udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
475
találat
lapozás: 1-30 ... 391-420 | 421-450 | 451-475
Névmutató:
Illyés Gyula
2016. április 11.
A délvidékiekkel való szolidaritás nevében
Április 10-én, vasárnap délelőtt két egymást követő eseményen idézték fel Nagyváradon a délvidéki magyarság kálváriáját, főhajtással adózva az áldozatok emlékének. Előbb az újvárosi református templomban tartott igehirdetésen, majd az egyházkerületi székházban megejtett tárlatnyitón.
Az alkalmat az adta, hogy a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány vándorkiállítása, amely a délvidéki magyarirtás 70. évfordulóján, 2014-ben az Országházból indult útjára, s amely a Kárpát-medence több mint negyven helyszínén volt látható eleddig, legutóbb Temesváron és Aradon, megérkezett a Körös-parti városba is.
Tőkés László európai parlamenti képviselő, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspöke János evangéliuma 19. részének 25-27. verseire alapozva előbb a szolidaritás fogalmát járta körül prédikációjában, az értelmezések sokaságát a keresztyéni hit- és lélekközösség fundamentumára helyezve, hiszen a golgotai kereszt fényében mélyebb megvilágításba kerül az együvé tartozás ténye, valósága. A mindent összemosó globalizáció helyett az összetartó szeretet egyetemességét tapasztalhatjuk meg a krisztusi testvériségben és közösségben. „Add, hogy a világ tömeges sodródása ne szakíthasson ki bennünket családunkból, népünkből, közösségünkből” – szólt az igehirdető fohásza, aki az egyetemes embertestvériségtől a nemzeti együvé tartozásig húzódó ívre fűzte fel megpróbáltatásunk tragikus példáit. A püspök felsorolta azokat a szolidaritási alkalmakat, amelyeket a kisebbségi sorban élő magyar nemzetrészek bátorítására szerveztek az utóbbi években munka- és harcostársaival, lélekben elzarándokolva azokra a helyszínekre, ahol megnyomorgatták, üldözték és halálra adták embertársainkat, csak azért, mert magyarok voltak. A Délvidékről szólva még csak nem is olyan távoli az a múlt, lásd a temerini fiatalok kálváriáját. Tőkés László felhívta a figyelmet: a gyászos események felidézésekor nem a sebek feltépése a cél, hanem a részvét kifejezése és az igazságtétel szükségességének hangoztatása. „Mert növeli, ki elfödi a bajt” – idézte Illyés Gyulát. A gyógyulás útja a diagnózis kimondásával kezdődik, mert tudnunk kell, mi történt és minek nem szabad megtörténnie ismét.
Az igehirdetés után Sándor Lajos váradújvárosi lelkipásztor köszöntötte az egybegyűlteket és a vendégeket, majd Matuska Márton újvidéki újságíró, helytörténeti kutató vázolta azokat a múltbéli történéséket, amelyekről a Keskenyút Alapítvány kiállítása szól. A magyarokat rengeteg sérelem és tragédia érte a XX. században amiatt, hogy két világháború veszteseiként szigorúbbak elbánásban részesültek, mint a többi legyőzött ország népei. A ma Szerbiához tartozó Délvidéken például tudományosan kitervelt, módszeres etnikai tisztogatás zajlott a magyarok és más kisebbségek ellen 1944-45-ben, több tízezer nemzettársunkat egyszerűen legyilkoltak, százezret pedig elüldöztek szülőföldjéről a kommunisták, akik azokat a szerbeket sem kímélték, akik „nem kellettek” Titóéknak. Egészen 1990-ig még beszélni sem lehetett a vérengzésekről, nemhogy kutatni a történteket vagy emléket állítani az áldozatoknak. A kutató rövid összefoglalója csupán felvillantani tudta e kérdéskör bonyolultságát, amelynek diplomáciai vonzatai is csak növelik hiányérzetünket.
Az istentisztelet után a hívek egy része átvonult a templomból a Partiumi Keresztény Egyetemnek is otthont adó egyházkerületi székházba, amelynek emeleti aulájában megnyitották a Délvidéki magyar golgota című történeti tárlatot a Partiumi Magyar Művelődési Céh és Tőkés László EP-képviselő parlamenti irodája közös szervezésében Sz. Horváth István, a PMMC igazgatója köszöntötte az egybegyűlteket és az alapítvány képviselőit, akiknek nevében Cseresnyésné Kiss Magdolna kuratóriumi elnök mutatta be röviden a kiállítás anyagát. Emlékeztetett: az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás mindmáig nem szerves része a magyar történelemoktatásnak, Szerbiában is csak hős partizánokról szól a tanítás. Beszélt az elmaradt beismerésről, feltárásról, bocsánatkérésről, tisztelgésről, rehabilitációról és kárpótlásról – a mindmáig húzódó léleknyomorító hiányérzetről. Az egyik pannón szereplő felirat például így igazít el: Csurog, Zsablya és Mozsor teljes magyar és német lakosságát kollektíven háborús bűnösnek nyilvánították, s bár a civil szervezetek kitartó küzdelmének, a magyar állam és a helyi politikai erők határozott fellépésének köszönhetően 2014. október 30-án a szerb kormány hatálytalanította a magyarokat kollektív háborús bűnössé nyilvánító határozatokat, de a leszármazottaknak továbbra is egyénileg kell kérniük az áldozatok rehabilitálását…
Tőkés László mintegy végszóként jegyezte meg a Fekete-Körös menti magyarirtásokra utalva: „Ha valaki, a Bihar megyeiek át tudják érezni a délvidékiek gyászát.”
A tárlatnyitón Thurzó Sándor József brácsaművész egy-egy Dankó János- és Bihari Sándor-szerzeményt játszva teremtett illő zenei hátteret, a részvevők pedig hozzájuthattak Matuska Márton dokumentumköteteihez és a vándorkiállítás minőségi katalógusához.
tokeslaszlo.eu2016. április 12.
Sall-ang mentes beszélgetés Sall Lászlóval a postás poétával
zámtalan kézbesítendő dolog miatt szokták várni a postást, legyen az egy levél vagy a nyugdíj de, hogy a legfrissebb verseskötetét várják tőle az egészen ritka. Márpedig a helyzet pontosan így áll Sall László költő, postás esetén – derült ki a költészet napi kötetbemutatóján az Illyés Gyula Könyvesboltban.
Sall László Versutánzó szavak című a Holnap Kulturális Egyesület gondozásában megjelent kötetét mutatták be a költészet napján, hétfőn délután. Sall ezúttal nem képes hanem verses lapokat hozott magával. A nagyváradi származású költő ugyanis mellékesen svédországban postás, verseskötetét pedig az ottani mindennapi munka (is) katalizálta, inspirálta. Az az az izzadtságos kemény munka amelyről Woody Alleni humorral így vall: “Tegnap a munkába, ma az életbe halok bele”. Kötete szerencsére nem az a belehalós fajta, sokkal inkább meghatározhatatlanul egyedi, a költővel beszélgető Szűcs László szerint a műfaja “sajátos”, nem egyértelműen kategorizálható. Már a kötet címe a “Versutánzó szavak” is sugallja replikázott Sall, hogy nem feltétlen verseket kell várni, de azokhoz hasonló szövegeket. A kötetet sajátos szövegeiben pedig: több kor 1986, 2006, a jelen illetve számos helyszín, Nagyvárad, Göteborg is keveredett fiktív helyszínekkel és valós helyzetekkel, rendszerekkel, érzésekkel.
Versek és selfiek
A kötet egyfajta helyzet és hangulat jelentés mondta el Sall, valamiféle jelhagyás, jeladás. Egyik verse inspirációján elhatározta, hogy egy hónapig naponta készít magáról egy fotót (selfiet) így a szöveg mellett vizuálisan is ábrázolttá válik az arcára kiülő kedélyállapota, hangulata és minden ami történik vele. A napi fotózkodás rutinjával, a selfie-zés hagyományát teremtette meg, jegyezte meg viccesen Szűcs László. A Versutánzó szavak kötet bórítóképét a szintén tehetséges ifjú nagyváradi költő és fotós Ozsváth Zsuzsikészítette. A kötet hátoldala sem szokványos ugyanis a könyv teljes szövege (szabad szemmel ha el nem is olvasható de) megtekinthető parányi, bolha méretű betűkkel szedve. Ennek a szimbolikája pedig egész sorsokat kicsiben mutató látszat, mint az egymásra tevődő szitákon átütő festékanyag úgy látszunk mi kicsiben egymás számára mesélte Sall.
A boldogság és az olimpia lángjának nyomában
Jelen pillanatban leginkább a boldogság problematikája foglalkoztatja, vallotta merengve Sall, hogy hová tünhet a fogantatás pillanatában még koncentráltan jelen lévő öröm és boldogságérzet, és mi az a konkrét pillanat, momentum, szakasz vagy folyamat amikor ezt az érzést valahol, valahogy elhagyjuk az életünk során. “Tudományos” ámbár sokkal inkább humoros tézisekkel Sall Lászlónak sikerült megmagyaráznia azt is, hogy miért hűtlen a nőkhöz, mindaddig amíg meg nem találja az igazit. Ha a korábbi sorokat olvasva most azt gondolnák, hogy az ilyen költő az léha, bohém és nem törődöm is, akkor tévednek, ugyanis a Nagyváradon eladott könyvei bejövetelének összegét Acél Nórának adományozza, aki azon álmát szeretné megvalósítani, hogy olimpiai önkéntes lehessen.
A Szigligeti Színház és a Várad folyóirat közös kezdeményezésében a magyar költészet napjára dedikált “feldolgozás” sorozatban Sall László egyik verse is megtekinthető:
A sajátos műfajú költő postással és Versutánzó szavak c. kötetével a marosvásárhelyi közönség április 14-én csütörtökön, ismerkedhet.
Totka László
erdon.ro2016. április 12.
Verset utánzó szavak Nagyváradtól Göteborgig
Harminc éve, öt éve és tavaly írott szövegeket szerkesztettek egybe a Nagyváradról Göteborgba (Svédország) települt Sall László legújabb, Versutánzó szavak című kötetében. A könyvet hétfő este, a magyar költészet napján mutatták be Nagyváradon az Illyés Gyula Könyvesboltban.
Az eseményen Králik Lóránd, a könyvesbolt vezetője elmondta, hogy a Festum Varadimun egy fajta előrendezvényének is tekinthető a bemutató, és várják az érdeklődőket április 14-én pénteken a Törzsasztalra, melynek vendége Csaplár Vilmos, illetve meglepetéssel is készülnek a Kossuth kiadói csoporttal közösen.
Szűcs László tartott a régi Ady-körök szellemét idézve vitaindítót a könyvről, ám annak előtte néhány bejátszást láthattunk Tóth Balázs olimpikonról, aki kötet nyomtatását támogató göteborgi Move and Walk Intézet (ezt a Pethő-intézethez hasonlította a szerző) igazgatójának, Horváth Eszternek a férje.
S hogy hogyan kapcsolódik az olimpia és a verseskötet? Sall László könyve Váradon eladott példányainak bevételét egy fiatal hölgy, Aczél Dóra kapja. Az önkénteskedéssel régóta foglalkozó nő a bemutatón elmondta, jelentkezett az idei, riói olimpiára önkéntesnek, ki is választották, azonban kiderült, hogy a szervezők semmilyen költséget nem fedeznek (az étkeztetés is kérdéses egyelőre), így az útiköltségtől a szállásbérlésig minden magának kell fedeznie. Sall László egyébként ötven éves születésnapja óta minden kötetének bevételét jótékony célja ajánlja fel, Marosvásárhelyen és Budapesten is egy-egy helyi ügyet támogat a könyv eladásából származó bevétellel.
Visszatérő cím a könyvben a Tegnap a munkában, a versek pedig sajátos műfajúak, hangzott el Szűcs László vitaindítójában. Emellett a szerző egy-egy fotója is szerepel a szövegeknél, melyek lényegében egy hónapot ölelnek fel naptárszerűen, február 8-tól március 8-ig, a szerző születésnapjáig. Leginkább rendhagyó verses naplónak tekinthető a kötet, mondta Szűcs László, melybe harminc évet sikerült belesűríteni.
A göteborgi posta és egy nagyváradi panellakás között változnak a helyszínek, és ki nem mondottan ott van Magyarország. Sall László ugyanis elmondta: felmerül annak az ötlete, hogy odaköltözik. Harminc, öt és egy éve írt szövegek rakodónak egymásra, mint egy-egy szita, ami az előzőn még átmegy, az már a másikon fennakad, fogalmazott Sall László, akinek verseit nemcsak saját előadásában hallhattuk a könyvbemutatón, zárásként levetítették a Szigligeti Színház és Várad egyik költészetnapi versvideóját, melyen az egyik Tegnap a munkában című szöveget Ababi Csilla színművész adta elő.
Fried Noémi Lujza
maszol.ro2016. április 15.
Ma reggel nyitja meg kapuit a jubileumi Festum Varadinum 2016 ünnepségsorozathoz kapcsolódó Kossuth Könyvhét a nagyváradi Illyés Gyula Könyvesboltban (Teleki utca). A Könyvhét alatt, április 23-ig, szombatig a könyvesboltban a budapesti Kossuth Kiadói Csoport könyveit (mintegy 800 címet) féláron lehet megvásárolni. “Ez egy egyedülálló akció, ugyanis a Kossuth Kiadó már korábban is meghirdetett kedvezményeket egyes termékcsoportjaira, de arra, hogy minden egyes készleten levő könyvét féláron ajánlja, még nem volt példa” – nyilatkozta lapunknak Králik Lóránd, a könyvüzlet tulajdonosa.
A nagy múltú budapesti Kossuth Kiadói Csoport négy kiadót tömörít: Kossuth, Noran Libro, Ventus Libro, Naphegy. A kiadók eltérő profiljának is köszönhető, hogy a Kossuth választéka nagyon széles, megtalálhatóak benne a gyermekkönyvek, a képes történelmi albumok, a szakkönyvek, a szépirodalmi művek, a krimik, a kalandregények, a szakácskönyvek, a hobbikönyvek, az útikönyvek, a szótárak. Első alkalommal kaphatóak Váradon a Kossuth Kiadó hangoskönyvei is. Az árusítás a Festum Varadinum keretében tartott könyvbemutatók idején (például szombaton, április 16-án 11–12 óra között) szünetel. A Kossuth Könyvhét hivatalos megnyitójára pénteken, április 15-én 19 órától kerül sor az Illyés Gyula Könyvesboltban.
Reggeli Újság (Nagyvárad)2016. április 18.
Péter I. Zoltán szerzői estje
A népszerű nagyváradi helytörténész, újságíró, Péter I. Zoltán szerzői estjét rendezik meg április 21-én, csütörtökön 19 órától a nagyváradi Illyés Gyula Könyvesboltban (Teleki utca).
Bemutatják a szerző legújabb, a 25. Festum Varadinum alkalmából megjelent kötetét (Régi képeslapok, régi történetek – Várad-Olaszi), szó esik a mű Újvárost bemutató folytatásáról, illetve arról a nemrég befejezett munkájáról, mely talán eddigi legfontosabb írói vállalkozása. Továbbá áttekintést kaphatnak az érdeklődők Péter I. Zoltán két és fél évtizedes irodalmi és helytörténeti munkásságáról. A régi fotóanyag vetítésével egybekötött rendezvény házigazdája Szűcs László. Minden érdeklődőt szeretettel várnak.
erdon.ro2016. április 18.
Tasnádi kisiskolások és vidám versmondók a Borókagyökér-birodalomban
Adott pillanatban mintegy 170-nél is több, kisebb-nagyobb gyerkőc lepte el szombaton a Szejke-tanyát, a Borókagyökér Egyesület által épített Lépés-házról pedig - még a szervezőket is meglepve - kiderült: bizony ekkora tömeget is képes befogadni.
A megszokottnál is nagyobb gyermekzsivaly annak volt betudható, hogy a Tasnádi Általános Iskola a Borókagyökér Egyesülettel kezdte meg az Iskola másként elnevezésű oktatási programot, míg a Vidám Versek Versmondó Versenye országos döntőjének résztvevői szintén a Szejke-tanyán vezették le a megmérettetés feszültségét.
A Borókagyökér Egyesület otthonában pedig szép számmal válogathattak a gyerekek a szórakozási lehetőségek között.
Valósággal sorban álltak, hogy hozzáférhessenek a mókuskerékhez és a gólyalábakhoz, de nagyon élvezték a mocsárjárást és a kincskeresést is, mesélte Lőrincz-Szejke Judit. „Mindez ismételten igazolja, bizony érdemes elővenni, feléleszteni a régi idők játékait", lelkesedett az egyesület vezetője.
Nem csak játékból állt azonban a nap, hisz a Borókagyökér Egyesület cégére, szívügye a kézművesség népszerűsítése, megismertetése. A gyerekek kürtös kalácsot és életfát készítettek, megismerve utóbbinak a magyar kultúrában betöltött jelentőségét.
Sipos Zsófia tanárnő vezetésével a tasnádi kisdiákok számukra hosszúnak tűnő utat.
Kocsis Zoltán
A népszerű nagyváradi helytörténész, újságíró, Péter I. Zoltán szerzői estjét rendezik meg április 21-én, csütörtökön 19 órától a nagyváradi Illyés Gyula Könyvesboltban (Teleki utca).
Bemutatják a szerző legújabb, a 25. Festum Varadinum alkalmából megjelent kötetét (Régi képeslapok, régi történetek – Várad-Olaszi), szó esik a mű Újvárost bemutató folytatásáról, illetve arról a nemrég befejezett munkájáról, mely talán eddigi legfontosabb írói vállalkozása. Továbbá áttekintést kaphatnak az érdeklődők Péter I. Zoltán két és fél évtizedes irodalmi és helytörténeti munkásságáról. A régi fotóanyag vetítésével egybekötött rendezvény házigazdája Szűcs László. Minden érdeklődőt szeretettel várnak.
szatmar.ro2016. április 22.
Megírta Ady Endre életrajzát
Csütörtökön a Festum Varadinum keretében az Illyés Gyula könyvesboltban Péter I. Zoltán író, helytörténész szerzői estjét tartották. Programfelelős a Holnap Kulturális Egyesület volt.
Házigazdai minőségében Králik Loránd köszöntötte „a népes szurkolótábort”, majd a rendkívül jó hangulatban telt est hátralévő részében Szűcs László újságíró, a Várad folyóirat főszerkesztője faggatta Péter I. Zoltánt, aki felidézte, hogy a rendszerváltozás előtt természetesen nem lehetett nyilvánosan helytörténettel foglalkozni, ezért ő is titokban, „konspirálva” gyűjtögette a képeslapokat és az egyéb anyagokat. 1990 első napjaiban azonban már megjelent az első helytörténeti írásával a Bihari Naplónál, mely aztán egy sikeres sorozat kezdetét jelentette. Tulajdonképpen az elmúlt két és fél évtizedben Nagyvárad helytörténete és Ady váradi élete jelentette kutatásainak két fő témáját, de azért néhány „kakukktojás” is becsúszott. Az első kötete még rudimentáris formában, nem túl jó minőségi képekkel látott napvilágot, de ahogy telt az idő, a neve egyre szélesebb körben ismertebbé vált, nem csupán a Partiumban, hanem Budapesten is szép számú érdeklődőt vonzzanak a könyvbemutatói.
Az említett kakukktojások egyike a 2011-ben megjelent képzelt beszélgetése Ady Endrével, mely esetében azzal az újságíró fogással élt, hogy a meglevő publicisztikákba kérdéseket illesztett közbe. Mint elhangzott, szakmai berkekben szintén nagy sikert aratott a két Rimanóczyról szóló könyve, olyannyira, hogy a közelmúltban még a híres építészcsalád egyik tagja is nagy nehézségek árán tudott beszerezni egy példányt belőle.
Tanácsosjelölt
A váradi kávéházakról, majd a vendéglőkről szóló kötetéhez úgy adódott az ötlet, hogy amikor a 4-es honvédezredről szóló tanulmányához keresett forrásokat a könyvtárban, feltűnt neki, hogy a korabeli újságokban milyen gyakran reklámozták magukat ezek a vendéglátóipari egységek. Munkásságának egyik fontos állomása volt még az Ady Endre sajtóperéről és a börtönben töltött néhány napjáról szóló írása, melyet társszerzőként jegyzett Tóth Jánossal, az Ady Endre Emlékmúzeum korábbi „őrével”. Legutóbb a Régi képeslapok, régi történetek- Várad-Olaszi című könyve iránt volt igen nagy a kereslet, de mivel már elkészült- és ősszel megjelenik majd- az Újvárosról szóló kötet is, ezért a jelenlevőknek inkább ebből vetítettek le körülbelül 48-50 képet, Péter I. Zoltán pedig megjegyzéseket fűzött ezekhez. Szóba került az is: tulajdonképpen már megírta Ady Endre részletes életrajzát is, és ez is hosszabbra sikeredett, ezért azt tervezi, hogy három kötetben fog megjelentetni, amennyiben adottak lesznek ehhez a megfelelő körülmények.
A szerzői est egy magyarázattal zárult: Péter I. Zoltán elmondta, Pásztor Sándor megkeresésére, a civil szféra küldötteként azért vállalta el, hogy szerepeljen az RMDSZ megyei tanácsosjelölt-listáján, mert úgy érzi, hogy ez egy teljesen új csapat, melynek tagjai nagy hangsúlyt helyeznek az összefogásra, és a szakmai kompetenciára.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro2016. május 9.
Székelyföld egy és oszthatatlan!
VIII. Székely majális
Még az inkább borult, mint derült idő, majd a hirtelen lecsapó jégeső sem vette el azok kedvét, akik szép számban voltak jelen szombaton Makfalva Székely Tanácsa, a makfalvi református egyházközség, a Makfalvi Polgármesteri Hivatal és aWesselényi Miklós Egylet szervezésében megtartott VIII. székely majálison.
A reggeli napsütésben toborzóval indult a nap Makfalva központjában, majd zeneszóval, lovas huszárokkal, sokan székely népviseletbe öltözve vonultak a majális helyszínére.
Ünnepi megnyitó beszédében Kiss Károly református lelkész, Makfalva Székely Tanácsa elnöke kiemelte, hogy minden közösségi rendezvénynek az a célja, hogy felébressze a megtartás erejét. Véleménye szerint a szétszakítottságot kellene megszüntetni, ami előbb-utóbb megvalósul, ha tesznek érte.
"Az év végéig az autonómiának elkötelezett önkormányzatok száma lépje túl a százat!"
Vass Imre megbízott polgármester a maga és a szervezők nevében kívánt jó mulatást, kellemes időtöltést minden résztvevőnek. Egyben arra kért mindenkit, ne feledje, hogy a szórakozáson túl a makfalvi majálisnak fontos üzenete is van a székelyek és a nagyvilág számára.
Felidézte, hogy két évvel ezelőtt épp ezen a helyen olvasta fel Kiss Károly, Makfalva Székely Tanácsának elnöke a második makfalvi felhívást. Ez a felhívás a székely önkormányzatokhoz szólt, azt kérve tőlük: "tegyék láthatóvá a nagyvilág számára: a székely falvak és városok egységes akarattal egyetlen, de különálló közigazgatási egységbe akarnak tartozni. Ez a közigazgatási egység viselje a Székelyföld nevet, egy sarkalatos törvény szavatolja számára az autonómiát, és területén az állam nyelve mellett legyen hivatalos nyelv a magyar is". Hangsúlyozta, hogy amikor ez a felhívás elhangzott, akkor még mindössze négy önkormányzat fogadta el az előbb említett határozatot. Ebben a pillanatban eljutottak a 62. határozathoz, idén január 28-án Korond önkormányzata szavazott egyhangúlag az elfogadás mellett. Kijelentette: nincs kétsége afelől, hogy a második makfalvi felhívás ösztönzően hatott a székely önkormányzatokra. Makfalva Székely Tanácsa és a makfalvi önkormányzat nevében megerősítette: ennek a folyamatnak folytatódnia kell, hogy még az év vége előtt az autonómiának elkötelezett önkormányzatok száma túllépje a százat.
Határozottan fel kell lépni, a jog útján jogorvoslatért fordulni
Izsák Balázs, az SZNT elnöke beszédében hangsúlyozta: fontos összegezni időnként a közéleti történéseket, a székely szabadság napját, az azt követő megtorló intézkedéseket, illetve a tavaly októberben Székelyföld határai kivilágítását követő büntetéseket, amelyeket az elmúlt napokban helyezett hatályon kívül a marosvásárhelyi bíróság.
Az elnök ezekkel a jogorvoslati eljárásokkal kapcsolatban tartotta szükségesnek emlékezni. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verséből idézve fogalmazta meg a VIII. székely majális üzenetét: "…már körbe lángol/ erdőtűz gyufaszálból/, mert, amikor ledobtad/, el nem tiportad". Vagyis, amikor a diktatúra lángjai körülöttünk itt-ott fel-fellángolnak, akkor erkölcsi kötelesség a leghatározottabban fellépni ellenük, hiszen a romániai hatóságokban működnek a diktatúra reflexei, különösen akkor, amikor a magyarság jogköveteléseiről van szó. "Amikor szembefordulunk Bukarest asszimilációs politikájával, a csendőrség, a rendőrség, pénzügyőrség, és bármelyik román hatóság képes politikai rendőrségként működni. Ilyen esetekben nagyon határozottan fel kell lépni, a jog útján jogorvoslatért fordulni a bíróságokhoz, mert ha fel is lobbannak ezek az apró lángjai a diktatúrának, a diktatúra intézményrendszere már nem működik úgy, mint ’89 előtt. Az a rendszer egyszer már összeomlott, és lehet teret szerezni a jognak és az igazságnak. Tehát úgy gondolom, az egyik legfontosabb üzenete ez lehet ma a makfalvi székely majálisnak pár hónappal a székely szabadság napja után".
Az SZNT elnöke arra is kitért, hogy május 10-én (holnap) hirdet ítéletet Luxemburgban az EU bírósága abban az ügyben, amelyben az SZNT panaszt nyújtott be az Európai Bizottság ellen, miután az EB elutasította az általuk indítványozott európai polgári kezdeményezést.
Izsák Balázs kijelentette: "Bízom abban, hogy megnyerjük ezt a pert, hiszen nekünk van igazunk. Mi egy olyan kezdeményezéssel fordultunk az Európai Bizottsághoz, amely beleillik a jogalkotási hatáskörébe. Nem valósak a Bizottság érvei, amelyben azt próbálta bizonygatni, hogy ez a hatáskörén kívül esne. Európai szinten is működnie kell a jog intézményének, nekünk pedig erkölcsi kötelességünk mindent megtenni, hogy érvényt szerezzünk a jogos törekvéseknek, és kihasználjuk a jog kínálta lehetőségeket".
A rendezvényen felolvasták Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke és Szili Katalin miniszterelnöki megbízott üzenetét.
A nap egyik kiemelkedő momentuma a Makfalva és Csákvár közötti testvértelepülési szerződés aláírása és a két település zászlócseréje volt.
Fellépett a zoltáni fúvószenekar, a Hat Szent Csók táncegyüttes, a püspökladányi táncegyüttes, a farkaslaki férfikórus, a Tigers taekwondo sportklub, a Mezőhavas zenekar és népdalénekesei, Bányai Márton, a Nótasztár győztese, Újvári Marika magyarnóta-énekes, a Kéknefelejcs nótatársulat Ábrám Tibor vezetésével, Budai Beatrix magyanóta-énekes, Csókás Bertalan, Lichtmannegger Tibor. Délután Csíkszentgyörgyi János és Mári, Sziki Károly – Zám Andrea, az Ajándék együttes, a One More. Minute, a Desperádo zenélt. Este tíz órától kezdődött az Erdélyi mulató c. rendezvény.
Műsorvezető Kozsik József színész volt. Gulyásfőző verseny, kirakóvásár és huszártánc színesítette az eseményt.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)2016. június 6.
Az ötágú síp
A trianoni békeszerződés a magyar kultúra fejlődésében is fordulópontot jelentett, mivel a békediktátum következtében nemcsak a történelmi Magyarország, hanem a magyar irodalom is darabjaira szakadt. 1920. június 4. korszakhatárt jelent mind a magyarság történelmében, mind a magyar irodalomban. Az állam és a nemzet egysége felbomlott, és az elszakított területek magyar irodalmát évtizedeken át nem számították a magyar irodalmi kánonba. A Magyar Királyság legfőbb külpolitikai céljává a revízió vált, az igazságtalannak tekintett diktátum kritikája pedig a korabeli Magyarország teljes kulturális életét áthatotta.A társadalom egészét sokkoló diktátum ugyanakkor hozzájárult ahhoz, hogy kialakuljon az Illyés Gyula által csak ötágú sípnak nevezett, több központra tagolódó magyar irodalom.
Számos vers örökítette meg a trianoni traumát. Az 1920-as évek Trianonnal kapcsolatos magyar irodalmának terméseit a Kosztolányi Dezső által szerkesztett antológiába – Vérző Magyarország – is összegyűjtötték, melynek 1928-as kiadásához maga Horthy Miklós írt előszót. A korszak irodalmi életének kiemelkedő alkotói, a Nyugat táborának nagyjai járultak hozzá műveikkel a kötethez: Tóth Árpád, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, Babits Mihály és Zilahy Gyula alkotásait is megtalálhatjuk benne.
Párhuzamosan a csonkaországival, a kisebbségi sorba került közösségek is létrehozták saját alkotóközpontjaikat.
Erdélyben a magukra hagyatottság érzése leginkább 1918–1921 között érzékelhető. Ekkor sokan nem érezték magukat biztonságban, és repatriálnak vagy emigrálnak. Reményik Sándor és Kós Károly az elsők között tudott felállni, és megoldást keresni erre a válságos helyzetre. Reményik 1918-ban a Végvári álnéven megjelentetettMindhalálig és a Végvári-versek kötetekben az ittmaradás mellett állt ki.
A megrendülésből elsőként Reményik Sándor rázta fel Erdélyt. Nemsokára követte őt Áprily Lajos és ezután csatlakozott hozzájuk az ifjú tehetség, Tompa László. Ők hárman alkotják az ún. Helikoni Triászt. Az ő költészetük beszél a legszebben a magyarság hányatott sorsáról, Erdély misztikumáról, szépségéről, egyetlenségéről, megismételhetetlenségéről.
Gróf Kemény János 1926 júniusában életre hívta a Helikon közösséget, amelynek alakuláskor 28 írónak küldött meghívást, megszűntekor, 1944 őszén 55-en vallották magukat helikonistáknak.
Ez a szabad és kötetlen formájú munkaközösség a valóságban csak akkor élt, amikor a Kemény János által meghívott írók nyaranta pár napon át a marosvécsi várkastélyban vendégeskedtek, s ott az erdélyi irodalom és kulturális élet időszerű kérdéseit beszélték meg. A helikoni közösség a kiválások és a viták ellenére a romániai magyar írók legszámottevőbb és legjelentősebb irodalmi csoportosulása volt a két világháború közötti időszakban.
A művelődéspolitikai elképzelések megvalósítása pénzbeli alapok és adminisztráció nélkül nem lett volna lehetséges. Ezért elválaszthatatlan a helikoni munkaközösség működése az előtte alakult Erdélyi Szépmíves Céh (ESZC), s a később megindult Erdélyi Helikonirodalmi folyóirat intézményes kereteitől. Az ESZC jogilag és igazgatásilag önálló kiadóvállalat volt és maradt, de a vécsi íróközösség eszmei irányítása alá került. A kéziratok lektorizálására az íróközösség jelölte ki az írókat, és minden összejövetelen Kós Károly beszámolt az elmúlt év gazdasági és kiadói eredményeiről.
Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad)2016. június 10.
Ízelítő az új Székely Népből
Egy évet váratott magára a Székely Nemzeti Tanács időszakos kiadványa, a Székely Nép 9. számának a megjelenése, de bizonyára mindenki tudja, hogy a 40 000 példányban kinyomtatott és ingyenesen terjesztett újság nem tartalom, hanem anyagiak hiányában késett. Az új lapszám két fő téma köré csoportosítja írásainak jelentős részét.
Az első Márton Áron püspökünk születésének 120. évfordulóján tisztelegve közli a püspök 1946-os csíksomlyói beszédét, melyet Andory Aladics Zoltán korabeli színes Agfa diapozitívei kísérnek. Ehhez csatlakozik Ferenczes István Búcsúzóban (Márton Áron utolsó fényképe alá) című írása. A lapszám másik fő vonulata a decemberre időzített III. Székely Kongresszus, melyet Darvas Kozma József pápai káplán, címzetes esperes kezdeményezett, megszervezését a Sapientia tudományegyetem és a Székely Nemzeti Tanács vállalta fel, „előbbi a magas szintű szakmai megközelítést szavatolná, utóbbi az »autonómiamozgalom védjegyét« adná” – jegyzi Nevében a sorsa című írásában Izsák Balázs. Egyed Ákos akadémikus a Valóságban 2013-ban megjelent, Az 1902-es Székely Kongresszus száz év távlatából című tanulmányából közöl részleteket másfél oldalon az újság. Nem feledkeztek meg a lap szerkesztői az utóbbi időszak három fontos eseményéről sem: Székelyföld határának kivilágításáról (Határozat Székelyföld határait kijelölő mozgalom elindításáról), a székely szabadság napjáról (Kiáltvány a székely szabadság napján, 2016. március 10-én), valamint a makfalvi székely majálisról (Jövőt teremteni a szülőföldön, Vass Imre, Makfalva polgármesterének beszéde). Elolvashatjuk Izsák Balázs felszólalását a Helsinki 40 – Strasbourg 20 konferencián, Nem vagyunk ellenségei Romániának címmel, mely tavaly novemberben hangzott el Budapesten, illetve az Európai Szabad Szövetség (EFA) közleményét Az Európai Unió intézményei aknázzák alá saját elveit és kezdeményezéseit címmel, mely az SZNT EU-s polgári kezdeményezése visszautasítása utáni luxemburgi per döntése nyomán született. Négy teljes oldalon négy téma, négy szín a laptestben. Szubjektív jelentés Székelyföld fővárosáról címmel Szentgyörgyi László jegyzi gondolatait Marosvásárhely lejtőn haladásáról; Haáz Sándorral, az SZNT idei Gábor Áron-díjasával Csinta Samu készített interjút; Izsák Balázs Tőkés Lászlóról írt laudációja a 2014. december 13-án Torockón átadott Duna-díj alkalmából; az SZNT tevékenységi naptára, mely a 2009-es év nagy részét foglalja magában. Verset olvashatunk Illyés Gyulától (Csángók), Csíki Andrástól (Székely Passió), illetve jegyzetet arról, miként figyelik a titkosszolgálatok az SZNT vezetőit (Tudjuk, hogy ők tudják), illetve nyílt levelet Markku Markkula úrnak, a Régiók Bizottsága elnökének. A lapszámot színesíti Ütő Gusztáv illusztrációja, sok más fotó mellett Fodor István légi felvétele Csíksomlyóról. Hamarosan a háromszékiek postaládájába kerül, így tartalmas időtöltést kíván a Székely Néppel:
Gazda Zoltán, a Sepsiszéki Székely Tanács elnöke
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. június 10.
Trianonon innen, Trianonon túl
A Trianonon innen, Trianonon túl címet viselte Raffay Ernő történész előadása, melyre szerda délután került sor a Jelen Ház nagytermében. Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Aradi Szervezete által közösen összeállított megemlékező program „a nemzeti összeomlás sajátságos magyar útját és az abból kivezető túlélés útját” vázolta fel a közönségnek, ahogy az a meghívókon is szerepelt. A rendezvényt egy videoklip és egy rövid, „powerpointos” bemutató vetítésével indították a szervezők. Az est hangulatához hozzájárult Vesztergám Miklós, aki tárogatón játszott, és Murvai Dávid, aki egy Reményik-verset szavalt a közönségnek.
Köszöntőjében Borbély Zsolt Attila, az EMNT Arad Megyei Szervezetének elnöke többek között azt emelte ki, hogy ’89 után nyíltan lehet beszélni bármiről – szerencsére. Illyés Gyulát idézve tehát kijelentheti, „magyar az, akinek fáj Trianon”. A témához kapcsolódó történelmi tényekkel és érdekességekkel vezette fel Raffay Ernő előadását, majd néhány adattal is szolgált a vendégről. Magát az előadást nem részletezném, hiszen Borbély Zsolt, és természetesen az előadó jóvoltából sikerült készítenem egy interjút, melyből kiderül: miről volt szó, mi az, amiről szó lehetett volna, és, mivel az idő és a professzor úr is megengedte, egyéb dolgokra is rákérdezhettem.
Teljesen új tárgyalások kellenének
– Mások már megtették előttem, de hadd üdvözöljem én is Aradon, professzor úr! Bár nem először jár nálunk, mégis szeretném megkérni, hogy pár szóban mutatkozzon be az olvasóknak, hiszen szinte biztosan nem elég annyit mondani, hogy ön történész…
– Köszönöm! Én magamról annyit mondanék el, hogy történész vagyok, 68. életévemet élem, származásomra tekintve pedig apai ágon székely vagyok – Csókfalva, Hármasfalu. 1617-ben Bethlen Gábor fejedelem adott egy Raffay Mihály nevű ottani embernek lófőszékelységet, tehát nemesi rangra emelte. Anyai ágon Vas megyei családból származom. Körülbelül ennyi. A rendszerváltás idején politikus voltam, két ciklusban is, és nagyjából végig országgyűlési képviselő. Honvédelmi államtitkár, tehát katonai ügyekkel foglalkoztam, 1994-től pedig egyetemi oktató vagyok. Voltam a Partiumi Keresztény Egyetemen Nagyváradon, a Református Egyetemen Budapesten, most pedig a Wekerle Sándor Üzleti Főiskolán tanítok gazdaságtörténetet és diplomáciatörténetet. Szóval egy öreg tanárember vagyok, aki foglalkozik erdélyi, Trianonnal kapcsolatos kérdésekkel.
– A mai előadás címe Trianonon innen, Trianonon túl, de úgy-e van az előadásnak másik, hosszabb változata is. Mi az, amit ott tárgyalnak, és most nem hangzott el?
– Trianon okai és következményei szerepelnek az előadásomban, ami azt jelenti, hogy a történelemóra része az addig tart, amíg az 1800-as évek közepétől eljut Európa és a Magyar Királyság Trianonig, 1920-ig. Azután, napjaink felé haladva, Trianon következményeit sorolva először a Horthy-korszakról szoktam beszélni, a négyszeres területi revízióról, a román–magyar, csehszlovák–magyar és szerb–magyar történelmi ellentétekről, amelyek rendkívül mélyek, és szinte feloldhatatlannak látszanak. Azután az 1945 utáni Trianon-következmények kapcsán úgyszintén a kommunizmusról, a romániai és szlovákiai sovinizmusról, szerbiai magyarírtásokról beszélek, illetve, ami nem nagyon volt benne (mert most csak egy óra állt rendelkezésemre, tehát jó harminc perccel rövidebb volt az idő), a rendszerváltozás óta eltelt több mint negyed évszázadról szoktam beszélni. Ezt itt csak megemlítettem, hogy 1989–’90-ben két nagy esemény is lezajlott. Első a kommunizmus bukása – ez pozitív –, és a magyarok számára két nagy lehetőség Trianon megtámadására békés vagy nem békés eszközökkel: az egyik, hogy Csehszlovákia 1992. dec. 31-én két darabra bomlott, Jugoszlávia pedig 1991. és 1995. között egy véres háborúval bomlott fel. Na most, a dologban az a lényeg, hogy a csehek és a szlovákok ügyesen szétosztották maguk között a területet is, a fegyvereket is, bizonyos gazdasági ügyekben is megegyeztek, és ekkor Magyarországnak lett volna lehetősége Szlovákia nemzetközi jogi értelemben vett elismerése kapcsán bizonyos követeléseket tenni a szlovák kormány felé a felvidéki magyarok érdekében. A másik, hogy amikor Jugoszlávia felbomlott, a második világháborúval azonos hosszúságú, véres háború volt a szerbek és a horvátok, illetve a szerbek és a bosnyákok között. Ezeknek a részleteit szoktam elmondani. Pl. a kilencvenes évek elején, az Antal-kormány idején volt a Kalasnyikov-ügy, amikor Magyarország két nagy kamion, tehát több tízezer fegyvert és több millió lőszert adott el készpénzért a függetlenségét kinyilvánító Horvátországnak – hogy ennek milyen politikai és katonai következményei voltak annak idején. Ez nagyon fontos téma, az RTL-klub nemzetközi stábja is erről készít most egy komoly filmet, jelenleg Zágrábban forgatnak.
Ezenkívül szoktam beszélni arról is – hiszen magam is erdélyi családból származom, és a könyveim egy része a román–magyar viszonyról szól –, hogy az első világháborúban Romániának milyen szerepe volt Magyarország kapcsán. Az egyik következő könyvemnek az lesz a címe, hogy az 1916. évi erdélyi román katonai betörés.Tehát 1916 augusztusában megtámad bennünket a saját szövetségesünk, ami elég furcsa, a nemzetközi joggal nehezen magyarázható döntés. Ez gyakorlatilag a mai napig a román–magyar viszont teljesen rosszá tette. Mindegy, hogy mit mondanak a külügyminiszterek, az államfők, a különböző kormánytagok, sajnos az a helyzet, hogy a két ország között most is súlyos ellentétek vannak. Éppen azért, mert a NATO-n belül Románia annyira Amerika-barát, hogy fölhatalmazva érzi magát arra, hogy (főleg székelyföldön) dűlőre vigye a romániai magyarok ügyét úgy, hogy a románoknak jó legyen, a magyaroknak nem. Szerintem ez így tovább nem mehet; az én felfogásom szerint kétoldalú tárgyaláson kéne beszélni a román és magyar kormányköröknek. Ezekről szoktam még beszélni az előadásokban.
– Ma olvasható volt az egyik hírportálon, hogy Szijjártó Péter és a román gazdasági miniszter erősebb együttműködést tervez a két ország között. Az viszont megfigyelhető, hogy gazdasági szempontból tényleg jól együtt tud dolgozni a két ország, főleg a határ mentén, a kereskedelmi kamarák révén. A gazdaságban tehát nem nyilvánul meg az ellentét, vagy csak nem nyíltan?
– Hát, már Trianon után elkezdődött a gazdasági kapcsolatok kiépítése. Főleg a régi kelet-magyarországi megyék, de egész Erdély a Magyarországgal való kereskedelemre van ítélve. Él egy Sabin Gherman nevű kolozsvári úr, akit én személyesen ismerek, és aki azt mondja, hogy a román költségvetésben Bukarest több támogatást kap, mint Erdély összes városa és faluja együttvéve. Ez azt jelenti, hogy Bukarest – az ő álláspontja szerint, de én is egyetértek vele – nem irányít elég pénzt és szándékot Erdély felé. Emögött viszont már politikai megfontolás van, mert nem minden esetben érzik magukénak Erdélyt. Legkevésbé a székelyföldi megyék fejlesztését támogatják. Ugye Bukaresttől nyugatra vannak, de Budapest felől a Kárpát-medence legkeletibb három megyéjéről van szó. Gondolok itt a botrányos autópálya-építésre, de ezt ismerik a Nyugati Jelen olvasói, nem akarom részletezni. Mindazonáltal nekem is az a véleményem, tehát egyetértek Szijjártó miniszter úrral abban, hogy a gazdasági kapcsolatokat jó, ha fejlesztjük, mert az oldja, oldhatja a politikai feszültségeket. Igen ám, de nem fogja! Hiába kereskedünk egymással, a cégeknek ez jó, természetesen, és helyes, mert mindkét kormány támogatja az állampolgárait. Azonban ha Bukarestben azt gondolják, hogy a magyarok elítélendők, horthysták, irredenták és a „szörnyű” területi autonómiát akarják, és emiatt idegenkednek a magyaroktól, akkor a magyar–román megbékélésnek semmi jeleit nem fogjuk látni. Az egy dolog, hogy a kamarák kereskednek, rémisztő kamionforgalom van, ami jó – de csak ha van autópálya… A gazdasági kapcsolatok tehát jók, de nem elegendőek.
– Ezek kapcsán két kérdés fogalmazódott meg bennem. Az egyik, hogy akkor mire lenne szükség a feszültségek enyhítése érdekében, ha egyáltalán van ilyen?
– Nagyon komoly kapcsolataink vannak – elvileg. Az unióban is tagok vagyunk, valamint a NATO-ban katonai szövetségesek. Ennek a kettőnek olyan rendkívüli összetartó erőt kellene jelentenie, ami nincs! A fő kérdés az marad, hogy Erdély hova tartozik. Ezt a kérdést kell megoldani, és a két nemzet közötti, korrekt megoldás után lehet csak jó a viszony. Ugyanis az, hogy a románok egy szerencsés nemzetközi pillanatban ide bevonulnak, elfoglalják egy másik nép országát (ahol az ő fiai is laknak, etnikai kisebbségben), megszállás alatt tartják és örök időkre ott akarnak maradni, nonszensz. Őrült nagy problémát okoz a két nemzet között, mert azért a magyarok sem birkák, mi is ismerjük a történelmet. Én azt mondom, hogy a románok és a magyarok között teljesen új tárgyalásokat kellene folytatni. A két ország delegációja üljön össze, tárgyalják ki a problémát az oktatástól a határokig, a kereskedelemtől a vallásokig mindent, amit lehet, beszéljenek meg, mert ez csak így fog működni.
– A másik kérdés – hogy az eredeti témához is visszakanyarodjunk –: előadásából azt a tanulságot vontam le, hogy figyelnünk kell a lehetőségekre, arra mikor adódik alkalmunk változtatni. Miről ismerhetjük fel ezeket a pillanatokat?
– Igen… Az a helyzet, hogy a világ történelmét mindig a nagyhatalmak döntik el. 1918 előtt, a Monarchia részeként ebbe a magyaroknak is volt beleszólásunk. 2016-ban is a nagyhatalmak döntenek, ezek most az USA, Oroszország és Kína, meg az ún. kisebb nagyhatalmak (mert ilyenek is vannak, például Németország stb.), de főleg az USA és Oroszország döntenek. Nekünk tehát az orosz és amerikai viszonyok békéssé vagy erőszakossá válásának kontextusában kell cselekednünk. Hogyha békésebb lesz, akkor mi Erdély kapcsán föl tudunk vetni kérdéseket. Ha erőszakossá vagy háborússá válik, akkor nagyobb a baj, mert a NATO-ban szövetségesek vagyunk Amerikával. Magyarország érdeke azonban akkor is a NATO-s és az Európai Uniós kapcsolatok meggyöngítése. Nem mondom, hogy a kilépés, de mindenképp gyöngítés, mert túl közel vagyunk ahhoz, hogy Oroszország felénk irányítsa a rakétáit. És most – kétségtelen tény, felső katonai vezetők elmondták –, hogy az orosz rakéták egy része Románia felé irányul. Megítélésem szerint tehát a román kormány öngyilkos politikát folytat.
– Elnézést kérek, de ha már erről is szó esett, nem bírom ki, hogy meg ne kérdezzem! Úgy látom, hogy a két nagyhatalom között Magyarország (főleg a migráns-kérdés kapcsán), inkább az oroszok felé hajaz. Önnek mi a véleménye erről?
– Jól látja. A helyzet az, hogy én nem vagyok sem Fideszes, sem KDNP-s, meg semmilyen pártnak a tagja, de figyelem az eseményeket, és egyetértek azzal, amit a mostani kormány csinál. Nem szabad nagy tömegekben beengedni a menekülteket – a szerencsétleneket és árvákat, akik az életükért futnak, nyilván –, de a nagy tömegeket nem, mert Európa elvesztheti az identitását. Egyébként már elvesztette, tehát a keresztény Európa már nem létezik. Nyugat-Európa a liberalizmus által lepusztított, fogyasztói társadalmak egymás mellett élésének konglomerációja, ha szabad ilyen bonyolultan kifejeznem magam.
Magyarország, Románia, Lengyelország az, ahol nagyobb vallásos tömegek vannak, bár Románia és Szlovákia sajnos túl soviniszta – jelenleg őket tartom Európa két legsovinisztább országának. Ezeket leszámítva a magyar kormány álláspontja helyes a migráns-ügyben, mert először valóban csak nyugaton, de utána az egész kontinensen hihetetlen kegyetlenséggel lepusztítják a kereszténységet, mert sem bennük, sem vallásukban nincs meg a Krisztusi szeretet fogalma.
– Reméljük hát, hogy ha eljön az idő, a vezetők felismerik majd a pillanatot! Én pedig köszönöm szépen a beszélgetést!
– Én is köszönöm szépen!
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)2016. június 10.
Magyarországon ünnepeltek
550 kilométert utazott a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium diákkórusa az elmúlt hétvégén, hogy együtt ünnepelhesse a Nemzeti Összetartozás Napját a hajdúnánási Berettyóújfalui Szakképzési Centrum Csiha Győző Szakképző Iskolája diákjaival, akikkel már évek óta testvériskolai kapcsolatot ápol. Az utazást a Rákóczi Szövetség támogatta.
A Székely Mikó Kollégium székely kaput vitt ajándékba, amelyet a szakkollégium udvarán fel is állítottunk. Iskolánk 48 fős diákkórusa, Dombora Anna tanárnő irányításával, ünnepi műsorral lepte meg testvériskolánk tanulóit és tanárait, az alkalomhoz illő versek is elhangzottak Bodor Éva és György Evelin diáklányok előadásában.
A közös ebédet követően ellátogattunk Nyíregyházára, ahol a diákok egy része a sóstói élményfürdő kényeztetéseinek örvendhetett, míg a többiek a Vadasparkot látogatták meg.
Budapesten az OTP Fáy András Alapítvány Oktatási Központjában diákjaink EU-s képzésen vettek részt, a kísérő tanárok pedig módszertani bemutatón. Erre a tevékenységre az Erasmus+ projekt keretében került sor, amely 2014-ben indult el 2 szlovákiai iskola, az aradi Csíki Gergely Kollégium, valamint a Székely Mikó Kollégium bevonásával.
A budai vár, a Halászbástya, a Mátyás-templom, valamint a Sándor-palota meglátogatása kellőképpen hozzájárult a Nemzeti Összetartozás Napjának méltó megünnepléséhez. Megérezhettük, hogy bár határokat állított közénk a trianoni döntés, nem választhatott el minket, hanem lélekben még inkább összekovácsolta a Kárpát-medencében élő magyarokat.
Meglátogattuk másik testvériskolánkat, a budaörsi Illyés Gyula Gimnáziumot is, ahol az ízletes vacsora után az iskolai uszodában lazíthattunk. Köszönjük támogatóinknak, a Rákóczi Szövetségnek, az OTP Fáy András Alapítványnak és a helyi önkormányzatnak a segítségét, akiknek a támogatásával létrejöhetett ez az élménydús kirándulás.
Dr. Kinda Eleonóra, a Székely Mikó Kollégium programfelelőse
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2016. június 17.
Magyarországon ünnepeltünk
1550 kilométert utazott a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium diákkórusa június elején, hogy együtt ünnepelhesse a nemzeti összetartozás napját a hajdúnánási Csiha Győző Szakképző Iskola diákjaival, akikkel már évek óta testvérintézményi kapcsolatot ápolunk.
A Rákóczi Szövetség támogatásának köszönhetően az elmúlt év október 23-án is együtt ünnepeltünk, mostani találkozásunkat még emlékezetesebbé tette annak a székely kapunak az átadása, amelyet iskolánk ajándékaként, Kubánda Miklós igazgatóhelyettes irányításával állítottunk fel. Később, lazításként ellátogattunk Nyíregyházára, ahol a sóstói élményfürdő és a vadaspark között oszlott meg a diákság.
Június 4-én, szombaton felutaztunk Budapestre, ahol az OTP Fáy András Alapítványa jóvoltából diákjaink négyórás EU-s képzésén vettek részt (áprilisban, az Iskola másként hét során már 120 mikós líceumi tanuló részesült az alapítvány gazdasági képzésében). Ezzel párhuzamosan a kísérő tanároknak Dimény Katalin intézményvezető-igazgató és Sarkady-Kiss Lilla, a Fáy András Alapítvány forrásszerzési vezetője módszertani bemutatót tartott. Erre a tevékenységre az Erasmus+ projekt keretében került sor, amely 2014-ben indult el két szlovákiai (a buzitai és az almágyi általános iskola), az aradi Csíki Gergely Kollégium, valamint a Székely Mikó Kollégium bevonásával. Folytatásként ellátogattunk a budai Várba, ahol betekintést nyertünk a Magyarság Háza által szervezett Összetartozunk című rendezvénysorozat műsorába – a Kostelekről érkezett Vaszi Levente, a Fölszállott a páva tehetségkutató felfedezettje által vezetett táncházba –; a Halászbástya, a Mátyás-templom, valamint a Sándor-palota meglátogatása során megérezhettük, hogy a trianoni döntés – bár határokat állított közénk – nem választhatott el minket, külhoniakat az anyaországiaktól, hanem lélekben még inkább összekovácsolta a Kárpát-medencében élő magyarokat. Napunkat a másik testvériskolánk, a budaörsi Illyés Gyula Gimnázium meglátogatásával zártuk, ahol a vendégszeretet szerves része volt – az ízletes vacsora után – az iskolai uszodában való megpihenés is. Hálásan köszönjük támogatóinknak, a Rákóczi Szövetségnek, az OTP Fáy András Alapítványnak és a helyi önkormányzatnak a segítségét, nélkülük nem valósult volna meg ez az élménydús kirándulás.
Kinda Eleonóra programfelelős
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. június 18.
„AKINEK LEVÁGTÁK A KEZÉT ÉS A LÁBÁT, SOKÁIG ÉRZI MÉG SAJOGNI AZ UJJAKAT, AMIK NINCSENEK”
A BALLIBERÁLIS HANGADÓKAT NEM ÉRDEKLI TRIANON
Aki nem vállal érzelmi, lélektani, kulturális és történelmi közösséget a magyarsággal, az mitől lenne magyar? Ahogy Illyés Gyula fogalmazott: „Magyar az, akinek fáj Trianon.”
Megszokhattuk már, hogy a baloldali és liberális körök számára a történelmi események egy része szabadon értelmezhető, relativizálható, megtagadható. Ennek egyik legújabb ékes bizonyítéka a Párizsban élő Kende Péter szociológus állásfoglalása. (A Nagy-Magyarország nem létező képlet című interjú a szélsőbalos és liberális szellemiségű Népszavában jelent meg 2016. június 20-án.) Az egykori kommunista, Németh Péter főszerkesztő szerint Kende egy kvalifikált, tekintélyes történész, aki érdekes és érvényes véleményt fogalmazott meg. Kende szerint a „Trianon-eszme” nem népszerű, a közbeszédben már alig esik szó róla. „De hát mit lehet erről beszélni csaknem 100 év távlatában? (…) Trianonról ma sokkal kevésbé esik szó, mint 2010-ben vagy az Antall-kormány idejében. Mert kiderült gyakorlati használhatatlansága, értékének vitathatósága…”
Trianonnal tehát nem érdemes foglalkozni, mert már senkit sem érdekel. Transznacionalista-kozmopolita nézőpontból Kende eszmei állásfoglalása elfogadhatónak tűnik, annak ellenére, hogy köszönőviszonyban sincs a valóssággal. Ugyanis az ország nemzeti-jobboldali elkötelezettségű része még emlékszik a Magyarország eltörlésére irányuló aljas kísérletre, és egy-egy koncert végén még ma is zeng a nézőtér: „Vesszen Trianon!” A skandálók tisztán látják a jelenlegi helyzetet, de ettől még meglehet a véleményük. A magyarok jelentős része Székelyföldön járva otthon érzi magát, mert az ott élők ugyancsak magyarok, és szinte minden ház, műemlék, temető stb. a magyar múlt szerves része. Még akkor is, ha ez az érzés Washington és Brüsszel ügynökei számára tudatos provokációt vagy ósdi múltba révedést jelent. Az egyik székelyföldi gimnázium ballagásán a diákok az Ismerős Arcok zenekar Nélküled című számát adták elő (a magyar himnuszt nem szabad, a románt pedig nem akarták elénekelni). A jelenlévők átszellemült arccal énekelték: „Mi egy vérből valók vagyunk.” Mielőtt a trianoni békediktátum kedvelői a fajelmélet emlegetésébe kezdenének, gondolják végig, mik a feltételei az izraeli állampolgárság megszerzésének.
Kende környezetében Trianon nyilvánvalóan nem téma, a balliberális, progresszív értelmiségiek számára Magyarország brutális szétdarabolása nem túlságosan jelentős esemény. A baloldali világnézet életidegen, torz felfogásának bizonyítéka az alábbi mondat is: „Ha a világot nem valamilyen ósdi nacionalizmus szemüvegén keresztül nézzük, akkor kiderül, hogy a határon túli – erdélyi, felvidéki stb. – magyarok egy része is habozna, ha azt kérdeznénk tőlük, hogy ők milyen nemzethez tartoznak.” Minden nemzetnek vannak árulói, és minden közösség tagjai között akadnak gazemberek, de én még olyan – a Kárpát-medencében élő – határon túli magyarral nem találkoztam, aki ne vállalta volna a magyarságát. Tudjuk, hogy például Franciaországban a nemzeti identitás vállalása elavult és nevetséges dolog, de a frankfurti iskola és ’68 neomarxista beteges szellemisége még ott sem fertőzött meg mindenkit.
Kende azonban bátran ítélkezik: „Aki itt felelőst keres, azon politikai álgondolkodók közé tartozik, akik a történelmi események mögött rejtett összeesküvést keresnek, háttérhatalmakat, holott az események nagyon jól megmagyarázhatóak a közvetlen adottságokból. Trianonra is így kell emlékezni.”
A „nemzeti összetartozás napja” szerinte értelmetlen kifejezés.
Kende lekezelő cinizmusa vérlázító. Valóban nincs szükség ideidézni az úgynevezett háttérhatalmakat, mert pontosan tudjuk, hogyan jutottunk Trianonig. Tudjuk, mit műveltek a román és szerb nacionalisták, milyen gyalázatos szerepet játszott a magyarság megcsonkításában Edvard Benes, Tomás Masaryk és Georges Clemenceau. Emlékszünk még az amerikai Thomas Woodrow Wilson semmibe vett pontjaira. De tudjuk azt is, hogy mennyire rosszul vizsgázott a magyar politikai osztály egésze, és mekkora felelősség terheli a szabadkőműveseket, valamint a szocialista-kommunista mozgalmakat. A magyar nép óriási árat fizetett a Tanácsköztársaság nevű kommunista diktatúráért.
De Kende Péter nincs egyedül ezzel a torz és magyarellenes szemléletével. 2015-ben Bauer Tamás, az SZDSZ egykori meghatározó figurája így emlékezett Trianonra: „A mai magyar establishment ma megint a nemzeti összetartozás napját ünnepli. A trianoni békeszerződés évfordulójának ünneplése nyilvánvalóan szamárság. A trianoni békeszerződés kész tényeket rögzített: az Osztrák–Magyar Monarchia szétesett, Magyarország románok, szerbek, horvátok, szlovákok lakta területei Romániához, Jugoszláviához, Csehszlovákiához kerültek, és a határokat a háborús győztesek javára vonták meg. Addig több mint tízmillió nem magyar élt kisebbségi sorban Magyarországon, ezen túl két-három millió magyar került kisebbségi helyzetbe a szomszéd országokban. Aki ezt nemzeti tragédiának tekinti, az több jogot vindikál a magyaroknak, mint a szomszéd népeknek. Ez számomra nem elfogadható.” Nehéz súlyos jelzők használata nélkül véleményezni Bauer eszmefuttatását.
Az ugyanehhez a szubkultúrához tartozó Kálmán C. György számára Trianonra emlékezni szánalmas dolog: „Bármilyen tartalommal, bármilyen alkalomból és bárkitől – ömlik a trianonozás, többé-kevésbé jól formált magyar mondatok ezrei hagyják el a klaviatúrákat naponta. Közvetett haszna máris van: a trianonozók (minden nemzetmentő búbánatuk dacára) bizonyára jól érzik magukat, ez hosszú távon egészségmegőrző és termelőerő-megújító hatású. Már csak azt kellene kieszelni, hogy hogyan másképp tudnánk még igába hajtani ezt a látens energiát.”
Ebben a témakörben mindenképpen érdemes szó szerint idézni az MSZP egyik titkos aktivistáját, Braun Róbertet, aki főtanácsadóként szolgálta Medgyessy Pétert, Gyurcsány Ferencet, Bajnai Gordont és Simor Andrást. Braun túllép Kendén, Trianon számára is ünnepnap. „Az új morális rend középpontjában a politikai nemzet áll: a közösség, mely létének értelme – az, amitől tagjainak többet ad, mint a puszta gazdasági érdekközösség – nem a felsőbbrendűség vagy etnikai-kulturális egyediség, hanem a közösen vallott értékek. A morális autonómia, a szabadság, a kultúrák és életformák egyenrangúságának, az ember veleszületett, elidegeníthetetlen jogainak és méltóságának a tisztelete, a fékek és ellensúlyok rendszerének, a pillanatnyi kisebbségi vélemények és értékek védelmének, a demokrácia rendjének elfogadása és megvédése. A nyugatos értékrendet procedurális értékelv támogatja: egyenrangúságra, demokratikus vitára, a kisebbségi vélemények tiszteletben tartására épülő folyamatok biztosítják, hogy senkit ne zárjunk ki a nemzetből. Ezt a lehetőséget teremtette meg Trianon: azt, hogy másoktól függetlenül, szabadon és autonóm módon képviselhessük saját kultúránk értékeit és érdekeit. (…) Az új, 1920. június 4-én kezdődő történet – a tragédiában fogant nemzeti függetlenség és szabadság története – a magyar kultúrát képviselő és őrző politikai nemzet létét és fönnmaradását ünnepli. Az ünnep nem önmagáért való, hanem az értékekért, melyeket a nemzet képvisel.”
A marketinges Braun számára az ünneplés közben – az Egyesült Európa képében – felcsillan a boldog jövő lehetősége is.
„Az egészen bizonyos, hogy a Trianon előtti múlt narratív lezárása nélkül, a kontinuitás fönntartása mellett nincs modern és nyugatos Magyarország. Miközben nekem személyesen számos vitám van a nyugati politika jelenlegi gyakorlatával, az alapokkal kapcsolatban – szabadság, demokrácia, egyenrangúság, szolidaritás – nincsenek kételyeim. Vagyis a narratív lezáratlanságra épülő politika nemcsak tragikus, de káros is: szegénységet, szomorúságot és deprivációt eredményez. Mindennek tragikus aktualitást ad Macron francia és Gabriel német gazdasági miniszter közös cikke a The Guardianben: az Egyesült Európa ma már nem vízió, hanem történeti pillanaton belül létrejövő valóság. A magyar elitnek ma még van választása abban, hogy hova akar tartozni. Pár év elteltével, ha Magyarország nem változtat politikai világnézetének alapjain és illiberális politikai gyakorlatán, kívül reked a politikai és társadalmi egyenlőséget és minél többek számára gyarapodást és jó életet kínáló modern és nyugatos politikai kereteken. Évtizedek elteltével majd újra átkozhatjuk a nyugat igazságtalanságát és kiálthatjuk a magyarság cserbenhagyását. A Trianon fájdalmára, szenvedés- és nagyságtörténetére épülő narratíva fönntartása, a múlt le nem zárása ezt eredményezi. A történelem nem a szemünk előtt, hanem a részvételünkkel zajlik. Most. MOST. Ezért van szükség új, a független és önálló nemzeti létet ünneplő narratívára a progresszív oldalon, és ezért érdemes lezárni a kivagyi nagymagyar narratívát a konzervatív oldalon.
„A többi megbeszélhető.”
Nyilván e megbeszélhető dolgok közé tartozik az Egymillióan a magyar sajtószabadságért nevű Facebook-csoport idei közleménye: „Ma van az ultranagymagyarok sírásnapja!!! Trianon, nemnemsoha, hiszekegyhülyeség! Vissza (Kis)Nagymagyarországot!” Ide vezet a nemzeti identitás feladása, a szellemi-kulturális önazonosság elveszítése. Ez politikailag abszolút korrekt, és az emberjogi fundamentalisták számára is elfogadható. A balliberális értelmiségi csoportokat egyáltalán nem zavarja, hogy Trianonban teljesen figyelmen kívül hagyták a Kárpát-medence etnikai viszonyait, hiszen minden harmadik(!) magyar egy idegen állam polgára lett. A nagyhatalmak a kisebbségek bosszúvágyának kielégítése érdekében lemondtak a népek önrendelkezésének és a méltányosságnak oly sokat hangoztatott elvéről is.
Ezt a diktátumot tudomásul lehet venni, de lélekben elfogadni nem szabad. Aki ezt teszi, az kiiratkozik a magyarok közösségéből. Mert aki nem vállal érzelmi, lélektani, kulturális és történelmi közösséget a magyarsággal, az mitől lenne magyar? Ahogy Illyés Gyula fogalmazott: „Magyar az, akinek fáj Trianon.”
Végezetül emlékezzünk Karinthy Frigyesre, aki világpolgárnak nevezte magát, de az alábbi sorokat mégis ő vetette papírra: „De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Tóth Gy. László
A szerző politológus
Magyar Idők (Budapest)2016. július 19.
Marosvásárhelyi középiskolások a trianoni tragédia szabadtéri templomában, a Magyar Kálvárián
"Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet?…"
(Márai Sándor: Halotti beszéd)
Magyar diákok és tanárok XVII. találkozóján vettünk részt a Magyar Kálvárián, Sátoraljaújhelyen, a Rákóczi Szövetség által szervezett táborban, 2016. július 4–10 . között.
Idén a Bolyai Farkas Elméleti Líceum és Református Kollégium diákjai mellett bekapcsolódhattak a Szász Albert Sportlíceum, a Ion Vlasiu Technológiai Líceum, a Művészeti Líceum és az Elektromaros Technológiai Líceum diákjai is (összesen 25 tanuló) Csorba Árpád István, az Erdélyi Rákóczi Szövetség elnöke csapatszervező munkájának köszönhetően.
Az ünnepélyes megnyitón a Kárpát-medence magyarlakta területeiről 450 diák és tanár énekelte együtt a magyar és székely himnuszt. Gulyás Gergely, az Országgyűlés alelnöke, Szócska A. Ábel apostoli kormányzó köszöntötte a táborozókat.
Elmentünk, hogy erőt merítsünk, hogy visszapillantsunk történelmi és kulturális örökségünkre. Nem McDonal d’s-os, amerikanizálódó táborban vettünk részt, hanem, köszönet a szervezőknek, Szajkó Gábornak, a Rákóczi Szövetség sátoraljaújhelyi elnökének és Pálinkás Barnabásnak, a Rákóczi Szövetség főmunkatársának, ellátogathattunk az Árpád-kori füzéri várba, ahol Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkárral találkoztunk, aki megfogalmazta, hogy egy nemzetet két dolog tud megtartani: az összefogás és a kereszténység. Kassa, Borsi, Dobóruszka, Nagyszelmenc, Nagykapos, Széphalom, Sárospatak kirándulásaink állomáshelyei.
Kassán a 250.000 lakosból már csak 2,8% magyar. Nagyszelmencen kettévágott székely kapu emlékeztet a szétszakítottságra, ugyanakkor az összetartozásra. (Nem mAradhatunk közömbösek.) Köszönjük, hogy ellátogathattunk a Magyar Nyelv Múzeumába, a Kazinczy-múzeumba, a Rodostói Házba. Értékes, gondolatébresztő előadásokat tartott Raffai Ernő történész, Takaró Mihály irodalomtörténész, Balázs Géza nyelvész, Zubánics László történész. Elmély ítette a látottakat és hallottakat a Credo együttes koncertje, valamint a beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház Zoltán újratemetve című előadása. Táncházat biztosított a Boróka táncegyüttes. Ez a gazdagság és sokszínűség jellemezte a tábort, valamint annak felismerése, hogy "az igazságot ki kell mondani, le kell írni, és önmagától működni kezd" (Takaró Mihály).
A Magyar Kálvária stációi annak megerősítését jelentik számunkra, hogy Csonka- Magyarország nem feledkezik meg elszakított városairól, elszakított százezreiről: "Voltam hirdetője elmúlt ragyogásnak...,/ Vagyok siratója bús fekete gyásznak...,/ Leszek harangszava a Feltámadásnak!" Hirdeti a Kálvária bejárati boltozatán a csonka-sátoraljaújhelyi tábla.
Megható mozzanatként ki kell emelnünk a fáklyás vonulást a trianoni határhoz, és még egyszer köszönjük Szajkó Gábor, Pálinkás Barnabás táborszervezők lelkes, áldozatos munkáját!
Fábián Olga
Népújság (Marosvásárhely)2016. július 25.
Nem zsidókat, hanem betegeket gyógyítunk
Az első világháború frontján kezdte pályáját, majd már nemzetközi hírű szívgyógyászként történelmi időkben állt helyt a Kolozsvári egyetemen, később a kommunista hatalom elől sem hátrált meg. Haynal Imrét karcos modora és meg nem alkuvó természete ellenére betegei és kollégái is nagyra becsülték, emberek ezreit mentette meg, ám végül ez sem segített rajta. Nyáry Krisztián a BBC Historyban olvasható portrésorozatában emlékezett meg róla.
Amikor 1944 augusztusában a szovjet hadsereg elérte Erdély határát, a magyar kormány elrendelte a Kolozsvári tudományegyetem nyugatra menekítését és az értékes felszerelés elszállítását. Az orvosi kar 52 éves dékánja, a Budapestről érkezett Haynal Imre professzor az egyetem rektorával együtt nyíltan megtagadta a kiürítési parancsot, és meghirdették a tanév megtartását.
Haynal Imre nem először mondott nemet a hivatalos kormányzati utasításokra, korábban nem volt hajlandó felmondani zsidó munkatársainak, és üldözöttek százainak nyújtott menedéket klinikáján. Az egyetem kapujában egyedül nézett farkasszemet a zsidó hallgatók kiűzésére érkező csőcselékkel, és sikerült megállítania őket. Ugyanígy állította meg a magyar csapatok kivonulása után a klinika átvételére érkező román küldöttséget is.
Régi nemesi családban született 1892-ben az erdélyi Beszterce városában. Apja a helyi kórház főorvosaként fontosnak tartotta, hogy a városban többségben lévő szászokkal és a környékbeli falvak román lakóival anyanyelvükön értsen szót. Négy gyermekét vallási és nemzetiségi türelemre nevelte, és ügyelt rá, hogy mindhárom erdélyi nyelvet magas fokon elsajátítsák. Imrét a német tannyelvű evangélikus gimnáziumba íratta be, aki innen jelentkezett a Kolozsvári egyetem orvoskarára. Haynal Imre később legendássá vált lobbanékony természete már kezdő medikus korában megmutatkozott: az egyetemi laborban szakmai vitába keveredett egy csoporttársával, a vita tettlegességig fajult, amiből az ellenfél sebesülésével záródó kardpárbaj keveredett. 1915-ben orvosi diplomájával együtt kapta meg a katonai behívóját. Katonaorvosként szolgált a montenegrói, az orosz és olasz frontokon, s közben szép lassan elfogytak a fölé rendelt orvosi elöljárók. Az isonzói csatában fiatal kora ellenére már egy gyalogezred főorvosaként vett részt. Egy robbanástól dobhártyaszakadást kapott, ami miatt egész későbbi életében rosszul hallott, de sebesülten is tovább mentette a betegeket.
A frontról hazatérve a III. sz. Belgyógyászati Klinikára került, Korányi Sándor professzor mellé, akit egész további pályafutása során példaképének tartott. Folyamatosan képezte magát, Kölnben, Bécsben, majd Londonban töltött hosszabb időt gyakorlaton. A szívgyógyászat legfrissebb nemzetközi eredményeit honosította meg idehaza, Magyarországon ő volt az EKG bevezetésének úttörője. Később a pajzsmirigy megbetegedéseknek is szakértőjévé vált, ő számított a modern endokrinológia első hazai képviselőjének. Már a Szent Rókus Kórház főorvosaként dolgozott, amikor egyetemi tanári címet kapott. Tanítványai lelkesedtek érte, feljebbvalói viszont nehezen szokták meg, hogy egyáltalán nem hajolt meg semmilyen tekintély előtt, az általa helyesnek ítélt diagnózist bárkivel szemben kész volt harcosan megvédeni. Karcos modorához különleges empátia is társult, a szívpanaszok miatt hozzá fordulók félelmeit mindig képes volt eloszlatni. Rátette a kezét a beteg szívére, és azt mondta: „Itt vagyok, nyugodjon meg, és a szíve is megnyugszik.” Feljegyezték róla, hogy nem egyszer ő adott pénzt a szegényebb betegeknek a drága szívgyógyszerekre.
Az „első református szent”
Sok kortársa írta le igazi angol úriemberként – örökké füstölgő szivarral a szájában, gőzölgő Earl Grey teával az asztalán, zsebórával a mellényzsebében. De a külsőségek mellett politikai ízlése is angolos volt, sokszor ismételgette, hogy briteket tartja „az egyetlen felnőtt nemzetnek”. Sokra becsülte az angolbarát Bethlen Istvánt, Horthy Miklóst viszont gyenge képességű politikusnak tartotta. Író barátai közé tartozott Szabó Lőrinc, Márai Sándor, Illyés Gyula és Tamási Áron. Mélyen hívő katolikus volt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy református lányt vegyen feleségül. Feleségét, Nagy Margitot Tamási Áron az „első református szentnek” nevezte, s nem véletlenül. Haynal Imre nehezen tudott ellenállni a szép asszonyoknak, s kalandjai nem mindig mAradtak titokban. Az 1930-as évek végén a házaspár külön hálószobába költözött, de elválni nem akartak egymástól.
1940-ben, Észak-Erdély visszacsatolása után újraindult a magyar egyetem Kolozsváron. Haynal Imrét a kultuszminiszter Hóman Bálint kérte fel, hogy vegye át az egyetem belgyógyászati klinikájának vezetését, és felügyelje az erdélyi orvosképzést. Megismerkedett egy erdélyi örmény asszonnyal, aki egy angol népszövetségi diplomata felesége volt. Haynal Imre és Magdalena Butterworth – vagy Bibi, ahogy mindenki hívta – életük végéig meg-megújuló szerelmi viszonyt folytattak egymással. A kapcsolatról mindenki tudott, de az orvost nem érdekelte az úri társaság rosszallása.
1944-ben megtagadta az őt kinevező vallás- és közoktatásügyi miniszter kérését, hogy ne avassanak zsidókat doktorrá. A miniszternek nincs beleszólása az egyetem autonóm döntéseibe, tanácsra pedig nem szorulunk rá – üzente vissza. Amikor megválasztották az orvoskar dékánjának, nemcsak a zsidó diákokat elzavarni akaró tömeggel szállt szembe, hanem az embertelen törvényekkel is. Kollégáinak a magasabb erkölcsi törvényekre hivatkozott: „Ne féljetek hippokratészi eskütöktől, adjátok annak szellemében nyugodt lelkiismerettel a hamis orvosi bizonyítványokat az emberi tisztesség nevében, a könyörületesség nevében, az Isten nevében.” Több száz üldözöttet vett fel betegként a klinikára, amely egy idő után annyira zsúfolt volt, hogy a folyosón is emberek aludtak. Amikor a csendőrök megpróbáltak razziát tartani a kórházban, Haynal emelet hangon utasította ki őket: „Itt nem zsidókat, hanem betegeket gyógyítunk!”
Ha eltávolítják a Lenin-oltárt, leszedhetik a másikat is
Haynal Imre a háború után Miskolczy Dezső rektorral együtt még megmentette a magyar egyetemet a bezárástól, majd visszatért Budapestre. 1946. elején átvette a II. sz. Belgyógyászati Klinika vezetését. Kórháza ezúttal is nyitva állt az üldözöttek, köztük egykori katonatisztek és arisztokraták előtt.
Ahogy a kommunista diktatúra fokozatosan kiépült, úgy került Haynal egyre többször konfliktusba a hatalommal. Először azt vetették a szemére, hogy osztályidegeneket kezel a klinikáján, ő pedig ugyanazt kiabálta kritikusainak, mint Kolozsváron: „Én nem nézem senki származását, nálam betegek vannak csak, azokat gyógyítom!” Más módon sem volt hajlandó beállni a sorba. Amikor a párttitkár kihelyezte a kórház folyosójára az első Lenin-képet, Haynal egy Szűz Mária-oltárt rakott ki vele szemben. „Ha eltávolítják a Lenin-oltárt, leszedhetik a másikat is” – üzente, és meg is tették a kedvéért. Egy ízben maga Rákosi Mátyás hívta telefonon, és pártbeli riválisa, Gerő Ernő feleségének állapotáról érdeklődött. „Engem az orvosi titoktartás esküje köt, információt nem adhatok” – válaszolta a professzor és letette a telefont.
Szókimondása és érdes stílusa hihetetlenül népszerűvé tette hallgatói előtt is. Klinikája nemzetközi szinten is kiemelkedő színvonalúnak számított, mivel minden kollégájától megkövetelte a tudományos munkát. 1956-ban közvetlenül nem vett részt a forradalmi eseményekben, de másokkal együtt ő is szorgalmazta az alkalmatlannak bizonyult rektor leváltását. Munkatársait emberséges magatartásra szólította fel, így klinikáján egyetlen kommunista funkcionáriusnak sem esett bántódása. Bár fia és számos barátja mellett kedvese, Bibi is nyugatra menekült, Haynal Imre nem akarta elhagyni az országot.
Biztosan Nobel-díjas, ha nem Magyarországon él
A kádári hatalom más párton kívüli értelmiségiekkel együtt őt is megpróbálta magához édesgetni, 1957-ben a Kossuth-díjat is megkapta. Csalódniuk kellett: Haynal Imre semmilyen módon nem vált a rendszer kiszolgálójává. Egy egyetemi gyűlésen az újra kinevezett rektor addig szónokolt az ’56-os „ellenforradalmi eseményekről”, amíg Haynal dühösen félbe nem szakította: „Hogy mersz te a forradalomról beszélni? Hiszen te az egész idő alatt a budin ültél!” Ezután felállt, visszament az irodájába, és elkezdte a holmijait pakolni. Tudta, hogy a nyilvános nevetségessé tételt már nem fogják elnézni neki. Néhány nap múlva megkapta a határozatot a kényszernyugdíjazásáról.
Haynal Imre nem tudott betegei és tudományos kutatásai nélkül élni, ezért levélben fordult Kádár Jánoshoz, hogy továbbra is dolgozhasson. A pártfőtitkár személyesen írta meg neki az ítéletét: „Be kell látnia Önnek, hogy a húrt túlfeszítette és egy állam sem engedhet meg önmagával szemben olyan nyilvános arculcsapásokat, mint amelyeket Ön megengedett magának a mi munkás-paraszt államunkkal szemben.”
A mindig tettre kész orvos ezután 1972-ig, amíg egészsége megengedte, magánpraxist folytatott. Nehezen élte meg, hogy eltávolítása után klinikája lassan pusztulni kezdett, és a szeme láttára veszítette el nemzetközi presztízsét. Még 80 éves korában is publikált, számos külföldi akadémia és tudományos társaság választotta tiszteletbeli tagjává. Hosszú, aktív időskor után, 86 éves korában került kórházba. Szobája előtt két asszony vigyázta az álmát: a felesége és a betegség hírére külföldről hazatért Bibi. Elhívták a tanítványait is, hogy elbúcsúzhasson tőlük. – Hogy van professzor úr? – kérdezte egyikük. – Jól – válaszolt, és a fal felé fordult. Néhány perccel később már nem élt. „Biztosan Nobel-díjas, ha nem ezen a Magyarországon él és gyógyít” – mondta róla egy professzortársa. Így is minden idők legnagyobb magyar szívspecialistája volt, aki emberek ezreinek életét mentette meg orvosként és becsületes, bátor emberként.
NYÁRY KRISZTIÁN
index.hu2016. augusztus 1.
Születésnap – Szilágyi Júliának, 80. születésnapjára
„Titkoljam, mit szenvedtem, értetek?
Nem titkolom: hogy ti se féljetek!”
(Illyés Gyula: Bevezető)
A papírjai sosem voltak rendben.
Akkor sem voltak rendben, amikor 1944 tavaszán, nyolcévesen, a nácik elől menekülve, édesanyjával és családjának több más tagjával, tiltott határátlépés nyomán, a Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyből átszökött Romániába. És akkor sem, amikor az őt ért traumáért az eszeveszett faji üldözés elkövetőitől kárpótlást kellett volna kapnia, ám ehelyett az nyert újhatalmi megállapítást, hogy a papírjai nincsenek rendben, a kárpótolhatósági minőséghez nem szenvedett eleget, és következésképpen semmilyen kompenzációra nem jogosult.
A papírjai talán azért nincsenek rendben, mondom most, csak így, unter uns gesagt módra, mert soha nem arra összpontosított, hogy a papírjai rendben legyenek, és ehelyett inkább azzal törődött, hogy megértse a környezetét, jobbá tegye a világot, amelyben él, és az emberi gondolattal, ha az elvetemült, ordassá vált, szembeszálljon. Nem kizárt, sőt, nagyon is valószínű, hogy éppen annak köszönhetően vált kitűnő esszéíróvá, az esszéírás tanítómesterévé, mert a filológiai precizitás által a papírok háza táján megkövetelt renddel már életének korai időszakaitól fogva hadilábon állt.
Tibori Szabó Zoltán
Szabadság (Kolozsvár)2016. augusztus 4.
Negyven év az örökkévalóságból…
Halála és búcsúztatása kerek évfordulójáig napok vannak még hátra. De mert elkezdődik a Csíkszereda iránti tisztelgő eseménysorozat, úgy vélem, városunk egyik legkiválóbb személyisége, néhai Nagy Imre festőművész halálévfordulójának megemlékezését ennek műsorrendjébe kell illeszteni. Szabó András írása.
1976. augusztus 25-én mindkét – magyar és román nyelven –, Csíkszeredában megjelenő napilapot ugyanaz a két közlemény uralta:
1. – Hargita megye Szocialista Nevelési és Művelődési Bizottságának nekrológszerű gyászjelentése: „… augusztus 22-én reggel 8 órakor, hosszas és nehéz szenvedés után elhunyt NAGY IMRE festőművész, a Művészetek Érdemes Mestere.” A gyászjelentés, amely Nagy Imre művészi életútját meghatározó minden köztudomásra érdemes fontos évszámot és eseményt felsorakoztatott, az alábbi végkövetkeztetéssel zárult: „Nagy Imre halála pótolhatatlan vesztesége a hazai képzőművészeti életnek.”
2. – A temetést szervező bizottság közleménye:
„Nagy halottunktól utolsó búcsút veszünk 1976. augusztus 25-én, 13 órakor, a zsögödi emlékháznál.
A ravatal melletti végső tisztesség augusztus 25-én, 9 és 12 óra között róható le.”
Mindkét megyei napilap másnapi száma szóra-egyező, szerző nélküli cikkekben számolt be a búcsúztatásról, amelyet teljes egészében idézek:
„Zsögöd, Csíkszereda, Hargita megye lakosai 1976. augusztus 25-én örök búcsút vettek Nagy Imre festőművésztől, a Művészet Érdemes Mesterétől.
A csíkzsögödi »Nagy Imre Galériában« elhelyezett ravatalnál nagyszámú lakos, közéleti személyiség rótta le utolsó kegyeletét. Virágkoszorúkat helyeztek el Hargita megye néptanácsa, a Központi Szocialista Nevelési és Művelődési Tanács, a Csíkszereda városi néptanács, a Hargita Megyei Szocialista Nevelési és Művelődési Bizottság, a Hargita és Informaţia Harghitei című napilapok, a Székelyudvarhelyi, Csíkszeredai, gyergyószentmiklósi, toplicai és székelykeresztúri municípiumi, illetve városi szocialista nevelési és művelődési bizottságok, a Csíkszeredai múzeum, a Csíkszeredai 1. számú és a művészeti iskola, valamint más művelődési intézmények, közéleti személyek részéről, akik a gyászoló családnak részvétüket nyilvánították.
A 13 órakor kezdődött gyászszertartáson részt vettek Hargita megye néptanácsának, a Szocialista Nevelési és Művelődési Tanácsnak, egyes Hargita megyei, valamint Kolozs, Maros és Kovászna megyei művelődési és művészeti intézményeknek a képviselői, Csíkszeredai dolgozók. A gyászgyűlésen Pataki Imre, a megyei néptanács Végrehajtó Bizottságának első alelnöke, Mircea Popescu, Románia Szocialista Köztársaság Szocialista Nevelési és Művelődési Tanácsának vezérigazgatója, Ana Lupaş, a Képzőművészek Országos Szövetsége Kolozsvár-Napoca-i Fiókjának elnöke, Gaál András, a Képzőművészek Országos Szövetsége Csíkszeredai Fiókjának elnöke, Kovács Zoltán, a Képzőművészek Országos Szövetsége vezetőtanácsának tagja búcsúztatták az elhunytat. Búcsúztató beszédeikben méltatták Nagy Imre egyéniségét és munkásságát, emberi és művészi példáját, akinek halálával pótolhatatlan veszteség érte a hazai képzőművészeti életet.
A gyászszertartás után az örök emlékű festőművész holttestét – végakarata szerint – Bukarestbe szállították elhamvasztás végett.”
Mindkét, illetőleg mindegyik, más-más lapban megjelent közleményből, cikkből kimAradt, hogy Csíkszereda nagy halottját nemcsak politikai, hanem a család – kifejezetten a néhai Zsuzsika – Nagy Imre neveltlánya (1930-ban gyámságba fogadott unokahúga) –, követelésére egyházi szertartás keretében is elbúcsúztatják, elbúcsúztatták. Önéletírásában Zsuzsika erről így emlékezett vissza: „A város saját halottjának tekintette, de az akkori politikai helyzetnek megfelelve, egyházi szertartás nélkül akartak búcsút venni Imre bácsitól. Mikor ez tudomásomra jutott, nagy felháborodással jelentettem ki, hogy az ősök tisztelete nem engedi, hogy Imre bácsi pap nélkül legyen eltemetve, akkor inkább én, az unokahúga vállalom a temetést. Végül olyan egyezségre jutottunk, hogy először a Csíkszeredai elöljáróság részéről történik a búcsúztatás, ezt követi az egyházi szertartás. Így is lett.” (Kuruczné György Zsuzsanna: Amikor Csíkba’ megszülettem. Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2007, p. 69–70.)
2006-ban, A bőfény forrása – Zsögödi Nagy Imre monográfiám bemutatója alkalmával Kányádi Sándor költő nagyon plasztikusan előadva – ha hallanák! – a következőképpen mesélte az eseményt: „Amikor már mindenki elmondta a magáét, egyszer csak valahonnan hátulról felhangzott: »Az Atyának és Fiúnak és a Szentlélek nevében…« – és mindenki megkönnyebbült.”
A gyászszertartást Márton Áron püspök képviseletében dr. Erőss Lajos Gyulafehérvári kanonok koncelebránsa, Fr. Écsi János csíksomlyói ferences rendházfőnök tartotta.
„Fájó szívvel vesszük körül a mi Imre bácsink koporsóját. Szeretettel és mélységes tisztelettel búcsúzunk a nagy művésztől, akit szívébe zárt szülőföldje és az egész ország művészgárdája, ismerősei, jó barátai. A zsögödi otthon, ahol magába szívta az alkotóerő energiáit még átkarolja nagy fiának porhüvelyét, hogy aztán művei hirdessék szellemének nagyságát az utókor számára.
A történelem legnagyobb tanítómestere Jézus Krisztus, mielőtt megváltó áldozatával lezárta volna rövid földi életét, főpapi imájában így fordult mennyei Atyjához: »A művet, melynek elvégzését rám bíztad, véghezvittem. Én megdicsőítettelek Téged a földön, most Te dicsőíts meg engem Atyám…« Kedves Imre bácsi, mielőtt a halál megtörte csodálatos színeket és formákat látó érzékelő szemed fényét, megkötötte nyelvedet és megbénította az utolsó időkig a festői ecsetet szorgalmasan kezelő, dolgos kezedet, Te is mint Isten gyermeke, aki a keresztség szentségében beleoldódtál a nagy Istengyermekbe, Jézus Krisztusba, nyugodt és bízó lélekkel elmondhattad: »Atyám, a feladatot, amelynek elvégzését mint hivatást reám bíztad, befejeztem.« Imre bácsi, a tehetséget, Istentől kapott talentumaidat nem rejtetted véka alá, nem ástad el, hanem erős akarattal, szüleidtől örökölt munkabírással, sok belső vajúdással és feszültséggel, színekben és formákban sokszorosan kamatoztattad. Lelked mélyéből a szépségnek olyan kincseit hoztad napvilágra, a zsögödi tájak és a benne nyüzsgő-mozgó élettől kezdve az egyetemes emberi érzések kifejezéséig, amelyek nemzedékeket ragadtak szemlélődésre és visznek közelebb a teremtetlen örök Szépséghez, Jósághoz és Igazsághoz. Mert minden művésznek, írónak, költőnek, festőnek, szobrásznak, a hangok mesterének fáklyát adott a kezébe az Úr. Fényhordozóknak teremtette őket az Isten, akiknek hivatása apostoli, prófétai: megismerni emberfeletti küzdelemben és szenvedésben az igazságot és a szépséget és azt a kifejezőerő gazdagságában továbbadni, másokkal is megismertetni, hogy általuk szebb legyen a föld, nemesebb az ember.
Nagy Imre mester, egyéni életében és művészetében sajátos utat járt: tele erővel, a munka hősies szeretetével, kötelességtudattal, amelyből nem hiányzott a misztikum, a hit, a természetfeletti világ létének tudata és annak elismerése. Gondoljunk csak egyik munkájára; a kereszten függő Krisztus lábánál leboruló koldusra, amelyben a művész érzékeltetni akarja a megváltás valóságát és azt, hogy mennyire rászorul a koldus, a művész és minden ember az Isten-ember keresztáldozatából fakadó életre. Vagy gondolok arra a kedves vászonra, amelyet a nagyközönség nem ismer – a nagy halott, Márton Áron püspök úrnak ajándékozta. Ebben a képben a művész csodálatos színekben fejezi ki a zsögödi temető halottak esti világítását: a sírokon meggyújtott gyertyák fénye tűzpirosra vonja a látóhatárt, a felhőket, és a gyertyák pislákoló lángján a holtak birodalmából hittel nézünk át a halhatatlan lelkek országába, az örökkévalóságba. Amit Nagy Imre megfestett, az lélekből pattant ki, hitének, meggyőződésének őszinte kifejezője.
Kedves Imre bácsi, amikor búcsút veszünk Tőled, ezt azzal a tudattal, hittel tesszük, amelyet a kinyilatkoztatás hirdet számunkra: a lélek nem hal meg, a lélek él és találkozik. Szíved megszűnt dobogni, nem nézed többé tágra nyílt szemekkel a zsögödi tájat, nem hallgatod a Hargita rohanó patakjainak csobogását, nem gyönyörködsz a cikázó pisztrángokban, nem térsz vissza minden tavasszal a szülői otthonba, ahonnan művészi pályádra indultál, de hittel hirdetjük Juhász Gyula versével:
»Valahol lenni kell egy lakomának, hová hivatalos, / kit idelenn halálba űzött éhség, reménytelen szerelem. / Valahol lenni kell egy palotának, hová bejáratos, / kit idelenn minden örömből és fényből kizártak és elhullt a rögös útfélen. / Valahol lenni kell egy orgonának, amelyen majd egykor / befejezhetem a dallamot, mely halálba bágyadt s mely az élet nekem.«
Imre bácsi, mi hiszünk ebben az orgonában, mi hisszük, hogy a színekben tomboló dallamos életet, a nagy művet befejezted, amit az Úr reád bízott, s mint Istenhez hanyatló árnyék, lelked megtért az örök partokra, minden színek és formák végtelen skálájához, aki jóságosan, irgalommal tekint le a kereszt tövében térdeplő művész-szolgájára, aki Michelangelóval zengi:
»Nyugtot nem ad már se ecset, se véső. / A szív csak égi szerelemre vár, / mely a kereszten int, kitárja karját.«
Irgalmas Jézus, Nagy Imre művészgyermeked a rábízott művét befejezte, adj neki nyugodalmat a béke és szeretet honában.
Imre bácsi, Isten veled, a viszontlátásra!”
Nagy Imre haláláról többen is megemlékeztek, majdnem mindegyik lapban megjelent búcsúhangulatú vagy búcsúztató, jelenleg fel nem sorolható írás. Közülük a Kolozsvári humorista, Bajor Andor érzékeny hangvételű búcsúszavait választottam közlésre. A szerző szomszédja volt a mesternek, ismeretségük alapos, lelki-baráti volt.
„Nagy Imre boldog órája
A világon a legjobban Édes anyját szerette, a róla készített egyik rajza mindig ott függött az ágya fölött. Ennek a rajznak nem volt címe, csak igéje: »Eljött a boldog órája«.
És a lapon ott volt az Asszony, aki hajdan világra hozta; öregen, zihálva emelkedett ki a párnák közül, arcát betöltő vékony orral.
Nekem látnom kellett a festőt, amikor fölvette a legjobban szeretettnek a végső ábrázatát, darabos székely katona arca megsárgult és a koponya alakjához igazodott; orra természetellenesen megnőtt, szemében szunnyadni készült a mindig eleven fény.
A betegség már megtámadta az idegeket – mondta még mindig panasztalan, tárgyilagos hangon. Ami azt jelentette, hogy körülvették a halál borzalmai és az elmúlással néz esendően szembe.
Eltitkolt riadalommal magyaráztam neki lényegtelenségekről, és ő ötperces látogatásom alatt kétszer is elaludt, egy ízben válasz közben.
Ki kell menni a Hargitára, ott most bújnak elő a gombák, az ösvényekről a víz hamar leszalad…
Ezt mondta, nem búcsú, hanem a világ örök újulására való utalásképpen. Szelíd parolája után ellopakodtam, mint aki bűnt követett el.
Tudta, hogy többé nem látom; még mindég gazdag tervei nem tartoznak a történelem tervei közé.
Régi és nehezen fölfogható szavait idéztem: »A halálon is túl kell lennünk, mint a születésen.«
Sajnáltam magamat és mindazokat, akiket itthagy. Ezentúl nem húzza el a függönyt az ablakáról, mint eddig minden délelőtt, jelezve, hogy fény van és képet sző a sugarakból. Munkájának rabszolgája volt, mint Tyro1, akit ura a gyorsírásért tartott. Fáradhatatlanul, az elhivatottak szenvedélyes szakszerűségével és újító kedvvel művelt mindent, amit elkezdett: földet, állattenyésztést, méhészetet; büszke volt rá, hogy az Olton ő halászott először villantóval. Sürgette a hóesésben el-elakadozó gépkocsivezetőt: »Még fényben érjünk haza, mert most látható az a fehér, ami nekem kell.«
Szánkázó gyerekeket ábrázoló képhez kellett a hó friss árnyalata, és ez a tiszta szín az utcán csak órákig él. A múlásból kimentett színein mi is szánkózó gyermekként ujjonghattunk alá, vagy lábalhattunk fölfelé. A lét évszakainak örömét kínálja nekünk és utódainknak.
Látásával mindent megőrzött, amit néznie volt érdemes, az ember gazdagságát, a természet bőkezűségét, régi és átalakuló tájakat, az élet harsány dáridóját. Szülőföldjének, Csíknak életét és új balladáját gyűjtötte be, mint gazda a termést, vagy mint egy új Noé, aki az életet maga-készítette bárkáján az Ararát csúcsára viszi. Szeretett földjét látta az egyetemességben, helyünket a világban. A legnagyobbakhoz méltó egészet alkotott, mert mindent elmondott a látott világról és megélt életformákról. Színek és alakzatok enciklopédistája volt Ő.
Festette a falut, a hegyet, a krumpliszedőket, az erdőt, az ölyv fenyegető körözését, a nagyidő haragját, tenyésző gombákat, gyümölcsök szüretelőit, a test szépségét, széttöréstől formált fákat, építőket, leomlott várakat, az álom édességébe feledkezett lányokat, padon reggeliző öregasszonyt, kiállítási pavilont, fűszálat, Don Quijotét, látványt és látomást; a világot.
Úgy gondolom, a legszívesebben a kezet rajzolta és festette, építő lényegünk kifejezőjét; hogy eljuttassa eljövendő koroknak a történelmet megillető hírt: két világháború alatt – közben és után – nem ördögök és nem istenek serénykedtek a földön, hanem valóságos szép és darabos emberek. Ők élték az élet nagyszerű vagy nehéz pompáját, a mindennapot járták, a tündöklő és fáradalmas tündérkertet, ami örökké friss színekben ragyog. A sok ezer kéz eljövendő korok felé nyúlik, készen a kézfogásra.
Művének birtokában olyan gazdagnak tudhatjuk magunkat, mint egy keleti olaj-sejkség. Nem ok a töprengésre, hogy ebben a gazdagságban határainkon kívül alig kívánnak osztozni. A művész mindig óvakodott a zajos hírnévtől. Nemcsak szemérmességből, hanem a hírnév veszedelme, hamisságra kész alakja, kísértése miatt. Londonból a világhírnév elől menekült haza – nem hogy a sikert elutasítsa, de művészi forrásainak megőrzésére. Tartott a dübörgő visszhangtól is, mert ismeretlen sziklafalakat gyanított mögötte, ami kifejezésének értelmét eltorzítja. Nem háborította fel még egy főúrian dilettáns bírálata sem. Sőt, örült, mint a gyermek, aki illetéktelenek elől eredménnyel rejtette el a titkot.
Most a halál – Illyés Gyula drámájából vett szóval – meghúzta a vonalat a számoszlopok alatt. Sokan fognak kísérletezni a számok összeadásával, és mindég növekedni fog a végösszeg. Jelezvén, hogy az előző próbálkozó a számoszlopból kihagyott valamit.
Vagy a sors most találta a munkát befejezettnek. Eltávolította a tornyok és falak közeléből az építőt és gondos állványait.
A mű szempontjából nem történt semmi: nincs vég, változás. Velünk esett meg a szörnyűség: elveszítettük Őt, idegen maszkba rejtőzött előlünk és annyiféle arca közül – számunkra indokolatlanul és menthetetlenül – fölvette a személyétől elutasítót s műre utalót, a véglegest. Holott akik ismerték, azokat eddig a mű vezette Feléje, személyét kerestük az ecsetvonások között.
Most minden átfordul bennünk és körünkben. Köznapi arca: emlék; gondjainak emléke egyre távolodik; élete halállá, halála halhatatlansággá lesz. A mi szomorú óráink az Ő boldog órája.” (Bajor Andor: Nagy Imre boldog órája. Utunk, 1976. augusztus 27.)
Emléke legyen áldott, mert ő hozta haza és honosította meg itthon a tanult képzőművészetet, nélküle nem lenne csíki, Csíkszeredai képzőművészet; tiszteletének mindenkorinak kell lennie! Művészutódai megsokasodtak, számosságuk és előtérben valóságuk enyhe homályt is vet néhai nagy mesterünk emlékére – egyúttal élteti is azt.
Tiszteletünk jeléül tehát, a szombat este fél kilenckor kezdődő képtárbeli emlékestet követően helyezzük el koszorúinkat az emlékház műteremtraktusának fala melletti síremléknél, mert Nagy Imre mester 40 esztendőt letudott ugyan az örökkévalóságból, mégis a teljes örökkévalósággal kell továbbküzdenie!
Hogyan készült Nagy Imre halotti maszkja?
Kolozsvári Puskás Sándor azon kevesek közé tartozott, akit Nagy Imre barátjául fogadott. Az idős mester őt kérte fel, hogy készítse majd el halotti maszkját. Erről az eseményről számol be Kolozsvári Puskás Sándor a Kapcsolatom Nagy Imrével, a zsögödi festővel című írásában, amelyet Nagy Miklós Kund tett közzé a Kolozsvári Puskás Sándor című monográfiájában.
"A hetvenes évek elején történt. Egy igen sikeres nap után bandukoltunk hazafelé. Halat is szépen fogtunk, a festés is jól ment. Egy-két képet cipeltünk. Mikor az Olt hídját elhagytuk, Imre bácsi megszólalt: – Te, Sanyi, aztán ha meghalok, a halotti maszkomat megöntöd-e? – Te jó isten, Imre bácsi, hogy is jut eszébe ebben a szép estében a halotti maszkja?! – szörnyülködtem. – Ne mind beszélj annyit! Megöntöd vagy nem? – Természetesen megöntöm. Bár ilyesmit még sohasem csináltam, de elméletben ismerem az eljárást. – Akkor megegyeztünk – fejezte be a témát. Erről többet szó nem esett… Közben Zsögödfürdőn én is építettem egy műtermes házat. Gyönyörű onnan a kilátás. Az volt a szokásom, hogy ha Kolozsvárra, majd később Marosvásárhelyre indultam haza, Imre bácsihoz bementem elköszönni. Így történt 1976-ban is, nyár elején. Imre bácsi a szobája ajtajában fogadott: Ide figyelj – mondta –, itt van ez a mérleg. Minden reggel ráállok, és látom, hogy mindennap fél kilóval kevesebbet mutat. Az orvosok mondhatnak nekem, amit akarnak. Még lett volna egy pár dolog elintéznivalóm, de úgy látszik, erre már nem jut idő. Úgyhogy amint megegyeztünk, a maszkot megöntöd… Én nyeltem egy nagyot, és csak annyit mondtam, igen. Elköszöntem, és többé már nem láttam Imre bácsit élve… Azon a nyáron hosszabb ideig nem mentem Zsögödre. Marosvásárhelyre áttelepedve sok volt a tennivalóm. Egy albérleti szobát béreltem, és ha nem esett az eső, az udvaron mintáztam a szobraimat. Végre sikerült egy víz áztatta, romos épületet kapnom. A hetvenes árvíz óta nem lakott benne senki. Megígérték, hogy ha saját költségemen felújítom, kiutalják nekem. A Képzőművészeti Alaptól felvettem egy nagyobb összeget, beindult a teljes átalakítás, hogy műterem és lakás is legyen belőle, ez foglalta le minden időmet. 1976. augusztus 22-én reggel 10 órakor kerestek a Csíkszeredai kórházból, hogy Imre bácsi 8 órakor meghalt. A gépkocsik, amiket a barátok korábban ígértek, nem voltak elérhetők. Késlekedni nem lehetett, a halotti maszk készítése időhöz kötött. A feleségemmel felültünk hát a kicsi motorbiciklinkre és elindultunk. A korondi tetőn elkapott egy máriás eső, bőrig ázva, átfázva délután 5 órára értünk a kórházba. Dr. Jeszenszky Ferenc főorvos azonnal felvitt a második emeleti különszobába. Imre bácsi ott feküdt citromsárgán. Önkéntelenül az ablakhoz léptem, hogy becsukjam, akkor eszméltem rá, hogy ő már nem fázhat meg. Egy darabig csak álltunk némán, aztán lementünk az irodába. A doktor úr megkérdezte, mivel segíthet. Azt feleltem, hogy pálinkával. Vasárnap délután ilyen kérés egy kórházban?! A nővérek mégis szereztek valahonnan szilvapálinkát. Kitöltöttem egy vizespohárnyit, és megittam, mint a borvizet. Aztán elmondtam, mire van szükségem. Szerencsére minden került. Mehettünk. Szomorú ígéretemnek eleget tettem, a két kezét is leformáztam… Aztán hazamentünk a zsögödi házunkba. Másnap megöntöttem a pozitíveket.”
Hargita Népe (Csíkszereda)2016. szeptember 22.
Örök nyugalomra helyezték Csoóri Sándort
A fővárosi Óbudai temető 16-os parcellájában megtartott szertartáson Csoóri Sándor családtagjai, pályatársai, tisztelői között jelen volt Orbán Viktor miniszterelnök és a kormány több tagja, a magyar közélet egyéb jelesei, illetve Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke is.
Csoóri Sándor hosszan tartó súlyos betegség után, 86 éves korában halt meg 2016. szeptember 12-én kora hajnalban. Temetése ma délután 3 órakor kezdődött Óbudán. A szertartás kezdetén a gyászolók a Nemzeti Énekkar művészeivel elénekelték a 90. zsoltárt. Bogárdi Szabó István dunamelléki református püspök igei alapú búcsúbeszédében felidézte, hogy Csoóri Sándor egész életében szerette az „egybegyülekezést”, és most, holtában még egyszer egybegyülekeznek tisztelői, hogy megadják számára a végtisztességet.
Elmondta, hogy néhány hete meglátogatta Csoóri Sándort a kórházban, és megkérdezte tőle, hogy harci vagy vigasztaló zsoltárt olvasson-e fel neki. Önkéntelenül is harci zsoltárok felolvasásába kezdett, de Csoóri Sándor mégis vigasztalót kért. A püspök nagy magyar őrállónak nevezte Csoóri Sándort, aki egyszerre volt próféta, apostol és tanú, aki akkor is szeretett itt élni, amikor az országot nem úgy rakták össze, ahogy ő szerette volna.
Tornai József költő, volt írószövetségi elnök barátként és pályatársként beszélt a búcsúztatón. Azt mondta, Csoóri Sándor maga volt az élet, a gondolkodás és a modern költészet. Halála a második világháború utáni magyar irodalom és szellemi világ legnagyobb vesztesége – mondta az idős költő. Szerinte Csoóri az új modern magyar líra megszületésénél bábáskodott. Szerinte nemcsak politizáló, sőt lázadó költő, közéleti egyéniség volt, de a hatvanas évektől járta az országot, és nagy felháborodást kiváltó irodalmi riportkönyvet írt a paraszti gazdaságok tönkretételéről. Tornai szerint Csoóri Sándor politizált, de versei nem politizálódtak át, a versírást a személyiség nagy kalandjának tekintette, éppen ezért volt népszerű lírájában és társadalom bírálatában is. A rendszerváltás után nem sokkal kiábrándult a politikából, a költészetet a sorsának tekintette, a jót akarta, az igazi életet az igaztalan, hazug élettel szemben.
Illyés Mária művészettörténész azok nevében is búcsúzott, akik már nincsenek köztük. Édesapja, Illyés Gyula baráti viszonyban volt Csoóri Sándorral, haláláig figyelemmel kísérte fiatalabb pályatársa sorsát. Illyés Mária szerint Csoóri Sándor fájdalommal ment el, mert úgy érezte, hogy a világ jobbításáért folytatott harca nem volt sikeres. „Ha van méltó utókor, lesz mit helyrehoznia. Életműve most kerülhet tisztább levegőbe, most kell megkapnia az őt megillető figyelmet. Szelleme ebben az emelkedő műben velünk mArad” – fogalmazott.
Kósa Ferenc filmrendező azt mondta a búcsúztatón, hogy Csoóri Sándor az igazmondást választotta menedékül. Ahogy fogalmazott, Csoóri Sándor a kommunista diktatúra idején nem a zsarnokság túlerejét mérlegelte és nem az elnémulást választotta menedékül, hanem az igazmondást, mert egy magyar költőnek ez a dolga. Elmesélte, hogy Csoóri a hatvanas években azt mondta neki első találkozásukkor, hogy ki kell csikarnunk a történelemtől a szabad gondolkodás és az igazmondás jogát, nincs más választásunk. Aznap életre szóló barátságot kötöttek. A rendező felidézte, hogy az évtizedek alatt sok filmnovellát és forgatókönyvet írtak együtt, az első ilyen a Tízezer nap volt, amelyben nevén nevezték az 1956-os forradalmat és emiatt a hatalom betiltotta az alkotást. Kósa Ferenc annyit mondott erről, hogy „tisztességes emberek és tisztességes magyarok akartunk mAradni, erről tanúskodnak közéleti küzdelmeink is”.
Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere elsőként mondott beszédet. Azt mondta, „elmAradt a katarzis, amit az író kevésbé magának, sokkal inkább a nemzetnek kívánt. Annak a sokaságnak, országlakóknak és azon kívülieknek, akiket 1990 után annyira nemzetnek kívánt látni. ElmAradt a katarzis: a közös megérkezés a demokráciába, a megtisztulás élménye, és a közös alapról indulás akár sokfelé is”. A miniszter elmondása szerint hamar Csoóri Sándor lett „az, aki nem jó”. Tiltakozó aláírások, ellencikkek százai jelentek meg, és máris kiröpítették közösségi lelkiismeretünk státuszából Csoóri Sándort azok, akiket zavart az ő közösségi lelkiismerete. Balog azt is mondta: nem engedték, hogy médium legyen az, aki korábban egyszemélyes intézményként volt jelen a belvárosi asztaltársaságban és a lakiteleki népi sátorban is. Ahogy fogalmazott: „Csoóri nem lehetett az ünnepelt”.
A miniszter szerint a véleményvezérek a legnagyobb vadra lőttek, és sok nagyságot is megtévesztett a történelmi sebek kinemmondhatóságával operáló korszellem. „Csoóri Sándornak elevenek mAradtak sebesülései, mert akit szimbólumnak tartottak, az nem volt sebezhetetlen: ember volt. És szabad mAradt mégis, belülről szabad, az utolsó pillanatig, az utolsó évek közéleti magányában is. Miközben a részvétel és a tanúskodás mindennapi igénye – melyet Móricz Zsigmondban úgy csodált – soha nem hagyta el.” Csoóri Sándor élete önálló műfaj, érdekcsoportba, osztályba, politikai táborba nem sorolható létezés. Még akkor sem, ha mindig a magyarokkal volt.
itthon.ma2016. szeptember 22.
NAGY ÉS SÚLYOS SZOLGÁLATÚ ŐRÁLLÓ
Balog Zoltán: A nép nyelvét, költészetét saját személyes nyelvén kínálta nekünk Csoóri Sándor
Szerda délután zsoltárénekléssel és imádságokkal kísérték utolsó útjára Csoóri Sándor Kossuth-díjas költőt, írót családtagjai, pályatársai és tisztelői. A költőt református szertartás szerint az Óbudai temető 16-os parcellájában temették el, koporsóját nemzetiszínű kötéllel engedték le a sírgödörbe, a hulló hant mellé virágot dobtak a résztvevők. A temetést a Nemzeti Örökség Intézete szervezte, a gyászszertartáson közjogi méltóságok, barátok, pályatársak is elbúcsúztak a szeptember 12-én, 86 éves korában elhunyt költőtől.
A szertartás kezdetén a gyászolók a Nemzeti Énekkar művészeivel elénekelték a 90. zsoltár 1. és 2. versét. Ezt követően Bogárdi Szabó István református püspök Ézsaiás próféta 40. könyvéből, majd Pál apostol 2. korinthusi leveléből idézett. A püspök búcsúbeszédében felidézte, hogy Csoóri Sándor egész életében szerette az „egybegyülekezést”, és most, holtában még egyszer egybegyülekeznek tisztelői, hogy megadják számára a végtisztességet.
Bogárdi Szabó István elmondta, hogy amikor meglátogatta a haldoklót a kórházban, meglepetésére vigasztaló zsoltárt kért tőle búcsúzóul a harci zsoltár helyett. A püspök „nagy magyar őrállónak” nevezte Csoóri Sándort, aki egyszerre volt próféta, apostol és tanú: őrálló volt, akinek nagy és súlyos szolgálata van – mondta püspök.
Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere úgy véli: kidőlt egy hatalmas tölgyfa, amelynek ágain madarak raktak fészket, már régóta énekeltek és nevelték fiókáikat, most felröppennek, helyet keresnek. – Csoóri élete önálló műfaj, érdekcsoportba, osztályba, politikai táborba nem sorolható politikai létezés, még akkor sem, ha mindig a magyarokkal volt – hangsúlyozta a miniszter, majd azzal folytatta: kevés, ha azt mondjuk, hogy őt kihagyva nem lehet megírni az elmúlt 60-70 év magyar történelmét, inkább mondjuk azt, életművében benne van a magyarok történelme; amiben az elmúlt száz évben reménykedtek, amiért harcoltak, amit feladtak s amit megszereztek és létrehoztak – mindezt tudta szóba hozni, papírra vetni. Halála nem változtat ezen. A nép nyelvét, költészetét saját személyes nyelvén kínálta nekünk. Noha életében minden elképzelhető elismerést megkapott, mégis elmAradt a katarzis, amit az író kevésbé magának, sokkal inkább a nemzetnek kívánt. Annak a sokaságnak – országlakóknak és azon kívülieknek –, akiket 1990 után annyira nemzetnek kívánt látni. ElmAradt a katarzis: a közös megérkezés a demokráciába, a megtisztulás élménye, s a közös alapról indulás akár sokfelé is. Majd Csoóri kérdését idézte: „Lehet olyan demokráciára bármit is építeni, mely együtt él a vérbírókkal?” Hamar ő lett az, aki nem jó: tiltakozó aláírásokkal, ellencikkekkel kiröpítették közösségi lelkiismeretünk státusából azok, akiket zavart az ő közösségi lelkiismerete.
Tornai József költő soha nem gondolta volna, hogy ott kell állnia Csoóri Sándor sírjánál, hiszen ,,ő maga volt az élet, a gondolkodás és a modern költészet, halála a második világháború utáni magyar irodalmi és szellemi-politikai világ legnagyobb vesztesége”. Arra emlékeztetett, hogy 1967-es, Második születésem című kötetével alakult ki a Csoóri-vers érzéki képeivel és gondolatiságával.
Illyés Mária művészettörténész felidézte első találkozását a költővel, és azt, miként karolta fel Illyés Gyula. Felváltva idézett Illyés és Csoóri naplójából, amiből kiderült, hogy nemcsak szakmai, hanem baráti és gondolatközösség is volt közöttük. Sajnálja, hogy Csoóri fájdalommal ment el; akár Illyés Gyula, ő is úgy érezte, hogy életének mozgatóereje, a világ jobbítására fordított harca nem volt eléggé sikeres. Ha van méltó utókor, akkor lesz mit helyrehoznia.
Kósa Ferenc filmrendező felidézte, hogy az évtizedek során sok filmnovellát és forgatókönyvet írtak együtt, az első ilyen a Tízezer nap volt, amelyben nevén nevezték az 1956-os forradalmat, azon nem voltak hajlandók változtatni, emiatt a hatalom betiltotta az alkotást. Szólt arról, hogy akkor pontosan érzékelték: olyan korban és országban élnek, amelyben az embertelenség erői messze felülmúlják az emberségét, és a Trianonban megcsonkított ország, valamint a történelem által megtöretett nemzet erőinek szinte semmi esélyük a politikai hatalom vérvörös diktatúrájával, az országot megszálló hadsereg irdatlan katonai erejével szemben.
A temetésen részt vett Orbán Viktor miniszterelnök, Schmitt Pál volt köztársasági elnök, Boross Péter volt miniszterelnök, Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter és Fekete György, az MMA elnöke, a Hitel volt és jelenlegi szerkesztői, szerzői.
Csoóri Sándor hosszan tartó betegsége miatt már több éve visszavonult a közéletből, nem alkotott. Nélküle a magyar szellemi élet lett szegényebb, de életművével örök helyet küzdött ki a magyar irodalmi és történelmi panteonban is.
Csoóri Sándor a magyar költészet egyik legszebb hagyományát követte, azt, amit népi-látomásos költészetnek is nevezünk, ami Sinka István lírájától Nagy Lászlóig végbevitte a magyar versben a minőség forradalmát, és megteremtette a magyar érzésű és látású költészetet.
Költőt talán nem illendő versszó nélkül búcsúztatni, és most, hogy végső földközelben van, a Földközelben című versének egyik versszakát idézem: „Jó lovak, jó vitézek, jó halálok, / újra és újra elvérző őseim, / itt, földközelben, / még az emlékezet is hatalmasabb.”
Pataki Tamás
Magyar Idők (Budapest)