udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
1415
találat
lapozás: 1-30 ... 541-570 | 571-600 | 601-630 ... 1411-1415
Névmutató:
Jézus Krisztus
2012. szeptember 21.
Folytatja a munkát a 170 éve alapított Szatmári Irgalmas Nővérek Társulata
Nagy törést jelentett a 40 évig tartó kommunizmus a Páli Szent Vincéről Nevezett Szatmári Irgalmas Nővérek Társulata számára, azonban amint lehetőségük nyílt, ismét munkához láttak – a szatmári székhelyű romániai tartomány idén egy gyermekrehabilitációs és -fejlesztő központot nyitott.
A rend – mely idén tölti alapításának 170. évét – az első magyar alapítású női szerzetesközösség. Az alapító Hám János egykori szatmári püspök volt, aki látván egyházmegyéje mind kulturális, mind szociális szempontból elhanyagolt állapotát, elhatározta, hogy egy női szerzetes-közösséget telepít le a városban.
Bécsben ismerkedett meg az irgalmas nővérekkel, akik Páli Szent Vince szabályait követve életüket a tanítás, betegápolás és szegénygondozásnak szentelték. Közülük szeretett volna Szatmárra is hozni apácákat, azonban az irgalmas nővérek inkább azt javasolták neki, hogy küldjön lányokat, akiket kiképezhetnek a szerzetesi életre és az említett feladatokra.
A Bécsben kiképzett nővérek első munkaköre a katonák lányainak nevelése, tanítása volt, de hamarosan elkezdtek dolgozni a kórházakban és a szegényházban is. Az 1842-es alapítású rend hamarosan behálózta az egész Kárpát-medencét. 1866-tól kezdődően különféle iskolatípusokat működtettek óvodától a tanítóképzőig, árvaházakat és internátusokat tartottak fenn a lányifjúság nevelésére. Céljaik: a nőnevelés, az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek gyakorlása, de nem csupán a kórházakban és intézményekben, hanem mindenütt megkeresve a szegényeket, elhagyatottakat és betegeket. Az irgalmas nővérek az Úr Jézust szolgálják minden embertestvérükben.
Trianon után három önálló tartományt létesítettek: Romániában Szatmárnémetiben, Csehszlovákiában Rozsnyón, Magyarországon pedig Esztergomban hoztak létre tartományi központot. A szatmári tartományban 200–300 nővér működött, amikor a kommunisták felszámolták a rendet. Az 1990-es újrakezdéskor közel százan tértek vissza az idős apácák közül.
„Jelenleg négyen vagyunk fiatalok, és 15-en vannak még életben az idős nővérek közül – magyarázta érdeklődésünkre Szabó Mária Rita szatmári tartományi főnöknő. – Az idősebbek egy része a kommunizmus idején visszatért családjához, de arra is volt példa, hogy ketten-hárman együtt maradtak, és közösen béreltek lakást. Mivel az általános főnöknő látta, hogy nem kapjuk vissza régi rendházunkat, 1996-ban elrendelte egy új rendház építését. Az 1998-ban elkészült ingatlan 34 férőhelyes, ott lakunk jelenleg is.”
A nővérek egy része az idősebbek gondozásával foglalkozik, de van köztük olyan, aki orvos mellett tevékenykedik asszisztensként, vagy a helyi katolikus alapítású Szent Rita Egyesületnél vesz részt a fogyatékos gyerekekkel végzett tevékenységekben. Időközben visszakapták a régi rendházat, a Zárdát, valamint további két nagy ingatlant a városközpontban – a jelenlegi Slavici-gimnázium, valamint a művészeti iskola épületét. Amint a tartományi főnöknőtől megtudtuk, az elsőért fizet ugyan bérleti díjat az önkormányzat, de a pénz nem elég ahhoz, hogy az eléggé rossz állapotban levő Zárdát rendbe hozzák belőle.
Ennek egyik szárnyában a Református Gimnázium, majd a Művészeti Gimnázium működött, két éve ide költöztették a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumot, a tavalyi tanévtől kezdődően viszont már nincs bérlője az épületrésznek. Az ingatlanban idén nyitották meg a Boldog Scheffler János Központot, melyben gyermekrehabilitációval és -fejlesztéssel foglalkoznak.
„Igyekszünk elérhető áron minőségi szolgáltatásokat kínálni, úgymint gyógytorna, gyógypedagógiai foglalkozások, logopédia, autista gyerekeknek szóló tevékenységek, és tervezzük a gyerekek idegrendszerének fejlesztését szolgáló szenzomotoros tréning, valamint a hidroterápia bevezetését is – fejtette ki Rita nővér, aki szerint a legfontosabb feladatuknak jelenleg azt tekintik, hogy „megerősítsék” ezt a központot, ami egyébként akkreditáció alatt áll. A Krónika kérdésére a rendfőnöknő elmondta: egyáltalán nem divat manapság apácaként élni, ami szerinte az általános hivatásválság következménye.
„Az emberek nem köteleződnek el valami mellett, váltogatják munkahelyeiket, de ugyanez látható a házasságok esetében is, több partnert is kipróbálnak – magyarázta a tartományi főnöknő, hozzátéve, hogy ez a fajta magatartás az emberek zömét nem teszi alkalmassá a mély elköteleződést követelő rendi életre.
Babos Krisztina, Krónika (Kolozsvár).2012. szeptember 25.
Székesegyházi búcsú és tanévnyitó Gyulafehérváron
Kettős jelentőségű ünnepnap szeptember 29-e Gyulafehérváron: Szent Mihály főangyal napján, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye s ugyanakkor az érseki székesegyház titulusának búcsúját is ünnepelik, de a délelőtt 11 órakor bemutatandó főpásztori szentmise keretében (főcelebráns Jakubinyi György érsek) lesz a Római Katolikus Hittudományi Főiskola tanévnyitó Veni Sanctéja is. E nap ugyanakkor Márton Áron püspök halálának 32. évfordulója.
A Szent István király által kibocsátott alapítólevél, a korabeli dokumentumok és az azokat értelmező egyháztörténészek egybehangzó véleménye, valamint a régészeti kutatások eredményeinek alapján az erdélyi püspökség alapítása az 1009. esztendőben történt Gyulafehérváron. A Gyulafehérvári Főegyházmegye immár 1003 éves múltjának általános jellemzéseként és ugyanakkor a jubileumi jelmondat szentírási összefüggésének értelmében a jövőjét is remélve valljuk: „Krisztussal ... ezer esztendeig” (Jel 20,6).
A 2011-es romániai népszámlálás eredményeinek tükrében a Gyulafehérvári Főegyházmegyében a római katolikus hívek száma 387 612, míg az idetartozó más egyházmegyékben működő plébániáké 5083, tehát összesen 392 695 személy. A főegyházmegye híveinek száma az 1992−2002 közötti időszakban mintegy százezerrel lett kevesebb, azaz közel félmillióról négyszázezerre apadt. Napjainkban tehát hatványozottan érvényes Jakubinyi György gyulafehérvári érsek és katolikus örmény apostoli kormányzó millenniumi imája: „Kérem az Úr Jézust, a Lelkek Főpásztorát, hogy ezeréves egyházmegyénket áldja meg, támogassa hivatásokkal és buzgó világi munkatársakkal, hogy a harmadik keresztény évezredben is tanúságot tegyünk Istenről, aki maga a szeretet.”
Fodor György
Szabadság (Kolozsvár)2012. szeptember 26.
Székelyek nyomában Bukovinában
Régóta tervezem, hogy végigjárjam a másfél évszázadon át székelyek lakta öt bukovinai falut. Jártam Erdély szinte minden magyarlakta vidékén, de Kárpátokon túli magyarokkal is találkoztam. Bejártam a csángó települések jelentős részét: Gyímesekben, Moldvában, Barcaságban. Az egyköri ötágú (ma hétágú) sípot jelképező határon túli magyarok sorsával saját hazájukban ismerkedtem Kárpátaljától Őrvidékig, Losonctól Magyarkanizsáig, Kórogyig, Lendváig. De az 1941-ben Bukovinából végleg eltelepített székelyek „szülőföldjét” még nem láttam.
Idén nyáron elérkezett az alkalom, hogy – a Marosvásárhelytől amúgy nem túl messze fekvő – Bukovinába autózzak. Az oda kirándulókat leginkább a fenyvesekben gazdag táj festői látványa, a Stefan cel Mare (Nagy István) fejedelem idejében vagy azt követően felépülő kolostorok művészi falfestményei, a szucsávai várjátékok, a gazdag népművészeti és népi építészeti értékek, vagy az Osztrák-Magyar Monarchia idején kiépült Vatra Dornei oxigéndús levegője és ásványvizei, esetleg az onnan kiinduló hegyi túrák vonzzák. Miközben Erdélybe ereszkedvén meglátogatják Drakula gróf várkastélyát, szállodáját, és megtekintik a világ talán egyetlen egész alakos Bram Stoker bronzszobrát. Történelmi áttekintés
A mai Románia északkeleti részén fekvő Bukovina valóban szemet gyönyörködtető panorámákat, rendezett tájépítészeti megvalósításokat, kisvárosaiban szecessziós házsorokat, szerteágazó kulturális értékeket nyújt az odalátogatóknak. Az 1774-től Ausztriához tartozó, Csernovic központú Bukovina tartomány az első világháborúig a Monarchia soknemzetiségű, virágzó csücske volt. Jelenleg északi fele Ukrajna része.
A történelemkönyvekből jól tudjuk, hogy az 1764. január 7-i vérengzést, a madéfalvi veszedelmet követően a csíki havasokon keresztül Moldvába menekült székelyek egy része, hozzájuk csatlakozó más csoportokkal együtt, nemsokára az amúgy gyéren lakott Bukovinába telepedett le. A Habsburg udvar, amely közben elismerte, hogy helytelenül járt el a székelyekkel szemben, az első telepesekkel még 1776-1777-ben két falut (Istensegíts, Fogadjisten) hozott létre. Néhány évvel később, 1783-ban II. József császár Erdély gubernátorára, Hadik Andrásra bízta a Moldvába menekült székelyek Bukovinába telepítését, ami 1786-ig tartott, és újabb három bukovinai székely falu megalapítását eredményezte: Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva. A számadatok szerint összesen 2687-en települtek át Moldvából Bukovinába.
A száz év alatt lélekszámban közel négyszeresére növekvő és ezáltal életterében beszűkülő, ugyanakkor őseik földjétől, a székelységtől, a tömbmagyarságtól minduntalan távollevő bukovinai székelyek hazatelepítésének gondolata először az 1880-as évek elején merült fel. Ekkor már elkezdődött a kivándorlásuk Amerikába, leginkább Kanadába, de még Brazíliába is. Az első telepítésre 1883-ban került sor az Al-Duna szabályozásából nyert délvidéki, bánsági földekre, később Erdélybe, elsősorban Déva környékére, de a manapság Marosludashoz tartozó Andrássytelepre is.
A történelmi változások úgy hozták, hogy a bukovinai székelyek kisebbségi helyzetbe kerültek, és a román nacionalizmus tárgyaivá váltak. Az erősödő magyarellenesség, valamint a II. világháború kitörésekor Bukovina kettészakadása olyan kedvezőtlen viszonyokat teremtettek, hogy a Bukovinában élő magyaroknak nem volt maradásuk.
Az illegális áttelepülés beindulásával Budapest elkezdte a tárgyalásokat a román kormánnyal, és megszületett a Szatmár és Bihar megyei telepítés terve, amely Jugoszlávia lerohanásával nem valósulhatott meg, hiszen végülis az öt bukovinai székely falu teljes lakosságát a kedvezőtlen nemzetiségi adottságokkal rendelkező Bácskába telepítették 1941 májusában-júniusában. Ekkor tízezernél többen hagyták el bukovinai szülőföldjüket, majd alig három évig tartó bácskai építkezést és beilleszkedést követően a front elől északra kellett menekülniük, hogy többségük a mai Dél-Magyarországról, Baranya és Tolna megyékből elmenekült németek házait elfoglalhassa.
Elhagyott házak, templomok
A történelmi tényeken túl keveset tudunk arról, hogyan alakult az 1941-ben elhagyott falvak, házak, templomok és temetők sorsa.
Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy a magyar kormánynak nem sikerült a jóval előnyösebbnek bizonyuló lakosságcserével megoldani a telepítést, ráadásul a bukovinai székelyek hátrahagyott értékeiért fizetendő kártérítést sem sikerült kiharcolnia a román féltől. Ezért az igás állataikat és gazdasági felszereléseiket messze áron alul értékesítő telepesek gyakorlatilag csak személyes holmijaikat és háztartási felszereléseiket vitték magukkal. Miközben a hátrahagyott lakóházak és birtokok új tulajdonosai az elcsatolt Észak-Bukovinából menekült, a háborúban érdemeket szerzett, vagy a környező falvakból a jobb minőségű földek miatt idetelepedett románok lettek. A más nemzetiségű helybenmaradók vagy idetelepedők (ukránok, lengyelek, zsidók stb.), illetve a szülőföldön maradást választó 19 magyar család a továbbiakban abszolút kisebbséget alkottak.
A 2002-es népszámlálási adatok szerint az egykori bukovinai székely falvakban már nemigen élnek magyarok. Hadikfalván egyetlen lakos vallotta magát magyarnak. Andrásfalván az utolsó magyar ember (a nevére már nem emlékeztek) még a rendszerváltás előtt áttelepült Magyarországra, de ott mégsem szeretett, ezért inkább visszajött szülőfalujába, és az időközben államosított háza használatáért haláláig bért fizetett.
Mind az öt, egykor magyar település már a falu határában felhívja az arra utazó figyelmét, elsősorban messzire ellátszó templomtornyaik által, amelyek elütő színfoltot alkotnak a hagymakupolás, kolostorszerű istenházakkal bíró falvak többségéhez képest. Igaz ugyan, hogy Radóc (Rădăuţi) környékén, ahol a bukovinai székelyeket letelepítették, éppúgy látni német evangélikus és lengyel katolikus templomokat, vagy éppen zsinagógát.
A bukovinai székelyek egyszerűségükben is feltűnő templomainak többsége (négy) ma is áll, csak a torony keresztjét cserélték fel, és a templombelsőt alakították át az ortodox egyház kívánalmai szerint. Két kivétellel. Fogadjisten templomát lebontották, mellé pedig felhúzták a görög keleti templomot, míg Andrásfalván csak a református templomot tartották meg, a római katolikus helyébe kultúrotthont építettek a községközpontban.
A továbbiakban – a többi közül kiemelve – szolgáljon néhány adat Hadikfalva templomáról. A kőből és téglából készített, 35 méteres tornyú, többnyire a falubeliek közmunkájával, verejtékével felépített templomot 1825-ben szentelték fel. Az 1941-ben a faluból lelkészestől távozó magyarok a katolikus Schmilewski család gondjaira bízták Isten házát, ám pap hiányában a néhány tucatnyi helyben maradó lengyel nem használta azt. A háborús viszonyok miatt öt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az időközben betelepedett falu ortodox papot kapjon, és felavassa a papi lakot. A következő évben, 1947-ben a leendő görög keleti templom alapját megöntötték ugyan a falu központjában, de végül is megegyeztek abban, hogy együtt használják a már meglevő római katolikus templomot. Az évek teltek, és 1978-1981 között elvégezték a belső falfestést, majd 1986-ban Teoctist pátriárka felszentelte az egykor magyar katolikus hívek által felépített templomot. A Szűzanyának felajánlott templom búcsúját Mária-napon, augusztus 15-én tartják.
Egyébként 1904 óta Nagyboldogasszony napján kerül sor Bukovina legnagyobb római katolikus búcsújára a szintén Radóc vonzáskörzetében fekvő, lengyelek lakta Kacsika (Cacica, Kaczyka) faluban. A XVIII. század végén a sóbányászat ide vonzotta a lengyel szakembereket és munkásokat, akiknek a leszármazottai ma is megtöltik a templomot a lengyelül celebrált szentmisén, miközben a szabadtéri román nyelvű esti, hajnali és főleg déli szolgálatokon akár tízezer moldvai római katolikus hívő vesz részt. Beleértve a Somoskáról, Pusztináról és máshonnan érkező moldvai csángómagyarokat, akik számára ma már megengedett a magyar nyelvű szentmise megtartása.
Az egykori bukovinai székely falvak lankás dombvidéken épültek, tágas, széles utcákkal, zsindellyel fedett faházakkal és vályogtégla házakkal. Valamikor népiskola, posta, a vasút melletti falvakban pedig állomás állt a lakosok rendelkezésére. Az egykori épületek közül ma már – a templomokon kívül – az istensegítsi állomásépület az, amelyről bizonyosan elmondható, hogy „magyar időben” is álltak a falai. Az épületek többségét lebontották, legfeljebb átalakították. Esetleg a régi házat megtartva, mögé felhúztak egy újabbat.
A legészakabbra elterülő Andrásfalván még ma is megcsodálhatunk néhány székelyek által felhúzott régi házat. Az egyiket egy tizenegy gyermekes család használja. Bár két szobáját nemigen lakják, mert inkább az új házban zsúfolódnak össze (no, azért különösebb komfortra nem kell gondolni!), a két szoba közötti előszobából nyíló konyhaajtóról időnként mégiscsak lekerül a lakat.
A házak többsége amúgy takaros és rendezett, nem ritka a zsindelyes fal vagy a faragott kapu látványa. Több helyen díszítésül virágos, madaras vagy szarvasos motívumok fordulnak elő. A lakóházak között jómódról tanúskodó épületek is találhatóak, tulajdonosaik többnyire Olaszországban vállalnak munkát (házimunkák, építkezés, idénymunkák stb.). Becslések szerint a munkaképes lakosság negyede külföldön dolgozik. Torino környékén több tízezres létszámú a román közösség, köztük számos bukovinai lakossal, akárcsak szép számban moldvai csángóval.
Tisztelet a szülőföldnek
A szülőföldjük tömeges elhagyását követő évtizedekben a bukovinai székelyek történetét mély hallgatás övezte, a róluk való helyi megemlékezés elképzelhetetlennek tűnt. A világháború veszteségeinek és a kommunizmus szorításának a kiheverését követően, a némi enyhülést hozó hetvenes években Magyarországon élő idős, idősödő személyek haza-hazalátogattak szülőföldjükre, Bukovinába. Sokszor gyermekeiket is magukkal hozták. Az új lakosok többnyire vendégszeretetükről tettek tanúbizonyságot, és a mai napig emlegetik az egykori ismeretséget, megmutatják a látogatáskor készült és később postán elküldött (a szekuritáté által el nem kobzott) fényképeket. Sőt, azzal is eldicsekednek, hogy viszontlátogatásra hívták őket, bár arra már nem került sor.
Szóval, a szülőföldjükhöz ragaszkodó egykori „őslakosok” közül számosan „hazalátogattak” Bukovinába. A korosabbak esetén lelki békéjük megkívánta, hogy haláluk előtt még lássák az egykor otthont nyújtó tájat. A fiatalabbakat a kíváncsiság, sokszor a szülőföld megismerésének a vágya hajtotta. Mindannyian turistaként jöttek. Egykori házaikban már nem térhettek nyugovóra. Egyrészt azokat már lebontották, mások lakták. Másrészt a külföldiek elszállásolása akkoriban havi fizetésnyi büntetéssel járt.
A nyolcvanas években, a végtelennek tűnő aranykorszak időszakában a csausiszta rendszer még az anyanyelvüket és identitásukat őrző erdélyi magyarokat, székelyeket is félhalottnak nyilvánította, amikor magyarul beszélő román dolgozóknak bélyegezte meg őket. Így hát a bukovinai székelység egykori létét halotti csend övezte.
Az 1989-es változásokat követően egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy 2000-ben, a millenium évében hazaszerető kezek mind az öt templom bejáratához egy-egy fából faragott, ortodox stílusba simuló keresztet állítsanak fel az alábbi magyar és román felirattal: „Tisztelet a szülőföldnek. Onoare pentru pământul natal.”
Egyes helyeken a kereszt mellett kopjafa áll, máshol maga a kereszt végződik kopjafában. Mindenhol piros-fehér-zöld szalagot kötöttek a fakeresztre-kopjafára, több helyen – akár egészen friss – nemzeti színű szalagos kis babérkoszorú hirdeti, hogy magyarországi csoportok minduntalan ellátogatnak őseik szülőföldjére, és valóban tisztelettel adóznak apáik, nagyapáik szülőföldjének.
És tisztelettel adóznak a falu mai lakói is. Pópájukkal, primárukkal az élen ma már nem gerjednek fel a piros-fehér-zöld szalagok láttán, pedig egykoron ezen színkombináció egyesekben olyan vad indulatokat váltott ki, mint az arénában a bika előtt lebegtetett vörös lepel. Szóval, nincsenek ismeretlen kezek, amelyek – akár az éjszaka sötétjében – eltávolítanák a székelymagyar múltra utaló jeleket.
Elbokrosodó, elburjánzó temetők
Az elmúlt években a temetők bejáratához is állítottak egy-egy kopjafát, hátára faragva a település nevét és két évszámot. Az első az alapításé, a telepítésé, míg a második mindenhol a közös távozás időpontja, 1941. Például: Hadikfalva 1785 – 1941. (Élt 156 évet.) Piros-fehér-zöld szalaggal átkötve. Măneuţi (Andrásfalva), Dorneşti (Hadikfalva), Ţibeni (Istensegíts), Iacobeşti (Fogadjisten), Vornicenii Mari (Józseffalva) – térképen megkereshető moldvai települések. Számunkra egykori bukovinai székely falvak. Amelyeknek a nemzet számára már nincs jelenük és jövőjük, de van több mint másfél évszázados múltjuk.
Bukovinai székely gyökerekkel egyáltalán nem rendelkező, Erdélyben és Magyarországon élő leszármazottakat ismerő, az összmagyar identitást és az egyetemes emberséget szívemben hordozó immár román-magyar kettős állampolgárként jártam végig az öt falut. Azért, hogy kegyelettel adózzak annak az oly hányattatott sorsú, sokat szenvedő és nélkülöző székelymagyar közösségnek, amely minden magyar számára egyet jelent: bukovinai székelyek.
A múltat leginkább a temetőkben kell keresni. Bár a temetők – amennyiben nem adnak örök nyughelyet valamely híres embernek vagy műemléknek – nem tartoznak a turisztikai látványosságok közé, az utazónak érdemes meglátogatnia őket. A vallással és etnikummal összefüggő temetőkultúra, a települési sajátosságok, a megannyi embersorsot idéző nevek, évszámok, feliratok teljesebb összképet alakítanak ki az adott település múltjáról.
A bukovinai magyar temetők hosszú évtizedek alatt az elhunytakat gondozó leszármazottak hiányában elburjánoztak, elbokrosodtak. A szegények fakeresztje elkorhadt, a módosabbak kőkeresztjét ellepte a gaz, a cserje, vagy kidőlt állapotukban az édes anyaföld.
A temetők ma is rendkívül szomorú látványt nyújtanak. Fogadjisten és Józseffalva temetőjét alig lehet megtalálni, utóbbinál a temetőt rejtő domboldal inkább elvadult bozótosnak tűnik. Hadikfalván a teljesen elhanyagolt magyar temető mellé külön ortodox temetőt hoztak létre, a kősírok zöme művirágokból készült koszorúval borított. Talán jelképesnek tűnik, hogy a szovjet hősök obeliszkje köti össze a jelent és a jövőt hirdető román temetőt és a több méteres cserjékkel benőtt magyar temetőt, amelynek csak a bejárata rendezett valamelyest, az ott feltárt néhány sírkő és az utóbbi években felállított kopjafa környéke.
Andrásfalván 2011 novemberében fekete márványtáblát állítottak fel, a helyi egyházi és világi hivatalosságok részvételével. Az alábbi felirattal: „Rădăcinile neamului nostru se află înmormintate în acest cimitir. A szent égben van az Isten, fent a Krisztus az összes szentekkel, viszont a földön az ők halottjaik. Sírok, ahol alszanak szüleink és gyökereink. Mi unokáink, dédunokáink most mindent megköszönünk, hogy jöttök a mi halottjaink sírjához, akármilyen távol is vagytok. Emléketek örökké élni fog! Nyugodjatok békében! Állították Andrásfalva volt lakói és leszármazottai.” A márványtábla tetején éppen olyan kereszt emelkedik az égbe, mint a falu főterén a második világháborús halottaknak felállított emlékművön.
Néhány méterrel odébb öt egyforma kis kőkereszt hirdeti, hogy a Szőcs családban egy évtized leforgása alatt összesen öt kisgyermeket kísértek ki a temetőbe: „Itt nyukszik Istenben” Szőcs Antal (1910-1915), Szőcs Gerge (1911-1915), Szőcs Lajos (1918-1920), Szőcs Pál (1921-1925), Szőcs József (1915-1925). Torokgyík, spanyolnátha, akkoriban még kezelhetetlen tüdőgyulladás? Ki tudja ma már ...
A mintegy két tucatnyi kőkereszt, amely a falu bukovinai székely elhunytjainak állít emléket, és kilátszik a burjánok, bokrok közül, még sokat „mesélhetne”. A kívülálló csak annyit állapíthat meg, hogy akkoriban elég keveset éltek az emberek. A magas halálozási mutatók ellenére a sok szülés mégis pozitív szaporulatot idézett elő. Még egy, a többinél kissé magasabb sírkő hívja fel a figyelmet, rajta az egyszerű felirattal: Wisniewski Antal plébános (1866-1914). Lengyel pap a bukovinai csángó faluban, élt az Osztrák-Magyar Monarchia idején.
Az utolsó zsidó
A soknemzetiségű Bukovinában valamikor nagy lélekszámú zsidó közösség élt. Erről tanúskodik az Emil Boc miniszterelnöksége alatt felújított impozáns radóci zsinagóga. Miközben ma már arról is beszélni lehet, hogy ebben a régióban sokezer zsidó vált a jászvásári és dorohoi-i pogromok, a munkaszolgálat, a lágerek áldozatává.
Az 1930-as népszámlálás még százötven zsidó nemzetiségű lakost tartott nyilván Hadikfalván. Ma már csak Radu Furman vallja magát zsidónak, bár héberül nem tud írni, és a gyakorlatban nemigen tartja izraelita vallását. Sőt, a falu határában levő birtokára, ahol facsemetéket, virágokat (rózsákat) termeszt, néhány éve kis ortodox kápolnát emeltetett. Igaz, mellette ott ékeskedik a kövekkel körberakott kőasztal.
Radu Furman édesapja inkább megtagadta identitását, és felvette az ortodox vallást, csakhogy elkerülje a sárga csillagos megbélyegzést. Amúgy Victor Furman a magyar temetőben pihen. Legkisebbik fia, Radu az elemi osztályokat ukrán iskolában végezte, majd románul tanult. A kommunista időben a könyvlerakat kereskedője volt, de megélhetését leginkább virágkertészetből biztosította. Három gyermeket nevelt, kettőjük Izraelben él, felesége is ott vigyáz az unokákra.
Radu Furman a magyarság számára nagy szolgálatot tett akkor, amikor hobbijának élve létrehozta a Hadikfalva-Dorneşti Múzeumot, megőrizve az egykori székely falu szellemi és tárgyi emlékeit. Az évtizedekkel ezelőtt még álló székely házakat pusztulásuk előtt sorra lefényképezte, egyesek faanyagának egy-egy darabját megőrizte (1880-ból szemöldökfa), korabeli térképeket és fotókat gyűjtött, a háztartási és a gazdasági eszközökből, népművészeti tárgyakból szép gyűjteményt hozott össze. A múzeum nyilván tágabb kitekintésű: a környéken leesett meteoritdarabka, Zyklon gáz doboza, katonai egyenruha és bőrönd, pénzgyűjtemény egyaránt gazdagítja.
Végszó A XVIII. század végén Bukovinába telepített székelyek és leszármazottaik hányatott sorsának és egykori szülőföldjének ismerete minden magyart kötelez. Hiszen minden magyar felelős minden magyarért. Saját élményeimmel és meglátásaimmal ennek a felelősségnek az ébren tartását igyekeztem szolgálni.
Dr. Ábrám Zoltán
Erdély.ma2012. szeptember 29.
Baptista lelkész beiktatása Temesváron
A Bega-parti város magyar baptista imaházában szeptember 23-án, vasárnap délelőtt a gyülekezet tagjai jelentős eseményen vettek részt: Boros Róbert személyében a közösség új lelkipásztort üdvözölhetett.
A beiktatási istentiszteleten Arad, Bihar és Szilágy megyéből, valamint a Székelyföldről érkeztek lelkipásztorok, meghívottak, gyülekezeti tagok.
Az istentisztelet kezdetén Demjén Attila, a temesvári közösség világi vezetője elsőként Simon András arad-belvárosi lelkészt köszöntötte, aki beszédében arra kérte a jelenlévőket, hogy álljanak új lelkipásztoruk mellé, imádkozzanak érte és családjáért.
Kovács Gyula nagyszalontai lelkész a lelkipásztor személyét, mint Isten munkatársát mutatta be, aki összetartja a gyülekezetet, Isten igéjét tolmácsolja a közösségnek, Krisztusra mutat és az Ő szolgálatában áll, mindegy, hova rendeli őt az Úr.
A beiktatást megelőzően Boros Róbert bizonyságtétele hangzott el. A fiatal lelkipásztor 16 évesen merítkezett be Aradon. A teológiára Kiss László lelkipásztor buzdítására jelentkezett. 1998-ban, tanulmányai befejezését követően a Szilágy megyei Kémer lett első állomáshelye. Innen 2003-ban meghívták Székelyudvarhelyre, ahol 9 évig szolgált. A temesvári magyar gyülekezet vendégszolgálatra kérte Temesvárra, ahol saját bevallása szerint úgy érzi, hazaérkezett.
A hat lelkészből álló beiktatási bizottság imáját követően az új temesvári lelkipásztort köszöntötte két elődje, Bálint Pál és Szűcs Benjámin Ottó lelkipásztor, Nagy Géza, a temesvári gyülekezet presbitere, a gertenyesi leánygyülekezet képviselői, Sallai Jakab aradi lelkipásztor, a nőtestvérek nevében Bálint Ibolya, valamint Marossy Zoltán kormányfelügyelő.
Nyugati Jelen (Arad)2012. október 2.
Együtt is, külön is elkezdték a tanévet a MOGYE-n
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar tagozata tegnap hagyományteremtő szándékkal a Vártemplomban kezdte el az új tanévet. A tanárok és diákok miután részt vettek az intézmény hivatalos tanévnyitó ünnepségén, átvonultak az évszázadok során számos és jelentős történelmi esemény helyszíneként szolgáló templom falai közé.
A tanévnyitón való részvétel csupán ezelőtt egy héttel vált biztossá, miután az egyetem román vezetői az oktatásügyi miniszter jelenlétében aláírták azt a hétpontos egyezséget, melynek alapján elindulhat a magyar struktúrák kiépítési folyamata. A hivatalos megnyitón szót kapott a MOGYE egyik legrégebbi oktatója, Egyed Imre is, aki magyarul szólt az egybegyűltekhez. Rövid beszédében azt hangsúlyozta, hogy az orvosi hivatáshoz nemcsak szaktudás, hanem emberiesség is szükségeltetik. „Mint ahogy ahhoz is, hogyha valaki magyarul szólal fel, azt végighallgassák” – tette hozzá.
A református templomban szervezett ünnepségen előbb a történelmi magyar egyházak képviselői, majd a tanári kar és a diákság képviselői szóltak az egybegyűltekhez. A lelkészek a hitről, az orvosi hivatástudatról és az anyanyelvű oktatásról beszéltek mint értékről. Ötvös József házigazda külön örömének adott hangot, hogy a MOGYE magyar vezetői a Vártemplomot választották az egyetemi év megnyitójának helyszínéül. „Ha a Genezáret-tónál nem lett volna ellenszél, Jézus nem kelt volna át a vízen járva. Ha az egyetemen nem lenne ellenszél, ma mi sem lennénk itt” – jegyezte meg a leköszönt esperes.
Szabó Béla tagozatvezető kezdeményezését azonban nem mindenki értékelte. A professzor elmondta, tegnap reggel több román kollégája is felhívta emiatt, és nemtetszésének adott hangot. „Nem volt semmi hátsó gondolatunk, mi tényleg egy szép hagyományt szeretnénk teremteni. Érdekes, hogy húsz éve a hivatalos ballagás után a Vártemplomban is elbúcsúztatjuk végzőseinket, és abban eddig még nem kötött bele senki” – mondta el a Krónikának a magyar tanárok szószólója.
Szabó Béla beszédében köszönetet mondott az egész erdélyi magyar közéletnek, melyet a MOGYE oktatói mindvégig maguk mellett éreztek az elmúlt hónapokban vívott küzdelmük alatt. Megköszönte azoknak a gólyáknak is, akik a puskaporos hangulat dacára a marosvásárhelyi egyetemet választották. Az egy héttel korábban aláírt kompromisszumos egyezségről pedig elismételte: nem ideális, de a semminél több.
Az egyházi szertartáson és a magyar tagozat évnyitóján egyetlen olyan magyar oktató sem vett részt, akit az év elején a román kollégái juttattak be az egyetem vezetőségébe.
(Visszajelzésre várnak a tüntetők
Folytatták tegnap bukaresti utcai tiltakozó akciójukat azok a személyek, akik három hete a MOGYE magyar tagozatának szánt fizetéses helyek kiegészítését követelik. Ádám Valérián, a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) titkára, a tüntetés kezdeményezője a Krónikának úgy fogalmazott, hogy ők a végsőkig kitartanak, ám nem szeretnének úgy járni, mint azok a japán katonák, akik a második világháború befejezése után is még harcra készen álltak. „Éppen ezért egy visszajelzést várunk attól a három magyar oktatótól, aki egy héttel korábban aláírták a román féllel köttetett egyezséget. Mondják el ők: jogos a diszkriminatívan alacsony fizetéses helyek kiegészítéséért tüntetni, vagy sem” – üzent Szabó Bélának, Szilágyi Tibornak és Lőrinczi Zoltánnak a RMOGYKE titkára. Korábban a tagozatvezető Szabó Béla kijelentette, hogy elvileg támogatja a fizetéses helyek fele-fele arányban való elosztását, azonban a magyar tagozat felduzzasztása az akkreditálást sodorhatná veszélybe.)
Szucher Ervin Krónika
Krónika (Kolozsvár)2012. október 6.
Székelyek nyomában Bukovinában
(Folytatás szeptember 26-i lapszámunkból)
Tisztelet a szülőföldnek
A szülőföldjük tömeges elhagyását követő évtizedekben a bukovinai székelyek történetét mély hallgatás övezte, a róluk való helyi megemlékezés elképzelhetetlennek tűnt. A világháború veszteségeinek és a kommunizmus szorításának a kiheverését követően, a némi enyhülést hozó hetvenes években Magyarországon élő idős, idősödő személyek haza- hazalátogattak szülőföldjükre, Bukovinába. Sokszor gyermekeiket is magukkal hozták. Az új lakosok többnyire vendégszeretetükről tettek tanúbizonyságot, és a mai napig emlegetik az egykori ismeretséget, megmutatják a látogatáskor készült és később postán elküldött (a szekuritáté által el nem kobzott) fényképeket. Sőt, azzal is eldicsekednek, hogy viszontlátogatásra hívták őket, bár arra már nem került sor.
Szóval, a szülőföldjükhöz ragaszkodó egykori "őslakosok" közül számosan "hazalátogattak" Bukovinába. A korosabbak lelki békéje megkívánta, hogy haláluk előtt még lássák az egykor otthont nyújtó tájat. A fiatalabbakat a kíváncsiság, sokszor a szülőföld megismerésének a vágya hajtotta. Mindannyian turistaként jöttek. Egykori házaikban már nem térhettek nyugovóra. Egyrészt azokat már lebontották, mások lakták. Másrészt a külföldiek elszállásolása akkoriban havi fizetésnyi büntetéssel járt.
A nyolcvanas években, a végtelennek tűnő aranykorszak időszakában a csausiszta rendszer még az anyanyelvüket és identitásukat őrző erdélyi magyarokat, székelyeket is félhalottnak nyilvánította, amikor magyarul beszélő román dolgozóknak bélyegezte meg őket. Így hát a bukovinai székelység egykori létét halotti csend övezte.
Az 1989-es változásokat követően egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy 2000-ben, a millennium évében hazaszerető kezek mind az öt templom bejáratához egy-egy fából faragott, ortodox stílusba simuló keresztet állítsanak fel az alábbi magyar és román felirattal: "Tisztelet a szülőföldnek. Onoare pentru pamântul natal."
Egyes helyeken a kereszt mellett kopjafa áll, máshol maga a kereszt végződik kopjafában. Mindenhol piros-fehér- zöld szalagot kötöttek a fakeresztre-kopjafára, több helyen – akár egészen friss – nemzetiszínű szalagos kis babérkoszorú hirdeti, hogy magyarországi csoportok minduntalan ellátogatnak őseik szülőföldjére, és valóban tisztelettel adóznak apáik, nagyapáik szülőföldjének.
És tisztelettel adóznak a falu mai lakói is. Pópájukkal, primárukkal az élen ma már nem gerjednek fel a piros-fehér-zöld szalagok láttán, pedig egykoron ezen színkombináció egyesekben olyan vad indulatokat váltott ki, mint az arénában a bika előtt lebegtetett vörös lepel. Szóval, nincsenek ismeretlen kezek, amelyek – akár az éjszaka sötétjében – eltávolítanák a székely-magyar múltra utaló jeleket.
Elbokrosodó, elburjánzó temetők
Az elmúlt években a temetők bejáratához is állítottak egy-egy kopjafát, ráfaragva a település nevét és két évszámot. Az első az alapításé, a telepítésé, míg a második mindenhol a közös távozás időpontja, 1941. Például: Hadikfalva 1785 – 1941. (Élt 156 évet.) Piros-fehér-zöld szalaggal átkötve.
Maneuti (Andrásfalva), Dornesti (Hadikfalva), Tibeni (Istensegíts), Iacobesti (Fogadjisten), Vornicenii Mari (Józseffalva) – térképen megkereshető moldvai települések. Számunkra egykori bukovinai székely falvak. Amelyeknek a nemzet számára már nincs jelenük és jövőjük, de van több mint másfél évszázados múltjuk.
Bukovinai székely gyökerekkel egyáltalán nem rendelkező, Erdélyben és Magyarországon élő leszármazottakat ismerő, az összmagyar identitást és az egyetemes emberséget szívemben hordozó, immár román–magyar kettős állampolgárként jártam végig az öt falut. Azért, hogy kegyelettel adózzak annak az oly hányattatott sorsú, sokat szenvedő és nélkülöző székely–magyar közösségnek, amely minden magyar számára egyet jelent: bukovinai székelyek.
A múltat leginkább a temetőkben kell keresni. Bár a temetők – amennyiben nem adnak örök nyughelyet valamely híres embernek vagy műemléknek – nem tartoznak a turisztikai látványosságok közé, az utazónak érdemes meglátogatnia őket. A vallással és etnikummal összefüggő temetőkultúra, a települési sajátosságok, a megannyi embersorsot idéző nevek, évszámok, feliratok teljesebb összképet alakítanak ki az adott település múltjáról.
A bukovinai magyar temetők hosszú évtizedek alatt az elhunytakat gondozó leszármazottak hiányában elburjánoztak, elbokrosodtak. A szegények fakeresztje elkorhadt, a módosabbak kőkeresztjét ellepte a gaz, a cserje, vagy kidőlt állapotjukban az édes anyaföld.
A temetők ma is rendkívül szomorú látványt nyújtanak. Fogadjisten és Józseffalva temetőjét alig lehet megtalálni, utóbbinál a temetőt rejtő domboldal inkább elvadult bozótosnak tűnik. Hadikfalván a teljesen elhanyagolt magyar temető mellé külön ortodox temetőt hoztak létre, a kősírok zöme művirágokból készült koszorúval borított. Talán jelképesnek tűnik, hogy a szovjet hősök obeliszkje köti össze a jelent és a jövőt hirdető román temetőt és a többméteres cserjékkel benőtt magyar temetőt, amelynek csak a bejárata rendezett valamelyest, az ott feltárt néhány sírkő és az utóbbi években felállított kopjafa környéke.
Andrásfalván 2011 novemberében fekete márványtáblát állítottak fel, a helyi egyházi és világi hivatalosságok részvételével. Az alábbi felirattal: "Radacinile neamului nostru se afla înmormintate în acest cimitir. A szent égben van az Isten, fent a Krisztus az összes szentekkel, viszont a földön az ők halottjaik. Sírok, ahol alszanak szüleink és gyökereink. Mi unokáink, dédunokáink most mindent megköszönünk, hogy jöttök a mi halottjaink sírjához, akármilyen távol is vagytok. Emléketek örökké élni fog! Nyugodjatok békében! Állították Andrásfalva volt lakói és leszármazottai." A márványtábla tetején éppen olyan kereszt emelkedik az égbe, mint a falu főterén a második világháborús halottaknak felállított emlékművön.
Néhány méterrel odébb öt egyforma kis kőkereszt hirdeti, hogy a Szőcs családban egy évtized leforgása alatt összesen öt kisgyermeket kísértek ki a temetőbe: "Itt nyukszik Istenben" Szőcs Antal (1910- 1915), Szőcs Gerge (1911-1915), Szőcs Lajos (1918-1920), Szőcs Pál (1921-1925), Szőcs József (1915-1925). Torokgyík, spanyolnátha, akkoriban még kezelhetetlen tüdőgyulladás? Ki tudja ma már ...
A mintegy kéttucatnyi kőkereszt, amely a falu bukovinai székely elhunytjainak állít emléket, és kilátszik a burjánok, bokrok közül, még sokat "mesélhetne". A kívülálló csak annyit állapíthat meg, hogy akkoriban elég keveset éltek az emberek. A magas halálozási mutatók ellenére a sok szülés mégis pozitív szaporulatot idézett elő.
Még egy, a többinél kissé magasabb sírkő hívja fel a figyelmet, rajta az egyszerű felirattal: Wisniewski Antal plébános (1866-1914). Lengyel pap a bukovinai csángó faluban, élt az Osztrák-Magyar Monarchia idején.
Az utolsó zsidó
A soknemzetiségű Bukovinában valamikor nagy lélekszámú zsidó közösség élt. Erről tanúskodik az Emil Boc miniszterelnöksége alatt felújított impozáns radóci zsinagóga. Miközben ma már arról is beszélni lehet, hogy ebben a régióban sok ezer zsidó vált a jászvásári és dorohoii pogromok, a munkaszolgálat, a lágerek áldozatává.
Az 1930-as népszámlálás még százötven zsidó nemzetiségű lakost tartott nyilván Hadikfalván. Ma már csak Radu Furman vallja magát zsidónak, bár héberül nem tud írni, és a gyakorlatban nemigen tartja izraelita vallását. Sőt, a falu határában levő birtokára, ahol facsemetéket, virágokat (rózsákat) termeszt, néhány éve kis ortodox kápolnát emeltetett. Igaz, mellette ott ékeskedik a kövekkel körberakott kőasztal.
Radu Furman édesapja inkább megtagadta identitását, és felvette az ortodox vallást, csak hogy elkerülje a sárga csillagos megbélyegzést. Amúgy Victor Furman a magyar temetőben pihen. Legkisebbik fia, Radu az elemi osztályokat ukrán iskolában végezte, majd románul tanult. A kommunista időben a könyvlerakat kereskedője volt, de megélhetését leginkább virágkertészetből biztosította. Három gyermeket nevelt, kettőjük Izraelben él, felesége is ott vigyáz az unokákra.
Radu Furman a magyarság számára nagy szolgálatot tett akkor, amikor hobbijának élve létrehozta a Hadikfalva–Dornesti Múzeumot, megőrizve az egykori székely falu szellemi és tárgyi emlékeit. Az évtizedekkel ezelőtt még álló székely házakat pusztulásuk előtt sorra lefényképezte, egyesek faanyagának egy-egy darabját megőrizte (1880- ból szemöldökfa), korabeli térképeket és fotókat gyűjtött, a háztartási és a gazdasági eszközökből, népművészeti tárgyakból szép gyűjteményt hozott össze. A múzeum nyilván tágabb kitekintésű: a környéken leesett meteoritdarabka, Zyklon gáz doboza, katonai egyenruha és bőrönd, pénzgyűjtemény egyaránt gazdagítja.
Végszó
A XVIII. század végén Bukovinába telepített székelyek és leszármazottaik hányatott sorsának és egykori szülőföldjének ismerete minden magyart kötelez. Hiszen minden magyar felelős minden magyarért. Saját élményeimmel és meglátásaimmal ennek a felelősségnek az ébren tartását igyekeztem szolgálni.
Dr. Ábrám Zoltán
Népújság (Marosvásárhely)2012. október 13.
Ötven éve miséznek magyarul (Megkezdődött a Hit éve)
Két-háromszáz hívő és a sepsi-barcasági római katolikus papság jelenlétében, ünnepélyes szertartással rajtolt a XVI. Benedek pápa által meghirdetett Hit éve a sepsiszentgyörgyi Krisztus Király-templomban. Október 11-én, csütörtökön múlt ötven éve, hogy a nagy megújulást hozó II. Vatikáni Zsinat munkálatait Boldog XXIII. János pápa megnyitotta, és bár a több évig tartó egyházi reform végét nem érte meg, ekkortól vált központilag elfogadottá – többek között – az anyanyelvű misézés és az ökumenikus szemlélet.
Az egyórás szentségimádás – a kérések és hálaadások ideje – és az ezt követő szentmise után – amelyet most Hajdú János főesperes celebrált, de amúgy a hétköznapok rendjéhez tartozik, és mindig szép számmal vesznek részt más felekezetűek is – Sávai János teológus professzor beszélt a majdnem három évig tartó II. Vatikáni Zsinat jelentőségéről, a római katolikus egyház eszméinek és gyakorlatának tisztázásáról, új idők kihívásaihoz való alkalmazkodásáról, ennek máig ható következményeiről. Ötven éve mondták ki Rómában, hogy az egyháznak közösségben kell élnie a hívekkel, „együtt hordozzuk a közterheket, együtt fáradozunk, hogy együtt örülhessünk”, és erre ma is szükség van. Bár soha ilyen szabadságban nem élt az emberiség, ma a szolgaság, elnyomottság új formáival kell szembenézni, ehhez pedig erős hit kell, és kinek-kinek az egyéni erőfeszítése is a krisztusi úton való maradáshoz. Hogy ez koronként milyen feladatok elé állítja még a papságot is, erről Szabó Lajos kanonok és Csiszér Albert pápai prelátus visszaemlékezéseiből kaphatott ízelítőt a hallgatóság: az egyházon belüli konzervatívok mellett a kommunista rendszerek sem fogadták örömmel a nyitást, sőt: az elmúlt ötven évből 27 hírzárlattal, megfélemlítési és ellehetetlenítési kísérletekkel telt el. Szabó Lajos elmondta: a kántorképzőn szinte semmit nem tudtak a Zsinatról, csak a végzős teológus hallgatóknak tartott külön kurzust az új szellemről a boldog emlékű Márton Áron püspök. Nagy öröm volt, hogy magyarul is tanulhattunk, mert latinul nehezebb volt; minket már magyarul is szenteltek fel, megengedték, hogy együtt misézzünk, anyanyelvünkön, és 1972-ben megjelent a szembeoltár is (addig háttal álltak a gyülekezetnek), a sepsiszentgyörgyi ma is megvan az altemplomban – elevenítette fel. A hetvenes években kezdődött a hittantermek kiépítése, néhol nyári konyhákban rendezkedtek be, de nem kellett a gyermekeket hívni, jöttek tömegesen. A hatalom ezt nem nézte jó szemmel, válaszul korlátozta a teológus hallgatók létszámát, sok jelentkezőt el kellett utasítani – ma pedig, mikor már nem akadályozott a felvétel, alig vannak jelöltek ezen a pályán. Viszont 1990 óta alulról induló kezdeményezésként megjelentek az úgynevezett lelkiségek – Sepsiszentgyörgyön is több van belőlük – , és ezek a kis csoportok kezdték élesztgetni a hitet azzal, hogy tettekre próbálták váltani a keresztény elveket. E munkához is kértek felsőbb segítséget csütörtökön az egybegyűltek. A Hit éve 2013. november 24-én, Krisztus Király ünnepén zárul. A sepsiszentgyörgyi megnyitón a házigazdák két kórusa, a Laudate és a Kis Apostolok is fellépett.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2012. október 15.
Márton Áronra emlékeztek Rómában
2012. október 11-én délután 6 órára zsúfolásig megtelt a római Accademia di Romania díszterme. A Szentszék dikasztériumainak magas rangú képviselői, Szentszékhez akkreditált nagykövetek, nemzetközi szervezetek munkatársai, római kultúrintézmények képviselői, boldoggá avatási ügyek posztulátorai, Rómában szolgálatot teljesítő és élő papok, szeminaristák, nővérek és érdeklődők Márton Áron előtt tisztelegtek az olasz nyelvű emlékest keretében, melyet közösen szervezett Románia Szentszéki Nagykövetsége és a Kultúra Pápai Tanácsa.
Az egybegyűlteket Mihai Bărbulescu, a Román Akadémia igazgatója köszöntötte, majd mons. Kovács Gergely, Márton Áron boldoggá avatási ügyének posztulátora, az est moderátora vette át a szót: „Ma délelőtt a Szentatya ünnepi szentmise keretében nyitotta meg a hit évét, és ideálisan kapcsolódik hozza a ma esti megemlékezés, hiszen utolsó körlevelében Márton Áron így fogalmaz: »Szeretett Híveim, mint főpásztorotok elsősorban a hitet akartam megerősíteni lelketekben, és a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül« (1980. május 15.)”.
Románia szentszéki nagykövete, Bogdan Tătaru-Cazaban Márton Áron kimagasló személyiségét méltatta. Elmondta: erdélyi magyar katolikus püspökként mindenki számára példa volt, vallásra vagy nemzetiségre való tekintet nélkül. Idézte Márton Áront: „A hívő embernek Isten gyermekét és saját testvérét kell meglátnia minden embertársában, akkor is, ha másképpen gondolkozik, mint ő, más nyelvet beszél és talán másak a vágyai és célkitűzései”. A szenvedés hosszú útján Márton Áron nem szűnt meg remélni és mindvégig szilárdan állt. A nagykövet arra buzdított, hogy merítsünk abból a lelki gazdagságból, amelyet azoktól tanulhatunk, akik a gonoszt szemtől szembe megtapasztalták.
Gianfranco Ravasi bíboros, a Kultúra Pápai Tanácsának elnöke elmondta, hogy 1971. október 13-án a püspöki szinóduson hallhatta felszólalni az idős püspököt, ahol ő maga szinódusi munkatársként vett részt. Egy olyan világban, ahol folyamatosan nemcsak találkoznak, hanem ütköznek is a kultúrák, eligazítóak Márton Áron szavai: „Vallom és hirdetem, hogy vannak olyan igazságok, amelyeknek alapján igaz embereknek találkozniok kell. Ahogy Erdély földjén a hegyek völgyekkel, a mezők erdőkkel, hófedte bércek a síksággal váltakoznak, éppen úgy váltakoznak a népek Erdély földjén, ahol három nyelven beszélnek és hat-hétféle szertartás szerint imádják Istent, de van a krisztusi evangéliumnak ereje, amely hozzásegít ahhoz, hogy különféle ellentétek összhangba olvadjanak fel és a testvéri együttműködés útját egyengessék”.
Győriványi Gábor, Magyarország szentszéki nagykövete Márton Áron erkölcsi nagyságát kiemelve rámutatott, hogy a nagy püspök minden körülmény között s minden erővel az igazságot kereste és védelmezte. A Márton Áron által 1946-ban megfogalmazott s napjainkra is érvényes szavainak idézésével zárta gondolatait: „A jövő század arculatát az az irányzat fogja alakítani, amely magas erkölcsi igényekkel jön, a hamissággal az igazságot állítja szembe, a gyűlöletet szeretettel igyekszik legyőzni, és a bosszúálló szándékra nagylelkűséggel válaszol”.
Ezután a Cristian Amza által rendezett és olasz felirattal ellátott Márton Áron: püspök a keresztúton című, 30 perces dokumentumfilmet vetítették le. A film nem egyházi felkérésre készült, hanem a román közszolgálati televízió mutatta be ez év júniusában abban a sorozatban, amelyet olyanoknak szenteltek, akik a kommunista diktatúra elnyomásának ellenálltak.
A megemlékezés záró mozzanata, egyben azt szintézisbe foglaló kiemelkedő momentuma Jakubinyi György gyulafehérvári érsek beszéde volt. A közönség nagy érdeklődéssel követte a személyes emlékek felidézésében gazdag tanúságtételt. Márton Áron élő vértanú, aki – bár szabadon bocsátották hatévi börtön után – élete végéig a kereszt hősies, csendes és alázatos hordozója maradt. Soha nem volt hajlandó semmiféle kompromisszumra. „Isten törvényeiben s az egyház ügyeiben alkudozást nem ismerek”, ismételte mindig határozottan. II. János Pál pápa így jellemezte Márton Áront: „Integerrimus Domini famulus nullis parcens laboribus nullisque doloribus” (Az Úr feddhetetlen szolgája, aki nem futamodott meg sem a munkától, sem a szenvedéstől).
Az est végén Kovács Gergely megköszönte mindazok fáradozását, akik lehetővé tették a Márton Áronról való méltó római megemlékezést. Kérésére a jelenlévők közösen imádkoztak a nagy erdélyi magyar püspök boldoggá avatásáért.
Márton Áronról magyar nyelvű szentmisében is megemlékeznek. 2012. október 16-án reggel 8 órától a vatikáni Szent Péter-bazilika altemplomában található Magyarok Nagyasszonya-kápolnában bemutatandó eukarisztikus áldozat főcelebránsa Jakubinyi György gyulafehérvári érsek lesz.
Szabadság (Kolozsvár)2012. október 19.
Megmaradunk!?
Én is olvasom az okos, precíz kimutatásokat, hogy az elmúlt években itt is, ott is mennyivel fogyott a mi drága népünk, és hogy a statisztikák fényében mire számíthatunk. Természetesen én is ki tudom számolni, hogy ha havonta leesik tíz cserép a házamról, akkor mikor fog elfogyni az összes cserép és rám roskadni a ház.
Az is logikus, és ki is lehet számolni, hogy ha ezer méterről ötvennel nekem jön az autó, akkor hány másodperc múlva fog elütni... csak az nem logikus, hogy akkor miért nem ugrok félre, miért nem igazítom meg a cserepeket az otthonomon, miért várjuk némán, passzívan a sorsunk beteljesedését?
Egy statikusan gondolkodó világban élünk, a legtöbb ember abból indul ki, hogy ilyen a világ, ez van, ezt kell elfogadni. Mostanában újból és újból felcsendül bennem egy régi, Kájoni János által gyűjtött csíksomlyói dal refrénje: „ha nincs kenyér, keresünk!" Igen, mi keresztények a mi Urunktól, Istenünktől azt halljuk: „Keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek", „bármit kértek az én nevemben, azt megkapjátok"... Igen, Isten változó, növekvő, kibontakozó világot teremtett, és mi ennek a folyamatosan születő világnak vagyunk a gyermekei. Nem statikus, fáradt gondolkodásnak kellene vezetnie bennünket, hanem egy dinamikus, bátor, cselekvő, keresztény lelkületnek, a mi Urunk, Istenünk szellemének. Isten ránk bízta a teremtő erőt, merem-e azt használni hittel, reménnyel? Szépnek látom Isten adta drága szülőföldemet? Azt, ami érték nekem, örömmel meg merem-e osztani gyermekeimmel?
Egy kedves vállalkozó itt Székelyföldön 15 év alatt egy kis csodát teremtett, van panziója, sípályája és főleg sok-sok vendége. Egy nap szomorúan felhívott, hogy nagyra nőtt fia összepakolt és elment Amerikába... Leültünk beszélgetni, és én őszintén megkérdeztem: „Mit gondolsz, amit itt 15 év alatt megálmodtál, felépítettél, más országban el tudtad volna érni?
Saját szájával mondta ki, hogy nem. Hát akkor miért kell nap mind nap azt mondani, hogy itt Erdélyben nem lehet eredményesen dolgozni, meg nem is érdemes, mert úgyis minden hiába, meg stb., stb. Ha a gyerekeid nap mint nap csak azt hallják, hogy nehéz, hogy nem éri meg, akkor miért ne mennének el a mi „rossz" világunkból?? Barátom némán hallgatott, láttam, hogy érti azt, amiről beszélünk. Végül is a problémák folyamatos felemlegetésével ő űzte el magától, szépen fejlődő vállalkozásától a gyermekét. Így igaz, de gond egy szál sincs – mondtam neki – most neked kell vissza is édesgetned a fiadat!
Ha felhívod, ha írsz neki, mindig mondd el, hogy mennyi vendég volt, hogy ma hányan lovagoltak és hogy mennyi állatot tudtál értékesíteni a saját tehéncsordádból. Nem kell bölcselkedni, valótlan dolgokkal hencegni, csak az igazat mondd ki, de azt újból és újból örömmel mondd el, mert a te örömödnek, bizakodásodnak teremtő ereje van! Használt a gyógymód, a fiatal ember mint szakács hazajött és vezeti apja konyháját.
Igen, folyamatos félrevert harangok mellett nem lehet családot alapítani, munkát vállalni, gyereket szülni. Abba kellene hagynunk az állandó pánikolást, nyafogást, siránkozást, és merjük kimondani a gyerekeink, fiataljaink előtt, hogy ennyi cipőnk, ruhánk soha nem volt, és őseinknek sem volt az elmúlt ezer év alatt, és azt is mondjuk el, hogy ilyen mennyiségű élelmiszer, információ, luxuscikk soha nem volt még a Kárpát-medencében. Nehéz a magyar ember sorsa? Igen, vagy 10-20 kilóval átlagban valóban nehezebb a kelleténél, és ezért kell fogyókúráznunk. Ennyi kövér ember, megműveletlen föld, leszüreteletlen almafa, megkapálatlan szőlőtőke soha nem volt itt a Kárpát-medencében! Miért sírunk? Miért űzzük el gyermekeinket, fiataljainkat falvainkból, városainkból?
A félelem, a szorongás, még ha irreális is, mindenképp kifejti a maga pusztító hatását. Hogy mennyire így van, elmondok egy kísérletet: A tudósok vettek száz egeret, ötvenet beraktak egy kísérleti terembe, a másik ötvenet egy ugyanolyan terembe zárták. Arra voltak kíváncsiak, hogy a félelem, a szorongás, a stressz mit fog eredményezni az egereknél? Éppen ezért az egyik megfigyelés alatt álló terembe beraktak egy ketrecbe zárt macskát.
Így bezárva a macska nem bánthatta az egereket, de a szaga érződött, közben nyávogott, morgott félelmetesen és a kis parányi állatokra ez az irreális félelem is hatással volt. Abban a teremben, hol nem volt cica, az élet szépen ment a maga medrében, sok-sok kis egérke született, a párok gondoskodtak a parányi utódokról, vígan fejlődött az egérpopuláció.
A másik teremben, hol a cica a ketrecben biztosította a stresszt, a félelmet, bár egyetlen egeret sem tudott bántani, az egerek nem hoztak kellő mennyiségű utódot, sőt sokszor a megszületett utódokat is megették, és azok a kis egerek, amelyek életben maradtak, sokkal gyengébben fejlődtek, betegesebbek voltak, sőt mindenféle deviancia gyakrabban fordult elő náluk, pl. több volt itt a saját neme iránt vonzó egyed... Igen, a félelem, a szorongás, még az irreális, alaptalan félelem is öl, pusztít, hogy megfojtsa az áldozatát! Ezt a gonosz lélek is jól tudja, ezért lengi be világunkat ez a hatalmas nyugtalanság, félelem!! A gonosz mindig, de mindig a pánikol a szentírásban, ócsárolja a jó Isten által szeretettel teremtett világot. Jézus Krisztus mindig, de mindig vigasztal, biztat, bátorít! Azt kéri újból és újból, hogy ne féljünk, hanem bízzunk benne!
Végezetül szeretnék elmondani egy jó hírt! Erdélyben tavaly télen a hideg miatt egy héttel meghosszabbították a téli vakációt, és mi szépen csendben pihentünk a nagy hó alatt. Érdekes, a kollégáim családjaiban toronymagasan a szeptemberi hónapban született a legtöbb kisbaba. Igen, a csend, a nyugalom, a béke meghozta a maga gyümölcsét. Szerintem ebben a mai gazdasági, társadalmi hullámverésben is, ha magunkban, környezetünkben békés nyugalmat tudnánk teremteni, akkor Isten áldása kiáradna ránk és megmaradnánk. Ha hitetlenül a gonosz lélekre figyelünk, akkor a félelem, a szorongás, a legtöbbször felesleges pánik, alaptalan stressz összemorzsolja a szívünket is, de a népünket is.
Böjte Csaba t.
Erdély.ma2012. október 21.
Tőkés: ne legyenek az egyházak az RMDSZ választási kampányának eszközei!
Vissza kell utasítani, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) választási kampányában eszközként használja fel a történelmi egyházakat – hangsúlyozta Tőkés László európai parlamenti képviselő.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt püspöke az MTI-hez vasárnap eljuttatott nyilatkozatában úgy vélte, az egyházkerületben politikai „behódolási" folyamat megy végbe.
Tőkés László példaképpen megemlíti, hogy Seres Dénes szilágysági RMDSZ-elnök gyűlésezni hívta a Zilahi Református Egyházmegye esperesi hivatalába a lelkészi kar tagjait, „bitorolva" az esperes jogkörét. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke felidézi, hogy az év elején Biró Rozália az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának elnöke látogatta végig a nagyváradi református gyülekezetek presbiteri gyűléseit, „tolakodó választási kampányolásával igyekezvén leplezni korrupciós ügyleteit". A júniusi helyhatósági választások előtt pedig Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke és csapata az érmelléki egyházmegye lelkészértekezletén tartott „Anyaszentegyházunkra nézve megalázó" kampánytalálkozót – tette hozzá az EMNT elnöke.
Tőkés László szerint „a szintén református egyházi színekben színre lépő Ambrus Ferenc parlamenti képviselő-jelöltsége" is a Királyhágómelléki Református Egyházkerület „behódolását" bizonyítja. "Választások közeledtén világosan kell látnunk, hogy a magyarság nem azonos az RMDSZ-szel. A nemzet messze többet jelent, mint egy politikai párt. Se érdekből, se félelemből, se tunya megszokásból ne váljunk szekértolóivá azoknak, akik nemzeti érdekeink és önrendelkezésünk helyett – önző módon – saját érdekeiket tartják előbbre valónak. A történelmi Érmellék, Erdély és Partium múltja és jövője, krisztusi hitünk és nemzeti öntudatunk helytállásra és kiállásra köteleznek bennünket" – zárja nyilatkozatát Tőkés László.
MTI
Erdély.ma2012. október 21.
Az ‘56-os hősökre emlékeztek
Az 1956-os szabadságharc eseményeire emlékeztek tegnap a Nagyvárad-Réti Református Templomban, majd a templomkertben felállított emlékkőnél helyezték el az emlékezés virágait.
Több éves hagyománynak megfelelően október 23-ához közeledve Nagyvárad-Rétenmegemlékeztek az 1956-os forradalom eseményeiről, hőseiről és mártírjairól. Az istentisztelet alkalmával igét hirdetett Tőkés László EP-képviselő Ézsaiás próféta könyvéből választott ige alapján: „Hát elfeledkezhetik-é az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én te rólad el nem feledkezem…” (Ézsaiás 49, 15). Tőkés László prédikációjában elmondta, hogy az 56-os események már gyermekkora óta nagy érzéseket váltottak ki belőle, amelyeket részben édesanyjával folytatott beszélgetésekből tudott meg. „A jelenben sem nyugodhatunk meg, mert még mindig mentességet élveznek azok, akik kezéhez vér tapad, de a kegyelem igéje vigasztal bennünket”-mondta el, majd hozzáfűzte, hogy Trianon után a magyar embert elhagyta az életkedve, de a mai embernek sorsa fölé kell emelkedjen és levetnie a visszahúzó örökség terhét, mely ellen 56-ban is fellázadtak. „Töretlenül kell tovább haladnunk az úton melyet a múlt eseményei is mutatnak, és nemzetünk, gyülekezeteink nagy családjában emlékezzünk és cselekedjünk.”
Megemlékezés
Az igehirdetést követően a Csillagocska zenekar és néptáncegyüttes ifjainak rövid megemlékező zenés-énekes előadására került sor, valamint a Nagyváradi Asszonykórus is énekelt. Pálfi József lelkipásztor köszönetet mondott mindazoknak, akik valamilyen formán hozzájárultak az alkalomhoz. Az ünnepi rendezvény keretében Wittner Mária 56-os halálraítélt osztotta meg gondolatait az egybegyűltekkel. A forradalom és szabadságharc kapcsán elmondta, hogy „az igazság előbb utóbb felszínre kerül, hiszen előkerülnek azon tizenéves krónikások akik gyermeki őszinteséggel írták meg a forradalom történetét. Nekünk túlélőknek akiket életre ítéltek a halálos ítélet után kötelességünk lemosni a mártírokról azt a gyalázatot, amit a társadalomba sulykoltak hosszú éveken át”. Elmondta, hogy a magyar zászlón a lyuk lehet Krisztus sebe és mindazok sebei, akik golyó által haltak meg a forradalomban. „Nem szabad félni, mert a félelem egy borzasztó dolog, ami bármire rá tudja venni az embert”. Végezetül beszédét Gérecz Attila Karácsonyi ének a börtönben című versével zárta.
Az emlékezés virágai
Az ünnepi, megemlékező istentiszteletet követően a templomkertben felállított 56-os emlékkőnél folytatódott a megemlékezés. A hat éve az 56-os események mementójaként felállított sztélének idén méltó környezetet biztosított a réti gyülekezet, emlékparkká alakítva azt. A vasárnapi hálaadó istentiszteletet követően az emlékezők ezen emlékparkban hajtottak fejet. Bába Iván Magyarország Külügyminisztériumának államtitkára beszédében elmondta, hogy „a szabadság egy villanására emlékezünk, amely az elnyomás sötétségében tört fel. Az 1956-os forradalom egy nagy pillanata egy hatalmas villanással ismét megvilágította az egész magyarságot a világ minden pontján, és láthatóvá vált a nemzet egysége, együttes öröme és aggodalma, reménykedése és félelme. A partiumi és erdélyi magyarság is megmozdult, nem tervezetten, nem hosszas előkészületek után”. A boldogság tíz napig tartott, de ez is elegendő volt, hogy megmutassuk, hogy élünk és meghalni is képesek vagyunk a szabadságért -tette hozzá az államtitkár.
Bába Iván végezetül elmondta, hogy „nem akartak hősök lenni, csak szabadok akartak lenni, csak emberhez méltó életet akartak maguknak és mindenkinek, de hősök lettek, az eltiport szabadság hősei. Mi, mai emlékezők egyet tehetünk: őrizzük az eszme tisztaságát és nem engedjük feledésbe hullani azok nevét, akik életüket, sorsukat áldozták érte, ez a mi munkánk!” A beszédet követően a Váradi Dalnokok énekeltek, majd akik elvitték az emlékezés virágait, csendben elhelyezték azokat az emlékkőnél.
Nagy Noémi
erdon.ro2012. október 22.
Erdély és Partium több településén is megemlékeztek 1956-ról
A hétvégén Erdély és Partium több településén istentiszteletek keretében, emlékmű- és emlékpark-avatással emlékeztek az 1956-os forradalomra. “A magyarság megmaradása csak akkor lehetséges, ha Magyarország a közjog kötelékével, az állampolgársággal egyesíti a világ magyarságát” – jelentette ki Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes Sepsiszentgyörgyön, az 1956-os emlékpark szombati avatóünnepségén.
Nem csak emlék. Sepsiszentgyörgyön parkot avattak az '56-os magyar szabadságharc tiszteletére
“Ez a teljes állampolgárságot jelenti, útlevéllel és szavazati joggal. 2014-től a Magyar Országgyűlés az egyetemes magyarság Országgyűlése lesz, minden magyar politikai akaratát kifejezve” – szögezte le a magyarországi politikus. Semjén Zsolt szerint a történelemből hitet, erőt és büszkeséget kell meríteni, és le kell vonni a tanulságokat. “Van-e nagyobb büszkeség, mint 1956 örökösének lenni, annak az ’56-nak, amely halálos döfést mért a bolsevizmusra, a kommunizmusra és a Szovjetunióra. 1956-ban vált nyilvánvalóvá, hogy az a rendszer embertelen és istentelen – fogalmazott beszédében Semjén. – A Nyugat hálás lehet a kis Magyarország szabadságharcának, mert Mindszenty bíboros kálváriája és az ötvenhatos menekültek felnyitották annak a nyugatnak a szemét, amely Franciaországban és Olaszországban is hajlamos lett volna beleszédülni az eurokommunizmusba.”
„Jogunk van az önrendelkezéshez”
Semjén Zsolt szerint a magyar megmaradás kettős parancsa a nemzeti függetlenség és szabadság biztosítása és a szükséges társadalmi átalakulás végrehajtása. “Ma is ez a kettős feladat: a nemzeti megmaradás és a megmaradáshoz szükséges jogaink biztosítása. Mi sem vagyunk alábbvalók egyetlen népnél sem Európában: ami más népeknél természetes, nekünk is természetes kell hogy legyen, ha más népeknek lehet autonómiája, önrendelkezése és nyelvi jogai, akkor nekünk magyaroknak is jogunk van ehhez” – mondta Semjén Zsolt.
Az ünnepségen Antal Árpád Sepsiszentgyörgy polgármestere hangsúlyozta, még mindig él egyesekben a kommunista diktatúra eszméje, hogy csírájában kell elfojtani minden a magyar közösség számára fontos kezdeményezést. “A Székely Mikó Kollégium ügye egyértelmű példája annak, hogy a régi beidegződések ma is élnek csak más módszerekkel. A Mikó-ügy precedens lehet arra, hogyan lehet még jobban kifosztani a magyar közösséget. A Székelyföldön állandóan a közösségünk szabadságáért és túléléséért küzdünk, nem mások ellen, hanem magunkért. Ez a park legyen emlékeztető mindenki számára, hogy semmi sem lehet elég drága, ha a szabadságról, a jogainkról van” – fogalmazta meg Antal Árpád.
Az ünnepségen az 1956-os forradalom szellemét a romániai és a magyarországi volt politikai foglyok szervezeteinek képviselői idézték fel. Leleplezték az erdélyi ötvenhatosok emlékművét, amelyre a forradalom valamennyi romániai áldozatának a nevét felvésték, majd a fáklyás körmenet átvonult az Erzsébet parkba, ahol megkoszorúzták a kommunizmus áldozatai tiszteletére emelt kopjafát. Este a Székely Nemzeti Múzeumban bemutatták Veress Sándor Hét esztendő kálváriája című könyvét.
Várad: megemlékezés az “ötvenhatos” istenházában
A nagyvárad-réti református istenházát “ötvenhatos” templomként tartja számon lelkipásztora és gyülekezete, ahol az 1956-os magyar szabadságharc évfordulójáról minden esztendőben hagyományosan megemlékeznek. Tegnap az ünnepi istentiszteleten Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspöke hirdette az igét. Tőkés visszaemlékezett a Reformátusok Világszövetségének 2002-es, váradi nagygyűlésére.
“A találkozó zárónyilatkozatának egy mondata a résztvevők egy részének ellenállásába ütközött, mivel az a kommunizmus áldozatainak állított volna emléket, és sokan úgy vélték, nincs rá bizonyíték, hogy áldozatok valójában voltak” – mutatott rá. Az EP-képviselő szerint ez a képtelen állítás még mindig él sokak tudatában, ezért lehetséges, hogy ma is mentességet élveznek a társadalomban azok, akiknek vér tapad a kezéhez. Tőkés úgy fogalmazott, jelenleg páratlan erőfeszítés részesei vagyunk, határon innen és túl, és ez az erőfeszítés arra irányul, hogy a múlt terheit végre levethessük.
Wittner Mária: ne féljetek!
Az évtizedeken át tartó hallgatás, a történelem meghamisítása ellen emelte fel szavát az istentiszteleten felszólaló Wittner Mária a forradalom egyik túlélő halálraítéltje, aki idén 75. életévét tölti be. Beszéde a hallgatóságot könnyekig meghatotta. Kijelentette: az 1956-ot követő véres megtorlások túlélőinek, illetve az utókornak kötelessége “lemosni a gyalázatot, a hazugságokat, amiket a világ legtisztább forradalmára rákentek, és amiket évtizedekig sulykoltak az emberekbe”.
Az egykori halálraítélt szerint valójában Krisztus ajándéka, a szeretet volt az, ami 1956-ban egybekovácsolta a magyar nemzetet, ám ezt a szeretetet ma sokan inkább felbontanák. Ezt pedig csak úgy tudjuk megakadályozni, ha száműzzük a félelmet az életünkből. “A félelem szörnyű. Azzal bármire rá lehet venni azt, aki fél” – mondta Wittner Mária, majd a bibliai és pápai üzenetet továbbította a gyülekezetnek: “Ne féljetek!” Az istentisztelet után Bába Iván magyar külügyminisztériumi államtitkár emlékeztetett arra, hogy az 1956-os forradalomnak erdélyi és partiumi vonzatai is voltak.
A templomkertben álló 56-os emlékkő körül idén a tárca támogatásával alakítottak ki emlékparkot, illetve egy olyan emléktáblát is elhelyeztek, amely a II. világháború végén lebombázott, majd 56-ban újjáépített templom történetére emlékezteti az erre járókat. A réti templom hagyományai szerint az államtitkár és Pálfi József lelkipásztor beszéde, illetve a Váradi Dalnokok szolgálata után a gyülekezet tagjai csendben helyezték el virágaikat az emlékmű mellé.
Főhajtás Zilahon
Zilahon tegnap kopjafaállítással emlékeztek meg az 1956-os forradalomra, az ünnepi eseményen Magdó János, Kolozsvár magyarországi főkonzulja is részt vett. Püsök Sándor Csaba zilahi református lelkipásztor a Krónikának elmondta, a Szilágyságban a zilahi az egyetlen kopjafa, amely az ’56-os forradalomnak állít emléket. Az emlékmű a város három református egyházközségének együttműködése nyomán valósult meg, több évvel az alapkőletétel után.
“Az alapkövet még 2006-ban raktuk le, a gyönyörű, emlékhelynek méltó kopjafa tulajdonképpen ebből nőtt ki. Azért tartottuk fontosnak a zilahi ’56-os emlékmű felállítását, hogy a mai nemzedék is összenőhessen ezzel az ünneppel, közösen emlékezhessen az akkor még egyetemi hallgató, ma már idősebb forradalmi résztvevőkkel, akiknek bőven részük volt a hatalmi megtorlásokban” – hangsúlyozta a lelkipásztor, aki azt is elmondta, a fiatalabb és az idősebb korosztály képviselői is szép számmal megjelentek az ünnepi eseményen.
Hozzátette, a kopjafaavatás az “Ötvenhatodik ’56” jelmondat alatt zajlott, hiszen éppen ennyi év telt el a forradalom óta. Magdó János főkonzul beszédében a szabadság és a forradalom eszmeiségének ápolására hívta fel a figyelmet. Mint mondta, korábban a forradalomra való megemlékezés eltért Erdélyben és Magyarországon, a diplomata azonban örvendetesnek találta, hogy most már a határ mindkét oldalán szabadon felidézhetők a fél évszázados események.
A főkonzul személyes kötődését is megemlítette a résztvevőknek, kiderült ugyanis, hogy édesapja a forradalmi események idején a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem harmadéves hallgatója, így a történtek résztvevője volt. A zilahi megemlékezésbe a gyermekek is bekapcsolódtak, a kopjafa koszorúzását megelőzően ugyanis nemzeti lobogókat készítettek. A vasárnap felavatott emlékműnél egyébként kedden délután gyertyagyújtásra várják a lakosságot.
Bíró Blanka, Kőrössy Andrea, Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)2012. október 26.
Elvetemült magyarok
Végre hátradőlhetünk. Sikerült a román közvéleménnyel megértetnünk, mit is akarunk elérni azzal, hogy visszaköveteljük a kommunisták által a magyar egyházaktól, szervezetektől, intézményektől ellopott ingatlanokat.
Szándékaink immár tiszták és világosak. Mindez egy kolozsvári hírportálnak köszönhető, amely a kincses városban a héten az elorzott egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását sürgető utcai akció nyomán a következő címet adta az eseményről szóló írásának: A magyarok ki akarják rúgni a KFC-t a Főtérről.
A címből csak úgy sugárzik az ügy iránti megértés és a jóindulat: nagyjából úgy interpretálható, hogy itt vannak ezek a mindig okvetetlenkedő, betolakodó magyarok, akik mindenféle lehetetlen követelésekkel állnak elő. Az még hagyján, hogy autonómiát követelnek, vagy esetleg egész Erdélyt, az még nem olyan nagy tragédia, de most ez az elvetemült társaság arra készül, hogy kiűzze a kolozsvári főtérről a KFC-t. (Amely amúgy a katolikus egyháztól ellopott ingatlanban tanyázik.)
Már várom, hogy ennek nyomán mikor vonul ki trikolórerdőkkel felfegyverkezve a soviniszta Új Jobboldal a Főtérre tüntetni, hogy a megmozduláson a lánglelkű szónok kiderítse: a panírozott baromfialkatrészeket forgalmazó cég a román identitás szerves és elidegeníthetetlen része, olyannyira, hogy a dákoromán kontinuitás megalapozásában élen járó egyik történész már azt is kiderítette, hogy Decebál dák király is rántott csirkeszárnyat majszolt papírvödörből pikáns mártással, miközben Traianus római császárral a román nép létrehozásán ügyködött.
Azt is elképzelem, hogy a rémült román közönség élénkebb fantáziával megáldott tagjai a portál riogatása nyomán már látják is lelki szemeik előtt, amint a Deák Ferenc utcából vadul hujjogatva egy csapatnyi magyar érkezik vágtázva a gyorsétkezde elé, és hátrafele nyilazva úgy űzik ki az éttermet az épületből, mint annak idején Jézus a kufárokat a templomból. Ezt követően pedig minden civilizált ember legmélyebb megbotránkozására olyan kifőzdévé alakítják a helyet, ahol csupán nyereg alatt puhított pacalpörköltet árulnak.
De mindez már nem valósulhat meg, mert a szemfüles hírportál jóvoltából lelepleződtünk. És joggal válunk közmegvetés tárgyává, hiszen egy világszerte elismert érték ellen próbáltunk orvtámadást intézni. Olyan érték ellen, amelyhez fogható az egész kolozsvári főtéren nincs.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)2012. október 27.
Román lap a Nyirő-ügyről
A Bukarestben kormányzó Szociál-Liberális Szövetséghez közel álló Jurnalul National című napilap a Nyírő-ügyről közölt írást hétvégi számában.
A román lap „A fasiszta Nyirő József a magyarországi színházakban!" című cikke kiemeli, hogy a budapesti Új Színház műsorra tűzte a Jézusfaragó ember című Nyirő-művet. A lap szerint Martonyi János külügyminiszternek magyarázkodnia kellett a múlt héten Washingtonban, a külpolitikai kutatóintézet rendezvényén: miért próbálja Magyarország a Horthy-rendszert és Nyirő Józsefet rehabilitálni. „Nem fogjuk rehabilitálni Horthy Miklóst vagy a rendszerét. Sehol sem fogunk hivatalos emlékművet állítani neki" – idézte a román lap a külügyminiszter válaszát.
A cikk szerint a Nyirő-üggyel kapcsolatban a külügyminiszter rámutatott: az újratemetés nem történt meg, Nyirő műveiben „nem volt fasizmus", azt pedig, hogy 1944 októbere után is a parlament tagja maradt, „elfogadhatatlan és megbocsáthatatlan".
Erdély.ma2012. október 29.
Címer és Szabolcska Mihály dombormű-avató a református templompalotában
„Közös hitünk egy hatalmas kőtáblát mozgatott meg”
A Termesvár-Belvárosi református templompalotában vasárnap ünnepi istentisztelet keretében avatták fel az egyházkerület ólomüveg címerét és Szabolcska Mihály templomépítő lelkipásztor 80 esztendővel ezelőtt készült, hosszú évtizedekig rejtve maradt domborművét.
Az úrvacsoraosztással és az új presbiterek fogadalomtételével egybekötött ünnepi istentiszteleten Nt. Hegedűs Béla tiszakécskei lelkipásztor, Bács-Kiskunsági esperes hirdetett igét. Szabolcska Mihály későbbi temesvári lelkipásztor gyermekéveit Tiszakécskén (Ókécskén) töltötte, így személye összeköti a temesvári és a tiszakécskei református gyülekezeteteket és a Szabolcska Mihály nevét viselő temesvári és tiszakécskei református énekkarokat, amelyek ez alkalommal testvérkapcsolatra is léptek egymással.
A Himnusz eléneklésével befejeződött istentisztelet végén Nt. Fazakas Csaba temesvári esperes köszöntötte a református templompalota felszentelésének 110. évfordulója alkalmából megszervezett második ünnepség díszvendégeit. Halász Ferenc, az RMDSZ Temes megyei szervezetének elnöke ünnepi beszéde során így fogalmazott: a református templompalota 110 esztendejéről megemlékezve harangjátékot, hosszú ideig rejtve maradt domborművet és református címert avat a temesvár-belvárosi református gyülekezet. „Ez a három esemény arról szólt, hogy önök bíznak abban, hogy a bánsági magyar közösségnek van még magyar jövője ebben a térségben!” – mondta Halász Ferenc. Budapestről érkezett Páter Ruppert József, a romániai Piarista Rendtartomány rendkívüli megbízottja, aki a temesvári piarista templom pincéjében elrejtett és nemrég előkerült Szabolcska Mihály-domborművet átadta a református egyháznak. “Jézus Krisztus szavait idézve, a hit hegyeket képes megmozgatni. Itt most ennek a tanúi lehettünk, hogy a közös hitünk, ha nem is hegyet, de egy hatalmas kőtáblát mozgatott meg a piarista templom pincéjéből ide a református egyházközséghez! – mondta páter Ruppert József. “Öröm járja át a szívemet, mert a helyére tettünk valamit. Ezt az emléktáblát elődeink egy kiváló ember emlékének vésették, hogy hirdesse az eljövendő nemzedékeknek Szabolcska Mihály érdemeit, mindazt, amit ő hitt és hirdetett. A magyar hit és egyházellenes hatalmak ezt nem akarták. Ezért a táblát elrejtették, de most 80 esztendő elteltével mégiscsak a helyére került, és azt hirdeti, amit elődeink akartak. Nekem a piarista rend romániai képviselőjének azontúl, hogy átadhattuk az emléktáblát, nagy öröm az is, hogy a református és katolikus testvérek együtt hoztak létre valamit, és itt ma testvéri szeretettel együtt ünnepelhetünk!”
A csodálatos módon éppen a Szabolcska Mihály által épített templompalota jubileumára előkerült dombormű alkotójának, Sipos Andrásnak érdemeit Szekernyés János helytörténész méltatta. Sipos Andrásnak kevés alkotása maradt meg, de kiváló művészpedagógusnak tartják, akinek keze alatt egy egész szobrászgeneráció nőtt fel. Sipos András Szabolcska-domborműve, amely az 1930-as években felerősödött román nacionalizmus miatt nem kerülhetett felállításra, egy rablótámadás során (betörtek a művész otthonába) megsérült. A sérült domborművet egy fiatal képzőművész, Nueleanu Bogdan Constantin szobrászművész restaurálta. A Szabolcska Mihály-domborművel együtt felavatott, ólomüvegből készült református címer Varga Luigi István szobrászművész és felesége munkája.
A nyolcvan évig rejtve maradt Szabolcska Mihály-dombormű a temesvári piarista templom pincéjéből került elő. Jakab Ilona, a Gerhardiunm Római Katolikus Líceum igazgatója a Nyugati Jelennek elmondta: a templom pincéjében végzett munkálatok során, nehezen megközelíthető helyen, véletlenül találták meg a Szabolcska Mihályt ábrázoló domborművet. Nem kis meglepetést okozott az elveszettnek hitt dombormű felfedezése, hiszen arról volt információ, hogy esetleg Szent Istvánnak az épületről „leparancsolt” szobrát rejtheti a pince.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)2012. október 31.
Új egyházközséget alapítanak Gyergyószentmiklóson
A város felszegi részén már több éve kápolna építését tervezi a római katolikus egyház. A mintegy kétszáz hívet befogadó létesítmény felépítése még egy kicsit várat magára.
A gyulafehérvári érsekség Gyergyószentmiklóson újabb plébánia létrejöttét hagyta jóvá. A Bucsin negyedi Szent István plébánia a város alszegi részén élő római katolikus híveket szolgálja ki, míg a Márton Áron utcabeli Szent Miklós plébániához a közép- és a felszegi hívek tartoznak. Portik Hegyi Kelemen főesperes-plébános megkeresésünkre elmondta, a „végek megerősítése” lenne az egyik célja a felszegi kápolnának, illetve a város azon részén élő, mintegy kétezer katolikus minél jobb kiszolgálása. A főesperes korábbi tapasztalatait megosztva elmondta, sok ember – hiányos ismeretei okán – félrevezethető, ezen is változtatni szeretnének az újabb plébánia létrejöttével.
A kápolna építésének elkezdése anyagiak függvénye, a plébános abban reménykedik, hogy jövő tavasszal nekiláthatnak a munkálatoknak. Az elképzelések szerint a Jézus szíve-kápolna nem csupán a szentmiséknek adna helyet, a közösségépítést tartva szem előtt, különböző összejöveteleknek is otthona lenne.
„Nekem, mint lelkipásztornak feladatom, sőt kötelességem, hogy a hívek lelki javát keressem, és ahhoz hogy jobban tudjunk segíteni nekik, figyelni rájuk, szükséges az újabb plébánia. Ezenkívül sok nyugdíjas korú él ott, aki naponta járna templomba, amennyiben az közelebb lenne otthonához” – mondta Portik Hegyi Kelemen.
A kápolna tervei elkészültek, jelenleg a városrendezés jóváhagyására vár. Megépítésére több olyan felszegi ajánlotta már fel segítségét, aki szívügyének érzi isten házának felépítését.
Az egykori iskolaépület jelenleg a Dévai Szent Ferenc Alapítvány délutáni napközijének, illetve egy óvodai csoportnak ad otthont.
Bármennyire is szükséges az új kápolna megépítése, az idén nem kerül kivitelezésre. Mivel az iskola épületére is ráfér a javítás – a tavalyi újrafedést követően – még az idén nekifognak több, benti munkálatnak. A központi fűtés kiépítése mellett, szükség van új villany- és vízhálózat lefektetésére is, ugyanakkor az előírásoknak megfelelő mosdó létrehozására egyaránt – sorolta a főesperes.
Bajna György
Székelyhon.ro2012. november 3.
Egy őrálló emlékére
(Öt éve hunyt el dr. Csiha Kálmán püspök)
"Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik
az Isten igéjét hirdették nektek" (Zsid 13,7)
Bibliai ihletésű cím alá kötelezően szentírási idézet illik, ha valaki az öt éve elhunyt erdélyi református püspökről, dr. Csiha Kálmánról emlékezik. Felgyorsult életünkben riadtan állapítjuk meg: egy évtized felezővonalánál még igen elevenen élnek az emlékek, mert nagyon mély nyomot hagyott bennünk egyénisége, küldetése, személyisége. Külső megjelenésében is összetéveszthetetlen volt: palástban, atillában, ingujjban; igehirdetése iskolateremtő volt Erdélyben. Utánozzák is késői utódok, s ő a mennyei magasságból Csiha Kálmán-os mosolyával bólint boldogan, mert élete volt az igehirdetés. Néha még sajátos hanghordozását is halljuk, ha számtalan prédikációs kötetét vagy emlékiratait fellapozzuk, vagy elővesszük versesköteteit.
Áldott időre esett püspöki szolgálata: a második keresztyén évezred utolsó, záró évtizedének volt erdélyi őrállója, az erdélyi református egyház 44. püspöke (negyvennégyből nyolcan voltak marosvásárhelyi lelkipásztorok). Templomtól és egyháztól félő két emberöltőnyi "szocialista idő" után tájainkon újra templomok épültek, s ő püspöki áldásával járta végig az új reményre ébredt Erdélyt – Brassótól Kalotaszegig, Csíkszeredától Déváig. Majd kitágult magyar református egyházi szolgálata az egész Kárpát-medencei zsinati elnökségével, sőt "a föld végső határáig" (Ap Csel. 1,8) szóló krisztusi paranccsal bátorított Ausztráliában, biztatott Dél-Amerikában, mert felelősséggel felvállalta a 43 országba szakadt magyar reformátusok fájdalmát és örömét.
Szép életének legszebb ideje mégis e Maros-parti városhoz kötődik, mert része volt e város lelki, szellemi életének. Az akkori kordivat ellenére vált itt esperesként a város egyik legismertebb személyiségévé, a mindenkori emberek lelki biztatójává, és ezért nem kopik emléke a kor és divat változásával. Hite és jelleme tette ilyen stabillá és bátorrá. Az ő hite és bátorsága nem hangos, harcos felvonulás volt, hanem következetes szolgálat. 1997-ben a Református Világszövetség debreceni nagygyűlésén a nyugat-európai küldöttek dokumentumba szerették volna foglalni az egyneműek házasságát. Akkor a Nagytemplomban fölállt dr. Csiha Kálmán erdélyi püspök, bibliás hitével és szent fényben fürdő arcával szembenézett a nagyvilág félezer küldöttjével, és határozottan kijelentette: "Ha ezt a Biblia-ellenes gondolatot belefoglalják a nagygyűlés záródokumentumába, akkor mi, magyar reformátusok most innen kivonulunk!" Mint jól sikerült prédikációi után, feszült csend ülte meg a debreceni Nagytemplomot, a vita eldőlt, s a záródokumentumba nem került be a nyugat-európaiak javaslata.
Adyval együtt elmondhatta, az Értől indulva az Óceánig érkezett; az Ér mellékén született, s a nagy óceánig való elérkezéséig útját kemény küzdelem edzette. Származása miatt iskolákat kellett váltania, ifjú házasként nádat vágott a Duna-csatornánál, s 1990-ben, püspöki beiktatásakor a színpompás népviseletbe öltözött Erdély köszöntötte a Farkas utcai templom előtt, és amikor hazaérkezett szeretett városába, itt díszpolgárrá avatták.
Sírja szerényen húzódik meg a két Bolyai sírköve mellett, de emléke nem a református temetőben él, hanem az emberek szívében, amit egy őszi szombati történet is igazol. Magyarországi csoport csodálta a város legidősebb büszkeségét – a Vártemplomot. Szemükben láttam a kíváncsiságot, ezért átvezettem őket a templommal összekötött gótikus terembe, és mesélni kezdtem: itt indult el ötödfél évszázaddal ezelőtt a székelyföldi református kollégiumi oktatás… Egyik turista halkan megszólalt: "Nézzétek, itt van Csiha Kálmán püspök mellszobra!" A csoportot vezető és kísérő magyarországi lelkipásztor mosolygó arccal nyugtázta: "halála előtt még nálunk evangelizált, mintha csak tegnap lett volna." E fél évtized zsoltárszerű lerövidülése igazolja, evangelizációs szavai élnek tovább, és így élő emléke is él bennük/bennünk.
Marosvásárhely, 2012. október 31-én
Ötvös József
Népújság (Marosvásárhely)2012. november 4.
Hősök, mártírok emléknapján
A Hősök, mártírok és áldozatok emléknapján, november 4-én az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Nagyvárad-Olaszi Református Egyházközség szervezésében istentisztelettel egybekötött megemlékezés keretében tisztelegtek az áldozatot vállalók emléke előtt.
A vasárnap délelőtti istentiszteleten igét hirdetett Tőkés László várad-olaszi lelkipásztor, EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, aki kifejtette: a szeretet vezérelte mindazokat, akik a kockázatok tudatában vállalták sorsukat, és készek voltak életüket áldozni a hazáért. Krisztus példáját követték, amikor legyőzték félelmüket és kiálltak hitük és nemzetük mellett – mutatott rá az igehirdető arra bíztatva a gyülekezetet, hogy a hősök, mártírok és áldozatok által kijelölt utat követve küzdjék le saját szívükben is a félelmet. A lelkipásztor szerint a hősök, mártírok és áldozatok gyásznapja hitbéli és erkölcsi tanulsággal szolgál mindannyiunk számára.
Az istentisztelet után Török Sándor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Fábián Enikő alkalomhoz illő szavalata után Tallai Gábor budapesti történész, a Terror Háza Múzeum projektigazgatója tartott előadást. Meglátása szerint a megtévesztés és a manipuláció korszakát éljük, ami az 1956-os forradalom és szabadságharc megítélésére is rányomja bélyegét. Fontos, hogy megemlékezzünk hőseinkről, és ne hagyjuk, hogy mártírok és hősök nélküli, arctalan világ vegyen bennünket körül. Arcot a hősöknek – 1956 hősei című előadásában Tallai felelevenítette a forradalom előzményeit, bemutatta a sorsfordító napok eseményeit és beszélt az ezt követő megtorlásokról is. Rámutatott arra, hogy az 1989-es rendszerváltozáskor, a harmadik Magyar Köztársaság kikiáltásakor tulajdonképpen az 56-osok győztek. A „pesti srácok” félelmet nem ismerő harca mellett a történész kiemelte a „nagyváradi srácok” helytállását is, ezáltal megemlékezve a kommunistaellenes megmozdulások erdélyi áldozatairól is.
Az előadást követően a jelenlévők egyperces néma csenddel tisztelegtek a Gulágot túlélő, nemrég elhunyt Rózsás János emléke előtt, majd a megemlékezés záróakkordjaként megkoszorúzták a Várad-Olaszi templom kertjében található Millecentenáriumi Emlékművet, így adózva minden magyar hős, áldozat és mártír emlékének.
Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája .
Tőkés László K Ö Z L E M É N Y E2012. november 6.
Újra a magyarkakucsiak között jártunk!
Évente általában egyszer, az elszármazottak találkozója alkalmából van alkalmam arra, hogy eljussak Magyarkakucsra, ahol egy maroknyi magyar, egy maroknyi református tesz mindennap valamit annak érdekében, hogy bizonyítsa, hogy szórványban is meglehet maradni magyarnak.
Az elmúlt hét vasárnapján a helybeliek meghívásának eleget téve újra a Sebes Körös völgyi településen jártam. Ünnepre készültek a település reformátusai, hiszen az ünnepi istentisztelet keretében tették le az esküt az egyházközség október 7-én megválasztott presbitériumi tagok. A nem legmegfelelőbb időjárás – zuhogó eső – ellenére, ha nem is telt meg teljesen a templom, de sokan jöttek el, hiszen nemcsak eskütétel volt, de az Úr asztala is megvolt terítve. A Magyarkakucsi Református Egyházközség magyarkakucsi tagjai 102 lelket számlálnak, mindössze 77-en fizetnek egyházfenntartói járulékot. Vannak viszont más településről érkezettek is az egyházközségben, közülük 34-en járulnak hozzá, hogy az egyházközség működőképes legyen. Ezek a hivek Vársonkolyosról, Élesdről, Váradról, Marosvásárhelyről, Örgetegről és Szászfalváról erősítik a gyülekeztet, összesen 47-en. Minderről Barabás Imre az egyházközség főgondnoka tájékoztatott.
Figyelembe véve a fentieket, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem is olyan egyszerű dolog az, hogy az egyházközség normálisan működjön, hogy az Istenháza, a parókia és a gyülekezeti ház olyan szépen rendben legyen téve, hogy sokan megirigyelhetnék.
Igehirdetés
Az ünnepi istentiszteleten az egyházközség parókus lelkésze Szilágyi Gyöngyi hirdette Isten igéjét. Alapigének prédikációjában Ezsdrás Könyve 10 részének, 7-10.ig tartó versét választotta. Prédikációjában kiemelve azt a tényt, hogy sokunkban megingott a hit. „Szeretnénk mi is mai emberek, ha alkalmunk volna találkozni Jézussal, ha ez megtörténne talán több lenne a hitünk is”, – hangzott el. Majd arról szólt, Jézus mielőtt elment volna azt mondta, hogy menjetek Jeruzsálembe, menjetek a templomba ott várjatok rám. Úgy értékelte, hogy az egyháznak szüksége volna, hogy visszatérjünk az alapokhoz és arra, hogy mindenki megértse a templom nemcsak az épületet jelenti, hanem mindent ami a hitet jelenti, mondta többek között az igehirdető.
A továbbiakban az úrvacsorához megterített asztal köré vonult a jelenlévő presbiterek – nyolcan voltak. A tiszteletes Szilágyi Gyöngyi A királyok első könyve 19-ik részének, 4-8 közötti versét idézte: „Ő pedig elment a pusztába egynapi járóföldre (…) szólt Isten igéje. Beszélt arról, hogy a presbiternek akkor is kell tenniük, ha már úgy érzik, hogy nagyon nehéz, mint történt az Illés prófétával is.
Az istentisztelet további részében a jelenlévő presbiterek letették a hivatali esküt, melynek szövegét az egyházközség lelkipásztora olvasta fel a gyülekezet előtt. A választott elöljárók ezt követően a szent vacsora sakramentumában részesültek, hasonlóan a jelenlévő gyülekezeti tagokkal, a meghivott vendégekkel.
A presbiterek névsora
Barabás Imre – tizenöt éve – főgondnok; Faragó Gyula gondnok; Vince Gyula presbiter; Szilágyi Zoltán presbiter (Élesd); Cseri Zoltán új presbiter (Vársonkolyos); Vince Sándor új presbiter; Balajti István (Szászfalva); Szilágyi Levente pótpresbiter (Élesd).
Dérer Ferenc
erdon.ro2012. november 7.
Helyreállították a bögözi műemlék templom falfestményeit
Majdnem 800 év után ismét eredeti pompájában tekinthető meg a bögözi református műemlék templom értékes falképegyüttese. A megújult freskókat a november 24-én megszervezendő, Épített örökségünk védelme a Kárpát-medencében című konferencia keretében adják át ünnepélyesen, egyben további támogatókat keresnek a felújítási munkálatok folytatásához.
A Hargita megyei templom leginkább középkori falképei révén került a művészettörténeti kutatások érdeklődési körébe. A szakirodalom szerint az Árpád-kori templomban található például a Szent László-legenda legkorábbi ábrázolása, keletkezését a 13. század végétől a 14. század közepéig terjedő időszakra teszik. Jelenleg a templombelsőben a hajó nyugati és északi falát díszítik a két vagy esetleg három periódusban festett falképek.
Az egyházközségnek 1865 óta tudomása volt a falfestményekről, de csak Csehély Adolf udvarhelyi tanár figyelt fel a templom 1898-as tatarozása során az újra előbukkanó figurális ábrázolásokra. 1930-ban a nedvességtől lemálló meszelés alól előtűntek az alsó képszalag egyes jelenetei, ekkor figyeltek fel a Krisztus mandorláján vörössel írt rovásírásos feliratra. 1942-ben került felszínre az utolsó ítélet és a Szent Margit-legenda ábrázolása, valamint a Szent László-legenda 2. és 3. jelenete. A nyugati falképet 1966-ban tárták fel. 1943 novemberében készült egy restaurálási javaslat és értékbecslés, de a terveket a háborús események meghiúsították.
A templom átfogó restaurálási tervének elkészítését még 2009-ben kezdeményezte az Új Ezredév Alapítvány. Az ehhez szükséges támogatások begyűjtését egy 2010-ben a helyszínen megrendezett konferencia szolgálta, amelynek nyomán a magánszemélyektől, cégektől és a Hargita megyei önkormányzattól kapott összegek után az akkor még Kelemen Hunor vezette művelődésügyi és műemlékvédelmi tárca is jelentős összeggel járult hozzá a teljes körű felújításhoz, amely az idei év elején kezdődött el.
A román állam 1 768 240 lejjel járul hozzá a templom megújulásához 2012 és 2013 folyamán, a keretösszegből 2012 végéig 900 ezer lejt folyósít a szaktárca. A hónap végén megszervezésre kerülő konferencián a templom teljes restaurálásának programját is ismertetik, és további támogatókat keresnek a munkálatok zavartalan folytatásához.
Krónika (Kolozsvár)