udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 1090 találat lapozás: 1-30 ... 451-480 | 481-510 | 511-540 ... 1081-1090

Névmutató:

2010. október 23.

Az erdélyi ügy 1956-ban
A valóság az, és ez a legfájdalmasabb, hogy hovatovább, egyre kevesebbet tudnak az újabb nemzedékek '56-ról, s el is ferdítik, ahogy tanítják. Ez óriási nagy baj.
A másik pedig: mind a napi politika, mind a társadalmi élet és az egész betájoltsága mintha elfeledkezett volna '56-ról. Vannak ünnepségek, koszorúzás, elhangzanak a nagy beszédek, de hol beszélhetünk magyar egységről, hol beszélhetünk szabadságról, semlegességről meg a többiekről? Szabad sajtóról? Úgymond nincsen hivatalosan cenzúra, de annál hitványabb a helyzet, mert érdekcsoportosulások vannak, amelyek kézben tartják az egész sajtót meg a kulturális és gazdasági életet. És ami van, felelősségem tudatában mondom, én ezt meg is írtam, meg is jelent több helyen, és a Hány... magyarok című könyvemben is megjelent, egy új rabszolgarendszert honosítanak meg a globalizáció szalonképes égisze alatt. Itt erről van szó. '56 eszmeisége az ösztönökben, az emberekben él. Ha szó szerint nem is tudják megfogalmazni, de bennük van. (Bartis Ferenc, 1934, Gyergyószárhegy)
Itt, Erdélyben még kevesebbet beszélünk 1956-ról. Hiszen itt, Erdélyben, nem is lehetett '56. Vagy legalábbis nem olyan értelemben, mint Magyarországon. De hogy is lett volna? Az erdélyi magyarságnak kétszeresen meg kellett gondolnia, ha tenni akart valamit önmagáért. Hiszen itt még a létünk, az, hogy egyáltalán vagyunk, valahol bűn, vagy ha nem is mindig és minden szempontból az, de akkor is kell tudnunk: mi itt csak megtűrtek vagyunk. Összefogni, a nagy közös akaratot megfogalmazni itt szinte lehetetlen volt, és ma is az. Mert rögtön jön valaki, jönnek erők, akik félreterelik, ha bármit teszel is. Vagy ha csak gondolni is mersz valamire. Valamire, ami a te ügyed, a néped ügye. Mert itt, Erdélyben a gondolatnál tovább alig lehetett jutni, alig tudtunk jutni. Tenni, cselekedni még kevésbé. Mi, a bűnben fogantatottak. A betolakodottak. A ,,jövevények", a megtűrtek. Pedig 1956-ban, ha csak egy rövidke ideig is, jó volt magyarnak lenni. Jó volt ahhoz a nemzethez tartozónak érezni, vallani magunkat, mely a világon elsőnek fel merte emelni hangját a kommunizmus rémuralma ellen. És ha itt ezerszer is meg kellett gondolni, gondolnod, hogy merj-e tenni valamit, mégis akadtak, akik mertek. Akik ,,bátrak voltak", és lettek egytől egyig ,,viharvertek". Sokkal inkább, mint tetteikkel rászolgáltak volna. Itt a hatalom kettős félelemben élt. Félt az általános igazságtól ― mely mindenkinek egyforma volt, románnak, magyarnak, németnek, lengyelnek vagy bolgárnak, vagy akár orosznak is, mindenkinek, aki itt, a keleti féltekén élt. És a mindenkori román hatalom még inkább félt a magyar igazságtól. A mi igazságunktól. Ha mi csak gondolni mertük (volna), hogy van olyan igazságunk is, mely különbözik a többségiek ― itt, a Székelyföldön a kisebbségiek ― igazságától, máris akár a fejvesztés is megillethetett bennünket. Így volt ez akkor is, s így van ma is, 90 év óta folytonosan. Így elidegenített földünkön, így idegennek tekintett népünkkel. Csoda-e hát, ha sokszoros erők, fülek, szemek figyelték azokat, akik mertek. Akik merni merészelték, hogy egyszer csak megszabadul az emberiség a magát szocialista társadalomként megnevező embertelen rendszertől. És hogy valaha megszabadul a magyarság abból a tisztességtelen helyzetből, melybe taszíttattunk akkor, amikor elidegenítették hazánkat. És akkor, amikor ránk zúdult az idegen uralom mellett a csőcselék uralma. A kommunizmus embertelen hatalmi gépezete. Valóban: ,,Picasso kétorrú hajadonjai, hatlábú ménjei tudták volna csak eljajongani / vágtatva kinyeríteni, / amit mi elviseltünk, emberek, s amire nincsen szó, talán nem is lehet már, csak zene, csak zene, csak zene." ― jajgatja Illyés Gyula ezekben az években írt döbbenetes versében. Így hát csodálkozunk-e azon, ha a szabadság szelétől megbizsergetett arcok mosolyra derültek. Álmodozni kezdtek a fiatalok, idősek. Álmodozni kezdtek a szabadságról, és meg is próbáltak a maguk módján cselekedni. Mert: ,,Ah, szabadság nem virul a holtak véréből!" ― kimondta, leírta ezt már Petőfi Sándor. Csak ha teszünk érte. És mi teszünk! És micsoda körülmények között kellett tenni! Nővérem, sógorom kényszerlakhelyen, deportálva, testvérbátyám a csatornát ásta, így voltunk. Eljöttem hát én is, Kolozsváron segédmunkás lettem, azzal megegyeztem a káderessel: kérem, én nem kívánok semmit, az én iskolai végzettségem nem értékesíthető, én szakmát tanulok, azért jöttem ebbe a nehéz vegyipari gyárba, hogy kitanuljam a vegyipart. Kezdem a legelején mint segédmunkás. Hát hol kezdjem? Csak annyit kérek, hogy az összes tanulási és fejlődési lehetőséget adják meg. (Dobai István, Nagyvárad) És aki e szavakat mondta, végzettsége tekintetében nemzetközi jogász, egy ideig Bibó István utódja a kolozsvári magyar egyetem tanársegédi székében. S ahogy elérkezett a pillanat, 1956 októberének csodálatos tavasza, a ,,szakmunkás" olyan helyzetbe kerül, hogy cselekednie kell. Mindnyájan a népi mozgalom elkötelezettjei voltunk, és hát én nagyon-nagyon sokat adtam ezeknek az íróknak a véleményére, és megkeresték a barátaink Németh Lászlót, Kodolányit, Tamásit, Bibó Istvánt, aki elődöm volt a nemzetközi katedrán, szóval ismerkedtek, és Varga Lászlót, sógoromat pedig ott érte'56 októbere. És végig ott volt, ő nem vett részt, de hát nézője, tanúja volt a forradalomnak. Véletlenül úgy sikerült, hogy mindenütt ott volt, a rádiónál stb., mindenfelé, és aztán végül november 4-én sikerült hazajönnie. Itt beszámoltak, mint volt. És akkor tőlem várták ― ez a társaság már egész Erdélyre kiterjedt ―, meg kell ragadni az alkalmat, az Egyesült Nemzetek Szervezete a magyar kérdést napirenden tartotta, hozzá kell csatlakoztatni az erdélyi magyarság kérdését is. Persze, rendben van, na, hát kell írni egy emlékiratot, az ENSZ-hez elküldeni a beterjesztést az ügyben, és hogy ezt csatolják a magyar kérdéshez. Mivel én voltam az egyetlen magyar nemzetközi jogász Romániában vagy Erdélyben, na hát írd meg! Ez volt a kötelességem. Konzultáltam mindenkivel, és gondoltam, hogy jó lesz. Mások jelentkeztek önként, besegített Mikó Imre, meg hát, aki mozdíthatott valamit az ügyben, ötletekkel, egész fejezetrészekkel jöttek. Én állítottam össze a memorandumot '57 februárjában, és elvitték a barátaink véleményezésre. A memorandum négyféle megoldási lehetőséget tartalmazott. Az első az volt, hogy Erdély maradjon román uralom alatt a magyarok teljes autonómiájával, ahogy az elő van írva pont a trianoni szerződésben. A másik, hogy egész Erdélyt az ezeréves határokig csatolják Magyarországhoz, a románok hasonló autonómiájával. A harmadik, az a független Erdély rendszere, megfelelően, elég bonyolultan, de kivitelezhetően mindkét nép autonómiájával. A negyedik pedig, hogy osszák el Erdély területét a méltányosság alapján, biztosítsanak kényszer és anyagi veszteség nélküli áttelepedési lehetőséget mindazoknak, akik élni akarnak vele. Na, kérem, végigkérdeztünk másokat is, akiket már azelőtt is ismertünk. Már nagyapám is úgynevezett kisgazda politikus volt, a negyvennyolcasoktól ezt örökölte édesapám is, meg az egész vidék. Itt is mindenki ezt a Wesselényi Miklós által javasolt megoldást szorgalmazta, nem tudom, talán a húszas évektől kezdve, de már '30 után ez általános volt, mi is ezen a véleményen voltunk. Persze, mindenki a maga előnyére egy kicsit eltért volna a méltányosságtól, és most pedig... Tudtuk jól, hogy az elkötelezett kommunisták mind a román uralom mellett szavaznak, de persze nem autonómiareferendummal. Mind a kommunista diktatúrának voltak hívei, az élen ugye Balogh Edgár, Kurkó Gyárfás meg Bálint László, Demeter János... És a magyar uralom mellett, hogy egész Erdély magyar uralom alá kerüljön, ezek között az idősebbek, érdekes, hogy inkább egyháziak állottak, idéztem is, mondom, írásban is megjelent, itt az első helyen állt Márton Áron. Nagyon impozánsan mondta, hogy népszavazással kell dönteni Erdély sorsáról, mert ő meg van győződve, hogy a románok többsége is a magyar uralom mellett szavazna, mindenki látja a különbséget. Nagyon bízott a görög katolikusokban. És ez legyen. Idézte nekem, hogy nem szabad semmiről sem lemondani, egy talpalatnyi területről sem soha. S idézte a Deák Ferenc mondását, ,,amiről a nemzet egyszer, félve a nehézségektől, lemondott, azt soha senki nem fogja visszaadni. Amit kényszerrel vettek el, azt visszahozza a jobb szerencse", ez volt Márton Áron. Vásárhelyi János azt mondta, hogy a Szentföld, Izrael, az talán csak az eltelt 3000 esztendő alatt csak olyan 50―60 évig volt zsidó uralom alatt, és többnyire amolyan két-három magyar kicsi megyényi, Pest megyénél kisebb területen működött valamilyen formában zsidó állam, amikor volt. Most már 2000 esztendeje egyáltalán nincs. De ha valaki kétségbe vonja azt, hogy a Szentföld határai Dántól Belsebáig tartanak, mert nincsenek zsidó uralom alatt, azért csak az a Szentföld, hát ez volt Vásárhelyi. Józan Miklós unitárius püspök szép beszédben szólt hozzám. Még '45 március 15-én. Nagyon rokonszenves ember volt ez a Józan Miklós, s azt mondta, hogy Erdély csak magyar uralom alatt lehet szabad, mert a magyarok a szabadságért igazán mindig megtettek mindent, és más, aki itt szóba jöhet, mindig a szabadság ellen állott. A neológ zsidó rabbi, a váradi zsidó rabbi, Naks Salvator azt mondta, hogy Erdélynek magyar uralom alá kell tartoznia, mert alapvető emberi jogokat csak a magyar adminisztráció képes biztosítani Erdélyben. A románoknak is. Aztán, aki közeli barátunk volt, és velünk ítélték el, Dobri János hajdani cserkészparancsnok, hát azt mondja: szó sem lehet erről, hogy az ezeréves határokról le kelljen mondani. A független Erdély mellett a szociáldemokraták voltak, legalábbis többségük szociáldemokrata volt, élükön Jordáky Lajos, ifj. Nagy Géza, szabadi Nagy Géza, Pásztai Géza, Demeter József stb. Szóval, szociáldemokrata vezetők, akikkel én beszéltem, Gruderrel is beszéltem, Lakatossal is. Ezek voltak. A többiek pedig mind, a társadalom minden rétegéből a Wesselényi-elv mellett álltak, mindenki attól várta, hogy valami legyen. Azután, még tán a hetvenes években is... A Wesselényi-elv a terület méltányos megosztása lakosságcsere-lehetőséggel; Weselényi Miklós 1848-ban Klauzál Gáborhoz írott levelében fejti ki... Egy székely földműves mondta nekem, háromszéki volt: mutassanak egy helyet, ahol otthonra lelhetek, és immár megyek is, mindent itt hagyok, csak valahol otthon legyek már. (Dobai István, 1924, Nagyvárad)
Gazda József, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2010. október 26.

Székesfehérvár és Érsemjén összefogása emlékműállításra
Bihar megye – A Krajczáros Alapítvány által ajándékozott domborművet lepleztek le vasárnap délben Érsemjénben, a Kazinczy–Fráter–Csiha Emlékház udvarán, ezzel állítva emléket 15. aradi vértanúnak, Kazinczy Lajosnak.
Az Érsemjénben született nyelvújító Kazinczy Ferenc és felesége, Török Sophie legkisebb gyermeke 1820 október 20–án született Széphalmon. A forradalmi honvédhadseregbe 1848 tavaszán jelentkezett. A világosi fegyverletételt követően 1849 augusztus 24–én a megmaradt erdélyi hadsereg hadtestparancsnokaként tette le a fegyvert Zsibónál az orosz Grotenhjelm tábornok előtt. A 13 tábornok október 6.–i kivégzésekor még zajlott pere, október 25–én hajtották végre rajta a golyó általi halálos ítéletet az aradi várárokban.
Egy tölgyfából
Az ünnepség a nagykátai és székesfehérvári huszárok bevonulásával, és a Himnusz éneklésével kezdődött. Balazsi József polgármester köszöntő beszédében örömét fejezte ki, hogy az 1848–49–es szabadságharcra történő emlékezést – a szoboravatás okán – össze tudták kötni az éppen aktuális nemzeti ünneppel, az 1956–os forradalom évfordulójával. A domborművet Érsemjén a székesfehérvári Krajczáros Alapítványtól kapta, melynek képviseletében dr.Börcsök Rudolf ny.ezredes elmondta: alapítványuk 1993 óta foglalkozik háborús emlékhelyek megjelölésével, háborús hősök emlékének ápolásával. A Kazinczy Lajos emlékművet – melyet egy darab tölgyfából faragott ki Tóth Lajos, az alapítvány soltvadkerti önkéntese – eredetileg Zsibóra szánták, de ott nem mutatkozott rá fogadókészség.
A legkisebb fiú
Az emlékművet Balazsi József, és a Krajczáros elnöke, Németh István ezredes leplezte le, majd Borsi Imre Lóránt helyi tisztelendő, illetve a magyarországi delegáció tagjaként érkezett Jákob János tábori lelkész áldotta meg. A rusztikusan megfaragott dombormű mintegy a népmesékből ismert legkisebb fiúként ábrázolja Kazinczy Lajost, mondta Kedves Gyula ezredes. A budapesti Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézetének és Múzeumának főigazgató–helyettese élvezetes előadásában kifejtette: amit a magyar társadalom megújításában Kazinczy Ferenc „csak” a nyelvújítás által tudott elérni, azt a munkát vitte tovább legkisebb gyermeke, Kazinczy Lajos, attól sem megrettenve, ha a célért fegyvert kellett fognia, sőt, életét is áldoznia. Bár 1849 október 6.–a (és 25.–e – a szerz.megj.) gyásznap a magyar történelemben, utána egy olyan „néma ellenállás” indult, mely az 1867–es kiegyezésben jórészt kiteljesítette a korábbi vágyakat, és ez tartott is 1918–ig, részletezte Kedves Gyula.
Deák Ferenc Váradra
A Krajczáros Alapítvány emlékműve a nagyváradi Pro Liberta Egyesület közvetítésével került Érsemjénbe. Utóbbi elnöke, Sárközi Sándor beszédében reményét fejezte ki, hogy a Krajczáros támogatásával egy Deák Ferenc–szobor kerülhet majd Nagyváradra. A „haza bölcsére” azért lenne szükség mert – mint fogalmazott – „forradalmáraink vannak, de bölcsesség híjjával találtatnak”. A későbbiekben Kocsár István korabeli katonadalokat énekelt, Szabó Imre és Sütő Szabolcs szavalt, majd a Kazinczy Ferenc Általános Iskola diákjainak zenés–verses összeállítását, és az Ezüstperje néptánccsoport előadását láttuk. Utóbbiak dramatizálva adták elő a korabeli eseményeket tánccal (kalotaszegi legényessel és ördöngősfüzesi ritka magyarral) fűszerezve. A koszorúzást követően a vendégek meglátogathatták az emlékházat, majd ebéddel várták őket a házigazdák. erdon.ro

2010. november 6.

A kolozsvári Polis Kiadó a könyvvásáron
Dávid Gyula, a kiadó vezetője nyilatkozik lapunknak: – Az idei könyvvásárra a következő kiadványokkal jelentkezünk: Csőgör Lajos börtönévei (1949-1955).Összeállította és a bevezeté visszaemlékezést írta Csőgör István. Benkő Samu kíséré tanulmányával, DVD-melléklettel. Csőgör Lajos professzor, a Bolyai Tudományegyetem első rektora, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet professzora, a második világháború utáni évek romániai magyar közéletének kimagasló személyisége 1949-1955 között egy utólag meghozott adminisztratív ítélet következményeként, majd egy hazaárulási per vádlottjaként hat évet töltött különböző romániai börtönökben. 1994- ben készült vele az a nagyszabású videointerjú, amelyből a börtönéveit visszaidéző, mintegy két órát kitevő rész olvasható ebben a kötetben (és tekinthető meg a mellékelt DVD-lemezen). A kötet végén néhány alapdokumentum fakszimilében is megtalálható.
Másik könyvünk bizonyára nagy sikernek örvend majd. Az Estharangok. Dsida Jenő vallásos versei Deák Ferenc grafikáival jelent meg. Dsida Jenő költészetének egyik meghatározó témája a hit, a valláshoz és annak örök értékeihez való kötődés. Éteri és mégis emberi ez a viszony az Örökkévalóval, s közöttünk való létének földi jelképeivel: a templommal, a harangzúgással, a szentekkel, akik egyfajta hidat képeznek számunkra a Feléje való törekedésünkben. Jelen kötetben Dsida 38 verse olvasható, ezek közül került ki az a 19, amelyek a grafikust a gondolatokat kifejező alkotásokra ihlették. A kivételes gonddal készült kötettel a Polis Könyvkiadó a 75 éves Deák Ferencet is köszöntötte. Lőrinczi László: Az alázat ünnepei című, válogatott műfordításokat tartalmazó könyve kétnyelvű kiadás. Egy gazdag és termékeny műfordítói pálya "névjegykártyája" ez a kötet, amelyben a ma kilencvenkettedik éves, Szardínia szigetén élő szerző tizenegy költőt szólaltat meg magyarul: olaszokat, franciákat, angolokat, spanyolokat, románokat, versenyre kelve nemegyszer ismert és elismert költő- műfordítótársakkal. A kötetben Giacomo Leopardi, Giuseppe Ungaretti, Salvatore Quasimodo, Filippo Tomasso Marinetti, Cesare Pavese, Guillaume Apollinaire, T. S. Eliot, Edgar Allan Poe, Federico Garcia Lorca, Tudor Arghezi és Mihai Eminescu eredeti költeményeit is megtalálja az olvasó. A kötetet Soó Zöld Margit négy grafikája gazdagítja. Az én vándorlásom. Horváth István emlékezete. Szerkesztette Nagy Pál. Egy évvel ezelőtt emlékezett meg írótársadalmunk Horváth István születésének centenáriumáról. Magyarózdon született és 1977-ben Kolozsváron hunyt el, tragikus körülmények között. "A paraszti mikrokozmosz mélyrétegeinek súlyos örökségével indult el" – írja róla Nagy Pál –, dél-erdélyi falujából, menekültként, s "a népi ihletettség tiszta forrásaitól félre nem kanyarodva, változó világunk sokasodó, bonyolult jelenségeit" megértve és költőileg birtokba véve vált a 20. századi magyar irodalomban méltán számon tartott költővé, elbeszélővé és múltba tűnő faluja százados értékeinek monografikus megörökítőjévé. A kötet – gazdag képanyaggal – életét és írói pályáját eleveníti fel esszéken, kritikákon és kortárs visszaemlékezéseken keresztül. Cseke Gábor: Szerpentin vándora című könyve "szigorúan válogatott verseket" tartalmaz, melyeket a költő 1967 és 2010 között írt. Cseke Gábor tavaly megjelent önéletrajzi vallomása, a Jelentések magamról tanúsította már, hogy a szerző kegyetlenül szigorú tud lenni önmagához. Mostani könyvében több mint 40 év költői termését teszi hasonlóan szigorú mérlegre. Ennek az önvizsgálatnak az eredménye a mostani karcsú kötet, amelyet a Szürke rímek című ciklus zár (illetve annak a 199-ből "életre ítélt" 80 darabja). "Legyen a Szerpentin vándora – írja ő maga a bevezető ajánlásban – eddigi költői tévelygéseim felvállalt summája. Igaz, a többit is én magam írtam, nem tagadom meg őket, de már nem kérkednék velük." Egyed Péter: Szellem és környezet című kötete filozófiai esszék és tanulmányok gyűjteménye. A szerző, a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem filozófiaprofesszora 2003 óta írott esszéit, tanulmányait foglalta be ebbe a kötetbe. "A könyv – írja ő maga – négy nagy szerkezeti egységre tagolódik, amelyekben megjelenik az alapfilozófiai kutatás, az emberrel és a (biztonságos vagy szétesett) világával kapcsolatos tematika, a szabadság (ezúttal főleg a belső dimenzió felől) és a liberalizmus kérdésköre, végül pedig a magyar filozófia problémái." Álláspontja szerint – N. Abbagnano véleményét osztva – "a filozófiatörténet értelme nem önmagában van, szellemi haszna az, ha a legnagyobbak érveit és gondolkodásmódját megértve, azokat a mi gondolkodásunk elemeiként is hasznosítani tudjuk."
Az utóbbi öt kötetet november 11-én, csütörtökön 17 órakor, a Bolyai téri unitárius egyházközség felújított tanácstermében mutatja be Gálfalvi Zsolt és Dávid Gyula. A jelen lévő szerzők a bemutató keretében dedikálnak. Csőgör Lajos börtönemlékezéseinek könyvét 12-én, pénteken 18 órakor a Kultúrpalota nagytermében, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvos- és Gyógyszerészettudományi Szakosztályának emlékülése keretében mutatja be dr. Feszt György.
(bölöni) Népújság (Marosvásárhely)

2010. november 8.

Kitüntették a Krónikát a felsőoktatás kiépítésének szorgalmazásáért
Noha hosszú út vezet a teljes értékű, az autonómia szellemében megszervezendő romániai magyar egyetemi hálózat kiépítéséhez, az erdélyi magyar közösség nem adhatja alább ennél az igénynél – jelentette ki Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke tegnap Kolozsváron a Báthory-díjak átadása alkalmából rendezett ünnepségen.
Az elismerést a Bolyai Kezdeményező Bizottság javaslatára az EMNT oktatási szakbizottsága 2005-től adományozza olyan személyiségnek vagy szervezetnek, akik az adott évben vagy a megelőző időszakban a legtöbbet tették a romániai, állami finanszírozású magyar felsőoktatás érdekében.
A korábbi évekhez hasonlóan idén is tizenhat Báthory-díjat osztottak ki: kitüntették Antal András nyugalmazott agronómus professzort, Ádám Valériánt, a Marosvásárhelyi Orvosképzésért Alapítvány ügyvivőjét, Deák Ernőt, a Nyugat-európai Magyar Szervezetek Szövetségének elnökét, a Duna Televíziót, az erdely.ma hírportált, Koszorús Ferencet, az American Hungarian Federation elnökét, a Kossuth Rádió Határok nélkül műsorát, a Krónikát, az MTV Kárpát Expressz műsorát, Smaranda Enachét, a Pro Europa Liga elnökét, Székely Leventét, a Genfi Magyar Misszió első beosztottját, Szilágyi Zsolt egykori RMDSZ-es parlamenti képviselőt, Szőcs Géza költőt, Vincze László újságírót, Wanek Ferencet, a Bolyai Társaság egykori elnökét és Zsembery Ferenc mérnök-vállalkozót.
Tőkés László felhívta a figyelmet arra, hogy az alkotmánybíróság által megakasztott, a kisebbségi oktatás számára számos kedvező előírást tartalmazó román oktatási törvény ellen bukaresti politikusok, sőt Andrei Marga, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektora hisztérikus támadást indított, az EP alelnöke ugyanakkor olcsó engedménynek, porhintésnek nevezte, hogy a BBTE főépületében nemrég elhelyezték a Bolyai Egyetem öt egykori magyar rektorának arcmását, miközben a Ferencz József Tudományegyetem professzorainak, rektorainak domborművei hiányoznak a gyűjteményből.
Hantz Péter, a BKB alelnöke – akit egykor a magyar táblák elhelyezése miatt távolítottak el a BBTE-ről – „bizalombitorlóknak” nevezte az erdélyi magyar politika és akadémiai élet ama képviselőit, akik szerinte a „tanult tehetetlenség” állapotában mellőzik a magyar felsőoktatás ügyének előmozdítását. Szőcs Géza költő a díjátadáson felidézte, hogy a román állambiztonsági szervek által üldözött Ellenpontok című szamizdat kiadványban már 1984-ben felvetette a magyar egyetem ügyét, 1985-ben írt emlékiratában pedig szembesítette az anyanyelvű oktatáshoz való jogot papíron biztosító akkori román alkotmányt az ezzel ellentétes valósággal.
Közölte, az Orbán-kormány kultúráért felelős államtitkáraként kiemelt céljának tekinti bevinni a köztudatba Kolozsvár jelentős szellemi értékeit, például megjelölni a kincses város nagyjainak elfeledett szülőhelyét. Szőcs Géza konkrét ígéretet tett arra, hogy 2012-ben szobrot emelnek a kincses városban Végh Sándor hegedűművésznek, karnagynak, a 20. század egyik legnagyobb, 1997-ben elhunyt zenei előadóművészének, akinek tiszteletére nemzetközi vonósnégyesversenyt is tervez. Krónika (Kolozsvár)

2010. november 11.

Szobor a NAC tiszteletére Nagyváradon
Felavatták Nagyváradon a száz éve alapított Nagyváradi Atlétikai Club (NAC) labdarúgócsapat emlékére emelt szobrot. Története során a NAC egyedülálló módon megnyerte a magyar és a román futballbajnokságot is. A szobrot az RMDSZ Bihar megyei szervezete állította a nagyváradi Bratianu-parkban (korábban Bunyitay-liget) azon a helyen, ahol 1910. július 31-én a NAC első hivatalos mérkőzését játszotta a Kolozsvári Vasutas Sport Club (KVSC) ellen. A műkő talapzaton álló, két labdarúgót ábrázoló, 210 centiméter magas bronzszobor a marosvásárhelyi származású Deák Árpád alkotása. Népújság (Marosvásárhely)

2010. november 11.

Csaba királyfi szobrát avatják
Nyárádszeredában szombaton, november 13-án kerül sor a Csaba királyfi-szobor avatóünnepségére. A rendezvény a marossárpataki Mátyás huszárcsapat toborzójával kezdődik reggel 8 órakor, amit ősi harcászati bemutató követ. A szoboravató ünnepély 10 órakor kezdődik, köszöntő beszédek, ünnepi felszólalások, méltató beszédek hangzanak el, alkalmi műsorra, majd koszorúzásra kerül sor. A rendezvényre meghívták dr. Kövér Lászlót, a magyar Országgyűlés elnökét, aki a program szerint avatóbeszédet mond. 13 órától a Székely Nemzeti Tanács Állandó Bizottságának ülését tartják, amit Csáky Zoltán A Jóisten politikája című könyvének valamint Egyed Ákos Kik a székelyek? című portréfilmjének bemutatója követ. Az este 7 órától kezdődő koncertet megelőzően a Bocskai István Középiskola Aranycsapatának méltatása hangzik el, illetve díjazzák a Deák Farkas Általános Iskola országos tantárgyversenyeken kimagasló eredményeket elért kisdiákjait. Népújság (Marosvásárhely)

2010. november 13.

Megjelent a Hunyad Megyei Hírmondó
Vajdahunyad
A közéleti havilap októberi száma kissé megkésve, november első napjaiban jelent meg.
A lapszám első oldalon emlékezik meg az október 6-i ünnepségekről. Olvashatunk arról az eseményről, amelyet a vajdahunyadi Várban tartottak, felléptek a vajdahunyadi 6-os Számú Általános Iskola diákjai, valamint a dévai Téglás Gábor Iskola tanulói. Brádon, ahol alig kétszáz magyar él, szintén megemlékeztek az ünnepről – írja Baráth Árpád. Mátyus Enikő a lupényi ünnepségről számol be. A 125 éves EMKÉ-ről ír Schreiber István helytörténész. Másik cikkében az említett szerző Bethlen Gábor Erdély fejedelme tiszteletére tartott ünnepségekről ír, amelyeket Déván, Vajdahunyadon és Marosillyén tartottak a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság szervezésében. További írásában pedig arról olvashatunk, hogyan lehetne megmenteni a közel két évszázados piski Fogadót, amely a Sztrigy partján épült Ópiskinél. Deák Levente jogi tanáccsal szolgál a tulajdon átruházási jövedelemadó kiszámításáról, Csatlós Erzsébet pedig a bor és a szőlő egészségvédő hatásáról értekezik. Olvashatunk továbbá a gyógyszerek helyes használatáról.
A dévai református templom 100 éves jubileumáról írott cikk szintén helyet kap a lapban, László Gergely Pál pedig az október 24-i ünnepségről cikkez. Ugyanakkor a lap a Hunyad vármegye 1910. október 30-i számából idézi az 1910. október 23-i felszentelési ünnep mozzanatait, Kun Árpád nyugalmazott lelkipásztor pedig a lélek csendjéről ír. Benedekfy Dávid arról számol be, hogy Lupényban Magyar Házat avattak, Csatlós Erzsébet a dévai szüreti bálról cikkez. Tudomást szerezhetünk továbbá arról is, hogy Vajdahunyadon magyar nyelvű helységnévtáblát helyeznek ki. László Gergely Pál ezúttal is morfondírozik, Kun Árpád Bemutatjuk templomainkat sorozatában pedig a Déva telepi Szent Antal katolikus templom rövid történetét ismerteti. Végül László Anna magyartanár római útijegyzeteibe is bepillanthatunk. Az újságot Kun Gazda Gergely állította ösze és megjelenését a Communitas Alapítvány támogatta.
Kun Árpád, Szabadság (Kolozsvár)

2010. november 25.

Fejedelmi Nap a Lorántffy Zsuzsanna Gimnáziumban
Nagyvárad – Bethlen Gábor születésének 430 évfordulóját ünnepelték ma a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna református gimnáziumban. Koszorúzás és különféle programok zajlottak a Fejedelmi Napon.
Szabó Zsuzsa iskolaigazgató vezetésével vonultak ki a végzős diákok Bethlen Gábor szobrához, a Petőfi parkba, ahol Kövendi István iskolalelkész szólt néhány szót az egybegyültekhez. Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájából parafrazálva mondta el: a fejedelem nem azt csinálta, amit szeretett volna, hanemazt, amit kellett, s így sikerült felvirágoztassa Erdélyt. Később a jelenlévők koszorút helyeztek el a szobornál.
Utódainak épített
Az ünnepség egy órával később, az iskola dísztermében folytatódott, ahol Jakó Sándor Zsigmond, az Érmelléki Egyházmegye ifjúsági előadója szólt a fejedelem életéről. Elmondta többek között: a fejedelem több mint harmincszor olvasta el elejétől a végéig a bibliát és hadi útjaira mindig szekérnyi könyvet vitt magával. Két fejedelmet is a trónra juttatott, mielőtt ő maga uralkodóvá vált volna, s „megpróbált úgy lavírozni a politikában, hogy Erdélyt, mely valóságos ék volt a Habsburg és a török birodalom között, felvirágoztassa. Nem sikerült újraegyesítenie a Nagy Magyarországot, és tudta, hogy ha az egyik nagybirodalmat nem szűnteti meg, előbb utóbb a kettő felörli Erdélyt – ám ez utóbbi tervében sem járt sikerrel. Három hadjáratot vezetett II.Ferdinand ellen, s mint elhangzott, Gyulafehérváron építette ki a fényűző fejedelmi központot; gimnáziumot hozott létre, melyet akadémiai szintre emelt, külöföldi tanárokat hívott meg, a tehetséges jobbágy gyerekeket segítette. „Nem önmagának, hanem utódainak építette az országot. Uralkodása Erdély aranykora volt” – hangzott el.
Takács Zoltán történelemtanár előadása következett Lorántffy Zsuzsannáról. Mint elhangzott, I. Rákóczi György fejedelem felesége ugyanannyira volt erős jellemű és sziklaszilárd hitű, mint amennyire törékeny és alázatos. Az előadást követően az V-VIII osztályosok moldvai táncokat adtak elő Forgács Zsombor tánctanár vezetésével, majd a középiskola kórusának előadása következett. Kozma Mária énektanár vezényelt, s közreműködött Balogh Hanna XII. osztályos tanuló.
Jelenetek
Az ünnepség előadással folytatódott: a diákok, akiket János Szatmári Ildikó, Deák Szebeni Imola és Lugosi Enikő magyartanárok készítettek fel, Móricz Zsigmond trilógiájának alapján adtak elő jeleneteket a fejedelem életéből. A narrátor többek között Jókainak a fejedelemmel kapcsolatos gondolatait, valamint Móricz Zsigmondnak a Nyugatban megjelent, Bethlen Gáborról szóló írását elevenítette fel. erdon.ro

2010. november 27.

Zászló, mint bizonyíték
Néhány éve a városvezetésnek az a „korszakalkotó” ötlete támadt, hogy a Főtért át kell alakítani, úgymond élettel kell megtölteni. Mint például Nagyszebenben. Vagyis bokrostól, fástól, mindenestől föl kell számolni a virágágyásokat, helyüket le kell kövezni, ahol azután ilyen-olyan rendezvényeket lehet majd tartani. Hiába ellenezte ezt az ostobaságot a város értelmes része, a tervet megvalósították. Szerencsére a Szent Mihály-templomot övező templomkerthez, az egykori temetőhöz nem nyúltak. Nem nyúlhattak, mert az egyházi tulajdon. Bár egyes tervek ezt is a lehető legkisebbre akarták zsugorítani.
Két és fél évvel ezelőtt, a munkálatok megkezdésekor támadt feszültséget valamelyest oldotta az, hogy a messze földön ismertté vált „polgármesternek” a Mátyás király szobor két oldalánál felállított három-három, tizenhat méteres zászlórudat is eltávolították. Ezeken „természetesen” a nemzeti zászló lengedezett, s ráadásként a két rúd között háromszögű, nemzetiszín zászlókból álló füzér függött a nagy király feje fölött.
A puszta tér most ott terpeszkedik nagy szürkén a templomtól délre. Annyi „haszon” van belőle - az is a városházának -, hogy egyik sarkában ősztől tavaszig műjégpályát működtetnek. A pálya megnyitásakor egy ideig baj van a korcsolyázókat szórakoztató hangos zenével, mert ez a templomba is behallszik. A felháborodás nyomán azután lehalkítják a muzsikaszót. Valószínűleg most is ez lesz a sorrend.
Az átalakítás tervében nem szerepelt a zászlórudak visszaállítása. Már meg is feledkeztünk róluk, mikor a városháza egyszerre csak bejelentette, zászlórudak márpedig lesznek. Mert feltétlenül lenniük kell a Főtéren. Képzeljük el, mi lenne nélkülük szegény térből. Illetékesék előbb a Mátyás-szobor elé akarták állítani, hadd gyönyörködjék a nagy király a zászlók lengedezésében. Az ötletet elvetették, de a tér nem maradt zászlórudak nélkül. Még mit nem. Lázas töprengés után aztán a tér délnyugati sarkában állítottak föl három rudat. Na de „vigasztalódhatunk”, mert csak kilenc métereseket. Arról volt szó, hogy egy nemzeti szín, egy EU és egy atlanti szövetségi zászló leng rajtuk. Utóbbi végül elmaradt – elvégre ez nem katonai létesítmény. De akkor mi legyen helyette? Na, mi? Hát persze, hogy nemzeti. Ebből a sok is kevés. És azóta ez a három lengedez, feltéve, hogy legalább szellő fújdogál.
Nem messze, a Bocskai (A. Iancu) téren, a katonaszobor – s hogy a jövendő lelkészek ne feledjék, hol is élnek, egyben a Protestáns Teológia – előtt már van egy országzászló. A biztonság kedvéért azonban a tér másik, déli felén is felállítottak egyet az Avram Iancu szobra elé, nehogy az ott sétálóknak hiányérzetük támadjon.
1990 előtt, mikor a román pártvezetés a Nyugat megnyerése érdekében „bátran” szembefordult a szovjetekkel, sok vicc kelt szárnyra. Mint ez: Díszszemlére sorakoznak a katonák. Az amerikaiaknál egy katona, egy rakéta. A szovjeteknél ugyanígy. Franciáknál, briteknél egy katona, egy repülőgép. A németeknél egy katona, egy harckocsi. A románoknál egy katona, egy nemzeti zászló. Kérdik a román parancsnoktól, mire jó a sok zászló? Hát, mondja, arra, hogy lássuk, merről fúj a szél.
Fontos tehát errefelé ez a szerszám. A „széljárás” jelzésén túl, sőt előtte, nemzeti „tudaterősítő”. Az 1989 utáni események ezt igazolják. Az addig úgy-ahogy féken tartott soviniszta szellemet kiszabadították a palackból. Fő zászlóvivője a Román Nemzeti Egységpárt volt, majd a Nagy-Románia Párt lett. De a többi párt sem akart lemaradni. 1992-ben megválasztott „polgármesterünk” tizenkét évig zászlóerdőbe, nemzetiszínbe borította a város utcáit, tereit. Ilyen színűre festette a köztéri padokat, kerítéseket, játszóterek játékait, utcai szemetesládákat. Ilyen színű villanykörte-füzérekkel nemzetiesítette a főbb utcákat. Nemzetiszín golyóstollal „kedveskedett” az önkormányzati tanácsosoknak, a városháza tisztviselőinek. Sőt, részükre nemzetiszín egyenruhát szándékozott készíttetni. Ráadásul ilyen színekre akarta pingáltatni a városházát, hogy „a szemnyugtató színek alapján bárki könnyen rátaláljon”.
Ügyködéséért „világhíres” lett, s ezzel büszkélkedett is. Amikor a parkolást akadályozó járdaszéli rudakat is nemzetiszínűre festtette, olyan „sikere” támadt, hogy csodát látni baszkföldi lap is ideküldte a tudósítóját. Nem sokkal bukása előtt egy külföldi újságíró megkérdezte tőle, nem vette észre, hogy a sok zászlótól úgy néz ki a város, mintha a román hadsereg a tegnap szállta volna meg?
A mondás szerint egy bolond százat csinál: a lobogózás hóbortjában számtalan település kelt versenyre városunkkal.
A 2004. évi helyhatósági választások után az új tanács és polgármester megritkíttatta a zászlóerdőt, átfesttette a köztéri padokat, szemetesládákat. De a Funar főterévé lett Bocskai téren, Avram Iancu szobra körül, s a közeli Szent György-laktanya előtt valamennyi maradt. Nehogy a hadsereg megsértődjék. Amikor az ország az Észak-atlanti Szövetség tagja lett, a város- és megyeházára, több középületre a nemzetiszínű mellé kitűzték a NATO-zászlót is.
Fura színfoltjai történetünknek a templomok. Funar és a kormány az akkor is súlyos gazdasági helyzetben odaadóan támogatta a már-már nemzetinek minősített görögkeleti, ortodox egyházat. Ennek köszönhetően tucatnyi templomuk épült a városban. Amint felhúzták a falakat, nyomban kitűzték a nemzeti zászlót. Érdekes szokás. Számunkra. Mert a magyar lobogót csak kivételes ünnepkor, mint például 1940. augusztus 30-a, a második bécsi döntés után tűzték ki a visszatért észak-erdélyi települések magyar templomaira.
De a görög katolikusok sem akarnak lemaradni, ők is kitűzték templomaikra a nemzeti lobogót. Arra a kevésre, amit 1989 után visszakaptak, visszavettek. Mint például a makacskodó görögkeleti testvéreiktől rohammal bevett Deák Ferenc utcai, 1924-ig római katolikus, minorita templomra. Rómával egyesültekként azonban a pápai sárga-fehérről sem feledkeztek meg.
Még Funar idején, az országnak az atlanti szövetségbe való felvétele előtt, a tagországok hadseregeinek képviselői Kolozsvárt tanácskoztak. Ez alkalommal a Bocskai (Avram Iancu) téren annyi zászlórudat állítottak, zászlót vontak fel, ahány tagországa van a szövetségnek. A találkozó után azonban őpolgármestersége, nehogy csorba essék a becsületén, valamennyit románra cseréltette.
2005-ben, majd 2006-ban, miután számítani lehetett arra, hogy Románia az Európai Unió tagja lesz, mind több középületen jelent meg a csillagos kék lobogó. 2007. január 1-je után a fő utcákon minden második villanyfán is.
A figyelmesebb szemlélő észreveheti, hogy noha előírás szerint az EU-zászlónak valamennyi középületen ott kell lennie, sok helyütt nincs. Románia ugye nem Magyarország, ahol 2004. május elsején, az EU-ba való felvétel napján, a határállomásokon bevonták a magyar zászlót, és csak jókora közfelháborodás után tűzték ki újból.
De ne feledjük, hogy noha Funar már hat éve nem a város polgármestere, s a két évvel ezelőtti parlamenti választásokon a szenátusból is kipottyant, „nagynemzeti” szelleme ma is belengi a várost. Talán ennek tulajdonítható, hogy a Tartományi Vasút-igazgatóság épületén egy nyeszlett EU-zászló mellett mintegy másfél tucat nemzeti díszeleg. A Szent György-laktanyán és a hadsereg más épületein, mint a tiszti szálloda, sem NATO-, sem EU-lobogó nem lengedez. Ezek az intézmények talán egyiknek sem tagjai?
A főtéri magyar főkonzulátus homlokzatára megnyitásakor természetesen kitűzték a címeres magyar zászlót. Funar hiába prüszkölt, hogy ez Nagy-Magyarország zászlaja, hiába vétette le embereivel, mert csak ott maradt. Mit tett erre őkelme? A konzulátussal szomszédos két épület homlokzatára, hogy „többségben legyenek”, kitűzetett négy román zászlót! Noha bukása óta hat év telt el, az egyik most is odafönn, az eresz alatt árválkodik.
A rendőrség épületén sincs EU-zászló. A Hadsereg házának nevezett, most ismét Tiszti kaszinó bejárata fölött ugyan ott van, de a tetején, akár a Szent György-laktanyán, csak egy hatalmas piros-sárga-kéket lenget a szél. Akár a Szent György (Béke) téri Diákművelődési Házon. És a Dózsa György utcai Központi Áruház előtt.
És mit ad Isten, az említett Bocskai téri zászlórudakon egy idő után változás, sőt visszaváltozás következett be. A Traian Băsescu felfüggesztése körüli hajcihőben az őt támogató, őrjöngő tüntetés előtt, a nagy nemzeti felbuzdulásban valamennyi EU-zászlót nemzetire cserélték. Utóbb a nagy mellől is bevonták a csillagos kéket. Bukarestben a rendőrtiszti iskola bejárata előtti sétány két oldalán nemzetiszín zászlók sorfala fogadja a diákokat.
Rendes helyek fővárosában, az országház előtti oszlopra ünnepeken felvonják az országzászlót. Kolozsvárt három helyt is ott áll magas rúdján az országzászló. Inkább több legyen, mint kevesebb – így az illetékesek. Egyiket sem kell felvonni, mert állandóan ott vannak a magasban.
Mire jó ez a sok zászló, azon- kívül, hogy azt a látszatot keltik, mintha minden nap ünnep lenne, illetve, hogy zászló-országgá teszik ezt a jobb sorsra érdemes országot? Ebben a cifranyomorúság gazdasági válságban először is a fölösleges kiadást növelik, másodszor pedig időnként ki kell cserélni őket, mert a sok lobogásban kifakulnak, elrongyolódnak. De ez láthatólag nem hatja meg a pénz kezelőit. Ha nincs, hát kölcsönkérünk…
Nos, rövid fejtörés után megvilágosodhatunk, egyetlen értelme van a nagy lobogtatásnak: a perdöntő bizonyíték, a helynevek hiányában, ezzel a színes látványossággal akarják bizonyítani a bizonyíthatatlan dák–román folytonossági mítoszt.
ASZTALOS LAJOS, Szabadság (Kolozsvár)

2010. december 16.

Horváth István emlékezete
A fáradhatatlan irodalomtörténész, Nagy Pál szerkesztésében jelent meg a költő, író Horváth István életművét méltatók egy csoportjának írása, illetve Horváth István prózai, lírai műveiből válogatás.
A szerkesztő rendezni akarja közös dolgainkat, immár a szocialista realizmus árnyékából kilépve. 1909-ben született az író, költő Magyarózdon szegényparaszt családban. A cselédsors kérlelhetetlenül megkínozta a családot, akár a nemzet kétharmadát.
"...minél többet tudtam, annál inkább láttam a paraszti sors tarthatatlanságát, és kiáltó szó akartam lenni: a parasztság kiáltó szava".
Az író fölmérte a vállalkozás minden terhét, 1940-ben elindult a Magyarországhoz visszakerült erdélyi részbe, hogy tanulhasson. Első írásait Jékely Zoltán gondozta, a Pásztortűz adta le legelébb azokat. Követte az Erdélyi Helikon, a Termés, Híd, Forrás. Nem volt példátlan a sorsa, a nyomorúsága sem, hiszen napszámoskodott, szolgált, altiszt volt — kortársa a hasonló sorsú Veres Péternek, Sértő Kálmánnak, Sinka Istvánnak... A párt, mármint a kommunista, aztán annak aktivista irodalmárai, kritikusai hamar kioktatták, hogyan kell az ő módjuk szerint a parasztságot megváltani. Horváth István is beállott a sorba, ha nem is úgy, mint sokan mások. Ha vallott a műanyagrealizmus mellett, legtöbbször fenntartásokkal tette, mindig kihangsúlyozva és hittel hangsúlyozva a nép, a nyomorúság állapotát. Székely János egész tanulmányt közölt 1961-ben Horváth Istvánról — jelen van e gyűjteményben is —, és a szigorúan is óvatos szerkesztő, költő kíméletesen megmagyarázza, hol vét, hol igénytelen Horváth, hol emelkedik ihletetten költői magasságba, hol sikkad el a gondolatiság, hol kattog az üresjárat. Olyan szerzők vallatják az életművet, mint Cseke Péter, Gaál Gábor, a kérlelhetetlen kommunista főszerkesztő, aki még Arany Jánost és a Toldiját is kikezdte, aztán Szabó T. Attila, Deák Tamás, Sütő és Mózes Attila, Czine Mihály, Görömbei András, Dávid Gyula. Sosem volt közömbös Horváth iránt a kortárs irodalom, és nem csupán azért, mert a legmélyebbről tört föl, maga is jelenséggé vált. Tanulmányában Deák Tamás a tőle megszokott szigorral mutat rá: igenis gyökértelen Horváth István, hiába mutogatják egynémely kritikusok az elhagyott gyökereket. A tudós, nyelvész Szabó T. Attila elemzi értő módon Horváth István hatalmas szociográfiáját, a Magyarózdi toronyalja című monumentális művet, melyet évtizedeken át írt, gyűjtögetve a maradékot a falu süllyedő kultúrájából.
Ízeket kapunk a családi levelezésből, hátborzongást is azokkal együtt. Háborúk, aztán szocializmus. A háborút még kiheverte a maradék nép, a szocializmus szétverte a hagyományrendszert, de azt aztán módszeresen tevé.
Illesse tisztelet a szekustiszt által halálra gázolt író emlékét és hagyatékát, s nem kevésbé a kilencven felé szorgalmaskodó Nagy Pált ezért a könyvért!
Czegő Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. január 13.

Átvehetők a tiszteletpéldányok
A Kovászna Megye Tanácsa, Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatala és az RMDSZ Háromszéki Szervezete újévi ajándékaként a Háromszéki nekigyürkőzés című kötet szerzői a sepsiszentgyörgyi Charta Könyvkiadó Gábor Áron utca 14. szám alatti székhelyén átvehetik a közel négyszáz oldalas kiadvány egy-egy kötetét.
A könyv írásainak szerzői és jelentősebb interjúalanyai a megjelenés sorrendjében: Simó Erzsébet, Ferencz Éva, Tankó Vilmos, Váncsa Árpád, Bedő Zoltán, Benkő Levente, Bogdán László, Karácsony Éva, Zsigmond Győző, Gazda József, Bodor János, Zsuffa Zoltán, Józsa Lajos, Kala Sándor, dr. Nagy Lajos, Gazda Zoltán, Tompa Ernő, Mózes László, Áros Károly, Gajzágó Márton, Bede Erika, B. Kovács András, Magyari Lajos, Puskás Attila, Fodor Pál, Torma Sándor, Iochom István, Orbán Árpád, Veszeli Lajos, Király Károly, Deák Vilma, dr. Demeter János, Kányádi Mihály, Vargha György, Forró Eszter, Kónya Ádám, Albert Levente, Márton Árpád, Gazda Árpád, Benedek Zsolt, Kiss Jenő, Nyisztor Tinka, Jakab Mihály, Czoppelt Júlia, Kovács Márta, Máthé Ferenc, Jancsó Katalin. Az időközben elhunyt szerzők tiszteletpéldányát a hozzátartozók vehetik át. A kötet szerkesztője elnézést kér mindazoktól a szerzőktől, akik írásai és visszaemlékezései terjedelmi okok miatt az 1990-es év eseményeiből (1990. január 1.—május 20.) kimaradtak. Amennyiben a második kötet szerkesztéséhez és kiadásához megfelelő támogatást találunk, 2011. március 15. tiszteletére az olvasó asztalára helyezhetjük az 1990. év háromszéki emléktöredékeit a februári tanügyi tüntetés, az első szabad március 15. és a májusi parlamenti választások eseményei köré súlypontozva. A Háromszéki nekigyürkőzés második kötetének kiadásával helyreigazítjuk azokat az aránytalanságokat, amelyek az 1989—90-es év rendszerváltozáshoz fűződő háromszéki eseményeit az országos sodrásból kiszorították vagy elhallgatták.
A kötet szerkesztője, Sylvester Lajos
Háromszéki nekigyürkőzés Emléktöredékek az 1989-90-es rendszerváltás napjaiból /Charta Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2010/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. január 22.

Megszavazták a Kolozs megyei kongresszusi küldötteket
Harmincketten mennek februárban Nagyváradra
Kis híján érvénytelennek nyilvánították a szavazást az RMDSZ Kolozs Megyei Képviselők Tanácsának (MKT) január 21-i ülésén, mivel egy szavazaton múlt a voksolás érvényessége. Ötvenegy személy vett részt ugyanis azon a szavazáson, amelynek tétje az volt, hogy ki lesz az a tizenhat küldött, aki majd képviseli a megyét az RMDSZ februári nagyváradi kongresszusán. Mint kiderült, az ötvenegy szavazatból egy érvénytelen volt. Székely István, az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének képviselője elmondta: ha csak 49 érvényes szavazat lett volna, a szavazást meg kellett volna ismételni. Kolozs megyéből összesen 32 küldött vesz majd részt a kongresszuson. Ebből 16-an hivatalból lesznek jelen, további 16 személyt pedig tegnap választottak ki egy 25-ös listából. A jelenleg 102 tagból álló testületből 62-en jelentek meg, ám az elnökségi tagok – az alapszabályzat értelmében – nem szavazhattak.
A Pro Iuventute Alapítvány székházában gyűlt össze tegnap a Kolozs Megyei Küldöttek Tanácsa (MKT) azért, hogy megválassza azt a 16 személyt, aki majd képviseli a megyét az RMDSZ tizedik, tisztújító kongresszusán, amelyre február végén kerül sor Nagyváradon. Mivel az elnökségi tagok nem szavazhattak, a három tagból álló szavazatszámláló bizottság – Csoma Botond, ifj. Deák Ferenc és Makkai Zsolt – 51 szavazójegyzéket „fésült át”, ebből egy érvénytelennek bizonyult.
Máté András Levente MKT-elnök elmondta, hogy a kongresszuson Kolozs megyéből összesen 32-en vesznek részt. Ebből 16-an korporatív tagok, akiket hivatalból jelöltek küldöttnek. Közéjük tartoznak, többek között, a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) tagjai: Boros János, Csoma Botond, Fekete Emőke, Kerekes Sándor, Pálffy Mózes Zoltán, László Attila, Máté András Levente, Mátis Jenő, Póka András György, Szedilek Lenke és Kötő József. Az ifjúsági szervezetek ifj. Deák Ferencet, a Szabadelvű Kör Eckstein-Kovács Pétert és Czika Tihamért, a Szociáldemokrata Platform pedig Kira Miklóst jelölte. Korporatív tagnak minősül Török Bálint, Szamosújvár alpolgármestere is.
A tegnap kiválasztott 16 személyre egy 25 nevet tartalmazó jegyzékből voksoltak a küldöttek: Vákár István (48 szavazat), Góger Ferenc (46 szavazat), Deák Ferenc (44 szavazat), Ádámosy Klára (43 szavazat), Horváth Anna (42 szavazat), Zeng János (41 szavazat), Somogyi Gyula (38 szavazat), Lőrinczi Zoltán (38 szavazat), Makkai László (37 szavazat), Balázs-Bécsi Attila (36 szavazat), Duy Erika (36 szavazat), Pálfi Károly (36 szavazat), Péntek László (36 szavazat), Péter Tünde (36 szavazat), Molnos Lajos (35 szavazat) és Okos-Rigó Dénes (35 szavazat).
Székely István, az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének a képviselője, a szavazás lebonyolítása, illetve az eredmény kihirdetése után elmondta: a választás érvényes és eredményes volt, óvást az elkövetkező 24 órában lehet leadni. Felhívta a jelenlévők figyelmét arra, ha eggyel kevesebb lett volna az érvényes szavazatok száma, azaz nem 50, hanem 49, úgy a szavazást meg kellett volna ismételni.
A szavazást megelőző elnökségi beszámolójában László Attila, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének az elnöke emlékeztette a jelenlévőket, hogy a vidéki közösségekben minél hamarabb tartsák meg a falugyűléseket, ahol szervezési, önkormányzati kérdésekről, illetve a magyar állampolgárság kedvezményes megadásáról értekezhetnek. Péter Tünde főtanfelügyelő-helyettes hangsúlyozta: a falugyűléseken ki kell emelni az iskola és a közösség együttműködésének fontosságát. Fekete Emőke megyei tanácsi alelnök szintén a vidéki ülések ütemtervéről szólt néhány szót.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

2011. január 25.

Egy alapszerződés kulisszatitkai
A külpolitikai kérdésekkel foglalkozó FP Romania című folyóirat az EU-elnökséget januártól átvevő Magyarország politikai és gazdasági helyzetéről közöl tanulmányt. Szerzői között ott találjuk Gabriel Andreescu politikust, Salamon Márton Lászlót, az Új Magyar Szó megbízott főszerkesztőjét, Deák Andrást, a Közép-Európai Egyetem kutatási igazgatóját.
A hosszas viták, huzavona nyomán megszületett román–magyar alapszerződés aláírásának kulisszatitkairól nyilatkozott Teodor Meleşcanu akkori külügyminiszter az FP Romania című folyóiratnak.
Az 1201-es ivartalanítása
Románia NATO-felvétele szempontjából igen fontos kritérium volt a szomszédaival való viszony rendezése. A gondok a Magyarországgal fenntartott kapcsolatok tekintetében jelentkeztek, ami szükségessé tette a kétoldalú alapszerződés aláírását – emlékezett vissza a bukaresti diplomácia volt vezetője a közel másfél étvizeddel ezelőtti eseményre.
A dokumentum véglegesítését elsősorban a romániai magyar kisebbség helyzete nehezítette meg a legnagyobb vitát az Európa Tanács 1201. számú ajánlása váltotta ki, „amelyre ma már senki sem emlékszik” – fejtette ki. A magyar fél ragaszkodott a kisebbségi jogokat szavatoló ajánlás szerződésbe történő beépítéséhez, Bukarest pedig azzal védekezett, hogy annak nincs kötelező jogi érvénye, így legfeljebb abba ment volna bele, hogy az ajánlást, amolyan általános iránymutatóként, lábjegyzetben szerepeltessék.
A patthelyzetet, Meleşcanu szerint, az amerikai külügyminiszterrel, Warren Christopherrel Washingtonban sorra került találkozása során sikerült feloldani, amikor is hangot adott véleményének, miszerint a román megoldás voltaképpen mind a magyar, mind a román partner igényeit kielégíthetné. A külügyminiszter nyomban felhívta magyar kollégáját, Kovács Lászlót, akivel közölte: a maga részéről „kiegyensúlyozottnak találja” Bukarest álláspontját.
Budapest végül is beadta a derekát, így a híres ajánlás, a román fél akaratának megfelelően, lábjegyzet formájában került be az alapszerződésbe. (Az interjúban nem esik szó róla, de e sorok írója jelen volt azon a bukaresti sajtótájékoztatón, amelyen Teodor Meleşcanu elégedetten jegyezte meg szó szerint a következőket: „az 1201-es ajánlást sikerült ivartalanítanunk.”)
1919 óta az első
Innen kezdve már minden zökkenőmentesen ment: a két ország illetékesei 1996 augusztusában Budapesten véglegesítették, majd parafálták a szöveget, egy hónap múlva, szeptemberben pedig Temesváron, a prefektúra épületében aláírták az alapszerződést.
Meleşcanu visszaemlékezése szerint Kovács László részéről ez alkalommal igen fontos mondat hangzott el: a budapesti diplomácia vezetője arról biztosította román partnerét, hogy sem Magyarország, sem az RMDSZ nem kíván etnikai alapú területi autonómiát kivívni, az autonómiaigény a kulturális, nyelvi és közigazgatási decentralizációs kérdésekre vonatkozik.
Az alapszerződés jelentőségét méltatva a román külügyminiszter interjújában utalt arra is, hogy az a Románia határait elismerő első román–magyar közös dokumentum volt az 1919. évi versailles-i szerződés után. Mint leszögezte, megbékélése során Bukarest és Budapest a német–francia modellt követte. A kisebbségi kérdés iránti érzékenységre való tekintettel komoly intézkedések születtek a kisebbségvédelem tekintetében, a nemzeti kisebbségek kulturális, szellemi és nyelvi identitásának megőrzése céljából.
Magyar jelmondatváltás
A kérdésre válaszolva, miszerint az alapszerződésnek szerepe volt-e abban, hogy Romániában nem ismétlődött meg a jugoszláviai helyzet, a volt román külügyminiszter határozott igennel válaszolt, leszögezve: a dokumentum aláírása nyomán „a magyarországi és romániai szélsőséges erők nem használhatták ki az etnikumközi feszültségeket arra, hogy veszedelmes irányba tereljék” az etnikumközi kapcsolatokat.
A kilencvenes években a kisebbségi kérdés Európa legérzékenyebb problémájává, a biztonságot fenyegető legfőbb veszéllyé vált, ezért az idevágó európai normák tiszteletben tartása az euroatlanti integrációs folyamat sarkalatos pontja volt. „Az alapszerződés aláírásának másik eredménye az volt, hogy az etnikumközi kapcsolatokat a konfrontáció útjáról a párbeszédére terelte. A többségi és kisebbségi lakosság közötti kapcsolatok megoldási módjával Románia ma példaként szolgálhat” – állította Meleşcanu, aki nem tagadta, hogy a dokumentum aláírását mindkét ország illetékeseinek „nehezen sikerült odahaza eladniuk”.
Romániában az alapszerződést a parlamentben nem a kormányt támogató erők, hanem az ellenzék szavazatainak köszönhetően ratifikálták. „Ha nem létezett volna a Demokrata Konvenció, ez nem is sikerült volna” – tette hozzá Meleşcanu, egyben leszögezve: az idők során Magyarország jelmondata, miszerint Románia útja a NATO és az EU felé Budapesten vezet át, örvendetesen megváltozott, és ma már így hangzik: Magyarország és Románia a Bukarest– Budapest–Brüsszel úton halad együtt az EU-ban – zárta szavait a Văcăroiu-kormány volt külügyminisztere.
B. T. Új Magyar Szó (Bukarest)

2011. január 26.

Himnuszunk, nemzeti imádságunk
A magyar kultúra napja – 2011
Ünneplő és éneklő közösség!
Annak emlékére ünnepeljük 1989 óta minden esztendőben január 22-én a Magyar Kultúra Napját, hogy Kölcsey Ferencz 1823-ban ezen a napon fejezte be a Hymnus megírását.
A kultúra szó latin eredetű. A négy igei alakot a szótárak így hozzák: coleo-colere-colui-cultum. Jelentése: művelni. Eredetileg a föld megművelésére vonatkozó fogalom volt. Az agrikultúra kifejezés földművelést jelent. Mai értelemben azonban ennél sokkal többet jelent a szó: szellemi javakban való gyarapodást, az emberi szellem pallérozását, lélek-művelést, műveltséget, legfelsőbb szinten pedig (figyelem!) kultuszt, vagyis istentiszteletet, istendicsőítést-istenimádást. Valójában a tárgyak használatától kezdve, az életmód, az önkifejezés különböző módjain át a világlátásig minden a kultúra körébe tartozik. Az 1965-ben véget ért II. vatikáni zsinat Gaudium et spes (öröm és remény) című dokumentumában, e tekintetben így fogalmaz: „...a kultúrának a személy tökéletesedését, a közösség meg az egész emberiség javát kell szolgálnia. Éppen ezért
úgy kell kiművelni a szellemet,
hogy fokozódjék benne a képesség a csodálatra, a lényeglátásra, a szemlélődésre, az önálló ítéletalkotásra, továbbá a vallási, erkölcsi és szociális érzék kifejlesztésére” (59).
Zárójelben egy kis szemléltető adalék: holnap (hétfőn) emlékezünk a katolikus nőszövetség Szentegyház utcai székházában Bajor Andor halálának 20. évfordulójára. Ő mesélte hajdanában nekem, hogy amikor egyik külföldi útja során a szentpétervári Ermitázsban megállt, majd leülve hosszasabban elidőzött Rembrandtnak a tékozló fiú visszatérését ábrázoló világhírű festménye előtt, egyszer csak nagyon elérzékenyült, könnyezni, majd valósággal zokogni kezdett, mert a művészi látvány hatására saját addigi eltékozoltnak vélt élete pergett le filmszerűen pillanatok alatt lelki szeme előtt. Vajon miért történhetett ez meg vele? Azért, és most ismét a II. vatikáni zsinat említett dokumentumából idézek, mert: „Egy műalkotás többet mondhat Istenről, mint sok elvont ismeret, világosabbá teheti az értelem számára az evangéliumi tanítást, és azt úgy képes bemutatni, mint ami hozzátartozik az élethez”(62). A festészeten túl persze gondolnunk kell itt a szobrászatra, az építészetre, a színházművészetre, zenére és nem utolsósorban az irodalomra, illetve az e területeken született kimagasló művészi alkotásokra.
Nem kétséges, hogy összmagyar kultúránknak, amelynek a határai tudvalevőleg nem azonosak Magyarország jelenlegi határaival, az egyik legtöbbre becsült szellemi terméke és felbecsülhetetlen értékű kincse sok más művészi érték mellett, a Kölcsey által írt Hymnus, amelynek
„a nemzet imádságaként”
számontartott szövegére húsz évvel később, Erkel Ferenc komponált zenét. A himnusz hallatán az „átkosban”, ha ritkán megfordulhattunk a budavári Mátyás-templomban, bizony mi is elsírtuk magunkat. A budapesti Országos Széchenyi Könyvtárban őrzött eredeti Kölcsey-kéziraton, amelyet sokan láthattak a napokban, mindössze néhány apró javítás látható, amiből szinte teljes bizonyossággal megállapítható, hogy valóságos zuhatagként ömlött szerzője tollából az ihletett szöveg, az összesen 64 verssor. És itt engedjenek meg ismét egy apróságnak tűnő, de a szöveg-pontosság szempontjából nem mellékes megjegyzést: ragaszkodjunk szigorúan szó és betű szerint a himnusz szövegéhez, s ezért nem a „hozz reá vigesztendőt”, hanem „hozz rá vigesztendőt” mondjunk, írjunk és énekeljünk – mindig. Az eredeti szöveg ugyanis így íródott. Ezt megköveteli mindannyiunktól a művészi-irodalmi alkotás iránti tisztesség és a szöveghűség.
A joggal fennköltnek minősíthető himnusz-szöveg, tartalmát és üzenetét tekintve, minden más
európai himnusztól lényegesen különbözik.
„Más” – ahogy szombaton Markó Béla az evangélikus templomban mondta. Ezen állítás igazolását egy minapi, világhálón érkezett elektronikus levélből veszem, amely ilyen jellegű összehasonlítás céljából a sok himnusz közül hármat sorol fel:
1. A német himnusz. Szövege így kezdődik: Deutschland, Deutschland über alles in der Welt – Németország, Németország a világban mindenek felett! A 2. világháború befejezése után a győztes európai hatalmak tiltakozása következtében ezt így már nem éneklik, hanem a 3. szakaszt, Haydn zenéjére.
2. A széthullott Szovjetunió himnusza. Ez a himnusz a hatalmas birodalomban soha nem létezett emberi szabadságot, s az emberiség levitézlett alakjait, Lenint és Sztálint éltette több évtizeden keresztül, s ezért menthetetlenül gyökeres változtatásra szorult. A mostani orosz himnusz mindössze 11 éves.
3. A Marseillaiseként közismert francia himnusz. Ez, mint köztudott, vérben álló harcról és fegyverbehívásról, tehát csatáról, illetve háborúról szól.
A felsoroltakkal vagy a fel nem sorolt többivel szemben a magyar himnusz senki emberfiát nem magasztal és nem is éltet: sem királyt, sem császárt, sem köztársasági elnököt, és nem is uszít senki ellen, hanem a legbuzgóbban fohászkodik a sorsunkat kezében tartó mindenható és gondviselő Istenhez, áldást kérve tőle – mind jósors, mind balsors idejére.
Közbevetésként hadd mondjam el itt megint, egy 20 évvel ezelőtti anekdotikus élményemet. Amikor nem sokkal az 1989-es romániai változások után durva támadás érte az erdélyi katolikus egyház vezetését a politikai hatalom részéről, a himnusz eléneklése miatt a gyulafehárvári székesegyházban, 1990-ben, az akkori főpásztor, néhai Bálint Lajos érsek, engem küldött le Bukarestbe, a Román Televízió székházába, hogy az akkori hétfői adásban a himnusz szövegét szószerinti román fordításban tolmácsoljam, és vele kapcsolatosan az imént említett tényeket a román nézőknek és hallgatóknak az ország nyilvánossága előtt elmondjam. És mellette persze azt is, hogy a románok részéről teljesen indokolatlanul kifogásolt himnusz-szöveg, az évszázadokon át sokszor szorongatott helyzetbe került, néha már-már a kétségbeesés szélére sodródott magyar népnek a lélek legmélyéről fakadó imádsága, s nem egyéb. Tehát fohász: Isten, áldd meg a magyart! Húsz év távolából egyfajta büszkeséggel emlékezem vissza erre a televíziós szereplésemre, mint felelősségteljes egyházi küldetésre.
Mint köztudott, a mi himnuszunk annyira kiállta a zord idők politikai és ideológiai változásait, más népek himnuszaival szemben, hogy máig sem kellett azon egy jottányit is változtatni. Pedig a kommunista Rákosi Mátyás például, az 50-es évek elején Kodály Zoltánt és Illyés Gyulát is fölkérte egy teljesen új szövegnek és egy teljesen új dallamnak a megírására-megkomponálására, ekképpen érvelvén a maga „igaza” mellett: az már még sem lehet, hogy a „dolgozó nép” himnusza, vagy bármely ünnepség, himnusz címen éppen az Isten nevével kezdődjék. Ám, Kodály és Illyés, nem voltak hajlandók a „megtisztelő” feladat vállalására. Nos, Testvérek, ilyenek voltak (tehát kiváló jellemek!) ők, és a mi többi nagyjaink is – a múltban.
És most, a kifejezetten magyar kultúra idei napja alkalmából, közülük csupán két személyt név szerint is ki kell emelnem, akiknek az emlékére idén mind az anyaországban, mind a határokon kívül – így hát nálunk Erdélyben is – évfordulós megemlékezéseket szerveznek.
Az egyik személyiség a „haza bölcse”, a nem pusztán egyéni érdekeket hajszoló politikus, hanem valóságos államférfi, a 135 éve meghalt Deák Ferenc, a passzív ellenállás politikájának volt a zászlóvivője, az 1867-es kiegyezés eszmei megteremtője. Az erdélyi katolikusok Vasárnap című hetilapjának mai számában egy kortárstörténész erről az időről így ír: „Deák Ferenc és Ferenc József császár műve gyakorlatilag a nemzeti szuverenitást sokkal inkább biztosítá mint 1526 óta bármely törvényünk. Az új eszményt most már nem egyedül a magyar kard garantálta, mint a 48-as törvényeket, amelynek ereje akkor gyöngének bizonyult, hanem a nemzet akarata mellett a dinasztia és a másik állam, Ausztria békés megegyezése”. A vérzivataros 1848–49-es szabadságharc leverése után szinte csak egyedül volt tisztában azzal, hogy nemsokára eljön a nemzetállamok kora, és Magyarországnak emiatt rendkívül ellenséges környezetben kell majd politizálnia.
Különben az alaposan meggondolkoztató bölcs szentencia is, amit sokan ismernek, tőle származik, idézem: „amit hatalom ront meg, ismét feléledhet, de amit a nemzet könnyelműsége önkényt odavet, vagy gyávasága elhanyagol, azt visszaszerezni ritkán lehet”. Mint rendkívül tömör „üzenet”, ma is időszerű és érvényes!
A másik nagy magyar személyiség, akit ugyancsak név szerint említek itt és most meg, a 200 éve született világhírű muzsikus és zeneszerző, Liszt Ferenc. Isten kegyelméből az utóbbi esztendők folyamán szerencsém volt kétszer is megfordulni bayreuthi sírjánál, ahol a mauzóleum falán a német mellett, ez az érzelmeket pozitívan sokkoló magyar felirat olvasható: „Hírhedt zenésze a világnak, bárhová juss, mindig hű rokon”.Bár sokan kétségbevonták és kétségbevonják ma is az ő magyarságát, ízig-vérig magyar volt és annak is vallotta magát! Egyik levelében szó szerint ezt írja: „Engedtessék meg nekem, hogy a magyar nyelv sajnálatos nem tudása ellenére a születésemtől a halálomig szívben és lélekben magyar maradjak, és ezért, a magyar zenei kultúrát erőteljesen szeretném támogatni”.
E gyönyörű vallomás kapcsán tegyük fel önmagunknak a lelkiismeretet vizsgáztató és mindenkitől választ is váró kérdést: ki a magyar? Illyés Gyulával adom meg a választ:az, aki vállalja! És ő, a zene világhírű Mestere, Liszt Ferenc, vállalta!
Befejezésül és tanulságul is, saját magyarságunkat illetően, fogalmazzunk meg egészen gyakorlati következtetéseket: a vérbeli származás a magyar mivolthoz egymagában nem elég, melléje tettek is kellenek. A puszta szó sem elég, bárhol és bármilyen fennkölten is hangozzék. Ugyanis: nem magyarkodni, hanem ahogy a „legnagyobb magyar”, Széchenyi fogalmaz:
„magyarosodni” kell!
Tehát: minél több nyelv- irodalom- és történelemismeretre szert tenni, a történelem leadta kemény leckékből előítélet mentesen tanulni, népi hagyományainkat és művészi értékeinket, varrottasainkat, táncainkat és dalainkat az itt fellépő kórusokhoz hasonlóan megbecsülni, továbbadni, a mai élet adta lehetőségekkel élni, tervszerűen és szorgosan építkezni! Mert nem elég például folyton-folyvást autonómiáról beszélni, azért legalább a magunk helyén és a magunk eszközeivel tenni is kell.
Sajnos, két évtizeddel a 89-es változások után még mindig azon csodálkozunk és sopánkodunk is sokszor, hogy sem az egyén, sem a közösség nem találja a maga boldogulásának az útját. Ez, higgyék el uraim és hölgyeim, sok egyéb mellett talán azért is van, mert egymásközti kapcsolatainkban elfelejtettük gyakorolni a Jézus által meghirdetett és megkívánt egyenes beszédet. Mit mondott Ő? Beszédetek legyen igen, igen vagy nem, nem, – ami ezen felül van, az az ördögtől van. Nos, mi beszélünk ugyan, néha túlságosan is sokat, de beszédünkben legtöbbször nem azt közöljük partnereinkkel-vitafeleinkkel, amit érzünk vagy amit gondolunk, hanem jól bevált formuláink segítségével, önös érdekeink erőszakos érvényesítése céljából mellébeszélünk, a felelősöket mindig másokban keressük, s ezért a gyógyító önvizsgálatra és a tényleges újjászületésre képtelenek vagyunk.
S mi a végeredmény? A tespedtség, a fojtó közöny, a nagyfokú elbizonytalanodás, a szellemi-lelki bénaság és tanácstalanság egyfelől – hazugság, önzés, demagógia, képmutatás, érzéketlenség másfelől. Egyszer már tudomásul kell vennünk, hogy pusztán a szavak szintjén nem lehet megúszni az életet, a magyar életet sem, meg kell teremtenünk és meg is kell élnünk mind egyénileg, mind közösségileg saját életünket, saját történelmünket. Csak akkor lehetünk lélekben valamelyest elégedettek és nyugodtak, ha a magunk területén megtettük a tőlünk telhetőt. Nos, innen már akkor csak egy lépés a kultúra legfelső foka, a kultusz, az istendicséret és istenimádás, amelynek keretében a „segíts magadon és az Isten is megsegít” népi bölcsesség szem előtt tartásával imára kulcsolhatjuk kezünket, s eget ostromlóan őszintén fohászkodhatunk, mégpedig a himnusz záró szavaival: „Szánd meg Isten a magyart, kit vészek hányának. Nyújts feléje védő kart tengerén kínjának. Balsors, akit régen tép, hozz rá víg esztendőt. Megbűnhödte már e nép a múltat s jövendőt”!
Isten, áldd meg a magyart!
JAKAB GÁBOR
Elhangzotta törökvágási református templomban, 2011. január 23-án. Szabadság (Kolozsvár)

2011. január 27.

Kámforrá vált emléktáblák Nagyváradon
Két emléktáblának is nyoma veszett Nagyváradon. Eltűnt a Garasos hídon nemrég felavatott emléktábla bronzból készült része, valamint Ráduly Béla dobosnak, a legendás váradi Metropol Group rockegyüttes frontemberének az emléktáblája a Vámház (ma Sucevei) utcai szülői házának faláról. Az eredeti váradi Garasos hidat 1910. december 10-én adták át. A helyébe állított új híd pilléről eltűnt a tábla. Hogy az építményre – méltó mementóként – újra emléktábla kerülhessen, több mint egy évig gyűjtött, adakozott Biharország magyar közössége Gavrucza Tibor székelyhídi református lelkipásztor szorgalmazására. Az akciónak meg is lett az eredménye: tavaly december 17-én avatták föl Deák Árpád szobrászművész alkotását. Akkor – a zord, hideg idő ellenére is – mintegy százan gyűltek össze a táblaavató ünnepség alkalmából az eredeti átkelő nevét öröklő mostani Garasos híd Szacsvay-szobor felőli oldalán. Kedden azonban megdöbbentő és szomorú hírt közölt Deák Árpád Gavrucza Tiborral: a két emléktábla (mindkettő a művész alkotása) eltűnéséről tájékoztatta a lelkészt. Gavrucza elmondta: értesítette a Bihar megyei rendőrkapitányt az ügyről, és persze írásban is tesznek feljelentést annak rendje-módja szerint. Hozzáfűzte: „Profik voltak, könnyűszerrel leszedték a csavarokkal fölhelyezett táblákat, gyorsan dolgozhattak. Ezek a domborművek egyébként műalkotásoknak számítanak, megvan az értékük. A Garasos-híd emléktábláját újból ki fogjuk öntetni – ezúttal alumíniumból, hogy ne lopják el. Szívügyem volt ez a tábla. Márványból és bronzból kombináltuk, hogy ne legyen annyira értékes, mégis eltüntették. Aztán ha az alumíniumot is lelopják, az már nem a színesfém-gyűjtő maffia számlájára lesz írható. Az is benne van a pakliban, hogy valakiket zavarnak az emléktábláink.”
A Ráduly-féle emléktáblát 2004 októberében szerelték föl a Vámház (ma Sucevei) utca 61. szám alatti ház falára a rockzenész halálának tizedik évfordulója alkalmából. A Ráduly Bélát egész alakban ábrázoló domborművön ez a felirat állt: „Itt élt a legendás Metropol Group rockzenésze, Ráduly Béla – 1948-1994”. Alatta pedig csak magyarul volt olvasható: „... Legyen a zene mindig a legnagyobb vigaszod.” E mondatba annak idején belekötött a városi tanácsülésen a nagy-romániás Mihai Drecin, amikor jóvá kellett hagyniuk a városatyáknak a tábla fölhelyezését. Azt sérelmezte, hogy ezt az egyetlenegy mondatot nem fordították le román nyelvre. A demokrata–liberális Mircea Bradu viszont támogatta az ötletet, hiszen Ráduly Béla, egykori jó barátja, a váradi művészeti élet kiemelkedő egyénisége volt. Végül a helyi tanács jóváhagyta az emléktábla-állítás tervét, meglett minden szükséges engedély hozzá.
Trifán László zenész, képzőművész közölte: értesítette muzsikustársait, a Metropol Group külföldön élő tagjait a történtekről, s majd megbeszélik, mi legyen a teendő, készíttetnek-e másik táblát, mit lépjenek az elkövetkezendőkben.
Reggeli Újság. Erdély.ma

2011. március 4.

Magyar iskolásokat bántalmaztak
Szombat reggel felbolydult a Kolozsvári Református Kollégium diákserege és tantestülete: két ittasnak tűnő férfi megvert egy kilencedikes és egy tizenkettedikes lányt, akik a szombati iskolai tevékenységre siettek. Székely Árpád igazgató kihívatta a rendőrséget, a hatóság emberei kihallgatták a sokkos állapotban levő lányokat. Hétfőn a törvényszéki orvosi intézetben vettek látleletet a két lányról, az orvos néhány napos kezelést írt elő.
„Az egyik kislányt a Farkas utcai templom közelében verték meg, míg a másikat a Szabók bástyájának közelében. A kilencedikes tanulónk több sérülést szenvedett; főleg az arcát érték az ütések, de anyagi kára is származott, hiszen leverték a szemüvegét, amelyből kiesett a lencse” – mondta el lapunknak Székely Árpád. Az igazgató a másik lány sérüléseiről is beszámolt. „A tizenkettedikes lánynak a fejét ütötték, a haját ráncigálták. Hétfőn írásos átiratot fogalmaztunk meg, amelyet eljuttattunk a csendőrségre és a közösségi rendőrségéhez, továbbá Sorin Apostu polgármesternek is írtam egy beadványt, amelyben feltártam az esetet. Az iskola növendékeinek egy része azt is látta, amint a két randalírozó egyén kiérve a Heltai (Cipariu) térre, szemetes kukákat és gépkocsikat rugdosott, rongált meg. Remélhetőleg a rendőrség elindította már a vizsgálatot, ám arról még nem értesítettek, hogy elfogták-e a tetteseket” – fűzte hozzá az intézményvezető. Az igazgató azt is tudni vélte, hogy szintén szombat reggel a Bolyai utca és a Deák Ferenc (Eroilor) utca sarkán egy mentőautó állt, amelynek orvosi személyzete egy közeli bár sérültjeit látta el. Feltételezhető, hogy a lányokat bántalmazó férfiak is ebből a bárból jöttek ki szombat reggel.
„Jó lenne, ha a közösségi rendőrség munkatársai nem csak hét közben sétálnának a város utcáin, hanem szombaton, illetve vasárnap is. Amikor a rendőrség emberei szombaton kiszálltak, mentegetőztek: csak három csapat tevékenykedik hét végén” – összegzett az igazgató.
Lapunk kedd délutáni, az ügyben a rendőrséghez intézett kérdéseire tegnapi lapzártánkig még nem érkezett válasz, így egyelőre nem tudunk beszámolni arról, hogy azonosították-e vagy sem a tetteseket, illetve indult-e bűnvádi nyomozás az ügyben.
N.-H. D.
Szabadság (Kolozsvár)

2011. március 13.

Megkoszorúzták a félixfürdői Petőfi-szobrot
Bihar megye – A Bihar megyei RMDSZ a történelmi egyházakkal közösen, közelgő nemzeti ünnepünk alkalmából hagyományteremtő szándékkal koszorúzást szervezett Petőfi Sándor nemrég felújított félixfürdői szobránál.
A Váradszentmárton községben szervezett vasárnapi ünnepi megemlékezés a premontrei római katolikus templomban kezdődött, ahol Fejes Anzelm Rudolf apátkanonok mondott szentbeszédet. A prédikáció keretében megemlékezett az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc áldozatairól és az események helyi vonatkozásairól is. Történelmi kuriózumként elhangzott, hogy a premontreiek a forradalom idején Szentmártonban, illetve Asszonyvásárán bújtatták el a forradalmárokat azért, hogy az úgynevezett Bach-rendszerben ne vonják őket felelősségre a szabadságért vívott küzdelmükért. A jelen lévő hívek közösen imádkoztak azért, hogy a rend végre visszakaphassa, a kommunizmus idején államosított tulajdonait, majd a jelen lévők többsége átment a félixfürdő területén található Petőfi szoborhoz. A hányattatott sorsú, többször is megrongált plasztikát a közelmúltban újította fel Deák Árpád nagyváradi szobrászművész. Az RMDSZ közbenjárásával sikerült megtisztítani a mindeddig méltatlanul elhanyagolt környezetét is.
Az eszmék tovább élnek
A koszorúzáson beszédet mondott Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke, aki örömét fejezte ki, hogy új helyszínnel bővült a hagyományos március 15-i megemlékezés-sorozat. Kifejtette: egy forradalmat le lehet verni, de a forradalmi eszméket megszüntetni nem lehet. Az a küzdelem, amit elődeink vívtak, azt nekünk is meg kell harcolni, csak más eszközökkel. Közös céljaink elérése érdekében pedig a békesség, szeretet és egyetértés útján kell járnunk. Fejes Anzelm Rudolf apátkanonok megáldotta a felújított szobrot, majd a jelenlévők elhelyezték a kegyelet koszorúit a szobor talapzatán. Közreműködött a Szent László Gimnázium két másodikos diákja is, végül a nemzeti imánk eléneklésével zárult a hagyományteremtő megemlékezés.
Mészáros Tímea
erdon.ro

2011. március 16.

Orbán Viktor: rabok tovább nem leszünk
Budapesten tartották március 15-i ünnepi beszédeiket a vezető politikusok. Orbán Viktor kormányfő azt mondta, a március 15-i eskü, a ,,rabok tovább nem leszünk" olyan fogadalom, amellyel 1848 óta minden magyar tartozik minden magyarnak. Az MSZP elnöke szerint alkotmányos puccs zajlik az országban, amelyet csak közös erővel lehet megakadályozni.
Az állami ünnepségsorozat reggel kezdődött a Kossuth Lajos téren, ahol katonai tiszteletadás mellett, a közjogi méltóságok jelenlétében vonták fel a Magyar Köztársaság lobogóját az 1848—49-es szabadságharc és forradalom 163. évfordulójának tiszteletére. Innen ünnepi menet indult a Magyar Nemzeti Múzeumhoz, ahol sok ezren gyűltek össze. Orbán Viktor a múzeum lépcsőjén elmondott ünnepi beszédében hangsúlyozta: a március 15-i eskühöz 163 év után is hűek vagyunk. Ehhez tartják magukat akkor is — folytatta —, amikor az új alkotmány megalkotásával megtestesítik mindazt, ami egyszerre felel meg a XXI. század kihívásainak, a magyarok ösztöneinek és a magyar szellem természetének. A miniszterelnök szerint 1848 a magyarság újkori történelmének legsikeresebb megújulását hozta el. Mint mondta, a magyarok mindig kiállnak Magyarországért, amikor a hatalom nem képes többé felelősen szólni, nem tud többé az igazság nyelvén beszélni, amikor hamis ideákat hirdet, és egyetlen igazi célja a hatalom megtartása. Szavai szerint így történt 1956-ban, 1990-ben és 2010-ben is. Szólt arról is, hogy a kommunizmus európai betörése óta a magyarok minden európai nemzetnél többet harcoltak, több áldozatot hoztak a szabadságért. ,,Eskünkhöz híven nem tűrtük el 1848-ban, hogy Bécsből diktáljanak nekünk, nem tűrtük el 1956-ban és 1990-ben sem, hogy Moszkvából diktáljanak, most sem hagyjuk, hogy Brüsszelből vagy bárhonnan bárki is diktáljon nekünk" — jelentette ki a kormányfő, hozzátéve, hogy senkitől sem lehet eltűrni a kioktatást, és mindenkitől elvárják, hogy Magyarországnak és a magyaroknak megadja a kijáró tiszteletet. Az MSZP a Pilvax közben tartotta ünnepi rendezvényét. Mesterházy Attila pártelnök szerint alkotmányos puccs zajlik Magyarországon, amelyet csak közös erővel, a demokratikus többség megteremtésével lehet megakadályozni; ha ez sikerül, az alkotmányos puccs el fog bukni. Mesterházy kijelentette: az új alaptörvény kormánypárti tervezete méltatlan március 15. örökségéhez, a benne foglaltak nem a szabad és független Magyarország értékei. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. március 16.

„Magyarnak lenni nemcsak állapot, hanem hivatás és felelősség”
Méltóságteljesen és békésen zajlottak a március 15-i rendezvények
Csíkszereda volt az idei március 15-i erdélyi rendezvények központja, de valamennyi magyar lakta városban nagyszabású műsorral tisztelegtek az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emléke előtt. Kolozsváron ökumenikus istentisztelet nyitotta meg az ünnepi rendezvények sorát a Szent Mihály-templomban, ahonnan az ünneplők Kossuth-nótákat énekelve vonultak át a Biasini Szálló elé. A koszorúk elhelyezése előtt magyar és román politikusok tolmácsolták köszöntő beszédüket, majd a Petőfi-emléktáblánál való ünnepség után az előző évekhez képest idén koszorút helyeztek el a Főtér és a Deák Ferenc (Eroilor) utca sarkán álló Bem-háznál is, a lengyel hadvezér tiszteletére. Az esti órákban a Kolozsvári Magyar Opera, valamint a Mátyás-szülőház előtti tér szolgált a rendezvények helyszínéül. Az idei ünneplést nem zavarta meg tüntetésével a Noua Dreaptă szélsőséges jobboldali román szervezet.
A hagyományok szerint felvonulással kezdődtek idén is Kolozsváron a március 15-i ünnepségek. A menet a protestáns teológia elől indult, és zeneszóval vonult fel a Főtérre, a Szent Mihály-templomba, ahol az ökumenikus istentiszteleten mintegy ezer személy vett részt. „Vajon mi, a XXI. századi, Kárpát-medencei magyarok tudjuk-e, mi a küldetésünk?” – tette fel nekik a kérdést Kovács Sándor római katolikus főesperes, aki a magyarság küldetését a következőképpen fogalmazta meg: magyarnak lenni – őseink szellemében, a közjóért, egy cél érdekében élni és dolgozni. „Március 15. főszervezője mindig is az ifjúság volt. Nagy feladat vár most is rátok, fiatalokra, amit az élet és a magyar nép bízott rátok. Magyarnak lenni nem csak állapot, hanem hivatás és felelősség!” – mondta a főesperes, majd Isten áldását kérte a magyar népre.
Bibza István esperes az Erdélyi Református Egyházkerület nevében, Pap Géza püspök megbízásából Pál apostolt idézte. „Isten mindnyájunkat szabadságra teremtett. Az ember joga a szabadság. Aki ezt a jogot el akarja venni, az bűnt követ el. Isten szabadító szeretete érintette meg népünket 1848-ban. Most minket is érintsen meg, és melegítsen a szabadság sugara” – hangoztatta az esperes, majd arra figyelmeztette a jelenlevőket, hogy szabadság csak ott van, ahol egyetértés, összefogás és önfeláldozás van.
Gyerő Dávid, az Erdélyi Unitárius Egyház tanácsosa Bálint Benczédi Ferenc püspök távollétében és kérésére szólt az egybegyűltekhez. „Krisztus szabadsága szabadított meg minket. Álljatok meg szilárdan Jézus Krisztusban” – szólította fel az egybegyűlteket a tanácsos, majd hozzátette: a szabadság mindig tartalommal teljes, lényege a szeretet. „A szabadság nem a valamitől való függetlenséget jelenti, hanem a közös elhívatottságra, a szeretetben való szolgálatra való lehetőséget. Ha szeretettel vagyunk egymás iránt, és nemet mondunk a széthúzásra, akkor az utánunk jövők is hálával gondolnak ránk 163 év távlatából” – összegzett az unitárius egyház képviselője.
Fehér Attila, az Erdélyi Evangélikus-lutheránus Egyház képviselője szintén Pál apostol idézetéből indult ki, majd így folytatta: „Ez az alkalom az isteni hálaadás szent alkalma kell hogy legyen. Magyarnak lenni nem szégyen, hanem dicsőség. Mi most olyan tetteket kell véghezvinnünk, amelyekért utódaink büszkék lesznek ránk: érték- és hagyományteremtőkké, jelenépítőkké kell válnunk. Ünnepeljünk úgy, mint aki tudja: Isten szeret minket, ezért hazát és családot ad nekünk!
Az ökumenikus istentiszteleten fellépett a Kolozsvári Református Kollégium (Székely Árpád), a János Zsigmond Unitárius Kollégium (Majó Julianna) és a Báthory István Elmélet Líceum (Potyó István) énekkara.
Emlékezés megújuló bizalommal
Az egyháziak után világi személyiségek szólaltak fel. Elsőként Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja Orbán Viktor magyar kormányfő üzenetét olvasta fel, majd saját nevében derűt, boldogságot és hitet kívánt az erdélyi magyarságnak.
„A szokáshoz igazodva most is megtöltöttük a templomot. Látszólag ugyanaz a helyzet, de valamiért most jobb magyarnak lenni. Új lehetőséget kaptunk: a magyar állampolgárság most már nem álom, hanem valóság, ez pedig tettvágyat hozhat számunkra. Ma nem a kesergés, hanem a megújuló bizalom hangján emlékezhetünk – mondta Sándor Krisztina, a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) elnöke, majd arra is figyelmeztetett: ma a kényelem és a hitetlenség ellen kell harcot vívnunk.
László Attila kolozsvári alpolgármester pedig úgy fogalmazott: „Jó és megnyugtató itt lenni, Kolozsvár, sőt Erdély egyik legismertebb templomában. Kolozsvár a miénk, az önöké. Lakjuk be a várost szeretetünkkel!”
A kolozsvári magyar ifjúság üzenete
A Biasini Szálló előtt a Kolozsvári Református Kollégium énekkara Székely Árpád igazgató vezetésével és a Beszterce-Naszód megyei Cegőtelke fúvószenekara közreműködésével verses-zenés műsort adtak elő. Molnos Lajos kolozsvári városi tanácsos Kelemen Hunor művelődési miniszter üzenetét olvasta fel, ezt követően a március 15-i ünneplésben együttműködő kilenc kolozsvári ifjúsági szervezet üzenetét Dénes Hunor közvetítette: a ’48-as hősök áldozata összekapcsolja a múltat és a jelent, hiszen 1848–49 egyet jelent a szabadságért való küzdelemmel, a szabadságharcos hősök példája pedig évről évre táplálja az emlékezés fáklyáját.
– Nemzetünk értékeiért való közös lelkesedés, az együttműködés alapfeltétele a bizalom, az egységes szellemi, nemzeti alap felismerése, az értéktőke, amelytől akkor sem hajlunk el, ha a közös célok megvalósítását különböző utakon képzeljük el – összegezte Dénes Hunor. Kiemelte: az elmondottak pozitív előképéül szolgálhat az ünnepi nyilatkozatot aláíró kilenc, eltérő tevékenységi körökkel rendelkező szervezet összefogása, akik közös célnak tekintik az önálló magyar egyetem létrehozását, az ifjúság nemzeti öntudatának erősítését, a küszöbön álló népszámlálás ügyében való felvilágosítást, az anyanyelv és a nemzeti jelképek minél szélesebb körben való használatát, az autonómia kivívását, a nemzet egyesítését a magyar állampolgárság megszerzése által. A közös célok megvalósulásának alapfeltétele, hogy az egyének és közösségek a mellettük élőkben ne a vetélytársat, hanem a munka-, és honfitársat lássák – tette hozzá. – Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hősei előtt tisztelegve el kell köteleznünk magunkat közös célunk mellett, meg kell erősödnünk abban a tudatban, hogy csupán együtt tudunk bármit is tenni nemzetünk érdekében – hangsúlyozta.
A szabadsággal nem lehet sáfárkodni
László Attila, Kolozsvár alpolgármestere beszédében kiemelte: a szabadság az, amelynek mindig a legnagyobb ára volt, és amivel nem lehet sáfárkodni. Seneca írására hivatkozott, aki szerint „gyakran annak van a legnagyobb ára, amiért semmit sem kapunk”, illetve: „ha önmagad birtoklod, semmit sem vesztettél el”. Szép és méltóságteljes ünneplést kívánt a közösségnek, hangsúlyozva: a minden korban felbukkanó ünneprontókkal szemben a jót, a nemest, a kedvcsinálót kell egyedi büszkeséggel öveznünk – emelte ki László Attila.
– A lelkes utód eljár ősei sírjához és gyújt régi fénynél új szövétneket – jelentette ki a maga során Csép Sándor, a Magyar Polgári Párt (MPP) Kolozs megyei szervezetének elnöke, hozzátéve: bár a forradalmi eszmékért a legnagyobb áldozatot meghozó Petőfi Sándornak, Vasvári Pálnak sírja sincs, örök tanyát vertek az utódok lelkében, akik március 15-én megidézik őket, mindazokkal a hősökkel, mártírokkal egyetemben, akik a szabadságért csatatérre vonultak.
Ellenzéki rossz üzenetek…
Traian Băsescu köztársasági elnök köszöntő beszédét Eckstein-Kovács Péter, az államfő kisebbségi ügyekért felelős tanácsosa tolmácsolta. A szöveget – annak ellenére, hogy a hivatalos magyar fordítás is nála volt – románul olvasta fel a tanácsos, majd hozzáfűzte észrevételeit.
„Traian Băsescu azt üzeni, hogy megérti a magyarok március 15-éhez kötődő érzelmeit. Egyik pártelnök – azt hiszem Pontának hívják – azt üzente ezen a héten, hogy nagyon rossz dolog Orbán Viktor magyar miniszterelnök és Băsescu román államelnök baráti viszonya. Ez is üzenet, amit meg lehet hallgatni, de nem hiszem, hogy jó üzenet volna. És ott van egy másik párt elnöke, Antonescu úr, aki megüzente a magyar parlament elnökének, hogy jó lenne, ha minél hamarabb visszamenne Budapestre. Ez sem volt szerintem jó üzenet” – fejtette ki a politikus.
Az államelnök együttérzését azért tekinti fontos üzenetnek Eckstein, mert március 15. kifejezetten magyar ünnep. „Petőfi azt mondta, hogy talpra magyar. Nem pedig azt, hogy talpra magyar és vele együtt élő népek, vagy talpra, magyar állampolgárok” – mondta a tanácsos.
„Nemcsak a szabadságot, hanem az egyenlőséget és a testvériséget is hirdették a forradalmárok. Ezzel a testvériséggel van egy kis probléma: mások szemében keressük a szálkát, ahelyett, hogy a magunkéba néznénk” – jegyezte meg Eckstein, hozzátéve, hogy számos sebet kell begyógyítania a mai nemzedéknek.
Florin Stamatian, Kolozs megye prefektusa Emil Boc kormányfő üzenetét közvetítette.
Sorin Apostu polgármester üdvözlő beszédében elmondta: március 15-én, az 1848-as forradalom 163. évfordulója alkalmából annak valamennyi résztvevője emléke és bátor tettei előtt tisztelgünk. Felhívta a figyelmet arra, hogy a jobb közös jövő építésén, illetve Kolozsvár európai színvonalú várossá való fejlesztésén kellene minden polgárnak fáradoznia, együttműködnie.
Kedvező román–magyar távlatok
Máté András Levente RMDSZ-es képviselő, az RMDSZ képviselőházi frakciójának elnöke üdvözlő beszédében kifejtette: a maga szabadságharcát minden nemzedéknek meg kell vívnia, bár mi már nem fegyverekkel, hanem a diplomácia eszközeivel harcolunk, áldozatokat, kompromisszumokat hozunk, nem tévesztve szem elől nemzetünk szabadsághoz és önrendelkezéshez való jogát. Mint elmondta, ily módon sikerült a tanügyi törvényt elfogadtatni, illetve indult meg útján a kisebbségi törvénytervezet, amely a szabad és méltóságteljes élet megvalósulásának lehetőségét hordozza.
Szilágyi Mátyás magyar főkonzul Orbán Viktor magyar miniszterelnök üdvözlő levelét tolmácsolta, majd összegezte: Magyarország és Románia között örvendetesen fennálló és fejlődő stratégiai partnerség kedvező távlatokat nyit az államközi együttműködés számára. – Precedens nélküli módon közel jutottunk az 1848–1849-ben csupán megpróbált, Kossuth és Bălcescu által eltervezett közeledés tényleges megkezdéséhez – mondta. – Ma, amikor közös műemléki projekteket valósítunk meg az egymás országaiban élő nemzeti közösségek érdekében, amikor a kolozsvári képzőművészeti múzeumban a legnevesebb magyar festők sok évtizede raktárban elzárt munkáit tárják szép kiállítás keretében a nagynyilvánosság elé, amikor egymás nemzeti konyháinak napjait szervezzük meg a városnapok keretében, amikor a régóta várt magyar nyelvű feliratok és városnevek kérdésében Erdély számos, magyar kisebbség lakta városában látható előrelépés történik, amikor nemcsak általános oktatási, de nemzeti kisebbségi szempontból is előremutató oktatási törvény került elfogadásra, amikor esély nyílik a magyar közösség szempontjából is elfogadható kisebbségi törvény parlamenti elfogadására, úgy érezzük, hogy esély körvonalazódik a jó irányban való elmozdulásra – összegezte.
Lelkesedéssel a közöny eloszlatásáért
„Vajon ünnepelnénk-e ma ennyien, ha 1848. március 15-én a Pilvax Kávézóban ülők megmosolyogják és cinikusan legyintenek Petőfi első alkalommal felolvasott Nemzeti dalára, majd közönyösen szürcsölgetnék tovább a kávéjukat? – indította ünnepi beszédét Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) közép-erdélyi régióelnöke – A válasz: egyértelműen nem.”
Gergely Balázs a forradalom és az azt megelőző reformkor tanulságának a közöny eloszlatását tekinti. „A közöny a legnagyobb ellenségünk, és ha átitatja a mindennapjainkat, akkor nem jutunk egyről a kettőre. A közöny ellen a lelkesedéssel vehetjük fel a harcot” – mondta az EMNT-elnök, majd hozzátette, hogy ennek a harcnak a gyümölcse például a páratlan lelkesedéssel megszervezett tavalyi Kolozsvári Magyar Napok is.
Az ünnepi beszédeket követően politikai pártok, parlamenti képviselők és civil szervezetek helyeztek el koszorút a Biasini Szálló Petőfi-emléktáblájánál, majd a nemzeti és a székely himnusz eléneklése után valódi premiernek lehetettek tanúi az ünneplők: átvonultak a Főtér Deák Ferenc (Eroilor) utcai sarkához, majd koszorút helyeztek el a saroképületnél, ahol 1848. december 25-ének éjjelén megszállt Bem József. A Bem-háznál Kossuth-nóták éneklése közben két koszorút helyezett el a fiatalság az 1794. március 14-én született tábornok emléktáblájánál, majd a Mátyás-szoborcsoport elé vonult a menet, ahol népviseletbe öltözött zászlóvivők rezesbanda kíséretével további, az 1848–49-es forradalomhoz és szabadságharchoz kapcsolódó nótákat énekeltek.
Késő délután az Állami Magyar Operában folytatódott az ünnepi rendezvények sora, ahol a társulat a Mária főhadnagy operettel emelte a nemzeti ünnep színvonalát. Az ifjúság ezalatt Mátyás király szülőháza előtt szervezett kulturális estet, késő este pedig a forradalmi kávéházzá alakított Corvinus pubban zárult a rendezvénysorozat. Szabadság (Kolozsvár)

2011. március 16.

Együtt ünnepelt Kelemen Hunor és Tőkés László
Az összefogás szükségességére, a könnyített honosítás megadásának fontosságára, az első állampolgári eskük által szerzett boldogságra reflektáltak az erdélyi és a partiumi városokban megszervezett március 15-i megemlékezések szónokai. Szinte kivétel nélkül történelminek nevezték az idei ünnepet, s további együttes fellépést sürgettek. „Amennyire lehet lemosva 2004 szégyenét, megharcolunk minden magyarért, éljen a világ bármely pontján” – hangsúlyozta csíkszeredai beszédében Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes.
A székely zászló ünnepélyes felvonásával kezdődött a március 15-i megemlékezés Csíkszeredában. Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes, Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár, Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete, Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, Borboly Csaba Hargita, Tamás Sándor Kovászna, illetve Lokodi Edit Emőke Maros megyei tanácselnök, Korodi Attila képviselő, Gyerkó László szenátor jelenlétében vonták fel a Székely Mózes családjától származó zászlót a megyeházára. Az eseményre Tamás József, római katolikus püspök adta áldását, majd beszédében összetartásra buzdította a magyar nemzetet.
Az 1848-as forradalom és szabadságharc kitörésének évfordulójára szervezett megemlékezés a Petőfi Sándor Általános Iskolánál folytatódott. Kiss Ernő, az intézmény vezetője beszédében hangsúlyozta, a március 15-ei ünnepség hivatása, hogy „erőt adjon, tanítson, felemeljen és irányt mutasson a mai világban. Március 15. nemzetté változtatott egy népet”. Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere Csík vármegye szemszögéből ismertette az 1848-as történéseket, és arra buzdította a tanítókat, alapítsanak „nemzetvédő köröket” – a mai, divatos környezetvédő körök mintájára –, hogy a gyerekek és felnőttek egyaránt megismerhessék saját történelmüket.
A nagyszabású megemlékezésre és koszorúzásra délután került sor a Mikó-vár előtti téren rangos vendégek jelenlétében. Kisebb felzúdulást okozott, hogy az ünnepség a román himnusszal kezdődött, de rögtön utána felcsendült a magyar nemzeti ima is, ami megnyugtatta a kedélyeket. Csíkszereda polgármestere ünnepi beszédében azt hangsúlyozta, hogy új nemzeti létminimumra van szükség, illetve olyan helyi és önkormányzati képviselőkre, akik felesküdtek a területi autonómiára.
„Kivettük mi is a részünket a szabadságharcból, a csíksomlyói gimnázium tanulói mind bevonultak honvédnek, de egyik sem jött vissza. Sötétség borult akkor ránk. És mit csinál az ember a sötétben? Álmodik. Éjszaka ma is, akár csak 1849 után, álmodunk, az anyanyelvünkön. Sajnos sok helyen akkor van baj, amikor felébredünk” – mondta Ráduly. A polgármester hozzátette, szükség van arra, hogy ne csak éjszaka, álmainkban, hanem nappal, a valóságban is egyenlők legyünk. „Siculi sunt omnes nobili – a székelyek nemes emberek, ugyanakkor szabadok és egyenlők is, tegyünk róla, hogy mindenhol így legyen, ahol magyarok élnek” – zárta gondolatait Ráduly Róbert.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, kulturális miniszter úgy vélekedett, a szabadságharc a 19. század legnagyobb magyar teljesítménye volt, hiszen a nemzet a szabadság nevében összefogott és együtt mozdult. Kelemen hangsúlyozta, bár ma már természetes, hogy szabadon emlékezhetünk, szabadon ünnepelhetünk és mondhatunk beszédet, 21 évvel ezelőtt Marosvásárhelyen egyetlen felirat lángba borította a várost.
„A dolgok mindig visszafordíthatóak, így nem szabad feladnunk a vágyat, hitet, akaratot, reményt, hogy szabadon éljünk” – szögezte le az elnök. Kelemen hozzátette, a jövőben a kollektív jogok, az önrendelkezés kerül majd terítékre, így akkor is szükség lesz az öszszefogásra, a márciusi ifjak példájára. „A nemzeti identitásunkért folytatott harc csak összefogással, tisztánlátással és célkövető magatartással lesz eredményes.
Ehhez minden magyar emberre szükség van. Az idősekre, akiktől nemzeti történelmünket, hagyományaink tiszteletét tanulhatjuk meg, a felnőttekre és fiatalokra, akik életerejükkel táplálják közösségünket és a gyerekekre, akik a magyar jövőt biztosítják a szülőföldön. Csak így lesz erős közösség az erdélyi magyar közösség. Csak így tudjuk közösen megszabni azt az irányt, amely a múltból jön, és a jövőbe vezet” – fejtette ki.
Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes beszédében úgy fogalmazott, magyarokként hitet kell merítenünk őseink példájából, illetve le kell vonnunk a történelmi tanulságokat. „Csak akkor van megmaradás, ha az egész népben benne él a történelem és a büszkeség, hogy érdemes ehhez a nemzethez tartozni” – mondta. Semjén kifejtette, a történelem során mindig ugyanaz volt a megmaradás parancsa: Szent István korában a szuverén állam megteremtéséért és a keresztény Európához való csatlakozásért küzdöttek, 1848–49-ben a haza és a haladás volt a jelszó, 1956-ban pedig azt skandálták, vonuljanak ki az oroszok, legyen független Magyarország.
A miniszterelnök-helyettes kiemelte, a megmaradáshoz azonban arra is szükség van, hogy együtt cselekedjünk, ahogy annak idején a különböző elveket valló Széchenyi, Kossuth és Deák is összefogott. Az első állampolgársági eskütételekre reflektálva Semjén elmondta, 2004-ben fekete gyertyát küldtek az Országházba, most azonban fehéret kaptak. „Amennyire lehet lemosva 2004 szégyenét, megharcolunk minden magyarért, éljen a világ bármely pontján” – hangsúlyozta.
A beszédek sorát Tőkés László, az EMNT elnöke, az Európai Parlament alelnöke zárta. „163 esztendővel ezelőtt a márciusi ifjak forradalmi kiáltványának 12. pontja uniót hirdetett Erdéllyel. A 12. pont ritka gyorsasággal a beteljesülés útjára lépett: igazi 21. századi megoldásként, a határok fölötti nemzetegyesítés politikájának megfelelően, a nemzet közakaratából megvalósulóban a magyar unió – az Európai Unióban” – hangzott el. Tőkés az EMNT által működtetett demokrácia-központok szlogenjét ismételte beszédében: „Magyarnak lenni jó!” Majd kiegészítve zárta gondolatait: „Magyarnak, székelynek lenni jó!” Az ünnepséget koszorúzás követte, majd az egybegyűltek fáklyákkal vonultak a Gál Sándor-szoborhoz, ahol szintén koszorúkat helyeztek el.
Forró Gyöngyvér. Krónika (Kolozsvár)

lapozás: 1-30 ... 451-480 | 481-510 | 511-540 ... 1081-1090




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék