémban.
(Nevet, de gyorsan elkomolyodik.)
Mindenkit figyeltek, akivel érintkeztem. Nem tudom mit tételeztek fel rólam. Messze túlbecsülték a befolyásomat az emberekre. Elkaphattak volna, bezárhattak volna bármikor. Arra a következtetésre jutottunk Ernővel, hogy fontosabb volt számukra tudni azt, hogy kikkel érintkezünk, főként a külföldi kapcsolatok esetében, mint az, hogy „kivonjanak a forgalomból”. A diktatúra fél. A diktatúra félelemre alapozza hatalmát. A kisember félelmére meg a saját félelmére. A diktatúra paranoiás, a diktatúrának üldözési mániája van. A diktatúrának szüksége van ellenségre, hogy önmaga létét igazolja és félelemben tartsa az embereket.
- Okozott-e köztetek feszültséget az a tény, hogy Gáll Ernő kompromisszumkészsége nagyobb volt a tiednél? Csalódtál-e benne emiatt?
- Voltak olyan döntései, amelyeket csalódásként éltem meg, de az ő iróniája és önkritikai érzéke utolérhetetlen volt. Tudatosan élte meg mindegyik kompromisszumot, mindegyik föladott elvi négyzetcentimétert, nem csapta be sem önmagát, sem engem. Ugyanakkor teljesen más dimenziókban gondolkodott: túl volt a munkaszolgálaton, túl volt Buchenwaldon. Megtanulta, hogy ha bizonyos dolgokat túl akarsz élni, akkor engedned kell, vagy észrevétlenné kell válnod, nem kell kiadnod magad, mert az életedbe kerülhet. Én 19 évvel fiatalabb voltam, más a temperamentumom is, nem beszélve arról, hogy nem volt mögöttem egy olyan élettörténet, mint az Ernőé. Szellemi társakként sokáig összetartoztunk, még akkor is, amikor gyakorlatilag már nem voltam a felesége.
- Már nem voltál férjnél, amikor megszületett a fiad, Mihály. A szülészetről ebbe a lakásba jöttél haza, ahol most beszélgetünk.
- A szüleim nagy örömmel fogadták a hírt, hogy várandós vagyok, mert én 12 évnyi házasság alatt egyszer sem estem teherbe, és az orvosok nem tudtak segíteni rajtam. Nekem nagyon hiányzott a gyermek. Tehát számomra egy rendkívüli ajándék volt. Nem kívántam én senkitől semmit, nekem a gyerek kellett. És nem bántam meg, bár csalódtam magamban, mert azt hittem, hogy anyja is, apja is tudok lenni. Nem. Az apát nem pótolja a legjobb anya sem. Ennyit tudtam neki nyújtani.
- És te nagyon szereted őt.
- Nagyon...
- Mégis elengedted…
- Én nem engedtem el, és nem tartottam vissza. A gyermek nem tulajdonom. Neki joga van a saját életéhez. Saját döntéseihez. Az egész nevelési koncepcióm értelmetlen lett volna, ha a végén elkezdem terrorizálni, és az én akaratomnak kell alárendelnie a saját céljait. Nem tönkretenni akartam a gyerekemet. Azt akartam, hogy boldog legyen, és azt csinálja, amit szeret. Nem beszéltem rá arra sem, hogy valami praktikus pályát válasszon. Filozófus akart lenni. Kérdezte is az unokanővérem, hogy – Kinek kell manapság a filozófia, Mihály így válaszolt: – Nekem.
- Aki egyszer is járt nálad, az nem felejti ennek a szobának a hangulatát, ahol faltól falig, padlótól mennyezetig ér a könyvespolc, ahol a leghétköznapibb témák sem banálisak, ahol a sok ezer kötethez támaszkodva néznek minket családtagjaid a megsárgult fotókról. Ahol minden festménynek, minden tárgynak megvan a maga története. Itt fogadod barátokat, itt beszélgettél a 90-es években tanítványaiddal is. Mindenkit megérint ennek a helynek a különlegessége. Az itt töltött órák mAradandó emlékké válnak. Mi a titkod?
- Szelektíven szeretem az embereket. Azokat szeretem, akik olyan értéket képviselnek szellemileg, erkölcsileg, emberileg, hogy amit egymásnak nyújtunk, az összhangban van, ezért mindkét fél úgy érzi, nem volt fölösleges időpocsékolás a nálam elfogyasztott tea vagy kávé. Vannak idős és nagyon idős barátaim, barátnőim is, de nagyon szeretem a fiatalokat. Ezért imádtam tanítani, és ha választanom kellene kedvencet a megjelent munkáim közül, akkor a Lehet-e esszét tanítani könyvemet választanám, amelyet elsősorban diákjaim számára írtam, egyfajta köszönetképpen is, mert amennyit én nyújtottam nekik, ők hatványozottan viszonozták. Mai napig visszajár néhány kedves tanítványom, akikkel ugyanúgy beszélgetek ebben a szobában, mint évekkel ezelőtt, amikor első írásukról kellett véleményt mondanom, de közben meghánytunk-vetettünk a kortárs irodalomtól a politikai kérdésekig és magánéleti problémákig mindent. Éveket fiatalodom egy jó beszélgetés közben.
Víg Emese
maszol.ro2016. október 1.
Tizenhárom év a Szabadságnál, tizenhárom év távlatából
Dózsa Sándor: „Elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam”
FOLYTATÁS SZEPTEMBER 30-I LAPSZÁMUNKBÓL
– Néhány órával később pedig eljutott az olvasókhoz a legelső Szabadság, benne többek között Cs. Gyimesi Éva cikkével is, aki azt írta: „sírva nevetünk, nevetve sírunk, hogy megérhettük ezt is. Hogy Karácsonyra a SZABADSÁGGAL, eljött az Igazság napja”. Kétségtelen, hogy örömteli pillanat volt ez a szerkesztőség tagjai számára és az olvasók körében egyaránt, de ugye hozzászokhattunk ahhoz, hogy a legnagyobb örömben sem hiányozhat a fejcsóválás, az elmarasztalás. Voltak-e akkoriban ilyen vélemények?
– Persze, volt, aki felháborodott, közöltük is a szövegét: mit keresnek ezek a nevek a lapban, hát olvastuk őket addig is, amíg még Ceauşescu élt?! Ki onnan mindenkit, és tessék új szerkesztőséget alapítani – valami ilyesmire ösztönöztek bennünket. Ami pedig a szerkesztőség tagjait illeti, idővel nyilván cserélődtek az emberek, a munkatársak többsége nyugdíjba vonult, és újak jöttek a helyükbe, sok minden történt. Olyan emberek is megfordultak, akik megpróbálták ráerőszakolni a saját álláspontjukat bizonyos helyzetekre, azt viszont pozitívumnak tartom, hogy a lapnak, mindennek ellenére, sikerült megőriznie a mértéktartását. Soha nem váltott ki olyan reakciót, ami esetleg kellemetlen helyzetbe hozta volna a szerkesztőséget.
– Nem fenékig tejfel az újságírás és egy szerkesztőség működése, ez nyilvánvaló, viszont érdekelne, hogy a kilencvenes években, amikor még nap mint nap része volt ennek a taposómalomnak, hogyan tapasztalta, milyen nehézségekkel kellett szembenéznie aSzabadságnak?
– Adott pillanatban a Szabadságot is rá akarták venni, hogy hódoljon be a magyarországi Inform Média nevű médiatrösztnek, és adja fel a függetlenségét. Ez szerencsére nem történt meg, bár egyeseknek nagyon is tetszett volna. A másik fő gond, amivel már a kilencvenes években szembe kellett nézni, hogy elkezdett beszűkülni a terjesztés, és sokan lemondták a lapot. Azok a nyugdíjasok, akik korábban eltartották, a kilencvenes évekre elszegényedtek, és már nem tudtak előfizetni. Ez magával hozta, hogy önerőből szinte lehetetlen fenntartani az újságot, nem beszélve a munkatársak anyagi honorálásáról – ha pedig kevés a fizetés, akkor olyan a hozzáállás is, sajnos. Én ezt nem érzem, mert 2003-ban kiléptem, akkor volt egy műtétem, utoljára már csak tisztafejként dolgoztam, fél normával. Azután is hívtak vissza, de nem tudtam vállalni, a feleségem állapota is egyre inkább romlott. Visszatekintve, úgy érzem, jó, hogy így döntöttem. Azóta párszor még felhívtam a figyelmüket egy-két hibára, és nem föltétlenül vették jó néven. A másik dolog, hogy néhány kolléga esetében nem láttam megnyilvánulni a laphoz való kötődést, az érdekkapcsolódást, és ez időnként elszomorított…
– Mert mindenkinek ott a család, kevés a fizetés, megannyi magyarázatot lehet találni…
– Nézze, az ötvenes, hatvanas években is mindenkinek kijutott a problémákból, de amikor a lapról volt szó, akkor teljes odaadással dolgoztunk. Egy történet mindenképp ide kívánkozik, hogy érthető legyen, miről beszélek. Ha úgy tetszik, ezek az események is befolyásolták, hogy 1989 decemberében, egyik napról a másikra megjelenhetett a Szabadság. 1968-ban konfliktusba kerültem a városi pártbizottság első titkárával, Bucşa Remusszal, neki is „köszönhetjük” amúgy kincses városunk nevének Napoca toldalékkal való kiegészítését. Egyik nap telefonon értesítettek, hogy dél körül rövid gyűlésre hívják össze a két lap, az Igazság és a Făclia pártalapszervezetek büróit és a lapok főszerkesztőit. Átmentünk a Făcliához. Bucşa Remus és az értünk felelős pártinstruktor fogadott, de jelen volt ”¨ is, a megyei pártbizottság propaganda és agitációs osztályának vezetője, zsdánovi exaspiráns és Mihalcea Aurelia, azaz Varga Aranka, a megyei pártbizottság sajtómegbízottja.
Bucşa rövid bevezetőként közölte, hogy a városi pártbizottság bürója elhatározta a két lap alapszervezeteinek egyesítését. Az egyesítést a két alapszervezet tagságának kell határozatban „kérnie” a városi pártbizottság bürójától, és meg is indokolta az elképzelését: fölösleges a külön-külön alapszervezet, együtt eredményesebb munkát tudunk kifejteni, és jobban megismerjük egymást. Kinek van hozzászólnivalója, tette fel a szokványos kérdést.
Vállaltam a vita megnyitását, és leszögeztem, hogy nem értek egyet az indítvánnyal. Magyarázatomat a szervezeti szabályzat azon előírására alapoztam, amely eldönti, hogy pártalapszervezetet munkahely szerint kell létrehozni. Az indítvány ezzel szöges ellentétben volt. Elmondtam, hogy az Igazság alapszervezetében a gyűlések magyarul folynak, a dokumentumokat is anyanyelvünkön készítjük, a pártoktatás, a továbbképzés is úgy zajlik, mindez az ideológiai kérdések jobb megértése, alaposabb megismerése, munkánk során történő felhasználása miatt is fölöttébb indokolt. Bucşa rám ripakodott: „Măi mustăciosule (te, bajuszos), mit képzelsz, mi nem ismerjük a szervezeti szabályzatot? Értsétek meg, ez jól átgondolt, új irányzat, amit el kell fogadnotok!” Felháborodottan replikáztam, hogy ne gúnyolódjon, van nekem tisztességes nevem, és különben is, nem bokszmeccsen vagyunk, hogy így beszéljen velem. Különben tegeződtünk, régebbről ismertük egymást, de ilyen gyűléseken illett betartani a szabályt.
Szerencsémre utánam Ion Arcaş, a Făclia alapszerveze-tének titkárhelyettese kért szót, és bejelentette, hogy ő sem ért egyet az egyesítéssel. „Ce dumnezeu (mi az isten), ti összebeszéltetek a párthatározat ellen?”, kérdezte Bucşa, mire Arcaş csak annyit válaszolt: senki sem értesített előre a gyűlés témájáról, így nem volt miről összebeszéljünk. „Itt és most szembesültünk első kézből a témával. Egyébként, amit kollégámmal – talán elvtársad, vetette gúnyosan közbe Bucşa – elmondtunk, az egyéni vélemény, a kérdésről az alapszervezetek tagságának kell kimondania a végső szót.” „Ez így igaz, de teszünk mi róla, hogy a felsőbb szerv véleménye érvényesüljön”, fejezte be Bucşa a vitát.
Kovács András főszerkesztőm csak néhány szót szólt, kifejezte meggyőződését, hogy a jelenlegi forma eddig jól működött, nem tartja indokoltnak a változtatást. Szabó Sándor nem vett részt a vitában, csupán bejelentette: tájékoztatja a megyei pártbizottságot a javaslat fogadásáról. Aztán napok múlva Crişan Adalbert, a megyei szervezési titkár telefonált, és megnyugtatott: maradunk a külön alapszervezetekkel.
– Ez a része inkább „előtérben” zajlott, de mi minden rejlett a dolgok mögött, melyek voltak ennek az elképzelésnek a mozgatórugói az adott helyzetben?
– A témafelvetés elsősorban ellenünk irányult: kis magyar szigetecske voltunk a városi pártszervezetben, és ez zavarta Bucşát. Nekünk az Igazságnál nagy nehézséget jelentett volna a „közös”, mert ott csak románul fejezhettük volna ki magunkat, ami egyeseknek nem lett volna könnyű, de különben is, egyetlen porcikánk sem kívánta a vegyülést a szomszéd lap munkatársaival. Ők más okból ellenezték az egyesülést: nem akarták kiteregetni a szennyesüket, nagymérvű alkoholizmusukat és az ebből fakadó erkölcsi romlást, a sok kilengést, fegyelmezetlenséget. Ezek a kendőzött problémák állították mellénk őket az egységes álláspont meghozatalában. Kiküldött megfigyelő aktivisták jelenlétében tartott alapszervezeti közgyűléseinken a tagság egyöntetűen elvetette a városi pártszerv indítványát. Ezzel a döntéssel magunkra/magamra haragítottuk elsősorban a kezdeményező Bucşát, de voltak ott mások is, akik nem nézték jó szemmel a „függetlenségünket”.
– Pontosan mi történt ezután?
– Rövidesen lecsapott rám Bucşa bosszúja. A következő választási közgyűlésen megjelent küldött, akit Bucşa előtte jól felkészített, úgy manőverezett a jelöltlista összeállítása során, hogy én lemaradjak róla. Így végül megszabadultam tízévnyi alapszervezeti titkárságtól, és egyben a városi pártbizottsági póttagságtól, ami nemcsak terhes volt, de a szabadidőmet is igénybe vette. Leváltásomért amúgy hálás voltam Bucşának, de ezt soha nem közöltem vele.
Az alapszervezeti titkár pozíciójától való mentesítés mellé kaptam egy szakmai pofont is: a főszerkesztő közölte, hogy a nyugdíjba vonuló Erős László külpolitikus helyét felsőbb javaslatra nekem kell átvennem, így megszűnik a rovatvezetői tisztségem. Ennek következtében a rovatvezetői fizetésem különbözetét is az utódomnak, Kiss Sőni Erzsébetnek adják, én pedig csak főmunkatársi besorolásért járó javadalmazást kapok. Mit mondjak, ezt nem vártam volna a szerkesztőség vezetőségétől, de az is lehet, hogy összefüggött a lecserélésem a Bucşával való konfliktusommal. Örvendtem annak, hogy a külpolitikához kerültem, ami sokkal nyugodtabb körülményeket biztosított, nem kellett terepre mennem, és többet lehettem a családommal; nem örvendtem viszont a fizetési besorolásom megváltoztatásának, így néhány száz lejjel kevesebb jutott a családi kasszába. A pénzmegvonáson túltettem magam, a leváltásomon sokat gyötrődtem, de el kellett fogadnom. Az emésztett, hogy a felettes szervekkel szembeni jogos magatartásom miatt jártak el így velem, viszont elégtétellel töltött el, hogy kicsi magyar közösségünk felszámolását megakadályoztuk.
Többé nem is kísérleteztek velünk. Így őriztük a függetlenségünket további 21 éven át, amikor a múltat és vele a pártot is elsöpörte a ’89-es decemberi rendszerváltó „forradalom”. Én voltam a szenvedő alany, engem rugdostak, de az alapszervezet megmaradt külön, a lap is megmaradt külön, és ennek köszönhetjük, hogy Szabadság is lehetett. Mert ha egyetlen „fordított” lap lett volna 1989. december 22-ig, akkor a Szabadság nem jelent volna meg, és nem lenne Kolozsvár magyarságának ez a kiváltsága, hogy immár 27. éve van magyar nyelvű napisajtója.
– Sokat kellett nyelni 37 éven keresztül, mondjuk ki…
– Volt, sok volt…
FERENCZ ZSOLT
FOLYTATJUK
Szabadság (Kolozsvár),2017. január 19.
A múlt tükörcserepei – húsz esztendeje történt a balliberális támadás a Bolyai Egyetem ellen
Erdélyben a kozmopolita-libertariánus gondolkodás annak ellenére felülreprezentált a médiában, hogy a választóközönség igen csekély része vevő erre a szellemi perverzióra. Fő orgánumaik a Maszol, a csak pár hete szünetelő Erdélyi Riport és a valamivel mérsékeltebb, tárgyilagosabb, de azért érezhetően erre húzó Transindex.
A politikai palettán a Szabadelvű Kör keretében jelent meg e világnézet elsősorban, ami nem jelenti azt, hogy e platformon belül mindenki nemzetellenes liberális lett volna. Markáns politikai akciójuk az elmúlt bő negyed évszázadban kettő volt. 1992 vége felé a Kolozsvári Nyilatkozat után nekitámadtak az RMDSZ autonomistáinak, szabályos sajtókampányt indítva a Tőkés–Szőcs-tábor ellen. Akkor talán ennek volt köszönhető, hogy két markáns képviselőjük is bekerült az új vezetésbe, Cs. Gyimesi Éva oktatási alelnök, Magyari Nándor László pedig önkormányzati alelnök lett. A második akció közel öt évvel később, 1997 januárjában pont e két egyetemi oktatóhoz kötődik, Magyari felesége, Magyari Vincze Enikő mellett. Ők voltak ugyanis azok, akik álérvekre alapozva nekitámadtak az eladdig össznemzetinek számító oktatásügyi követelésnek, mely az önálló Bolyai Egyetem megteremtésére irányult. A történetet részletesen ismertettem az 1989 és 2014 közötti negyed évszázad politikatörténetét összefoglaló munkámban, tanulságos kereken húsz esztendő elteltével ideemelni a vonatkozó részt.
Sokan összefüggést látnak Törzsök Erikának, az SZDSZ kisebbségpolitikusának a Magyar Hírlapban megjelent „Ellenségkép nélkül” című írása és az azt követő Bolyai Egyetem elleni akció között. Törzsök elméleti kontextusba ágyazta az erdélyi balliberálisok akcióját, számos csúsztatással és nem kevés rágalmazással. Hadd rekonstruáljuk röviden néhány vonatkozó gondolatát. Törzsök szerint a XX. század végére elérkezett az etnikai Kánaán, a „nemzeti retorika” „kifulladóban”, és „nem csupán Magyarországon”, amikor nemcsak az ideológiailag az SZDSZ által dominált Horn–Kunczekormánynak nincs ellenségképe, de a környező népeknek sem: „A század utolsó éveiben végül itt állunk ellenségkép nélkül, csehek, románok, szerbek, szlovákok és magyarok.” Mintha más világban élt volna a szerző vagy végzetesen megzavarta volna valami a valóságot appercipiáló képességét. Ellenségkép nélküli szerbek, szlovákok és románok? Az ember, ismerve az elmúlt évszázad politikatörténetét, a Kisantant politikusainak megnyilvánulásait és a román többségi sajtót (illetve a szlovák és szerb sajtó magyarra fordított szövegeit), azt láthatja, hogy a Trianont megelőző évtizedektől máig kontinuus eme országokban a magyarellenesség, sőt, ahhoz képest a pillanatnyilag uralkodó politikai rendszer, a két világháború közötti predomináns, korlátozott pluralizmus, a királyi diktatúra, sztálini kemény elnyomás vagy fellazult kommunista diktatúra (bizony még ilyen is volt Ceauşescu alatt a hetvenes években) lehántható forma-meghatározottság, mely mögött ott él az alkotmányszinten tényként rögzített kőkemény program: a homogén egységes nemzetállam programja. Törzsök persze ezt explicit tagadja: „Nekünk, magyaroknak megszűnt a kisantant réme is, pedig szerettek ezzel ijesztgetni még a közelmúltban is a legkülönbözőbb oldalakról.”
Törzsök Erika a kormányzati együttműködést úgy állítja be, mint a kisebbségbe szorult magyarság jogkövetelései megvalósításának leghatékonyabb eszközét, az anyaország-kisebbség viszonylatban pedig a partnerség szükségességét hangsúlyozza. Mondhatni, ez az egyetlen részben helyeselhető gondolat az írásában. „Agyelszívás” címszó alatt lényegében megágyaz a Szabadelvű Kör akciójának, és ismerve a közeli, jó kapcsolatot, mely a szerzőt az akció azóta elhunyt vezéralakjához, Cs. Gyimesi Évához fűzte, vélelmezhető, hogy volt is koncepcionális és taktikai egyeztetés köztük. Törzsök szerint „a közelmúltban bizonyos érdekek hivatkozási alappá, politikai szlogenné degradálódása általánossá vált. Autonómiát, Bolyai Egyetemet követelt nagy hangon boldog-boldogtalan”, miközben „nem lett átgondolva, nem lett feltéve a kérdés, hogy milyen egyetemet, kinek, miből, kikkel akarnak, akarunk”. Egy füst alatt jól be is olvas a szerző az autonomista tábornak, mely egyik oldalról „követelőzik”, folyamatosan olyan célokat fogalmaz meg, amelyek rövid távon irreálisak és elérhetetlenek, másik oldalról súlyos retorikus szónoklatokkal hirdeti, hogy „nincs remény”, és ezzel kivándorlásra biztatja honfitársait. (Ez utóbbi vád nem egyéb szemenszedett hazugságnál, pont ez az a retorika, mely soha nem jellemezte az erdélyi autonomistákat.)
Az eszmefuttatásnak legdurvább hamisítása az, hogy a nemzeti oldalt a román hatalom kreatúrájának állítja be. Törzsök szerint „az a játék, melyben a többségi hatalom azért kreált kisebbségi „ellenállókat” (igen, jól látja az olvasó, az ellenállót idézőjelbe tette a szerző, ezzel is erősítve a mondanivalójának dehonesztáló jellegét), hogy folyamatos konfrontálódásukkal megosszák a kisebbségi közösségeket, Magyarországról a továbbiakban (…) nem kap támogatást”. Magyarán Duray Miklóst vagy Tőkés Lászlót a szlovák, illetőleg román hatalom kreálta a kisebbségi magyar közélet megosztásának céljából. Nehéz eldönteni, hogy sírjunk-e vagy nevessünk...
Az Erdélyben lezajlott szabályos sajtóvihar elindítója 1997. január 31-én a Szabadelvű Kör egy vitaestje volt, melyen Cs. Gyimesi Éva, Magyari Vincze Enikő, Egyed Péter és Magyari Nándor László egyetemi oktatók tartottak előadást. A Bolyai Társaság elnöke, Horváth Andor levélben fejtette ki álláspontját. Horváth Anikó beszámolója szerint a bevezető előadások mondanivalója egybehangzóan az, hogy „a magyar nyelvű egyetemi oktatást főleg a hozzá nem értő jó szándékúak tették kizárólag politikai kérdéssé, e kérdés kezeléséből kiszorulni látszanak az illetékesek, a felsőoktatásbeli pedagógusok. Az önjelölt illetékesek, egyetemi tanári pályára hívatlanul törekvők nem képesek a felsőoktatás mindennapi és korszerűségi követelményeit felismerni, (…) a kezdeményezők egyöntetűen időszerűtlennek és gyakorlatiatlannak tartják egy különálló egyetemi infrastruktúra és közösség most kezdhető kiépítését.”
Cs. Gyimesi Éva előadása megjelent később nyomtatásban is, lényeg az, hogy a szerző úgy érzi, hogy kötelessége élni a „tekintéllyel” és szólni, különben az egyetem ügye „az ál- és féltudományos elemekkel összekapcsolt politikai eltévelyedések területe lesz”. Értsd: netán megvalósul az önálló Bolyai Egyetem. A szerző egyetemes, nemzetközi presztízsnek örvendő tekintélyekre hivatkozva fejti ki azon álláspontját, hogy nem helyes az önálló felsőoktatáshoz való jogot a felsőfokú nemzetnevelő intézmény (egyfajta népfőiskola) igényére redukálni, mely a „nemzeti identitásvédelem, az anyanyelvápolás funkcióit tekinti fő feladatának”, hanem az egyetem egyben a tudományos kutatásnak is otthont kell adjon. A szerző „félelme”, hogy a posztgraduális tanulmányaikat külföldön folytatók netán azért nem jönnének vissza, mert az egyetemi oktatás Kolozsváron „nem ugyanazt fogja jelenteni, amit bárhol jelent a nagyvilágban, hanem egy szabadalmaztatott és bevált modellekkel nem törődő, helyi gyártmányú barkácsolt torzszülöttet, egyfajta szellemi gettót: bezárkózást a nyelvi-nemzeti sajátosságba”. Ehelyett a cél egy négynyelvű egyetemi oktatás megvalósítása, mely „nem csupán az erdélyi etnikumok szempontjából lenne megfelelő, hanem, a feszültségmentes európai integráció sajátos feltételeinek kialakítását is szolgálná.” Ugyanezt az álláspontot képviselte Magyari Vincze Enikő is, hadd idézzük az újságban megjelent szövegének konklúzióját: „Amikor (…) a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem közös keretében való intézményfejlesztés mellett érvelek, akkor mindenekelőtt ennek esélyében, egy új generáció tapasztalatain, egyezségein nyugvó, mentalitásváltást hozó együttműködésben bízom.”
Magyari Nándor László egy, a diákok körében készített közvélemény-kutatást mutatott be, mely arról tanúskodott, hogy a hallgatók többsége megmaradna a Babes-Bolyai Tudományegyetem intézményi keretén belül, és nem kívánja az önálló Bolyai Egyetem életre hívását.
Érdemes pontosan idézni Magyari sajátos hangulatú, tudományoskodó, SZDSZ-es ihletésű szövegelését, melyből süt az ellenszenv a Bolyai Társaság és a Bolyai Egyetemet helyreállítani igyekvő közéleti személyiségekkel és általában a hagyománytisztelő nemzeti gondolkodásmóddal szemben: „A magyar egyetem tradíciója része a ’múlt kisajátításáért folytatott küzdelemnek’, a nemzeti elkötelezettség felmutatásának eszköze, és ugyanakkor, mint a történelmi jóvátétel, a visszavétel retorikai igénye él magyar kultúrpolitikusok diszkurzusaiban, másfelől ’zavaros és ellentmondásos tradíció’.” (…) „Lezáratlan és megemészthetetlen az egész egyetem-tradíció: mítosz és szent tehén, jó esetben besorolási-kategorizáció: mérce; ki mennyire elkötelezettje/megszállottja, ki mennyire akarja, vagy nem akarja vállalni e feldolgozatlan, felemás hagyományt, annak függvényében lehet pl. megbecsült tagja a Bolyai Társaságnak stb., ami aztán felér a maga során a ’nemzeti korrektséggel’, hogy egy BT-elnöki beszéd színes fordulatát idézzem. Jellemző, hogy a Bolyai Társaság, mely eredetileg az egyetem ’újjáalakításáért’ jött létre, annyira hozzánőtt e feldolgozatlan, megemésztetlen tradícióhoz, hogy úgy képzeli, maga is osztozik immár az ’eredeti’ mítoszban, ha kell, még a tragikus hangvételt is folytonosan használja annak érdekében, hogy ’méltó követője’, ’örököse’ lehessen annak, amiről ugyan soha nem mondja ki, hogy mi is volt, milyen is volt valójában. Konkrét ténykedése aztán fel is szívódik a sűrű ködben, mely a volt Bolyai tragikus/heroikus Olimposzából száll alá.” A volt Bolyai Egyetem és oktatóinak sorsa az „önsajnálatra, kisebbségi ’marginalitás-mítoszok’ termelésére” alkalmas, s ennek eredménye, „hogy ’revansként’ vagy legalábbis „történelmi igazságtételként” fogjuk fel a magyar egyetem újraalakításának kérdését, ami „tipikusan sérelmi politizálást eredményez, és többé-kevésbé ’szembemegy’ a nyitási politikával, mely a mai politikai valóságot jellemzi.” Egy dologban csak egyetérteni lehet Magyari Nándor Lászlóval: a politikai alkuhelyzet csapdáit magunk állítjuk fel. Még pontosabban: ő és társai állították fel azokat.
A fórumot követően a sajtóvitában a legsúlyosabb, legtekintélyesebb hozzászóló Kása Zoltán egyetemi tanár volt, aki első reakciójának fő csapásirányát sajnos a beszámoló szerzője felé orientálta. Ezzel együtt a mondanivalójának legfontosabb üzenete, hogy a Bolyai Egyetem ellen támadó oktatók jogtalanul beszéltek általában az egyetemi oktatók nevében, hiszen a Bolyai Társaság nagyságrenddel több egyetemi oktatót tömörít náluk, akik viszont az önálló Bolyai Egyetem megteremtését tartják elsőleges célnak, akkor, amikor erre végre politikai lehetőség mutatkozik. Kása Zoltán egy későbbi reflexiójában arra is rámutat, hogy az intézményszétválasztás demokratikusan egy kormányhatározat formájában megtehető, míg a magyar karok létrehozásához az egyetemi autonómiát semmibe vevő diktatórikus intézkedés szükségeltetik.
Tizenhét év távlatából visszatekintve is megdöbbentő, hogy mindez lehetséges volt, hogy pont azok egy része fordult az önálló Bolyai Egyetem ellen, akik az első vonalában kellett volna harcoljanak érte! Akkor is megdöbbentő ez, ha tudjuk, hogy a balliberális kozmopolita gondolkodás nem áll meg a trianoni határoknál, és a határon túl is fertőz. A kibontakozott vitában az egyik lényeglátó hozzászóló arról is szólt, hogy miként volt ez lehetséges. Gagyi Balla István a kommunista korban felnőtt Magyari-féle oktatók szocializációjára is rámutat írásában: „a társadalomtudományok hallgatója nem ismerte – nem ismerhette meg könyvekből sem – azt az örökséget, amit a magyar tudományosság különösen a két világháború között kitermelt. Az egyetemi előadások keretében a második világháború előtti időszak magyar tudományos teljesítményei a legtöbb esetben kritika tárgyai voltak. Néhány példa – talán – érzékelteti a fentieket: Hóman Bálint és Szekfű Gyula például pozitivista történészek (a pozitivista minősítés itt a történészek tudományos értékét degradálja). Teleki Pál – irredenta. Féja Géza – fasiszta. Makkai (a püspök) – apolitikus, nacionalista. Reményik Sándor – soviniszta. Szabó Dezső... istenkáromló (aki őt olvassa). Németh László drámái (fenntartással) elfogadhatók, a Tanúban s a Kisebbségben leírtak ’magyar fajelmélet’. Az a szellemi közeg, amelyben a fenti minősítések megfogalmazódtak, semmiképpen nem volt alkalmas magyarságismeret – s ezzel együtt magyarságtudat – átadására. Az elmondottaknak ’köszönhető’, hogy a Bolyai végzettjeinek nagy többsége az – esetleg – otthonról hozott magyarságtudatától szublimált, marxista eszmék befogadására alkalmas értelmiségivé vált.”
Összefoglalóan megállapítható, hogy a balliberálisok letették a garast a Babes-Bolyai TE fenntartása mellett. Igaz, hogy ők ezen belül autonóm magyar kart képzeltek el, legalábbis nyilatkozataik szerint, de akkor is világosan és egyértelműen megbontották a Bolyai Egyetem megteremtésére egységes magyar közakaratot. Tették mindezt úgy, hogy magukat állították be felsőfokú oktatók hangjának, szemben a politikummal, „megfeledkezve” arról, hogy a „politikum” álláspontját osztja nem kevés, sőt náluk nagyságrenddel több egyetemi oktató. A módszertan ugyanaz, mint 1992-ben. Akkor is ők kiáltották ki magukat szakértelmiségnek, akivel szemben a „voluntarista” politikai hatalom csak „monologizál”. Miközben mindkét esetben csak egy törpe kisebbséget képviseltek: mind az értelmiségen, mind a politikumon belül.
1997 elején a Bolyai Egyetem életre hívása, amit több RMDSZ-es vezető is koalíciós szakítópróbának nevezett, karnyújtásnyira volt. Nem véletlen, hogy ellentétben a 1992-es sajtóoffenzívával, melyre a megtámadottakon kívül nem sokan reagáltak, 1997-ban sikerült felkavarni a kedélyeket, s mondanom sem kell, hogy a megszólalók elsöprő többsége támogatta az önálló állami magyar egyetem megteremtését. Csak a Szabadság című kolozsvári napilap hasábjairól nem kevesebb, mint 93 írást gyűjtöttem ki e témakörben, nem egészen három hónap terméséből. Mint az közismert, a Bolyai Egyetemet azóta sem hozták létre. Ami nem elsősorban az össznemzeti politikai akaratot megtörni igyekvő balliberálisoknak róható fel, de annyi biztos, ők megtették a magukét, alkalmat adtak arra, hogy a román fél elmondhassa: mi, magyarok sem értünk egyet ebben a kérdésben. A felelősség kisebb része az övék, a nagyobbik értelemszerűen a kisstílű alkupolitikát folytató RMDSZ-vezetésé, mely a Bolyai Egyetem követelését lényegében feladta, beérte apró-cseprő engedményekkel, amelyek fejében segített a nyíltan magyarellenes román hatalomnak demokratikus, kisebbségbarát színben tetszelegni belföldön és külföldön.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma/szerintunk2017. február 28.
Korunk kulcsot adományoztak Markó Béla költőnek
A Korunk szerkesztősége tizennegyedszer adta át hagyományos évi díját, a Korunk kulcsot – ezúttal Markó Bélának ítélték a rangos elismerést. A kulcs átadására február 27-én került sor Kolozsváron, a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében, a díjat a Korunk folyóirat főszerkesztője, Kovács Kiss Gyöngy nyújtotta át a díjazottnak. Laudációt Kántor Lajos, a Korunk Baráti Társaság elnöke mondott. Markó Béla a tizenötödik díjazottjuk (egyik évben két személy részesült díjban), múltjához tartozik, hogy két kormány idején is Románia miniszterelnök-helyettese volt. Markó Bélára azonban nem az egykori magas tisztség miatt esett a választás: ő az első ízig-vérig költő a Korunk-kulcsosok közül – hangzott el a laudációban. A díj átvétele után Markó Béla előadást tartott Rajtunk-e a világ szeme? címmel, összegezve a Romániában az elmúlt évtizedekben átvett kulturális minták és politikai modellek fenntarthatóságát.
Szabadság (Kolozsvár)