udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
575
találat
lapozás: 1-30 ... 481-510 | 511-540 | 541-570 | 571-575
Névmutató:
Bodó Barna
2014. november 13.
Budapesten ülésezett a MÁÉRT szórvány szakbizottsága
Az asszimiláció a legnagyobb ellensége a szórványban él magyarságnak, ami ellen közös gondolkodással lehet fellépni - közölte Grezsa István, a Miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkárságának miniszteri biztosa a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) szórvány szakbizottsága ülésén a fővárosban.
A nemzetpolitikai államtitkárság csütörtökön az MTI-hez eljuttatott közleménye szerint Bodó Barna, a bizottság társelnöke fontosnak nevezte, hogy a politikai események ne tudják befolyásolni a szórvány magyarságának megmaradását. Ezért is kell a szórvány ügyét folyamatosan napirenden tartani, a kérdést a társadalom figyelmének előterébe lehet és kell is hozni - hangsúlyozta.
Hajnal Virág, a Nemzetpolitikai Államtitkárság stratégiai főreferense a 2014 a külhoni magyar felsősök éve program idei eredményeivel kapcsolatban kiemelte: az államtitkárság köszönettel tartozik a külhoni magyar pedagógusszervezeteknek, amelyek nagyban hozzájárultak a program sikeréhez.
Milován Orsolya, a Nemzetpolitikai Államtitkárság főosztályvezetője a 2015 a külhoni magyar szakképzés éve program előkészületeiről elmondta: a tematikus programok alapvető célja, hogy a szomszédos magyarlakta régiókban magyar szülők magyar tannyelvű intézménybe írassák gyermekeiket. Ezért hangsúlyozni kell, hogy óvodától egészen a legfelsőbb szintig, így a szakképzés terén is biztosított a magyar nyelvű oktatás. A külhoni magyar szakképző intézményekkel egyeztetve összeállt egy igénykatalógus, ez alapján alakulnak ki a program legfontosabb elemei, amit a Magyar Állandó Értekezletnek kell elfogadnia - jelezte.
Kapitány Balázs, a Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutatóintézet igazgatóhelyettese beszámolt az Iskolák veszélyben kutatás Erdélyben végzett nehézségeiről és eddigi eredményeiről. A magyar nyelvű iskolákba történ beiratkozás csökkenésének legfőbb oka a demográfiai csökkenés, de fontos szerepet töltenek be az oktatásszervezési és minőségi problémák is - derült ki a kutatásból.
A külhoni magyar közösségek képviselői hozzászólásaikban üdvözölték a 2015 a külhoni magyar szakképzés éve programot és az Iskolák veszélyben kutatást. Beszámoltak az egyes régiók sajátos helyzetérl, problémáikról és javaslatokat fogalmaztak meg a szórvány kérdéssel és a tervezett programmal kapcsolatban. Kérték, hogy a program megvalósításakor vegyék figyelembe a helyi igényeket és legyen összehangolva a munkaerő-piaci elvárásokkal és a helyi vállalkozások igényeivel - olvasható a közleményben.
(MTI), Budapest2014. november 19.
Erdély, mint a modernizációs folyamatok motorja?
A temesvári Bodó Barna politológus az európai értékek képviseletét várja Klaus Johannis államfőtől. Bodó Barna szerint a választási kampányban Johannis kisebbségi vonatkozásban nem tehetett semmilyen ígéretet. Viszont, ha Johannis hozza azt, amit elvárunk tőle, az európai típusú gondolkodást, akkor ő nem mondhatja azt, hogy az autonómia Európa-ellenes megoldás.
A politológus úgy gondolja, hogy Klaus Johannis megválasztása után Bukarestben érződni fog az erdélyi politizálás hatása.
Eljött az ideje annak, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy ennek az országnak van egy olyan térsége, amely geopolitikai szempontból, történetiségét és modernizációs potenciáját illetően Románia „motorjává” kell váljon, hiszen ez lenne a természetes állapot – fejtette ki Bodó. Hozzátette: ő bízik abban, hogy Erdély a modernizációs folyamatok élén fog járni.
Kossuth Rádió
Erdély.ma2014. november 25.
Kortársaink a “halhatatlanok” között
Bemutatták a Bánsági Magyar Panteon III. kötetét
Az Új Ezredév Református Központ kiállítótermében pénteken mutatták be a Bánsági Magyar Panteon sorozat III. kötetét, amely újabb 50 jeles bánsági magyar személyiséget emel be a „halhatatlanjaink” közé. A Panteon-sorozat harmadik kötete a Szórvány Alapítvány gondozásában jelent meg, dr. Bodó Barna és Miklósik Ilona szerkesztésében, a Temes Megyei Tanács és a Kisebbségi Államtitkárság támogatásával.
Gazda István házigazda lelkipásztor rövid áhítattal vezette be a könyvbemutatót. A szép számú érdeklődőnek bemutatott Panteon III. kötetről dr. Bodó Barna elmondta: ebbe a három nyelvű (magyar, román és angol) könyvbe mintegy 15 olyan jeles temesvári személyiség portréja is bekerült, akik “kortársaink, szeretett megbecsült tanáraink, barátaink és kollégáink voltak.” A harmadik Panteon-kötetben található személyiségek közül többen az utóbbi tíz évben távoztak közülünk: Neumann Mária matematikus, Boros Béla érsek, Anavi Ádám költő, Hajdú József mérnök, egyetemi tanár, Salló Ervin vegyész, egyetemi tanár, Cseresnyés Gyula színész, rendező, Toró Tibor atomfizikus, egyetemi tanár, Sinka Károly színész, rendező, Tácsi László gyógypedagógos, szakíró, Jecza Péter szobrászművész, egyetemi tanár és Rendi Béla matematikus, egyetemi tanár. Különleges helye van a kötetben Salló Ervin tanár úrnak, aki szerzője is a könyvnek, de a portréja is bekerült a kötetbe. A kötet szerzői között ott van Miklósik Ilona, Szekernyés Irén, Pongrácz Mária, Bodó Mária és Jámbor Ilona, igazolva, hogy a magyar értékmentésbe egyre több hölgy kapcsolódik be. A férfi munkatársak közül kiemelkedik Bodó Barna (15 portré) és Szekernyés János (7 portré) teljesítménye, a többi portré szerzői Delesega Gyula, Dudás József, Illés Mihály, Ferencz András, Balázs István László és Klepp Ferenc. A kötet grafikai kivitelezése, az illusztrációk Benedek Levente munkáját dicsérik.
A kötet szaklektora, Miklósik Ilona a bemutatón elmondta: a Panteon III. kötettel egy kicsit elégedettebbek lehetnek a szerzők, mint az előző kettővel, ez a kötet világosabb és letisztultabb, mint elődei. „Ez a könyv a polcra tehető ismerettár, amit bármikor le lehet venni, színvonalas, de ugyanakkor tudomány-népszerűsítő kötet, amely mindenkihez szól” – mondta Miklósik Ilona. „Külön öröm a számomra, hogy a fiatal kollégák is bekapcsolódtak a munkába, és hozták a maguk területéről azt, amivel több ez a Panteon III. Ami a kötetben nincsen benne: egy óriási életműben mindig vannak fekete pontok, ezek kimaradtak, de hiányoznak az anekdoták is, amelyek érdekesebbé, emberközelivé varázsolják a távoli személyiséget.”
Az első Panteon-kötet megjelenése óta vita folyik arról, hogy kik kerüljenek be a bánsági magyar halhatatlanok közé. Hunyadi Jánost és Kinizsi Pált a románok, (utóbbit a szerbek is!) magukénak érzik. „Azok közül a személyiségek közül válogattunk, akik nemzetiségük, anyanyelvük vagy esetleg vállalt anyanyelvük mellett letették a garast, politikai meggyőződéstől függetlenül” – mondta Miklósik Ilona. „A célunk az, hogy a sokszor feledésbe merült személyiségek újból előtérbe kerüljenek.” A Panteon III. bemutatóján azt is megtudtuk: a sorozatnak lesz folytatása, már készül a IV. kötet, amelyhez támogatót keres a Szórvány Alapítvány.
A könyvbemutató végén a jelen levő szerzők dedikálták a helyszínen több példányban elkelt a kötetet.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)2014. december 6.
Határon túli román közösségek
Korunk 2014. december
A diaszpóra évszázada? – teszi fel a kérdést Vasile Sebastian Dâncu kolozsvári szociológiaprofesszor, és egyben üdvözli a Korunk szerkesztőségének kezdeményezését, hogy a Szigetek, szórványok, zárványok címmel megjelent lapszámát (2014. 6.) követően interkulturális párbeszédet nyitott a román diaszpóra identitása kapcsán. A szerkesztői koncepció három pillérre épít: elméleti-történeti tanulmányokra, helyszíni tudósításokra, valamint a külhoni román költők, írók és tudósok (egy részének) a bemutatására.
A tanulmányok szerzői (Liviu-Petru Zapârtan, Bakk Miklós, Csortán Ferenc, Bodó Barna) tisztázzák a diaszpóra, a határontúliság/külhoniság fogalmát, az állam- vagy nemzetépítés különbözőségét, bemutatják a románság csángóit – "történetesen" a románok és szerbek közötti erőtérben. Az Ausztria és Ausztrália közötti ívben jelenik meg a külhoni román közösségek közelképe. A Ceausescu diktatúrájából elmenekült emigráns írók életérzéséről a magyarul is tudó, Párizsban élő Dan Culcer "tudósít". Nem volt nehéz őt szóra bírnia a Csíkszeredában élő Cseke Gábornak, aki egy kis antológiával lepte meg a Korunk decemberi számának olvasóit (Román költők a nagyvilág minden tájáról: Yossef Abraham, Victor Teleuca, Stefan Bastovoi, Dan Culcer, Maria Popescu-Butucea, Alexandru Dohi, Andrei Fischof, Teodora Galatean, Vasile Romanciuc, Alexandra Lungu, Andrei Mocuta).
Népújság (Marosvásárhely)2015. február 18.
Baráti Esték az Új Ezredév Központban
Az ismeretterjesztés hagyományának újjáélesztése
A temesvári Szórvány Alapítvány február 27-én indítja útjára Baráti Esték című rendezvénysorozatát, amelynek célja a szabadegyetem típusú ismeretterjesztés temesvári hagyományának az újjáélesztése. A havonta megrendezésre kerülő, borkóstolóval egybekötött előadássorozat házigazdája az Új Ezredév Református Központ lesz.
A Baráti Estéket beharangozó sajtótájékoztatón dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke elmondta: szerinte a mai világban is szükség van a legendás magyar nyelvű szabadegyetem, a Kisenciklopédia 1968-ban indult előadássorozatához hasonló ismeretterjesztésre. „A száraz ismeretterjesztést szeretnénk borkóstolással összekötni – mondta dr. Bodó Barna –, hogy a Baráti Estéken mindenki jól érezze magát, miközben megbeszéljük a világ dolgait”.
A Baráti Esték első három előadója már elfogadta a szervezők meghívását. Február 27-én Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke tart előadást Autonómia Európában és Erdélyben címmel. A márciusi rendezvény előadója Magyar Anna, a Csongrád megyei Közgyűlés alelnöke lesz, aki az Európai Régiók Gyűlése monitoring bizottságának is a tagja. Az áprilisi előadó a televíziós nyilatkozataiból közismert dr. Nógrádi György biztonságpolitikai szakértő, közgazdász lesz. A szervezők tervei szerint a Baráti Esték negyedik előadója a focirajongók által jól ismert, volt magyar válogatott labdarúgó, Miriuţa Vasile lesz, aki jelenleg a Győri ETO vezetőedzője.
A rendezvénysorozat résztvevői elsőként az arad-hegyaljai borász, Balla Géza kiváló nedűit kóstolhatják meg. Márciusban a temesrékasi borász, Dózsa Sámuel hozza el borait az Új Ezredév Központba. Áprilisban a kárásztelki Vinca pincészet borait mutatja be Bereczki Csaba. A borkóstolókra és szervezési költségekre való tekintettel 20-25 lejes beugróra számíthatnak a Baráti Esték résztvevői.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)2015. február 18.
Beszélgetés Jankó András elnökkel
A Kölcsey Egyesület közgyűlésére várva
Jankó Andrással, az Aradi Kölcsey Egyesület elnökével az elmúlt évi magyar közművelődési tevékenységet értékeljük, az idei terveket, elképzeléseket vesszük számba.
– Dióhéjban milyennek ítéli az elmúlt évi tevékenységet?
– Kissé gyengébbnek tartom a tavalyelőttinél, hiszen 2013-ban 19 rendezvényünk volt, miközben 2014-ben 16 magyar közművelődési programot szerveztünk. Az igazsághoz tartozik, hogy tavaly szándékosan húztuk be kissé azt a bizonyos kéziféket, mert a tavalyelőtti zsúfolt program nem csak a szervezők, hanem a résztvevők tekintetében is kissé fárasztónak bizonyult. Figyelembe kell vennünk, hogy a kultúraigénylő közönség nagyjából ugyanabból a közegből kerül ki. Ha rendszeresen felírnánk, kik vesznek részt rajtuk, meglepődve tapasztalhatnánk az ismétlődő neveket. Ugyanakkor azt is tapasztaljuk, hogy egyre több civilszervezetnek vannak saját programjai, amelyek szintén vonzzák a közönséget, amelynek tagjai hetente 2-3 rendezvény között választhatnak. Megbeszéltük a civilszervezetek vezetőivel, hogy az átfedések kiküszöbölése végett mindenki válassza ki a tevékenységi területét.
– Felelevenítené az önök által tavaly vállalt részt?
– Január 22-én, a Magyar Kultúra Napján, a hagyományokhoz híven, átadtuk a Kölcsey-díjakat, ezúttal Horváth Tünde és post mortem, Sándor István kapta; január 25-én Ódry Mária képzőművész gyűjteményes kiállítását nyitottuk meg a Klió Teremben; február 5-én tartottuk az évi közgyűlést; március 3-án Földesdy Gabriella Herczeg Ferencről tartott előadását szerveztük; március 5-én a Mentor Könyvkiadó könyvbemutatóval egybekötött vásárát szerveztük; április 3-án a Kölcsey Diákszínpad Szappanopera-bemutatója volt, Szabó Ede rendezésében; március 17-én Galló Géza-est volt; április 2-án Bodó Barna előadására került sor; április 15-én Brittich Erzsébet Seregély az almafán című könyvének a bemutatója volt Simonyifalván; május 30-án Arad, Partium és Bánát határán címmel konferenciát és könyvbemutatót szerveztünk; október 4-én az Aradi arcok kiállítást; október 20-án Prohászka Elvira Mátyás Anna című regényét mutattuk be Aradon, majd Kisiratoson, Kisperegen és Zimándújfalun is; december 11-én a Kölcsey Évkönyv bemutatója; december 19-én kórustalálkozó zárta a tavalyi rendezvényeinket. Az említetteken kívül a Kölcsey vezetősége más rendezvényeken is részt vett. Ilyenek: a Partiumi Műemlékvédő Társaság összejövetele; a Szegedi Hagyományőrző és Városvédő Egyesület rendezvénye; az arad-gáji maratoni felolvasás; az Aradi Könyvnapok; a Nagyvarjasiak Világtalálkozója és könyvbemutató; az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesületének a rendezvényei; a Jelen Házban szervezett események; az Aradi Magyar Napok programjai, illetve a Szabadság-szobor Egyesület programjai. Számos esetben nemcsak nézőként, hanem közreműködőként is részt vettünk. Az említettek mellett a Kölcsey Egyesület folyamatban lévő programjai is működtek: kéthavonta kiadtuk a Havi Szemlét, a Kölcsey Diákszínpad előadásai is folyamatosan zajlottak.
– Ki foglalkozik most a Kölcsey Diákszínpaddal?
– Mivel Faragó Zénó Marosvásárhelyen, Szabó Ede Nagyváradon dolgozik, most Szomorú László és felesége, Mária foglalkozik azokkal a kilencedikes diákokkal, akik kinőttek a Százszorszép Gyermekszínpadról. Minden pénteken próbát tartanak a Főgimnázium valamelyik osztálytermében, ha az idő felmelegedik, mehetnek a minorita kultúrház színpadára. A tizenkettedikes diákokat ugyanis a szülők már nem szívesen engedik mással foglalkozni.
Szakosztályokkal bővíteni a tevékenységet
– Milyen további terveik vannak erre az évre?
– A Havi Szemle kiadásával Berecz Gábor, a kiállításokkal Fekete Károly, míg a könyvkiadással magam foglalkozom. Tavasszal egy kortárs művész kiállítását, őszre Baranyi Ferenc gyűjteményes kiállítását tervezzük. Idén is tervezünk kórustalálkozót, de konferenciát is szerveznénk az aradi várról, két nyelven. Kevés szöveggel, sok képpel, illetve egy jövőkép előrevetítését is tervezzük a várral kapcsolatban. Éppen ezért elmegyünk Komáromba, ahol adatokat gyűjtünk az ottani várnak a hasznosításáról, turisztikai vonzatiról. Erről egy kiadványt tervezünk, amit egy konferencián kívánunk bemutatni, előadással. Más jellegű előadásokat is tervezünk, méghozzá az irodalmi témák mellett tudományos kérdéseket is szeretnénk feldolgozni. Terveink között csillagászattal, de hegesztéssel kapcsolatos előadás is szerepel. Az alapszabályzat értelmében, szakosztályokat kívánunk szervezni. Egy-egy vezetővel az élen, gondolunk kórus szakosztályra, szórványkapcsolatok, műemlékvédő, jogász, ifjúsági, irodalmi, esetleg történelmi szakosztályra. Ugyanakkor a minoritákkal való kapcsolattartást is fel kellene vállalnia valakinek, hogy a megszakadt tárgyalásokat folytathassuk a kultúrház hosszú távú használata céljából. Ugyancsak szükség van a könyvkiadás, a Diákszínpad gondjait felvállaló az Arad, Európa Kulturális Fővárosa 2021. szakosztályra.
– Ki foglalkozna az Ereklyemúzeum újraindításának a kérdésével?
– A műemlékvédő szakosztály, amely a vár visszaszolgáltatásakor fontos szerepet játszhat a kulturális célokra történő berendezésében. A jogi szakbizottságnak fontos feladata lenne az alapszabályzat aktualizálása, illetve az Egyesület jogutódlásának a megoldása. Ha a jogutódlás 5 évvel ezelőtt meg lett volna oldva, az Egyesület megörökölhette volna a solymosi várat, amit időközben Lippa Város Tanácsa magára íratott. Öthalom még mindig a Kölcsey Egyesület nevén szerepel, de mit kezdhetnénk vele? A fent vázolt elképzeléseinket megvitatjuk a Kölcsey Egyesület tisztújító közgyűlésén, amit február 19-én 17 órától tartunk a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termében. A beszámolóval egybekötött közgyűlésig gondolkozni lehet a vázolt elképzeléseken, hogy együtt megvitatva, hatékonyabban tudjunk dolgozni az aradi magyarság kulturális örökségének a megőrzése, az utódoknak való továbbadása kérdésein, amelyeket az Egyesület is felvállal. Éppen ezért kívánatos lenne, ha minél többen eljönnének együtt gondolkodni, tervezni a közös jövőnket.
– Köszönöm a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)2015. március 3.
Mit hozhat a Székelyföld autonómiája a bánsági magyaroknak?
A temesvári Szórvány Alapítvány, az Új Ezredév Református Központtal partnerségben február 27-én, pénteken indította útjára Baráti Esték című rendezvénysorozatát, amelynek első vendége a sepsiszentgyörgyi Izsák Balázs mérnök, politikus, a Székely Nemzeti Tanács elnöke volt.
Izsák Balázs Autonómia Európában és Erdélyben című előadását szép számú érdeklődő hallgatta meg az Új Ezredév Református Központ ökumenikus szárnyának tetőtéri galériájában, majd a résztvevők borkóstolóval egybekötött beszélgetés keretében vitatták meg az elhangzottakat.
A havonta megrendezésre kerülő Baráti Esték rendezvénysorozat első eseményét dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke nyitotta meg, kiemelve, hogy a szervezők célja a szabadegyetem típusú ismeretterjesztés temesvári hagyományának az újjáélesztése. A házigazdák részéről Gazda István lelkipásztor köszöntötte a rendezvény mintegy 25-30 résztvevőjét.
Izsák Balázs SZNT-elnök előadása során arról beszélt, hogyan egyeztethetők össze a székely autonómiatörekvések az erdélyi magyarság egészének céljaival, a székely területi autonómia hogyan valósítható meg a román alkotmányos keretek között. Izsák Balázs elmondta: a Székelyföld autonómia-statutúmának kidolgozása dr. Csapó I. József érdeme, a Székely Nemzeti Tanács pedig egy civil kezdeményezés, amely a jog és a demokrácia útján haladva valósítja meg a székely autonómiatörekvéseket. A SZNT elnöke bizonyítékokkal támasztotta alá, hogy a székely területi autonómia nem sérti az ország területi egységét, és a jelenlegi román alkotmányos keretek között is megvalósítható, de hivatkozott az Európa Tanács 1201-es ajánlására és a román–magyar alapszerződésre is az autonómiatörekvésekkel kapcsolatban.
Izsák Balázs arról is beszélt, hogy mit hozhat a területi autonómia a Székelyföldön kívül élő romániai magyarságnak? „A Székelyföld autonómiája beleilleszkedik az egész erdélyi magyarságra kiterjedő koncepcióba, amely még az RMDSZ műhelyében, a brassói kongresszuson jött létre, ez a háromszintű autonómia koncepció” – mondta Izsák Balázs. „A háromszintű autonómia azt jelenti, hogy a romániai magyar nemzeti közösséget, mint politikai jogalanyt, a személyi elvű autonómia megilleti, ennek az intézményeit írja le egy törvénytervezet, amelyet szintén dr. Csapó József dolgozott ki.
A személyi elvű autonómia intézményeinek a funkcióját a magyar többségű településeken maga az önkormányzat tölti be, míg ott, ahol ezek az önkormányzatok egy összefüggő tömböt alkotnak, ott a regionális önkormányzat veszi át ezt a szerepet.” Miért lennének érdekeltek a Székelyföldön kívül élő magyarok ennek az autonómiakoncepciónak a megvalósításában? – tette fel a kérdést Izsák Balázs? „A Székelyföld Autonómia-statútuma a székelyföldi románság esetében úgy rendelkezik, hogy nem minősül diszkriminációnak semmilyen olyan intézkedés, amely a Székelyföldön élő románság identitásának a védelmét jelenti.
A paritás elve alapján természetes az, hogy ott ahol a szórványban élő magyarság jogait kell biztosítani, az önkormányzatok, a helyi hatóságok ugyanúgy viszonyuljanak hozzájuk, ahogy a székely autonómia is biztosítja a Székelyföldön számbeli kisebbségben élő románoknak a jogait.” A továbbiakban a belső Anyaország koncepcióról beszélt Izsák Balázs: „Egy autonóm Székelyföldhöz az egész erdélyi magyarság kötődhet, kapcsolódhat. Ha létrejön a székelyföldi autonómia, akkor magyarnak megmaradni nem csak úgy lehet, hogy az Anyaországban keressük a boldogulást, hanem a székelyföldi autonómia keretein belül létrehozott intézmények kiszolgálják majd a Székelyföldön kívüli magyarság igényeit is. Így nem elvándorlás lesz az egyetlen útja az erdélyi magyaroknak onnan sem, ahol nem alkotnak többséget”.
A Baráti Esték első rendezvénye borkóstolóval folytatódott, ahol Balla Géza arad-hegyaljai borász kiváló nedűivel ismerkedhettek meg a jelenlevők.
Pataki Zoltán
nyugatijelen.com
Erdély.ma2015. május 14.
Kettős könyvbemutató:
Fizikusok a politikában és a civil életben
A temesvári Új Ezredév Református Központ konferenciatermében május 11-én, a XX. Bánsági Magyar Napok keretében került sor dr. Bodó Barna egyetemi tanár legújabb könyvének és Toró T. Tibor politikus – mindketten elméleti fizikát tanultak a temesvári egyetemen – első kötetének a bemutatójára. Bodó Barna Civil szerepek – civil szereplők és Toró T. Tibor Két pogány közt egy hazáért című köteteit dr. Erdei Ildikó, a szerzők közvetlen munkatársa, eddigi munkásságuknak jó ismerője méltatta.
Dr. Erdei Ildikó szerint a két könyv egyfajta keresztmetszete a szerzők eddigi tevékenységének: Toró T. Tibor könyve a szerző politikai gondolkodásának, cselekvésének szép ívét mutatja be, dr. Bodó Barna könyve pedig a szerzőnek a civil szférára és a civil szerepekre vonatkozó kutatásainak, gyakorlati projektjeinek az eredményét, a civil társadalom építésének dilemmáiról szóló szakmai anyagokat foglalja egy kötetbe.
A két könyvnek sok a közös vonása: mindkét szerzőnek megismerhetjük a fő dilemmáit a kutatással vagy a konkrét közéleti szerepvállalással kapcsolatban, ugyanakkor mindketten többszörös szerepben jelennek meg, hiszen Bodó Barna, amikor a civil társadalomról ír, látszik, hogy politikusként, újságíróként, tanárként vagy kutatóként is szemléli a civil szférát. Toró T. Tibor sem csak politikus, hanem igazi közösségépítő is, akinél jól láthatók a dilemmák, a viták, amelyeket önmagával és a közösséggel folytat az útkeresés és a konszenzus keresése során.
Dr. Bodó Barna könyve a szerző civil szférával kapcsolatos szövegeinek a gyűjteménye, az Erdélyi magyar civil tudomány című tanulmánnyal kiegészítve. A könyv szerkesztése során a szerző arra a számára pozitív következtetésre jutott, hogy a 15 évvel ezelőtt megfogalmazott szövegei is vállalhatók, ugyanakkor a szövegek szinergikusak, együttesen egymást erősítik. „Egy ilyen kötetben a szövegek sokkal többet érnek, mint külön-külön ott, ahol valamikor megjelentek. Egymásra reflektálva, egyik gondolat a másikat erősítve, sokkal többet jelenthetnek ezek a szövegek” – mondta dr. Bodó Barna.
Toró T. Tibor kötete a szerző jó barátja, Németh Zsolt unszolására született meg, és a szerző saját bevallása szerint, néhány kivételtől eltekintve, nem az utóbbi évtizedek politikai nyilatkozatainak, sajtóinterjúknak a gyűjteménye. „Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet bő két évtizedes fejlődéstörténete világosan kirajzolja a közélet dolgai iránt érdeklődő ember számára a magyar nemzetpolitikát és annak szereplőit két táborba osztó alapvető törésvonalat. A politikai szekértáborok lakóit a fő hatalomhoz – az egységes és homogén nemzetállamot töretlenül építő Bukaresthez – való viszony különbözteti meg egymástól. Amíg az egyik tábor – a „labanc” – alapvetően a bukaresti főhatalomba való beépülésben, az innen származó hatalmi eszközök használatában véli megtalálni a magyar érdekek érvényesítésének útját, addig a másik tábor – a „kuruc” – a közösség megszervezésében, belső erőtartalékainak kihasználásában és saját, Erdélyben működő, közjogosítványokkal bíró autonóm intézményrendszerének kiépítésében, egyszóval az autonómiában látja a megoldást a magyar megmaradásra és gyarapodásra” – mondja könyve fülszövegében a szerző, aki saját magát „mérsékelt kurucként” határozza meg, aki szerint mindkét típusú politizálásra szüksége van a romániai magyarságnak.
Dr. Bodó Barna könyve a temesvári Gordian Kiadónál jelent meg, a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával. Toró T. Tiboré a Pro Minoritate Könyvek sorozatban, keménykötésben, kiváló kivitelezésben.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)2015. május 14.
Átalakulóban az erdélyi magyar civil szervezetek világa?
Erdélyi magyar társadalomkutatók szerint átalakulás előtt áll az erdélyi magyar civil szervezetek világa, amely korábban elsősorban kulturális szolgáltató jelleget töltött be (például rendezvények szervezésében), újabban viszont politikai mozgósító szerepet is vállal - ez derült ki egy szerda esti kolozsvári könyvbemutatón. A megállapítások Bodó Barna erdélyi politológus Civil szerepek – civil szereplők című könyvének a bemutatóján hangzottak el szerda este a kolozsvári magyar főkonzulátus rendezvénytermében. A szerző - aki éveken át volt a Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetségének az elnöke – úgy vélte, a verespataki aranybánya-nyitás elleni tiltakozások ébresztették társadalmi felelőssége tudatára az erdélyi civil szférát. Megjegyezte, a 2000-es nagybányai ciánkatasztrófát még szó nélkül hagyták az erdélyi civilek.
Bodó Barna úgy látta, az erdélyi magyar civil szereplők megelégelték, hogy a romániai magyarság számára leosztott kormányzati pénzforrások fölött rendelkező RMDSZ ossza le számukra a szerepeket is. Ezért a megszokott kulturális szolgáltató civil szervezetek mellett olyan mozgalmak is szerveződtek, amelyek immár saját politikai üzeneteket fogalmaznak meg. Példaként a kolozsvári többnyelvű helységnévtáblákért látványos akciókat szervező Musai-Muszáj kezdeményező csoportot vagy a marosvásárhelyi kétnyelvű utcanévtáblákért fellépő Civil Elkötelezettség Mozgalmat említette. A könyvet bemutató Bakk Miklós politológus is úgy látta, hogy az RMDSZ által megjelenített kisebbségi képviseleti mód eddig demobilizáló hatással volt a magyar civilekre, de a civil politikai mozgalmak megjelenése új korszak kezdetét jelzi. Bakk Miklós a Székely Nemzeti Tanácsot (SZNT) is a nagy befolyással rendelkező civil mozgalmak közé sorolta. A politológus amiatt is fontosnak és sajátosnak tartotta az erdélyi magyar civil szféra helyzetét, mert szerinte a nemzetépítő feladatokat a Magyarország határain kívül rekedt magyar közösség számára a civil szférának kell ellátnia.
MTI
maszol.ro2015. június 11.
Mostohagyermekként bánik a román nemzetpolitika a vlachokkal. De miért?
Románia mindig is többet foglalkozott a területén élő kisebbségekkel, mint a saját nemzetének határon túl élő tagjaival.
A vlachok azok a Balkán-félsziget különböző országaiban élő népcsoportok, akik latin eredetű nyelvet beszélnek. A román néppel való rokonságuk nyilvánvaló, ennek ellenére a román politika vonakodva ismeri el őket saját kisebbségnek, így érdemtelenül keveset foglalkozik velük – derült ki a IV. Erdélyi Politikatudományi Konferencia A vlachok és a román nemzetpolitika című panelelőadásából. A Sapientia EMTE oktatója, Bodó Barna által tartott előadás a vlachok kutatásának, jogállásának, a Romániával való kapcsolatuknak és a román nemzetpolitikának a vonatkozásait járta körül.
A vlachok kifejezés ugyan jelen van a román közéletben, ennek ellenére a róluk szóló hivatalos diskurzusról nem lehet beszélni – indított Bodó. A román meghatározások az exonim és endonim definíciók közötti különbséget hangsúlyozzák, és azt hogy a vlachok egy idegenektől származó megnevezést jelent, ez valamilyen módon megmagyarázhatja, hogy miért is nem foglalkoznak ezzel a kérdéssel. A modern román állam megalakulása előtti időszakban a románokat más nyelvekben úgy szerepeltek, mint wallachians, Walache, volohi, valaques, míg a modern román állam létrejötte után a Dunától délre élő románsághoz közel álló népek a vlachok, az arománok a cincárok voltak. Innen ered a magyar oláh kifejezés is, ami kezdetben nem volt dehonesztáló.
A szerbek semmibe veszik a vlachokat
A megnevezések körüli szakmai diskurzus még nem jutott el abba a fázisba, hogy a különböző nézeteket vallók meg tudjanak egyezni bizonyos alapvető kérdésekben, ezért több megnevezés - arománok, vlachok, cincárok – van használatban. A vlach történelem kapcsán elhangzott, hogy az valójában nem írható meg, mivel a folyamatokat annyira nagymértékű térbeli és időbeli diszkontinuitás jellemzi, hogy nem lehet egységes történelmet írni, csak külön-külön történeti elemek idézhetők.
Azokban az országokban, ahol az államigazgatás foglalkozott a vlachokkal, ott betagolták a saját közigazgatási rendszerükbe. Például az oszmán-törökök befogadták a vlachokat, meghagyták saját társadalmi-gazdasági, patriarchális és autonóm szervezetüket (knežine), és a népességet a hegyekből az elpusztult síkságokra telepítették át. A Timok-völgyi vlachok a török időkben katonai szolgálatot teljesítettek, cserében különböző privilégiumokat élveztek. Szerbiában ezzel szemben nem nagyon foglalkoztak velük, a szerb államvezetés számára a vlach kérdés nem létezik.
Nem véletlen a csángó helyzettel való hasonlóság
Bodó szerint ennek kapcsán felül kell bírálni a szerb-román nagy történelmi barátság narratíváját, hisz az első világháború végéig, a Bánságra vonatkozó területmegosztási-kísérletig a szerb és a román hatalom között kőkemény harcok dúltak, így nem beszélhetünk történelmi barátságról. A vlachok Moschopolis 1788-as pusztulása után vándoroltak Szerbiába, főleg Belgrádba. Számuk ekkor háromezerre volt tehető. A 19. század elején részt vettek a szerb felszabadító mozgalmakban, akkori nevük pedig cincár volt, ami a mai szerb köztudatban „hajdani gazdag görög kereskedőt” jelentett. A vlach kifejezés pedig a Timok melléki románok neve. Érdekességként hangzott el, hogy cincár származású volt pl. két klasszikus szerb drámaíró: Jovan Sterija-Popović és Branislav Nušić. A belgrádi Cincár-Szerb Egyesület pár száz tagot számlál, akik nagyrészt Macedóniából költöztek oda az utóbbi évtizedekben, az egyesület pedig egy kis lapot is kiad.
Az első szerb bevándorlók 1690 körül érkeznek a Timok-völgyébe, majd a szerb állam 1817-es újjáalakulása és az orosz-török háború után a Timok-völgye és egyéb területek is szerb uralom alá kerülnek. A Milos Obrenovici vezette szerb állam ekkor agresszív asszimilációs politikába kezdett, és a népességcserétől kezdve az iskolák bezárásán át a tanítási nyelv és a templomozási nyelv megváltoztatásáig minden eszközt bevettek. Ez a folyamat évtizedeken át tartott, míg kialakult és állandósult a mai helyzet. 1919-ben egy kisebb terület átkerült Bulgáriához, 1945-ben pedig az általános álláspont az volt, hogy a vlachok nem románok.
Bodó szerint a szerbek a saját szempontjaik szerint kezelik a vlach kérdést, holott a Timok-völgyében a vlachok tekinthetők őslakosoknak, a szerbek később érkeztek, és a terület nem is tartozott mindig Szerbiához, azonban a politika folyamatosan játszott velük. Hozzátette: egyáltalán nem meglepő, ha egy magyarnak a Timok-völgyi vlachok kapcsán a moldvai csángók jutnak eszébe.
Mennyi az annyi?
A nagyon szűk vlach elit elmondása szerint Szerbiában mintegy 150 településen élnek vlachok, akik magukat rumunoknak hívják. A 2011-es népszámlálás szerint 35.330-an vannak, saját bevallásuk szerint 89 ezer főt számlálnak. A nyelvészek ugyanakkor azt állítják, hogy 200 és 400 ezer közé tehető a különböző szinten románul beszélők száma. A legtöbben Kucevo községben élnek, ahol a lakosság 28,3 százalékát teszik ki, Boljevacban 26,7 százalék, míg Negotinban 7,5 százalék. A Timok-völgy lakossága 2011-ben hivatalosan 712 ezer volt, közülük mintegy 35 ezer (6%) vallotta magát vlachnak. Több olyan település is van, ahol a lélekszám szerint lehetne román iskola, de sehol nincs. A vlachok igazi lélekszáma kérdésében eltérő álláspontok vannak. Eugen Simion, a Román Akadémia korábbi elnöke 2007-ben azt mondta, hogy egyesek szerint a timoki románság lélekszáma 500 ezer, mások szerint 300 ezer, annyi bizonyos, hogy jelentős hagyományos román kultúrájú közösséggel kell számolni. Iosif Bena néprajzkutató egy 1995-ös tanulmányában a Timok-völgy románul beszélő népességét 200 és 300 ezer közöttire teszi, míg a vlach vezetők szerint kb. 90-100 ezren lehetnek.
Politikai szempontból a vlach kérdés 2012-ben vált élessé, amikor a vlachok helyzete miatt veszélybe került Szerbia EU-s tagjelöltsége. A szerb lapok arról írtak, hogy Románia megakadályozza, hogy Szerbia EU-tagjelölti státust kapjon, ha Belgrád nem hoz konkrét intézkedéseket a vlach kisebbség helyzetének javítására. Cristian Diaconescu akkori román külügyminiszter úgy pontosított, hogy Románia ugyan nem gördít akadályt Szerbia elé, de elvárja, hogy Szerbiát is ugyanolyan szigorú megfigyelés alá vessék a kisebbségi jogok betartása terén, mint korábban Romániát. A szerb álláspont ugyanakkor az, hogy a vlachok nem románok így asszimilációról sem lehet beszélni, míg Bukarest szerint a vlachok románok. A 2009-es nemzeti tanácsok megalakulásáról szóló törvény értelmében 2010-ben létrejött a vlach nemzeti tanács, addig semmilyen képviseleti struktúra nem létezett.
Különbség van a vlachok és a szerbiai románok között
Bodó Barna több látogatást is tett a Timok-völgyében, ahol teljesen jól boldogult a román nyelvvel. Elmondása szerint a szűk vlach elitet a félelem uralja, nincsenek intézményeik, és úgy gondolják, hogy ebben a vonatkozásban Románia nem áll mellettük. Belgrád évekig nem engedte létrehozni a verseci székhelyű román ortodox püspökséget, és azt sem engedélyezte, hogy a temesvári ortodox metropolita, akinek a fennhatósága alá tartoznak a vajdasági-szerbiai románok, püspököt nevezzen ki. Később sikerült elfogadtatni, hogy a vlachok a verseci román püspökséghez tartozzanak, így kiválhattak a szerb ortodox egyházból, miközben Temesváron végig működik a szerb ortodox vikariátus, azaz a másik oldalon létezett a megfelelő intézmény. Majdnem 200 évnek kellett eltelnie, hogy a szerb egyház keretéből a román ortodoxok kiválhassanak.
A Timok völgyében élő vlachok anyanyelveként 2007 óta ismeri el a románt a szerb állam, viszont itt egy újabb politikai bonyodalom jelentkezik. A vlachok kisebbségként való elismerésével két román nyelvű kisebbség jelenik meg: a románok, akik a történelmi Bánság, mai Vajdaság területén élnek, és a Timok völgyi vlachok. Számarányukat tekintve az utóbbiak vannak többségben, akár kétszer annyian is lehetnek. Míg a vajdasági románoknak vannak anyanyelvű iskoláik és saját templomaik, addig a vlachok nem tanulhattak és még ma sem tanulhatnak anyanyelven, a románt fakultatív tantárgyként sajátíthatják el.
A szerbiai románok és vlachok közötti további jelentős különbség a szerbekhez fűződő viszonyban: a vlachok közül sokan szerb érdekeket képviselnek. A vlach nemzeti tanács elnöke 2014-ben a Magyar Szó riporterének azt mondta, hogy nem éri jogtiprás a vlach nemzeti közösséget Szerbiában, és szerinte Románia nem állíthatja ultimátum elé Szerbiát, ha a vlach kisebbségről van szó. A vlachok nem érzik magukat jogfosztottaknak, teljesen jól érzik magukat nyelv, kultúra és templom nélkül.
Kormányhatározatokban megítélt támogatások Moldovának:
- 20 millió euró iskolai infrastruktúrafejlesztésre (2013. december) - 100 iskolai mikrobusz + 3 autóbusz (2014. szeptember) - 35 db Dacia Duster gépkocsi (2014. szeptember) - 5500 ösztöndíj moldovai diákoknak a 2014/2015-ös tanévre (nincs igény az egészre) - oktatási műszaki segítségnyújtás: 100 millió euró, 4 éves futamidő (2010-2014) - 17 millió euró a Iași-Ungheni gázvezetékre, ebből 5,3 millió Moldovának - Moldovai turizmus népszerűsítésére 300 000 euró - egymillió euró egy gyermekkórháznak (2014. augusztus) Ez utóbbi kapcsán Victor Ponta májusban „mellényzsebből” adott újabb egymillió eurót, a pénzt mindenféle kormányhatározat nélkül ígérte meg nekik
Ami érdekes, hogy a legitim román kisebbség Vajdaság területén él, vagyis a Monarchia egykori területén. Ezen a területen a szerbek elismerik azokat a kisebbségi jogokat, amelyek Európában elvárt kisebbségi helyzetkezelést jelentenek, viszont az egykori Monarchia területét elhagyva ezt a szabályt már nem tartják maguk számára kötelező érvényűnek. 2014-ben volt az legutolsó választás, akkor a vlach nemzeti tanácsban négyen képviselték a proromán opciót, és közülük hárman az első gyűlésen átültek a proszerb csapatba – magyarázta Bodó.
Az ígéret szép szó
A román közvélemény számára a vlachok Szerbia EU-s jelöltségéig nem léteztek.Traian Băsescu 2011-ben jár a Timok-völgyében és támogatást ígért a vlachoknak. Rajta kívül Titus Corlățean volt külügyminiszter és Victor Ponta miniszterelnök is látogatást tett a régióban. A kormányfő látogatása kapcsán Dușan Pârvulovici, az Emberjogi Bizottság (Negotin) vezetője elmondta: azt kérték a miniszterelnöktől, hogy a bukaresti kormány támogassa a román nyelv iskolákban történő bevezetését és a templomépítést. Ponta utólag a sajtóban úgy nyilatkozott, hogy a térségben száz év múlva is beszélni fognak románul, ám azóta semmit sem hallani, hogy történt-e előrelépés az ígéretek megvalósítása terén.
Dușan Pârvulovici arról is beszélt, hogy Traian Băsescu megígérte, pénzügyileg támogatni fogják román nyelvű óvodák és hétvégi iskolák kialakítását, ám egy év elteltével a pénzből még semmit nem kaptak, mert az illetékes minisztériumok útvesztőiben sehogyan sem boldogultak. Bukaresti útjaik sokba kerültek, eredményt pedig nem tudtak elérni.
A homogén nemzetállam mindenekfelett
Bodó hangsúlyozta, hogy mindezek hátterében az állhat, hogy a 20. századi román nemzetpolitikát a homogén nemzetállam megteremtésének az igyekezete jellemzi, és saját belső politikája mindig többet nyomott latban, mint az össznemzetben való gondolkodás. Többet foglalkozott Románia a területén élő kisebbségekkel, mint a saját nemzetének határon túl élő tagjaival. Így az első világháborút lezáró béketárgyalások során Románia egy szót sem ejtett a Timok-völgyéről, miközben a Bánság elosztását Szerbia és Románia vérre menően kezelte. A román nemzetpolitika területelvű, nem közösségben gondolkodik. Míg Moldáviával folyamatosan foglalkozik, addig a vlachokkal, akik egy 200 ezres közösség, azokkal nem.
Ezt jól mutatja, hogy 2013-ban összesen 35 millió eurót különítettek el a költségvetésből a határon túli románok támogatására, és az összegnek több mint fele Moldáviába ment. Bodó szerint Moldávia gazdasági bekebelezése, míg ezzel párhuzamosan az orosz kapcsolatok befagyasztása folyik, miközben a vlachok egy óvodára sem kaptak pénzt. A szakember hiányolja az ezzel kapcsolatos stratégia, az átláthatóság hiányát, amivel ellenőrizni lehetne, hogy hová folynak el a pénzek. Összehasonlításképpen addig, amíg a magyar állam egy átlátható rendszer keretében mintegy évi 20 milliárd forintot szán a határon túli magyar közösségek számára, addig Románia közel 90 milliárd forintot juttat a határon túli román közösségeknek, jelesül Moldovának.
Zárásként elhangzott, hogy Peter Burkhard, az EBESZ szerbiai missziójának a vezetője pozitívan ítélte meg a 2014-es nemzeti tanácsi választásokat és figyelmeztetett, hogy minden nemzeti kisebbség jogait tiszteletben kell tartani. A vlach kérdéssel külön nem foglalkozott.
S. I.
Transindex.ro2015. június 13.
Bodó Barna könyvei Aradon
Bodó Barna az utóbbi időben két könyvet is megjelentetett a civilszervezetekről. Az egyik: Civil szerepek – civil szereplők.
A szerző a kötet fülszövegében így fogalmaz:
„A civilt általában az egyéni érdekek, célok és értékek kollektív, az államtól, a piactól elkülönülő megnyilvánulási módjának tekintik. Hívószavai az önkéntesség, a függetlenség és a felelősségvállalás. A civil társadalom körébe tartoznak a polgári kezdeményezések mindazon formái, amelyekben érdekeik és értékeik megjelenítése, védelme érdekében a polgárok az államitól, hivatalostól függetlenül, autonóm módon nyilvánulnak meg.”
A másik könyv: Erdélyi Magyar Civil Évkönyv 2014.
Ez a második Civil Évkönyv. A kötetet a Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetsége jelentette meg, a temesvári Gordian gondozásában. Szerkesztő Bodó Barna, társszerkesztő Székely Tünde. A kötet a civil szférával kapcsolatos elemzéseket, kutatási jelentéseket tartalmaz. Minden szöveg szerzője – a szerkesztő kivételével – fiatal. Akár generációváltásról is beszélhetünk. Úgy gondolom ennyi elég is, hogy felkeltse az érdeklődését elsősorban is a civilszervezetek aktivistáiban. Mindenkit szeretettel várunk, 2015. június 17-én 18.00 órakor a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében.
Az előadás követően sor kerül a saját gondjaink, szervezeteink problémáinak, az együttműködési lehetőségek megbeszélésére is.
Jankó András,
a Kölcsey Egyesület elnöke
Nyugati Jelen (Arad)2015. július 11.
Elektronikus formában jelent meg a Régi(j)óvilág legújabb száma
A temesvári Szórvány Alapítvány székházában csütörtökön került sor a Régi(j)óvilág honismereti szemle legújabb számának a bemutatójára. A 2006 óta többé-kevésbé rendszeresen megjelenő Régi(j)óvilág most „csak” elektronikus formában jelent meg, elérhető és szabadon letölthető, akár ki is nyomtatható a Szórvány Alapítvány honlapjáról: www.diasporatm.ro.
Dr Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke megköszönte Mészáros Ildikónak, a Régi(j)óvilág főszerkesztőjének az eddig megjelent lapszámok megjelentetése érdekében kifejtett értékes munkáját, majd bemutatta Farkas-Ráduly Melániát, a honismereti szemle új főszerkesztőjét és mindenesét (interjúk szerzője, tördelő egy személyben). Az első digitális Régi(j)óvilág témája: bánsági sajtótörténet. A lapszám szerzői között van Bege Magdolna, Farkas-Ráduly Melánia, Hecser Zoltán, Makkai Zoltán, Puskel Péter, Rácz Éva, Szekernyés János, Vende Ernő. Szó esik benne a temesvári és az aradi magyar sajtó múltjáról és jelenéről, illetve a bánsági német- és szerb sajtó történetről és a Magyar Újságírók Romániai Egyesületéről is. Az Irodalmi Jelent Bege Magdolna, a folyóirat főszerkesztő-helyettese mutatja be a honismereti szemle olvasóinak.
A bemutatón azt is megtudtuk: sokkal több anyag fért az elektronikus Régi(j)óvilág-ba, mint a nyomtatott változatba, így 50 oldalasról 100 oldalasra bővült a kiadvány. Az évente két alkalommal megjelenő regionális honismereti szemle következő lapszámának témája a bánsági magyar nyelvű oktatás története lesz.
Nyugati Jelen (Arad)2015. július 31.
Hivatalosan is mártírtelepülés lesz Mezőbikács
Augusztus 2-án, vasárnap Mezőbikácson ünnepi megemlékezés keretében hivatalosan kis kimondattatik, hogy a települést mártírrá nyilvánítják az 1949. augusztus 2-ai vérengzés miatt. Ekkor a kommunista uralom és a rettenetesen elnyomó rendszer ellen fellázadó falubeliek közül a karhatalmi szervek négy embert, köztük a plébánost kivégezték, és további tizenöt családot deportáltak.
A román képviselőház plénuma május 27-én egy ellenszavazattal elfogadta azt az RMDSZ-kezdeményezést, amely Mezőbikácsot a kommunista ellenállás mártírtelepülésévé nyilvánítja. „A jogszabály egyfajta morális jóvátételt nyújt az állam részéről azoknak, akik életüket áldozták, vagy anyagi javaikat vesztették el a kommunizmus elleni küzdelemben” – mondta a törvény kihirdetésekor Szabó Ödön parlamenti képviselő, a jogszabály kezdeményezője. A Szövetség Bihar megyei politikusa felelevenítette, az Arad megyei Seprősőn 1949. július 31-én a kommunista rendszer ellen lázadtak fel az ott élők, két nappal később, augusztus 2-án pedig a Bihar megyei Mezőbikácson történt meg ugyanez, ahol az akkori kommunista diktatúra nevében működő hatóságok által alkalmazott rendfenntartás négy emberéletet követelt, illetve tizenöt családot telepítettek ki. Kivégezték Iványi György plébánost, továbbá Bejan Petrut, Bucskó István és Turcuţ Petrut.
A szomorú 1949-es eseményekről idén is megemlékeznek a településen. Augusztus 2-án, vasárnap ünnepélyes megemlékezés keretében hirdetik ki Mezőbikács mártírtelepüléssé nyilvánítását. A megemlékezés programja a következő: 10.00 óra – szentmise a római katolikus templomban; 11.00 – a Hivatalos Közlönyben megjelent törvény díszkötésének átadása, majd ünnepi beszédek; 11.20 – főhajtás és koszorúzás az emlékműnél; 11.45 – a törvény átadása az ortodox egyház képviselőjének; 12.00 – a mártírtelepülést jelző tábla leleplezése és megáldása a település bejáratánál; 12.30 – szeretetvendégség.
Szabó Ödön korábban kifejtette, hogy az államnak kötelessége legalább morálisan enyhíteni a kommunista diktatúra által okozott sérelmeken: „Az RMDSZ célja az volt, hogy a jogszabály rendelkezzen arról, hogy a Bihar megyei Mezőbikácson is áldozatokat követelt a diktatórikus rendszer. Az elfogadott törvény értelmében, idén már hivatalos keretek között is megemlékezhetnek a helybéliek az 1949-es eseményekről, illetve a törvényt az állam egyfajta bocsánatkérésének is fel lehet fogni. Kezdeményezésünket számos román párt képviselője is támogatta”.
Mezőbikács azonban nem pusztán az 1949-es mészárlás miatt mártírtelepülés, hanem egy öt évvel korábbi gyilkosságsorozat miatt is. 1944. szeptember 27-én egy még több áldozattal járó tragikus esemény történt: egy román katonai osztag és az őket kísérő, katonaruhába bújt „önkéntesek” lepték el a falut. Bár a halállistájukon 80 személy szerepelt, végül „csak” 7 személyt állítottak elő és végeztek ki. A sortűz áldozatai: Fehér Miklós, a Hoffmann családból apa és fia, Orosz György, Rostás Biri (cigányzenész), Takács Mihály (bíró) és Varga György – emlékeztetett az esetre a mártírtelepüléssé nyilvánításkor Szilágyi Aladár közíró, az Erdélyi Riport munkatársa. 2004-ben Kupán Árpád nagyváradi helytörténész emlékezett meg a mezőbikácsi eseményekről a Reggeli Újságban. A neves váradi szerző írását teljes egészében alább olvashatják. Azért látjuk indokoltnak az újraközlést, hogy felelevenítsük azokat az eseményeket is, amelyekről mind a mai napig nehéz beszélni, ezt ugyanis sokkal nehezebb elfogadnia a többségi nemzetnek.
Borsi Balázs
A mezőbikácsi sortűz – amiről még ma is hallgatunk
Szeptember 27. a mezőbikácsi tragédiának az évfordulója. 1944. szeptember 27-én, a második világháború végéhez közeledve hét, szintén ártatlan civil személyeket végeztek ki ebben a kis bihari faluban. Rájuk még azt sem lehetett ráfogni, hogy szembeszálltak volna a hatalommal. Nekik egyetlen vétkük az volt – akárcsak a gyantaiaknak, magyarremeteieknek, hogy csupán a Bihar megyei áldozatokat említsük meg –, hogy más nyelven beszéltek, mint a négy év múltán visszatérő új honfoglalók.
A bikácsi történetet még a gyantainál és remeteinél is nagyobb elhallgatás, titkolózás övezte és övezi még ma is, ami megnehezíti, hogy a meglévő bizalmatlanságok, félelmek, sőt ellenségeskedések megszűnjenek.
Pedig szükség van az emlékezésre, a kényesnek számító kérdések felvetésére, az igazság kimondására. Nem azért, hogy a behegedt sebeket tépjük fel, hanem hogy megszabaduljunk végre az igazságtalanul reánk sütött bélyegtől. „Kibeszéljük szorongásainkat, elűzve ezzel éjszakáinkból, álmainkból, de lelkünkből is a rémet. Ha tovatűnnek a rémek, s nem lesznek titkolt és kimondatlan gondolataink egymás előtt, talán felnövekszik a nyelvi, tapasztalati, pszichológiai korlátokkal szétzilált bizakodás és bizalom is. Egymás iránt. És akkor hátsó gondolatok nélkül és a kölcsönös becsülés érzésével gyűlhetünk össze a mindenkori közös örömre.” Ezeket a nemes gondolatokat Köteles Pál Gyantán született író fogalmazta meg a Hotel Kárpátia című regényének utószavában. Ez a nem eléggé ismert mű 1989-ben jelent meg Magyarországon, és az 1944 szeptemberében Gyantán kivégzett 47 áldozat emlékét idézte föl, a szépirodalom eszközeivel, az események tényszerű, objektív bemutatásával.
Mivel a bikácsi sortűz összekapcsolható – legalábbis kronológiailag – a gyantai mészárlással, röviden felidézzük ezt a történetet is.
A második világháború utolsó napjainak egyik legtragikusabb eseménye a Szalonta–Arad vonalon zajlott. 1944. szeptember 13-án a magyar honvéd csapatok betörtek Dél-Erdélybe, elfoglalták Aradot, előnyomultak a Fekete-Körös völgyébe is, megszállták Gyantát, majd a Vaskoh környéki Biharlonkához érve szembetalálták magukat a szovjet hadsereg hatalmas túlerejével, és kénytelenek voltak visszavonulni. Feladták Gyantát, majd Aradot is. Ezek a hadműveletek mindkét fél részéről jelentős emberáldozattal jártak. A honvédsereg után nyomuló harmadik hegyivadász román hadosztály katonáinak egyes osztagai nagyszámú környékbeli önkéntes kíséretében bevonultak Gyantára, s a békés lakosságon töltötték ki bosszújukat. Legyilkoltak 47 személyt, gyermekeket, fiatalokat, öregeket, nőket, férfiakat vegyesen. Ezenkívül sok személyt megvertek, asszonyokat, lányokat megbecstelenítettek, gyújtogattak, romboltak, pusztítottak, raboltak. Hasonló eseményekre került sor a Belényes menti magyar falvakban, Magyarremetén 36 személyt gyilkoltak meg, az onnan elmenekült 6 férfit a kivégzés színhelye felé vezető úton ölték meg. Kishalmágyon és Szentmihályon 6–6 személyt, de itt csak férfiakat, fiatal fiúkat végeztek ki.
Mezőbikács sem kerülhette el a tragédiát, mivel a közelében húzódott az Észak-Erdélyt Dél-Erdélytől elválasztó, 1940-ben a bécsi döntéssel megszabott határ. Bikács Magyarországhoz került. Már a szeptember 13-i magyar előnyomuláskor is voltak a falu határában harcok. A mezőbikácsi római katolikus parókai halotti anyakönyvében három magyar katona, egy honvéd és két szakaszvezető neve szerepel, azzal a bejegyzéssel, hogy a románok elleni harcban estek el, s ott temették el őket. Egyébként akkor még a harc valamennyi áldozatát az ortodox és a katolikus pap közös szertartással parentálta el, s a román áldozatok a görögkeleti temetőben nyertek végső nyugodalmat.
1944. szeptember 27-én egy előre nyomuló román katonai osztag és az őket kísérő, katonaruhába bújt „önkéntesek” lepték el a falut. Itt, lévén a lakosság vegyes összetételű, tömegmészárlásra és nagyobb atrocitásokra nem került sor. Állítólag az önkéntesek között volt egy, korábban a faluból elmenekült személy, aki egy 80 nevet tartalmazó listát hozott magával azokról, akiket meg kell büntetni a magyar impérium alatti magatartásukért. Végül „csak” 7 személyt állítottak elő, köztük a falu bíróját és egy cigány zenészt (aki úgymond irredenta nótákat játszott). Az előállítottaknak nem volt semmi felróható bűnük, nem is folytattak ellenük semmiféle eljárást, ki sem hallgatták őket, csupán magyarságukért lettek az elvakult nemzeti gyűlölet áldozatai. Így az ő értelmetlen pusztulásuk még fájdalmasabb, még tragikusabb a háborúban elesettekénél. A hátramaradt családtagok fájdalmát és bánatát az is fokozta, hogy nemcsak nem kaptak soha kárpótlást, beismerést, elégtételt, de még beszélni sem beszélhettek tragédiájukról. Ha most felidézzük emléküket, abban reménykedhetünk, hogy ezt a fájdalmat „békévé oldja az emlékezés”.
A sortűz áldozatai a következők voltak: Fehér Miklós, a Hoffmann családból apa és fia, Orosz György, Rostás Biri (a zenész), Takács Mihály (a bíró) és Varga György.
A háború után Ambrus Péter, a Magyar Népi Szövetség nagyváradi és Bihar megyei tagozatának elnöke kezdeményezte a faji gyűlölködésből végrehajtott vérengzések vétkeseinek perbe fogását. Magánnyomozást folytatott, kihallgatási jegyzőkönyveket vett fel, névvel ellátott és névtelen vallomások tömegét gyűjtötte össze. Előbb a bukaresti kormánytól, majd a legfőbb ügyésztől is kérte a bírósági eljárás megindítását – mindhiába. Végül a Nagy Nemzetgyűléshez, az akkori román parlamenthez fordult panasszal, minden eredmény nélkül. Ambrus Péter nem sokkal halála előtt bízta a közel ezer oldalnyi gyűjteményét falubeliére, az író Köteles Pálra. Ebből az anyagból írta ő meg a Hotel Kárpátiát, még 1980-ban, de Magyarországon is csak 1989-ben láthatott napvilágot a regény.
Ma már nálunk sem számít tabunak ez a kérdés. Az események 50-ik évfordulóján, 1994-ben a bukaresti televízió magyar adása bemutatta Boros Zoltán Gyanta című dokumentumfilmjét, melyben a túlélőkkel készített interjúk alapján idézte fel a tragédiát. (A filmet a Duna Televízió Fekete vasárnap címmel vetítette a gyantai népirtás 60. évfordulóján, pénteken.) 1995-ben az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének Politikai Főosztálya egy fontos dokumentum-kötetet adott ki, Fehér könyv az 1944 őszi magyarellenes atrocitásokról címmel. (Ebben sincs szó a bikácsi sortűzről!) A könyv előszavában a felelős kiadó Bodó Barna így fogalmazott: „(…) Mondassék ki, hogy az erdélyi magyar nem vérengző, nem idegengyűlölő és nem fasiszta. Nem barbár. (…) Mondassék ki végre a történelmi igazság olyan ügyekben, amelyekben évtizedeken át csak a hatalmi nacionalizmust alátámasztó félrevezetések kaphattak nyilvánosságot. (…) Mondassék ki a mi igazunk is”.
E bátor gondolatok megfogalmazása óta újabb kilenc-tíz esztendő telt el (írta e sorokat 2004-ben a szerző – szerk. megj.). Elmondhatjuk, hogy azóta némi haladás ezen a téren is tapasztalható. Szeptember 25-e óta emlékmű áll Gyantán. Ma már legalább nem vitatja a többség jogunkat az emlékezésre, az áldozatok iránti kegyelet lerovására.
Az az idő viszont – melynek eljövetelére Köteles Pál idézett szövegében vágyakozott – még most sem jött el. Továbbra is vannak tiltott és ki nem mondott gondolataink egymás előtt, nem tűnt el a gyanakvás, a bizalmatlanság, sőt az igazság kimondásának félelme sem. Mezőbikácson még ma is tabu az 1944. szeptember 27-i sortűz, s azok, akik tehetnének valamit az igazság kimondásáért, az áldozatok emlékének megbecsüléséért, felidézéséért, gyávaságból vagy megalkuvásból ezt még ma sem vállalják.
Kupán Árpád
(Reggeli Újság, 2004. szeptember 29.)
Reggeli Újság (Nagyvárad)2015. augusztus 17.
Búcsú a Babeş–Bolyaitól (6.)
„Felemelkedésem” és „bukásom”
Ez a cím így nem igaz, amint azt az idézőjel is sejteti. Nem tartottam és nem tartom felemelkedésnek azt, hogy rektorhelyettes voltam a Babeş–Bolyain négy évig, és azt sem bukásnak, hogy utána nem választottak újra. Soha nem törekedtem semmilyen funkcióba, mindig belecsöppentem, néha elfogadtam, máskor nem. 2000-ben a három jelölt közül a legtöbb szavazatot kaptam, 2004-ben szintén három közül a legkevesebbet. A magyar rektorhelyettesre (2004-ben már kettőre) a magyar tagozat képviselői (tanárok és diákok) szavaztak, mintegy 35-en.
A rektor a jelöltekből elvileg bárkit választhatott, de mindig minden rektor betartotta azt az íratlan szabályt, hogy a legtöbb szavazatot kapott jelöltet (vagy jelölteket) választotta. 2000 elején még csak egy magyar rektorhelyettest választottunk, de már a 2000–2001-es tanévtől kezdődően két magyar rektorhelyettes volt.
A 2004-es választások előtt egyszer Vincze Mária kicsit számon kérően megkérdezte, hogy miért nem kampányolok az újraválasztásomért. Először is, csak a választási gyűlésen lesznek jelöltek, addig nincs mit kampányolni, és amúgy sem kampányolnék. Igen, hangzott a válasz, de már folyik az ellenkampány. Meg is mondta, hogy kik a szervezői. A lelkük rajta! – gondoltam, és talán mondtam is.
Csak később tudtam meg egyet s mást erről. Itt közbe kell vetni egy érdekes történetet. 2004 februárjában a BBTE díszdoktorává avatták Franz König bécsi bíborost. De mivel kora miatt a bíboros nem tudott eljönni Kolozsvárra, népes küldöttség ment Bécsbe átadni a díjat. A szinte teljes vezetőség (rektor, rektorhelyettesek, néhány dékán, több tíz diák kórustagként) elment az egyetem költségén Bécsbe. Egyedül én maradtam itthon a rektorhelyettesek közül. A látogatás után Andrei Marga rektor egy ebéddel egybekötött megbeszélésre hívta a küldöttség tagjait (szintén az egyetem költségén). A beszélgetés célja a bécsi út „kielemzése” volt. Furcsálltam, hogy mit kell ezen elemezni, de nem érdekelt a dolog. Később tudtam meg, hogy ez egy jól megszervezett akció volt, mivel – nyilván Marga rektor sugallatára, sőt utasítására – valaki megkérdezte, csak úgy kíváncsiságból az elemzés közepette, hogy a rektor úr kit szeretne látni a magyar tagozat ügyeiért felelős rektorhelyettesi pozícióban.
Marga megmondta, és mit ad a véletlen, a magyar tagozat képviselői néhány nappal később éppen őt javasolták egyik rektorhelyettesnek. Csak azt sajnáltam, hogy emiatt a találkozó miatt a nagyobbik lányom legkedvesebb tanára méltatlan helyzetbe került, amikor az újságíró kérdésére válaszolva letagadta, hogy az az ominózus kérdés elhangzott. Azóta többször találkoztunk nyilvános helyeken, ahol mindig úgy intézte, hogy ne kelljen köszönnünk egymásnak.
A magyar tagozat választási ülésén volt még egy említésre méltó mozzanat, amelyről két nappal később a helyi sajtó is beszámolt. 2004 és 2008 között az egyetemnek volt akadémiai elnöke (Margának kitalált pozíció, mivel rektor már nem lehetett volna, lejárt az egymás utáni két mandátuma) és alelnöke is. Az alelnöki pozícióba Marton József, a római katolikus tanárképző kar dékánja Szamosközi Istvánt, a pszichológia kar dékánhelyettesét javasolta. Ezt a jelölést ketten is kifogásoltuk (rajtam kívül Sárkány-Kiss Endre is), nem tartottuk őt megfelelőnek, hogy a magyar tagozatot képviselje ebben a minőségben. Éles vita alakult ki, valaki (mintha csak a parlamentben lettünk volna) bekiáltotta, hogy „jó fiú, nálunk szokott gyónni”. Amikor a két jelölt közül a titkos szavazáson Szamosközi jött ki elsőnek, én felálltam, és kijelentettem, hogy mivel vele semmilyen közösséget nem vagyok hajlandó vállalni, visszalépek a rektorhelyettesi jelöléstől.
Ez nyilván csak formális volt, hisz nem állt fenn annak a veszélye, hogy harmadikként bekerüljek az első két helybe. Utána még ért bírálat innen-onnan, hogy nem tettem semmit az újraválasztásomért. Később egyszer Muzsnay Csaba, amikor megtudta, hogy a matematika karon dékánhelyettesnek választottak a rektorválasztás előtt (mert ez volt a választások sorrendje, ha valakit később magasabb pozícióba választottak, akkor kari szinten új választást tartottak), olyan megjegyzést tett nekem, amelyből én arra következtettem, hogy ő úgy gondolja, azért nem kampányoltam az újraválasztásomért, mert már „bebiztosítottam” magamnak a dékánhelyettesi állást. Az igazság az, hogy én nem akartam dékánhelyettes lenni, nem akartam magamat bebiztosítani, a kollégáim javaslatára és biztatására vállaltam el.
2000-ben, mindjárt a megválasztásom után, új charta kidolgozását tűzte ki célul a szenátus. Mi, a magyar tagozat képviselői, szerettük volna, ha bekerül az, hogy magyar karokat lehet létrehozni. Ezt a román kollégák végig ellenezték. Kitalálták a „linie de studiu” – azaz szó szerint: oktatási vonal – kifejezést, amelyet én kezdettől fogva magyar tagozatnak fordítottam, még ha ez a kifejezés sokak szerint többet is jelent (nagyobb döntéshozatali lehetőséget). Az igazság az, hogy már addig is használtuk az iskolákban a magyar tagozat kifejezést (a „secţie maghiară” fordításaként), és az sem jelentett nagyobb mozgásterületet.
Hosszas vita után csak annyit sikerült elérni, hogy a chartában úgy jelenik meg a tagozat (románul „linie”) kifejezés, hogy az nem zárja ki a magyar karokat, hisz már akkor is volt két magyar kar, a református és a római katolikus tanárképző kar (igaz, azok nem nyelvi, hanem vallási alapon szerveződtek). A megfogalmazásba ez úgy került bele, hogy egy karon lehet egy vagy több tagozat. Itt a hangsúly az egyen volt, így akár csak magyar nyelvű kar is lehet. A végső döntés előtt szünetet kértem, és a magyar kollégákkal megbeszéltük, hogy tartózkodunk a szavazásnál, ezzel jelezve, hogy nem vagyunk teljesen elégedettek, de nem szavazunk ellene. Mivel a szenátusban a jelenlétünk 20 százalék körül volt, ez nem veszélyeztette a charta elfogadását.
Rektorhelyettesi tevékenységemet nem tartom sikeresnek, és ez részben a saját hibám is, nem tudtam elég „politikusnak” lenni, hogy különféle körmönfont megoldásokkal továbbfejlesszem azt, amit az előző ciklusban elődöm, Szilágyi Pál kialakított.
Bolyai-ünnepségek
2002-ben ünnepeltük Bolyai János születésének 200. évfordulóját. Kolozsváron is sikerült méltó ünnepségeket szervezni. Októberben nemzetközi konferenciát tartottunk a Babeş–Bolyain, kiállítást rendeztünk (Prékopa András matematikus akadémikus jóvoltából sok értékes anyagot kaptunk Budapestről), egy napra elmentünk kirándulni Marosvásárhelyre, ahol Csegzi Sándor alpolgármester szíves fogadását élveztük, és a konferencia résztvevői bekapcsolódtak a vásárhelyi akadémiai napok megnyitóünnepségébe. December 14-én magyar nyelvű konferenciát szerveztünk Kolozsváron, este pedig a Bolyai János győzelme – 58 év, amely megrengette a geometriát címmel tartott ünnepi előadáson vettünk részt. Ezt az előadást a Kolozsvári Magyar Opera szervezte.
Azt hiszem, ez egyike volt azon ritka alkalmaknak, amikor egy tudós emlékére egy opera megemlékező műsort rendezett. Egy évvel előtte tartotta a Kolozsvári Magyar Opera a New York, New York című nagy sikerű előadását, a New York-i szeptember 11-ei terrortámadás áldozataira emlékezve. Az ötlet Szőcs Gézáé volt, és ő volt a kivitelezője is. Tudtam, hogy egy érdekes Bolyai-drámán dolgozik (sajnos, tudtommal máig nem készült el), és megkérdeztem, hogy nem tervezne-e egy ünnepi előadást Bolyai emlékére. Rögtön elvállalta.
Simon Gábor operaigazgató is azonnal belement a dologba. Szép, felemelő előadás volt Vadas László rendezésében verssel, prózai szöveggel, zenével. Ekkor játszották először Kolozsváron Berlioz Rákóczi-indulóját! Kár, hogy nem volt telt ház. Sokszor tapasztaltam, hogy az emberek túlnyomó része annyira bután viszolyog a matematikától, hogy még az ilyen előadásokra sem hajlandó elmenni. Talán a volt matematikatanárát akarja megbosszulni?
A két konferenciát Szenkovits Ferenc kollégámmal szerveztük, de meg kell jegyeznem, hogy nagyon sok segítséget kaptunk kollégáktól, barátoktól, ismerősöktől. Mindig szerettem azokat az embereket, akik egy-egy érdekes ötletre azonnal ugrottak, és hajlandók voltak részt venni a megvalósításban, sőt saját ötlettel gyarapították is az eredeti elképzelést. Kisebb cégek is nagyon sokat segítettek, plakátkészítéssel, szép kivitelezésű mappákkal, Bolyai-borral.
Diákcserék
Még az Erasmus- és CEEPUS- programok előtt a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, a KMDSZ egyezséget kötött a szegedi egyetem diákönkormányzatával az ún. áthallgatásokról. Ez abban állt, hogy diákok egy csoportja Szegedről Kolozsvárra (és fordítva is) látogatott három hétre, ahol órákon vettek részt, ismerkedtek az egyetemmel, a diákokkal, a várossal. Szegeden az egyetem ingyenszállást biztosított, Kolozsváron nem. A kincses városban megpályázták a szállásra az összeget, és így próbálták megoldani a cserekapcsolatot. Ez azonban egyre nehezebben ment, ezért próbálkoztak az egyetemen ingyenszállásért, de kérésüket elutasították, mivel a két egyetem közti szerződésben nem szerepelt a diákcsere ilyen támogatása. Ígéretet kaptak, hogy a szerződés megújításakor ez belekerül, és akkor megoldható lesz.
Alighogy elfoglaltam az új tisztségemet, sorra került az új szerződés megkötése, amely már elő volt készítve, tehát annak megfogalmazásában nem vettem részt, de benne volt a diákcserék anyagi támogatása. Rögtön meg is kerestek az áthallgatások szervezői, és sikerült elfogadtatni a vezetőségi gyűlésen a kérésüket. Azután minden félévben jöttek hallgatók Szegedről, de akkor már egyből a gazdasági igazgatóval intéztem az ingyenelszállásolást, hivatkozva az első jóváhagyásra a szerződés alapján. Négy év alatt két gazdasági igazgató volt, és mindegyikkel jó kapcsolatom volt, így könnyű volt elintézni. Egyszer előfordult, hogy túl korán jöttek a szegediek, amikor a külföldi diákok számára fenntartott kollégiumban még tartott az őszi felújítás, ezért minden használható szoba foglalt volt.
A gazdasági igazgató azt mondta, hogy megpróbál valamilyen megoldást találni, és másnap közölte, elszállásolja őket az egyetem szállodájában, amely külföldi tanároknak volt fenntartva. A szegedi diákok először azt hitték, hogy Kolozsváron minden diák ilyen kollégiumban lakik, és el voltak bűvölve, de aztán megmagyaráztuk, hogy ez kivételes eset volt.
Egyeztetés a magyar karokról
2000 és 2004 között, amikor rektorhelyettes voltam, az RMDSZ nem volt kormányon, csak kívülről támogatta az akkori szocialista kormányt. Minden évben kötöttek egy protokollumot, amelyben rögzítették, hogy az RMDSZ milyen feltételekkel támogatja a kormányt. Minden év végén elemezték az eredményeket, és mindig úgy ítélték meg: annak ellenére, hogy sok minden nem teljesült az előző évi protokollumból, érdemes újat kötni. Minden évben szerepelt a protokollumban valamilyen általános formában a magyar nyelvű felsőoktatás támogatása, és azon belül a Babeş–Bolyain folyó magyar nyelvű oktatás. A 2003-as megegyezés szó szerint tartalmazta a magyar karok létrehozását a BBTE keretében. Az egyetem magyar tisztségviselői már addig is több anyagot eljuttattak a RMDSZ vezetőihez, amelyben vázolták elképzeléseiket.
Én, a protokollumra hivatkozva, többször is szorgalmaztam, hogy személyes találkozón beszéljük meg a teendőket. Végül Markó Béla elfogadta, hogy egy néhány (ne túl sok – mondta) tanárral találkozzék. A kolozsvári Majális utcai RMDSZ-székházban találkoztunk, részünkről talán hatan voltunk, ebből öt egyetemi tanár és a Bolyai Társaság elnöke, Wanek Ferenc. A RMDSZ részéről Markó Béla, és talán Kötő József (vagy Nagy F. István, már nem emlékszem pontosan). Elmondtuk, hogyan képzeljük el a magyar karokat, Markó Béla is elmondta a megvalósítás nehézségeit, de a reménykedést is. Ezután átnyújtottuk írásban is mindazt, amit elmondtunk. Markó Béla elmondta, hogy a kérdéssel politikai szinten Borbély László alelnök foglalkozik, akit be is hívott az irodába, hogy átadja neki a tőlünk kapott dossziét. Borbély László bejött, mindannyiunkkal kezet fogot, átvette a dossziét, megköszönte, és kiment.
Ez a furcsa viselkedés eszembe juttatott egy hasonlót. Wanek Ferenc egyszer másodmagával, a Bolyai Társaság részéről kihallgatást kért Fodor Gábor akkori magyar oktatási minisztertől, aki fogadta is őket. Figyelmesen végighallgatta, amit mondtak, nem kérdezett semmit, majd miután átvette a részére elkészített dokumentumot, megköszönte, felállt, és kezet fogva elbúcsúzott tőlük. Hasonló érzéssel távoztak, mint mi erről a találkozóról. Ez nekem azért volt furcsa, mert addig ilyesmiben nem volt részem. Bárkivel tárgyaltam, beszélgettem vagy vitáztam egyetemi ügyekről, az soha nem volt egyoldalú beszélgetés. Ha a beszélgetőpartnert nem is érdekelte az ügy, legalábbis udvariasságból feltett egy-két kérdést, elmondott egy együttérző mondatot. Emlékszem, hogy amikor 1990-ben a Bolyai Társaság részéről egy hasonló bizottsággal kihallgatáson voltunk Mihai Şora tanügyminiszternél, annak ellenére, hogy semmit sem ígért, mégsem távoztunk csalódottan, hisz párbeszédet folytattunk a témáról. Nemcsak mi beszéltünk!
Markó Béla kérésére sikerült megszervezni egy találkozót Andrei Marga rektorral 2003 áprilisában, hogy egyeztessenek a magyar karok ügyében. Az RMDSZ akkori elnöke részt vett egy szovátai pedagóguskonferencián, és Marga hajlandó volt ellátogatni a konferencia utolsó napjára, hogy találkozhassanak. Marga néhány rektorhelyettessel és Szamosközi Istvánnal, a pszichológia kar dékánhelyettesével érkezett Szovátára. A megbeszélésre egy emeleti teremben került sor, ahol négyszemközt beszélgettek. Alig telt el öt perc, amikor a folyosón összefutottam Nagy F. István oktatási alelnökkel, aki elfehéredett arccal csak annyit mondott, hogy baj van, mert már be is fejezték a megbeszélést. Margáék ebédre még ott maradtak, majd hazamentek Kolozsvárra. Délután mi, a konferencia résztvevői is hazautaztunk. Nekem sem Markó Béla, sem Marga nem mondott semmit a megbeszélésről, de tisztában voltam az ott történtekkel, hisz jól ismertem Margát. Ő minden bizonnyal azt válaszolta Markónak, hogy személyesen nem ellenzi a magyar karokat, de azokat a szenátus nem szavazza meg, ellenben amennyiben a minisztérium talál erre megoldást, ő nem fog ellenkezni. Tehát átpasszolta a labdát a minisztérium térfelére.
Körülbelül ezzel egy időben Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke arra kért, hogy írjunk egy kérést a kormánynak címezve, amelyben kérjük a magyar karok létrehozását, és azt írjuk alá néhányan a magyar tagozat tisztségviselői közül. De ezt kezeljük bizalmasan! Néda Árpád rektorhelyettes-kollégámmal összehívtuk a magyar dékánhelyetteseket, tanszékvezetőket, megmondtuk, mi a kérés, és azt is, hogy ez tulajdonképpen nem éppen rendes módja a dolgok megoldásának, főleg, hogy a kérés bizalmas kezelésére kértek, de mivel mi már többször próbálkoztunk helyi szinten a karok létrehozásával, és mindig elutasítás volt az eredmény, nyugodtan megtehetjük, hogy egyből a kormányhoz fordulunk. Kértük, hogy természetesen csak az írja alá, aki egyetért ezzel. Mindannyian vállalták, így tizenegyen írtuk alá.
A bizalmas kezelésnek az lett a vége, hogy nemsokára a tanügyminiszter levelet írt a rektornak, mellékelve a mi, kormánynak címzett kérésünket, és arra kérte, hogy találjon megoldást. A rektor közölte a miniszter levelét – a miénkkel együtt – az egyetem információs közlönyében (Buletin informativ), amely abban az időben általában havonta jelent meg, és főleg Marga utazásairól, tárgyalásairól, kitüntetéseiről szólt. Érdekes módon senki sem vádolt bennünket azzal, hogy a szenátust megkerülve folyamodtunk a kormányhoz. Ellenben Szamosközi István felelősségre vont, hogy őt miért hagytam ki, hisz ő is aláírta volna. Azt válaszoltam, hogy gyorsan kellett cselekedni, és nem értem el. Ez persze nem volt igaz, készakarva hagytam ki, hisz Marga közeli barátja volt. Tudok olyan esetről, amikor egy hétvégén ő maga vitte el autóval a rektort Bécsbe.
Ezután sok-sok vita, veszekedés volt a karok miatt. A 2004-es választások után Marga megnyugodhatott, mert az új rektorhelyettesek (Salat Levente és Nagy László) nem támogatták feltétel nélkül a magyar karok létrehozását. Az újságnak Salat Levente azt nyilatkozta, hogy „az RMDSZ és a kormánypárt közötti egyezség értelmében létrehozandó magyar karok ötletét nem tudja támogatni, mivel az a szakértők feje fölött jött létre.”
Ezzel nemcsak az egyetem magyar tanárainak (ha nem is túlnyomó, de) többségével, hanem az RMDSZ vezetőivel is szembe ment. Ez a viselkedés egyenesen vezetett ahhoz a helyzethez, amelyet már nem tudtak kezelni, és 2006 novemberében mindketten lemondtak. Hantz Péter és Kovács Lehel adjunktusok, BKB-vezetők5 „polgári engedetlenség”-szerű akcióit sem ők, sem az egyetem román vezetősége nem tudta kezelni. A román vezetőség (a többség diktatúrájához szokott emberek) csak a drasztikus megoldást tudták elképzelni: az egyetemről való kizárást. Ezt azonban már a magyar rektorhelyettesek sem tudták elfogadni, és lemondtak tisztségükről. Később Nagy László visszavonta lemondását, Salat Levente azonban nem hátrált meg.
Amikor 2005 őszén a BKB Erdély több városában tüntetést szervezett a Bolyai-egyetemért, Kolozsváron a BBTE épülete előtt tartották meg a tüntetést október 17-én, hétfő délután. Két nappal előtte, szombat délelőtt a matematika és informatika kar prodékáni irodájában voltam, amikor telefonáltak a rektori hivatalból, hogy mivel a dékán nem érhető el, menjek helyette 12 órára a rektoriba vezetőségi gyűlésre. Itt egyetlen napirendi pont volt: meg kellett szavazni egy tiltakozó közleményt, amely elítéli a hétfőre tervezett tüntetés kezdeményezőit, megbélyegezve a „szeparatista törekvéseket”. Többen hozzászóltak a szöveghez, én is.
Azt mondtam, hogy nem kell semmilyen közleményt kiadni, a véleménynyilvánítás szabadsága mindenki számára biztosított. A szavazáskor egyedül voksoltam a nyilatkozat ellen, a többiek mind megszavazták, köztük öt magyar kolléga is (az Erdélyi Napló okt. 18-i száma a nevüket is közli). Magyari Tivadar (későbbi rektorhelyettes) az újságíró kérdésére azt nyilatkozta, hogy nem vett részt a szavazáson. Az lehet, hogy egyszer sem emelte fel a kezét, ennek ellenére megszavazta, mert a teremben volt végig, és a szavazás után Nicolae Bocşan rektor bediktálta a jegyzőkönyvírónak, hogy egy ellenszavazattal (és itt bediktálta a nevemet), minden jelenlévő megszavazta a nyilatkozatot.
Ahogy az RMDSZ könnyebbnek látta a magyar karok megvalósítását az önálló egyetem helyett, úgy az egyetem magyar vezetősége 2004 után inkább külön magyar tanszékeket szándékozott létrehozni a magyar karok helyett. 2005 tavaszán arra kértek, hogy ahol úgy gondoljuk, van lehetőség magyar tanszék létrehozására, próbáljuk előkészíteni az anyagot, de egyelőre kezeljük ezt bizalmasan. Én elkészítettem és továbbítottam egy magyar informatika tanszék dokumentációját, minden megvolt, egyedül a kari tanács jóváhagyása hiányzott. Egyszer szólt az egyetem magyar titkárnője, hogy kellene a kari jóváhagyás.
Ezen elcsodálkoztam, hisz azt nem lehet megszerezni „bizalmas kezeléssel”. Azelőtt azt hittem, hogy van valamilyen egyezség a rektorral ezen tanszékek létrehozására, de kiderült, hogy nincs. Kénytelenek voltunk kari tanácsi engedély kérni. A szeptemberi kari tanács ülésén elhalasztották a döntést, a decemberin valójában elutasították, formailag azonban ismét halasztottak. Én ekkor mondtam le dékánhelyettesi, a kari magyar tagozat vezetői pozíciómról és szenátusi tagságomról. Hirtelen elhatározás volt, megírtam egy rövid román nyelvű lemondást (sajnos nem indokoltam meg az okát), írtam egy magyar nyelvű nyilatkozatot, amelyet feltettem a honlapomra, kikapcsoltam a telefonomat, és hazamentem. A november 19-i nyilatkozat így szólt:
„Azonnali hatállyal lemondok a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen viselt tisztségeimről, azaz a Matematikai és Informatikai Kar dékánhelyettesi funkciójáról, a kari tanácsi, valamint a szenátusi tagságról.
Már régóta nem éreztem jól magam abban a közegben, amelybe ezek a tisztségek kényszerítettek, de az utolsó csepp a pohárban azt volt, hogy december 15-én a sajtóban megjelent a rektor és a dékán úr aláírásával az a nyilatkozat, hogy az általam javasolt új informatika tanszéket a tanári tanács nem leszavazta, hanem csupán elhalasztotta a döntést május 1-jéig. Ez még formálisan is csupán részben igaz, hisz a javaslatot véleményező bizottság három pontban kifejezi azt a véleményét, hogy ezt a tanszéket nem lehet létrehozni (1, az új tanszék átfedi a jelenlegi struktúrát, mivel ugyanazon tárgyak több tanszékre kerülnének, 2, nincs jól körülhatárolt kutatási tematika, 3, mivel magyarul tanítandó tárgyak szerint szerveződik, nem felel meg a törvényes követelményeknek), és csupán a negyedik pontban javasolja, hogy az egész tanszéki struktúra átszervezésekor térjünk vissza a kérésre. A tanári tanács gyűlésén a hozzászólok határozattan ellenezték az új tanszék megalakítását. A vélemények teljesen megegyeztek a szeptemberi gyűlésen elhangzottakkal, amikor tényleg elhalasztottuk a döntést december közepéig.
Úgy érzem, hogy ez a fajta alulról való építkezés, amelybe a magyar tagozat vezetői belesodortak, nemcsak eredménytelen, de fölöslegesen mérgezi a kollégák közti viszonyt. A magyar tagozat vezetését ez éppen a saját elképzelése ellen fordítja, amelynek alapja a multikulturalizmus, a barátság ápolása, úgy gondolván, hogy a lassú (szerintük ez a radikális ellentéte!) változások segítik leginkább ezt. A rosszul előkészített akció, amely bennünket abban a hitben tartott, hogy létezik valamiféle egyezség az egyetem legmagasabb vezetői szintjén a tanszékek létrehozásáért, tökéletes káoszt eredményezett. A magyar tagozat vezetői minden alkalmat megragadnak, hogy nyilvánosan megbélyegezzék azokat, akik más véleményen vannak (Európa-ellenesek, gerillaharcot folytatnak stb.), és nem veszik észre, hogy a jelenlegi kaotikus helyzetet éppen az okozta, hogy véleményükkel, elképzeléseikkel szembe helyezkedtek mind a magyar tanárok többségének a véleményével, mind az érdekvédelmi szervezetünk politikusainak a véleményével. Nem tudok olyan esetről, a legrosszabb időkből sem, amikor a magyar vezetők ennyire ellenségesen viselkedtek volna azokkal szemben, akiket képviselniük kell.”
A sajtó szereti a szenzációt. Ez a lemondás, és a magyar kollégáim csatlakozása (ők is lemondtak a kari tanácsi tagságukról) napokig hírként szerepelt. Amikor 2008-ban átmentem a Sapientiára, előtte pedig Bodó Barna (aki a BKB elnöke volt), az semmilyen hírként sem szerepelt a sajtóban. Gondolom, részben azért, mert csak később szereztek róla tudomást, részben mert nem látványos lemondással párosult.
Miután a dékán megbeszélést folytatott a kar magyar oktatóival, ahol közvetve beismerte, hogy a rektor vette rá azon bizonyos nyilatkozat aláírására, amelyben Kovács Lehelt hamisan vádolták, és kilátásba helyezte a lemondását az ügy miatt, úgy döntöttünk, hogy részben visszakozunk. Én megtartottam a dékánhelyettesi funkciómat, a kollégák sem bojkottálták a kari tanácsot. Később ezért is megkaptam egyes (nem kari) kollégáktól, hogy „hát persze, lemondott az ingyenes funkciókról, és megtartotta a fizetéssel járót”. Érdekes, hogy mennyire másként gondolkozunk! Nekem sem akkor nem jutott eszembe a pénz, amikor lemondtam a dékánhelyetteségről, sem amikor visszavontam a lemondást.
A lemondáskor szegény kari főtitkárnőnek többletmunkát adtam (persze, erre sem gondoltam), mert ahogy leadtam a lemondó szövegemet, futnia kellett a rektoriba, hogy visszavegye a prémiumra javasoltak listáját, hogy engem kicseréljem másra (nyilván a dékán utasítására).
Azt a bírálatot viszont, hogy a szenátusi tagságról nem kellett volna lemondani, jogosnak érzem. De nem kívántam részt venni az akkori színjátékban! Persze, ha maradtam volna, akkor elmondhattam volna a véleményemet olyan fontos esetekben, mint a Hantz Péter és Kovács Lehel kizárása az egyetemről. Előre azonban nem tudhattam, hogy lesznek olyan esetek, amikor érdemes legalább véleményt mondani. Ebben az időben Andrei Marga az egyetem elnöke volt, nyíltan nem szólt bele a minket érintő egyetemi vitákba, hagyta Nicolae Bocşan rektort, hogy „oldja meg a problémákat”, persze háttérből irányítva őt.
A lemondásom után Bocşan oly módon támadott engem, hogy a magyar kollégák felháborodva írtak egy levelet, amelyet mintegy harmincan írtak alá (Szabadság, 2006. január 27.), és amelyben a védelmemre keltek. Itt nemcsak a személyemről volt szó, hanem az elvről, hogy ha a rektor igazságtalanul vádol valakit, akkor ki kell állni mellette. Ahogy tudom, csak egyetemi tanárokat és docensek kértek fel aláírásra (őket nehezebb „kikezdeni” alapon), de voltak mások is, akik alá merték írni. Ez számomra megható volt, és annak ellenére, hogy eddig soha nem mondtam meg annak a két aláírónak ezt, mindig nagy tisztelettel gondolok rájuk, és természetesen a kezdeményezőre is.
Még abban a 2006-os évben az a megtiszteltetés ért, hogy a budapesti Neumann János Számítógép-tudományi Társaság Neumann-plakettel tüntetett ki. A diplomának volt egy angol nyelvű fordítása is, amelyet szépen lemásoltam, betettem egy borítékba, és megkértem a titkárnőt, hogy adja át a rektornak. Szerettem volna látni az arcát, amikor kibontja a borítékot, majd amikor bedobja az egészet a szemétkosárba!
Jegyzetek: 16 Vincze Mária (1942) közgazdász, egyetemi tanár.
17 Muzsnay Csaba (1939) vegyész, egyetemi oktató, a Bolyai Társaság alapító tagja.
18 Az 58 év túlzás, mivel Bolyai János 1802. december 15-én született, és 1860. január 27-én halt meg, tehát alig egy hónappal élt többet 57 évnél.
19 Wanek Ferenc (1944) geológus, egyetemi oktató, a Bolyai Társaság alapító tagja, titkára, alelnöke, majd 1998–2005 között elnöke.
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)2015. augusztus 24.
Búcsú a Babeş–Bolyaitól (7.)
Lapunk Szempont mellékletében sorozatban közöljük Kása Zoltánnak, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem egykori rektorhelyettesének, a Sapientia EMTE szenátusa elnökének visszaemlékezéseit. Az írás részlet a szerző készülő könyvéből.
Ezután sok-sok vita, veszekedés volt a karok miatt. A 2004-es választások után Marga megnyugodhatott, mert az új rektorhelyettesek (Salat Levente és Nagy László) nem támogatták feltétel nélkül a magyar karok létrehozását. Az újságnak Salat Levente azt nyilatkozta, hogy „az RMDSZ és a kormánypárt közötti egyezség értelmében létrehozandó magyar karok ötletét nem tudja támogatni, mivel az a szakértők feje fölött jött létre."
Ezzel nemcsak az egyetem magyar tanárainak (ha nem is túlnyomó, de) többségével, hanem az RMDSZ vezetőivel is szembement. Ez a viselkedés egyenesen vezetett ahhoz a helyzethez, amelyet már nem tudtak kezelni, és 2006 novemberében mindketten lemondtak. Hantz Péter és Kovács Lehel adjunktusok, BKB (Bolyai Kezdeményező Bizottság)-vezetők „polgári engedetlenség"-szerű akcióit sem ők, sem az egyetem román vezetősége nem tudta kezelni. A román vezetőség (a többség diktatúrájához szokott emberek) csak a drasztikus megoldást tudták elképzelni: az egyetemről való kizárást. Ezt azonban már a magyar rektorhelyettesek sem tudták elfogadni, és lemondtak tisztségükről. Később Nagy László visszavonta lemondását, Salat Levente azonban nem hátrált meg.
Amikor 2005 őszén a BKB Erdély több városában tüntetést szervezett a Bolyai Egyetemért, Kolozsváron a BBTE épülete előtt tartották meg a tüntetést október 17-én, hétfő délután (képünkön – szerk. megj.). Két nappal előtte, szombat délelőtt a matematika és informatika kar prodékáni irodájában voltam, amikor telefonáltak a rektori hivatalból, hogy mivel a dékán nem érhető el, menjek helyette 12 órára a rektoriba vezetőségi gyűlésre. Itt egyetlen napirendi pont volt: meg kellett szavazni egy tiltakozó közleményt, amely elítéli a hétfőre tervezett tüntetés kezdeményezőit, megbélyegezve a „szeparatista törekvéseket".
Többen hozzászóltak a szöveghez, én is. Azt mondtam, hogy nem kell semmilyen közleményt kiadni, a véleménynyilvánítás szabadsága mindenki számára biztosított. A szavazáskor egyedül voksoltam a nyilatkozat ellen, a többiek mind megszavazták, köztük öt magyar kolléga is (az Erdélyi Napló okt. 18-ai száma a nevüket is közli). Magyari Tivadar (későbbi rektorhelyettes) az újságíró kérdésére azt nyilatkozta, hogy nem vett részt a szavazáson. Az lehet, hogy egyszer sem emelte fel a kezét, ennek ellenére megszavazta, mert a teremben volt végig, és a szavazás után Nicolae Bocşan rektor bediktálta a jegyzőkönyvírónak, hogy egy ellenszavazattal (és itt bediktálta a nevemet), minden jelenlévő megszavazta a nyilatkozatot.
Ahogy az RMDSZ könnyebbnek látta a magyar karok megvalósítását az önálló egyetem helyett, úgy az egyetem magyar vezetősége 2004 után inkább külön magyar tanszékeket szándékozott létrehozni a magyar karok helyett. 2005 tavaszán arra kértek, hogy ahol úgy gondoljuk, van lehetőség magyar tanszék létrehozására, próbáljuk előkészíteni az anyagot, de egyelőre kezeljük ezt bizalmasan. Én elkészítettem, és továbbítottam egy magyar informatika tanszék dokumentációját, minden megvolt, egyedül a kari tanács jóváhagyása hiányzott.
Egyszer szólt az egyetem magyar titkárnője, hogy kellene a kari jóváhagyás. Ezen elcsodálkoztam, hisz azt nem lehet megszerezni „bizalmas kezeléssel". Azelőtt azt hittem, hogy van valamilyen egyezség a rektorral ezen tanszékek létrehozására, de kiderült, hogy nincs. Kénytelenek voltunk kari tanácsi engedélyt kérni. A szeptemberi kari tanács ülésén elhalasztották a döntést, a decemberin valójában elutasították, formailag azonban ismét halasztottak. Én ekkor mondtam le dékánhelyettesi, a kari magyar tagozat vezetői pozíciómról és szenátusi tagságomról. Hirtelen elhatározás volt, megírtam egy rövid román nyelvű lemondást (sajnos nem indokoltam meg az okát), írtam egy magyar nyelvű nyilatkozatot, amelyet feltettem a honlapomra, kikapcsoltam a telefonomat, és hazamentem.
A november 19-ei nyilatkozat így szólt: „Azonnali hatállyal lemondok a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen viselt tisztségeimről, azaz a Matematikai és Informatikai Kar dékánhelyettesi funkciójáról, a kari tanácsi, valamint a szenátusi tagságról.
Már régóta nem éreztem jól magam abban a közegben, amelybe ezek a tisztségek kényszerítettek, de az utolsó csepp a pohárban azt volt, hogy december 15-én a sajtóban megjelent a rektor és a dékán úr aláírásával az a nyilatkozat, hogy az általam javasolt új informatika tanszéket a tanári tanács nem leszavazta, hanem csupán elhalasztotta a döntést május 1-jéig.
Ez még formálisan is csupán részben igaz, hisz a javaslatot véleményező bizottság három pontban kifejezi azt a véleményét, hogy ezt a tanszéket nem lehet létrehozni (1. az új tanszék átfedi a jelenlegi struktúrát, mivel ugyanazon tárgyak több tanszékre kerülnének, 2. nincs jól körülhatárolt kutatási tematika, 3. mivel magyarul tanítandó tárgyak szerint szerveződik, nem felel meg a törvényes követelményeknek), és csupán a negyedik pontban javasolja, hogy az egész tanszéki struktúra átszervezésekor térjünk vissza a kérésre. A tanári tanács gyűlésén a hozzászólok határozattan ellenezték az új tanszék megalakítását. A vélemények teljesen megegyeztek a szeptemberi gyűlésen elhangzottakkal, amikor tényleg elhalasztottuk a döntést december közepéig.
Úgy érzem, hogy ez a fajta alulról való építkezés, amelybe a magyar tagozat vezetői belesodortak, nemcsak eredménytelen, de fölöslegesen mérgezi a kollégák közti viszonyt. A magyar tagozat vezetését ez éppen a saját elképzelése ellen fordítja, amelynek alapja a multikulturalizmus, a barátság ápolása, úgy gondolván, hogy a lassú (szerintük ez a radikális ellentéte!) változások segítik leginkább ezt. A rosszul előkészített akció, amely bennünket abban a hitben tartott, hogy létezik valamiféle egyezség az egyetem legmagasabb vezetői szintjén a tanszékek létrehozásáért, tökéletes káoszt eredményezett.
A magyar tagozat vezetői minden alkalmat megragadnak, hogy nyilvánosan megbélyegezzék azokat, akik más véleményen vannak (Európa-ellenesek, gerillaharcot folytatnak stb.), és nem veszik észre, hogy a jelenlegi kaotikus helyzetet éppen az okozta, hogy véleményükkel, elképzeléseikkel szembehelyezkedtek mind a magyar tanárok többségének a véleményével, mind az érdekvédelmi szervezetünk politikusainak a véleményével. Nem tudok olyan esetről a legrosszabb időkből sem, amikor a magyar vezetők ennyire ellenségesen viselkedtek volna azokkal szemben, akiket képviselniük kell."
A sajtó szereti a szenzációt. Ez a lemondás és a magyar kollégáim csatlakozása (ők is lemondtak a kari tanácsi tagságukról) napokig hírként szerepelt. Amikor 2008-ban átmentem a Sapientiára, előtte pedig Bodó Barna (aki a BKB elnöke volt), az semmilyen hírként sem szerepelt a sajtóban. Gondolom, részben azért, mert csak később szereztek róla tudomást, részben mert nem látványos lemondással párosult.
Miután a dékán megbeszélést folytatott a kar magyar oktatóival, ahol közvetve beismerte, hogy a rektor vette rá azon bizonyos nyilatkozat aláírására, amelyben Kovács Lehelt hamisan vádolták, és kilátásba helyezte a lemondását az ügy miatt, úgy döntöttünk, hogy részben visszakozunk. Én megtartottam a dékánhelyettesi funkciómat, a kollégák sem bojkottálták a kari tanácsot. Később ezért is megkaptam egyes (nem kari) kollégáktól, hogy „hát persze, lemondott az ingyenes funkciókról, és megtartotta a fizetéssel járót".
Érdekes, hogy mennyire másként gondolkozunk! Nekem sem akkor nem jutott eszembe a pénz, amikor lemondtam a dékánhelyetteségről, sem amikor visszavontam a lemondást. A lemondáskor szegény kari főtitkárnőnek többletmunkát adtam (persze erre sem gondoltam), mert ahogy leadtam a lemondó szövegemet, futnia kellett a rektoriba, hogy visszavegye a prémiumra javasoltak listáját, hogy engem kicseréljem másra (nyilván a dékán utasítására).
Azt a bírálatot viszont, hogy a szenátusi tagságról nem kellett volna lemondani, jogosnak érzem. De nem kívántam részt venni az akkori színjátékban! Persze ha maradtam volna, akkor elmondhattam volna a véleményemet olyan fontos esetekben, mint a Hantz Péter és Kovács Lehel kizárása az egyetemről. Előre azonban nem tudhattam, hogy lesznek olyan esetek, amikor érdemes legalább véleményt mondani. Ebben az időben Andrei Marga az egyetem elnöke volt, nyíltan nem szólt bele a minket érintő egyetemi vitákba, hagyta Nicolae Bocşan rektort, hogy „oldja meg a problémákat", persze háttérből irányítva őt.
A lemondásom után Bocşan oly módon támadott engem, hogy a magyar kollégák felháborodva írtak egy levelet, amelyet mintegy harmincan írtak alá (Szabadság, 2006. január 27.), és amelyben a védelmemre keltek. Itt nemcsak a személyemről volt szó, hanem az elvről, hogy ha a rektor igazságtalanul vádol valakit, akkor ki kell állni mellette. Ahogy tudom, csak egyetemi tanárokat és docensek kértek fel aláírásra (őket nehezebb „kikezdeni" alapon), de voltak mások is, akik alá merték írni. Ez számomra megható volt, és annak ellenére, hogy eddig soha nem mondtam meg annak a két aláírónak ezt, mindig nagy tisztelettel gondolok rájuk, és természetesen a kezdeményezőre is.
Még abban a 2006-os évben az a megtiszteltetés ért, hogy a budapesti Neumann János Számítógép-tudományi Társaság Neumann-plakettel tüntetett ki. A diplomának volt egy angol nyelvű fordítása is, amelyet szépen lemásoltam, betettem egy borítékba, és megkértem a titkárnőt, hogy adja át a rektornak. Szerettem volna látni az arcát, amikor kibontja a borítékot, majd amikor bedobja az egészet a szemétkosárba!
Egyetemi fejlesztés
1990-ben nyolc kar volt az egyetemen, a karok száma 2000-re 18-ra nőtt. A fejlesztés teljesen ad-hoc módon történt, nem volt semmilyen stratégiai elképzelés. Ezért ahelyett, hogy az egyetem megvásárolt volna egy területet, ahova építsen, fejlesszen, mindig a pillanatnyi helyzetnek megfelelően próbálták megoldani a tanteremgondokat. Voltak karok, amelyek terjeszkedtek, nőtt a diáklétszámuk, más karokon viszont csökkent a diákok száma. De senki sem volt hajlandó könnyen lemondani a birtokolt épületekről, épületrészekről.
A főépülethez minden ottani kar nagyon ragaszkodott. Inkább vállalták, hogy több épületben tanítanak, egymástól akár távol levőkben, csak ne kelljen lemondani a főépületben lévő addigi termeikről. Legjobb példa erre a matematika–informatika kar, amelynek vezetői nem voltak hajlandók elfogadni azt, hogy egy számukra építendő új épületbe költözzenek, inkább vállalták, hogy a város három, egymástól igen távol levő épületében tartsanak órákat. A szervezetlenség miatt az egyetem egyre több épületet vásárolt a város különböző részén, hogy kielégítse a karok igényeit. Egyetlen ingatlan épült tervszerűen, a közgazdasági kar impozáns épülete a Györgyfalvi negyedben.
Amikor a magyar karokért harcoltunk, sokan szemünkre vetették, hogy miért nem készítettünk egy olyan pontos számítást, amely kimutatta volna, hogy mennyibe kerülne ezek működtetése, hisz akkor egyszerűbb lenne a megvalósításuk. Ez ellen én mindig tiltakoztam, tudtam, hogy ez nem pénz kérdése, hiszen tíznél több új kar alakult úgy, hogy semmilyen számítást nem végeztek, és a karok működtek, akkor miért kellene nekünk ilyet készíteni. Ezt csapdának véltem, és vélem ma is. Azt előre lehet tudni, hogy egy kétezer diákkal működő karnak nincsenek anyagi gondjai. Márpedig ezek a magyar karok ilyen nagyságrendűek lettek volna.
Az egyetem felvállalta a teológiai karok indítását is. Mind a négy nagyobb felekezet alapított kart (ortodox, görög katolikus, római katolikus, református). Kezdetben ezek vallástanárképzők voltak, de később az ortodox és a római katolikus egyház bevitte az egyetemre a lelkészképzést is. Mi magyarul ezeket a karokat tanárképző jelzővel illettük: református tanárképző kar, római katolikus tanárképző kar stb. A református egyház, a többi felekezettel ellentétben, nem biztosított épületet a tanárképző kar számára (csak ideiglenesen a református teológia épületében).
Andrei Marga rektor nagyon támogatta azt az ötletet, hogy a református karnak az egyetem biztosítson helyet, ezért az első adandó alkalommal megvásároltak egy épületet a Horea úton két kar (a református tanárképző és a business) részére. Az épület megvásárlásának a története igen érdekes. Egyik vezetőtanácsi gyűlésen konkrétan szóba került a Horea úti épület megvásárlása. Marga rektor nagyon támogatta a megvásárlást, mások óvatosabbak voltak. A gazdasági igazgató elmondta, hogy a tulajdonos sokkal többet kér az épületért, mint amennyire egy belső bizottság felbecsülte azt. Az egyik rektorhelyettes, aki ismerte a tulajdonost is, az épületet is megnézte, hogy mennyire alkalmas oktatási célra, egyáltalán nem javasolta a megvásárlást. Drágállta, és nem találta jónak az épületet arra, hogy ott megfelelő tantermeket lehessen kialakítani.
Marga rektor többször hangoztatta, hogy neki semmilyen érdeke nem fűződik az épület megvásárlásához, csupán a három kar (akkor talán még a földrajz karról is szó volt) teremproblémáit szeretné megoldani. Azt is többször elmondta, hogy ha gondoljuk, ő kimegy, és döntsünk nélküle, ő a döntést elfogadja, de egyáltalán nem tett olyan mozdulatot, hogy ezt komolyan gondolná.
Kása Zoltán
Folytatás a következő Szempontban
Krónika (Kolozsvár)2015. augusztus 26.
Temes megyében is beindult a Petőfi Sándor Program
A temesvári Szórvány Alapítvány székházában kedden megtartott sajtótájékoztató keretében mutatkozott be a Nemzetpolitikai Államtitkárság által idén elindított Petőfi Sándor Program bánsági ösztöndíjasa, Horváth Ida, végvári származású joghallgató. A Kárpát-medencei szórványmagyarság megerősítését célzó Petőfi Sándor Program célkitűzéseit dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke ismertette.
„A szórvány a mi értelmezésünkben egy olyan helyi magyar csoport, amely saját erejéből képtelen a nyelvi-kulturális fennmaradásra, segítséget kell kapnia ahhoz, hogy a megmaradását biztosítsuk – mondta dr. Bodó Barna –, erre találtuk ki a szórványgondnok intézményét is, de ennél sokkal átfogóbb, az egész Kárpát-medencére kiterjedő programot indított el a Nemzetpolitikai Államtitkárság, amelynek dr. Grezsa István miniszteri biztos a felügyelője, koordinátora.” Az új programot a Kőrösi Csoma Sándor Program mintájára találták ki, amelynek célja, hogy magyar fiatalok utazzanak ki a diaszpóra magyarságához, és a magyar közösségek életét segítsék, hozzájáruljanak a magyar közösségek identitásának megőrzéséhez. A Kárpát-medencei szórványmagyarság megerősítését célzó Petőfi Sándor Program célterülete a Kárpát-medence mellett Ausztria, Csehország, Bosznia-Hercegovina, Macedónia és a Csángóföld. A programban részt vevő 50 ösztöndíjas fiatalt kifejezetten a szórványterületekre küldik.
Temes megyében Horváth Ida, végvári származású joghallgató augusztus 15-től kezdte el a szórványközösségeket segítő tevékenységét. A Petőfi Sándor Program ösztöndíjasainak a tevékenysége négy nagy kérdésre hegyeződik ki: közösségszervezés, kulturális–szabadidős–sport-tevékenységek szervezése, elsősorban fiataloknak, a helyi-megyei eseménynaptárkövetése, összeállítása, gondozása és a külföldi kapcsolatépítés. Horváth Ida feladatai közé tartozik majd a temes.ro honlap működtetése, a megyei eseménynaptár megjelenítése a világhálón.
Horváth Ida a sajtó képviselőinek elmondta: most ismerkedik a megye magyar közösségeinek, illetve magyar intézményeinek, civilszervezeteinek a helyzetével. Részt vett a Végvári Falunapok rendezvényein és a következő hét végén besegít az Újszentesi Falunapok megszervezésébe. Horváth Ida kezdeményezésére szeptember 21-én a Bánságban is megemlékezünk a Magyar Dráma Ünnepéről, amelyre meghívják dr. Csávossy György bánsági származású drámaírót, és előadják egyik darabjának egy részletét. Szeptember 30-án, Benedek Elek születésnapján a Bánságban is megünnepeljük a Magyar Népmese Napját. Erre az alkalomra meghívják a magyarországi nagy népmesemondót, Kóka Rozáliát, aki saját gyűjtésű bukovinai székely és moldvai csángó népmeséket fog előadni Nagybodófalván, Szapáryfalván és Temesváron.
A Petőfi Sándor Program időtartamát első körben 9 hónapra tervezik, de dr. Bodó Barna szerint megvan rá a remény, hogy folytatódik a következő években is.
Pataki Zoltán
Népújság (Marosvásárhely)2015. augusztus 27.
Búcsú a Babeş–Bolyaitól (7.)
Ezután sok-sok vita, veszekedés volt a karok miatt. A 2004-es választások után Marga megnyugodhatott, mert az új rektorhelyettesek (Salat Levente és Nagy László) nem támogatták feltétel nélkül a magyar karok létrehozását. Az újságnak Salat Levente azt nyilatkozta, hogy „az RMDSZ és a kormánypárt közötti egyezség értelmében létrehozandó magyar karok ötletét nem tudja támogatni, mivel az a szakértők feje fölött jött létre."
Ezzel nemcsak az egyetem magyar tanárainak (ha nem is túlnyomó, de) többségével, hanem az RMDSZ vezetőivel is szembement. Ez a viselkedés egyenesen vezetett ahhoz a helyzethez, amelyet már nem tudtak kezelni, és 2006 novemberében mindketten lemondtak. Hantz Péter és Kovács Lehel adjunktusok, BKB (Bolyai Kezdeményező Bizottság)-vezetők „polgári engedetlenség"-szerű akcióit sem ők, sem az egyetem román vezetősége nem tudta kezelni. A román vezetőség (a többség diktatúrájához szokott emberek) csak a drasztikus megoldást tudták elképzelni: az egyetemről való kizárást. Ezt azonban már a magyar rektorhelyettesek sem tudták elfogadni, és lemondtak tisztségükről. Később Nagy László visszavonta lemondását, Salat Levente azonban nem hátrált meg.
Amikor 2005 őszén a BKB Erdély több városában tüntetést szervezett a Bolyai Egyetemért, Kolozsváron a BBTE épülete előtt tartották meg a tüntetést október 17-én, hétfő délután (képünkön – szerk. megj.). Két nappal előtte, szombat délelőtt a matematika és informatika kar prodékáni irodájában voltam, amikor telefonáltak a rektori hivatalból, hogy mivel a dékán nem érhető el, menjek helyette 12 órára a rektoriba vezetőségi gyűlésre. Itt egyetlen napirendi pont volt: meg kellett szavazni egy tiltakozó közleményt, amely elítéli a hétfőre tervezett tüntetés kezdeményezőit, megbélyegezve a „szeparatista törekvéseket".
Többen hozzászóltak a szöveghez, én is. Azt mondtam, hogy nem kell semmilyen közleményt kiadni, a véleménynyilvánítás szabadsága mindenki számára biztosított. A szavazáskor egyedül voksoltam a nyilatkozat ellen, a többiek mind megszavazták, köztük öt magyar kolléga is (az Erdélyi Napló okt. 18-ai száma a nevüket is közli). Magyari Tivadar (későbbi rektorhelyettes) az újságíró kérdésére azt nyilatkozta, hogy nem vett részt a szavazáson. Az lehet, hogy egyszer sem emelte fel a kezét, ennek ellenére megszavazta, mert a teremben volt végig, és a szavazás után Nicolae Bocşan rektor bediktálta a jegyzőkönyvírónak, hogy egy ellenszavazattal (és itt bediktálta a nevemet), minden jelenlévő megszavazta a nyilatkozatot.
Ahogy az RMDSZ könnyebbnek látta a magyar karok megvalósítását az önálló egyetem helyett, úgy az egyetem magyar vezetősége 2004 után inkább külön magyar tanszékeket szándékozott létrehozni a magyar karok helyett. 2005 tavaszán arra kértek, hogy ahol úgy gondoljuk, van lehetőség magyar tanszék létrehozására, próbáljuk előkészíteni az anyagot, de egyelőre kezeljük ezt bizalmasan. Én elkészítettem, és továbbítottam egy magyar informatika tanszék dokumentációját, minden megvolt, egyedül a kari tanács jóváhagyása hiányzott.
Egyszer szólt az egyetem magyar titkárnője, hogy kellene a kari jóváhagyás. Ezen elcsodálkoztam, hisz azt nem lehet megszerezni „bizalmas kezeléssel". Azelőtt azt hittem, hogy van valamilyen egyezség a rektorral ezen tanszékek létrehozására, de kiderült, hogy nincs. Kénytelenek voltunk kari tanácsi engedélyt kérni. A szeptemberi kari tanács ülésén elhalasztották a döntést, a decemberin valójában elutasították, formailag azonban ismét halasztottak. Én ekkor mondtam le dékánhelyettesi, a kari magyar tagozat vezetői pozíciómról és szenátusi tagságomról. Hirtelen elhatározás volt, megírtam egy rövid román nyelvű lemondást (sajnos nem indokoltam meg az okát), írtam egy magyar nyelvű nyilatkozatot, amelyet feltettem a honlapomra, kikapcsoltam a telefonomat, és hazamentem.
A november 19-ei nyilatkozat így szólt: „Azonnali hatállyal lemondok a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen viselt tisztségeimről, azaz a Matematikai és Informatikai Kar dékánhelyettesi funkciójáról, a kari tanácsi, valamint a szenátusi tagságról.
Már régóta nem éreztem jól magam abban a közegben, amelybe ezek a tisztségek kényszerítettek, de az utolsó csepp a pohárban azt volt, hogy december 15-én a sajtóban megjelent a rektor és a dékán úr aláírásával az a nyilatkozat, hogy az általam javasolt új informatika tanszéket a tanári tanács nem leszavazta, hanem csupán elhalasztotta a döntést május 1-jéig.
Ez még formálisan is csupán részben igaz, hisz a javaslatot véleményező bizottság három pontban kifejezi azt a véleményét, hogy ezt a tanszéket nem lehet létrehozni (1. az új tanszék átfedi a jelenlegi struktúrát, mivel ugyanazon tárgyak több tanszékre kerülnének, 2. nincs jól körülhatárolt kutatási tematika, 3. mivel magyarul tanítandó tárgyak szerint szerveződik, nem felel meg a törvényes követelményeknek), és csupán a negyedik pontban javasolja, hogy az egész tanszéki struktúra átszervezésekor térjünk vissza a kérésre. A tanári tanács gyűlésén a hozzászólok határozattan ellenezték az új tanszék megalakítását. A vélemények teljesen megegyeztek a szeptemberi gyűlésen elhangzottakkal, amikor tényleg elhalasztottuk a döntést december közepéig.
Úgy érzem, hogy ez a fajta alulról való építkezés, amelybe a magyar tagozat vezetői belesodortak, nemcsak eredménytelen, de fölöslegesen mérgezi a kollégák közti viszonyt. A magyar tagozat vezetését ez éppen a saját elképzelése ellen fordítja, amelynek alapja a multikulturalizmus, a barátság ápolása, úgy gondolván, hogy a lassú (szerintük ez a radikális ellentéte!) változások segítik leginkább ezt. A rosszul előkészített akció, amely bennünket abban a hitben tartott, hogy létezik valamiféle egyezség az egyetem legmagasabb vezetői szintjén a tanszékek létrehozásáért, tökéletes káoszt eredményezett.
A magyar tagozat vezetői minden alkalmat megragadnak, hogy nyilvánosan megbélyegezzék azokat, akik más véleményen vannak (Európa-ellenesek, gerillaharcot folytatnak stb.), és nem veszik észre, hogy a jelenlegi kaotikus helyzetet éppen az okozta, hogy véleményükkel, elképzeléseikkel szembehelyezkedtek mind a magyar tanárok többségének a véleményével, mind az érdekvédelmi szervezetünk politikusainak a véleményével. Nem tudok olyan esetről a legrosszabb időkből sem, amikor a magyar vezetők ennyire ellenségesen viselkedtek volna azokkal szemben, akiket képviselniük kell."
A sajtó szereti a szenzációt. Ez a lemondás és a magyar kollégáim csatlakozása (ők is lemondtak a kari tanácsi tagságukról) napokig hírként szerepelt. Amikor 2008-ban átmentem a Sapientiára, előtte pedig Bodó Barna (aki a BKB elnöke volt), az semmilyen hírként sem szerepelt a sajtóban. Gondolom, részben azért, mert csak később szereztek róla tudomást, részben mert nem látványos lemondással párosult.
Miután a dékán megbeszélést folytatott a kar magyar oktatóival, ahol közvetve beismerte, hogy a rektor vette rá azon bizonyos nyilatkozat aláírására, amelyben Kovács Lehelt hamisan vádolták, és kilátásba helyezte a lemondását az ügy miatt, úgy döntöttünk, hogy részben visszakozunk. Én megtartottam a dékánhelyettesi funkciómat, a kollégák sem bojkottálták a kari tanácsot. Később ezért is megkaptam egyes (nem kari) kollégáktól, hogy „hát persze, lemondott az ingyenes funkciókról, és megtartotta a fizetéssel járót".
Érdekes, hogy mennyire másként gondolkozunk! Nekem sem akkor nem jutott eszembe a pénz, amikor lemondtam a dékánhelyetteségről, sem amikor visszavontam a lemondást. A lemondáskor szegény kari főtitkárnőnek többletmunkát adtam (persze erre sem gondoltam), mert ahogy leadtam a lemondó szövegemet, futnia kellett a rektoriba, hogy visszavegye a prémiumra javasoltak listáját, hogy engem kicseréljem másra (nyilván a dékán utasítására).
Azt a bírálatot viszont, hogy a szenátusi tagságról nem kellett volna lemondani, jogosnak érzem. De nem kívántam részt venni az akkori színjátékban! Persze ha maradtam volna, akkor elmondhattam volna a véleményemet olyan fontos esetekben, mint a Hantz Péter és Kovács Lehel kizárása az egyetemről. Előre azonban nem tudhattam, hogy lesznek olyan esetek, amikor érdemes legalább véleményt mondani. Ebben az időben Andrei Marga az egyetem elnöke volt, nyíltan nem szólt bele a minket érintő egyetemi vitákba, hagyta Nicolae Bocşan rektort, hogy „oldja meg a problémákat", persze háttérből irányítva őt.
A lemondásom után Bocşan oly módon támadott engem, hogy a magyar kollégák felháborodva írtak egy levelet, amelyet mintegy harmincan írtak alá (Szabadság, 2006. január 27.), és amelyben a védelmemre keltek. Itt nemcsak a személyemről volt szó, hanem az elvről, hogy ha a rektor igazságtalanul vádol valakit, akkor ki kell állni mellette. Ahogy tudom, csak egyetemi tanárokat és docensek kértek fel aláírásra (őket nehezebb „kikezdeni" alapon), de voltak mások is, akik alá merték írni. Ez számomra megható volt, és annak ellenére, hogy eddig soha nem mondtam meg annak a két aláírónak ezt, mindig nagy tisztelettel gondolok rájuk, és természetesen a kezdeményezőre is.
Még abban a 2006-os évben az a megtiszteltetés ért, hogy a budapesti Neumann János Számítógép-tudományi Társaság Neumann-plakettel tüntetett ki. A diplomának volt egy angol nyelvű fordítása is, amelyet szépen lemásoltam, betettem egy borítékba, és megkértem a titkárnőt, hogy adja át a rektornak. Szerettem volna látni az arcát, amikor kibontja a borítékot, majd amikor bedobja az egészet a szemétkosárba!
Egyetemi fejlesztés
1990-ben nyolc kar volt az egyetemen, a karok száma 2000-re 18-ra nőtt. A fejlesztés teljesen ad-hoc módon történt, nem volt semmilyen stratégiai elképzelés. Ezért ahelyett, hogy az egyetem megvásárolt volna egy területet, ahova építsen, fejlesszen, mindig a pillanatnyi helyzetnek megfelelően próbálták megoldani a tanteremgondokat. Voltak karok, amelyek terjeszkedtek, nőtt a diáklétszámuk, más karokon viszont csökkent a diákok száma. De senki sem volt hajlandó könnyen lemondani a birtokolt épületekről, épületrészekről.
A főépülethez minden ottani kar nagyon ragaszkodott. Inkább vállalták, hogy több épületben tanítanak, egymástól akár távol levőkben, csak ne kelljen lemondani a főépületben lévő addigi termeikről. Legjobb példa erre a matematika–informatika kar, amelynek vezetői nem voltak hajlandók elfogadni azt, hogy egy számukra építendő új épületbe költözzenek, inkább vállalták, hogy a város három, egymástól igen távol levő épületében tartsanak órákat. A szervezetlenség miatt az egyetem egyre több épületet vásárolt a város különböző részén, hogy kielégítse a karok igényeit. Egyetlen ingatlan épült tervszerűen, a közgazdasági kar impozáns épülete a Györgyfalvi negyedben.
Amikor a magyar karokért harcoltunk, sokan szemünkre vetették, hogy miért nem készítettünk egy olyan pontos számítást, amely kimutatta volna, hogy mennyibe kerülne ezek működtetése, hisz akkor egyszerűbb lenne a megvalósításuk. Ez ellen én mindig tiltakoztam, tudtam, hogy ez nem pénz kérdése, hiszen tíznél több új kar alakult úgy, hogy semmilyen számítást nem végeztek, és a karok működtek, akkor miért kellene nekünk ilyet készíteni. Ezt csapdának véltem, és vélem ma is. Azt előre lehet tudni, hogy egy kétezer diákkal működő karnak nincsenek anyagi gondjai. Márpedig ezek a magyar karok ilyen nagyságrendűek lettek volna.
Az egyetem felvállalta a teológiai karok indítását is. Mind a négy nagyobb felekezet alapított kart (ortodox, görög katolikus, római katolikus, református). Kezdetben ezek vallástanárképzők voltak, de később az ortodox és a római katolikus egyház bevitte az egyetemre a lelkészképzést is. Mi magyarul ezeket a karokat tanárképző jelzővel illettük: református tanárképző kar, római katolikus tanárképző kar stb. A református egyház, a többi felekezettel ellentétben, nem biztosított épületet a tanárképző kar számára (csak ideiglenesen a református teológia épületében).
Andrei Marga rektor nagyon támogatta azt az ötletet, hogy a református karnak az egyetem biztosítson helyet, ezért az első adandó alkalommal megvásároltak egy épületet a Horea úton két kar (a református tanárképző és a business) részére. Az épület megvásárlásának a története igen érdekes. Egyik vezetőtanácsi gyűlésen konkrétan szóba került a Horea úti épület megvásárlása. Marga rektor nagyon támogatta a megvásárlást, mások óvatosabbak voltak. A gazdasági igazgató elmondta, hogy a tulajdonos sokkal többet kér az épületért, mint amennyire egy belső bizottság felbecsülte azt. Az egyik rektorhelyettes, aki ismerte a tulajdonost is, az épületet is megnézte, hogy mennyire alkalmas oktatási célra, egyáltalán nem javasolta a megvásárlást. Drágállta, és nem találta jónak az épületet arra, hogy ott megfelelő tantermeket lehessen kialakítani.
Marga rektor többször hangoztatta, hogy neki semmilyen érdeke nem fűződik az épület megvásárlásához, csupán a három kar (akkor talán még a földrajz karról is szó volt) teremproblémáit szeretné megoldani. Azt is többször elmondta, hogy ha gondoljuk, ő kimegy, és döntsünk nélküle, ő a döntést elfogadja, de egyáltalán nem tett olyan mozdulatot, hogy ezt komolyan gondolná.
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)2015. augusztus 28.
A nemzet szellemi újraegyesítése, a civil integráció eszközeivel
A Szórvány Alapítvány székházában megtartott sajtótájékoztatóján dr. Bodó Barna elnök ismertette a civil központok létrehozásának tervét, amelynek célja a Kárpát-medence magyar civilszervezeteinek integrációja, hálózatba szervezése.
„A cél az, hogy a különböző nemzetrészek magyar civilszervezeteinek a tagjai, illetve az egyszerű magyar emberek között minél több, intenzívebb és szorosabb személyes kapcsolat, minél több találkozás alakuljon ki” – nyilatkozta dr. Bodó Barna – Ennek érdekében Közép-Kelet-Európa magyar civilszervezeteit egy hálózatba kell szerveznünk.” A fenti hálózat kialakításának leggyorsabb és leghatékonyabb módja dr. Bodó Barna szerint az ún. civil központok létrehozása, amelynek feladatait már meglévő, a többi civilszervezetet jól ismerő, azokkal napi kapcsolatot kialakító civilszervezetek vállalják fel, és közöttük építik ki a hálózatot. Erdélyben 4, Felvidéken 2, Délvidéken, Kárpátalján, Horvátországban és Muravidéken 1-1 civil központ jön létre. Az erdélyi civil integráció koordinátora dr. Bodó Barna, a dél-erdélyi civil központ pedig Temesváron jön létre, feladatait a Szórvány Alapítvány fogja ellátni.
„Arra a következtetésre jutottunk, hogy a működő civilszervezetek száma fogy, sok az alvó szervezet, mások pedig teljesen megszüntették a tevékenységüket. A szórványban vannak olyan települések, ahol a magyarság szempontjából egyetlen kis civilszervezet jelenti az életet – hangsúlyozta dr. Bodó Barna –, ezeknek tevékenységébe feltétlenül új életet kell lehelni, segíteni kell őket.” A civil központok különféle tevékenységek megvalósítását vállalják, a civil együttműködés, a civil humánerőforrás-fejlesztés, a forrásteremtés és a turisztikai mobilizáció területén.
A civil együttműködés célja a különböző régiókból származó civil szervezetek egymással való megismertetése, a közöttük való együttműködés erősítése, a következő tevékenységeken keresztül: civil adatbázis létrehozása, kis közösségek találkozóinak támogatása és szervezése, nemzeti ünnepek közös megünneplése, közös akciók és mozgalmak népszerűsítése, fellépő művészek és szakemberek közvetítése egymás rendezvényeihez.
A civil humánerőforrás-fejlesztés a tudás-transzferen keresztül a civil szervezetek sikerességének és felkészültségének a növelését biztosítja.
A forrásteremtés a két- vagy több ország civilszervezeteinek együttműködésével elérhető pénzügyi források megcélozása és sikeres lehívása, amelyhez pályázati partnereket és pályázati szakembereket (pályázatíró, tematikus szakemberek, fordítók) közvetít a civil központ.
A turisztikai mobilizáció célja a Kárpát-medencei, illetve összmagyar szinten a magyar emberek közötti turisztikai mobilizáció erősítése, amely által megismerik a többi tájegységet, illetve az ott élő magyar emberek életét. A turisztikai mobilizációt elősegíti a rendezvényekre, fesztiválokra más régióból érkező magyar látogatók részére kedvezményes vagy ingyenes szállás-, étkezés-, illetve egyéb turisztikai szolgáltatások biztosítása, kedvezményes vagy ingyenes belépőjegyek biztosítása, kirándulások és tanulmányutak szervezése más régiókban, egyes települések látnivalóinak és kulturális értékeinek népszerűsítése.
A civil-központok által felvállalt tevékenység-csomag folyamatosan bővíthető, a változó körülményekhez és a felmerülő igényekhez igazítható- mondta befejezésül dr. Bodó Barna.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)2015. szeptember 26.
Népesedési konferencia Temesváron: Áldás, népesség!
Áldás, népesség! – Letelepedés-elvándorlás a Bánságban címmel szervezett konferenciát Temesváron szeptember 24–25-én a hollandiai Juhász István Alapítvány, az Új Ezredév Református Egyházközség, az Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Partiumi Keresztény Egyetem Teológiai Tanszéke és Tőkés László európai parlamenti képviselő budapesti irodája. Az eszmecsere helyszíne a még mindig épülőfélben lévő Új Ezredév Református Központ volt.
A kétnapos rendezvény keretében levetítették a Népesség Istentől! című dokumentumfilmet, amelynek főmunkatársa az a néhai Csép Sándor volt, akinek a neve összeforrott az Áldás, népesség! mozgalommal. A televíziós szerkesztő, újságíró, író ötletgazdája volt a 2004-ben megindított mozgalomnak, 2007-ben jogi személyként is bejegyeztették az Áldás, Népesség – Binecuvăntare társaságot, amelynek célkitűzése volt egyebek mellett „a népesedés drámai állapotának a közbeszédbe való bevitele, a családbarát életfilozófia terjesztése, a gyermekvállalás fontosságának hirdetése, a közvélemény ráirányítása eme fontos nemzeti sorskérdésre”.
A két nap során tucatnyi előadás, számos üzenet, hozzászólás és kérdésfelvetés hangzott el, többször tartottak igei alapú áhítatot, bemutattak több könyvet, megnyitottak egy ad hoc kiállítást. Énekszolgálattal az Új Ezredév Kórus működött közre. A konferencia előadói között volt Soltész Miklós, a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumának egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára, Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Toró T. Tibort, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke, Juhász Tamás teológiai professzor, Vetési László református lelkipásztor, szórványügyi előadó, Bodó Barna politológus professzor, Szekernyés János közíró, helytörténész, Erdei Ildikó, a Bartók Béla Gimnázium igazgatója, Mihai Androne filozófus, professzor, Alin Gavreliuc szociológus, professzor, Stevan Bugarski kutató, Hermán M. János teológiai professzor.
Az Áldás, népesség! Letelepedés – elvándorlás a Bánságban című konferencia elsősorban a bánsági kisebbségek demográfiai helyzetével kívánt foglalkozni, de az előadók az Európára zúduló migránsáradatra is kénytelenek voltak kitérni mint napjaink egyik legégetőbb problémájára, legsúlyosabb kihívására. Soltész Miklós államtitkár szerint például fontos lenne megértetni a világgal, hogy nem a migránsokkal van bajunk, hanem azzal, aki küldi, aki csábítja és aki csempészi őket. Arra biztatta a részvevőket, hogy személyes kapcsolataikon keresztül próbálják a románokkal is megértetni, hogy a menekültáradat közös ügy, amely őket is ugyanúgy érinti, és a zsidó-keresztény kultúrkörben kialakult értékeket veszélyezteti. Úgy vélte: „azért van nagy baj, mert Európa egyes vezetői nem fogják fel, hogy mekkora a baj”. Ráadásul a migránsáradat olyan népek, országok között kelt feszültségeket, amelyek eddig békében éltek egymás mellett, bár eme feszültségek nagyrészt szintén a migrációs hullám veszélyeit nem látó politikusok miatt keletkeztek.
Tőkés László a konferenciát záró előadásában elmondta: nem véletlenül választotta ennek mottójául Ady Endre egyik versének vészjósló címét: „A szétszóródás előtt”. Európa történelmének újkori hullámverésében nagyon megingott a mi kis magyar világunk is, hiszen a migránsáradat kontinentális instabilitást és elbizonytalanodást okozott. Aggodalom tölti el az egyént éppúgy, mint a családi, baráti, nemzeti közösséget az, ami most történik, és aminek korántsem sejtjük a végét. Pláne, hogy azt látjuk: e modernkori népvándorlás, világmozgás, nyugtalanság, a gyökérszakadás és diszlokáció nem most kezdődött, hiszen például a kommunizmus bukása után is magyar emberek százezrei éltek a szabadság új lehetőségeivel anélkül, hogy belegondoltak volna a távlati következményekbe. S fölolvaszt a világ kohója – mondja Ady, mintegy ráerősítve a herderi jóslatra: szétszóródunk, felszívódunk, eltűnünk. Így válik nemzeti lét- és sorskérdéssé a helytállás ügye, ami túlmutat a puszta népesedéspolitikán – vélte Tőkés László. Nagyon meg kell vetnünk a lábunkat ebben a mostani helyzetben, nagyon erős hitre és nagyon komoly tisztánlátásra van szükségünk, közös politikai akaratra, de erkölcsi erőre is, hogy megérdemelhessük az isteni áldást abban az értelemben, ahogy a konferencia címe is utal rá. Áldást, békességet, gyarapodást óhajtunk és remélünk a magyar népnek – mondotta az EP-képviselő, megemlítve: a nemzeti együttműködés rendszerében való összefogás a magyarországi és külhoni nemzetrészek között elengedhetetlen ahhoz, hogy a megmaradást és felemelkedést célként kitűző nemzetpolitikai stratégia sikeres legyen, és hogy a ránk leselkedő pusztító változásokat fel tudjuk tartóztatni.
Tőkés László beszédében kitért arra is, hogy milyen vélemények, irányzatok, érdekek dominálnak napjainkban az európai politikában, milyen viták osztják meg még az unión belül is az országokat és kormányokat, holott semmi kétség, hogy a migránsválságban nagy szükség lenne az európai összefogásra és a közös érdekvédelemre. (Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája)
vajma.info2015. október 10.
Az őshonos nemzeti közösségek autonómiájáért (Interjú Csóti Györggyel, a Kisebbségi Jogvédő Intézet vezetőjével)
A neve ismerősen cseng határon innen és túl, de kevesen tudják, miként küzdött évtizedeken át politikusként, magánemberként a szétszakított nemzetrészekért. Volt munkahelyén, a Képviselői Irodaházban kerestem fel először, ahol még hónapokig akadt bőven dolga. Névjegykártyáján akkor ez állt: Csóti György, FIDESZ – Magyar Polgári Szövetség, országgyűlési képviselő, Külügyi Bizottság tagja, Nemzeti Összetartozás Bizottság tagja. Hallottam arról is, hogy Tőkés László a Kárpát-medencei magyar autonómia nagykövetének nevezte.
– 2014. február 13-án elmondott parlamenti felszólalásának élménye hozott ide. Hadd idézzem szembe szavait: „Az elmúlt másfél-két évtized egyértelművé tette, hogy a magyaroknak, a szomszédos, az utódállamokban élő magyar nemzeti közösségeknek a szülőföldön, magyarként megmaradás egyedüli záloga az autonómia, a tényleges és teljes körű autonómia. A teljes körű azt jelenti, hogy személyi elvű, kulturális és területi autonómia, illetve ezek kombinációja. Az elmúlt esztendőben a Tőkés László vezette Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács, amelynek egyébként az elcsatolt területeken működő valamennyi magyar politikai párt tagja, illetőleg részt vesz a tanács munkájában, 2013-at az autonómia évévé nyilvánította. Ezt legkomolyabban a székelyek vették, akik március 10-én, Marosvásárhelyen egy 30 ezres tüntetéssel, október 27-én pedig egy 150 ezer embert megmozgató nagy meneteléssel tettek hitet az autonómia mellett. – Megszakítással 11 évig voltam országgyűlési képviselő. Lehet, hogy véletlen, de sorsszerű, hogy első és utolsó megszólalásom a Tisztelt Házban az elszakított nemzetrészekről szólt. De említsük meg a határozattervezet lényegét is: „Az Országgyűlés október 27-ét, a székelyek nagy menetelésének napját a Kárpát-medencei magyar autonómiák napjává nyilvánítja.”
– Tíz képviselő kezdeményezte e határozatot. Lett belőle törvény?
– Sajnos, nem. De remélem, ez esetben is érvényes a régi igazság: ami késik, nem múlik.
– Mennyire ismerte Erdélyt 1989 előtt?
– Jól ismertem. Mindenekelőtt a Nagyvárad–Bánffyhunyad–Kolozsvár–Torda–Székelyudvarhely–Csíkszereda útvonalat. A nyolcvanas években Kalotaszeget és a Székelyföld nagy részét is bejártam. Mintegy ötvenszer jártunk Erdélyben a feleségemmel. Könyveket, gyógyszereket, élelmiszert, újságokat – és szeretetet – vittünk, barátságokat, felejthetetlen emlékeket hoztunk. Vittük az üzeneteket élő szóban azoktól és azoknak, akik nem léphették át a határt. Például azért, mert tiltólistán voltak. Mi is felkerültünk a megfigyeltek közé. Amikor átléptük a határt, azonnal értesítették a helyi szekusokat Bánffyhunyadon, ahol általában az első éjszakát töltöttük.
Barátságot kötöttem Kallós Zoltánnal, Lászlóffy Aladárral, Szilágyi Istvánnal, Vásárhelyi Gézával, Újváry Ferenccel, Tőkés Istvánnal, Szőcs Istvánnal, Bánffy Istvánnal és másokkal. Nem hagytuk cserben a hargitai juhász barátainkat sem, köztük az ötgyermekes Dániel Imrét, aki ugyan csak „két iskolát” végzett, de intelligenciában és filozofikus töltetű, egyszerű, nemes gondolkodásban kevés hozzá hasonló embert ismertem. Egy alkalommal elmondta: gyermekkori vágya, hogy egyszer átsétálhasson a Lánchídon. Évtizedeken át hívtam, kapacitáltam – családja már többször járt nálunk –, de a reá bízott több száz juhra hivatkozva nem állt kötélnek. „Legalább ígérd meg” – mondtam neki egyszer. Rám nézett csodálkozó, nyílt, kék szemeivel, és így válaszolt: „Ha megígérem, akkor meg is kell tennem!” Többek között ezért szeretem Erdélyt és az erdélyieket. Dániel Imre gondolata lett később a választási kampányom jelmondata „Az adott szó törvény legyen!”
– Ezek az élmények döntőek lehettek politikai szerepvállalásában…
– Politikai pályám tulajdonképpen Erdélyből indult. Kolozsváron megismerkedtem Kallós Zoltánnal, rajta keresztül meg Csoóri Sándorral. Ő hívott az MDF-be 1988 szeptemberében. Amikor 1989. október 22-én Antall Józsefet az MDF elnökévé választották, kérésére úgy döntöttem, politikusi pályára lépek.
– Tehát Antall József felkérése „hozta Önt helyzetbe”. Ön, aki nagyon közelről ismerte, hogyan jellemezné az első miniszterelnökünket?
– Antall József mindenekelőtt humanista demokrata volt, aki politikai célkitűzéseinek elérése során mindig betartotta a törvényességet és szem előtt tartotta az emberiességet. Elkötelezett magyar hazafi volt, aki lélekben, érzésben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánt lenni. Kiemelkedő európai politikus volt, aki a magyarság problémáit európai összefüggésekben vizsgálta, aki ismerte a térség népeinek történelmét, ezért megértette a kor kihívásait, és azokra mindenki érdekeit figyelembe vevő válaszokat tudott adni.
– 1989 adventjének kezdetétől szörnyű, de egyben lélekemelő hónapokat éltünk át, ki itt, ki a határon túl. Jól tudom, hogy karácsony után félszáz kocsiból álló segélykonvojt vezetett Erdélybe?
– Igen, én is azon sok-sok csonka országbeli honfitársunkhoz tartoztam, akik óriási lelkesedéssel igyekeztek segíteni erdélyi nemzettársainknak. Magyarországon azonnal megmozdultak a segítőkész, jó szándékú emberek. A Magyar Demokrata Fórum Ó utcai székházában, a földszintes barakk épületben is folyt a tanácskozás, mit és hogyan lehetne segíteni a sokat nélkülözött erdélyi magyaroknak. Úgy döntöttünk, hogy elsőként élelmiszerekből és gyógyszerekből álló segélyszállítmányt küldünk. Az elnökség engem bízott meg az egész akció megszervezésével és lebonyolításával. Akkoriban az MDF hivatalának a vezetője voltam, vagyis a pártadminisztráció irányítója, egyúttal az elnök, Antall József személyi titkára. Karácsony előtt pár nappal gyűjtési akciót hirdettünk meg. Élelmiszert, ruhát, gyógyszert, könyveket, gyerekjátékot kértünk a lakosságtól. Napokon át, az ünnepek alatt is, tömegesen hozták az adományokat. A szenteste kivételével reggeltől késő éjszakáig vettük át, szortíroztuk és raktároztuk határtalan lelkesedéssel. Hihetetlen, milyen gyorsan ment minden. Ez nemcsak a mi ügyességünknek volt köszönhető, hanem a budapestiek (máshol meg a vidékiek) önzetlen segíteni akarásának. Több mint kilencven teherautót, furgont és személykocsit sikerült hadrendbe állítani. A nagy számra való tekintettel, valamint biztonsági okokból két részre osztottuk a konvojt. Az egyiket Lezsák Sándor, a másikat én vezettem, különböző útvonalon mentünk. December 27-ről 28-ra virradó éjszaka indultunk a városligeti Dózsa György útról. Sötétedés előtt kellett ugyanis Marosvásárhelyre érnünk, mert éjszaka még számítani lehetett a hegyekbe vonult securitatés osztagok támadásaira. Kalotaszegen és Torda után hallottunk is lövéseket a távolból.
Antall József és Csoóri Sándor búcsúztatott bennünket a csípős éjszakai órában. Szívünk tele volt bizakodással, reménységgel. Új fejezetet reméltünk a Romániához csatolt területeken élő magyarok életében. A „parancsnoki” kocsi egy régi Wartburg volt, tetején hangszóróval, ezzel irányítottam a 47 teherautóból és személygépkocsikból álló konvojt. Zacsek Gyula videózott, Antall Péter meg fényképezte az eseményeket. Indulás előtt Antall József odahajolt hozzám, és a fülembe súgta: „Vigyázz a fiamra, mert ő még gyerek!” Nagyvárad határában egy fiatal nő román nemzeti színekből álló kokárdát tűzött a mellemre. Jó szívvel viseltem egész úton. Hittük, hogy megváltozik a világ, románok, magyarok, szászok (akik még ott maradtak) megkapják az emberi élethez és önrendelkezéshez való jogot. Végig az úton, amíg világos volt, a városokban és a falvakban az emberek százai integettek. Sötét este értünk Marosvásárhelyre.
Elsősorban egyházakhoz és kórházakhoz irányítottuk a gépkocsikat. Nem hagytuk ki a román ortodox egyházat sem. Másnap spontán nagygyűlést tartottunk a főtéren. Hangosbeszélőn Lezsák Sándor és Gálfalvi György szólt a tömeghez. Az utcán, a macskaköveken gyertyák égtek a halottak emlékére, ott, ahol lelőtték őket Ceauşescu pribékjei. Én kihasználtam a lehetőséget, és felkerestem számos erdélyi barátomat. Marosvásárhelyen Sütő András ecsetelte a történteket, Székelyudvarhelyen Katona Ádám művelődéstörténész petőfis lelkesedéssel sorolta terveiket. Kolozsvárott többek közt Szilágyi István íróval és Újváry Ferenc ügyvéddel készítettünk videointerjút. Újváry szavait idézném is:
„Az én jogom nem az itt élő másik nemzet jogaiból származik. Az én jogaim abból a tényből fakadnak, hogy elődeim itt születtek, falvakat, városokat építettek fel, kultúrintézményeket hoztak létre, és akkor én itt nem lehetek csak nemzetiség! Igénylem, hogy a jövőben így legyen az alapokmányokba befoglalva.”
Ez az okfejtés adta a nemzetpolitikai ars poeticámat, hitvallásomat. Nem adhatjuk lejjebb, mint hogy az elszakított nemzetrészek évezredre visszamenően őseik földjén, a szülőföldjükön, államalapító, államalkotó tényezők legyenek. Ha ebből kirekesztik őket, akkor a tényleges és teljes körű autonómia jár nekik.
– Régóta figyelem, hogy – képletesen szólva – az ötágú síp a kedvenc hangszere… Milyen törvények kimunkálásában vett részt, amelyek jogi értelemben közelebb hozták, majd egymás mellé állították a „külső” és a „belső” magyarokat?
– Számos nemzetközi rendezvényen emeltem szót az elszakított nemzetrészek érdekében. Az Európai Kereszténydemokrata Unió (EUCD) az Európai Néppárt társszervezete volt, mely valamennyi európai kereszténydemokrata politikai erőt tömörítette. (Az ezredfordulón beolvadt az Európai Néppártba.) Az EUCD 1991. évi őszi brüsszeli kongresszusán – a német CDU és a CSU támogatását élvezve, velük előzetesen egyeztetve – javaslatot terjesztettem elő közép-európai őshonos nemzeti kisebbségek sorsának rendezésére hivatott konferencia megszervezésére. A javaslatot megszavazták, ott helyben megkezdtük az előkészítést. A helyszínre is javaslatot tettem: Pozsony legyen a házigazda! Abból indultam ki, hogy vigyük a kérdést az oroszlán barlangjába. Reméltem, hogy a leendő házigazda, Jan Carnogursky, a Szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke, akkor éppen regnáló miniszterelnök, nem mer, nem fog ellene szegülni egy előre mutató, jó döntésnek, személyes találkozásaink során nemigen konfrontálódott velem kisebbségi kérdésekben. Az 1993 júniusában rendezett konferencia végén beláttam, hogy tévedtem. A zárónyilatkozat hajnalig tartó vitájában a szlovákok és a románok egymást túllicitálva igyekeztek gyengíteni a szöveget, nem kevés sikerrel. – A határon túli magyar pártok is részt vettek az említett nemzetközi szervezetek munkájában? – Többé-kevésbé igen. Az RMDSZ tagságáért az Európai Demokrata Unióban már 1990-ben elkezdtem a harcot. A szervezet Helsinkiben tartott pártvezetői értekezletén javasoltam felvételüket, melynek előkészítésére megbízást kaptam. Az erdélyi magyar szövetség vezérkara, Szőcs Géza főtitkár kivételével, ugyanis hallani sem akart egy konzervatív-kereszténydemokrata szervezeti tagságról. Domokos Géza elnök a Szocialista Internacionáléban gondolkodott. Sokan fel sem fogták egy nemzetközi szervezeti tagság hallatlanul nagy előnyeit, ami egy posztkommunista országban élő kisebbség etnikai alapú pártjánál elengedhetetlenül fontos volt akkor. Szerencsére Szőcs Gézánál nyitott kapukat döngettem, hiszen ő is foglalkozott a gondolattal. Konspiratív úton, az elnökség megkerülésével vittük be az RMDSZ-t az EDU-ba! Gézát főtitkárként meghívattam a Végrehajtó Bizottság soron következő ülésére, ahol a szervezet nevében kérte a felvételt. A kész tények elé állított elnökség végül tudomásul vette a történteket. Hosszabb ideig csak megfigyelői státussal rendelkeztek, mert hiába voltak bent a bukaresti parlamentben – ami a tagság egyik feltétele volt –, az EDU nem ismerte el szabadnak a romániai választásokat. Végül a budapesti pártvezetői értekezleten, 1993 szeptemberében kapták meg a teljes jogú tagságot. Ekkor Bodó Barna alelnök képviselte az RMDSZ-t a konzervatív nemzetközi pártszövetségben. Számos pozitív kezdeményezésük volt, melyeket az EDU többnyire elfogadott, megfelelő lobbizás után! A ’93-as budapesti ülésen a felvidéki Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom kapott megfigyelői státust.
S. KIRÁLY BÉLA
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)