udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 1090 találat lapozás: 1-30 ... 511-540 | 541-570 | 571-600 ... 1081-1090

Névmutató:

2012. január 6.

Bisztrai Mária
A Prospero Könyvek sorozatában jelent meg Dehel Gábor második beszélgető- könyve, amely a Kolozsvári Állami Magyar Színház világának egyik kanyargós utját járja be. Ez alkalommal is a szerző abban a világban bolyong, melyet a legjobban ismer, és élő szem és fültanúja volt.
A jól ismert pályán magabiztosan vezeti az olvasóját egy olyan életúton, mely a maga nemében szinte utolérhetetlen a több mint kétszáz éves múlttal rendelkező intézményben.
Bisztrai Mária beszélgetőtárs a maga nemében páratlan az egyetemes magyar színművészetben. Ennek is köszönhető a könyv tartalmának kivételesen érdekes mondanivalója.
A nagyközönség számára a kézbe simuló, 2011-ben kiadott Dehel Gábor: Bisztrai Mária című könyvét, a Györkös Mányi Albert emlékházban mutatták be, igen népes közönség előtt.
Dáné Tibor Kálmán az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az EMKE elnöke felvezető beszédében nem kis büszkeséggel említette meg, már másodszor mutatnak be Korunk kiadásában megjelenő könyvet a Györkös Mányi Albert Emlékházában. Együtt ünnepelhetjük a könyv megjelenését.
A könyv bemutatása
Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője a könyv kiadója, elmondta a Komp- Press adja ki a Prospero sorozatot, melyet ezelőtt a Polis kiadó adott ki. Ezt a jogot a Korunk átvette. Mint ahogy azt is igyekezett megtartani, hogy a beszélgető stílus kiadványaiban is uralkodó forma legyen. A beszélgető műfajjal élővé válik a sorozat. A színház az a műfaj, ami bennünk él. A dokumentálódás e téren nehezebb. A festők és írók könnyebb helyzetben vannak. Annak ellenére, hogy a dokumentálódás felhasználhatja a legújabb elektronikus rögzítési formákat, mert az előadásokat lehet rögzíteni, a dokumentálódás még is bizonyos helyzetekben nehezebb. Dehel Gábor visszatérő írója a sorozatnak. Élményszerűen mutatja be a Bisztrai Mária színész portréját. Megmunkált könyv lett.
Demény Péter, a Prospero Könyvek sorozat szerkesztője szerint, aki mint szerkesztő, többször is betűről betűre elolvasta a könyvet. Ennek alapján állíthatja, a könyv írói teljesítmény. A beszélgető-könyv nem úgy keletkezik, hogy a személyek által elmondott gondolatokat szóról szóra leírjuk. A szerző lényegesít, és írás közben alkot.
Kötő József, ez alkalommal, mint színháztörténész vett részt a bemutatón. Felelevenítette azt az időszakot, amikor mint színházi irodalmi titkár Bisztrai Mária közvetlen munkatársa volt. Nála érződött legjobban, kettős minőségben beszél: mint a kor tanúja, és mint volt irodalmi titkár. Árnyaltan nyilatkozott a művésznő személyiség jegyeiről. Mária soha sem akart rutinból szerepet alkotni. Az igazi művész ott kezdődik, hogy nincs rutin. Csak a szerep adta pillanat, melyet a szerep átélése tesz feledhetetlenné a néző számára.
Az alázat és a művészet iránti tisztelet, szeretet jellemezte Bisztrai Mára pályáját. Mint művészettörténész kiemeli, annak az időszaknak, amikor Bisztrai Mária a színház igazgatója volt, színház- történeti jelentősége van. A Sütő tetralógiában, a színpadon, megfogalmazódott a nemzetiségi credo, mely döntő szerepet játszott abban, hogy mi itt ülünk. A dráma ebben a korban vezető műfajjá vált.
A tetralógiát Harag György rendezte, aki megújította a színjátszási stílust.
Felvetette a kérdést: Vajon mi lehetett annak a titka, hogy az úgynevezett Bisztrai „éra” alatt ilyen eredmények születtek? Szerinte a jó értelemben vett művészi konokság.
Dehel Gábor, a könyv szerzője szerint Bisztrai Mária sorsa egy olyan korszakban teljesedik ki, amikor a célzatos félretájékoztatások programszerűek voltak.
1980-ban egy tollvonással megszüntették a területi magyar rádió és TV adókat. A sok év alatt felgyűlt és őrzött anyagokat a szó szoros értelmében bebörtönözték a Jilaviai börtön celláiban. Az így őrzött anyag nagy része tönkrement elpusztult, használhatatlanná válva.
A könyv jó arra, hogy felidézzük a közönség és a művészek arcait.
A könyvből részleteket olvasott fel Sebesi Karen Attila színművész.
A könyvről
A könyv borítóját Szentes Zágon tervezte, felhasználva
Szabó Dénes (neves fotográfus) felvételét Bisztrai Máriáról, Móricz Zsigmond Úri muri – Rhédey Eszter szerepében.
A 230 oldalas könyvet mondhatni egy ültömben olvastam el, annyira lekötött:
Kötő József előszavával, függelékkel, mely a művésznő életpályájának főbb szerepeit, fontosabb díjait tartalmazza, valamint egyes előadásokról készült fotókat.(Deák Ferenc, Kacsur György, Marx József, Szabó Dénes, Szabó Tamás, Temesi Zsolt készítették)
Válogatást találhatunk Bisztrai Máriáról szóló írásokból.
Ami engem megfogott az Dehel Gábor hozzáállása az anyaghoz. Már előző beszélgető-könyvében is olyan eleganciával, biztosan, könnyedén mozog ebben a világban, hogy irigylésre méltó. Tiszteli és becsüli beszélgetőtársát, akinek nem gond a feladathoz felnőni.
Ennek is eredménye: Bisztrai Máriát úgy állítani olvasói elé, amelyből kiderül, egy nagy művésszel találkoztunk, aki egy nagyon lehetetlen és embertelen, kegyetlen, irgalmatlan korban volt nemcsak előadó művésze intézményének, de az intézményt, mely bárhogyan is, de missziót is teljesített, úgy vezetni, hogy az a periódus, köszönhetően vezetői és művészi személyzetének, beírta magát az egyetemes magyar színháztörténet arany lapjaiba. Előkelő írói eszközökkel tárja fel a múlt, számukra valóban érdekes, esemény- sorait.
A könyv hátsó borítóján Kötő József Bisztraira vonatkozó eszmefuttatása olvasható: „Édesapja miniszterelnök, majd államelnök, a kortárs román történelem alakítói közé tartozott. Édesanyja az ország sorsában döntő szerepet vállaló magyar földesúri családok génjeit örökölte…Az államférfi apa szárnyai alatt, tanulmányai alapján, lehetett volna fontos fogaskerék egy totalitarista állam diplomáciai építményében. De anyai génjei működtek: magyar színésznő lett, majd másfél évtizedig színházigazgató a kulturális genocidiummá fajuló korszak kiteljesedési szakaszában, amikor a Színház a nemzeti „túlélés” jelképévé változott.”
Nem szándékom a könyv tartalmát részletesen ismertetni. A tisztelt olvasó csak nyerhet, ha elolvassa a könyvet, amely egyébként is olvasmányos, nyelvezete következtében senkinek sem lehet nehéz.
Ennek fejében megismerhet egy olyan korszakot, melyet átélhetett, vagy melyet szülei élhettek át.
A könyv meggyőzött arról, a művészetben nincs protekció, összeköttetés, kivételezés, pártfogás, a közönséget nem lehet becsapni. Csak az tudja megállni a helyét, aki felmenvén a színpadra, a nézőket meg tudja győzni arról, akit alakít, azt hitelesen, élvezetesen be tudja mutatni. Meg tudja teremteni azt a bűvös kört, mely színpadot és nézőt magába fogad. A rendezők teóriájára a közönség csak akkor reagál, ha azok képesek színészeiket úgy vezetni, hogy mind azt az úgymond színházi újítást úgy alkalmazzák a színpadjaikon, hogy a közönség bizonyos része megértse, elfogadja, és számára mondanivalót tartalmazzon.
Bizonyíték erre a rendezők közül időrendi sorrendben: Kömíves Nagy Lajos, Tompa Miklós, Delly Ferenc, Kovács György, Harag György, Szabó József, Rappaport Ottó, Gergely Géza, Taub János, Bán Ernő, Senkálszky Endre, Horváth Béla, Dehel Gábor, Anatol Constantin, Bereczki Péter, Kóra Ilona, Tompa Gábor. Ezen kívül még jó néhány meghívott rendező. Közöttük Major Tamás vagy Vlad Mugur.
A színházi partnerei közül megemlíthetünk, a teljesség igénye nélkül olyan színész neveket, mint: Bara Margit, Horváth Béla, Imrédi Géza, Halász Géza, Poór Lili, Flóra Jenő, Csorba András, Dorián Ilona, Koós Zsófia, Ille Ferenc, Andrási Márton, Pásztor János, Kovács György, Péterffy Gyula, Puni Júlia, Gáspár István, Sas László, Vadász Zoltán, Dehel Gábor, Stief Magda, Balog Éva, László Gerő, Széles Anna, Sata Árpád, Toszó Ilona, Bereczky Júlia, Barkó György. A filmbeli partnerei voltak: Bálint András, Latinovics Zoltán.
E tiszteletet kiváltó névsor is fényesen bizonyítja mily gazdag Erdély fővárosának kulturális életének e szegmentuma. Mennyi tennivaló vár azokra, akik ezt a múlttól örökölt kincset közszemlére szeretnék bocsátani. Van, amire büszkék, lehetünk. Vannak olyan elődök, akinek alkotó munkája meghatározta a kolozsvári színjátszás jelenlegi állapotát is, nyomot hagyott a színházművészetben.
Csomafáy Ferenc

erdon.ro

2012. január 19.

Májusra lesz kész a Holnaposok-szoborcsoport
Bár az eredeti határidő január közepe lett volna, valószínűleg csak májusban kerülhet leleplezésre a nagyváradi Holnap Irodalmi Társaság tagjait ábrázoló szoborcsoport. Benyovszky Tünde, a Nagyváradi Ingatlankezelőség aligazgatója megkeresésünkre elmondta: a bürokrácia volt az oka, hogy néhány hónappal csúszott a szerződés aláírása – hosszadalmas papírmunkára és az előírások szigorú betartására volt szükség, hiszen a szoborcsoport közpénzből készül.
„Eredetileg tavaly szeptemberben írtuk meg a közbeszerzési pályázatot, s akkor úgy számoltuk, január 15-e lehet az átadási határidő. A bürokratikus procedúra miatt azonban a kivitelezési szerződést csak december végén sikerült aláírnunk, így a négy hónapos periódus, amit a kivitelezésre szánunk, csak április végén jár le” – magyarázta el lapunknak Benyovszky Tünde.
A tenderre egyébként egyetlen képzőművész jelentkezett, Deák Árpád, akinek köztéri alkotásaival Nagyszalontán, Budapesten, de még Párizsban is találkozhatunk. Tervére öttagú zsűri bólintott rá: Biró Rozália alpolgármester, Jakobovits Márta képzőművész, a képzőművészek egyesületének nagyváradi reprezentánsa, Benyovszky Tünde, illetve a helyi önkormányzati testület két képviselője. A képzőművész a Krónikának elmesélte: feltétlenül szüksége van a négy hónapnyi időre, hiszen a bronzszobor különleges, úgynevezett viaszvesztéses technikával készül. Előbb az alakokat agyagból mintázza meg az alkotó, majd a mintákról viaszból készül levonat, amelyet kerámiával vonnak be, és ebbe öntik ki végül a bronzfigurákat.
A szoborcsoport egyébként maga is rendhagyó lesz: interaktív köztéri alkotásként tervezte meg alkotója. Az irodalmi alakok között ugyanis egy üres szék is lesz a kompozícióban, amelyre bárki leülhet majd, és a váradi irodalmi élet, egyben a magyar irodalom nagyságainak bronzalakjaival – Ady Endrével, Dutka Ákossal, Emőd Tamással és Juhász Gyulával – közös fotót készíthet. A kompozíció az Ady Endre Gimnázium bejáratának közelében áll majd.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

2012. január 20.

Emléktáblaavató az egyetem udvarán
Bolyai János, a világhírű erdélyi matematikus tiszteletére emléktáblát helyeztek el csütörtök délután a Partiumi Keresztény Egyetem udvarán. Az ünnepélyes táblaavatót előadás követte a Bolyai-teremben.
A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem udvarán gyűltek össze mindazok, akik részt kívántak venni a tanintézet és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Bihar megyei szervezete által rendezett ünnepségen. Török Sándor, az EMNT Bihar megyei elnöke köszöntöte az egybegyülteket, s szólt arról: az egyetem udvarán, ebben a magyar panteonban, magyar tudósok, írók, művészek emléktáblája mellé helyezik el a 210 évvel ezelőtt született Bolyai János, az egyik leghíresebb magyar matematikus emléktábláját.
„Nincs mit szégyellnünk”
„Bolyai Jánosban a geometria Kopernikuszát tisztelhetjük, az erdélyi tudományosság leghíresebb képviselőjét, aki 1831-ben, Appendix című művével megalkotta a nem euklideszi geometriát, ezzel megalapozva az einsteini gravitációértelmezést szinte száz évvel korábban, minthogy megszületett volna” – mondta Török Sándor, kihangsúlyozva: akinek ilyen elődjei vannak, nincs mit szégyeljen sem európai, sem világviszonylatban. Az emléktáblát Deák Árpád neves váradi képzőművész alkotta, s felállításának gondolata néhai Toró Tibor professzor ötlete és kívánsága volt. „Így most nem csak Bolyai János, de az általunk jól ismert és tisztelt Toró Tibor (Tibi bácsi ) emléke előtt is tisztelgünk” – mondta a Bihar megyei elnök.
Közös mű
A Partiumi Keresztény Egyetem részéről dr. János Szatmári Szabolcs, az egyetem rektora szólalt fel. Elmondta: egy évvel korábban az egyetem Bolyai-termében emlékkonferenciát szerveztek Toró Tibor atomfizikus tiszteletére, s most annak a Bolyai Jánosnak a tábláját avatják, akinek a legavatottabb kutatója maga Toró professzor volt. A későbbiekben a rektor Bolyai János életéről szólt.
Ezt követően Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Párt elnöke, valamint János Szatmári Szabolcs rektor leleplezték az emléktáblát, melyen többek között az is olvasható: Bolyai János hadmérnökként 1826 és 1830 között a nagyváradi vár korszerűsítésének munkálatait irányította.
Kevéssel később a mintegy negyven jelenlévő a tanintézet Bolyai termében gyűlt össze, ahol dr. Weszely Tibor marosvásárhelyi kutató tartott előadást Bolyai Jánosról. Elhangzott: a mindössze 29 oldalas függelék Bolyai Farkas és Bolyai János – apa és fia – közös műve, „apa és fia együvé tartozásának csodálatosan szép szimbóluma”. Az Appendix a tudományok új fejezetét jelenti, hiszen ezen alapszik a modern térelmélet, e nélkül az űrkutatások is lehetetlenek lennének. Mindazonáltal Bolyai János életét a legkevesebb elismerés sem övezte haláláig, utolsó útjára három vásárhelyi civil kísérte. Viszont hét évvel halála után e munkáját franciára, majd olasz nyelvre is lefordították, s rövidesen világhírűvé vált. A világszerte elismert erdélyi matematikus életéről és munkájáról szóló előadás vetítéssel zárult.
Neumann Andrea
erdon.ro

2012. január 22.

A kultúra és a magyarság
Nagyvárad- Szombat délután A Kultúra hányatott sorsa és a magyar nemzet címmel szerveztek rendezvény a váradi Ady Endre Középiskola dísztermében.
A Magyar Kultúra Ünnepe 2012 keretében zajlott rendezvényt a Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek Szövetsége (BINCISZ) és a debreceni székhelyű Megyei Népfőiskolai Egyesület rendezte, a berettyóújfalui Bihari Népfőiskola, az Ady Endre Középiskola, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) és a Sapientia Varadiensis Alapítvány együttműködő partnerségével.
Katolikus intézetek
A megjelenteket Porkoláb Lajos, a Megyei Népfőiskola Egyesület elnöke köszöntötte, majd az öt évvel ezelőtt alakult Stadler klarinét kamarazenekar (Székely István együttesvezető, Varga Imre, Babos Dénes, Ary Jonathán, Ioana Ianc és Deák Szabolcs) lépett fel. Elhangzott Weiner Leó Rókatánca, a Monti-csárdás és Brahms 5. Magyar tánca. Ezt követően dr. Szigeti Tóth János szociológus, tanszékvezető főiskolai docens, a budapesti Magyar Népfőiskolai Társaság elnöke tartott előadást Az ember küzdelme, hogy lehetőségeihez méltó legyen címmel. Expozéjában az Orbán-kormány készülő közművelődési stratégiájával (Németh László Terv) kapcsolatos gondolatait fejtette ki, melyből kitünt, hogy egyetért az író azon elképzelésével, hogy a magyar irodalmat és művészetet világszínvonalra kell emelni. Ezután Dukrét Géza, a PMBET elnöke ismertette a Partiumi füzetek sorozat 68. kiadványaként megjelent Római katolikus intézetek Nagyváradon című könyvet, majd az ebben található írások többségének szerzője, Mons. Fodor József általános helynök beszélt röviden a Szent Orsolya-rend és az irgalmas nővérek váradi történetéről, a Szent Vince és az Immaculata Intézetről, valamint Nogáll János püspökről és nagyprépostról.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

2012. január 23.

Összerdélyi ünnepség a szórványban
Roppant gazdag és színvonalas ünnepségen vett részt szombat délután a dévai magyarság. A református templomban szervezett gálán a közönség helyi volt, az előadók viszont Erdély különböző tájairól érkeztek, mindenekelőtt Kolozs és Maros megyékből.
Az ünnepség Lovász János lelkipásztor áhítatával kezdődött, majd Jancsó Miklós kolozsvári színész elszavalta a Himnuszt, annak valamennyi versszakát, nemcsak az elénekelni szokott elsőt. Barabás Kásler Magda közkedvelt népdalénekes előadta az Ó Szent István című moldvai csángó népdalt.
Deák Piroska dévai magyartanár a magyar irodalom legnagyobb szókincsű íróját, Arany Jánost mutatta be, pontosabban Arany és szülővárosa, Nagyszalonta életre szóló hosszú és érzelem teli kapcsolatát. Az irodalmi művében kb. 24 000 szót használó Arany János 130 évvel ezelőtt, 1882-ben hunyt el, Deák tanárnő ezért választotta őt a Magyar Kultúra Napja idei megünnepléséhez.
Guttman Mihály kolozsvári tanár viszont az 1882-ben született Kodály Zoltánt, a nagy hazafi zeneszerzőt, a legnagyobb magyar zenepedagógust méltatta. Az idei kultúra-ünnepségét a két kiemelkedő személyiségnek szentelték. Kodály többször járt Erdélyben – népzene-gyűjtő munkásságát még 1910-ben kezdte el Székelyföldön –, utoljára 1944-ben, amikor a kolozsvári magyar egyetem díszdoktorrá avatta.
A színvonalas ünnepség azonban nemcsak a magyar kultúra nagy alkotóira való megemlékezésből állt, hanem élő előadásokból is. A népviseletbe öltözött magyarfenesi (Kolozs megye) vegyes kar magyar zeneszerzők műveit adta elő, majd a kolozsvári magyar pedagógusok vegyes kara Kodály-darabokat énekelt, felemelően szép előadásban. Kodály ünnepségéről lévén szó, Oláh Boglárka és Oláh Mátyás ifjú kolozsvári művészek cselló- és zongoradarabbal örvendeztették meg az egybegyűlteket, majd a marosvásárhelyi Psalmus énekkar kórusa magyar zenei remekművekkel lépett fel. A Romániai Magyar Dalosszövetség és az EMKE által szervezett, közel 3 órás felemelően szép ünnepség Kodály Zoltán Sík Sándor Te Deuma-val végződött, melyet a kolozsvári pedagógusok kórusa és a marosvásárhelyi Psalmus együttesen adott elő.
Történelmi kulturális látogatás Vajdahunyadra
A dévai ünnepség előtt a három kórus százvalahány tagja, valamint Dáné Tibor országos EMKE-elnök a vajdahunyadi kastélyt látogatta meg, ahol a helyi EMKE képviselői voltak az idegenvezetők, a kastély történtét, kultúrtörténeti jelentőségét, restaurálási munkálatokat ismertetve. Meghallgatták Petőfi Vajdahunyadon című versét Kofity Magdolna előadásában, azt a verset, amelyet Bem apóval és kíséretével 1849 április 14-én tett látogatásakor írt. A kolozsvári kórus a jó akusztikájú (bár télen nagyon hideg) Országház termében két dalt énekelt el, a Lovagteremben pedig házigazdák és vendégek közösen énekelték el a Boldog asszony anyánk, égi nagy patrónánk kezdetű, régi magyar himnusznak számító dalt. A termek gótikus monumentalitása feledhetetlen élménnyé varázsolta az imaként felszálló kristálytiszta éneket.
Ezután a Kolozs és Maros megyei vendégek a távolból pillantást vetettek a várra néző, 10 éve felállított Petőfi-szoborra és a műemlék-református templomra is, illetve a vaskohászat még álló, romos emlékeire.
Nyugati Jelen

2012. január 31.

Frigyre lépni a szülőfölddel – Az ország peremén – a nemzet közepén
Húsvét előtt két vidéki rendezvény vendége voltam Szarvason, illetve Hódmezővásárhelyen és Földeákon. Szarvason, a Kárpát-medence mértani közepén a vidéki, illetve a kisebbségi sajtó és az anyaország kapcsolatrendszerét jártuk körbe, Hódmezővásárhelyen és Földeákon is a „vidék” volt a téma, a Magyar Mentálhigiénés Szövetség és a Földeáki Mentálhigiénés Egyesület A vidék megtartó ereje címmel szervezett kétnapos konferenciát. A két rendezvény több ponton is érintkezett vagy kiegészítette egymást. Mindkettő a vidékiség háztáján vert tanyát vagy keresett és talált menedékre, egyik is meg a másik is olyan településeken zajlott, amelyek a történelmi Magyarország centrumában voltak valaha, de Trianonban a politikai mészárlás olyan ország darabokat metszett le az egykori magyar földről, hogy az említett városok a Magyar Alföldön peremhelyzetbe kerültek. A „nemzet közepén” és az „ország peremén” voltunk, amint Grezsa Ferenc előadásának címéül kiemelve megjegyezte.
Az utóbbi években, az uniós csatlakozások következményeként mi, a Kárpát-medencében szétszabdalt és szétszórt magyarok inkább kedveljük „a nemzet közepe” formulát. Ezen a konferencián is ez az elv érvényesült. Az előadók és a szervezők zöme budapesti volt, de a földrajzi reprezentáció átölelte a mai csonka ország több tájegységét, Andrásfalvy Bertalan professzor, az Antall-kormány volt kulturális minisztere Pécsről érkezett, hogy Hagyomány és önazonosság címen ragyogó előadást tartson, Grezsa Ferenc Budapestet és Hódmezővásárhelyet is képviselte, jómagam a Falurombolás Romániában témát próbáltam kifejteni oly módon, hogy a romániai vidékfelforgatásnál és vidékpusztításnál is alattomosabb magyarországi folyamatokat is érzékeltessem. Dr. Grezsa István a konferenciát levezető elnök másnapra Földeákra invitálta a résztvevőket, ahol Győry Márta (Kárpátalja, Nagydobrony), Smidt Veronika Szőgyén (Felvidék), Somogyi Győző (Salföld), és Zaja Péter (Visnyeszéplak) földrajzi értelemben is átfogták és beterítették a Kárpát-medencét. Persze egy publicisztikai írásban nem közölhetek regisztrációs névsort, a mindkét napon zsúfoltházas rendezvényt sokan tisztelték meg részvételükkel. Amire viszont nyomatékkal kell felhívnom a figyelmet, az magyar vidék megtartó erejének a meggyőző demonstrálása volt. Ebben kapott szerepet a hódmezővásárhelyi és földeáki helyszín, amely egyben azt is bizonyította, hogy mit tehet a „vidék” saját értékeinek felmutatása és megőrzése, továbbfejlesztése vonatkozásában, olyan körülmények között is, amikor a fővárosba centralizált politikai és gazdasági nyomás a vidék ellehetetlenítése irányában hat.
Az sem véletlen, hogy a vidék témát vidéken kell és lehet kibontani. Budapest erre – tudjuk miért – alkalmatlan. A vidék egyébként a modern kommunikációs lehetőségeket figyelembe véve új minőségű szerepkörök betöltésére is alkalmassá válik. Megismétlődik – természetesen más szinten és más körülmények között -, ami a reformkorban történt. A magyar vidék Kazinczy, Kölcsey, Baróti Szabó Dávid korában a magyar kultúrát, a magyar nyelvet képviselte, és juttatta olyan szerephez, amely végül is Budapestet is magyar nagyvárossá változtatta. Erre a folyamatra az internetes kommunikáció korában azért kell odafigyelni, mert az elektronikus kapcsolatteremtés nem csupán a Kárpát-medencében élő magyarok rétegeit hozza –hozhatja – szellemi közelségbe, hanem a nagyvilágba szétszóródottakat is. A romániai falurombolásról legtöbbünknek a barbár, a buldózeres falurombolás jut eszébe. Ez valós helyzet volt ugyan, de, paradox módon ez a brutalitás hívta fel a világ figyelmét arra, ami Romániában történik, s végül is egyik kiváltó oka volt annak, hogy a közveszélyes diktátort eltakarítsák. A romániai falurombolás nem a buldózeres korszakban kezdődött. A magyar vidék elpusztításának szándéka tulajdonképpen Erdély bizonyos területein visszavezethető az 1921-es román „földreform” idejéig, amikor különösen a kompakt magyar lakosságú határ menti települések mellé „beültették” a román telepeseket. Évtizedek múltán, már a kommunista rezsim éveiben ezekből a telepekből alakították ki az új községközpontokat, s a több száz éves, már a 13. századtól írásosan is adatolt falvakat másodrendűvé degradálták. Az 1944 – 1953 közötti periódus Romániában is a legsötétebb időszak volt, ezekre az évekre datálható a sztálinista kommunista hatalomátvétel a népi demokratikus rendszer kiépítése ürügyén. A párton belül vagy ennek csatolt elemeinél ekkor zajlottak a nagy leszámolások, a koncepciós politikai kirakatperek, törvényszéki ítélet nélküli politikai gyilkosságok. A „Párt” – Román Kommunista Párt, Román Munkáspárt, mindegy minek nevezték – miközben a saját kebelébe befészkelődött „kígyókat” – a tegnapi elvtársait – a tisztogatás ürügyén pusztította, a párton kívüli társadalmi rétegek körében a legaljasabb galádsággal és vérengzéssel forgatta ki javaiból, toloncolta ki szülőföldjéről az élesedő osztályharc és az osztályellenséggel való lepaktálás, hazaárulás, a társadalmi rend felforgatása ürügyén a társadalom közép- és felső-közép rétegeit. 1946-ban „felszámolták” a nagybirtokot, kiosztották a háborús bűnökért „kijáró” büntetéseket, halmozták a távolléti halálos- és a vagyonelkobzással járó életfogytiglani ítéleteket, mindezt a következő években az államosítás, majd az erőszakos kollektivizálás követte. Romániáról lévén szó ezek az intézkedések tömegesen és a legkegyetlenebbül a magyar (és német) lakosságot sújtották, de az osztályharc jegyében a legpiszkosabb munkát a saját nemzetükhöz tartozó csoportokkal végeztették el. A magyar államvédelmisek, milicisták, hadbírók, törvénybírók, magyar börtönőrök kegyetlenkedései sok esetben felülmúlták a románokét. 1949-1950-re külön kategóriát képeztek a földbirtokosok és a kulákok, akik a háború utáni ingatlanelkobozások és kisajátítások után már legfeljebb 50 hektár földbirtokkal rendelkezhettek, ez azonban, különösen Székelyföldön, ahol a szó kárpát-medencei értelmében nagybirtok alig létezett, eléggé ritka volt, de az osztályharc leninista-sztálinista szellemében ők testesítették meg a burzsoá-földesúri rendszert, amelyet „végképp el kellett törülni” a múltjával együtt. Mivel az osztályharc nagy csatáinak megvívásához létszámuk kevésnek tűnt, ezért a birtoknagyság határát mind lejjebb szorították, s 1949-ben a kulákosításhoz elegendő volt három-négy hektár föld, és, mondjuk, egy cséplőgép garnitúra, amely mellé az őszi cséplési szezonban, aki két munkást (cséplőgép etetőt, eregetőt) alkalmazott, az már kizsákmányolónak minősült. A 20–50 holdas gazdák, akikre a székelyföldi falvak népe rendszerint modellként, mintagazdaként tekintett, s minden igyekezetével arra törekedett, hogy hozzájuk hasonlóvá válhasson, különösen irritálták a népi demokrácia elszánt harcosait, akik többnyire, a deklasszált lumpen rétegek közül kerültek ki.
Székelyföldön román földbirtokos gyakorlatilag nem is volt, ezért ebben a térségben az osztályharc a magyar gazdaembereket gyötörte és seperte el.
Háromszéknek természeti, társadalmi adottságaiból következően Székelyföldön belül is különleges helyzete volt, a földbirtokos réteg népesebb, jelenléte karakteresebb, mint más vidékeken. Emiatt az osztályharc csapásai is erőteljesebbek voltak. A háromszéki földbirtokosok külön utas történetéhez tartozik, hogy az 1949. június 3-án innen kényszerlakhelyre hurcolt 8o család állomáshelyéül előbb Sepsiszentgyörgyöt jelölték ki, ahol maguknak kellett munkát, szállást, megélhetést keresniük és hetente jelentkezniük kellett a rendőrségen, de másfél év múltán ismét összeszedték őket, és barmokként vagonokba zsúfolva általuk ismeretlen hely felé szállították a transzportot. A deportálás körülményei az irodalomból ismert szibériai utaztatási körülményekhez hasonlítottak, azért sokan azt hitték, hogy oda irányítják őket.
Ez nem következett be, Románia déli övezetében, a kietlen Dobrudzsában kötöttek ki, ahol Macin térségében kirakták őket, s ott kalyibákban, az állatok nyári szállásaként hevenyészett karámokban húzták meg magukat.
A háromszéki földbirtokosok kivételével a más vidéki sorstársaik Székelyföld és Erdély kényszerlakhelyként kijelölt városaiban maradhattak továbbra is. A háromszékieket annak ürügyén hurcolták el Dobrudzsába, hogy itthon kollektivizálás ellenes propagandát fejtenek ki, lázítják a „dolgozó népet” – amiből természetesen egyetlen szó sem volt igaz -, de néhány faluban a lakosság fellázadt (Gidófalván, Maksán) az erőszakos kollektivizálás ellen, a kivezényelt katonaság a tömegbe lőtt, halálos esetek is voltak, s „osztályellenségre” volt szükség, hogy a „balhét” ez vigye el.
A történteket falvakra lebontva kontrasztosan érdekes Dózsa szülőfalujának, a dálnokiaknak históriája. A legtöbb földbirtokost – hat család húsz tagját – innen telepítették ki és száműzték Dobrudzsába. Az elhurcoltak közül többen ma is élnek, vannak, akik 14 esztendő múltán kerültek haza, a száműzetésben gyermekeket szültek, halottaikat ott temették el.
Azon a szörnyűséges helyen, ahol fagytól, széltől, a rizsföldeken a piócáktól, rühtől, tetvesedéstől, mindenféle betegségtől és orvosi ellátás nélkül szenvedtek, a szó szoros értelmében éheztek, közösségi életet szerveztek, gyermekeiket ők tanították meg betűvetésre, hulladékanyagból, napraforgó szárból a kalyibák közé épített kerítéssor volt a „Váci utcájuk”, ahol a korzón szokásos élet zajlott.
A történetben külön szín, hogy a helyi, illetve a tőlük tisztes távolságban élő lakosság, akik a magyarokról vagy semmit, vagy csak rosszat hallott, segítette őket, ezért jegyzi meg keserűen az egyik deportált: „ A legnagyobb bűnnek azt tartom, hogy mindezt a sajátjaink tették. Dobrudzsa előtt mindenki, aki ellenünk vétkezett, magyar volt.”
A háromszéki földbirtokosok az eddigi történelmi visszapillantásokból többnyire kimaradtak. Zömük tulajdonképpen olyan gazdaember volt, aki a családtagjaival és szezonális napszámosokkal, esetleg néhány alkalmazottal munkálta meg a földjét. A fasizmus és a kommunizmus áldozatainak különböző kategóriáiról viszonylag sokat írtak, róluk dokumentum filmek, egyéb alkotások készültek, az erdélyi földművelő földbirtokosokról viszont alig esett szó.
Dálnok, Dózsa szülőfaluja eklatáns példája annak a pusztulásnak és pusztításnak, a település leépülésének, amelyet a Romániában dühöngő nacionál-kommunizmus véghez vitt. Dálnok a história folyamán neves értelmiségieket adott a magyarságnak, pedagógusokat, tudósokat, kiváló mezőgazdász szakembereket, jellemző, hogy a múlt század négy magyar hadügyminisztere vagy ezek felmenői is innen származtak (Bartha Károly, Dálnoki Miklós Béla, Dálnoki Veress Lajos), itt gyermekeskedett Barabás Miklós, innen került ki Bocskai István fejedelem testőrszázadának kapitánya is, Simon Péter.
Szóval Dálnok birtokos családjainak köszönhetően ma is sok műemlék- és műemlékjellegű kúriával, dendrológiai parkkal, híres templommal, szobrokkal és emlékművekkel rendelkezik, s ezek fizikai állagán is le lehet mérni, micsoda pusztítást vitt véghez a romániai kommunista rezsim. Bíztató jelzés, hogy ebből az állapotból most kezd újra feltápászkodni a település. Az 1968-ban a romániai falurombolás első rohamában a híres-neves községet – Dózsa szülőhelyét – faluvá degradálta. A parasztkirály osztályharcos emléke sem volt elegendő ahhoz, hogy a község elsorvasztását megakadályozzák. Két évvel ezelőtt Dálnok visszaszerezte községi rangját, s a helyi közösség önösszeszedésének példájává vált.
A romániai falurombolás tehát nem szűkíthető le ennek a buldózeres periódusára. Ez a szakasz jelentette a Ceauşescu-rendszer végét, de ezt megelőzően már lelkileg, erkölcsileg lezüllesztették az erdélyi vidéket, megalapozták a belső rombolást, amire a külső pusztítás ráépülhet. Megbomlott a falvak régi rendje, a lopás, rablás, tolvajlás mindennapos jelenséggé vált, s az egykori rendtartó székely falu, az önkormányzatiság megannyi telephelye züllésnek indult, s megkezdődött a vidéki tömegek városra áramlása, rossz minőségű ipari munkára fogása.
A falurombolás nemzetközi tiltakozási hullámot kiváltó zajos szakasza véget ért. A jelenlegi törvények lehetővé teszik, hogy az egykori községközpontok, amelyeket 1968-ban falvakká degradáltak visszaszerezhessék régi státusukat. Ez jó pár település esetében reménykeltő sikerrel járt, élénkült a közösségi élet. A romániai falvak leépülését jelenleg a tömeges elvándorlás, a lakosság elöregedése okozza. A vidéki intézményeket viszont az állam nem szorongatja olyan mértékben, mint Magyarországon, bár a közlekedés a magánvállalkozók kénye-kedvének kiszolgáltatott, az osztályonkénti gyereklétszám tekintetében is toleránsabb az állam, a posta is, úgy, ahogy működik.
Reményt keltőnek mondható az is, hogy elkezdődött és bizonyos övezetekben folyamattá erősödött a hétvégi házak felvásárlása, s a faluturizmus is életet képes lehelni a vidéki településekbe.
2007. április 13.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből  
Erdély.ma

2012. február 7.

Kincsek után gyalogszerrel
Mihály János könyvbemutatója
Két évvel ezelőtt egy csöves hátizsákkal és egy “kutyaijesztő” fokossal indult útnak Jánosfalvi Sándor István néhai unitárius lelkipásztor nyomán Mihály János lövétei származású történész. Barangolásából hiánypótló – Nagy László unitárius lelkész, főjegyző szavaival élve “nemcsak szép, de jó” – könyv született Gyalogosan a két Homoród mentén címmel.
A kiadványt múlt csütörtökön délután mutatták be Marosvásárhelyen a Bolyai téri unitárius egyházközség tanácstermét zsúfolásig megtöltő publikumnak. A Homoród menti falvakat nem földrajzi sorrendjük, hanem az egykori lelkész életútjának állomásai szerint Lókodtól az Isten völgyének nevezett Jánosfalváig olvasóközelbe hozó – nemcsak a történész, de a néphez közel álló alkotó szemszögéből láttató – munkát Simó Sándor, a Székelyudvarhelyi Unitárius Egyházkör esperese méltatta. Az átfogó, egy-egy település érdekességeire, gondjaira külön is kitérő ismertető után a szerző mesélt a kiadvány megszületéséről.
– Ez a könyv 30 évvel ezelőtt kezdődött Marosvásárhelyen. Itt, a képzőművészeti iskola diákjaként jöttem rá arra, hogy ha egyszer lesz belőlem valaki, akkor csakis történész lesz, és nem képzőművész. Sokat üldögéltem a dokumentációs teremben, Pál-Antal Sándor történész, levéltáros adta itt kezembe az érdeklődési körömhöz kapcsolódó első könyveket. Akkor álmodni sem mertem volna, hogy évtizedek múlva majd együtt dolgozunk – emlékezett vissza életútja meghatározó mozzanatára Mihály János, akinek “szakképzése” tulajdonképpen jóval korábban, még a mezőn kezdődött.
– Első történelemtanárom a nagyapám volt, takarás közben előszedte a Tolnai lexikont, abból tanítgatott. Aztán a marosvásárhelyi diákévek alatt kialakult egy dac is bennem, történelmi irányultságomat ugyanis sokan nem értékelték, anyaggyűjtéseim sem mentek zökkenőmentesen, gyakori vendég voltam a közeli utcában (sz. m.: a rendőrségen).
Mihály János Marosvásárhelyről Kolozsvárra került, majd a budapesti Károli Gáspár Egyetem történelem szakán szerzett diplomát. Nem maradt odaát, öt éven keresztül a lövétei iskola diákjainak adta tovább a határon túl szerzett tudást – ez volt eddigi élete legnagyobb élménye –, majd a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont megalakulásakor megpályázta a felajánlott kutatói állást, azóta ott dolgozik. Homoród menti vándorútjára 2009-ben, 130 évvel Jánosfalvi Sándor István halála után indult.
– Az volt a célom, hogy felébresszem a nagyközönség érdeklődését ez iránt a periférikus tájegység iránt. Ezt a könyvet nagyon sokan írtuk, minden elődöm, deákok, tanítók munkája benne van. Katonai térképek szerint, járatlan ösvényeken barangoltam be ezt a vidéket, gyakran haladtam el esztenák mellett, ahol a kutyák gondoskodtak arról, hogy hamarabb érjek a következő településre. Jó volt megtapasztalni, hogy a globalizáció nem kerítette hatalmába a Székelyföldet, él még a székely vendégszeretet. Bármerre jártam, mindenhol kaptam szállást, ételt. Ugyanakkor arra is rájöttem, milyen rengeteg kincset, páratlan, feldolgozatlan dokumentumot rejtenek az itteni levéltárak. Ha pedig az ember ráteszi a kezét egy templom oldalára, az szinte rezonál. Ezekből az élményekből, értékekből szerettem volna átadni valamit az olvasóknak, leróni egy kis részt egy nagy adósságból – tette hozzá Mihály János, majd készségesen válaszolt a jelenlévők kérdéseire. A publikum soraiban volt a szerző egykori osztályfőnöke is, aki elmondta, nagyon büszke a kommunista diákévek idegen, hideg környezetéből messzire jutott, gyökereihez ösztönösen visszatérő tanítványára, ugyanakkor szomorú, mert – a távolban szerzett tudást hazahozó – Mihály István példáját kevés értelmiségi követi, és mert gazdasági lehetőségek hiányában az utóbbi évtizedekben “Erdélyből hiányzik egy generáció”.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

2012. március 5.

Ötven éve fejeződött be a kollektivizálás
A romániai kollektivizálás kezdete 1949. március elejére tehető, és több mint tíz évvel később, 1962-ben, szintén tavasszal „ünnepelték” meg a „mezőgazdaság sikeres szövetkezetesítésének” a befejezését. A rendszerváltást követően sokan vizsgálták a tulajdonviszonyok változásának kérdését, illetve azt is, miként hatott az erőszakos tulajdonforma-változtatás az emberekre. Élnek még olyan gazdák faluhelyen, akik átélték azokat az időket, és valamilyen formában személyesen részt vettek a földbirtokok kikényszerített átadásában. A mérai iskola volt igazgatója összegyűjtött pár emléket azokból az időkből.
Mérai emlékek a kollektivizálásról
Nem kellemesek, sőt. Még sokan vannak, akik emlékeznek az ezelőtt több mint ötven évvel történtekre.
Az akkori hatalomnak egyik vívmánya épp a kollektivizálás határidő előtti befejezése volt. 1965-re tervezték, 1962-ben büszkén jelentették: befejeztük a mezőgazdaság teljes kollektivizálását. A méraiak azok közé tartoztak, akik utolsó percig kitartottak, de 1961 őszén már sor került az avatóünnepségre, 1962-ben pedig elkezdődött a közös – eleve halálra ítélt – gazdálkodás.
Előtte is voltak próbálkozások. A kollektivizálással megbízott „kiküldöttek” sokszor dolgavégezetlenül tértek vissza Kolozsvárra. Egyikük (Deák nevű kárpitos) meg is jegyezte: „nekem nem sok babér termett Mérában”. Ami nem sikerült neki, azt megvalósította „egy nagyon magas ember” (Maksai Vilmos) segítőtársai közreműködésével.
K. J. (90 éves) mesélte 2010 nyarán: 1961-ben mind gyakrabban és gyakrabban zaklatták az embereket, hogy írjanak be a kollektívbe. Hozzánk egy nap alatt tizenhétszer jöttek el, én még mindig kitartottam. Estefelé – tizennyolcadszorra – mosolygósan léptek be a nyári konyhánkba. Meglepett a szelídségük, hiszen addig mindig dühösek és fenyegetőek voltak.
– Mondja csak, K. elvtárs – kezdte három közül az egyik –, magának hány gyermeke van?
– Nekem kettő – felelem.
– Járnak iskolába?
– Még mindketten.
– Hova?
– A nagyobbik egy kolozsvári középiskolába, a kisebbik ide, a faluba.
– A nagyobbik hányadikos?
– Szeptemberben lesz tizenegyedikes.
– Tehát jövőre érettségizik?
– Ha az Isten is úgy akarja.
– Az Isten akarhatja, de ha mi nem akarjuk, akkor mi lesz?
Akkor rájöttem, hogy valaki tájékoztatta őket, s tudtam, hogy nincs menekvés.
– A maga gyermeke egy rendes, becsületes munkásember gyermekének a helyét foglalja el. Mit szólna, ha most, érettségi előtt kirúgatnánk az iskolából?
A belépési nyilatkozat már az asztalon volt, azonnal aláírtam.
D. J. (85 éves, 2012 január):
– Hogy mire emlékszem a kollektivizálással kapcsolatban? Sok mindenre. 1961-ben én már Kolozsváron dolgoztam, de otthon mesélték, hogy egyre több pantallós úriember jár naponta házról házra, s győzködik az embereket, hogy írjanak be a kollektívbe. Édesapám azt mondta, hogy ha agyonütik, akkor sem ír alá.
Egyik este engem is hívattak az irodára.
– Ide figyeljen, fiatalember, tudjuk, hogy maga rendes munkásember, nem gondolja, hogy itt az ideje, hogy belépjen a kollektív gazdaságba?
– De kérem, nekem nincs semmim, a földek az édesapáméi.
– A maga apjával nincs kivel beszélni, nagyon makacs.
– Akkor én most mit csináljak?
– Menjen haza, és győzze meg az apját, hogy lépjen be.
– Jól van, hazamegyek, kihúzok a kerítésből egy jó nagy karót, s agyonverem apámat.
– Ezt ne csinálja – mondták.
Többször nem hívtak, de édesapám végül is aláírt, nem bírta az állandó zaklatást, belefáradt a bujkálásba.
T. K. (70 éves, 2012 január): – Én akkor még fiatal menyecske voltam, akkor kerültem ide, nem sok mindent tudok.
Arra emlékszem, hogy apósomék a szennyesben (a kocsmában) megegyeztek, hogy ők a végsőkig kitartanak, nem lépnek be.
Egy délután épp egyedül voltam otthon, amikor belép a házba egy nagy, magas ember, hátracsapja az ajtót és azt kiáltja: „mi ez, itt még mindig a Dárius ideje van?” Nem tudtam, hogy ezzel mit akar mondani. (Valószínű, hogy fitogtatni akarta a műveltségét a parasztok előtt.)
– Hol az apósa?
– Valahol a mezőn.
– Hallottuk, hogy lázítja az embereket, hogy ne írjanak be a kollektívbe. Mit szólna, ha holnap elvitetnők a lepedős motorral? (Mikor a ponyvás terepjáró megjelent a faluban, az emberek tudták, hogy az nem jót jelent, egymás között csak lepedős motornak nevezték.)
Este elmeséltem apósomnak a történteket, anyósom szipogva mondta: „Írj alá, ember, nem te leszel az első, már úgyis sokan beliptek!”
Apósom rövidesen aláírt.
Gyakran alkalmazták a trükköt: „Már több mint százan vannak, akik aláírták a belépési nyilatkozatot, nem hisszük, hogy épp maga akar kimaradni”. Vagy: „A barátai hiába ágáltak a kocsmában, mára már mindegyik aláírt”. Legtöbbször bejöttek a cselek. Az emberek menekültek otthonról vagy bezárták az ajtókat, de végül csak megtalálták őket.
Nehéz idők voltak ezek, nem csak a falusiak, de az akkori tanítók, tanárok számára is. Őket is bevonták a meggyőző munkába. Nem csak a falakra kellett mozgósító jelszavakat írniuk, hanem házról házra kellett járniuk az aktivisták társaságában. Volt, aki lelkiismeretesebben, volt aki tessék-lássék végezte ezt a munkát. Egyik tanárunk megoperáltatta magát (kivetette a vakbelét), csak, hogy ne vegyen részt a kollektivizálásban. Utána még sok éven át kellett megalázó „iskolán kívüli tevékenységeket” folytatniuk.
H. E. (70 éves, 2012 február): – De jó lenne elfelejteni azokat az időket, de nem olyan egyszerű.
1961 nyarán, egy délelőtt újra megjelentek nálunk a kollektivizálók. Édesapám észrevette őket, kimenekült a kertbe, és elbújt egy vastag almafa mögé.
Én épp a néhány hetes kisfiammal voltam elfoglalva a szobában, édesanyám a konyhában tevékenykedett. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy édesanyám rá nem jellemző hangos és eléggé csúnya szavakkal próbálja kizavarni a vendégeket a konyhából.
– Mondtam már, hogy ne jöjjenek többet hozzánk, mit akarnak, egészen meg akarnak nyomorítani, takarodjanak!
Azok ki is hátráltak a konyhából, egyikük visszafordult, és azt mondta: nem baj, most elmegyünk, de újra visszajövünk, és azt majd megemlegeti.
Édesanyám nagyon megijedt, nem csak a saját bátorsága, hanem a fenyegető megjegyzés miatt is. Minden kisebb zajra felrezzent, menekülni próbált, gyakran elsírta magát.
Szüleim rájöttek, hogy nincs menekvés, be kell lépni.
P. J. (71 éves, 2012 február): – Mikor ezek a dolgok zajlottak 1961-ben, akkor én épp katona voltam. Egy napon hívat a parancsnokom, s közli velem, hogy azonnal haza kell mennem a falumba valami sürgős ügy miatt. Azonnal meg is kaptam a menetlevelet, felvettem az ünneplő katonaruhámat, s indultam az állomásra.
Hazaérkezésem után – nem kis meglepetésemre – már várt egy kitöltött belépési nyilatkozat, nekem csak alá kellett írnom. Szükség volt az én aláírásomra, hiszen az édesapám után örökölt földek a nevemen szerepeltek, nekem is volt „pozícióm” a néptanácsnál. Még nagyon fiatal koromban rám íratták a földeket nagybátyáim, így az ő nevükön kevesebb szerepelt, s lekerülhettek a kuláklistáról.
Belépésemet mostohaapám intézte, édesanyám még kisgyerekkoromban újra férjhez ment, miután megtudta, hogy édesapám a második világháború után meghalt egy szovjet fogolytáborban. Engem nagyszüleim és nagybátyáim gondjaira bízott.
Mostohaapám szeretett a zavarosban halászni, legtöbbször sikerült is neki nagy halat kifogni.
Mire leszereltem – kétévi katonáskodás után –, családtagjaim már a kollektív gazdaságban dolgoztak, anyósom könnyezve, apósom fogcsikorgatva indult a mezőre. Én Kolozsváron kerestem és találtam munkahelyet
Varga György
Szabadság (Kolozsvár)

2012. március 6.

Lapszemle
Hunyad Megyei Hírmondó – 2012. február, 139. szám
A közéleti havilap legfrissebb számának első oldalán a főszerkesztő arról ír az új oktatási törvény kapcsán, hogy a szórványban különösen számítanak minden gyermekre. Ugyancsak az első oldal mutatja be Dezméri Istvánt, Hunyad megye új prefektusát. Deák Levente jogász rovatában ezúttal az ajándékoknak az örökségbe történő beszámításáról ír. Csatlós Erzsébet az oktatás aktuális kérdéseivel foglalkozik, de olvashatunk Winkler Gyula európai uniós képviselő sajtóirodájának beszámolóiból a közelgő választások előkészületeiről, valamint az új prefektus feladatairól. Benedekfi Dávid arról számol be, hogy Lupényban jártak a magyarországi testvérváros, Kecel képviselői. Csatlós Erzsébet ugyanakkor arról is tudósít, hogy Lupénynak nemcsak külföldi, hanem hazai testvértelepülési kapcsolata is van a szilágysági Sarmasággal. Az ötödik oldalon Kun Kriza Ilona gondolatait olvashatjuk arról, hogy kisgyermekeinket óvodába vagy iskolába írassuk-e. Ezen az oldalon László Anna és Csatlós Erzsébet különböző iskolai olimpiákról is beszámol. Takács Piroska Nagyasszonyaink sorozatában Cserei Helénát mutatja be, aki báró Wesselényi Miklós felesége és ifjabb báró Wesselényi Miklós édesanyja volt. Bemutatjuk templomainkat sorozatában Kun Árpád a sztrigyszentgyörgyi római katolikus templomról ír, másik cikkében pedig a népszámlálás ideiglenes adatai alapján térképezi fel azon Hunyad megyei településeket, ahol magyarok élnek. A hetedik oldalon még olvashatunk a sztrigyszentgyörgyi és a dévai Téglás Gábor iskolában lezajlott farsangi mulatságokról. Az utolsó oldal fényképes beszámolót közöl a dévai kisiskolások farsangi mulatságáról. Végül tudomást szerezhetünk arról, hogy március 15-én megyénk nagyobb városaiban hol és mely időpontban tartják a megemlékezéseket. A lapot Csatlós Erzsébet szerkesztette.
K. Á.
Szabadság (Kolozsvár)

2012. március 14.

Erdély-szerte külön emlékeznek március 15-én a magyar pártok
Külön emlékeznek az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kitörésére az erdélyi városok többségében a magyar politikai alakulatok. Marosvásárhelyen az RMDSZ nem osztja meg a március 15-i ünnepet egyik vetélytársával sem. „A szövetség külön ünnepel, erről központi döntés van” – közölte szűkszavúan Kelemen Atilla, a Maros megyei szervezet elnöke.
Mint 1990 tavasza óta minden évben, az RMDSZ a postaréti vesztőhelyre hívja a város magyarságát. A Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Néppárt az ellenzék immár hagyományos helyszínén, a Kossuth utcai Petőfi-szobornál ünnepel – külön-külön. Portik Vilmos, az EMNP megyei és városi elnöke lapunknak elmondta: beszélgetéseket folytattak mind az RMDSZ-szel, mind az MPP-vel az esetleges közös ünneplésről, azonban a tárgyalásokra „nem sikerült pontot tenni”.
László György, a polgári alakulat megyei vezetője azonban megkérdőjelezte a néppártiak igyekezetét. „Nem igaz, hogy együtt akartak ünnepelni, mert amikor hívtuk őket, azt mondták: azokkal, akiknek Szász Jenő az országos elnökük és Benedek Imre a polgármesterjelöltjük, nem közösködnek. Ráadásul a helyszín kérdéséhez is erkölcstelenül viszonyultak, mihelyt déli 12-től este 8-ig próbálták lefoglalni a Petőfi-szobor előtti terecskét” – fejtette ki a Krónikának László.
Nyárádszeredában ugyan együtt ünnepel az RMDSZ és az MPP, utóbbiak mégis kirekesztve érzik magukat. A polgáriak fölháborítónak és szégyenletesnek tartják azt a tényt, hogy a helyi RMDSZ-vezetők és Tóth Sándor alpolgármester éppen a sajtószabadság napján megtiltotta nekik, hogy emlékbeszédet mondjanak Deák Farkas szobrának avatóján. Az MPP-sek különösen azért nehezményezik ezt, mert a szoborállítást ők is támogatták, sőt az alakulat elnöke, Biró József Attila az, aki családjával együtt a forradalmár sírját gondozza. Ennek ellenére úgy döntöttek, a nemzeti ünnep üzenetére való tekintettel és Deák Farkas emlékének kegyeletteljes megőrzése érdekében részt vesznek a rendezvényeken és elhelyezik virágaikat.
Szatmárnémetiben sem közös az ünnep, az RMDSZ civil szervezetekkel közösen a Petőfi-szobornál tart ünnepséget március 15-én, majd a színházban kerül sor előadásokra és díjkiosztásra. Az EMNT–EMNP eközben már a hétvégén megkoszorúzta a Kossuth-emléksírt és a Petőfi-szobrot. Nagykárolyban a Kaffka Margit Társaság tart megemlékezést a Petőfi-szobornál, majd az RMDSZ szervez kulturális műsort. A néppárt nem készül külön rendezvénnyel.
Nagyváradon hetek óta zajlik a vita a magyar alakulatok között a március 15-i megemlékezések kapcsán, miután az RMDSZ korábban egész napra lefoglalta a hagyományos helyszíneket. Az EMNT–EMNP végül Ilie Bolojan polgármester közbenjárásának köszönhetően mégis a Szacsvay-szobornál ünnepelheti március 15-ét. A két szervezet korábban úgy nyilatkozott, többször is megpróbálták rávenni a megyei RMDSZ-t, hogy legalább valamelyik helyszínen szervezzék közösen az ünnepséget, ám nem sikerült megegyezniük. Így az ellenzéki alakulatok végül a szövetség rendezvénye előtt foglalhatják el a szobor előtti parkot, a rendezvényen valószínűleg Tőkés László EMNT-elnök is jelen lesz.
Zilahon az EMNP szerezte meg a Wesselényi-szobornál való emlékezés jogát, és felajánlotta az RMDSZ-nek, hogy ünnepeljenek közösen, a szövetség azonban elutasította a felkérést. A néppárt szerint hasonlóan járt el a helyi RMDSZ-vezetés Nagyszalontán és Temesváron is.
Kolozsváron sem szervez közös ünnepséget az RMDSZ és az EMNP – tudtuk meg Máté Andrástól, a szövetség Kolozs megyei elnökétől. Mint mondta, az RMDSZ szervezte rendezvényen az EMNP részéről Gergely Balázs, a néppárt alelnöke szólal majd fel a Biassini-szálloda előtt.
Nem lesz közös megemlékezés a Székelyföldön sem – mondta lapunknak Papp Előd, a néppárt alelnöke, aki szerint nem is tettek javaslatot a szövetségnek a közös ünneplésre, mivel nem akartak lehetőséget adni a visszautasításra. Csíkszeredában a helyi önkormányzat szervezi a március 15-i programot, melyen az MPP képviselői is részt vesznek – mondta Antal Attila alpolgármester.
Politikamentes március idusát ígérnek Háromszéken is, ahol szintén az önkormányzatok szervezik az ünnepségeket. Sepsiszentgyörgyön a városi művelődési ház koordinálja a szervezést, a munkából az RMDSZ, az MPP, az SZNT és az EMI is kiveszi a részét. Gazda Zoltán szervező lapunknak elmondta, politikamentes lesz a rendezvény, de a beszédek tartalmáért „nem vállalnak felelősséget”.
Baróton a pártok a város határában levő véceri emlékműnél egymást váltva koszorúznak és mondanak beszédet, mondta a Krónikának Nagy István polgármester, aki szerint a városközpontban szervezett ünnepségnek nem lesz politikai színezete. Kézdivásárhelyen és Kovásznán is csak az elöljárók mondanak beszédet, és a kulturális műsorra fektetik a hangsúlyt.
Krónika (Kolozsvár)

2012. március 16.

Március 15. – ünnep a kampány jegyében
Többnyire külön emlékeztek az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kitörésére csütörtökön az erdélyi magyar politikai alakulatok, a legtöbb városban két-három rendezvény is volt, egyedül Sepsiszentgyörgyön mellőzték a politikát az önkormányzat által szervezett ünnepségről. Kolozsváron kampányízűre sikeredett az amúgy közös ünnep, az ifjúsági szervezetek képviselőinek az ünnepi beszédét cenzúrázták. Csíkszeredában felvonták a székely zászlót, Marosvásárhelyen három ünnepi rendezvényt is tartottak.
Kolozsvári hagyomány. A kincses város magyarsága idén is felvonulással emlékezett meg az 1848–49-es szabadságharc kirobbanásáról
Kampányízű ünnep Kolozsváron
Kampányízűre sikeredett Kolozsváron a csütörtöki ünnepi megemlékezés, annak ellenére, hogy a romániai magyar pártok elöljárói látszólag nagy egyetértésben vettek részt a közös ünneplésen a különböző civil szervezetek képviselőivel és az egyszerűen ünnepelni akaró kolozsvári magyarokkal együtt. Míg az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) aktivistái kokárdákat osztogattak egy névjegykártya méretű papírlapra tűzve, amelyen az EMNP neve és jelképe szerepelt, addig az RMDSZ szimpatizánsai „tulipános” szórólapokat adtak át a résztvevőknek. Az egykori Biasini Szálloda előtt felállított színpadra a román és a magyar nemzeti lobogó mellé az RMDSZ zászlóját tűzték ki.
Noha a megemlékezést ezúttal semmi nem zavarta meg, az ünnepséget követően a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) és az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) szervezete, valamint a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) képviselői a helyszínen rögtönzött sajtótájékoztató keretében közölték: az RMDSZ a Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum (Kifor) révén cenzúrázta az eseményt szervező ifjúsági szervezetek közös ünnepi beszédének szövegét. Bozsó Imre Lehel, a MIT elnöke elmondta: a Kifor az utolsó pillanatban vétózta meg a többi ifjúsági szervezet által elfogadott szövegtervezetet, mivel egyes részleteit vállalhatatlannak tartották. Az eredeti szövegben szereplő két kifogásolt bekezdésben többek közt az „elegünk van a diktatúrában szocializálódott és kitanult politikusok korrupt magatartásából: rendet és tisztességes érdekképviseletet akarunk a közélet minden területén” mondat olvasható.
A KMDSZ a rendezvényt követően közleményt juttatott el a sajtóhoz, melyben a szervezet sajnálatát fejezi ki amiatt, hogy egyesek továbbra is a politikai kommunikációra használják a nemzeti ünnepet. Közleményt adott ki később a cenzúrázással vádolt Kifor is, melyben a szervezet közli: szerdán az országos ifjúsági szervezetek képviselői együtt ültek tárgyalóasztalhoz, és egy közös szöveggel, az együtt ünneplés forgatókönyvével álltak fel onnan, az elképzelés azonban meghiúsult. „Mindannyian egyetértettünk az ünnep tiszteletben tartásában és politikamentesítésében, azonban ma délben, két órával a megemlékezés kezdete előtt arról értesítettek minket, hogy a megbeszéltek egy éjszaka alatt érvényüket veszítették. Az ünnepségen pedig a békés, közös gondolkodás helyett már vádakkal találtuk szemben magunkat. Minderre csak egy kérdés maradt megválaszolatlanul bennünk, melyet a meghiúsított közös tervek margójára fel kell tennünk az egyeztetéseken jelen levő ifjúsági vezetőkhöz: kinek az utasítására gondoltátok meg magatokat?” – teszi fel a kérdést a közleményében a Kifor.
Az ünnepi megemlékezés menete egyébként a korábbi években megszokott forgatókönyv szerint zajlott, az ünnepre készülő magyarok a Protestáns Teológiai Intézet előterében gyülekeztek, majd 1848-as forradalmi nótákat énekelve a Főtérre vonultak, hogy részt vegyenek a Szent Mihály- templomban az ökumenikus ünnepi istentiszteleten. A kezdetben néhány száz főt számláló, majd mintegy ezer főre duzzadt tömeg a volt Biasini Szállóhoz vonult, ahol a hivatalos ünnepi beszédeket követően megkoszorúzták Petőfi Sándor emléktábláját. Számos magyar és román elöljáró és hivatalosság szólalt fel.
Máté András, a Kolozs megyei RMDSZ elnöke az egység és az összefogás fontosságára hívta fel a figyelmet. „Egységesnek, okosnak és kitartónak kell lennie Gábor Áron népének” – fogalmazott.
Gergely Balázs, az EMNP alelnöke arról beszélt: ma csendes, nyugodt forradalmat élünk meg a sokkal kifinomultabb zsarnokság ellenében, ugyanakkor felszólította Radu Moisin ideiglenes polgármestert: mandátuma végéig helyezze ki a magyar helységnévtáblákat.
Kelemen Hunor: a válság nem kezdheti ki a hitünket
Jólétet, biztonságot, szabadságot, a törvények előtti egyenlőséget akar 2012-ben a magyar nemzet – mondta március 15-i ünnepi beszédében Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke Szatmárnémetiben, a Petőfi-szobornál. „Meg kell őriznünk eddig elért eredményeinket, a jövőnkért viszont csakis mi magunk vagyunk felelősek” – hangsúlyozta, hozzátéve, hogy a gazdasági válság nem szabad kikezdje a hitünket. „A változás szelei elé vitorlákat kell húznunk” – jelentette ki Kelemen, aki szerint van magyar jövő Erdélyben annak ellenére, hogy létszámunkban fogytunk, mivel arányaiban nem csökkent a romániai magyarság.
Szűcs Zoltán, a kolozsvári magyar külképviselet konzulja felolvasta Orbán Viktor magyar miniszterelnök ünnepi üzenetét.
Kereskényi Gábor, a szövetség szatmárnémeti szervezetének elnöke kifejtette: a széthúzás a reformkor óta jelen van társadalmunkban, mely hol a kuruc-labanc, hol a konzervatív-liberális ellentét formájában jelentkezett, és csak kivételes alkalmakkor volt egységes a nemzet, például az 1848-as szabadságharc idején. Megelőlegezte, hogy a Magyarországról támogatott ellenzék a kampányban uszítani fog a megosztásra törekedve, a szlovákiai választások eredményeit nem emlegeti majd, megoldási javaslatokkal azonban nem áll majd elő a magyarság problémáit illetően. A Magyar Polgári Párt megyei szervezete szintén az RMDSZ rendezvényén koszorúzott, míg az Erdélyi Magyar Néppárt Szatmár megyei, illetve szatmárnémeti szervezete a megyeszékhely szomszédságában lévő Lázári község ünnepségén vett részt.
Felvonták a székely zászlót Csíkszeredában
A székely zászló felvonásával kezdődött a március 15-i rendezvény Csíkszeredában, a megyeháza előtti téren, a kék-arany lobogót harmadik alkalommal vonták fel. „A közösségi akarat érvényesítésének jelképe ez a zászló” – hangsúlyozta beszédében Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök.
Székelykeresztúron székely kaput avattak a Gyárfás-kúriánál, ahol Petőfi Sándor utolsó estéjét töltötte, majd megkoszorúzták a költő szobrát. Szászfalvi László egyházi, nemzetiségi és civil ügyekért felelős államtitkár elmondta: el kell érni, hogy minden magyarlakta településen érezhető legyen: Magyarország felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért. „Nagyon fontos a történelmi egyházaink kiállása, és az a nemzetmegtartó tevékenység, ami az erdélyi magyarság megmaradásának záloga: e szolgálatukról soha nem mondhatunk le” – mondta Szászfalvi László.
Három ünnepi rendezvényt is tartottak Vásárhelyen
Csalódottan távozhatott Marosvásárhelyről a bukaresti „sajtóhad”, amely a botrány reményében már napokkal ezelőtt ellepte a várost. A központi hírcsatornák tudósítói arra számítottak, hogy Vásárhely magyarsága válaszolni készül az orvosi egyetem „kettészakítása” ellen tüntető román diákoknak. Ehhez képest az ünneplő tömeg – függetlenül attól, hogy melyik emlékműnél és melyik párt rendezvényén rótta le kegyeletét – ezúttal is példamutatóan viselkedett. „Vásárhelyen nem kell etnikai zavargásoktól tartani, ezek csak egyesek fejében léteznek” – nyilatkozta lapunknak Valentin Bretfelean helyi rendőrfőnök, aki végigkísérte az eseményeket.
A legtöbben, mintegy háromezren, idén is az RMDSZ postaréti rendezvényén gyűltek össze, ahol többek között Markó Béla szólt az ünneplőkhöz. Beszédében nemcsak 1848-as szabadságharcot, hanem az orvosi egyetemért való küzdelmet is érintette. „Nem lehet minket elhallgattatni. Nem lehet belénk fojtani a szót. Nem lehet minket albérlőnek tekinteni saját városunkban, Marosvásárhelyen, saját szülőföldünkön, Erdélyben. Nem vagyunk albérlők, hanem teljes jogú társtulajdonosai vagyunk ma is ennek a földnek, együtt a románokkal, együtt mindazokkal, akik itt élnek. Kiharcoltuk, hogy a törvény a mi oldalunkon álljon, bármilyen nehezen is ment, de sikerült. Már az is nagy dolog lenne, ha minden ártó szándék dacára megmaradtunk volna, de ez nem elég, és nem is csak ennyi történt” – hangsúlyozta Markó. Emlékeztetett arra az időszakra, amikor a román társadalom a történelem és a földrajz anyanyelven való oktatása ellen hőbörgött, majd a Bolyai Farkas Gimnázium visszamagyarosítása ellen tiltakozott.
Míg a továbbiakban Markó a megosztottság és a többi magyar párt ellen emelt szót, a Székely vértanúk emlékoszlopánál megjelent magyar polgári pártiak egy hatalmas, „Előválasztást!” feliratú molinót függesztettek ki.
Ezt hangoztatta a Petőfi-szobor előtt Benedek Imre, a polgári alakulat polgármesterjelöltje is, illetve a szórólapokat osztogató önkéntesek. Ugyanitt ünnepelt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, valamint a néppárt is – egy későbbi időpontban.
Beszédében Balog Zoltán, Magyarország társadalmi felzárkózásért felelős államtitkára Batthyány Lajos 1848-as, máig érvényes üzenetét olvasta fel, majd Papp Előd, az EMNP alelnökének javaslatára az RMDSZ csúcsvezetőinek is üzent. „Papp Előd szerint minden egyes magyar politikusnak részt kellene vennie legalább egy állampolgársági eskütételen. Ez így is van, de én azt mondom, hogy minden egyes erdélyi magyar politikusnak is részt kellene vennie a honosítási ünnepélyen. Akinek ilyenkor nem dobban meg a szíve, az nem alkalmas a magyarság hiteles érdekképviseletére” – mondta Balog Zoltán.
Március 15. idén nem csak a politikusokról szólt. Az EMNT a várban megnyitotta a Pilvax Kávéházat, ahol kokárdakészítésre, a 12 pontnak régi nyomdagépen történő kinyomtatására nyílt alkalom. Gyerekeknek rajzversenyt szerveztek, majd ’48-as dalokat oktattak, és magyaros ruhákat mutattak be. Sebestyén Aba színművész és barátai alkalomhoz illő előadással készültek. Este az Erdélyi Magyar Ifjak szerveztek fáklyás felvonulást Petőfi szobrától a Székely vértanúk emlékoszlopáig. Nyárádszeredában felavatták a helybéli ’48-as szabadságharcos Deák Farkas mellszobrát.
Toró T. Tibor kiállt az autonómiáért
A nemzeti ünnepen önvizsgálatot kell tartani: ment-e elébb az autonómia, a magyar szabadság ügye – jelentette ki Zilahon Toró T. Tibor, az EMNP elnöke. A Wesselényi-szobor előtti ünnepségen Toró kijelentette, ma is érvényesek a 164 évvel ezelőtti jelszavak. Az „Esélyt és szabadságot Erdélynek!” jelszó kapcsán arra figyelmeztetett, ma Erdély esélye a régiók és a nemzeti közösségek Európájában van. „Erdély és népeinek szabadsága annak a függvénye, sikerül-e a tudatokban lebontani a homogén román nemzetállami szemléletet” – vélekedett.
Az „Esélyt és szabadságot az erdélyi magyaroknak!” jelszó kapcsán arra figyelmeztetett, a magyar szabadság ma Erdélyben a különböző autonómiaformákat jelenti. „Nem ülhetünk nyugton, amíg ennek közjogi kereteit nem teremtettük meg, nem fogadtattuk el a többséggel, nem építettük ki intézményeit, és nem választottuk meg közülünk elöljáróit” – mondta. Toró szerint a nemzeti ünnepen emlékeztetni kell az elöljárókat, hogy a mandátumot az autonómia kivívására „és nem saját kis ügyeik intézésére” kapták. „Ha nincs hitük és erejük a további csatákhoz, legalább ne állják el az utat a fiatalok, korunk márciusi ifjai előtt” – szögezte le.
Egymást hibáztatják Váradon
Az egység, az együtt ünneplés hiánya miatt emelte fel szavát a két különböző időpontban megtartott megemlékezésen Tőkés László, az EMNT elnöke, illetve Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ-szervezet ügyvezető elnöke Nagyváradon, az 1848-as forradalom mártír jegyzőjének, Szacsvay Imrének a szobra előtt. Mindketten a politikai ellenfelet látták felelősnek a megosztottságért.
„Azokra az időkre emlékezteti a mai helyzet, amikor még nem volt szabad március 15-ét ünnepelni” – jelentette ki Tőkés László, arra utalva, hogy az országnak csak néhány városában ünnepel együtt az RMDSZ az EMNT-vel és az EMNP-vel. Az EMNT elnöke azt mondta, örül, hogy például Kolozsváron és a Székelyföldön nem jellemző a megosztottság a nemzeti ünnepen, ám azt érthetőnek tartja, hogy Magyarországon nem emlékezik közösen Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc – hiszen, mint mondja, egyikük forradalmár, a másik pedig ellenforradalmár. A Krónika cikkére hivatkozva megdöbbenését fejezte ki amiatt, hogy „a hivatalos érdekképviselet részéről hivatalos döntés született, hogy nem ünnepelnek együtt senkivel”.
Szabó Ödön az RMDSZ rendezvényén kijelentette: Nagyváradon nem az egység ünnepe március 15. „Miért akarják egyesek szétszakítani ezt az ünnepet? Ugyanaz az ember, aki 1989-ben egységet teremtett, később püspökként belehajszolta először egyházát, majd most politikai barátait a külön útba, a külön ünnepségbe” – fogalmazott az ügyvezető, nyilvánvalóan Tőkés Lászlóra célozva. Felháborodással kommentálta azt a tényt is, hogy a nemzeti ünnep előtti napon valakik a bihari RMDSZ-szervezet vezetőit ábrázoló, karikatúraszerű képeket szórtak szét a városban, a cetlik hátára pedig az érintettek vagyonáról szóló adatokat írtak. „Vajon azok a fiatalok, akik karikatúrás mocsokkal szórják tele a várost, ők méltók a márciusi ifjakhoz?” – tette fel a kérdést. Ironikusan megjegyezte: „biztos benne, hogy Tőkés László nem is tudott” a lejárató szórólapokról.
Felháborodott a szórólapokon Raed Arafat egészségügyi államtitkár is, akinek a neve a Cseke Attila bihari szenátorról, korábbi egészségügyi miniszterről szóló lap hátoldalán jelenik meg egy mondat erejéig. A szórólap szerint Cseke felelős egyebek közt a vizitdíjért, s „januárban ennek eredményeképpen rúgták ki Raed Arafatot, a romániai sürgősségi szolgálat megteremtőjét”. Arafat közleményben határolódott el mindenféle politikai játszmától.
Politikamentes ünnep Sepsiszentgyörgyön
Pozitív kicsengésű, politikamentes rendezvényen vett részt az a közel hatezer sepsiszentgyörgyi, aki a város főterén ünnepelte a magyar forradalom és szabadságharc 164. évfordulóját. Az ünnepség a rétyi Kováts András Fúvószenekar, a Kovács Sándor Cserkészcsapat zászlósai és a 11-es Székely Huszárezred hagyományőrzőinek felvonulásával kezdődött.
Antal Árpád polgármester Martin Luther King I have a dream – Van egy álmom című híres beszédére utalt ünnepi szónoklatában. „Nekem is van egy álmom: legyen egy erős, virágzó, gazdag Székelyföld, amely meg tud állni a lábán, mert megtartjuk mi, a lakói. Én egy olyan Székelyföldet álmodom, mely biztonságos otthon az itt élőknek, ahol őrizni tudjuk hagyományainkat, értékeinket, kultúránkat, mindent, ami minket magyarokat székelyekké tesz” – hangsúlyozta. Eljön az a nap, amikor a szétszabdalt Székelyföld egyesül, és beteljesül az évszázados álom, hogy újra együtt legyünk mindannyian, és ebben nem engedünk a ’48-ból, fogalmazott ünnepi beszédében az elöljáró. A polgármesteren kívül beszédet csak Albert-Nagy Ákos egyetemi hallgató, az ifjúsági szónokverseny győztese mondott, majd Füzes Oszkárné Bajtai Erzsébet, Magyarország bukaresti nagykövetének a felesége olvasta fel Orbán Viktor magyar miniszterelnök üzenetét.
Valamennyi magyar párt képviselője felszólalt Kézdivásárhelyen
Kézdivásárhelyen közel négyezer fős tömeg volt kíváncsi a Gábor Áron téri színpompás, hagyományos felvonulásra, az ünnepi szónoklatok alatt azonban megcsappant az érdeklődök száma, szinte kiürült a tér. A céhek városának főterén mindenik magyar párt és szervezet képviselője felszólalt, az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt képviselői külön csoportokban álltak.
Az ünnepséget Rácz Károly polgármester nyitotta meg, aki az autonómia kiharcolását sürgette. Johann Taierling, az Erdély Magyar Néppárt kézdivásárhelyi alelnöke arról beszélt, az érdek mentén kötött szövetségek újabb érdeket szülnek, ezért inkább a közös értékeink mentén kellene összefogni.
Bokor Tibor kézdi-orbaiszéki RMDSZ-es szenátor arra hívta fel a figyelmet, hogy az ünneplés után álmodni és cselekedni kell.
Bíró Levente, a Székely Nemzeti Tanács helyi elnöke az erdélyi összefogás szükségességéről szólt.
Az ünnepségen a díszvendég, Szász Jenő MPP-elnök szólalt fel utolsónak, bemutatta a forradalmi idők árulóit, majd párhuzamot vont közöttük és a „bukaresti árulók, árulások” között.
Szucher Ervin, Nagy Orsolya, Kiss Előd-Gergely, Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

2012. március 16.

Ünnepi főhajtás, szoboravatás Nyárádszeredában
A nyárádszeredaiak több helyen is tisztelegtek március 15-én. Legtöbben a város főterén, a Deák Farkas általános iskola előtti téren gyűltek össze, ahol ünnepélyesen felavatták a tanintézet 180 éve született névadója bronz mellszobrát, Bocskay Vince szovátai szobrászművész alkotását. A helybeliek mellett távolabbról érkezettek is jelen voltak az eseményen, több százan köszöntötték a nemzeti ünnepet. Havadi és marosvásárhelyi hagyományőrző huszárok tették még emlékezetesebbé a megemlékezést, politikusok, nyárádszeredai városgazdák, lelkipásztorok szóltak a nap jelentőségéről, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc üzenetéről, méltatták Deák Farkas életművét. Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke, környezetvédelmi miniszter mindenekelőtt a magyarság összefogásának szükségességét hangsúlyozta, csak széthúzás nélkül tudjuk a közösség folyamatos küzdelemben megszerzett jogait megvédeni, mondotta. Az úszítók, a 90-es magyarellenes támadások, a gyűlöletkeltés hangulatának újabb hullámát is elítélte. A nagy elődök szellemét idézve Kerekes Károly parlamenti képviselői is kiemelte: nem szabad engednünk a 48-ból, meg kell védenünk a magyarság egységét. Tóth Sándor alpolgármester kifejtette: az új szobor, amelynek létrejöttét sokan támogatták, annak is jele, hogy a nyárádszeredaiak nem hagyják elidegeníteni a település ősi jussát, a főtéri parkot. Deák Farkasról, aki a nyárádandrásfalvi temetőben nyugszik, Nagy Miklós Kund beszélt részletesebben. Kidomborította, hogy a marosvásárhelyi székely vértanúkkal egy időben hosszú börtönbüntetésre ítélt fiatalember képességei teljességével nemzete, szűkebb pátriája szolgálatába állott, nem csak szellemiekben, tettekben is példát nyújtott kortársainak és az utódoknak is. Ezt a távlatosan gondolkodó, példás egyéniséget adja vissza meggyőző erővel Bocskay Vince új köztéri alkotása. Az avatás lelki, hitbeli üzenetét Székely Endre református lelkész, Sajgó Balázs római katolikus plébános és Varga Sándor unitárius lelkész illő igével, imádsággal gazdagította. A helyi önkormányzat biztosította szobrot Dászkel László polgármester adta át az iskolát képviselő Kicsi Elemér igazgatónak. A László János nyugalmazott tanár vezette ünnepség a Credo fúvószenekar, az általános iskola dalosai, szavalói, valamint Nagy Eszter és Ferencz Örs műsorával vált teljessé. Az avatás koszorúzással zárult.
Délután a református templomban ökumenikus istentisztelettel folytatódott a főhajtás. A Bocskai István Dalkör közreműködésével ünnepi műsorra is sor került.
Népújság (Marosvásárhely)

2012. március 16.

Sorompót a hazaárulóknak!
Olyan időket élünk, amikor a politikai sáncok mélyülése miatt az elviselhetőnél több a hazaárulózás. Mintha nem tanulnánk a történelmi példákból, hogy csak a távolodó idő döntheti el többé-kevésbé igazságosan, hogy ki a nemzetáruló. Vagy még az sem. Kevesen tudják (magam Kovács Lajos, a nagy reformer közvetlen munkatársának és barátjának naplójában olvastam), hogy Széchenyi Istvánt egyszer durván lenemzetárulózta az önteltségének zenitjén lévő Kossuth Lajos, nagyvonalúan elfeledve, hogy pár évvel előbb, a pozsonyi diéta nyilvánossága előtt éppen ő nevezte a legnagyobb magyarnak! Mire Széchenyi a rá valló szerénységgel azt válaszolta: „Miért emel engemet olyan magasra, ahol én nem tudok megállni?” Az eset 1848 nyarának vége felé történt, amikor Széchenyi mind jobban kiborult, mert már erősen emésztette az önvád, hogy ő taszította Magyarországot az egyre nyilvánvalóbb veszedelembe. A közlekedés és közmunkálatok minisztereként minisztertanácsi ülésre ment, de ott még csak Kossuthot találta, aki éppen a Belgiumból érkezett új puskákat mustrálgatta. Csak pár szót váltottak, amikor Kossuth a már helyén ülő Széchenyi felé fordított egy fegyvert és teljes komolysággal így szólt: „Ezzel lőjük le a nemzetárulókat!” A megcélzott nem válaszolt, csak magába roskadt és pár perc múlva távozott. Kovács Lajos szerint sokáig nem lehetett hozzá szólni, de egyre nyilvánvalóbb lett, hogy egészségi (s vele lelki) állapota ekkortól még gyorsabban romlott.
Hogy kettőjük közül ki volt a hazaáruló, vagy inkább a kevésbé hazafi? Az, aki lelkesítő beszédeivel a népet fellázította és többszöri figyelmeztetés ellenére is egy hatalmas vereségbe vitte a nemzetet? Vagy az, aki végig kitartott amellett, hogy inkább a kompromisszumot kell keresni és nem elengedni az osztrákok kezét, mert Magyarország mind gazdaságilag, mind pedig katonailag túl gyenge ahhoz, hogy ellenségektől körülvéve megálljon saját lábán? Nos, e kérdések 164 éve foglalkoztatják a magyarságot. De sokaknak támpont lehet, hogy Kovács Lajos feljegyzései szerint a 67-es kiegyezéskor Deák Ferenc is egyértelműen Széchenyi oldalára állt.
Egy frissebb és fölötte szomorú hazaárulózás miatt írtam le a fentieket. Tőkés László EP-képviselő (akit a legújabb kósza hírek szerint Orbán Viktor állítólag a plágiumgyanúba bonyolódott Schmitt Pál helyére államelnöknek tenne, amit az is valószínűsíthet, hogy a nyilvánosság előtt már korábban is kijelentette: Tőkés az összmagyarság elnöke lehetne!) az EMNP kongresszusán, Magyarország mai nemzetközi konfliktusaira és azok „okozóira” utalva, azt mondta a pesti közszolgálati televíziónak, hogy a nemzetárulókat, elsősorban a balliberálisokat nem kellene beengedni Erdélybe! Emlékezhetünk, Tőkés nemcsak EP-képviselőként, de egykor püspökként is mondott már sok olyasmit, amit nem gondolt végig. Az ő logikáját követve, például nem lenne szabad beengedni Erdélybe a most 90 éves Göncz Árpádot, a szabad Magyarország első választott (majd újraválasztott) államelnökét, mert hát liberális lenne, s ugye a liberálisok azok, akik folyton jelentgetik Brüsszelben az Orbán-kormányt. Az ugye elhanyagolható, hogy Göncz Árpádot 56-os szerepéért halálra ítélte a kommunista rendszer? Lám, az aktuálpolitikai érdek és a talpnyalás így csinálhat egy igaz magyar hazafiból nemzetárulót!
Hogy mennyire kétélű ez a játék, ennek bizonyítására akár Orbán Viktort is ide idézhetjük. Emlékezhetünk rá, ellenzékben, a Fidesz elnökeként ő is többször feljelentette Brüsszelben az előző balliberális kormányt. Egyszer még az uniós támogatások felfüggesztését is kérte. Pedig azt a kormányt is magyar választók többsége (ha nem is kétharmada) választotta. Ha akkor nem volt hazafiatlanság szembemenni a magyar emberek többségének akaratával, akkor miért hazafiatlanság ma, s miért nem csak egyszerű politikai cselekedet? Vagy Orbán Viktornak sincs mit keresnie Erdélyben? Amikor az itteni magyarságot jön egymásnak ugratni, akkor biztosan nincs!
Sike Lajos
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

2012. március 21.

Méltó emléket állítottak Szalárd nagy szülöttének
Bihar megye – Nagyon fontos a helyi hagyományok, értéke óvása hangzott el március 18-án, vasárnap Szalárdon, amikor ennek jegyében felavatták a helyi születésű Szalárdi János (1601-1666) krónikás szobrát a nevét viselő emlékparkban. Az iskola névadására is sor kerülhet.
A helyiek egy régi álma teljesült azzal, hogy vasárnap felavathatták Szalárd központjában I.Rákóczi György titkárának, a Gyulafehérvári Levéltár őrzőjének, Szalárdi János krónikásnak a szobrát. Az ünnepség a református templomban kezdődött, ahol a községhez tartozó Jákóhodos református lelkésze, Mikló István Boldizsár hirdetett igét, egyebek mellett kifejtve, hogy eleinkre emlékezve is elsősorban Istenre figyeljünk, mert a hitből fakadó cselekedet tesz képessé a célok elérésére. Borzási Gyula helyi lelkész röviden arról beszélt, hogyan jutottak el a Szalárdi-szobor avatásáig, majd nagyobb lélegzetű előadást tartott az Erdély aranykorának nevezett időszakról, ismertetve a történelmi összefüggéseket.
Helytörténeti esemény
A kórus szolgálata után az ünneplők huszárok, a Vitézi Rend tagjainak, valamint a helyi baptista közösség fúvósainak vezetésével vonultak a községközponti parkba, ahol Nagy Miklós polgármester köszönte meg mindenkinek a szoborállításhoz nyújtott segítséget, díszokleveleket is átadva. Körösi Tünde Dsida Jenő Psalmus Hungaricusából adott elő részletet, majd Nagy Miklós és Szabó Ödön, az RMDSZ megyei ügyvezetője leplezte le Deák Árpád szobrászművész alkotását. A felszólalók sorában Cseke Attila szenátor egyebek mellett arról beszélt, hogy az esemény bár nem kerül be a történelemkönyvekbe, nagyon jelentős a helyi közösségnek, hiszen fontos a helyi értékek megbecsülése. Pető Csilla képviselő Szalárdi életútját bemutatva úgy értékelte, az egykori jobbágygyerekből lett krónikás példája azt üzeni, hogy érdemes tanulni és dolgozni, nekünk pedig kötelességünk szellemiségét tovább vinni.
Helyretehető történelem
Lakatos Péter, az Állami Számvevőszék tanácsosa kifejezte reményét, hogy a történelemkönyvek úgy fognak “átalakulni”, hogy azokban méltó helyükre kerüljenek a magyarság nagyjai – erre az új tanügyi törvény módot ad. Vajon a korabeli erdélyiek is aranykornak értékelték-e a ma annak nevezettet, hiszen Szalárdi egyenesen Siralmas éneknek nevezte krónikáját? – tette fel a kérdést Szabó Ödön annak kapcsán, hogy vannak, akik az RMDSZ mai politikáját is katasztrófaként állítják be. Ehhez kapcsolódóan folytatta: egyensúlykereső politikája miatt kortársai egyenesen “Mohamedán Gábornak” csúfolták azt a Bethlen Gábort, akit ma már joggal nagy politikusnak tartunk, sőt, alapítványt neveztek el róla az otthon egy tábort, Erdélyben viszont a választás szabadságát hirdetők, és “nevét olyanok veszik szájukra, akik minket román-bérencnek neveznek”, fejtette ki Szabó Ödön.
Iskolai névadás
Nagy Miklós polgármester bejelentette: a márciusi önkormányzati ülésen megszavazzák, hogy az iskola felvegye Szalárdi János nevét, ennek kapcsán Fazekas Tibor iskolaigazgató adott hangot örömüknek. Mindezek után a szobrot Mikló István Boldizsár, Borzási Gyula, továbbá Kucharszki Zoltán hegyközszentimrei református, és Kovács Gyula helyi baptista lelkész áldotta meg, majd koszorúzásokra került sor. A Himnusz éneklése után a vendégeket és meghívottakat szeretetvendégség várta.
Rencz Csaba erdon.ro

2012. március 27.

Képes könyv-jelző Erdélyből
Noblesse oblige, azaz a nemesség kötelez – ötlött föl bennem a Kántor Lajos szerkesztésében a kolozsvári Korunk Komp-Press kiadónál 2011-ben megjelent Könyv, grafika – Könyvművészet Erdélyben (1919–2011) című kötetet lapozgatva. Nem kis merészség szükségeltetik ugyanis ahhoz, hogy ilyen tartalmi, formai, tér és időbeni mélységet sejtető, átfogó címhez igazodó kötet kerülhessen az olvasó asztalára. Hogy a külcsín megfeleljen a belbecsnek. Merthogy ez a mindenkori szép könyv és jó könyv ismérve.
A külcsín első szempillantásra vételezhető is: a kötet visszafogottan, nemesen elegáns külalakjával, tipográfiájával a nagy elődök nyomdokaiba lépett, de természetesen a modern kor követelményeivel, technikai lehetőségeivel is számoló Könczey Elemér hozzáértését, ízlését, ötletességét dicséri.
Ami pedig a belbecset illeti, a szerkesztő mindjárt a bevezetőben tisztázza: a kötet Korunk és Kriterion központú, tehát elsősorban a folyóirat és a könyvkiadó vonzáskörzetére helyezi a hangsúlyt, a két szerkesztőség holdudvarához tartozó könyves embereket, grafikusokat, írókat, műkritikusokat helyezi előtérbe. „Grafikus életművek, egykori Tóth Samu-tanítványoké, kerülnek a figyelem középpontjába”.
A múlt század eleji eseményekre, többek között a Kós Károly-féle, Sztánához kötődő manufakturális, darabonkénti „könyvtermelésre”, valamint a könyvtervezés és illusztráció két világháború közti látványos fellendülését elősegítő művészgárda tagjainak tevékenységére Murádin Jenő utal történelmi visszatekintőjében. És az Előzmények fejezethez tartozik Székely Sebestyén György színes helyzetképe is arról, miként estek a hozzá nem értés és politikai dogmák áldozatául Incze János Dénes meseillusztrációi. Majd a Kriterion műhelyébe nyerünk bepillantást Domokos Géza, Dávid Gyula, Árkossy István, Kántor Lajos és Csapodi Miklós Deák Ferencet, Cseh Gusztávot, Paulovics Lászlót, Tóth Lászlót, Árkossy Istvánt, Bardócz Lajost és Kancsura Istvánt bemutató méltatásai révén. Az írottak igazolásául szolgálnak a főként Kriterion munkatársak által készített színes könyvborítók.
A Korunk-közelben fejezet az 1960–2002 közötti Korunk számok könyvről, tervezésről, grafikusokról szóló anyagaiból nyújt ízelítőt, Kántor Lajos pedig a folyóirat arculatváltozásait és képanyagát elemzi: „...sorozatok, rovatok tördelésében, lapszámok vizuális tervezésében – mondhatni könyvgrafikai ötletek megvalósításában – sietett segítségünkre mindenekelőtt Deák Ferenc, mellette Cseh Gusztáv, Paulovics László, Árkossy István, Unipán Helga. A Korunk Galéria működése (1973 márciusától) erősítette ezeket a kapcsolatokat, a «honorálás» így válhatott jelentőssé.”
A könyvművészet és képzőművészet szimbiózisáról Deák Ferenc fejti ki nézeteit. Majd a Korunkban napvilágot látott illusztrációk (Árkossy István, Balázs Péter, Bencsik János, Cseh Gusztáv, Deák Ferenc, Kopacz Mária, Paulovics László, Simon Sándor, Sipos László, Soó Zöld Margit, Surány Erzsébet, Tóth László, Unipán Helga munkái) kaptak helyet a kötetben, valamint többek között Gy. Szabó Béla, Szervátiusz Tibor, Plugor Sándor, Damó István, Unipán Helga, Buday György, Bencsik György, Sipos László könyvgrafikáiról szóló írások olvashatók Banner Zoltán, Bölöni Sándor, Farkas Árpád, Mezei József, Józsa István és ismételten Kántor Lajos tollából. Aki nem csak szerkesztette, hanem írásaival jelentős mértékben gazdagította is a kötetet. A Korunk értékteremtő és -közvetítő szerepének többrendbeli kidomborítása – részéről – egyfajta szolgálat. Aminthogy szolgálat a fiatal tehetségek istápolása is, akik írásaikkal, grafikáikkal szintén helyet kaptak az antológiában. Az erdélyi könyvművészet, grafika folytonosságáról Könczey Elemér, Damokos Csaba, Keszeg Ágnes, Részegh Botond, Csillag István, Hajdú Áron kezeskedik.
Mint minden összegzésre törekvő kötet, természetszerűleg, a Könyv, grafika sem lehet mentes némi szubjektivitástól. Tény viszont, hogy nagy mértékben éppen a Korunk és a Kriterion teremtett leginkább lehetőséget a képzőművészek számára grafikusi, illusztrátori erényeik megcsillogtatására.
Némi hiányérzet azonban csak maradt bennem a kötet olvasását követően. Meglehet, ez már az én szubjektivitásom számlájára írható: a családi kedvencünknek, Fodor Sándor Csipikéjének konkrét alakot teremtő, kiváló illusztrátor és festő, Rusz Lívia nevét ugyanis hiába kerestem. Igaz ő főként a Napsugár jegyében alkotott, de ahogyan elvétve más műhelyek munkatársai is szerepeltek a kötetben, úgy neki is juthatott volna bár említésnyi hely. Ahogyan – többek között – például Andrásy Zoltánnak, Venczel Jánosnak is. Egyébiránt a Napsugár gyermeklap köré csoportosult kiváló grafikusi alkotóműhely – a régi és a jelenlegi – megérdemelne egy antológiát. Jelen kötet szereplőinek zöme „napsugaras” is volt, akikről Bálint Tibor találóan jegyezte meg, hogy „a szín és vonal bűvészeinek és bűvészinasainak egész serege fogott össze, hogy a lap homlokzatáról sugárzó fehér fényt felbontsa, mozgásba hozza, alkalmassá tegye tündérjátékokra, a képzelet röpítésére, vágyak és ébredő álmok beteljesítésére, múlt, jelen és jövő megelevenítésére.” .
Jó grafikusokról, szép könyvekről szépen szól a Könyv és grafika.
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár)

2012. március 29.

Nyárádszereda: továbbra sem kerülhet a főtérre Csaba királyfi
Nyárádszereda városi tanácsának RMDSZ frakciója újra kinyilvánította: nem engedi, hogy Csaba királyfi szobra Nyárádszereda főterét díszítse. A szoborkitevés tervezete 7 NEM (mind RMDSZ-esek) és 6 IGEN vokssal sajnos újra megbukott 2012. március 28-án a városi tanács havi ülésén, ahol a kormányzó tulipánosok megvétózták az ügy napirendre tételét.
A Magyar Országgyűlés elnökének, Kövér Lászlónak az adománya azért került 2010 novemberében a kerítés mögé, a helyi református templom elé, mert a város RMDSZ-es tanácstagjai akkor is megakadályozták azt, hogy Blaskó János szobrászművész alkotása méltó helyre kerülhessen. Tettüket akkor azzal az ürüggyel indokolták, hogy azért nem engednek köztéri szobrot kihelyezni a főtérre, mert attól félnek, hogy akkor a helyi ortodoxok is elkezdnek mozgolódni: hogy felépíthessék végre harmadik templomukat a fejedelemválasztó város vitatott telekkönyvű főterére.
Miután idén, március 15-én a városi tanács egy Deák Farkas mellszobrot állított a történelmi főtérre, néhány lépésre az ortodoxok által elorzott, a város leltárából immár kivett, idegen kézbe került parcella közelébe, az MPP frakció elérkezettnek látta az időt, hogy beterjessze tervezetét. Az RMDSZ szoborellenes lépése azért is szomorú, mert a polgári frakció ezúttal azt a tervezetet nyújtotta be, amelyet a székely város RMDSZ-es polgármestere javasolt 2010-ben, mely szerint Csaba királyfi mellszobra álljon a Polgármesteri Hivatal előtti kicsi parkban, a székely lobogó alatt. Az akkor (3 havi) közszemlére tanácsolt alkotás 2 éve „közszemlén” áll, a tulipánosok mégse akarják azt méltó helyre kiemelni. Pedig a javasolt helyszín jogilag tiszta. Miképp az adományozó FIDESZ-esek s a befogadó MPP-sek lelkiismerete is tiszta Csaba királyfi kiszorított szobra ügyében.
Csíki Sándor
Erdély.ma

2012. április 4.

III. Textilbiennálé Csíkszeredában
A kétévente megtartott csíkszeredai Textilbiennálé harmadik alkalommal került megrendezésre kedden a Nagy István Művészeti Líceum aulájában.
A harmadik csíkszeredai Textilbiennálé célja, a tehetséges fiatalok bátorítása, alkotó munkára való ösztönzése, az egészséges versenyszellem kialakítása. A Grafirka Egyesület és a Nagy István Művészeti Líceum ezúttal a XXI. századi textilművészet néhány új-keletű technikáját is a néző elé tárja, valamint a textilművészetben fontos szerepet játszó tervek és vázlatok is megtekinthetők a falakon.
A kortárs textilművészet magán viseli a kor kísérletező válsághullámait. A modern műalkotásokban az ősi technika újjászületve él tovább, azzal az igénnyel, hogy dekoratív megjelenése mellett mondanivalót is hordozzon, viszont nem használati tárgy, hanem szabad művészi megnyilatkozás. A textilkép esztétikai egész, forma, szín és anyag egységgé komponálása, ahol a művész az alkotó folyamatban kellő teret biztosít az elgondolások kísérletező továbbfejlesztéséhez. – ajánlja a kiállítást a két szervező, Bakó Klára és Csillag Imola.
„A biennálét próbáljuk országos színtűvé tenni, ezért minden művészeti iskola értesítve volt a versenykiírásról, a legjobbakat díjazzuk is. Műfajilag és technikailag teljesen szabad volt az idei verseny. A helybéli diákok mellett Marosvásárhelyről érkezett a legtöbb munka, ugyanakkor volt diákjainkat, akik jelenleg már egyetemisták, is megkértünk, hogy küldjenek be alkotást.” – tájékoztatta portálunkat Csillag Imola.
A III. Textilbiennálé résztvevői: Anca Teodora, András Franciska, Ambrus Réka, Bandi Dalma, Bajkó Renáta, Câmpian Daniela, Deák Izabella, Deák Liza, Demeter Evelin, Fazakas Gyopár, Fejér Júlia, Ferencz Borbála, Fröhlich Regina, Kacsó Tímea, Kálmán Anna, Kedves Rebeka, Kis Andrea, Kis Réka, Magyari Annamária, Málnási Beáta, Orbin Krisztina, Ötves Annamária, Péter Abigél, Somodi Brigitta, Somodi Kinga, Sólyom Karola, Pop Emese és Vonya Ágota.
A kiállítás a hét folyamán tekinthető meg a művészeti líceum aulájában.
Iochom Zsolt. Székelyhon.ro

2012. április 11.

Lapszemle – Hunyad megye
Hunyad Megyei Hírmondó
A márciusi lapszám nagy terjedelemben foglalkozik a megyében zajlott ünnepi eseményekkel. A címlapon láthatjuk a piski katolikus templom kertjében elhelyezett emlékművet, amelynél a kisváros lakosai minden esztendőben megemlékező ünnepséget tartanak. A 7. és 8. oldal is a március 15-ével kapcsolatos ünnepségekről szól. Schreibert István történész az 1848-ban Hunyad megyében történt eseményeket eleveníti fel. Móra Attila a dévai református templomban tartott rövid ünnepségről tudósít. Szerkesztőségi cikk számol be a további megyei eseményekről: ünnepség volt Piskin, Déván, Vajdahunyadon, Lupényban, Petrozsényban, Fülöp Júlia szászvárosi gyógyszerész pedig a március 18-án a református templomban tartott ünnepségről ír, Baráth Árpád pedig arról számol be, miként ünnepelt a maroknyi brádi magyarság.
A címlapon Kun Kriza Ilona Tavaszi gondolatok című írásában arról elmélkedik, hogyan lehetnénk boldogok, ha a napsugár fénye felé fordítanánk arcunkat. Deák Levente jogász ezúttal a gondnokságról ír az új polgári törvénykönyv szabályozásait magyarázva. László Anna magyartanár Könyvespolc című írásából kiderül, hogy régi képeslapok alapján egy soproni kiadó Szép Hunyad megye címmel adott ki albumot. Nevezett szerző másik cikkében a nagyböjti lelkigyakorlatról ír, amelyet Déván tartottak. Kun Árpád az algyógyi körkápolnát és a református templomot mutatja be. Ugyancsak nevezett szerző Virágvasárnaptól húsvétig című írásában az ünnephez kapcsolódó szokásokról szól.
Az 5. oldalon különböző iskolai versenyekről olvashatunk. Csatlós Erzsébet a Déván megtartott Zrínyi Ilona matematikai versenyről ír. A kisiskolások különböző szavalóversenyeken vettek részt, Kun Kriza Ilona egy vajdahunyadi versmondó vetélkedőről számol be. Takács Piroska Nagyasszonyaink sorozatában ezúttal Cserei Helénát (1754–1831) mutatja be.
K. Á. Szabadság (Kolozsvár)

2012. április 18.

Kelemen Hunor: az erdélyi magyar közélet elképzelhetetlen az EMKE nélkül
Közgyűlés, tisztújítás és díjátadás a közművelődési egyesületnél
Évi közgyűlést, vezetőségválasztást és díjátadást szervezett szombaton az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében. A köszöntő beszédek után a jelenlévő EMKE-tagok elfogadták Dáné Tibor Kálmán elnök beszámolóját, a pénzügyi és a cenzori jelentést. Dávid Gyula tiszteletbeli elnök bonyolította le rendkívül gyorsan az új elnökség megválasztási eljárását. Kevés kivételtől eltekintve az eddigi EMKE-elnökség tagjainak szavazott bizalmat a közgyűlés. Kora délután kezdődött a már szokásos díjosztási ünnepség, amelynek keretében 13 díjat és díszokleveleket adtak át.
Dáné Tibor Kálmán EMKE-elnök köszöntő szavai után Hegedüs Csilla, Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter tanácsosa a tárcavezető üzenetét olvasta fel. A miniszteri beszéd alapgondolata az erdélyi magyar értelmiségnek a közös jövő kialakításában játszott szerepe volt. Hangsúlyozta: az erdélyi magyar közélet mindennapjai elképzelhetetlenek az 1885-ben létesült EMKE nélkül.
Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár szavait Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja tolmácsolta. – Az EMKE alapítói 127 évvel ezelőtt az anyanyelvi oktatás és a műveltség, a magyar nyelv és öntudat erősítése, közös örökségünk iránti felelősség mellett tettek hitet. Ugyanezt valljuk ma is – hangzott az üzenet. A főkonzul arról is biztosította a jelenlevőket, hogy az EMKE, mint nemzeti jelentőségű intézmény, továbbra is számíthat a magyar kormány támogatására.
Dáné Tibor beszámolt a kulturális autonómia-szigetként működő romániai Magyar Házak Hálózatának (MHH) kiépítéséről, amely 2009-ben kezdődött. A kezdeményezést mind az RMDSZ, mind a magyarországi Nemzeti Erőforrás Minisztériuma támogatta. Megtudtuk: Erdélyben az elmúlt években több mint harminc magyar házat hozott létre az EMKE. Példaként említette a Balázsfalva melletti Tűr településen a kö­zeljövőben létesítendő Magyar Házat, amely Kémenes Lóránt plébános lelkiismeretes munkájának köszönhető. A romániai MHH kialakításában 2010 óta szakmai segítséget kapnak a sárospataki művelődési szakemberektől, Csatlósné Komáromi Katalintól és Bordás Istvántól, a Sárospataki Képtár vezetőjétől. Az EMKE-elnök beszámolt arról is, hogy új, a Magyar Házak állapotára vonatkozó felmérést kezdeményeznének. Idén, szeptember végén pedig Kolozsváron rendeznék meg a Magyar Házak második találkozóját.
Dáné Tibor Kálmán beszámolt arról is, hogy EMKE-elnökként meghívták a Magyarországon a közelmúltban létesült Civil Egyeztető Tanács (CET) ülésére, amelynek keretében részt vett a kulturális és honismereti szekció programjának kidolgozásában. Zárszóként Dáné Tibor Kálmán megköszönte a bel- és külföldi támogatóknak az anyagi segítséget, a sajtónak – és ezen belül elsősorban lapunknak, a Szabadságnak – az EMKE-eseményeken való jelenlétet és érdeklődést. Ács Zsolt, az EMKE munkatársa a pénzügyi, míg László Edit a cenzori jelentést olvasta fel, amelyet a közgyűlés el is fogadott.
Egyed Péter egyetemi oktató, filozófus az Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság és az EMKE közötti harmonikus együttműködésről, Guttman Mihály elnökségi tag a zenei anyanyelv fontosságáról értekezett. Csatlósné Komáromi Katalin, a sárospataki Művelődési Ház igazgatója az EMKÉ-vel közös programok fontosságát ecsetelte. Hadnagy Jolán, a farkaslaki Tamási-ház helyzetéről számolt be. Tamási Áron lánytestvérének, Ágnes asszonynak a háza eredetileg az EMKE tulajdonát képezte, ám tavaly átkerült az önkormányzat tulajdonába, így elkezdődhettek a leromlott állagú ingatlan felújítási munkálatai
Dávid Gyula tiszteletbeli elnök az elnökségi választás lebonyolítása előtt kifejtette: még ha a mostani romániai magyar politikai élet „szét is veri a magyarságot”, az új elnökségnek továbbra is a magyarság egységéért, a megmaradásért kell munkálkodnia.
Az EMKE új vezetősége: Dáné Tibor Kálmán (elnök), Kötő József (főtanácsos). Régiós alelnökök: Matekovits Mária (Bánság), Széman Péter (Partium), Ábrám Zoltán (Közép-Erdély). Társadalmi kapcsolatokért felelős alelnök: Szép Gyula. További elnökségi tagok: Guttman Mihály (Kolozsvár), Muzsnay Árpád (Szatmárnémeti), Házy Bakó Eszter (Brassó), Beder Tibor (Csíkszereda), Ferencz Angéla (Hargita megye), Imreh-Marton István (Kovászna megye).
A választásokat követően Bordás István, a sárospataki képtár vezetője, azaz az EMKE Észak-magyarországi Képviseletének vezetője elmondta: arra törekszik, hogy a magyarországi kulturális élet munkatársai közül minél többen megismerhessék az erdélyi kultúrát. Ezért kidolgozott egy továbbképzési programot, amely a magyar szaktárca által megtörtént akkreditálás után újabb lehetőséget biztosít a fentebbi célkitűzés eléréséhez. A további hozzászólók között volt Dumitriu Anna, aki az Aranyos-vidéki Népfőiskola tevékenységéről számolt be; Kerekes Hajnal, a nagyenyedi dr. Szász Pál Egyesület alelnökeként, illetve a Magyar Közösségi Ház vezetőjeként a Fehér megyei kulturális tevékenységeket ismertette. Ferencz Angéla a Hargita megyei, míg Imreh-Marton István a Kovászna megyei Kulturális Központ és az EMKE közötti lehetséges együttműködésről értekezett, megköszönve, hogy bekerültek az elnökség tagjai közé. Deák Gyula, a Romániai Magyar Néptánc Egyesület elnöke a közeljövőben a pedagógusok számára megszervezendő néptánctanfolyamra, Boldizsár Zeyk Imre, az RMDSZ tordaszentlászlói szervezetének elnöke pedig a június végi Szent László napi énektalálkozóra hívta fel a jelenlevők figyelmét.
Délután 2 órakor kezdődött az EMKE-díjak és díszoklevelek átadása. A 13 szobor Venczel Árpád, a díszoklevelek pedig Venczel Attila alkotása.
Életműdíjat kapott a marosvásárhelyi Marosi Ildikó irodalomtörténész, aki betegsége miatt nem lehetett jelen. Horváth Andor egyetemi oktató szerint Marosi Ildikó érdeme, hogy évtizedeken át gyűjtötte majdani köteteinek anyagát, hogy aztán az 1989-es rendszerváltás után megvalósíthassa álmait, és a „felkutatott kincsek jó gondozójává vált”. Spectator-díjban részesült Cseke Péter Tamás újságíró (Bukarest). Kós Katalin, a Györkös Mányi Albert Emlékház ügyvezetője olvasta fel Kántor Lajos laudációját, amelyben Cseke Péter Tamás publicisztikai tevékenységét kiegyensúlyozottnak, higgadtnak és körültekintőnek nevezte.
Kacsó András-díjat kapott Both Zsuzsa és Both József (Kolozsvár). Dáné Tibor Kálmán méltatásában kiemelte: a Both-házaspár a népi kultúra áthagyományozását jelentős empátiával végzi. Bányai János-díjban részesült Vajda András (Marosvásárhely) néprajzkutató, akit a laudáló Keszeg Vilmos egyetemi oktató elkötelezett, bölcs, megfontolt kutatónak nevezett. Kun Kocsárd-díjat adományoztak Fülöp Júliának (Szászváros). Winkler Gyula európai parlamenti képviselő videóüzenetben laudálta a közösségszervezés aktív résztvevőjét, aki sokat tett a szászvárosi magyarságért. Fülöp Júlia megjegyezte: Kun Kocsárd emléke még mindig elevenen él a szászvárosi magyarok között. Nagy István-díjat kapott Dulányi B. Aladár (Sepsiszentgyörgy). László Attila karnagy laudációjában arra összpontosított, hogy a díjazott három évtizeden át kitartó szervezője, irányítója volt a város művelődési életének.
Bánffy Miklós-díjban részesült Dukász Péter színész (Temesvár), aki egyéb elfoglaltsága miatt nem lehetett jelen az eseményen. Szekernyés János laudációja alapján gazdag színészi pálya bontakozott ki. A díjat Kövesdy István rendező vette át.
Poór Lili-díjat kapott Albert Júlia színművész (Kolozsvár). Laudált Köllő Katalin színikritikus, szerkesztő, aki szerint a sikeres művészi és oktatói pálya mögött lélek, tehetség és kitartás lakozik. Kovács György-díjban részesült Bányai Kelemen Barna (Marosvásárhely). Kövesdy István a fiatal, sokoldalú színész ötéves pályafutását értékelte. Tompa Miklós-díjjal tüntették ki Uray Pétert. (Sepsiszentgyörgy–Budapest). Kötő József színháztörténész laudációját Vincze László, az EMKE munkatársa olvasta fel. Megtudtuk: Uray honosította meg Erdélyben a mozgásszínházat, de ezt megelőzően több művészi ágban (például a zenében) is bizonyított. Szolnay Sándor-díjat kapott Köllő Margit (Marosvásárhely), aki egészségügyi okok miatt nem lehetett jelen. Laudált Németh Júlia műkritikus, aki a művész kitűnő rajzkészségét, színérzékét méltatta. A díjat Wiesler Zsuzsa vette át.
Monoki István-díjat adományoztak Kosz Orsolyának (Csíkszereda). Kopacz Katalin laudációjából lelkiismeretes, megalapozott szakmai tudással rendelkező több évtizedes könyvtárosi tevékenység rajzolódott ki. Kőváry László-díjban részesült Zsigmond Ilka középiskolai tanár és az általa irányított műemlékpedagógiai kiadványsorozat szerkesztőbizottsága. Vincze Zoltán nyugalmazott tanár laudációjában azt értékelte, hogy a fentebbi kiadványok épp a serdülő korosztály számára íródtak, akiktől „a Guttenberg-galaxis egyre jobban távolodik”. Gróf Mikó Imre-díjat adományoztak Bartha Bálint (Kolozsvár) vállalkozónak. Székely Tibor laudációjában a díjazott szerénységét és nagylelkűségét emelte ki.
Tiszteletbeli taggá nevezték ki Hajnal Jenőt, a vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatóját és a kolozsvári származású, ám évek óta Németországban élő Kelemen Péter koncerttechnikust.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

2012. április 23.

Rétyi rekviem
Voltak olyan áldozatai a tovatűnt rendszernek, akiket nem ítélet alapján hurcoltak kényszerlakhelyre, nem érhették meg rehabilitálásukat, hogy erkölcsi vagy más kárpótlásban részesüljenek, s ráadásul többüknek még sírhelye is ismeretlen. Közülük való volt a rétyiek egykori református lelkipásztora, Somogyi Endre (1902–1952) is.
Születésének 110., halálának 60. évfordulója alkalmával mártírhalálára emlékeztek a tegnapi istentiszteleten a rétyi templomban gyermekei, unokái és dédunokái, egykori hívei és tanítványai. Az utókor nem feledkezett meg róla, ugyanis 1991-ben Sombori Salamon Sándor író és tanár kezdeményezésére és adományaképpen emléktáblát helyeztek el a rétyi templombelsőben. A vasárnapi emlékező istentiszteleten az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese, Kató Béla hirdetett igét (Kir. I. k. 21: 17–20), a leszármazottak, akiket a vendégekkel együtt Deák Botond helyi lelkipásztor köszöntött, emlékkopját állítottak (ké­pünk) annak a temp­lomnak a cintermében, ahol a mártírpap szolgálta a rétyi egyházközséget. Az emlékkopja Balázs Antal néptanító és faragómester munkája. A mártírlelkész személyét, tragikus életútját dr. Nagy Lajos ny. orvos, helytörténész idézte.
Somogyi Endre Érmindszenten született. Barátosi, majd székelycsókai lelkészként került a zenekaralapító rétyi Kováts András lelkipásztor helyére. 1952 februárjában hurcolták el a háromgyerekes apát az állambiztonság emberei, és március 8-án bekövetkező haláláról csak áprilisban érkezett hír a dobrudzsai táborból.
"A lelkipásztor január 29-én együtt utazott szekéren híveivel Réty felé, s arról beszélt, hogy a pénzbeváltás hátrányosan érinti a parasztokat. Ez éppen elég volt arra, hogy kormányellenes propagandával, lázítással vádolják meg. A feljelentések alapján ezt a következtetést vonták le a Securitate emberei. Kilenc nap múlva a hírhedt fekete autó éjnek idején vitte el a parókiáról a család és a gyülekezet tudta nélkül. Előbb Sztálinvárosba (Brassó), majd Bukarestbe hurcolták. Onnan szállították a Duna-csatornához, Poarta Albăra, ahol néhány nap múlva elhunyt. Csak gyanítani lehet, hogy ilyen rövid idő alatt nem valami titkos kór áldozata lett" – igazított el az egykori események labirintusában az Erdélyi Református Egyházkerület lapja, az Üzenet folyó év március 15-i száma.
Kisgyörgy Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)



lapozás: 1-30 ... 511-540 | 541-570 | 571-600 ... 1081-1090




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék